OLVASÓLÁMPASIMON CS. JÓZSEF
Két nem szokványos kisregény
Bistey András: A lidérccsirke
"A nagy dolgok mindig csendben történnek" - írja A lidérccsirke címû, új kisregényében Bistey András, amikor a jász tanya portáján felbukkan a fekete köpenyes jövevény. S ahogy a különös látomás hatására - mintha csak "jeges kéz simított volna végig a gerincén" - összerezzen a fõhõs Jász Vendel, úgy borsókázik az igényesen megírt irodalmat szeretõ olvasó háta is, amint halad elõre a titokzatosan kibontakozó cselekmény hömpölygõ sodrában. A nagy dolgok mindig csendben történnek - a közhelyszerû mondat Bisteynél drámai töltéssel bír. A gazda halálfélelmében úgy érzi, egy szempillantás alatt megáll az élet a tanyaudvaron, hagy aztán mikor végre megszólal az idegen egy csupor tejet kérve - bizonyságát adva, hogy nem valamiféle kísértet bukkant elõ az út porából -, újra megelevenedjen minden. A leírás olyan szemléletesre sikeredik, hogy e sorok írója is visszakívánkozik gyerekkora nyári szünidõkben felkeresett boldog szigetére, a paraszt nagyszülõk Jászberény melletti tanyavilágába. A meztelen talpat csiklandozó királydinnyés homokra, a kiskonyha melletti öreg eperfa alá, amirõl meghízott hernyók potyogtak kitartóan az árnyéka alá húzódó emberfia nyakába. Ez a fajta paraszti környezet elevenedik meg az író fantáziája segítségével, megtoldva azzal a hiedelemvilággal, és elegyítve a nagy szegénységbõl való kitörés utáni mohó vággyal, amire alapozva a fekete ruhás vándor ráveszi Jász Vendelt, hogy bizarr módon, saját testmelegével költsön ki egy csirkét a tyúktojásból. És mindez nem elég. Csak mesél a szerzõ. Micsoda fordulatok, már-már horrorisztikus leírások, a saját vérével csirkét etetõ, a még több arany, ezüst után betegesen vágyakozó parasztemberrõl. Cudarul leleplezõdik ebben a mesében az emberi kapzsiság határtalansága, mely rabját kérlelhetetlenül kergeti akár a halálba is.
A másik kisregénynek, az Ehrenfeld lovag-nak, ha más módon is, szintén a "vérszívás" a központi eleme. A fõhõs jogtalanul szedett adóforintokkal és kötekedõ természetével sarcolja az uralma alá kényszerített népet. Történelmi idõkben járunk, az 1700-as évek elején, amikor a Német Lovagrend megszerezte magának a Jászságot. A címadó Ehrenfeld lovag olyan basáskodó, pokróc modorú önkényura volt a tartománynak, akibõl bõven akadhatott hasonló abban az idõben. Nem is ettõl igazán nagy ez a kisregény, hanem attól a váratlan - talán nem is elég erõs ez a kifejezés rá: meghökkentõ - fordulattól, mely akkor áll elõ, amikor a jászságiak, megelégelve gazdájuk embertelenségét, panaszt tesznek felettesénél, magánál Ferenc Lajos hercegnél. Már-már népmesébe illõ módon, a generális nem kergeti el a delegációt, hanem bölcsen végighallgatva a jász elöljárók sirámait, olyan megoldást sugall, amellyel rafinált módon átsegíthetik a túlvilágra a zsarnok Ehrenfeldet, így szabadulva meg örökre tõle. Mi késztette a herceget a cinkos együttmûködésre? Vámos Benedek kapitány talán ma is érvényes mondatai: "Az emberek különbözõek. Vannak köztük jók, és vannak roszszak... és a rosszak a legtökéletesebb rendet is fel tudják forgatni." Keményen koppanó mondatok ezek. Továbbgondolva, az emberi természetben lakozó jó és rossz örök küzdelmére utalnak. A mérgezett italtól "egy-két apró hörgéssel" öszszecsukló - az író által oly érzékletesen megformált - Ehrenfeld szánalmas figuráját már-már sajnáljuk. S így van ez jól. Rövid földi élete során Jézus sem a bûnösre, hanem a bûnre haragudott. (Z-füzetek/102)
ALFÖLDY JENÕHiteles összefoglaló a népi irodalomról
és mozgalomrólKristó Nagy István: A népi írók és táboruk
Eredetileg lexikoncikknek írta még 1945-ben tömör összefoglalását a népi írókról és mozgalmukról Kristó Nagy István. (Ideológiai megfontolásokból néhány évvel késõbb, 1950 táján a lexikon persze, hogy más szöveget közölt.) Régi tanulmányát bõvítette ki a szerzõ az 1945 utáni fejleményekkel a viszonylagos teljesség kedvéért, az újabban jelentkezõ nemzedékek tagjait is felsorolva. A címben szereplõ tábor szó - ahogy az a harminc oldalas dolgozatból ki is derül - magyarázatra, árnyalásra szorul: a népi írók sosem alkottak egységes tábort. Ha a szó a huszita mozgalom szekértáborára utal - Illyés Gyula erre szívesen hivatkozott -, akkor nemesen cseng a "tábor", de a mozgalom legnehezebb pillanataiban találóbbnak tetszik Ady Endre szava: Négy-öt magyar összehajol. Írók akkor is ritkán alkotnak tábort, ha közös ellenség fenyegetése szervezi õket. Egy-egy közös politikai, közéleti akciójuk alkalmával nagyjából egységesen léptek fel (például az 1937-ben megalakult Márciusi Front, az 1945-ös földosztás vagy az 1956-os írói szervezkedés idején), de törekvéseik általában csak egy-egy - mégoly fontos - területen közösek. Elsõsorban a népi jelzõ tartja össze õket (a tanulmányból tudhatóan, Püski Sándor névadása óta). Fõként a paraszti nép életének feltárása, szociális gondjainak jobbítása, a földkérdés megoldása, a paraszti kultúra megismerése és az új, közérdekeket szolgáló értelmiség fölnevelése - mint közös cél -, valamint az (ismét nyomatékosítom a szót) nagyjából mindnyájukra jellemzõ realisztikus és közérthetõ stílus - mint közös eszköz - pántolja egybe õket.
A népi írók mozgalma minden kétséget kizáróan a 20. század egyik legjelentõsebb hazai irodalmi (és részben politikai) mozgalma. Hatása máig sem szûnt meg. Jelen van és hat például a határainkon kívüli magyar közösségek mûvelõdésében, irodalmában és közéletében csakúgy, mint itthon, ahol ezt az örökséget könyvkiadók, folyóiratok, táncházak és más alkotókörök folytatják. A népi írók mozgalma szorosan összefonódott a hasonló célokat követõ zenészek, képzõmûvészek, elõadómûvészek s a folklórtudomány számos más képviselõjének munkájával. A népiség mint irányadó minõség átfogó esztétikai fogalom, amely erõsen meghaladja a népi írók mozgalmát. Ez csak a harmincas évek elejétõl a negyvenes évek közepéig tartó idõszakban nevezhetõ irodalomtörténeti szempontból körülhatárolható irányzatnak. A népiség nálunk is, világirodalmi szinten is meszsze túlmutat rajta - Rousseau-tól, Burnstõl, Tolsztojtól Petõfin, Adyn át García Márquezig, Nagy Lászlóig, Ajtmatovig és tovább terjed. A füzetben említett 45 utániak közül a legfiatalabb Sánta Ferenc, Fodor András és Csoóri Sándor, de a sor folytatható Kányádival, Galgóczival, Szabó Istvánnal, Ratkó Józseffel, Lázár Ervinnel, Ágh Istvánnal, Kiss Annával, Farkas Árpáddal és másokkal. Minél jobban kiterjesztjük a fogalmat a térben és az idõben, minél inkább belebonyolódunk a hatások és összefüggések részleteibe, annál inkább kitetszik, hogy ez a népért való (de az írók származására nézve korántsem föltétlenül népi eredetû) szellemi áramlat (melyet a tábornál szerencsésebb szónak érzek) majdnem parttalan. Akárcsak a vele gyakran ellentétpárba állított - és legalább ugyananynyira heterogén - "urbánus irodalom".
A népi irodalom az urbánus irodalomhoz való viszonyában is igen sokféle árnyalatot mutat. Azt azonban nem árt tudni, hogy a népi írók fõ ellenfele eredetileg nem az "urbánus irodalom" volt (ha itt-ott alkalmilag azzá lett, ez csupán 1945 után következett be), hanem a nagybirtok és az érdekeit minden eszközzel szolgáló Horthy-rendszer. Hogy ez idõvel hogyan és miért változott meg az államszocialista diktatúra keretei között, annak taglalása nem fér e recenzió kereteibe. De az ellentét nem szükségszerû, voltunk már tanúi az összefogásnak. Kristó Nagy István tanulmánya erre nemigen tér ki. Egyszer föl kellene tárni okait és következményeit elfogulatlanul és tisztességesen, hasonló módon, mint ahogy ez a füzet kezeli tárgyát. A városi és a vidéki kultúra hagyományai egyaránt fennmaradnak, az ellenségeskedés pedig megszûnik azokkal együtt, akik szítják.
Számomra azért eligazító érvényû ez a munka, mert a népi irodalom sokféleségét és gazdagságát világítja meg. Világirodalmi rangú alkotóktól hatodrangú mûvecskék szerzõiig sok minden belefért már ebbe a fõkönyvtári gyûjtõdobozba. Vannak köztük európai rangú nemzeti költõk és írók, mint Illyés vagy Németh László, tehetséges bestsellerírók, mint a könyvben nem említett Nyírõ József, és vannak persze, mint minden írói mozgalomban, a tehetséget jelszavakkal pótló ügyeskedõk is. A népi írók sokszor nehezen határolhatók el a többiektõl. A népiekkel egy idõben írta meg a magyar líra legnagyszerûbb népábrázolásait, a népélet tarthatatlanságáról kiáltó ódáit, népnyelvre-népdalritmusra épített életképeit és (a szintén nem "népi" Weöres Sándorhoz hasonlóan) gyermekdalait József Attila, holott õ nem tartozik a népi írók közé. A falukutatók jelszava, a Ki a faluba! is az õ röpirata élérõl került forgalomba a harmincas évek elején (szerzõtársa a Bartha Miklós Társaságban megismert Fábián Dániel). Irodalmunk jelentõs része népi irodalom, mielõtt a mozgalom kialakulna Fülep Lajos segélykiáltásként hangzó, katalizáló hatású cikke nyomán, mely a pusztuló dunántúli falukra hívja fel a figyelmet. A névsor tetszés szerint bõvíthetõ Nagy Lajostól és Tersánszky Józsi Jenõtõl Móriczig ("A föld azé, aki megmûveli" Móricz Betyár címû regényében íratott le, és Illyés Puszták népe mellett a legnagyobb irodalmi értékû népkönyv a Kiskunhalom, Nagy Lajos mûve). A néppel foglalkozó irodalom karikatúráját Göre Gáborral együtt sutba vágó és tisztességes szemléletû mûveit megíró Gárdonyitól a paraszti életet szintén jól ismerõ Zelk Zoltánig és másokig még sokan írtak a magyar faluról, akikrõl ezt nem szokás tudni. Volt köze a falukutatókhoz a Szegeden diákoskodó Radnótinak is (verseinek falusi rekvizitumaiért meg is dorgálta az "urbánus" kritika), és érdemes megnézni például Jékely remeklõ novelláit, ha az erdélyi nép, az erdélyi falvak, városkák és emberek világában szeretnénk elmélyedni.
A népi irodalom nagy érdeme, hogy karaktert szerzett egy mûfajnak, a szociográfiának, és esztétikai rangot adott neki. A népi írók mozgalmát mint szellemi áramlatot nem csupán az akkoriban (s még sokáig) favorizált líra jelzi, nem a (romantikus és naturalista elemekkel dúsított) realista regény és novella, nem a röpiratok és mûvelõdéstörténeti tanulmányok, nem Szabó Dezsõ vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre nagyhatású szelleme, hanem mindennél hívebben a könyvterjedelmû riport, a szociográfia reprezentálja. Ez adja a népi irodalom jellegét, gerincét, igazi egységét. Megmutatja a népi irodalom természetét: éppúgy publicisztika, mint mûvészet, éppúgy politika, mint literatúra, anélkül hogy ez levonna értékébõl. Ha van a magyar újságírásnak maradandó, nagy korszaka, akkor ez (a 48-as szabad sajtóhoz, Ady és Bálint György korához hasonlóan) biztosan az. A népi írók közt is akadt egy-kettõ, aki nem tanúsított kellõ ellenállást az önmagát populistának beállító szélsõjobboldali mozgalmakkal szemben - ez igaz. De az is igaz, hogy a magyar polgári demokrácia legkiválóbb elméleti alapvetéseit a népi írókhoz tartozó jogfilozófus, Bibó István, a Parasztpárt képviselõje írta meg.
A népi irodalomtól elválaszthatatlan egyfajta politikai magatartás is, amelytõl egyes megnyilvánulásaikban olykor maguk az elv hitvallói is eltérhettek (például Németh László 1939-ben, a Kisebbségben írásakor), mégis máig tartó, fontos eszmetörténeti hatása van. Ez pedig a harmadikutasság, amelyet legkövetkezetesebben az elõbb említett Bibó István képviselt. Nem a kényelmes passzivitás vagy a bármi áron kialkudott békesség, hanem a morális felelõsséggel szolgált közösségi érdek ügyében fáradozott.
Magyarországon kifinomodik az ember füle az ideológiai tartalmakra. Én azért olvastam élvezettel Kristó Nagy István példásan tárgyilagos és hasznos tanulmányát, mert a népi irodalomnak sem elõnyére, sem kárára nem találtam benne elfogult megfogalmazást. (Nap Alapítvány)
SIMOR ANDRÁSÉlõ tanulságok
Mészáros István: József Attila és a modern mûvészet
Mészáros István 1964-ben olaszul megjelent könyve végre - Csala Károly fordításában, hiszen a szerzõ mûvét olaszul írta - magyarul is olvasható.
Remélhetõleg könyvét jelentõségének megfelelõ esztétikai méltatások fogadják, utat nyitva annak, hogy a világhírû Mészáros István, A tõkén túl címû hatalmas mû szerzõje szülõhazájában is ismertté váljon. Ebben az írásban viszont én nem erre vállalkozom.
Könyvébõl azt szeretném kiemelni - és személyes tapasztalataimmal megerõsítve máig ható érvényét hangsúlyozni -, amit a József Attila-i életmû különleges harmóniájáról írt, olyan idõszakban, amikor "csak kevesen hajlottak arra, hogy elismerjék: az igazi József Attila éppenséggel az, amelyik nem hagyja magát különféle »igaziakra« redukálni, hanem megtartja magában mindazokat a látszólag ellentmondásos vagy diszharmonikus elemeket, amelyek mindazonáltal egy nagy életmû különleges harmóniájában olvadnak össze." Nehogy azt higygyük, hogy csak dokumentum értékû jelentõsége van annak, ha kategorikusan elutasítjuk azt a szektás szemléletet, mely egykor azt hangoztatta József Attila ellen vádként, hogy "a költõ egész életmûvében föl-fölvillannak »itt-ott« a dekadencia elemei, tehát József Attila folyton változgatott: dekadensbõl forradalmárrá és viszont, mígnem aztán végképp elmerült a dekadenciában." Ne higgyük, hogy az olvasói, befogadói tudat már végképp számûzte a "forradalmi romantika", a "kötelezõ optimizmus" hamis fogalmait, és felhagyott "a költõ lelkesítsen!" jellegû kívánalmak hangoztatásával. Mészáros 1959 elejétõl 1961 végéig írt esszéjében mesterien kimutatja, hogy a közeli Kánaán propagátorai természetesen kerültek szembe József Attilával. "Azzal a költõvel, aki nem «lelki tartalommá vált» szocializmusa ellenére, hanem éppenséggel amiatt nem képes úgy felfogni a szükséges társadalmi átalakulást, mint menetelést Kánaán felé." Mészáros meggyõzõen hangsúlyozza, hogy József Attila disszonanciákkal teli életmûvében az általa megélt események olyan képbe illeszkedtek, amelynek távlati látomása hoszszú idõn át nem veszítheti el idõszerûségét, ellentétben az álharmónia imperatívuszainak engedõ, az absztrakt lelkesedés és optimizmus diszharmóniát nem ismerõ költõinek jogosan feledésre ítélt álmondandójával. Vagyis: "a József Attila-i disszonancia korántsem holmi dekadens kétségbeesés következménye, hanem egy öntudatos és mélységesen realista állásfoglalásé korának nagy emberi problémáiról", olyan költõ üzenete, aki "elutasítja azt, hogy a »forradalmi romantika« sémái szerint eszményítse a proletárt, ellenben hangsúlyozza, hogy annak saját magában is föl kell szabadítania az embert", és aki mesterségesen nem vetíti a jelenbe "az emberiségnek ezt a távlatát, hogy nyugtatóként vagy altatóként alkalmazza a valóság nyomása ellen".
Mészáros hiteles marxista elemzését emigrációban írta, és könyve nem véletlenül - az összefüggésekre majd a továbbiakban térek ki - nem talált haza a Kádár-korszakban.
Vele egy idõben fedezte fel magának a vívódó Petõfit a börtönben Fekete Sándor, és írta meg késõbb, majd részletezte terjesztésre alig került, utolsó nagy munkájában, a szerzõi kiadásban megjelent Petõfi forradalmában az egyedül hiteles Petõfi-képet, a vívódó költõét. Fekete Sándor kimutatta, hogy Petõfi gondolkodásában és költészetében 1848-tól haláláig ciklikusan váltogatják egymást "a harc értelmetlenségét észlelõ pesszimizmusnak, az emberi történelem körforgására döbbenõ belátásnak hetei, hónapjai, s e vívódó periódusokat újra s újra követõ küzdelemvállalás dacos vagy éppen lelkes idõszakai. Ez a hullámzás és szaggatottság, melyrõl maga is vallott versben és prózában, egyik legfõbb jellemzõje gondolkodásának, melyet csak az álhazafias primitívség és a dogmák skolasztikája nem akart tudomásul venni, de ami nélkül Petõfi élete és költészete igazában nem is érthetõ". Fekete Sándor a börtönben döbbent rá arra, hogy az "örökké lelkes forradalmárnak kikiáltott ifjú lázadóban mennyi szorongás, félelem, reáliákból táplálkozó üldöztetési komplexus feszült, s mennyi eszmei kétely halmozódott fel benne", hogyan "vergõdött ciklikus szabályossággal a forradalmi hit és a kétségbeesés végletei között". Fekete Sándor börtönben végiggondolt eszmefuttatására Mészáros István emigrációban írt sorai felelnek, amikor arról ír, hogy József Attila lírájának fontos aspektusai ellen egy szubjektivista módon kitalált Petõfit lehetett csak szembeállítani, egy disszonancia nélküli, irreális Petõfi-képet kellett e célra mesterségesen konstruálni.
Itt térek vissza arra, miért nem talált haza Mészáros könyve a megszületése utáni évtizedekben.
Amikor Fekete Sándor a börtönben a vívódó Petõfit felfedezte és Mészáros István az emigrációban a hiteles József Attila képet megrajzolta, a Tûz-tánc második legfiatalabb költõjeként azok közé a költõk közé tartoztam - név szerint ezúttal hadd utaljak csupán a hozzám két legközelebb állóra, Ladányi Mihályra és Györe Imrére -, akik egy korszerû szocializmuskép lírai felvázolásával feleltek 1956 után a kor kihívására, a gyûjtemény elõszavának, Imre Katalinnak szavaival a kor problémáinak megoldását "a szocializmus további elõretörésének segítésében" látták.
Ezek ellen a költõk ellen hamarosan a fõ vád az lett, hogy pesszimisták, disszonáns hangon szólnak, a "harag völgyé"-ben élnek, nem bíznak eléggé "a szocializmus megvalósításában az élet értelmét látó, építõ erõk jelenlétében, hatásában", eltérnek a párt irányvonalától, álproblematikával foglalkoznak, nem értik a fejlõdést, nem találják helyüket "a mi világunkban", mert eltúlozzák a negatívumokat, és nem veszik tudomásul "a biztató elõrehaladás"-t. Mintha a József Attila elleni szektás vádakat hallanánk új öltözékben, a "forradalmi romantika" és a "kötelezõ optimizmus" igényét, persze anélkül, hogy ezeket a hatvanas-hetvenes évekre lejáratott fogalmakat használták volna, ám a lényeg végsõ soron ugyanaz maradt: a szocialista irányultság veszélyeztetett voltáról a költõk ne szóljanak, ez nem az õ dolguk, és ha mégis megteszik, anarchisták, guevaristák stb., semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy a "mi költõink" legyenek.
Mészáros István könyve 2002-ben írt elõszavában József Attila Alkalmi vers a szocializmus állásáról címû, Ignotushoz intézett költeményét idézi, amelyben József Attila az egykori helyzetet bányaomláshoz hasonlította. Az Ezredvég a legújabb kori nagy bányaomlás idején alakult. Éppen azért, mert nem mondtunk le a tárnák újranyitásának lehetõségérõl, elutasítottuk és elutasítjuk azt a hamis optimizmust, mely mindenáron megnyugtatni akar, lelkesíteni a semmivel vagy a múlt nosztalgiájával, valóságként ábrázolva (és ezzel meg is hamisítva) a lehetõséget. Olvasóinknak ezért is ajánljuk Mészáros István könyvét, mert a jelenhez szól, a mai üzenetek befogadását is megkönnyíti. Hiszen a "sok keserû történelmi tapasztalat távlatából egyszerre kell küszködni a naponta felmerülõ gondok sürgetõ nyomásával és azzal a bénító tudattal, hogy igazában csak a legnagyobb és legmélyebbre hatoló átalakulás révén lehet még a legkisebb problémákat is véglegesen átadni a múltnak".
Végül még egy észrevétel. A kötet szerkesztõi, gondozói igen helyesen az 1984-es Stoll Béla-féle kritikai kiadáshoz igazították a tanulmány idézeteit. Kár, hogy az [Õs patkány terjeszt kórt...] esetében nem fogadták el Nagy László olvasatát, pedig Mészáros az elõszóban már azt idézi. Az is sajnálatos, hogy a Gyönyörût láttam címû vers esetében átveszik a kritikai kiadás tévedését. A Szép Szóban közölt szöveg sajtóhibája nem az volt, hogy a Hát szó után nem szerepelt pont, hanem az, hogy a következõ sor nagy betûvel kezdõdött. A helyes olvasat a következõ lenne:
El voltam keseredve. Hát
minden sötét és szomorú lesz.(Argumentum Kiadó, Lukács Archívum)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNMi volt, mi van, mi legyen?
Öt könyvrõl
Az Ezredvég januári számában súlyos kérdéseket vetett fel egy tanárszerzõ, Rudolf Ottó Tibor: "Mégiscsak meg kellene határozni azt a mûveltségi minimumot, amely nélkül teljes tájékozatlanságban maradna az ifjúság a mai világban. [...] Ki mondja meg, hogy mi a mûveltség mostanában? [...] Mi legyen?" Megpróbálok jó tanítók okítása s egy élet tapasztalata alapján, távirati stílusban válaszolni. Elengedhetetlen a természettudományos (és a matematikai) tudás minimuma, a jó rendû érettségi szintjén, ami pedig a többit illeti: legfontosabb a történeti szemlélet - a múlt (s belõle következõen a jelen) idõbeli elhelyezésének képessége. Mi segíthet? Az olvasmányos, jó könyv.
Nem árt például tudatosítanunk, hogy a török világtól egész Kelet-Európa és Közel-Kelet prostituáltakkal való ellátottsága részben magyar hagyomány volt. A török után pedig nemcsak a Keletet, hanem Nyugatot is elláttuk, s máig ellátjuk az önként vállaló vagy rákényszerítetten megvásárolható hölgyekkel. Ennek nyilván különbözõ fokozatai vannak, egészen a legális házasságokig, pl. manapság az olasz férfiakkal való egybekelésig. (Féltucat ilyen vegyes házasságot ismerek - hosszú távon egyik sem sikerült.) Az elsõ világháború elõtt a Magyarországról közvetített nõknek a cári Oroszországban saját nevük is volt: "vengerkáknak" hívták õket.
Volt ennek egy korabeli dokumentumkötete, egy Pásztor Árpád nevû kiváló újságírónak Vengerkák címû riportregénye, amelyet a magyar vonatkozású mûvek tervszerû újra megjelentetése során most - igen helyesen - újból kiadott a K. u. K. Kiadó. Tárgyias, noha kissé érzelmes, mégis hitelesnek tetszõ mû ez a teljes nõi kiszolgáltatottságról, nyomorúságról, a (ritka) kitörési lehetõségekrõl. Nem nagy mû, de fölöttébb tanulságos dokumentáció. Érdemes ma is olvasni.
Igen, olvasás nélkül nincs mûveltség, akár történeti tájékozódás. De miként lehet olvasásra késztetni, sõt szoktatni a fiatalságot? Ha az õ nyelvükön, õket érdeklõ problémákról szóló könyveket adunk a kezükbe. Idõvel ezek is "történetivé" válnak; már félig-meddig történelmi ifjúsági mû, a Tanár úr kérem, a Légy jó mindhalálig, a Pál utcai fiúk. Nem is szólva az eleve történeti regényekrõl, A láthatatlan ember-rõl, az Egri csillagok-ról.
Ami pedig Molnár remekét illeti, van annak egy mai (azaz harminc év elõtti, ám most újra kiadott), utóda: Köves József ifjúsági története, A közös kutya (szintén K. u. K. Kiadó), amely ma még vonzóbb lehet minden állatbarát (s ki nem az?) kamasz részére, jól ábrázolt, olykor bûnrossz gyermektípusokkal, kalandos fordulatokkal, s nem szájbarágó, ámde hiteles, meggyõzõ erkölcsi tanulsággal! Adjuk kezdõ olvasók kezébe, netán a föntiekkel együtt, sõt külföldi remeklésekkel: Goldingtól a Legyek ura, Salinger Zabhegyezõ-je; kipróbáltam: nagy sikerük volt gyermekeimnél.
Az érzelmi nevelés-nevelõdés tekintetében fölöttébb fontos a versolvasás. És ezt is világirodalmi távlatban érdemes néznünk. A magyar nyelv, melynek irodalmát szörnyen korlátozza társtalan, nem indogermán volta, hajlékonyságánál fogva viszont igen alkalmas a fordításra (egyaránt képes idõmértékes és hangsúlyos verselésre, eltérõleg pl. az angoltól). Van is olyan mûfordításkultúránk, amely minden nagy népnek díszére válna.
Itt van most Hárs Ernõ összegyûjtött versfordításainak húsz év után végre szintén kiadott második kötete, az Árnyak a barlang falán (Eötvös József Könyvkiadó). Hatalmas antológia ez, számtalan szebbnél szebb költemény adekvát fordításával. Írtam már arról hogy Hárs Ernõ zenei fordításai nemcsak énekelhetõek, hanem magyar versként is élvezhetõk, nos, ez méginkább érvényes a nem zenei célú, hanem önmagukért való fordításokra. Nemcsak világnyelvek "elhanyagolt" költõinek versei találhatóak e gazdag gyûjteményben, hanem a "perifériák" alig ismert remeklései is, a kecsuáktól a kelet-afrikaiakig. Ritka az olyan mûfordítás-gyûjtemény, amely annyi újat hozott volna, mint ez.
Amikor jókora kötetet lapozgatom, eszembe jut a Hét évszázad magyar versei-nek négy hatalmas kötete, s fölmerül a gondolat, hogy nem kellene-e (más fordításgyûjtemények, pl. az épp Hárs által sajtó alá rendezett Szabó Lõrinc-féle Örök barátaink felhasználásával) efféle, ám az egész világköltészetet felvonultató nagy gyûjteményt létrehozni, olyasmit, mint Szerb Antal Száz vers-e volt, csakhogy sokszoros terjedelemben.
Mindez nem jelenti azt, hogy az öntörvényû magyar költészet elhanyagolható lenne, mégpedig "naprakész" tekintettel. Ilyenként érdemes kézbe vennünk Szigeti Lajos új kötetkéjét, a Hívó szó címût (Orpheus Kiadó). Figyelemre méltó természetközelsége s természettudományos szemlélete (Távlatok, A világok keletkezése), de a városi jellegû versek is (Körtér). Nincs minden jól megoldva, épp a társadalmi mondanivalójú versek némelyike (A pénz, Gyûjtögetõ), egészében mégis megnyerõ, meggyõzõ kötet, fõként azzal, hogy egy-egy szép költõi képébõl lesz önmagán túlmutató jelkép. E költõi képeket jól kiemelik König Róbert remek kis rajzai.
Szigeti versei nem kötött formájúak, tehát formailag is korszerû versek, ám van belsõ (asszociatív) következetességük, míg Hernádi Gyulának majd félévszázad termésébõl válogató, És kiúszom egész a nemlétig címû verskötetében (Hanga Kiadó) szinte tudatosan törekszik össze nem illõ gondolatok és képek egymás mellé illesztésével. Nem új dolog ez, már kilencven éve próbálkoztak vele a dadaisták, majd a szürrealisták, nálunk mégis újszerûnek hat. Ám épp az esetlegesség nyújt valamiféle költõi szabadságot, s a játékosság teszi kedvessé ezeket a fantáziadús verseket, melyek megannyi (vidám?) feladvánnyal is szolgálnak az olvasó számára. A versekhez egyenrangú "magyarázatként" kapcsolódnak a szerzõ leányának, Hernádi Krisztának ezüsttel színezett grafikái.
FRIDECZKY FRIGYESMinden nép kultúrájának az alapja
Natale Spineto: Szimbólumok az emberiség történetében
A jelképeken alapuló közlésmód, kapcsolat, minden nép kultúrájának az alapja. Át- meg átszövi az egyéni lét és a társadalmi érintkezés szféráit. A szimbolikus cselekvés számos formában kifejezésre jut: hangokban, mimikában, grafikai jelekben, képekben, s emberkéz alkotta tárgyakban. A szimbólum egy önmagán túlra utaló jel, vagyis a láthatatlan látható megjelenítése. Az ember a szimbólumok által ismeri fel és fejezi ki szociális vagy rituális formában a maga körül érzékelt hatalmas erõket, és nemcsak felidézi a szakrális hatalmakat, hanem valódi kapcsolatot (kvázi párbeszédet) hoz létre az ember és a transzcendens világ között, s ezáltal kiengeszteli, megszelídíti, s akár ellenõrzése alá is vonhatja. A vallási szimbólum összekötõ kapocs az ember és az általa hatalmasnak és megnevezhetetlennek érzékelt mennyei lények (istenek) között. A szimbólumok tanulmányozása segít feltárni az emberi képzeletvilág, s az elme megismerõ, elvonatkoztató képességének fejlõdését. Minden egyes feltárt, megfejtett mitológiai vagy vallási szimbólummal a történeti ember kultúrateremtõ tevékenységének egy-egy újabb szeletét ismerjük meg. Ennek az emberek és istenek közötti kapcsolatbank a történetét és mibenlétét, lényegét és formai megjelenését megismerhetjük a különbözõ vallási szimbólumok által.
A világszerte ismert vallástörténész és szimbólumkutató, Natale Spineto öszszegzõ munkája - Lukácsi Margit magyar fordításában - nemcsak tudományos értekezés, hanem sokoldalúan szemléltetõ ismeretterjesztés is. Az ember õstörténetétõl kezdve a nagy világvallásokig külön-külön fejezetekben tárgyalja a szimbólumoknak az emberiség fejlõdésében betöltött szerepét. Elemzi a paleolitikum és neolitikum emberének primitív szimbólumait; az ókori Egyiptom istenvilágának szimbolikus jelenségeit a hieroglifák, az építészet és festészet formáiban; az ókori görög világ, a kréta-mûkénei kultúra kígyós istennõinek, a Minósz, Kréta mitológiai uralkodója bikaemberének a Minotaurusznak, s a bikáknak a szantorini vulkánkitörés lávahomokja alól kiásott és Knósszoszban feltárt épületeit, falfestéseit, használati tárgyait: s az iraklioni múzeumban látható szimbólumait, kultikus tárgyait: a római építmények, szobrok, szertartások szimbolikáját; az északi germán varég, (svéd, norvég) népek természeti jelképeit; a zsidó vallás szimbolikáját, melyben tilos megformálni, antropomorf módon ábrázolni Él Eljont, illetve Jahve Adonájt, a Mindenható Istent, holott éppen élõ jellegébõl következõen emberszóval beszél az emberrel (Ábrahámmal, Rebekával, Jákobbal stb.), s emberre utal szaglása, ízlelése, jelenléte; a korai kereszténység növénykultuszát: az életfa Krisztus-jelkép már Hüppolitosznál, az életfa a kereszt elõképe, a föld középpontjában áll; Jézus az "igazi szõlõtõ", a tanítványok a vesszõk, az Újtestamentumban a bor Krisztus vérével azonosul. Az élõ víz Istennek, m_int az élet forrásának a szimbóluma. A hal mint szimbólum már a kereszténység legkorábbi szakaszában jelen van. A hajó az Egyházat jelképezi, a pálma már az Ószövetségben is sûrûn szerepel, és a Jeruzsálembe bevonuló Jézust a tömeg, mint messiást, pálmaággal üdvözli. "A nap Isten képmása, a hold az emberé" - írja Antiochiai Teofil. A bárány Krisztus egyik jelképe, de Jézus a jó pásztorban is kifejezést nyer. A galamb a lélek szimbóluma, de a szüzességé és a hívõ erényes életéé is. A Szentlélek is galamb alakjában jelenik meg Jézus megkeresztelésekor, Noé is galambot bocsát ki (háromszor is) bárkájából. A szarvas "az Úr után áhítozó lélek" jelképe is lehet (Zsolt 42,2).
Az iszlám szimbólumvilágáról tizenöt oldalon olvashatunk. Bár az iszlám mindenféle ábrázolást tilt, a Korán nem tartalmaz olyan határozott állásfoglalást e kérdésben, mint a Biblia. A Próféta környezetében voltak magas mûvészi színvonalat képviselõ tárgyak, figurális ábrázolásokkal. Az iszlám hagyomány szerint akik emberi alakot mintáznak, Allahot utánozzák, a Teremtõ tevékenységét ismétlik, vagyis nem tisztelik azt a távolságot, amely az embert elválasztja Istentõl, s ezzel áthágják az ember számára megszabott korlátokat. Az ábrázolás tilalma elsõsorban az élõlények képi megjelenítésére vonatkozik - tehát a lélektelen növények és tárgyak ábrázolhatóak. De az iszlám irodalomban már gazdag szimbólumkészlet található. Török miniatúrákban Mohamed mennybemenetelén nem csak a Próféta, de az angyal, az ember, sõt több teve is látható. Találunk olyan fürdõ-padlómozaikot (Khirbat el-Mafgar palotában), amelyen az életfa alatt szarvasok s a rájuk rontó oroszlánok is természethûen szerepelnek.
Három alfejezet foglalkozik a síita iszlám szimbolikájával filozófiájával és misztikájával. Egy újabb nagyfejezet a szimbólumok világa: a) az irodalom, b) a betûk és az írás, c) az alak nélküli mûvészet - valamennyi szép színes alakos képekkel s allegorikus ábrákkal.
A továbbiakban India és Tibet, Kína, a sintoizmus, Mezo-Amerika, Afrika és Ausztrália szimbólum-világával foglalkozik a tudós szerzõ.
(Officina '96 Kiadó)