HAYPÁL TIBOR

Erőgyűjtés

Delelőjén áll a nap. A széltől védett Nász-völgye ragyog a sugárzásban, mezei virágok illata keveredik a szénaboglyák gőzölgő párájával. Ez a nap az anyaméhek násza. Hosszú kilométereket repülnek a környék különböző pontjairól, és mindig idetalálnak. Generációk váltják egymást, s a találkahely ugyanaz marad. Különös kisugárzása lehet ennek a völgynek, amelyet csak a méhek érzékelnek. Ilyenkor az anyák teste illatossá lesz, s nászra éhes, bódult hímek csóvája repül mindegyik után.
    Csibráki tölgyfaágak sátra alatt ül, a völgy feletti dombon. Távcsővel figyeli a legközelebbi méhanyát és követőit. A karcsú anya gyorsabb a zömök hímeknél. Néhányan mégis megközelítik. Hogy lerázza őket, hirtelen meredeken fölfelé veszi az irányt, majd zuhanórepüléssel közelíti a földet, aztán a virágok fölött suhan mélyrepülésben, növeli sebességét, irányt változtat, s megint meredeken magasba repül. A követők közül sokan kidőlnek a sorból, de a legerősebb, legügyesebb utoléri. Az anya megadja magát. A két test eggyé olvad. A hím, vágya beteljesültével, elszakad a méhanyától, s élettelenül vágódik a földre. Amikor Csibráki kisgyermekként először ült apjával itt a tölgyfa hűvösében, kesergett a hímek pusztulása miatt. Apja csak legyintett. "A beteljesülés pillanata, többet ér százévnyi meddő epekedésnél" - mondta.
    Csúcs, beteljesülés, zuhanás, motyogja Csibráki, beteg torkára gondol s elpárásodik a szeme. Erősödik a völgyben a zsongás. Az egyre sokasodó kicsiny méhek ezernyi hangja, mintha eggyé olvadt volna. Vonzzák az embert, harmóniát teremtő kórusukhoz. Eszébe jut a kezdet. A munkáskórus! Micsoda erő, menynyi bizakodás, lelkesedés és küzdőszellem áradt a dalokból. Õszinte baráti kapcsolatok szövődtek. Belőlük merített, amikor az élet nagy próbatételei, a főiskola, az Opera, a külföldi szereplések következtek... Most a régi haverok keseregnek, mert a gyár privatizálásával feloszlatták kórusukat. Neki a kórus lett volna utolsó menedéke. Közöttük újjáéledhetett volna. Taníthatná az újakat, tehetségekre bukkanhatna. De minden másként alakult. Magára maradt betegségével, egy beteg, züllött társadalomban.
    Felforrósodik a mozdulatlan levegő az erdőszéli tölgyfaágak sátra alatt, Csibráki kábultan tápászkodik fel a földről. Bent az erdő sűrűjében, hűvös ösvény várja. Apró tisztáson halad át, amikor megpillantja a feltűnő szépségű, nagyvirágú méhfüvet. Letépi néhány levelét, ujjai között szétmorzsolja őket, erős, kellemes illatot árasztanak. Édesanyja a méhfű virágos hajtásait, megszárította, s télen teát készített belőlük meghűlés ellen. Rövid gyaloglás után, az erdő és a szántóföldek találkozásánál, előbukkannak a falu házai. Ötvenméternyire a falutól, kissé elszakadva tőle, magányosan áll a szülőháza. Zimankós téli reggelek jutnak eszébe. Gyakran caplatott térdig érő, friss hóban, amikor iskolába ment...
    Már messziről látszik, szülőházán megroggyant az öreg, elszürkült nádtető. Anyai dédapja építtette a házat, nem ismerte az öreget, csak fényképen látta, szúrósszemű, komor ember lehetett. Sohase gondolt családfakutatásra. Az élő számára legfeljebb két-három generáció érdekes, a többi úgyis homályba vész, vagy misztifikálódik. Apját "méhészcsibráki"-ként emlegették a faluban. Jámbor ember volt. Családján kívül, senki nem ismerte csendes lázadását, amely elvezette a szabadságot hozó méhészetig. Uradalmi cselédházban született. Elődei nemzedékről nemzedékre béresek voltak, kissé rangosabbak a mezei cselédségnél. De ő nem akart béres lenni, a forgácsillatú bognárműhely vonzotta. Hosszú civakodás után, odaadták az urasági bognár mellé inasnak. A bognárnak a méhészkedés volt a szenvedélye, ezt is eltanulta tőle. Igazán boldog akkor lett, amikor végképp elszakadt az uradalomtól, s benősült a faluközelben levő tornácos, fehér falú házikóba, ahol választottja kettesben élt, nagy szegénységben, öreganyjával. Esküvő után nekilátott álma megvalósításához. Kaptárakat, kereteket készített, méhcsaládokat telepített, szívós munkával évről-évre növelte méhészetét.
    Negyvenötben, amikor szétosztották a nincstelenek között az uradalmi birtokot, nem kért földet. A mézből meg lehetett élni. Megteremtette önállósága feltételeit. Derűs volt, és szorgalmas. Mohóság, uralomvágy, dölyfösség, hiúság, rosszindulat nélküli kisvilágot épített magának. Kínosan ügyelt arra, hogy ne essék folt a becsületén... Apja rá akarta testálni ezt az önállóságot, biztonságot, csendességet, békét, derűt, de őt hajtotta a tanulási vágy, vonzotta az ismeretlen, a város sokrétűsége, modernsége. Nyolcadik általánosban járt már, amikor az iskolai kirándulásaikon, különböző munkahelyekkel és szakmákkal ismerkedtek. Egy óriás üzem munkagépeinek ereje, dübörgése, s a munka mindent átfogó ritmusa, lenyűgözte, magával ragadta. Makacssága megtörte apja akaratát, s az általános iskola elvégzése után, szülői beleegyezéssel, a gépipari technikum kollégiumában kötött ki...
    Elhúzza a riglit a kertajtón. Itthon van! Itt mindig megnyugszik, mert árad felé a megszokott, biztonságos fészek meghittsége. Most érzi legjobban, hogy valójában mindenhol idegen volt, s összes igazi-otthont-teremtő-igyekezete kudarcot vallott. Magasra kapaszkodott és nagyot zuhant. Alig múlt ötven, de már feleslegesnek érzi magát. Apja hosszú élete utolsó napjáig méheivel foglalatoskodott. Este lefeküdt, s alvás közben érte a halál. Az öregasszonynak, aki ebédet vitt neki, úgy tűnt, mintha békésen aludt volna.
    Éppen Ausztráliában turnézott akkor. Nem vehetett részt a temetésén. Amikor hazajött a nyárból a télbe, a kertben, a hó tetején, elhullott méhek tetemeit látta mindenhol. A méhészet minden méhe megfagyott, mert apja temetése után, valaki fölfeszítette a kaptárak tetejét, s ellopta a lépesmézet.
    Csibráki előveszi a hűtőszekrényből a sertéspörköltet, fölmelegíti, tarhonyát készít hozzá. Lassan eszik, vörösbort kortyolgat az ételhez. Ebéd után a díványra hever. Kora délután ébred. Nézegeti apja könyveit. Kiveszi József Attila verseskötetét. Elballag vele a diófa alá, a kecskelábú tölgyfaasztalhoz. Olvasás közben, soha nem hallott dallam lüktet az agyában. Visszatér az első versszakhoz. Olvasni kezdi. A dallam kezdete is ismétlődik. Zene van a versben, ujjong a felfedezés lázas pillanatában, s a dallamot kottázni kezdi a könyv belső borítójára.
 
 

CSANÁDY JÁNOS

Nyár Itáliában

Sima sikátorok, göthös kövek,
szűk közök, széles ég fent;
felhővel int a lengő
lepedők áttetsző hadának.

Szalad az ég Itália felett,
tengertől tengerig. A
csizma talpa trópusi
vizekben ázik. A Pó-

síkság felett száraz szelek
örvénylenek. Ó, ismerős
ez a szél itt, az ősz apó
talján hajfürtjei még göndörek...

Lajos Johannát büntetni indul
zörgő sereggel - köztük Toldi is -,
Mátyás Velencét fenyíti,
a félelmetes Nagytanácsot,

s míg majd Bakócz keresztes
hadjáratra gyűjti a póri
hadakat - így fújja
a szél Dózsa ingét is a Vérmezőn...

Szalad az ég Itália felett,
seregét összegyűjti,
s kiadós, meleg záporát zuhintja
a kicserzett bőrű hunivadékra.
    1970

ROZSNYAI ERVIN

Partizán

Nincs itt, sem ott, nincsen semerre sem.
Nincs arca sem: lehet pék vagy halász,
olajmunkás, pásztor vagy bárki más.
Hol felszívódik, hol meg hirtelen

kibukkan, hogy igazságot tegyen,
halált oszt és fogad, bár bűntelen,
s jötte hírére vad zsoldost aláz
könyörtelen vas-ujjú félelem.

Találgass, zsoldos, forgasd a fejed:
hol van? Merről jön? Melyikük lehet?
Csípd el, s holnapra más lesz a helyén.

Bújik - de nálad százszor szabadabb,
s ha bújsz előle, megtalál, lecsap.
Egynek halál, a másiknak remény.

KÉPES GÁBOR

 
BODA MAGDOLNA

A fotós

Egyik alkalommal gondolataiba feledkezve sétálgatott a kastélykerti patak mentén, amikor megpillantott egy padon ülő alakot. Először észre sem vette, valahogy annyira odaillett a parknak arra a szegletére, oda az ezüstfenyő háttér elé, mintha sorsa szerint is odatartozna. Mintha öröktől ott lett volna, és örökké ott is maradna.
    Egy asszony volt, széleskarimájú szalmakalapban; a szalmafonatok mintái között áteső fény titokzatos mintába rejtette arcának vonásait. Halványkék-fehér csíkos, rövidujjú inget viselt fehér gallérral és khaki színű nyári sortot, szilvakék vászoncipővel. Kezében könyvet tartott és láthatóan olyan messzire vitte az olvasott történet, hogy sok időbe telt volna, míg figyelme visszatalálna.
    A férfi egy patak menti fának támaszkodva nézte az asszonyt, aztán elővette masináját és néhány képet csinált, majd továbbment egészen a tavacska széléig és leült a partra, úgy, hogy láthassa az asszonyt, az asszony pedig ne láthassa őt. "Vörös lehet a haja, vagy talán szőke?" - találgatta.   
     Így telt el a délután.
    Amikor alkonyodott, hűs esti szél suhant a fák közé és megborzongatta az aszszony karját. Összecsukta a könyvét, felállt, és elindult a kastélykertből fölfelé. A férfi tisztes távolból követte.
    Az asszony nem sietett, a kövesutat szegélyező mogyoróbokornál megállt, és markába gyűjtötte a még teljesen éretlen mogyorószemeket. Mikor a marka megtelt, leguggolt és egy darab kővel tördösni kezdte a magokat.
    Úgy, olyan elmélyülten és magába feledkezve szemelgetett, mint egy gyerek.
    A férfi újabb képeket készített, bár fogalma se volt, mi az, ami így rabul ejtette ebben az ismeretlen asszonyban, akinek még az arcát sem láthatta, csak a fényképezőgép lencséje nagyításán keresztül.
    A következő napon ez szóról szóra megismétlődött.
    Sőt a harmadik és negyedik napon is.
    Az ötödik napon a férfi odament az asszonyhoz, megállt és megköszörülte a torkát. - Bizonyára nagyon érdekes a könyv.
    Az asszony fölemelte a fejét és mosolyogva válaszolt.
    - Ó igen... - mondta, és ábrándosan nézte a férfit, de hogy lássa is, kezével napellenzőt formált a szeme fölé. - Maga a műemlék-felügyelettől van? Tegnapelőtt láttam a kápolnánál... - ujjaival a férfi fényképezőgépére mutatott.
    - Nem, nem... - nevetett a férfi.
    - Leül?
    - Igazán nem szeretném zavarni.
    - Nem zavar.
    A férfi leült és azon a látványon gondolkodott, amelyet ebből a szögből még nem láthatott, majd a kertet figyelte, az óriási fejű krizantémokat, a fahordóba ültetett óriási pálmát, az elárvult szökőkutat, és néha az asszony profilját.
    Az asszony maga elé nézett.
    - Maga hová valósi? - kérdezte váratlanul.
    - Pesten élek... és maga?
    - Pécsett. Minden évben idejövök egy hónapra. Szeretek itt. Látja? Alig van itt teremtett lélek... olvasok, olvasgatok.
    - Sokat olvas?
    - Igen - nevetett a nő -, a barátnőm azt mondja, Anna, ne könyveket olvass, hanem élj. De hát élek... - és újra nevetett.
    - Megnézhetem? - nyújtotta kezét a férfi a könyvért.
    - Csak tessék.
    - Maga romantikus? - adta vissza rövid lapozgatás után.
    - Nem tudom, milyen vagyok - vonta meg száját az asszony.
    Csönd lett, mélységes, hosszú, vékony csönd.
    - Szokott kirándulni? - faggatózott tovább a férfi.
    Az asszony igent bólogatott.
    - Holnap nincs kedve esetleg?
    Az asszony a naplementét kémlelte, mintha attól függne a válasza.
    - Hát... Oda? - bökött a szemközti hegy felé.
    - Nem. Oda! - bökött éppen az ellenkező irányba a férfi. - És motorral. Holnap tízkor. Ha van kedve, tartson velem.
    Az asszony egy kicsit gondolkodott, de aztán igent mondott.
    - Itt lakik? - mutatott a férfi a kastélyra.
    - Nem, az Ilmár házban, a festőében.
    - A festőében? - kérdezett vissza a férfi.
    - A festőében. Beköltözött Pécsre, a házát meg kiadja. Az ott ni! Volt már ott? Látta már?
    - Kívülről.
    A férfi nem akarta tovább nyaggatni az asszonyt, és elköszönt. Még a kalapját is megemelte. Tréfából az asszony is. Vörös haja, mint valami zuhatag, úgy bukott ki a szalmakalap alól. A férfi alig tudott szabadulni meglepetésében, hogy milyen szép.
    Másnap pontban tízkor állította le a motort Ilmár, a festő háza előtt. Letámasztotta a gépet, ő maga meg leült a háznak háttal, a hegyekkel szemben. Csak ült és várakozott.
    - Jó napot, jó kedvet és sok csokit - köszönt rá az asszony közvetlenül a háta mögül.
    - Így szereti a csokit?, Jó reggelt!,... nem is hallottam a jöttét.
    - Aham, kér? - és egy kis szelet csokoládét húzott elő a zsebéből a lány és a férfi felé tartotta.
    - Aham - ismételte a férfi. - Indulhatunk?
    - Aham - mondta az asszony teleszájjal.
    Mindketten nevettek.
    Az asszony hátracsapta a hátizsákját és fölült. Teljesen megteltek a motor bizsergő zajával, a monoton motorhanggal, mire végre megálltak. A nap már delelőn volt, sárgaarany sugarai záporoztak rájuk; bogarak döngtek az útszéli bokrokon és a remegő levegő láthatóan szállt az ég felé.
    - Hát itt volnánk - próbálta oldani a férfi a csöndet.
    - Még sosem voltam ezen a hegyen.
    - Én sem.
    A férfi kioldotta a hátrakötött hátizsákját a motorról, kivette a takarót és végigterítette. A szélére tette a fényképezőgépét. Közben az asszony is kipakolt. Papírtálcára helyezgette a gyümölcsöket.
    - Van barátnője? - kérdezte hirtelen.
    - Volt... Az őrületig szeretett fényképezni - bökött a gépére -, de aztán elment dolgozni egy külföldi magazinhoz, és a távolság, tudja... Tavaly írt egy levelet, hogy megüresedett egy állás, és ha kedvem van,... de én... visszautasítottam a lehetőséget... Lehet, hogy nem is szerettem?
    - Csak szexuális vonzalom volt?
    A férfi felhúzta a szemöldökét. - Ezt hogy érti?
    - Van ilyen, vagy nincs? Hogy összekeveri az ember az érzést és az érzés utáni vágyakozását.
    - Maga már járt így?
    Az asszony nemet intett. - Csak olvastam róla.
    A férfi bizonytalan volt, hogy folytassa-e, de aztán folytatta. - Akkor huszonhárom éves voltam. Most huszonhat. Három év telt el, vagy csak három perc, ki tudja. - És maga? Magának van barátja?
    - Nincs.
    Csönd lett. Repülőgép zúgott el a fejük felett. A mozdulat, ahogy mindketten fölnéztek az égre, új lendületet adott a beszélgetéshez.
    Az asszony felállt és elment ásványvizet tölteni. Visszafelé jövet egy katicabogarat tartott a csuklóján. Ki tudja honnan ilyen hirtelen. Aztán énekelni kezdett neki: "Katalinka, szállj el..."
    - Szép hangja van.
    - Szeret énekelni?
    - Szeretek, de nem tudom a szomszédok szeretik-e, ha énekelek - mondta a férfi. - Mi a foglalkozása?
    - Óvónő vagyok.
    - Gondolhattam volna...
    - Miért? - nézett rá az asszony meglepetten.
    - Nem tudom - vonult vissza a férfi szelíden.
    Barna szeme volt. Orra erőteljes, álla folyton borostás, és kreolbőrének háttere mélyebbé tette minden vonását, a finomabbakat eltüntetve, a markánsakat kiemelve.
    Huszonhat éves igazi férfi volt.
    Ahogy az asszony visszatuszkolta az ásványvizes palackot, kiesett a könyv.
    - Hát ide is elhozta? - emelte fel és nyújtotta neki a férfi a könyvet.
    - Igen.
    A férfi hátradőlt, majd az asszony is.
    Egy ideig csend volt.
    Akkor a férfi fölkelt és a fényképezőért nyúlt.
    - Kóborgok egy kicsit, de előbb... megengedi? - és választ sem várva élesre töltötte a gépet.
    - Ha nem, várható valami szankció? - kérdezett vissza az asszony incselkedve.
    A férfi nevetett. De közben már csattogott is gépe.
    Az asszony egyedül maradva elővette a könyvét.
    Talán három vagy négy óra telhetett el, amikor a férfi visszatért.
    - Azt hiszem esőt kapunk - mondta és a gépét gondosan elcsomagolta a tokjába.
    - Gondolja?
    - Igen... Nagyon ronda felhő jő a hegy túloldaláról, azt hiszem, ajánlatos lenne menedék után nézni.
    Épp hogy elindultak a motorral, mikor a vihar szele megérkezett. Óriási erővel tolta le a motort az ösvényről, a férfin látszott az erőfeszítés, ahogy egyenesbe akarta tartani.
    A szél apró gallyakat tört le.
    Már az eső is eleredt, a szél fájdalmasan csapta arcukba a hegyes és éles csöppeket.
    Nem beszéltek. A férfi tolta a motort, az asszony pedig tartotta a hátizsákokat, és próbálta leszorítani a motor hátuljához. Talán félóráig meneteltek ebben, a nem csillapodó zivatarban, mikor a férfi egy óriásra nőtt fa törzsének vetette hátát, hogy erőt gyűjtsön.
    Akkor látta meg az erdei pihenőt az asszony.
    - Na! Odáig kell kibírnia - bökött az asszony a kis ház felé.
    - Hát akkor... hórukk - lökött egyet a motoron, hogy kipenderítse a cuppogó sárból.
    A ház üres volt.
    - Úgy látszik, mások idejében ébredtek.
    - Úgy! - helyeselt a férfi és a motort leállította a ház bejáratánál a zsákokat meg bevitte a házba.
    A sarokban egy pad állt L alakban és egy vastag lapú asztal, a másik oldalon pedig egy vaságy matraccal. A földön szalma volt szétszóródva.
    - Úgy látszik, készültek ránk - mondta a férfi.
    - Nézze, még petróleumlámpa is van!
    - Igen, a gondoskodás felsőfoka.
    A férfi meggyújtotta a lámpát, hogy látni lehessen.
    A ház egyetlen és igen apró ablakán nem volt függöny, eltekintve pókháló csipkéjétől, így jól lehetett látni, hogy odakinn az eső reménytelenül esett.
    Az asszony az ablaknál állt, aztán leült a férfi mellé.
    - És most mit fogunk csinálni?
    - Megvárjuk, míg eláll az eső.
    - És ha egész éjjel esik?
    - Akkor egész éjjel várunk.
    Az asszony elhallgatott. Meg volt szeppenve.
    - Meséljen a könyvről, jó könyv? - törte meg a csendet a férfi.
    - Ugyan! - durcáskodott az asszony. - Különben is, maga már sokkal többet tud rólam.
    - Maga sem keveset - bökött a férfi a fényképezőgépre. - Tényleg, miért is ne... megengedi? - és a masina után nyúlt.
    Mire az asszony válaszolhatott volna, már kattogtatott.
    - Álljon az ablakhoz, kérem.
    - Maga megőrült! Nem állok!
    A férfi leeresztette a kezét, letette a gépet az asztalra, aztán mentegetőzve feltartotta kezeit, jelezve, hogy megadja magát az asszony kívánságának.
    - Oké. Igaza van. Maga se olvas.
    - Együk meg a maradék uzsonnát.
    - Jó ötlet. Kitűnő.
    Evés után a férfi az ágyra telepedett, az asszony pedig kötelességtudóan kirázta a szalvétát. Az eső még mindig zuhogott, mintha soha többé nem is akarna elállni. Amikor az asszony az asszonyi foglalatoskodáson túl volt, ő is ágyra telepedett, ugyanis a pad a becsurgó víztől teljesen használhatatlan volt. Az idő egyre szűkebb helyre kényszerítette őket.
    Egy ideig szótlanul ültek, az ágyra kuporodva, aztán a férfi elbóbiskolt. Jó sokára és nagy nehezen elbóbiskolt az asszony is. Jó sokára és nagy nehezen, mert minél nyilvánvalóbbá vált összezártságuk és egyedüllétük, annál inkább félt a férfitől... hiszen idegen.
    Idegen.
    Idegen.
    Idegen.
    Ahogy világosodott, és gyűlt a hajnali fény, úgy csillapodott az eső.

    Reggel a férfi úgy érezte, mintha ólom lenne tagjaiban.
    Széthajtogatta magát, nyújtózkodott és akkor látta, hogy sehol az asszony.
    Se piros hátizsák, se asszony.
    Rosszat sejtve fölállt, kiment a ház elé és földbegyökerezett a lába.
    Akaratlanul is hangosan szólalt meg. - A motorom, a motorom elvitte a mocskos kurva. A mocskos kurva. A motorom... - Keze ökölbe szorult.
    Biztos, ami biztos, körbejárta a házat és szeretett volna tévedni, de hiába. A motor nem volt sehol. Majd szétvetette a düh. Hátára vette a zsákot és úgy, zsákostul üldögélt pár percig.
    Aztán fölállt és elindult. Az eső már elállt, a fákról ugyan még hullott néhány csöpp, ahogy a szél megrázta az ágakat.
    Órákig gyalogolt, míg elérte a két hegy közötti völgyet, aztán újra fel, alatta odalenn pedig apró piros tetejű házak, kettőnek a kéménye még füstölt is, és ezen a férfi elcsodálkozott, mert augusztus közepe volt.
    Amikor leért a házak közé, stoppolni próbált; de hiába, nem volt egy teremtett lélek sem, aki megszánta volna. "Biztos azt hiszik rólam, hülye vagyok, hogy ilyen időben..."
    Fájt a lába, a cipője nem túracipő volt, fáradt volt, éhes és szomjas, pénze nem volt, hogy betérjen valahová, vagy hogy telefonáljon... de kit is hívott volna?, az úton nem járkáltak emberek, mindenki odabenn ücsörgött és belülről nézte a barátságtalan időt. Hideg volt, fázott is. Mit nem adott volna egy forró teáért.
    Már a düh is elcsillapodott benne. Minden erő elhagyta. Az indulat ereje is.
    Egyre nehezebben emelte a lábát. A faluig még egy erőteljes lejtőn kell mennie, aztán... aztán. Az aztánról álmodott. Minden lépés fájt. Lefele menni pedig maga a pokol. Aztán meg föl, föl, föl. Fölfele menni pedig maga a pokol.
    Szerencsére, a falu elején lakott.
    A faluban összesen tizennyolc ház volt, valamint egy kápolna, mögötte egy barokk templom, amely egy kastéllyal épült egybe. Valaha püspöki kúria volt, később apácáknak adott otthont, akik végül és véglegesen kiköltöztek a templom melletti apácatemetőbe.
    A kastély körül kert volt, ott találkozott először az asszonnyal...
    A második házban lakott. Egy gy
erekkori jó barátja adta kölcsön neki a házat, míg ő külföldön van, hogy ne maradjon üresen és esetleg tolvajok prédájára a ház.
    Síkságon és folyó mellett nőtt fel, de soha nem voltak mély érzései a folyó iránt, a tovatűnő és halandó dolgokat szimbolizálták neki, míg a hegy az állhatatosságot, a halhatatlanságot, a maradandót, az örököt. Másrészt pedig szeretett hegyet mászni, szerette a hegyi sétákat, a túrákat, az erdőt, az erdő csöndjét, ami ugyan különbözött az övétől, de mégiscsak csönd, az, ami számára olyan, mint egy pohár víz.
    Ahogy beért a faluba, mint valami háborúból visszatérő, végsőkig kimerült hős, mint a maratoni futó, aki megcselekedte, amit...
    - A motorom - sóhajtott fel megkönnyebbülten. A járgány ugyanis ott állt a kapu előtt. - A motorom. - Ahogy odaért hozzá, utolsó erejével megsimogatta a jószágot, aztán bement a házba.
    Elmúlt az éhsége, a szomjúsága és minden más testi nyomorúsága.
    - Aludni... aludni - szuszogta, és most a szomszéd macskájának szüntelen nyávogása sem bosszantotta.
    Másnap első útja a boltba, a szomszéd kisváros boltjába vezetett. Gyalog több mint egyórás út, de hát ott fönn a hegyen tizennyolc családnak nem volt boltja, mindannyian odajártak le, illetve, most hogy a lelkésznek van egy furgonja - aki szintén fönn él -, gyakran bevásárol a föntieknek. Kora reggel összeszedte a rendeléseket, aztán még délelőtt meg is hozza.
    A férfi útközben azon gondolkodott, hogy télen, mikor hideg van, amikor hó és jég és metsző szelek szeletelik a csöndet és a békét a hegyek között, vajon hogyan élhetnek itt az emberek.
    Dolga végeztével beült a sarki kocsmába, ami cukrászda és vendéglő, de még tán fogadó is volt. Ivott egy sört, közben átlapozta a széken talált újságot és elindult vissza.
    Az utca végén, a sarkon egy asszonyt látott befordulni, nagy széleskarimájú szalmakalap volt rajta, úgy tűnt, mintha ismerné ezt a kalapot.
    - Nocsak! Bántja a lelkiismeret - gondolta.
    Délután nagy dologba fogott, lecsót főzött, élete első lecsóját - szakácskönyv nélkül.
    - Nem is rossz - gondolta a fakanalat nyalogatva.
    Épp csak leült, mikor kopogtak.
    Az asszony volt.
    A férfi nem is köszönt vissza.
    - Ugye, bocsánatot akar kérni?
    - Én? Nem, nem ezért jöttem, de ha ez, mármint a bocsánatkérés fontos magának... - tárta szét a kezét. - A képeket szeretném megnézni, amiket rólam csinált. Azt mondták a városban, hogy órákat volt lenn, gondoltam meg is várta... míg készen lettek.
    A férfi fölállt az asztal mellől.
    - Köszönöm ne fáradjon, nem kérek - bökött a lecsóra finnyásan az asszony - de míg eszik, én megnézegetem a fotókat.
    "Még pimasz is" - gondolta a férfi.
    Beindult a házba, a nő meg utána.
    Amikor beértek, a férfi megállt egy kis asztalnál, ahol fényképezőgép volt, aztán hangosan fölnevetett és ezzel a gunyoros nevetéssel kísérve bökött a fényképezőgép felé.
    - Erre gondol? Amit ezzel a géppel készítettem? - Egy kis szünetet tartott. - Mit képzel végül is? Hogy én is egy regényhős vagyok, és két fedőlap között élek bekezdéstől bekezdésig? - A férfi fölkapta a fényképezőgépet, kinyitotta a filmházat, nyitott felével a nő felé mutatta, majd odadobta az ágyra. A fényképezőgép üres volt.
    A nő meglepetésében visszahőkölt.
    - Erre gondolt? Játék! - folytatta a férfi. - Azt játszom, mit látnék, ha élet helyett álmodnék, mint maga. Mit tud maga az életről? Maga csak megragad egy kigondolt és lehetséges valóságot, egy pillanatot, egy képet, és markolja még álmában is, mint a maciját szorongató kisgyerek? Mit gondol, én beérném ennyivel? Ilyen kevéssel? Egy képecskébe zsugorított kis valóságdarabbal, fáklya helyett a vékonyka kanóccal? Nem, kedvesem, én kinőttem a könyvek lapjait, jobban tenné maga is, ha levenné az átláthatatlan, bár csodaszép tapétát az ablakáról, hogy láthassa az élet még szebb, vagy ha nem is szebb, de mindenképpen igazabb és valóságosabb tájait. - Megint tartott egy kis szünetet. - A motort is azért vitte el, mert félt. Félt egy lehetségestől... maga talán minden lehetségestől fél...
    Az asszony az ajtó felé hátrált. A férfi közelebb lépett hozzá, de az asszony megfordult és egy hatalmas pofont kevert le neki. A következő pillanatban már eltűnt, mintha ott se lett volna.
    A fáról lepördült egy levél, amikor a súlyos házkapu becsapódott.
    Csönd lett. Mélységes, hosszú, vékony csönd.

NAGY DOROTTYA

játéktér estben, talán délután

életünk elillan
felemelt húrjain az időnek
céltalan lélek-vízesések

nem elég lámpafény reflektor
propellerkarjaim nyújtóznak
csendben

elkergetik a tájat himbálóznak
a köd felett a víz felett
megfojtott holdakat teregetek

a hídra lép az est
béke van ebben az összeolvadásban
kerítéscsücskön toporgok

veled lakom
felboncolt börtönben hegedűtok
fészekben nincsenek rácsok

elmenekültem újra ide
talán már nyílik titokban
orgonám kéjes harapása

ringok a víz álmaiban
albatrosz terítő ajkakból
átlövel a távol mint

színes illat buborékok
tapad egy fatörzs köré
minden mozdulatod

s néha fekszel a fűben
mákvirág táncol fogaid közt
elszáradsz az esőben

bogármennyország életéből lesel
valakiébe de nincs perc hogy
ne barázdálna át sós vasút

ezen az arcon nemcsak
a fű katáng szempillaszirmok
vadgesztenye virág

főpróbák temetésein
szótlanul megszűnő ég alatt
mintha bilincs lenne

ez a csöpp szoba
mintha még tartana valami
kőszikla belerokkanás

hogy simogathasd pár
percre arcát egy felhőnek
mert felkelni

félsz de néha veled
vagyok idült vázába
fekszem

hallgatás virágcsokorban
csak egyesszám
első és másodikban

testnélküli
csontvelő kapocsban
az érett lápon

heverő dal
ők is erről beszélnek
narancssárga garázsajtónk

előtt leleteket cserélnek
artériákban kapillárisokban
soha kimondatlan

vénülő titokban
felemelt húrjain az időnek
életük elillan.

D. NAGY LAJOS

Az öregember

Kölyökkoromban, gondolta magában az öregember, és közben egy aprót kortyolt az előtte tornyosuló söröspohárból, amiben egy belga márkájú, édeskés, világos sör, mondhatni, párolgott lágyan az étterem levendula, szarvasgomba és már amúgy is sörszagú elegyében.

Az öregember lassan ivott. Minden vasárnap lejön ide, szigorúan ebéd után, borsóleves, krumplifőzelék, csupa egészséges, tápláló étel, leöblíti egy pohár sörrel. Lassan iszik. De ezt a sört lehet is lassan inni: kortyolgatni, ízlelgetni, nyalogatni, nem megy el az ereje, nem fut ki belőle a szénsav, nem lesz öt perc után pisi. Az öregember tudta ezt, mindig ugyanaz az asztal, ugyanaz a sör. Ennyi fényűzést igazán megengedhetett magának.

Az étterem ilyenkor különösen nagy forgalmat bonyolít le. Főleg fiatalok, no nézzük csak, családocskák, randevúzók, sokan észreveszik az öregembert. Igaz, nem nehéz észrevenni, ott ül egy nagy, hirdetésekkel teleragasztott, cirádás oszlop tövében, az étterem közepén, frissen vasalt fehér ingben, szürke szövetnadrágban, hátrafésült hajjal. Mozog a szája. Gondol valamit, mond valamit, kortyol a sörből. Előre néz, önmaga elé, önmagába, merev, élettelen tekintettel.

Az egyik asztalnál rendeltek egy chilit, közepesen erőset, hozzá búzasört, párolt zöldségeket (frissen, még gőzölög, amikor kihozzák), és a szokásos kukoricalepényt. Pincér el, nézik az öregembert.

Látod? Látom, persze. Mióta ül itt? Nem tudom. Amikor bejöttünk, még nem volt itt. Dehogynem. Pontosan emlékszem, hogy itt ült. Tele volt a pohara. Most is tele van. Nem, már ivott néhány kortyot. Aprókat kortyol. Lassan, nagyon lassan csinálja, meg kellene kérdezni tőle, hogyan. Nekem egy korty fél pohár. Kérdezd meg.

Az inget ma délelőtt vasalta. Elővette szépen a vasalódeszkát, leállította a tévé elé, ráhúzta az inget, vasalt. Csaknem olyan komótosan, ahogy a sört issza. De hát nincs is neki vasalódeszkája. És tévéje sincs. Leterít egy-két plédet a konyhaasztalra, szépen elegyengeti, elsimítgatja a gyűrődéseket, rá egy fehér lepedőt, azon vasal. Azután azonnal fölveszi. Olyankor kicsit megfiatalodik. No nem nagyon, három, négy évet. Hány éves? Nyolcvan. Hetvenöt. Tévéje nincs? Mi a fenét csinál esténként? Csak nem olvas állandóan? Szörnyű lehet, mi? Nézd, most megfogta a poharat. Remeg a keze. Megvan, kortyol, látod az ádámcsutkáját. Föl-le jár. Pedig nem is ivott semmit. Szerintem csak beveszi a szájába, lenyeli a felét vagy a negyedét, mindenesetre nem az egészet, aztán összekeveri szépen nyállal és visszaköpi. Azért olyan szép habos még mindig a sör.

Jön a chili, a szájakban összefut a nyál. Evőeszközök harci zaja tölti ki a csendet. Az öregember mormol magában, jár a szája ritmusra, mint a gép, de egyetlen hang sem jön ki rajta. Aki nagyon figyelmesen nézi, és ért egy kicsit a szájról olvasáshoz, az tudja, mire gondol.

Meglehet, minden nap lejön ide. Meginni a sörét. Bejön, betotyog, elfoglalja az asztalát, szólnia sem kell, már hozzák is a gyöngyöző italt. Persze leülni nehéz. Kedden és csütörtökön egy fiatal, csinos lány szolgálja ki, ő, igen, ő lesz az. Lesegíti a székre. Kabátját a fogasra akasztja. Nincs kabátja. Az öregemberek nem járnak kabát nélkül. Eléggé hűvös ez az október. De hétfőn és szerdán, és minden második pénteken egy középkorú, nem, inkább még csak a harmincas évei közepén-végén járó, mindenkire irigy, mogorva pincér van itt, na az nem segít neki. Nem húzza odébb az asztalt, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, nem viszi kabátját a fogasra. Irigyli tőle, hogy ebéd után megihat egy pohár, bársonyos ízű sört.

Mert nem tud róla semmit. A pincérlány sem tud róla semmit. Te sem tudsz.

Itt lakik a Nádor utcában, a fodrászüzlet felett, magas, tágas szobái vannak, és mindent belep a por. Néha a szomszédasszony, hetente, kéthetente, kevéske pénzért leporolja a könyvespolcokat, kiporszívózik, vizes ruhával áttörölgeti a nappaliszekrény üveglapját, a falon lógó képek kereteit. Olykor mos is, bár sokat nem kell mosnia. Az öregember közben az erkélyen áll, fürdőköntösben, vagy éppen csak pólóban és farmernadrágban, kibolyhosodott, egérrágta barna házipapucsban. Néz lefelé, az utcára. Nézi a Nádor utcát. A cégbíróság előtt méretes, de nem kibírhatatlanul hosszú sor. Autók. Emberek. Munkába, munkából, haza, el otthonról, minél messzebb.

Gyalázatos dolog ez neki. A szomszédasszony is öreg, tíz éve nyugdíjas, de nagyon jól bírja magát. Az öregember (nyolcvan, hetvenöt) nehezen jár. Nem fáj semmije, jó a szíve, a tüdeje, semmiféle káros szenvedélye nincs, az ebéd utáni sörözéseket leszámítva, még sincs elég ereje már. Az étterem csak néhány saroknyira van a háztól, ahol lakik, de majd megszakad, amíg odaér. Érdekes, visszafelé könnyebb. Könnyebben megy. A sör miatt, vagy csak azért, mert a hazafelé vezető út mindig rövidebb; a lépcsőn is csak kétszer, nagyritkán háromszor kell megállnia pihenni, pihegni, levegőt, erőt gyűjteni, a harmadik emeletig.

De a szomszédasszony! Úgy mozog, mintha harmincéves lenne. No, kinézetre azért nem. Inkább mintha száz. De ez a csodálatos ezekben az öregasszonyokban, harminc évvel fiatalabbak, mint amennyinek látszanak. Áll az öregember az erkélyen, összehúzza fürdőköntösét a mellén, megpróbálja belecsempészni, belerejteni az állát, az ajkait, ősz bajuszkáját. A Duna felől hideg szél indul. Átsöpör itt a házak között, meglibbenti odabent a függönyt. Kisebb porfelhőket kavar a padló még érintetlen, takarítatlan felületein.

Néz le az utcára. Nem szédül? Nem fél a magasban? Nem retteg a zuhanástól, a zuhanás lehetőségétől? Százszor, ezerszer elképzelhette, végigjátszhatta már. Harmadik emelet, de három magas szint, régi, polgári lakás, úgy mondják, nagy a belmagassága. Fűteni egy vagyon. Nem is fűt minden szobát, csak a hálószobában megy állandóan a kályha. A fürdőszobában fürdés előtt fél órával gyújt be. A többi szoba lezárva.

Nem lenne nehéz átrepülni innen az utca túloldalára, a szemközti erkélyen puhán leereszkedni, megmozgatni a repülés közben elmerevedett, meggémberedett izmokat, ízületeket, tejes kávét vagy tokajit inni egy nyikorgó hintaágyban, nézni a Duna felett a naplementét. Milyen romantikus, milyen felejthetetlen lenne, mondogatta mindig a felesége.

Ezt a szomszédasszonyt nem bírja kiverni a fejéből. Már az is eszébe jutott, mi van, ha az egész csak azért van, mert tulajdonképpen tetszenek egymásnak. Hogy tulajdonképpen kívánják egymást. Neki is meghalt már a férje, és az öregember felesége is jó ideje már, hogy nem él. Egészen természetes dolog, az lenne a természetellenes, ha nem így lenne.

Öreg vagyok, gondolta magában az öregember. Sört ivott.

Lehet, hogy nagyon öregnek érzi magát. Holott ez egy kezelhetetlen fogalom. Igazságtalan. Igazán csak a nagyon erős emberek érik meg az öregkort. Túlélte a feleségét, a szomszédasszony férjét, eltemette a fiát, és a lányáról, aki harminc éve Kanadában él, az utóbbi években nem kapott hírt. Nem írt, bár ez nem jelentett sokat, mert nem volt egy levélíró bajnok, de néha azért (havonta, kéthavonta) felhívta telefonon. Igaz, az öregember egy éve kiköttette a telefonját.

A barátai is sorra kihaltak: egyikük öngyilkos lett, a másik szívinfarktusban halt meg, a harmadik elaludt egy este és nem kelt föl többé. Olyan egyedül volt már a világban, hogy ez egyáltalán fel sem tűnt neki.

Illetve, pontosabban kell ezt kifejezni: mert valójában nem volt egyedül. Vele volt egy titok.

Te elhiszed, hogy le lehet élni úgy egy egész életet (és érts itt ezen hetvenöt, nyolcvan, százöt évet), hogy van a birtokodban valami, amit soha, senkivel, semmilyen formában nem osztasz meg? Én képtelenségnek tartom. De nézd meg ezt az öregembert. Szájához emeli a poharat. Kortyol. Bajuszkáján ott marad még egy másodpercig, ott gyöngyözik, felcsillan, a sör édeskés habja. A sörhab már-már nem is sör, inkább cukrászsütemény, tejszínhab, marcipán, vaníliapuding, a kisgyerekek is szeretik, mindenképp édes kell, hogy legyen. Nézd azt a kezet, ahogy az állandó remegés ellenére is milyen hihetetlen biztonsággal birtokolja a törékeny ki üvegalkalmatosságot, milyen nagyvonalúan követi a pohár útját a tekintetével és milyen unottan veszi tudomásul az újabb sikeres művelet (apró korty) végrehajtását.

Vajon észreveszi-e az öregember, hogy róla beszélnek? Észreveszi-e, hogy a tányérok felett lapos, fürkésző tekintetek lövellnek felé? Érzi-e vajon, hogy ennek az étteremnek nemcsak geometriailag, de biológiailag és szellemileg is a középpontjában helyezkedik el? Képes-e egy ember (és beszéljünk most csak az emberről, mint olyanról) titokkal élni. Csakis így képes. Élni vagy túlélni?

Amit látsz, életnek nevezni nagymértékű túlzás. Abszurd. Az élet bennünk van, benne van, nem láthatsz belé. Nem láthatod, mi zajlik benne. De jó volna beszélni vele. De nem tud ő már beszélgetni senkivel.

A szomszédasszonnyal is csak félszavakat váltanak. Ki kéne mosni a gatyámat, Gizike. Aha, elfogyott a mosópor. A szappan is? Nem, nem írt a lányom. Öreg vagyok én már ahhoz. Meg hát nincs is rá pénzem. Vigye csak el nyugodtan. Nekem úgysincsen szükségem rá.

Néha nekitámaszkodik háttal a korlátnak. Az erkélyajtón keresztül pont a barna cserépkályhára lát. Nem kell már salakolni, levenni a rostélyt, szellőztetni alul. Kinyitom, elzárom a gázt. Nem durrog már éjszaka, elveszett a múlt meghittsége. Egyszerűbb lett minden, egyszerűbb és unalmasabb. Csak magamra kell vigyáznom, és ez sokkal nehezebb, mint tizenkét gyerekre vigyázni. Vagy mint negyvennégyben, a bombázások alatt. A harmadik hét végén megettük az utolsó szem krumplit, az utolsó karéj száraz kenyeret. Éjjel kellett kiszökni a térre, a leomlott, lebombázott házak tövében, törmelékek között botorkálni, hogy olykor-olykor egy kevésé lóhúst vagy lisztet szerezzünk. Sötétben éltünk heteken át. Összezárva.

Milyen nehéz volt az, milyen kemény, gondolta az öregember, és mégis milyen könnyen túléltem. És milyen egyszerű, kézzelfogható, milyen normális most minden, és minden nap a túlélésért kell küzdenem.

Van egy titka. Soha, senkinek nem mondta el. A feleségének sem. A feleségének különben mindent elmondott, és fordítva is: mi történt a munkahelyen, mi bántja, minek örül, miben reménykedik, és mi az, amitől retteg. A felesége mosogatott, az öregember (akkor még nem volt öreg) ült az asztalnál, körmével a viaszosvászon terítőt babrálta. Figyelte, vizsgálgatta, hogy válik láthatatlanná, hogy tűnik el a körme által okozott mélyedés, hogy lesz újra sima és érintetlen a felület. Beszélgettek. A felesége kibújt a pongyolából, amit mosogatás közben mindig magára vett (kék-sárga babos pongyola, ritka ronda darab, gondolt vissza rá az öregember), kezet mosott és leült mellé az asztalhoz. Ez volt az életük legfőbb színtere. A konyhaasztal. Itt dőltek el a fontos dolgok, melyik iskolába menjen a gyerek, mit vegyenek a mama születésnapjára, vagy hogy rendezzék át a nappalit a jutalomból, amit a húszéves munkaviszonya elismeréséért kapott.

Bár, csupa felesleges, hiábavaló dolgok. A nappali sosem volt fontos egyikőjüknek sem, alig töltöttek ott időt, néhanapján, ha vendégek jöttek, oda ültek beszélgetni, borozni, kártyázni, de hétköznapokon, és ebből volt irtózatosan sok, szinte megszámlálhatatlan, hétköznapokon csak átviharzottak rajta. Takarítni persze a legmunkaigényesebb.

A gyerek meg elment gimnáziumba, aztán orvosi egyetemre, aztán Kanadába. Haza se jött többé. És a mama? A mamának mindegy volt, mit vesznek, semminek sem örült, mindenben hibát talált, sosem volt egyetlen jó szava hozzájuk.

Sablon. Sablontörténet, sablonélet. Az öregember élete itt van előttünk. Tudok a szeméből, a ráncaiból, a mozdulataiból olvasni. Sokat segítene, ha a szájáról is tudnék.

Iszik. Kölyökkoromban, motyogja magában, feszülten figyelik, hogy mozog az ajka, követik, lekopírozzák, mozog az ő ajkuk is, kölyökkoromban. Vörösborom van.

Amikor a felesége beteg lett (talán hosszú ideig betegeskedhetett, két, akár három évig is a halála előtt), sokáig gondolkodott azon, hogyan fog ezután élni. Mellette volt minden nap, végignézte lassú haláltusáját, belenyugodott a belenyugodhatatlanba, egyre jobban és egyre kevésbé szerette. Kimerítette az állandó ápolás, gondoskodás, lelki küzdelem, ugyanakkor erőt is merített belőle: háború volt ez megint, előre lejátszott, reménytelen ostrom, de mégsem hiábavaló. A túlélésről szólt, nem a felesége túléléséről, abba nem lehetett beleszólásuk, bármelyik orvoshoz vitte, mind ugyanazt mondta, hogy nem lehet segíteni, csak az időt becsapni, és a szenvedést enyhíteni. Az öregembernek (férfikora alkonyán járhatott, még egyenes tartású, erős, egészséges) volt ez inkább feladat, és nem egyszerű megpróbáltatás, annál sokkal-sokkal több.

Nagyon szerette a feleségét, nagyon szerették egymást, házasságuk egész ideje alatt. Nemigen tudta elképzelni, hogyan tudna nélküle élni. Hogy lesz majd a felébredés, nem érezni a meleg testet maga mellett az ágyban. Nem összeveszni vasárnap délelőtt a húsleves hozzávalóin. Péntek este nem moziba menni, megnézni a legújabb francia filmet, vagy havonta egyszer nem elmenni valamelyik budapesti fürdőbe, kipihenni, kiizzadni a fáradtságot, az öregséget, a gyűlöletet, a harmincöt évet, amíg együtt voltak.

Nem tudta elképzelni, de nem is félt tőle különösképp, jobban félt attól, hogy a titkot el kell mondania. Álmatlan éjszakái voltak, forgolódott az ágyban, a felesége azt hihette, miatta ilyen nyugtalan, megfogta a kezét, amennyire lehetett, hozzásimult aszott, hideg, beteg testével, és akkor az öregember tudta, hogy nem szabad elmondania neki. Nem szabad, hogy megváltozzon az életük. Bármilyen kevés idő, nehéz, keserű időszak van még hátra.

Aztán másnap fölébredt, teát főzött, beadta a gyógyszereket, az injekciót, munkába sietett, és a villamoson újra gyötörni kezdte a kétség. Van-e az életnek bármi értelme is, van-e értelme élni, és nemcsak túlélni, ha nem vagyunk teljesen, száz százalékosan őszinték? De van-e értelme akkor, ha nincs egyetlen titkunk sem, szörnyű, nagyszerű titkunk, amit magunkkal vihetünk - a túlvilágra?

Nem tudta eldönteni. Azt tudta csak, de azt teljes bizonyossággal, hogy bármeddig tartson is felesége agóniája, nem kaphatja meg a választ. Mégse nyugodott meg, azután sem, hogy a feleségét eltemették, és megpróbált a gyászra, az egyedüllétre, a hiányra figyelni, életét a rendes kerékvágásba terelni és túlélni a következő éveket, amik megmaradtak neki.

Az éveket, melyek megmaradtak nekem, az éveket, melyek rám nehezedtek, jelentem, túléltem. A titkom megvan, őrzöm, senki hozzá nem férhet. Ki mondja meg, hogy lehet a haldoklók között életben maradni, és hogy lehet az élők között meghalni? Az influenzás is elkaptam néha a munkatársaimtól, orvosi rendelőkben, oda sem kellett volna mennem. S lehet-e túlélni olyankor, amikor csak élni kellene? Titkaim (így, többes számban sokkal jobban hangzik), hozzáadódnak a testsúlyomhoz (tömegemhez), ha mérlegre állok.

Más nőt szerettem, vélhetően szőkét, hosszú, egyenes, selymes hajút, odalett negyvennégyben a bombázások alatt. Egy tizennégy éves fiú inni kért, vérbe fagyva hagytam a Kossuth téren. Nem vagyok ember. Másik bolygóról jöttem, nem emlékszem semmire, kikapcsolták az emlékezetemet. Hazudtam neked, hazudtam egész életemen át. Hiába, arra is képtelen vagyok, hogy beverjek egy szöget a falba.

Ma már csak az erkélyen szeret üldögélni, süttetni arcát a délelőtti napfényen. De nem ül, két erős kezét a korlátra szorítja, fölveti a fejét, a nyaka ívben hátragörbül, ősz hajszálait összeborzolja a szél. Délelőtt erős a nap, éles fényű, világos, szúrós, nem mindenki képes belenézni. Az öregembernek napba néző szemei vannak.

Vasárnap, miután kiitta a sörét, villamosra száll. Elzötyög a temetőig, nincs nála virág. Leszáll, eltotyog a sírig, leül egy kőre az elvadult, kósza indák, vadvirágok között. Nem is ül ott sokáig. Csak amíg elmondja, mi történt: de úgy se történik soha semmi, azóta, mióta meghaltál, rászoktam a sörre.

Iszik, és közben már arra gondol, hogy vár rá otthon a fehér papír, gondosan elrejtve a kályha mögé, ahová a szomszédasszony sohase néz be, mert babonás és a kályhaüreget szellemek tanyájának véli.

Régebben az egyetemi könyvtárba járt el írni, ott is ugyanúgy megbámulták, mint itt, a sörözőben, megálltak felette, mintha csak egy szakkönyvet akarnának levenni a polcról, de őt ez mit sem zavarta, észrevétlenül elmosolyodott és rótta tovább szinte elviselhetetlen lassúsággal azokat az olvashatatlan betűket és szavakat. Olyan, mintha sormintákat rajzolna, egybefüggő betűkígyó, hullámoznak a sorok, mint a tenger. Egy teleírt lap látványától tengeribetegséget lehet kapni.

Nem bánta volna azt sem, ha el tudnák olvasni, amit ír, bár nemigen akarta, hogy elolvassák. Egy dologról szólt minden leírt betű és vonás, egyetlen dologról, ami nem tartozott senki másra, csakis őrá. De bárki olvasta volna el, ha olvasható lett volna: nem érti meg. Ült a könyvtárban, abban a beazonosíthatatlan eredetű, suttogó csöndben, és tudta, hogy a titok, amiről ír, amit az elejétől a végéig, részletesen leír azokra a lapokra, titok marad. Senki nincs, akinek elmondhatná az életét.

Néha megrettent az erkélyen állva, amikor a szomszédasszony puha rongyaival végigsimítgatta a kályha barna cserepeit. Tett egy lépést, de azonnal meg is állt: minden hiábavaló. Ha meg is találja, a legrosszabb, ami történhet, hogy azonnal tűzre veti, elégeti, de akkor sem történne semmi. A papírra csak azért írja le az életét, hogy kitöltse az önmagában szétterült ürességet. Azzal, ha elégetik, tulajdonképpen jót tesznek vele, mert újra kell kezdenie, újrakezdheti az egészet.

Az étteremben néma csönd. Az öregember körülnéz, forgatja a fejét, megissza az utolsó kortyot. Kiürült a pohár, üres az étterem. Odakint jókedvű, napfényes délután van, fiatal párok sétálgatnak kéz a kézben a Szabadság téren, öregemberek és öregasszonyok könyökölnek erkélyük korlátján és élvezik a nap melegét. Pincér jön, az undokabb, harmincas évei közepe-vége felé járó, mogorva férfi, számlát hoz. Az öregember előveszi a tárcáját, ledob egy ezrest, feltápászkodik.

Ahogy hátranézek, már nincs az asztalnál. Bosszankodom, mert fogadtunk, hogy ki marad tovább, ő vagy mi. És most vesztettem. De nem, nem ment még el, a mosdó felé botorkál, felénk, eltotyog előttünk, megcsap a frissen vasalt ing öszszetéveszthetetlen illata. Megáll az ajtóban. Felemeli a fejét, üdvözli a napsugarakat.

Most hazamegy, előkotorja az összehajtogatott papírlapokat a kályha mögül. Sokáig nézi őket. A kályhában pattog a tűz.

Együtt söröztem az öregemberrel.

GYÖRE IMRE

A tálentomról

   Karinthy Frigyes emlékének

Arról a tálentomról számot adtál a magad módján
mit egykor a Gazda markodba nyomott
hogy gyarapítsad mert eljön
a számadás ideje egyszer
s megkérdi tőled akitől kaptad
hogyan is sáfárkodtál azzal a pénzzel
mely redőket vont arcodra homlokodra
s vállad is meggörnyedt a felelősség
láthatatlan súlya alatt hogyan és mint
hogy el ne veszejtsed s ne kaparj lyukat se
valami vén fa alá hogy megleld amikor kell
mert hátha kivágják amaz erdőt
vele a fát és föld lepi kincsed
s nem lesz kincs attól a perctől
hogy földbe veted ahelyett hogy
búzát vettél volna belőle
valami vásár forgatagában mert sok az éhes
elosztva köztük sorsuk a dolgod
rajtad-rajtuk múlik hogy milyen is lesz az a holnap
tanítókat szerzel s magad is közéjük állasz
a szűkölködőknek elmagyarázod
mint függenek össze egymással a dolgok
a legkisebbek éppen a végtelenekkel
s nem bámulni kell őket de odatenni
az elkeverült tárgyat a maga helyére
s formálják gyúrják át a világot nem lesz jobb másként
s míg hevülten magyarázod mi s mennyi teendő
vár mindegyikükre külön-külön és együtt
nem veszed észre hogy a Gazda
látatlan ott van s bólint a sokaságban
s elkezded másnap újra meg újra
mert munkád végére sose juthatsz bárhogy igyekszel
hát így valahogy volt és van is azóta

Mink most törött körmökkel kapkodva kotorászunk
zsebeinkben de mind üres az üres az mind
s nem jut eszünkbe mi történt hova tettük
ama tálentomot mit gondunkra bízott
hogy gyarapítsuk valaha régen a Gazda
s nem tudjuk mit mondjunk néki
holnap vagy holnapután amikor nem vártan eljön
s megkérdi hova tettük azt ami mindünké volt
azt ami nincs meg
 

A Koponyák hegyén

Ujjam mártom sebetekbe
hívő hitetlen Tamás ki
mást lát mint szeretne látni
egy se legyen elfeledve

Ne a vérrel vízzel síró
bordák közé lándzsa verte
ne a kéztőn szög ütötte
lábfejek egymásra szöggel
ne a tövissortól véres
koszorútól nedvességes
ne hol korbács szíjja csontot
ért de előbb bőrt-húst rontott

Keltetek uratok ellen
kardot fenve élesedjen
köpve császár képmására
hadd mosdózzon véres nyálba
Pilátust is kinéztétek
képzelvén majd lánggal égett
gyilkos szolgával kufárral
ez se történt mostan vagytok
fán fejetek félrenyaklott
kis reményben hagyva minket
majdnem megváltóink Latrok
 

Álmok között

Megélem magam ahogy
rándulok s fölriadok
álmomban félig amott
a képzeletből rakott
világban Sokan vagyok
egyszerre magam közt
van és nincs is közöm
hasonlok s különbözöm
mindannyian külön
nem tudattalanodott
mélyemről föntre bukok
lábammal rögbe rugok
szétporlik ezer részre
csomósul új egészbe

Élet tán ilyenforma
váltások idő korma
hajamra így pilléz le
feketül ősz-fehérre
ujjlenyomatom ott van
vár téglán házatokban
zuhannék álom-mélyre
hozzátok megyek éjre
 

Századelő

Huszonegyedik század
hamvaik hatvan éve
tapadtak légcsövemre
köhögnek fulladoznak
lakhelyük vagyok élem
állok megyek vagy alszom
fölrezzenek egy hangra
máskor másikra Látom
szememben úszik arcuk
sorra villantom őket
ég kékjére vagy felhők
bárány sorára éjszín
vihartornyokra Tőlük
lejjebb-lejjebb az égbolt
tükre csillan a tenger
hulláma szirtre csattan
tört szivárványcsepp arcok
Nem szállhatok hát vízre
részeg hajóként szállni
csak lélegzetem tartom
vissza időtlen addig
míg a leszakadt égbolt
vásznát föl nem hasítja
vad villám Igen akkor
kifúvom fogaim közt
magam magammal őket
együtt mindannyiunkat
ki a recsegő fénybe

GÖRBE TÜKÖR

CSÁK GYULA

Szerelem és lótenyésztés

Keserű (hang)játék
 

SZEREPLÕK

Bonifác, költő
Linda, hajadon
Renáta, Linda anyja
Koppány, Linda apja
Aurél, udvarló és kereskedő
Gedeon, udvarló és kereskedő
Előd, udvarló és kereskedő

Elúszó zene után éles telefonberregés
 

BONIFÁC  Halló.
RENÁTA  Halló. Ott Bonifác úr beszél?
BONIFÁC  Igen.
RENÁTA  Bonifác úr, a költő?
BONIFÁC  Igen. És én kivel beszélek?
RENÁTA  Linda anyukája vagyok.
BONIFÁC  Kézcsókom. De ki az a Linda?
RENÁTA  Egy hete Emánuel doktor úr várójában találkozott a kislányommal. Tudja, a fogorvosnál. És maga előreengedte, bár ő később érkezett. Hát ő volt Linda, az én kislányom.
BONIFÁC  Ó, már emlékszem. Kérte a kisasszony, hogy engedjem előre, mert különben lekési a vonatot.
RENÁTA  Pontosan. És most azért hívtam, hogy a kislányom nevében megköszönjem az előzékenységét.
BONIFÁC  A kisasszony már megtette. Ott, helyben.
RENÁTA  Én ismételten szeretném kifejezni köszönetünket. Örömet szerzett a kislányomnak.
BONIFÁC  Mindig örülök, ha másoknak örömet szerzek. És a kisasszony olyan bájos volt, hogy akkor sem tettem volna egyebet, ha más a természetem. (Kis szünet után) De hát honnan tudják a telefonszámomat, és azt, hogy ki vagyok?
RENÁTA  A kislányom felírta a doktor asszisztensnőjénél. Szeretném, Bonifác úr, ha személyesen is találkozhatnánk, és ha a hét végén leutazna hozzánk. A férjem is szívesen megismerkedne önnel. Vagy már elígérkezett valahova?
BONIFÁC  Nem.
RENÁTA  Nagyszerű! Biztosíthatom, hogy jól érzi majd magát nálunk.
BONIFÁC  Kedves önöktől asszonyom, de hát én mégiscsak idegen vagyok, és nem szeretnék alkalmatlankodni.
RENÁTA  Miért gondolja, hogy alkalmatlankodna, ha egyszer mi hívjuk? Diktálom a címet. A reggeli vonattal jöjjön a Déliből. Várni fogjuk az állomáson.

Hang elúszik, rövid, pattogós zene, amely vonatkerék-zakatolásba megy át, majd a vonat lassít, és enyhe kerékcsikorgással megáll. Ajtócsapódások, utasok gyenge háttérzaja.

LINDA  (távolról kiált) Bonifác úr! (Szaladó női cipőkopogás, majd a hang közvetlen közelről hallik) Jajj, de örülök, hogy újra látom, Bonifác úr! Nem ismer meg? Hát a fogorvosi rendelőből.
BONIFÁC  Aki egyszer látta magácskát, az soha nem felejtheti, hogy milyen az ifjúság igazi ragyogása.
LINDA  Jól utazott? Később gondoltuk, hogy autóval esetleg szívesebben jött volna, és az autóutat nem magyaráztuk el.
BONIFÁC  Nincsen autóm.
LINDA  Jöjjön, bemutatom apukámnak. Együtt jöttünk maga elé... Apukám, ő az a bizonyos Bonifác úr, aki előreengedett a fogorvosnál.
KOPPÁNY  Mindig sokra becsültem a gáláns embereket. Hozta Isten, öcsémuram! Szólítson csak egyszerűen Koppány bácsinak. A csomagját a vonaton felejtette?
BONIFÁC  Nincsen csomagom, csak pár doboz cigarettát hoztam.
KOPPÁNY  Na, akkor gyerünk, mert lekéssük az ebédet. (Távolodó léptek, aztán ismét Koppány) Lépjen csak fel, öcsémuram. Kétszemélyes, de hárman is elférünk egymás mellett.
BONIFÁC  Ezzel megyünk?
LINDA  Van autónk három is, de apukám csak bricskán szeret utazni.
BONIFÁC  Ezt hívják úgy, hogy bricska?
KOPPÁNY  Ezt. Na, indulj... Fene a kis kanfarodat, ne rázd nekem, mert odavágok az ostorral!

Egy ló poroszkáló dobogása; a bricska kerekei surrognak a porban, ostorcsattogás.

BONIFÁC  Nem borulunk fel? Még nem ültem ilyen kétkerekűn, csak régi könyvekben olvastam, hogy valamikor ilyeneken utaztak az... emberek. Úgy érzem, mintha most is valamikor lennénk. Mintha viszszajött volna, ami régen elmúlt.
KOPPÁNY  Csak az jön vissza, ami szép volt benne. Például a bricska meg a ló.
BONIFÁC  Miért mondja Koppány bácsi, hogy kanfarú, mikor ez koca lónak látszik? Bocsánat a megjegyzésért, kisasszony.
KOPPÁNY  Semmi csúnyát nem mondott öcsémuram azzal, hogy kanfarú, mert van olyan ló, aminek az az ismertetőjele. Például ennek. Csakhogy van boglyafarú, meg kerekfarú is. Csupán az volt csúnya abban, amit mondott, hogy koca. A ló az vagy csődör vagy kanca. Ez például herélt.
BONIFÁC  Akkor elnézést kérek ettől a szép fekete lótól.
LINDA  Bátran kapaszkodjon belém, ha fél, de biztos, hogy nem borulunk fel.
BONIFÁC  (suttog, miközben a ló dobog, a kerekek surrognak, az ostor pattog) Köszönöm. Õszintén remélem, hogy nem borulunk fel, mindenesetre boldoggá tesz a bátorítás, hogy magácskába kapaszkodhatok.
KOPPÁNY  Ez nem egyszerűen fekete, hanem égett szőrű fekete, szemben azzal, hogy van például setétforma fekete, szennyes szőrű fekete meg vasszínű. Nekem azonban nem a fekete ló tetszik, hanem a deres. Van például a ménesemben szőke deres, vércsederes, vasderes, babosszőrű deres, ősz deres, jeles szőrű deres, fekete deres...
LINDA  (közbevág) Hagyd a lótenyésztést, apukám, a költőket nem érdeklik a lovak.
BONIFÁC  Téved, kedves Linda kisasszony, mert a költőknek is van lovuk. Például a Pegazus.
KOPPÁNY  Magának is van?
BONIFÁC  Igen, van egy Pegazusom. És Koppány úrnak hány lova van?
KOPPÁNY  Százötven. Minden ősünk azzal foglalkozott. Most, hogy a demokráciában részint visszakaptuk, részint visszavásároltuk a régi kúriát, ott folytatom, ahol az őseim abbahagyták.
LINDA  Remélem, hallunk majd magától néhány szép verset.
BONIFÁC  Most is írtam egyet, a vonaton.
LINDA  Ó! Hadd hallom!
BONIFÁC  Majd.
LINDA  És a nálunk tett utazásáról is ír?
BONIFÁC  Ha ihletet kapok.
KOPPÁNY  Adok én magának, fiatal barátom. És ad ez a táj meg ez a levegő. Vagy ad majd a bor, mint Petőfinek! Csak tőle ismerek néhány verset, de az mind a borról szól, mert nyilván boros állapotában írta... Hő-ő-ő! Megérkeztünk. Leszállni.
Kutyák ugatnak, lovak prüszkölnek, libák, tyúkok, birkák zajonganak, meg távolabbról tehát bődül. Mindez lassan elúszik és ajtónyitás hallatszik.

LINDA  Tessék, művész úr, ez lesz a szobája. Tizenhét hamutartó van benne. (Suttogva, közelebbről) Nem olvasná fel azt a verset, amit a vonaton írt? Csak nekem.
BONIFÁC  Hát... jó. De csukja be az ajtót, hogy valóban csak maga hallja.
LINDA  Epedve várom. (Ajtócsukódás)
BONIFÁC  Engem pedig aggaszt, hogy nem nyeri el a tetszését. Tudja, az én témavilágomat mindig az adott hangulat adja. S ha valaki nem ismeri a hangulatom forrását, annak a számára nehezen érthető.
LINDA  Mondja már!...
BONIFÁC  Kérdezte, hogy milyen volt az utam. Igazán kellemes. Andalító volt a vonat zakatolása és a körülöttem ülő emberekből áradó béke.
LINDA  Ne könyörögtessen!
BONIFÁC  (csámcsintgat) Az alábbi versszak arra utal, hogy elábrándoztam.
LINDA  De miképpen?
BONIFÁC  Nos hát... ezt vetettem papírra. (hangja ünnepélyes)
"Köd feloszlik, harmat szárad,
Az emlékek messze szállnak.
Tűnőben a szép gyermekkor,
Alig tudjuk, mi volt akkor..."
LINDA  (tapsikol) Felséges! És tovább?
BONIFÁC  A körülöttem ülő emberekre terelődött a figyelmem és ezt jegyeztem le:
"Tudós, művész, politikus,
Vasutas és genetikus,
Író, pék vagy igazgató,
Mindenkinek kell egy jó szó..."
LINDA  Író helyett miért nem költőt írt?
BONIFÁC  Egykutya.
LINDA  Nem! Az írók hosszút írnak, a költők meg rövidet, és ez a jó bennük. Jaj, de isteni egy költőtől a saját versét hallani! Ó, bocsásson meg az erőszakosságomért, nem tartom fel tovább.
BONIFÁC  Lindácska! Csak egy percet még. Jöjjön ide az ablakhoz, ha kérnem szabad.
LINDA  Tessék.
BONIFÁC  Gyönyörű innen a kilátás. Jó ötlet volt, hogy emeletre szállásoltak. Eddig nem tudtam, hogy tanyákon is vannak emeletes épületek.
LINDA  Az én javaslatom volt, hogy ide költöztessük magát, mert itt nagyobb a nyugalom, és a költőknek nyugalomra van szükségük.
BONIFÁC  Egyre nyugtalanabb vagyok. Olyan magasságban érzem magam, ahol már szédülök.
LINDA  Eleinte földszintes volt ez a ház, csak amióta ideköltöztünk, azóta húzatott rá apukám egy emeletet, éppen a kiemelkedő vendégek számára. Annyira azért nem vagyunk magasan, hogy szédülni kelljen. Úgy látszik, maga szédülős hajlandóságú, mert a fogorvosnál is szédült, pedig ott a földszinten voltunk.
BONIFÁC  Ott a fájdalomtól szédültem, itt pedig egy gondolattól.
LINDA  Milyen gondolattól?
BONIFÁC  Felfedeztem egy új világrészt!
LINDA  Kedves, hogy ennyire szépnek találja innen a kilátást.
BONIFÁC  Nem kifelé nézek, hanem befelé, és magamban fedeztem fel az új világrészt.
LINDA  Milyen új világrészt?
BONIFÁC  A tiszta szerelmet! Nem várok tovább és kimondom: halálosan szerelmes vagyok magába, attól a perctől kezdve, amikor megláttam.
LINDA  Tudom, Bonifác...
BONIFÁC  Honnan tudja? Hiszen erről egy szót sem szóltam a rendelőben. Ott még nem is tudtam róla, csupán most, visszamenőleg vagyok biztos benne.
LINDA  A nők gyakran hamarabb megértik a férfit, amint az önmagát. Nem, nem! Egy lépést se jöjjön közelebb! Ne akarjon erőszakoskodni! Nekem elég, hogy szépeket gondol rólam.
BONIFÁC  Az élet örök törvénye, hogy mindig az erőszak valósítja meg azt, amit a gondolat elindít.
LINDA  Nem akarom, hogy erőszakoskodjon. Azt akarom, hogy közös megegyezéssel csókoljuk meg egymást.
Hirtelen mozdulatok, sóhajos, nyöszörgő csókok
BONIFÁC  Ó, Linda...
LINDA  Ó, Bonifác...
Távolról kolompszó, majd Renáta kiáltása
RENÁTA  Ebé-éd!
BONIFÁC  Ígérd meg, hogy örökké csak az enyém leszel.
LINDA  Ígérem.
BONIFÁC  Az a három autó a tiétek, ott a ház előtt? Útra készül valaki? Amikor megérkeztünk, még nem voltak ott.
LINDA  A mi autóink a garázsban vannak. Ezeken a többi vendég érkezett.
BONIFÁC  Nem én vagyok az egyedüli vendég?!
LINDA  Még három jött. Az autók ismeretében úgy látom, hogy Aurél, Gedeon és Előd.
BONIFÁC  Kik ezek?
LINDA  Apa üzlettársai és az én udvarlóim. Úgy mondják: agrárkapitalisták.
BONIFÁC  Ahány ló, annyi udvarló?!
LINDA  Most csak ez a három jött.
BONIFÁC  Máskor százötven jön?! Egy egész agrárkapitalista csődörménes? Deresek, pejek, kanfarúak?! Ne őrjíts meg, Lindácska, hiszen csak az előbb ígértél nekem örök szerelmet, az előbb kaptam tőled mézédes csókokat. Ezeknek mit adsz?
LINDA  Kosarat.
BONIFÁC  És a kosarak ellenére idecsődülnek?
LINDA  Nem lehetek velük barátságtalan, mert apa üzlettársai.
BONIFÁC  Üzlet és szerelem? E kettő kell nekem?!
LINDA  Sssss! Tessék még egy puszi. (Cuppanás) Aztán később minden elmagyarázok.
Lentről hangosabban szól a kolomp és Renáta
RENÁTA  Ebé-é-é-éd! Ebé-é-é-éd! (A hangja elúszik)
Evőeszközök, tányérok, poharak csörömpölése
KOPPÁNY  Teremtette! Hol van már az a költő?
AURÉL  Nem tudom, hogy kicsoda, de valamelyik költő azt mondta, hogy mi, költők mindig, mindenről elkésünk.
LINDA  Ez pontatlan és rosszmájú idézet volt, kedves Aurél.
RENÁTA  Végre! Íme, uraim, bemutatom Bonifác urat, a költőt. Ismerkedjenek meg egymással. Az urak itt sorban: Aurél, Gedeon, Előd.
BONIFÁC  Üdvözletem az uraknak, de mindenekelőtt önnek, Renáta asszony, akitől ezt a megtisztelő meghívást kaptam. Köszönöm!
GEDEON  Mi a véleményed, Előd? Ilyennek képzeltél egy költőt?
ELÕD  Nem, kedves Gedeon. Én, őszintén szólva, úgy képzeltem, hogy a költők hasonlítanak az emberekhez, sőt: úgyszólván éppen olyanok. Nemde, te is így gondoltad, Aurél?
AURÉL  A számból vetted ki a szót. Nos, kedves költő úr, nincsen szava álmélkodásunk ellenében?
BONIFÁC  Örök törvény, hogy lángészt csak lángész érthet meg. Nem fogtam fel, hogy miről beszélnek az urak.
GEDEON  Nocsak, barátaim, eddig nem is tudtam, hogy mi lángeszek vagyunk.
LINDA  A művész úr úgy értette, hogy ő a lángész.
ELÕD  Kérem, hölgyeim és uraim, én egyelőre csak füstöt látok és nem lángot. Kérlek, Aurél, te ülsz hozzá legközelebb: vizsgáld meg, hogy lángol a szája, vagy csak füst jön belőle?
AURÉL  Füst! Micsoda modortalanság! Füstölgő cigarettával ebédlőasztalhoz ülni.
RENÁTA  Kevesebb hévvel, uraim. Én úgy értelmeztem, hogy az esze lángol.
LINDA  Meg a lelke és a szíve!
GEDEON  Azt hiszem, Aurél, s rólad is azt hiszem, Előd, hogy velem együtt szívesen látnánk azt a szívet itt lángolni a sült kacsa feneke mellett, a tálcán.
ELÕD  Ropogósra sülve!
AURÉL  Feketére égve! Kidobnánk és a kutyának sem kellene!
RENÁTA  Inkább kanalazzák a levest, uraim. Kihűl minden.
GEDEON  Kihűlve is szívesen látnám itt azt a szívet...
RENÁTA  Elég! A művész úr éppen úgy meghívott vendégünk, mint önök. Nem tűröm, hogy bántsák!
ELÕD  Bocsánat, nagyságos asszonyom, csupán társalgunk. Amikor megtudtuk Aurél és Gedeon barátommal, hogy egy költőt is meg tetszett hívni, előre elhatároztuk, hogy tapintatosak leszünk, hiszen a költők érzékenyek. Így történt, Aurél?
AURÉL  Pontosan.
RENÁTA  Maguk nem társalogni akarnak, hanem csatáznak.
GEDEON  Az is a fogadalmunkban szerepelt, hogy amennyiben csatára kerülne sor, előzékenyek leszünk, és az ő fegyverét választjuk, vagyis a szócsatát. Így volt, Előd?
ELÕD  Így. Pedig választhattunk volna saját fegyvereket is. Én például ifjú koromban futballoztam, és ha komoly csatára kerülne sor közöttünk, akkor farbarúgnám. Mi lenne a te harci eszközöd, Gedeon?
GEDEON  Ifjabb koromban az ökölvívást gyakoroltam, és ha komoly harcra kerülne sor, kupánvágnám. És te, Aurél?
AURÉL  Kutyakorbáccsal vágnék végig rajta. Ámde, amint látja nagyságos asszonyom, egyiket sem tesszük, hanem az ő terepén mozgunk és csupán a szánk jár, mint ahogy a költőknek szokott. Ám az ön óhaja parancs számunkra, és ha ez is ellenére van, készséggel hallgatunk.
RENÁTA  Köszönöm, uraim! Ez már haladás.
BONIFÁC  Örök törvény, hogy az ostobaság csökkenését nevezik haladásnak.
RENÁTA  A csendrendelet önre is vonatkozik, művész úr. És legalább ebéd közben valóban ne szívja a cigarettáját.
GEDEON  Szívja inkább a fogát. Hallottuk, hogy a fogorvosnál futottak öszsze a bájos Lindácskával, akit előreengedett, mert ön félt bemenni. Ahhoz persze elég bátor volt, hogy Lindácska elmondása szerint azonnal megvallja első látásra termett szerelmét.
LINDA  Én ilyen soha nem mondtam!
AURÉL  Ha az ember nem elég bátor, kedves Gedeonom, akkor óvatos sem lehet eléggé, és így történt, hogy a fogfájása mellé szívfájdalma is keletkezett.
BONIFÁC  Önök, uraim, olyanok, mint a tüskésdisznó. Akármelyik oldalukkal fordulnak felém, rögtön szúrnak! Elegem van!
Kőre hullott edények, poharak csörömpölése, közben távozó léptek, majd síri csönd
RENÁTA  Ez elment.
LINDA  Csak a szobájába ment. Utána megyek.
RENÁTA  Itt maradsz!
LINDA  Jó. De akkor megmondom neked, anya, hogy ezzel a három úrral nem ülök többé asztalhoz. Választhatsz. Vagy ők, vagy én!
AURÉL  Ugyan, kedves Lindácska, kár emésztenie magát emiatt a széllelbélelt alak miatt.
RENÁTA  Fogja be a száját, Aurél!
LINDA  (sírósan kiált) Bonifác!... Jöjjön vissza. Kérem, hogy jöjjön vissza.
BONIFÁC  (távoli kiáltása) Nem!
KOPPÁNY  Mit csinál odafent, költő úr?
BONIFÁC  Költök!
KOPPÁNY  Na, ugye. A legnagyobb hullám is elvész a tengerben! Elül itt a vihar. A költők érzékenyek, ugyanakkor hangulatemberek s fogadom, hogy hamarosan újra közöttünk lesz, és derűsen folytatjuk az étkezést. (villájával csilingelteti poharát) Addig is: igyunk erre az ijedtségre, meg a demokratikus lótenyésztésre!
Poharak ütődnek össze, kortyolások.
RENÁTA  Na, nem bánom. Nézd meg mit csinál odafent a költő úr.
Óvatos kopogtatás az ajtón, s mivel nem jön válasz, ajtónyitás
LINDA  Mit csinálsz, drága Bonifác?
BONIFÁC  Amit apukádnak mondtam: verset írok.
LINDA  Te jó ég! Az a sok papír ég a papírkosárban! Hogy került oda az a sok papír?
BONIFÁC  A rosszul sikerült kísérleteimet összegyűröm és beledobálom.
LINDA  Bizonyára egyik égő cigarettádat is beledobtad, mert lángolnak a papírok!
BONIFÁC  A gondolataimról kaptak lángra.
LINDA  Mindegy, mitől, de itt valódi tűz van.
BONIFÁC  Ez a szerelem tüze, és én el akarok égni benne!
LINDA  Mindannyian elpusztulunk, ha kigyullad a ház.
BONIFÁC  Csak a gyáva hal meg a szerelemért, a bátor öl érte! És én mindent elpusztítok, ha nekem és a szerelmemnek pusztulnia kell.
LINDA  Most meg mit csinálsz?
Miért dobod ki az ablakon az égő papírkosarat? Istenem, lángra kapott a függöny is! Miért dobod ki a függönyt is?! (Sikolt) Jézus Mária! Tűz van! Tűz van!
AURÉL  Gedeon, Előd, meneküljünk! Ez az őrült égő csóvákat dobál az ablakból az autókra! Felrobbanunk!
Begyújtott autómotorok, amelyek hangja gyorsan távolodik. Bonifác és Linda összeborulva sírnak
KOPPÁNY  Mi ez a ribillió? És mi az, hogy tűz van? Nem látok tüzet.
RENÁTA  És miért bőgtök?
LINDA  Me-hert sze-he-retjük ehegymást...
RENÁTA  Tudom, lányom. Apád is tudja és megegyeztünk, hogy áldásunk rátok. Ezért hívtuk ide a fiatalembert. És ezért intéztük úgy, hogy azonos időpontban érjetek az orvosi rendelőbe, mert tudtuk, hogy ismeretlenül is rajongója voltál a költőnek. Beleavattuk a cselbe a fogorvost is, ami nem kis pénzébe került apádnak, de hasznot is remélünk belőle, hogy különféle lófajták közé a költő úr majd odatenyészt egyet. Olyant, amilyent még senki nem látott, vagyis egy Pegazust. Most mért bőgsz még jobban?
LINDA  Mert Bonifác a nagy indulattól nagy ihletet kapott és nagy verset írt. Olvasd fel Bonifác!
BONIFÁC  (ünnepélyesen) "Kéz a kézben, így, hát együtt,
A szerelem ide elgyütt.
Egymás iránt, egymás után,
Boldog lesz ez a délután.
Nos hát, hölgyek, nos hát, urak,
Legyen bennünk egy akarat,
A szerelem védelmében,
Lótenyésztés érdekében."
KOPPÁNY  Zsebkendőt, anyukám! Ezt csakugyan nem lehet könnyek nélkül bírni!

Mindenki zokog, ami átcsap harsány zenébe