NEMES LÁSZLÓ

Boldogság

Részlet egy készülő regényből

Teriék fiának, Kiskarcsinak első születésnapját Laczkóéknál - Péter és Juli lakásán - ünnepelték. Eredetileg arról volt szó, hogy a jeles napot követő első vasárnap délutánján Teriéknél jön össze a család, de egy héttel korábban, a Bíró szülőknél Teri valami olyasfélét mondott, hogy persze, nagy szeretettel várja a családot, hiszen milyen öröm neki meg a férjének is - az én szegény, árva Karcsikámnak, ahogyan ekkor is mondta - az, hogy a legnagyobb boldogságunknak, ennek a drága Kiskarcsikának a születésnapját megünnepelhetik, hát persze, hogy szívesen vállalja a vendéglátást, mi az neki, hiszen megszokta már, mindig is őrajta volt a legnagyobb teher, mondta, már tízéves korában is mindig ő végezte el a nagyobbak helyett a mosást, mosogatást, padlókefélést... Majd váratlan fordulattal arról kezdett beszélni, hogy ti, mármint a többiek itt, vagyis a család, nem is sejtitek, hogy ez a gyerek... - félre ne értsétek - tette hozzá, akit mi annyira imádunk, az öröm mellett mennyi fáradsággal és mennyi költséggel is jár, és a mi jövedelmünk ugye... hiába dolgozunk annyit... az az én szegény Karcsikám is mennyit gürcöl ott, abban az undok tervezőirodában, annak ellenére, hogy nem egészen egészséges... a szíve, a magas vérnyomása... hiszen ti is tudjátok, az a sok kín és megpróbáltatás, amit a sors mindig is rámért... de hát ott, abban az irodában nem igazán a munka számít, hanem az, hogy ki, hogyan fekszik, helyezkedik... szóval, van gond elég, de hát így volt és így lesz ez mindig, van akinek könynyebb, aki mindig is könnyebben boldogult... de ezt igazán nem azért mondom, persze, hogy mi rendezzük meg azt a születésnapi bulit, azt a családi örömünnepet, majd csak elférünk valahogy, mert ugye, a mi lakásunk a legszűkösebb... hiába, nekünk nincsenek, sose voltak olyan befolyásos támogatóink, mint másoknak...
    Valóban, eléggé fáradtnak látszott, arcán a sápadtságot a púder meg a festék is alig leplezhette, az ölében a Kiskarcsi is váratlanul sírni kezdett; Bíróné a férjére nézett, mintegy engedélyt kérőn, Bíró Gyula nem szólt, komoly, rezzenetlen pillantását a felesége akár igennek, akár nemnek is vélhette, de Juli az anyjukat megelőzve gyorsabban közbeszólt, Péter a felesége hangját meglepően, szinte ismeretlenül élesnek érezte. - Megtarthatjuk nálunk azt az összejövetelt. A mi lakásunk valóban tágasabb - mondta, és még azt is hozzátette, szokatlanul megnyomva a szót. - Hiszen különben is, mi vagyunk, ugye, azok a szerencsésebbek.
    - Na! - mordult fel Bíró Gyula. Laczkó Péter zavartan toporgott, úgy érezte, valamit mondania kellene, valahogy véget vetni ennek a kínos szituációnak. - Sakkozunk? - kérdezte végül az apósától, az pedig mintha elmosolyodott volna. Legalábbis ellazultak arcán a feszes vonásai. - Veled, te pancser? Na, nem bánom!
    Kiskarcsi is abbahagyta a sírást, az apja, Föld Karcsi, szokása szerint szótlanul mosolygott. Vadász Lajosék, vagyis Mari meg a férje, ez alkalommal sem voltak ott, Péter hónapok óta nem is látta őket.
    A születésnapi összejövetelre (bulira, ahogyan Teri mondta, és ezt a kifejezést Laczkó Péter addig inkább csak gyerekektől hallotta) Mari is eljött. Kivételesen az aktatáskája nélkül. Eddig is kövérkés volt, testesebb a másik két Bíró lánynál, de most mintha valamennyire még inkább kigömbölyödött volna, bár meglehet, hogy ezt csak azért gondolta Péter, mert az arcvonásai valahogy kisimultak, ugyanakkor valamennyire lágyabbak lettek, mintha valami rejtett mosoly is bujkált volna a bőre alatt. Kiskarcsi totyogott, mászkált, bátran, ismerősen a felnőttek meg a bútorok között - nem először volt itt, Laczkóék lakásában. Péter szerette volna Sebőkéket is meghívni, Gyurit és Nórát, de Juli elhúzta kissé a száját, ez családi ünnepség, mondta, meg hát így is elegen leszünk, annyian azért nálunk se igazán férnének el. Nekem nincs más családom, szerette volna megjegyezni Péter, de végül ezt is csak úgy, szinte hangtalanul, dünnyögte maga elé.
    - Lajos kéthónapos bentlakásos pártiskolán van, onnan pedig, hiszen tudjátok, apa is volt már pártiskolán, nemigen lehet a tanfolyam közben kijönni - mentette ki a férjét rögtön, az érkezésekor Mari. Már ez is meglepő volt, mármint, hogy szükségét érezte egyáltalán valami mentegetőzésnek. A lakásukba mindaddig csak egyszer hívta meg Laczkóékat, de a férjével akkor se találkozhattak. - Azt hittük, ma itthon maradhat - mondta Mari -, de hát hiába, a szolgálat, az a kiszámíthatatlan szolgálat! El se tudjátok képzelni, mennyi a dolga! - Aztán még hozzátette: - És nekem is. És ez így jó. Hogy szolgálhatunk. - Õszintén mondta ezt, nem volt olyan színésztehetsége, hogy megjátszhatta volna. Õszintén hangzottak szájából az olyan kifejezések is, mint a jövőnkért, mindnyájunk szebb jövőjéért. Süteménnyel is kínálta a nővérét és a sógorát. Talán a közeli cukrászdából hozta, de lehet, hogy a pártbizottság büféjéből.
    - Meg akartam hívni Teriéket is - közölte Mari -, de majd inkább máskor... az igazat megvallva, Lajos nem nagyon szereti Föld Karcsit. Azt mondja, az az úrifiú...
    - Hülyeség - mondta Juli. - Árvaházi gyerek volt. - Péter már régen megfigyelte, milyen gyakran torkolja le egymást a hülyeség szóval a három nővér. Mari pedig később, Péterhez fordulva azt magyarázgatta, pontosan meg nem jelölt többes szám első személyben: - Mi úgy látjuk, hogy te inkább átlépted az osztályod korlátjait.
    Szép volt Vadász Lajosék lakása, vadonatúj, függönyök (talán még?) nem voltak, a nyitott ablakon beáradt a közeli hegyoldal felől a friss levegő, a napfény, a két szobában egyenes vonalú, sima, új bútorok, de valahogy mégis üresnek tűnt fel az egész, a három szál rózsát, amit Péter hozott, Mari egy befőttes üvegben állította az asztalra; tiszta, csupasz, fehér falak mindenütt, csak a széles, kétszemélyes heverő fölött keskeny léckeretben az ismert három arckép nyomata, akár a hivatalokban és a gyárak irodáiban: balra Lenin, jobbra Sztálin, köztük, kissé lejjebb Rákosi.
    A boldog jövőről beszélt Mari később, Laczkó Péterék lakásában is Kiskarcsi születésnapjának azon az emlékezetes - Teri elnevezésével szólva - buliján is, de valamiképpen oldottabban, talán nem is a nép, az egész emberiség boldogságára gondolt éppen? Valami kevesebbről lett volna szó csupán? Vagy inkább többről? El is mosolyodott a végén, mintha kissé szégyellné is magát. Úgy mondta ki: - Gyerekünk lesz. Megmondta az orvos. Most már biztos.
    - Nagyszerű! - kiáltott fel Juli, és megölelte a húgát. Ölelgették a többiek is. És Mari hagyta. Péternek, a sógorának, még egy csókot is nyomott az arcára. Ismeretségük óta először fordult ez elő, és ahogyan Laczkó Péter később, sok-sok évtized távlatából visszaemlékezett, utoljára.
    Teri is felvidult, még később is mindenkit ölelgetett, Bíró Gyula legfiatalabb asszonylánya ajkáról természetesen most is letöröltette a rúzst amikor az meg akarta csókolni; Teri végül odabújt Julihoz és a fülébe súgta: - Ugye, nagyszerű, hogy Marinak is... Na lám, valamiben azért csak megelőztünk megint téged!
    Amikor a vendégek elmentek, Juli a megszokottnál is hevesebben ölelte át Pétert. Együtt mosogatták el a konyhában az edényeket, utána Juli a telefonhoz lépett - mert telefonjuk is volt már, nagy szó abban az időben; Juli professzora maga írta alá a kérvényüket, még azt is hozzátette a telefont igénylő szöveghez: dr. Bíró Júlia klinikánknak kiváló, fontos orvosa -, és felhívta Sebők Gyuriékat. - Régen nem voltatok nálunk. Gyertek át... csütörtök este? Nagyon jó! Akkor biztosan nem leszek inspekciós.
    - Boldog voltál te akkoriban? - kérdezte az öreg Laczkó Pétertől Zsuzsika. Mit is felelhetett volna erre? Hát persze, mondta, és úgy gondolta, nem is hazudott; de hiszen mi is a boldogság? Ki mondhatja el magáról, hogy boldog? Levette könyvespolcáról a Nagy Értelmező Szótár első kötetét és elolvasta a "boldogság" szócikket. "Sorsával, állapotával, körülményeivel teljesen megelégedett, s ennek érzetétől áthatott (személy, csoport, közösség)."
    Teljesen. Létezik efféle teljesség? Boldog volt, hogy ne lett volna boldog! Julinál jobb feleséget elképzelni se tudott volna magának. Öregem, az ilyen asszony főnyeremény, mondta neki egy alkalommal, az iskola közelében levő kocsmában, egy tantestületi értekezlet utáni, szinte kötelező ivászaton az egyik tanártársa, a nála vagy tíz évvel idősebb Kalmár Aurél. Szép is, okos is, fejtegette az a Kalmár Aurél, mondják, hogy kitűnő orvos, már most, ilyen fiatalon is neve van, az újságban is olvastam róla, és szeret téged, láttam az április negyediki ünnepélyünkön, ahogyan rád nézett... Öregem, én ezt megérzem, én értek a nőkhöz! Ismerem őket, én realista vagyok, nem hiába matematikus...
    Szegényes volt még az a háború utáni világ körülöttük, de őt, Laczkó Pétert - ahogyan később, abban az értelmező szótárban megfogalmazták - valóban áthatotta a megelégedettség érzése: a teljes egyenlőség és szabadság ígérete, amiben annyira hitt, mert a múlt bűnei és szörnyűségei után annyira hinni akart, mert így hitte, így tanította többé-kevésbé odafigyelő tanulóinak is az iskolában: Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért... És aminek Juli talán még nála is jobban örült, amire még nála is büszkébb volt: az immár állami könyvkiadó elfogadta és legközelebbi kiadói tervébe vette évekig írt és végre elkészült regénye kéziratát. Sós kenyér - ezt a címet adta Laczkó Péter a kényszerű külföldi hányattatásai és háborús emlékei alapján írt történetnek, és a kézirat első lapja fölé a könyv mottójául egy Dante-idézetet gépelt (mert egy alig használt táskaírógépet is tudott venni már!): "Majd megtudod, mily sós kenyér a másé; / s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, / keserves lépcső az idegen házé!"
    Boldogok voltak, úgy vélte legalábbis Péter, hogy boldogok a barátai, Sebőkék is; Gyuri és Nóra, akik mindketten egy újonnan létesült állami, külkereskedelmi vállalat munkatársai voltak; Gyuri hamarosan eléggé magas posztra került, a nagyvállalat egyik főosztályvezetője lett, kétszer is kiküldték már Londonba, valamilyen fontos üzleti tárgyalásra. - Csak ámultak a tárgyalópartnereim - mesélte Laczkóéknak -, amikor elmondtam nekik, hogy mit jelent ez a mi épp hogy csak elkezdődött tervgazdálkodásunk, hogyan fejlődik ez a háborúban tönkretett, lerombolt kis országunk; hinni se akarták, amikor elmondtam, hogy nálunk a vendéglőben, az eszpresszóban a kávé mellé csak úgy odateszik, szabadon a cukrot, bezzeg Angliában...
    Milyen igaza van a Pártnak - így gondolta magában is Péter, nagybetűvel, sőt, többes szám első személyben: a Pártunknak, igaza van Marinak, amikor olyan hevesen magyarázza: természetes, hogy az imperialistáknak meg a régi, bűnös rend híveinek nem tetszik ez a fejlődés, hogy mozgósítják beépített ügynökeiket, megpróbálják szabotálni, aláásni... napról napra látjuk... természetes, hogy fokozni kell az éberséget... A jövőnk, a boldogságunk, az életünk múlik ezen... És bólogatott erre Péter is, és bólogatott az apósa, Bíró Gyula is, a gépgyár munkásból lett, sokat tapasztalt, komoly, megfontolt igazgatója, és bólogatott az iskolában az igazgatója, Lajtos Zoltán is, és bólogatott patyolat fehér köpenyében vagy jól szabott, finom öltönyében, régi eleganciájával, udvarias mosolyával Juli közvetlen felettese, Papp Márton tanársegéd is, boldogok voltak persze mind, de a friss levegőbe valami kesernyés szag, sűrűsödő pára keveredett - fojtogató? - nem, ezt a szót nem mondhatjuk, nem akarjuk kimondani, mert minket meg nem fojthat semmi, senki... de mégis, holnap vajon kiről fog kiderülni... holnapután az újságban kiről olvashatjuk? Hát hányan vannak? Akikre tegnap még feltekinthettünk. Tisztelettel, bizalommal... Félelem? - Nem, ezt sem mondhatjuk, ezt nem akarjuk kimondani. Hiszen értünk, minden értünk történik. És mi ismerjük magunkat, önmagunkat legalább... tudjuk önmagunkról... Ebben bízhatunk. És a nehézségek arra valók, hogy legyőzzük őket. Ezt megtanultuk. Igen, egyszerű a képlet. És csak egy igazság van. A mi igazságunk. A mi igaz ügyünk. Akkor hát miért ne lennénk boldogok?
    De mindettől függetlenül, teljes, valóban teljes lehetett-e a boldogsága, töprengett később többször is Laczkó Péter, ha arra gondolt - és hogyan ne kellett volna erre is gondolnia? -, hogy ebben a boldogságot, nyugalmat ígérő új életben hogyan tűnt el a múltja, a vészjós jelekkel teli, nyomasztó és mégis oly szép, édes gyermekkora, hogy a szülei - az ő szülei - nem lehetnek már velük, és eltűntek végleg még annyian - a barátja, Ervin meg a többiek -, akiket szeretett, akik szerették őt, ki-ki a maga módján, többé-kevésbé, de mindenképpen az élete részesei voltak, mintegy testének, lényének, vágyainak, gondolatainak, álmainak szerves, elszakíthatatlannak hitt részei. És persze ugyanígy a múlt ködébe szívódott fel Jutka is. És olykor eszébe jutott - hogyan is ne gondolt volna erre is -, hogy mi lenne, ha egyszerre mégis előbukkanna valahonnan, az elhurcoltak, a később valahová továbbhurcoltak tömkelegéből, Németországból, Szibériából, vagy mégis éppen Olaszországból, az Appenninek valamelyik eldugott hegyi falujából, vagy a megnyomorított áldozatokat gyógyító, feltápláló valamelyik svédországi szanatóriumból, esetleg mégis Venezuelából, vagy Párizsból, vagy New Yorkból, hiszen olyan érthetetlen, olyan iszonyú és olyan gyönyörű ez a világ - szóval, mi történne, ha egyszerre csak megjelenne Vándor Jutka? Lehetne, lehet-e rangsorolni egyáltalán a szerelmet? Õrültség, gondolta ilyenkor, őrült képzelődések. Bíró Juli a valóság, a Juli okos, öntudatos, olykor mégis annyira ellágyuló, féltő tekintete, Juli simogató keze, Juli teste, Juli szerelme. A megbízhatóság, a biztonság. Vándor Jutka nincs, ez is a valóság, a jelen boldogságában feloldódó fájdalmas szép emlék - és mind határozottabban érezte, mintegy kikerekedett benne a valójában soha meg nem tudott történet: Jutka élete akkor és ott ért véget, a római Rasella utcai eseményt követő náci megtorló akciók során, az ardeatinai barlangok előtt vagy egyebütt - érzem, tudom, hogy így történt, mondta a feleségének és a barátjának, Sebők Gyurinak is, ekkor már olyan határozottan, mintha szemtanúk közölték volna vele, - úgy is mondta: mintha dokumentumokat tártak volna a szemem elé, mintha magam hallottam volna a sortüzet.
    - És lesz gyerekünk nekünk is - mondta Juli Laczkó Péternek Kiskarcsi születésnapi családi összejövetele után. - Lesz, még ha eddig nem sikerült is. Orvos vagyok, tudom, hogy ennek semmi objektív akadálya, mindketten egészségesek vagyunk, fiatalok... és ez nem versenyfutás.
    Alig egy hónap múltán, egy pénteki nap késő délutánján állított be Mari azzal a nagy vulkánfíber bőröndjével Bíróék kőbányai lakásába. Csak az anyja volt otthon, Bíró Gyula a gyárból vagy minisztériumi meg pártértekezletekről este nyolc-kilenc óra előtt soha nem ért haza.
    Bíróné felsikoltott amint a lánya sápadt arcára, meg-megremegő ajkára nézett. Mari a küszöbre ejtette a bőröndöt, csak bámult, szótlanul az anyjára, majd odabenn, a szobában zokogni kezdett. Három- vagy négyéves korában sírt utoljára. Egy összegyűrt táviratot ejtett a régi, nagy asztal sarkára. Aztán akadozó mondataiból lassan kikerekedett a történet. A reggeli lapok közölték - a rádió még be se mondta - a szűkszavú hírt: "Államellenes összeesküvésben való részvételért, kémkedésért és aljas felforgató tevékenységéért letartóztatták Csordás Tibort." A kerületi pártbizottság első titkárát, akit Mari úgy emlegetett mindig, a maga szigorú, tárgyilagos lénye megengedte legnagyobb büszkeséggel, szinte rajongó hangon: "az ország negyedik embere". A pártbizottság, vagyis Mari munkahelye kapujában az egyik őr (mosolygós, kedves fiú, Mari a házba belépve többször is néhány barátságos szót váltott vele) zord képpel mellé szegődött és a karját olykor-olykor esetlenül megragadva, szótlanul, nem a saját szobája felé, hanem az első titkár helyettesének, Werner elvtársnak az irodájába kísérte. Ez a Werner József volt egyébként Mari esküvőjén az elfoglalt Csordás elvtárs helyett a házassági tanúja. Most komoran nézett rá, nem is igazán őrá, acélkék szemének pillantása valahol Mari mögött a falat fürkészte. - Várjon odakinn! - szólt az őrre. Mari még mindig csak állt Werner íróasztala előtt, kezében a nagy, szokása szerint pukkadásig tömött aktatáskájával.
    - Maga, ugye, mint tudjuk, nem egyszerűen munkatársi, hanem nagyon is bizalmas kapcsolatban állt Csordással - szólalt meg végre. - Egyesek szerint több is mint bizalmas...
    - Werner elvtárs, hogyan képzeled!
    - Maga engem ne tegezzen! És nem vagyok a maga elvtársa. Magának úgy is mint legközelebbi munkatársának fel kellett volna figyelnie arra, hogy kikkel tart kapcsolatot ez a Csordás, hogy miféle aknamunka folyik... Ezt, meg egyébként is a maga szerepét az illetékes szervek még kiderítik. A további munkájára természetesen nem tartunk igényt. A szobájába nem léphet be, az íróasztala fiókjait lepecsételtük. Azt a táskát - nézett Mari aktatáskájára - ürítse ki, az iratokat és mindent, ami benne van, rakja ide, az íróasztalomra. Igen, most, azonnal! - Volt egy zsebkendő meg egy pénztárca is az aktatáskában, azt Werner József, orrát elfintorítva, az íróasztal szélére pöckölte. - Pártunknak természetesen nem lehet tagja, aki az éberség elemi parancsait... hát még a többi... - tette hozzá, de a mondatot nem fejezte be. Tenyerét az íróasztalra tett irathalmazra tette. - A kizárásról az értesítést meg fogja kapni. A többi az illetékes szervek dolga... - mondta megint.
    Az ajtó előtt várakozó őr a székház kapujáig kísérte Marit. Ez alkalommal nem nyúlt a karjához.
    Üres aktatáskáját otthon a szoba sarkába vágta és belezuhant a karosszékbe. Lajossal kell beszélnie, természetesen, minél hamarább. Megpróbált nyugodt hangon szólni a telefonba. - Nem hívhatjuk ki - közölte egy női hang a pártiskola titkárságáról. - Telefonáljon este az elvtársnő!
    Erre már nem került sor. Délután kapta meg a férje, Vadász Lajos táviratát. Szövege mindössze ennyi volt: "Ha a pártnak nem kellesz, nem kellesz nekem se. Menj haza."
    - Jó, hogy itt van még ez a régi sezlonom - mondta Mari az anyjának.
    - Ebédeltél? - kérdezte Bíróné. - Nem vagy éhes? - Vadász Lajosról egy szót se szólt. A nevét sem ejtette ki.
    - Azt hiszem, én mégsem maradhatok itt - mondta Mari este, még mindig mereven ülve a nagy asztal mellett. A vacsorához hozzá se nyúlt, ott volt az étel a tányérján, érintetlenül. - Azzal csak ártanék apának. Õt is bajba keverném.
    - Marhaság! - morogta Bíró Gyula. Aztán hozzátette: - A párt még nem mondta ki a végső szót. - Még olyasmiket is mondott, tőle szokatlanul halkan, mintegy maga elé dünnyögve: ez a mai helyzet... ez a bonyolult nemzetközi... a kötelező éberség, ami most... Aztán hangosabban hozzátette: - És örülj, hogy megszabadultál attól az alaktól. - Vadász Lajos távirata ott volt még, összegyűrve az asztalon, a tányérja mellett.
    - Te szeretted? - kérdezte Bíróné. - Igazán szeretted?
    Mari nem válaszolt. Erre a kérdésre soha, hosszú-hosszú évtizedekig, élete végéig se válaszolt. Az apja a szoba sarkába tolt bőröndre nézett.
    - Csomagold ki végre a holmidat - mondta.
    De akkor, este, arra sem került már sor. Mari arca egyszerre falfehér lett, az asztal szélébe kapaszkodott, majdnem lerántotta az abroszt. A Bíró szülők támogatták a sezlonjához. Onnan vitték el a mentők. Juli, akit telefonon értesítettek, már csak a kórházban érte utol. - Anginás görcs - mondta neki a kolléga, a mentőorvos -, valami izgalom válthatta ki.
    Abortus accidentalis - a terhesség váratlan megszakadása -, ez állt, egyebek közt, a kórházi zárójelentésben, két héttel később.
    Bíróné addigra régen berakta Mari ruháit a szekrénybe és megágyazott neki a régi sezlonján.

LUZSICZA ISTVÁN

újra vadászat
(megint-mindig)

hipermarket, szombat délelőtt, 2004

így szeretjük
ősközösségünk civilizálódott berkein belül
zsákmányt orozva
posztnomád életformánk dús legelőin

így szeretjük
magunk előbb gurítva fémhálós fegyverzetünk
legyűrve kisebbet gyengébbet elesettebbet
csikorgó fogakkal tudomásul véve
az erősebb kutya üzekedési jogát

így szeretjük
két szitkozódás között behódolva
vadászmezőink farkastörvényeinek
beletörődve a változatlanba
a férges férgességébe
s mert hadd hulljon
hát a hullásába is

így szeretjük
a régmúlt előtt fejet csóválva
a létezés legfelső grádicsáról
fölényesen fitymálva egykorvolt példákat
s elnéző mosollyal
visszasüllyesztve a fiókba
történelemkönyveinket

FECSKE CSABA

 
MARIK ÁLMOS

Ki

négyszögeit ki lesz ki feloldja
egy feledékeny agg öregúrnak

ötszögeit ki lesz ki feloldja
egy remegő vén kőpiramisnak

hatszögeit ki lesz ki feloldja
egy korosodó lusta pataknak

hétszögeit ki lesz ki feloldja
egy szenilis kis földi darázsnak

nyolcszögeit ki lesz ki feloldja
egy leszakadt tört szarugombnak

sokszögeit ki lesz ki feloldja
egy pici koszlott furcsa világnak

ESNAGY JÓZSEF

Vihar a Dunán

Édesanyám szelíden költögetett. - Kisfiam ébredj! Az apád már öltözködik.
    Kinyitottam a szememet s álmosan néztem rá.
    A tűzhelyen feketekávé főtt reggelire. Reggelire? Még csak hajnali három óra volt.
    - Jó idő lesz... remélem - mondta az apám, aki már fent volt, és hogy jókedvet és erőt adjon az előttünk álló munkához, szokatlan módon vidáman mosolygott.
    S bár olyan álmos voltam, hogy majdnem leragadt a szemem, gyorsan felöltözködtem. De enni alig bírtam. Pedig tudtam, nem érünk rá az erdőben falatozni munka közben, hiszen igyekeznünk kell a favágással.
    Az apám kölcsön kért egy testes dereglyét a szomszédtól, aki halász és facsiszár volt, s megértette a szegénységünket, mivel ő is az volt. Az erődfelügyelettől is kapott engedélyt arra, hogy a Rezéti-erdőben letört ágakat, gallyakat szedjünk, s hogy egy kevés gyüricét vágjunk ki ritkítás címén.
    A dereglye a Dunába ömlő kanális zsilipjénél volt kikötve, otthonunktól másfél kilométerre. Sietve ittuk meg a kávénkat, miközben anyám kis batyuba csomagolta az útravalót. Kevés kenyeret és szalonnát. Meleg, barna szemeivel nézett ránk, majd elérzékenyülve jó utat kívánt.
    A hajnal hűvös volt. Fáztam, de nem panaszkodtam.
    A valamikori tüzérlaktanya kerítésének tövében állandóan folydogáló Bakakútnál töltöttünk magunknak ivóvizet, majd siettünk tovább a Duna felé.
    Apám általában szófukar ember volt, de aznap, a hajnali csendben, meg-megszólalt. Lelket akart önteni belém a kora reggeli szélben. Arról beszélt, hogy milyen jó lenne, ha csöndes, szép időnk lenne. Ha minél gyorsabban elegendő fát tudnánk kévébe kötni, hogy mielőbb hazaérjünk.
    A dereglyét hamar megleltük és elindultunk fölfelé a Dunán.
    Szorosan a part mellett haladtunk, mivel ott gyengébb a vízsodrás s így kevesebb erőfeszítéssel gyorsabban haladhatunk a célunk felé. Az itt-ott leszakadt partfalak meredek oldalában száz és száz apró lyuk, partifecske fészek szeme figyelte csónakunk útját. Az aprócska madarak eleinte nyugodtan ültek mélyen agyagba vájt otthonukban, majd hirtelen veszélyt érezve csapatosan röppentek ki a víz fölé. Pedig nem akartuk megzavarni nyugalmukat. De a ladik orránál csapkodó-kopogó hullámok hangjára megriadtak, s menekülve szálltak ki a víz fölé. Szinte az orrunk előtt cikáztak, emelkedtek-süllyedtek a levegőben. Úgy röpdöstek, hogy az a sok kicsi szárnysuhogás fölverte a csendet.
    Néhol a víz fölé bukó fűzfák alagútjai alatt siklott a csónakunk. Egy-egy kis öbölben, a vízparti fűzek ágaiban megkapaszkodva meg-megpihentünk pár pillanatra. Az apám olyankor biztatott:
    - Na, fogd az evezőt! Próbáld meg, talán neked is sikerül irányba tartanod a ladikot. - De soha sem sikerült.
    Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy egy ilyen egyszerűnek látszó dolgot nem vagyok képes megoldani. Eszembe jutott egyik barátom, akinek az édesapja halász volt, s aki tíz éves korában már mindent tudott vízről, halról és ladikról. Aki mindig hangosan beszélt kalandjairól. Én, persze, akkor nem nagy dolognak tartottam elbeszéléseit. Csónakázni, evezni nem nagy dolog - gondoltam magamban, - s most, hogy én is vízen vagyok, lám nem tudok megbirkózni a feladattal, bárhogy is igyekszem. Ügyetlen vagyok. De az apám vigasztalt:
    - Nem olyan nehéz, csak rá kell érezned a lényegre. A ladik mellett sodródó víz segít, csak tudnod kell, hogyan, s mikor, merre feszítsd meg az evezőlapátot. Nézd, valahogy így! - mutatta.
    De nekem mégsem sikerült.
    Apám egyre erőteljesebben húzta az evezőt. Egyre mélyebben szívta tüdejébe a levegőt. A karján kidagadtak az erek.
    Egy óra múlva elértük a Koppány-szigeteket, s feltűnt a folyó túlpartján a Duna befolyása. Apám nem irányította azonnal a ladikot a túlsó part felé. Tovább evezett a vízfolyással szemben fölfelé. Csak néhány száz méter után fordította a csónakot a Duna közepe felé, hogy a lefelé húzó erős sodrást kihasználva, könnyebben tudjon átevezni a túlpartra, a torkolathoz.
    A torkolathoz érve a befolyás mindkét partoldalán a természet hihetetlen sűrűségű növényvilága tárult a szemünk elé. A karéjba hajló Duna külső ívén térdig vízben álltak a fák. S ahol a partszegélyt sejteni lehetett, ott úszó, lebegő vízinövények levelei sokasodtak betakarva a vizet, mint egy tavat a sás. A víz nem mozgott. Holt volt, sötétzöld, átláthatatlan és néma. Csak egy-egy váratlan, hoszszan elnyúló ismeretlen hang törte meg néha a csendet.
    A víz felett madarak röpdöstek. Időnként lecsaptak a mélybe, aztán vijjogva hasították tovább a levegőt. A víz zöldes-fekete árnyalata egyre átláthatatlanabb lett, amint befelé haladtunk a kőgáttal elzárt holtágba, mint afféle állóvízé, amelyet csak a tavaszi áradás mozgat és tisztít meg időnként, ha átcsap a köveken.
    Csak halkan mertem megkérdezni az apámat: - Megérkeztünk talán?
    - Meg - válaszolt, s a part felé irányította a ladikot.
    A partról hosszú fűfélék lógtak a vízbe. Csónakunk a sűrűségbe fúrta az orrát.
    Apám kérésére kiugrottam a partra és kikötöttem a ladikot egy vízparti bozóthoz. Apám utánam jött. Megoldotta kötésemet és a munkámat kiigazítva, párhuzamba állította a ladikot a parttal, majd jó szorosan kikötötte a farát és az orrát egy-egy közeli fához, mondván, hogy a fakévéket biztonságosan és könnyen csak így tudjuk majd berakni. Aztán elindultunk az erdő mélye felé egy vékony gyalogutat követve. Szerencsénkre, néhány méter után rábukkantunk az irtásra, ahol már hatalmas rönkök voltak ölbe rakva. Az irtás szélén meg ott voltak a kidöntött fák lenyesett ágai, gallyai, amelyek ránk vártak.
    Jókedvűen, fütyörészve dolgoztunk. A körülöttünk lévő végtelen csendben csak az ágak recsegése s a sűrű aljnövényzet közt élő bogarak, békák, gyíkok s egyéb állatkák surranása, mocorgása hallatszott. Munka közben úgy éreztük, ezer ággal süt ránk a Nap. A fák sűrű lombjai átengedték ujjaik közt a sugarakat s örültünk, hogy érezzük életadó égitestünk melegét. Észre sem vettük, hogy az ég lassan, de biztosan kezd beborulni, elfelejtkezve arról, hogy az időjárás ilyenkor nyáron mennyire szeszélyes és bizonytalan. S a fák nem jelezték. Némán és bölcsen álltak körülöttünk az öreg kőris s a vén tölgyfák. Hatalmas ernyőik alatt "ültek"' a számunkra értékes gyüricék, s a letört száraz ágak, amelyeket apám szaporán mérete vágott. Én pedig alkalmas fűzágakat vágtam a vízparton, hogy hajlékony ágaikkal majd szépen átköthessük a kévéket. Nagyon igyekeztünk. Apám, az engedélyezettnél néhány vastagabb ágat is összeszedett, mondván, a kévék közepére kötjük majd azokat, úgy nem láthatja azt senki, ha váratlanul ránk köszön. De nem járt arrafelé senki. Csak az erdő és a víz locsogása-szuszogása lett egyre erősebb, de nem értettük meg a világos beszédet.
    A fakévék csónakba való berakását apám végezte. Én túl gyönge voltam a kévék cipelésére, s csak hátráltattam volna a segítségemmel. De örömmel le is mondtam a munkáról. Halat és békát keresve néztem a vizet s a vizet körülölelő hatalmas erdőt, amely olyan áthatolhatatlannak látszott, akár az őserdő az Amazonas partján.
    A csónak hamar megtelt. S bár elég nagy volt, a parton mégis maradt két-három kéve. Apámnak nagyon fájt értük a szíve s mindenáron fel akarta pakolni. Sokáig gondolkodott, majd addig-addig rendezgette, rakosgatta, amíg fel nem fért mind.
    A hablécig ért föl a víz, amikor mi is elhelyezkedtünk a ladikban. Apám az evezővel a ladik farában, én pedig a fa tetején, szétrakva lábaimat, mintha lovon ülnék s lovagolnék.
    A holtágban, a fáktól átkarolva, békés és nyugodt volt a víz. Reménykedve indultunk hazafelé.
    - A Duna sodra hamar hazavisz bennünket - mondta bizakodva az apám.
    A torkolatához közelítve egyre erősebben vert a szívem. Félni kezdtem, amikor megpillantottam a folyót, pedig akkor még csak néhány kósza fuvallat paskolta a vizet. Az apám felnézett az égre és nyugtatgatott.
    - Hasalj rá a fára és öleld át szorosan, úgy kényelmesebben leszel, s nem fázol annyira - mondta, míg visszavette tekintetét az égről. - Kimegyünk a folyó közepére, ahol erős a sodrás, és néhány perc alatt már otthon is leszünk.
    - Csak úgy legyen - válaszoltam kicsit kételkedve, mert éreztem érdes hangjában valami bizonytalanságot.
    A folyó közepére érve egyre nagyobb hullámok csapkodták a ladik alját. Egyre sűrűbben. Egyre erősebben. A folyó hirtelen olyan sötétnek és zavarosnak tűnt, akár a háborgó óceán. S bár úgy hittük, ismerjük, akárcsak a tenyerünket, hiszen a közelében éltünk, amióta csak megszülettünk, kissé csalódottak voltunk, mivel becsapottnak éreztük magunkat. A hirtelen fölénk érő vihar pillanatok alatt nagy s vad hullámokat kavart föl. A déli szél olyan gyorsan s észrevétlenül támadt föl, hogy szólni sem tudtunk egymáshoz. Én félelmemben az apám arcát figyeltem. Láttam a fölvillanó villámok fényénél, hogy fehér, akár a fal. Pedig ő még a nagy háborúban sem félt. A tűzvonalban sem. S mivel nem félt, mindig szerencséje volt.
    Alattunk a felkorbácsolt folyó, felettünk a dühöngő ég. Hatalmas villámlások és égdörgések ijesztgettek bennünket. Mintha dézsából öntötték volna a vizet, úgy zuhogott az eső. A percek óráknak tűntek. Kegyetlen fényvisszaverődések sorjáztak a hirtelen érkező fekete felhők s a folyó között. Bombarobbanásként döngött az ég. Visszhangzott a víz. Bekövetkezett, amitől titokban már az induláskor, sőt az előző nap is egy kicsit tartottunk. A hullámok már-már összeroppantották a csónakunkat, de az apám azonnal megértette-megérezte; csak úgy menekülhetünk meg, ha a ladikkal "ráülünk" a hullámok tetejére, s azokat "meglovagolva" igyekszünk át a túlpartra. Más esélyünk nem maradt. Félelme, ha volt, azonnal elszállt. Nekem már csak annyi erőm maradt, hogy az apám félkabátját, amelyet levetett, utasítására a ladik orrára terítsem úgy, hogy szinte ponyvaként fogta föl a ránk boruló vizet. Tehetetlenül vártam a sorsom, a sorsunk beteljesülését. Másra nem emlékszem...
    Az apám, megmenekülésünk másnapján mesélte: maradék erejével szorította az evezőlapátot, s hol a csónak egyik, hol a másik oldalán merítette a vízbe, hogy sikerüljön a hullámok hátára ültetnie a dereglyét, és ez csodával határos módon sikerült neki. Így tudtunk megmenekülni a vízbeborulástól és vízbefulladástól, Isten segítségével.
    Vagy anélkül?
    Apám azt mondta, ha az ember bízik két erős kezében, hamar leküzdi a félelmét, s akkor a szerencse és az Isten mindig vele van.
 
 

LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA
BALLAI LÁSZLÓ

Horn úr víkendje

Keze a gyönyörűségtől ökölbe szorult. Éppen csak kijött a Hill & Bill irodából, ő a híres land agent, és már dől a pénz. Azon a birminghami gyümölcsösön is háromszázezer dollárt keresett (a hülye tulajnak az volt a legfontosabb, hogy őszszel még betakaríthassa az almákat), most egy pompás plaza áll rajta. Õ a chipet is megtalálja a szénakazalban. Csak ránézett a térképre és ideugrott, hogy megvizsgálja, mi ez a zöld folt, és lám, mire bukkant itt, Bécsben a XIX. kerület kellős közepén? Körben nívós lakóházak, többek között az amerikai másodtanácsos rezidenciája, az utcákon Porschék, Jaguarok parkolnak, még két Rolls Royce-ra is felfigyelt. És 2004 tavaszán itt, a bécsi villanegyed szívében még mindig parlagon hever egy négyezer négyzetméteres telek drótkerítésekkel tíz felé szabdalva, rajta zöldségültetvények meg rozzant bungalók, mint valami Tucson környéki indián telepen. Luxus lakóparknak alkalmasabb helyszínt alig lehetne elképzelni. A befektető odalesz az örömtől. Itt a felkínált másfél százalék nem érdekes, ő maga fog opciót kötni százezrével és az egészet ötmilliónál alább nem adja a befektetőnek. A tulajok, csupa csóró, boldogok lesznek, ha ennyiért megszabadulhatnak számukra semmit sem érő zsebkendőnyi telkeiktől. Felírta tehát a legelső víkendtelek tulajdonosának a nevét.
    Mathias Horn úr vajat kent egy szelet feketekenyérre, de nem harapott bele. Hagyta, hogy a tűzhely felől érkező illatok körüllegyezzék és hullámos szélű, vastag, fehér porcelántányérjába meredt. A nagymama ebben kínálta neki a mákos palacsintát. Szegény! Manapság nem sütnek palacsintát, csak leviszik a gyerekeket a McDonald's-ba.
    - Mi újság a vámhivatalban, Mathias? - kérdezte a felesége.
    - Sérült plombával akartak vámkezeltetni két görög kamiont.
    - És mit találtatok bennük?
    - Semmit. Minden tétel szerepelt a fuvarlevélen.
    - Akkor mi lesz?
    - Majd a parancsnok dönt.
    Felesége a tányérjába helyezte a sercegő flekkent. Mathias Horn úr késével kettévágta a húst, melynek belsejéből gőzpamatok csaptak arcába. Beleharapott a kenyérbe. Ekkor megszólalt a csengő.
    Mathias Horn úrnak attól, hogy őt keresik és egy bizonyos Lovejoy, ingatlanszakértő, nem akaródzott levenni az ajtóláncot.
    - Milyen ügyben? - kérdezte.
    - A Dyonysius Andrássyn levő telekről van szó.
    - A telek nem eladó - válaszolta a vaskos tokába fejlődő áll az ajtórésen keresztül.
    - Minden eladó.
    - Minden, de ez a telek nem.
    Az ajtó dörrenve becsukódott.
    Másnap reggel a háza előtt várta Horn urat.
    - Már megint ön az? - kérdezte Horn úr. - Kitartó ember.
    - Kérem, üzleti ajánlatom van - mondta Lovejoy.
    - Mindenkinek üzleti ajánlata van manapság.
    - Beveszem társnak.
    - Hogy a saját telkemen... De hát ön az, aki be akar tolakodni! Mi az, hogy bevesz?
    Most már nem lesz nehéz, gondolta Lovejoy, és megértően rámosolygott a kopasz fejre, a szögletes arcra, a gégére halmozódó tokára.
    - Annál biztosan többet ér a telek, mint amire ön gondol.
    - Mire gondolok?
    Lovejoy zavartan nézett a tokára. - Hogy mire gondolok? - Felnevetett. - Arra gondolok, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.
    Phoenixben ilyenkor azt mondják az ügyfélnek "ember", és vállon veregetik. De nem Amerikában volt.
    - Mit hord itt összevissza? - kérdezte ismét Horn úr. - Az előbb arról beszélt, hogy bevesz társnak, most meg, hogy mire gondolok vagy gondol?
    - Nem ülünk be valahová egy kávéra?
    - Nem.
    Lovejoy hátán verejtékcseppek csorogtak végig. - Az a telek valóságos aranybánya.
    - A telek nem eladó.
    - De kérem, ez egy parlagon levő, abszolút jól fejleszthető belvárosi ingatlan, az utolsó üres építési telek Döblingben. Dollármilliókat ér.
    - Ez egy víkendtelek.
    Az este a Wien Hilton szálloda éttermében töprengő Lovejoy tányérjában összetapadt két szem kaviár. "A molosszol kaviár soha nem ragad össze - figyelt fel a csodálatos eseményre az indiai pincér. - Miszter, ez valamit jelent."
    - Szóval, beveszem az üzletbe. Segít felvásárolni a szomszédai telkét, eladjuk az egészet a Hill & Billnek és osztozunk a hasznon - mondta sóhajtva Lovejoy és úgy sóvárogta az igenlés jelét a zsírpárnák közé zárt szájon, mint a Kaspi-tavi halász a bőséges ikratermést, amikor a beluga hasába vágja a kését.
    - A telek, sem a miénk, sem a szomszédainké nem eladó. Hetente jön egy alkusz. Volt szerencsém!
    Lovejoy, a neves land agent, akinek egykor lába előtt hevert Arizona és Birmingham, ökölbe szorult kézzel állt a Dyonysius Andrássy és a Formanek Strasse sarkán. Nyolc whisky után is csak dobálta magát éjjel az ágyban, végül véreres szemekkel bámult ki lakosztályának ablakán, amíg a hajnal kései fel nem hasogatták a Stadtpark feletti mélykék eget.
    Még alig kezdték nyitogatni ablakaikat a környékbeli előkelő házak korábban kelő lakói, amikor Horn úr és felesége Volkswagen Golf típusú autóján megérkezett a víkendre. Horn úr kinyitotta a kertkaput és a hétvégi kabin ajtaját, akkurátusan behordta a kocsiból a csomagokat, a jégládát, az élelmiszeres kosarat, a sportszatyrot, majd körbejárta kertjét. Miután alaposan felmért mindent, csakúgy, mint a felesége, maga is eltűnt a vityillóban, hogy azután egy, a hatvanas évek trendjét követő fürdőnadrágban, kezében egy fakeretes, vászon nyugággyal lépjen elő. Kimért mozdulatokkal kinyitotta az alkalmatosságot, s miután meggyőződött arról, hogy stabilan áll, belesüppedt és átadta magát a kora nyári napnak.
    Lovejoynak az a képzet sem szerzett kellő elégtételt, hogy a napozó alak mögé oson, hegedűhúrt illeszt a nyakára, és miközben csavarja, egyre érzi, amint a fém belemélyed a tokába, megfeszül a gégén, és ahogy csavarja, csavarja, oldalra billen a szögletes fej, nyugágyastól feldől az otromba test és ahogy csavarja, csavarja, úgy vergődik, hánykolódik - mint Lovejoy éjjel az ágyban -, amíg csak a végső kínban meg nem merevedik a keze alatt. Csak nézte-nézte a békésen bágyadozó Horn urat, de egyszerűen nem értette. Várt, hogy tán előhúz egy olajcsövet, melyen keresztül kertjében eredő forrásból teletankolja a környékbeli gépkocsikat, hogy egy bokor alján titkos tárnába ereszkedik le, melyből csillámló aranyrögökkel kerül elő, valamit, ami megmagyarázhatná, hogy ez a nyomorúság miért nem eladó.
    Amikor azután a második Volkswagen Golf is leparkolt Hornék autója közelében, s utasai barátságos magázódással néhány szót váltottak Horn úrral és a feleségével, aki ebből az alkalomból - zöld gumikesztyűben, egyik kezében egy félig meghámozott krumplival, a másikban egy kiskéssel - maga is kilépett a kabinból, sőt a Dyonysius Andrássy és a Formanek Strasse sarkán egy harmadik, legalább huszonöt éves automobil - ezúttal egy Opel Kadett - is megjelent, Lovejoy hanyatt-homlok menekült a helyszínről.

SZARKA ISTVÁN

Li Taj-po csöndes éje

Arcom a hold; hólepedő világít,
fényszőnyeg dér kúszik idegen éjben.
Arcom a föld: hosszú az út hazáig.
Ragyog a tél, vad honvágy virraszt vélem.
 

Istenadta

<>E dollárgyarmat-bolygó alkonyán,
a szolgalélek mocsaraiban
föl-fölneszelnek ismeretlen,
ősi szörnyeink. Angolszász-Amerika
istenadta népe, emelkedj tehát
szívünkbe-közénk, ne hagyd, ne hagyd, hogy
egészen s végleg meggyűlöljön a Föld
 pár tucat vén
 gazembered miatt.
 
  
Top

A Csúcs? A rosseb. Onnét csak lefele van,
csak a zuhanás, álmod se, talpad se fér,
nemhogy bölcs ülőgumód
s zuhatag tarkód s hangyás könyököd
alá némi gyöp, semmi hely, hová
pörge kis tető alá bebúna
kulipintyód a hóhér tél elől,
se rügyes tavasz televényszagú kertje
nem sóváros ott szerszámaid után -
nos, a nyársaló kőszál alatt, hol
csermely szivárog, fészek fülled,
már a fennsíkon megállj-megállj,
forrásligetben kortyolj, falatozz,
 aztán dologra.
 

Huzal

Gubancaik közt bennem ránganak
ezek a Drótok eszmélésem óta,
én gégém töri valahány sintérhurok,
rabsichurok, betörő-zsebbeli
zongorahúr, Radnóti lágerdrótja;
spanyolbakok perverz acélkóc
sörénye szintén engem terel át
(húsom letépve, szemem kitépve)
megváltó aknamező kiskapuján, holott én
álmodnám tovább lugasom őszifény
huzaljait e végenincs délutánon
s ózonillatú, szelíd mótorjaink
szépséges-lágy vörösréz tekercseit,
 ameddig eszmélek még -

BARANYAI LÁSZLÓ

Ülök, várok

Gépelés közben hirtelen felkapom a fejemet.
Az ablak túlfelén
(a függöny nincs behúzva)
egy szörny néz velem farkasszemet.
Legalábbis ez az első impresszióm.
Aztán rájövök: csak egyik macskánk,
Riki az, felugrott a párkányra s
egy, a lámpám fénykörébe került
pillangót igyekszik elkapni.
Azért tűnt az első pillanatban
félelmetesnek, mert velem szemben állva
teljesen kinyújtózkodott s felfelé
kapkodott; sosem láttam korábban
ilyen közelről, ilyen fenyegetőnek.
A lepke, mintha csak érezné
a veszélyt, sűrű szárnycsapásokkal
igyekszik felfelé, súlyos
potroha fékezi. Megtehetném,
hogy kimegyek és tenyeremmel
finoman lefelé paskolom; macskám
könnyű zsákmánya lenne.
Boldogságot okoznék neki vele. Egy
nagy valószínűséggel amúgy is áldozatként végző
rovar léte vagy nemléte
nem sokat számít. A macskát is
elhessegethetném, kivárhatnám,
míg a lepke elszáll, más, biztonságosabb
tájék felé. De csak
ülök, várok.