(BUDAPESTI KUBA-KONFERENCIA)

Szolidaritási üzenet

Mi, a "Kuba: lehetséges egy igazságosabb világ?" konferencia résztvevõi, kifejezésre juttatjuk szolidaritásunkat a kubai nép iránt, amely több mint száz éves hagyományainak megfelelõen halad a függetlenség és emberi méltóság útján, és építi saját világát rendkívül nehéz a bonyolult körülmények közepette, szembeszállva a közel fél évszázados blokáddal.
    Ismételten kinyilvánítjuk, hogy szolidaritást vállalunk az öt kubai hazafival, akik terrorista szervezetekbe beépülve megakadályozták, hogy azok merényleteket kövessenek el a Kubai Köztársaság ellen.
    Nemrég Noam Chomsky kijelentette: "Ezek a kubaiak az Egyesült Államokban létezõ terrorista szervezetekbe, melyek az Egyesült Államok törvényeit szegik meg, épültek be, és erre mi történt, nem a terroristákat tartóztatták le, hanem azokat, akik ezekbe a szervezetekbe beépültek."
    Az öt kubai hazafi Egyesült Államokban történt letartóztatása, majd elítélése tiltakozó mozgalmakat hívott életre az egész világon. Az igazságosság és szolidaritás e hulláma nem kerülte el Magyarországot sem, miként az kifejezésre is jut ezen a konferencián.
    Ismételten felemeljük szavunkat azért, hogy fogadtassanak el, a hagyományos észak-amerikai jogrendszer alapján, azok az érvek, melyek Miamiban, március 10-én, a védõügyvédek szóbeli beterjesztésén hangzottak el, az Atlantai Feljebbviteli Bíróság tizenegyedik ülésszakán, és jussanak érvényre az igazságosság és az emberi jogok egyetemes alapelvei. Kerüljön sor új, igazságos ítélethozatalra. Bocsássák szabadon az öt kubai hazafit. Míg teljes szabadságukat vissza nem nyerik, biztosítsák számukra a letartóztatottaknak kijáró jogokat. Vessenek véget Genfben az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában alkalmazott Kuba-ellenes megkülönböztetõ bánásmódnak.
    A mai egypólusú világban az Egyesült Államok hatalmas katonai erejével a "Pax Americana" vitathatatlan törvényeinek akarja alávetni az emberiséget, a népekre, a természeti sokszínûségre, az ökoszisztémákra romboló politikáját próbálja rákényszeríteni. A helyzet rendezésérõl beszélnek, de zûrzavart teremtenek. A "megelõzõ háború" doktrínájával fenyegetõdznek, és a világot beláthatatlan katonai konfliktusokba sodorják. A valódi világegyensúlyt a népek fogják megteremteni, és nem azok a nagyhatalmak, amelyek az emberiség nagy részét alulfejlettségre kárhoztatják.
    "Nem a civilizáció és a barbárság közt folyik a harc, hanem a hamis tudomány és a természet között" - mondta Martí. "Ne csináljunk újabb hazugság-világot" - mondja egy mai kubai költõ. Csináljunk igazság-világot, igazabb világot.
    Ezekbõl az alapelvekbõl kiindulva küldjük szolidaritási üzenetünket a kubai népnek.

Budapest, 2004. március 27.

FIDEL CASTRO

George W. Bush-hoz*

George W. Bush Úr!

Az itt ma egybegyûlt, az Ön Érdekképviseleti Irodája elé vonuló egymillió kubai csak kis része annak a bátor és hõsi népnek, amely szívesen itt lenne velünk, ha fizikailag ez lehetséges volna.
    Nem azért gyûlünk itt össze, mert ellenséges szándék vezet minket az Egyesült Államok népe iránt, melynek etikai gyökerei abból az idõszakból erednek, amikor az elsõ bevándorlók megjelentek ezen a féltekén, jól ismert dolog ez számunkra.
    Zaklatni sem kívánjuk ennek az intézménynek funkcionáriusait, tisztviselõit, õreit, akik miközben küldetésüket teljesítik, mindazt a biztonságot és garanciát élvezik, amit egy olyan mûvelt és civilizált nép tud nyújtani nekik, mint a miénk.
    A felháborodott tiltakozás kinyilvánítása ez, leleplezése a brutális, könyörtelen, kegyetlen intézkedéseknek, melyeket az Ön kormánya fogadott el országunk ellen.
    Elõre tudjuk, mit gondol Ön, és mit akar elhitetni azokról, akik itt felvonulnak. Véleménye szerint elnyomott és szabadságra vágyó tömeg ez, amelyet Kuba kormánya rendelt ki az utcára. Sejtelme sincs arról, hogy egy olyan méltósággal és büszkeséggel rendelkezõ népet, amely 45 éven át ellen állt a Föld legnagyobb hatalma ellenségeskedésének, blokádjának, agresszióinak, a világ semmilyen ereje sem tudna nyájként terelni, kötelet vetve mindegyikük nyakába.
    Egy államférfinak, vagy bárkinek, aki az akar lenni, tudnia kell, hogy az igaz és valóban emberi eszmék a történelem során az erõnél jóval hatalmasabbaknak bizonyultak; ez utóbbi porrá és értéktelen rommá lett, miközben az elõzõk fénylõ nyomokat hagytak, azokat senki sem tudja kioltani. Minden korszaknak megvoltak a maga eszméi, jók és rosszak egyaránt, és az idõk során felhalmozódtak. De erre a korszakra, amelyben élünk, erre a barbár, civilizálatlan és globalizált világra a legrosszabb, legfélelmesebb és legbizonytalanabb eszmék a jellemzõek.
    Abban a világban, amelyet Ön ránk akar kényszeríteni, nem létezik a legcsekélyebb etikai alap sem, nincs szavahihetõség, nincsenek igazságot követelõ normák, humanitárius érzelmek, a nemeslelkûségnek és a szolidaritásnak pedig elemi elvei sem léteznek.
    Mindaz, amit az Ön világában az emberi jogokról írnak, és szövetségesei világában, akik részt vesznek a földgömb kifosztásában, szemenszedett hazugság. Embermilliárdok éheznek, kellõ táplálék, gyógyszer, ruha, cipõ, lakás híján, embertelen körülmények között, anélkül hogy a legcsekélyebb ismerettel és információval rendelkeznének, hogy megérthessék tragédiájukat és a világot, ahol élnek.
    Önt bizonyára senki sem tájékoztatta arról, hogy gyerekek, kamaszok, fiatalok, anyák, középkorú vagy idõsebb emberek hány tízmilliói - kiket meg lehetne menteni - halnak meg minden évben ezen "idilli álmok édenében", amelynek neve Föld, és arról sem, milyen ritmusban pusztulnak itt az élet természetes feltételei, hogy másfél évszázad alatt, rettentõ károkat okozva, eltékozolják azt a szénhidrogén mennyiséget, amelyet bolygónk 300 millió éven át hozott létre.
    Elegendõ volna, ha tanácsadóitól Ön pontos adatokat kérne a nukleáris, kémiai, biológiai fegyverek tízezreirõl, a bombázó repülõgépekrõl, a biztosan célba találó, nagy hatótávolságú és pontosságú rakétákról, hadihajókról, repülõgép-hordozókról, melyekkel arzenáljai rendelkeznek, a hagyományos és nem hagyományos fegyverekrõl, amelyek elegendõek ahhoz, hogy az életnek ezen a bolygón véget vessenek.
    Sem Ön, sem más nem aludhat nyugodtan soha. Szövetségesei sem, akik arzenáljuk fejlesztésén fáradoznak. Ha figyelembe vesszük a közös felelõsségérzet csekély voltát, a politikusi tehetséget, az emberiség sorsát kezükben tartó államok közt létezõ kiegyensúlyozatlanságot, és azt, hogy mennyire kicsiny elszántság mutatkozik a dolgok számbevételére a protokollfogadások és tárgyalások közepette, a tanácsadók körében, akkor kevés reményt táplálhatunk, látva a zûrzavart és érdektelenséget, ezt a valóságos tébolydát, amivé a világpolitika változott.
    Nem az a céljuk ezeknek a soroknak, hogy Önt megbántsák, és az sem, hogy sértegessék, ám mivel Ön megijeszteni és megfélemlíteni próbálta ezt az országot, majd végül szétzúzni társadalmi-gazdasági rendszerét és függetlenségét, s ha szükséges, még fizikai létével is végezni akar, elemi jogomnak tartom, hogy néhány igazságra emlékeztessem.
    Önnek nincs semmilyen erkölcsi alapja, sem joga ahhoz, hogy szabadságról, demokráciáról és emberi jogokról beszéljen, amikor azzal kérkedik, hogy elegendõ hatalommal rendelkezik az emberiség elpusztítására, és ezzel a hatalommal világzsarnokságot kíván létrehozni, semmibe véve és tönkre téve az Egyesült Nemzetek Szervezetét, erõszakkal beletiporva bármelyik ország jogaiba, hódító háborúkba kezdve a piacok és a világ erõforrásainak megszerzésére, dekadens és anakronisztikus társadalmi és politikai rendszereket kényszerítve másokra, amelyek az emberi fajt a szakadék szélére vezetik.
    Ön - egyéb szempontokat is figyelembe véve - nem ejtheti ki a demokrácia szót, hiszen az egész világ tudja, hogy az Egyesült Államok elnöki posztját csalárd módon szerezte meg. Nem beszélhet szabadságról, mert nem képes elképzelni más világot, csak olyat, amelyet a halálos fegyverek félelmes birodalma ural, és e fegyvereket az Ön hozzá nem értõ keze az emberiségre zúdíthatja.
    Nem beszélhet a környezetvédelemrõl, mert fogalma sincs arról, hogy az emberi fajt az elpusztulás veszélye fenyegeti. Ön zsarnoksággal vádolja azt a politikai és gazdasági rendszert, amely Kuba népét az írás-olvasás, az ismeretszerzés és kultúra legmagasabb színvonalára emelte, e tekintetben a világ legfejlettebb országai közé; amely a gyermekhalandóság mértékét az Egyesült Államok-beli mutató alá szorította; s amely népének ingyenes egészségügyi, oktatási és egyéb emberi és társadalmi szempontból nagy jelentõségû szolgáltatásokat biztosít.
    Üresen kong, nevetségesen hangzik, amikor Ön az emberi jogok kubai helyzetérõl beszél. Ez az ország, Bush úr, ennek a féltekének ama kevés országai közé tartozik, ahol 45 éven át nem került sor egyetlen kínzásra sem, ahol nem volt halálbrigád és egyetlen peren kívüli kivégzés sem, s ahol egyetlen kormányzó sem vált a hatalom gyakorlása révén milliomossá.
    Önnek nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy Kubáról szóljon, egy olyan méltósággal rendelkezõ országról, amely 45 éve ellen áll a brutális blokádnak, a gazdasági háborúnak és a terrorista akcióknak, amelyek ezrek életét oltották ki, és dollár tízmilliárdos károkat okoztak gazdaságának.
    Ön alávaló politikai érdekbõl támadja Kubát, választási reményeket fûzve zsoldosok és renegátok fogyatkozásban levõ csoportjához, etika és mindenféle alapelv nélkül. Önnek nincs erkölcsi alapja, hogy terrorizmusról beszéljen, mert gyilkosok veszik körül, akik efféle terveket hajtva végre kubaiak ezreinek halálát okozták.
    Ön meg sem próbálja leplezni megvetését az emberi élet iránt, hiszen nem tétovázott peren kívüli ítélettel halálba küldeni embereket a világban, és a titokban megöltek számát sem ismerjük.
    Önnek nincs másféle joga, csak a kegyetlen erõszak, hogy beleszóljon Kuba ügyeibe, és kifejezze sóvár vágyát, hogy rendszerét másra cserélje, valamint arra, hogy eszközöket foganatosítson e cél elérésére.
    Ez a nép elpusztítható - jó, ha tudja ezt -, eltörölhetõ a Föld felszínérõl, de nem igázható le, nem kényszeríthetõ arra a megalázó szerepre, hogy ismét az Egyesült Államok újgyarmata legyen.
    Kuba az életért harcol a világon, Ön a halálért harcol. Miközben Ön megszámlálhatatlan ember halálát okozza megkülönböztetés nélküli, preventív és meglepetésszerû támadásaival, Kuba a világon gyerekek, anyák, betegek és öregek ezreinek életét menti meg.
    Ön egyvalamit ismer csak Kubáról, a hazugságokat, melyek a hajdani Batista-hívõk és leszármazottjaik telhetetlen és korrupt maffiájának mohó szájából hangzanak el, akik tapasztalataikat választási csalásokban szerezték, és képesek az Egyesült Államokban elnökké választani valakit, aki nem rendelkezett elegendõ szavazattal a gyõzelem megszerzéséhez.
    Az emberi lények nem ismerik, nem ismerhetik a szabadságot az egyenlõtlenségnek abban a rendszerében, amelyet Ön képvisel. Senki sem születik azonos jogokkal az Egyesült Államokban. Az afrikai és latin-amerikai származású emberek gettóiban, az indiánok rezervátumaiban, akik benépesítették egykor ezt a földet, és akiket kiirtottak, nem létezik másféle egyenlõség, csak a szegényeké és kirekesztetteké.
    Népünk a szolidaritás és az internacionalizmus neveltje, nem gyûlöli az észak-amerikai népet, nem vágyik országa fiatal katonáinak halálára, fehérek, feketék, indiánok, félvérek, sokszor latin-amerikaiak õk, akiket a munkanélküliség kényszerített arra, hogy belépjenek a hadseregbe, amely a Föld bármelyik részére vezényelheti õket áruló és preventív támadások vagy hódító háborúk eszközeiként.
    Az Irakban elkövetett hihetetlen fogolykínzások megdöbbentették az egész világot.
    Nem kívánom sértegetni ezekkel a sorokkal, már megmondtam. Csak azt szeretném, ha szabad idejében valamelyik beosztottja Ön elé tárná ezeket az igazságokat, noha valószínûleg korántsem lesznek kedvére valóak.
    Mivel Ön eldöntötte, hogy mi lesz a sorsunk, van szerencsém oly módon elbúcsúzni, ahogyan a római gladiátorok tették, amikor a cirkuszban harcba indultak:
    Ave Caesar, morituri te salutant!
    Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom majd az arcát, mert Ön akkor többezer kilométer távolságban lesz, én pedig az elsõ sorban, hogy harcolva essem el hazám védelmében.
    Kuba népe nevében:
       Fidel Castro Ruz

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA


*Elhangzott Havannában a 2004. május 14-ei tömegtüntetésen „Egy ellenfél proklamációja
az Egyesült Államok kormányához” címmel
TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A "magyar Hippokratész"

Pápai-Páriz Ferenc (1649-1716)

Életrajzírói nevezték el "magyar Hippokratész"-nek, Bod Péter Aszklépioszhoz hasonlította. Pápai-Páriz Ferenc a magyar tudomány korát meghaladó alakja volt. Az orvostudományok doktora, nyelvész, szótáríró, mûfordító, egyháztörténész, a címertan avatott tudósa, világot látott humanista, csaknem negyven évig a nagyhírû nagyenyedi kollégium tanára, erdélyi gyökerû világpolgári mûveltségû szellem.
    1649. május 10-én született Désen. Apja lelkészíró, nagyszülei kereskedõk voltak. A nagyenyedi Bethlen Kollégium diákja vizsgái után sorra járja Nyugat-Európa egyetemeit, ahonnan hatalmas átfogó mûveltséget hoz haza. Orvosi szemléletmódjára meghatározó az a bázeli egyetem, ahol elõször üzentek hadat Balenus és Avicenna tanainak, máglyára vetve ezek könyveit. Paracelsus eszméit fogadta be, mely szerint "az életfolyamatok kémiai vonatkozásainak megismerése a helyes gyógyítás egyedüli alapja". Ez a biokémia orvostudományba való bevonulását jelentette. Itt tanított egykor Vesalius, is a modern bonctan egyik úttörõje. Ezek a tanok voltak az elsõ lépések a modern orvostudomány felé.
    Pápai-Páriz hihetetlenül széles érdeklõdésû ifjú. Tudást szomjazva, a nap minden óráját kihasználva fordult más egyetemes emberi értékek felé is. A mûvészet zarándokaként látogatta meg a világhírû meisseni katedrálist, a drezdai kincstárat, a Zwingert, Lipcse, Heidelberg, Marburg, Zürich kulturális szépségeit. Élénken foglalkoztatta a historizálás, a történelem.
    1674. szeptember 6-án megkezdi a doktori címért a vizsgákat. Doktori értekezését a kor európai látókörû tudósának, Apáczai Csere Jánosnak ajánlja. 1675-ben már doktorként hazaindul Erdélybe, nem riadva meg attól, hogy a zürichi St. Ulrich-templomban a magyarországi protestánsüldözésrõl prédikálnak.
    Áprilisban érkezett haza. Erdélyben akkortájt óriási az orvoshiány. Amikor például a nagy fejedelem, Bethlen Gábor haldoklik, végszükségben a csodadoktor hírében álló lõcsei hóhért hívják betegágyához. Pápait állással kínálja a bázeli egyetem, de az õ ezt visszautasítja és inkább Nagyenyedre megy. Görögöt, filozófiát, erkölcstant oktat, de az utóbbiaktól egyházi körök kifogásai nyomán eltiltják.
    Visszatért az orvosi hivatáshoz és hamarosan a legelõkelõbb nemesi családok, többek között Apafy fejedelem házi orvosa lett. A Rákóczi-szabadságharc átterjedt Erdély területére is. Nagyenyed is súlyos károkat szenvedett. Pápait csak Károlyi Sándor generális tudta megmenteni. Ebben az idõben Pápai-Páriz új oldaláról mutatkozik be. Nemzetközi ismertsége, könyvei révén adományokat gyûjtött az elpusztult intézmények újjáépítésére és a tehetséges erdélyi diákok ösztöndíjára. Angliából például tizenegyezer fontsterlinget szerzett, Frigyes porosz király is bõkezûen segített, a svájci templomokban a hívek adakoztak.
    Az erdélyi hatalmasságok azonban nem túl hálásak. Egyházi mûveit betiltják, és számtalan megaláztatás éri, akárcsak barátját, a nagy nyomdászt, Misztótfalusi Kis Miklóst.
    Évek hosszú során írja fõmûvét a Pax Corporis-t, azaz A test békéjét. Mûvében a természethez való fordulást szorgalmazza, a különbözõ babonákból táplálkozó nézetekkel szemben. Õ maga mélyen vallásos, ezért könyvében megpróbálja összeegyeztetni a hitet a tudománnyal, egyúttal azonban mégiscsak szétválasztva a kettõt egymástól. Így, sajátos módon, egymás mellett található meg a könyvben a hittételszerûség és a tapasztalati tudás. Ugyanakkor világosan felismerte az egészségügy jelentõségét és társadalomban szükséges helyét. Történelmi tényként veti össze az adatokat, mely szerint a Rákóczi-szabadságharcban nyolcvanezren estek el, míg a korabeli pestisjárvány négyszáztízezer áldozatot szedett.
    A Pax Corporis 1690-ben jelent meg Kolozsvárott. Kilenc kiadást ért meg és számtalan másolatát terjesztették. A mû nyolc könyvbõl és hatvannyolc fejezetbõl áll. Gyönyörû magyar nyelven írta. Nem orvosoknak, hanem elsõsorban a "minden olvasni tudóknak" ajánlotta.
    Szociális körülményekre való tekintettel más receptet ajánl a módos és mást a szegény betegeknek. A máj, a lép, a fej, a vese, a szívdobogás, a lelkinyavalyák és más számtalan betegség elleni gyógymód ismertetésére, mely több mint négyszáz oldalra rúg, nincs mód e cikkben.
    A modern orvoslás kezdeteinek módszerei és a népi gyógyászat bizonyos elemei egyaránt fellelhetõek e hatalmas munkában, mely becses irodalmi érték és tudománytörténeti dokumentum is. Bár a javasolt gyógymódok némelyike ma már talán mosolyt csal ki a könyv olvasójából, mégis vitathatatlan, hogy szemlélete visszavonhatatlan szakítást jelent a középkorral. Pápai-Páriz Ferenc munkássága és sugaras személye fénynyaláb volt az orvostudomány éppen oszladozó homályának idõszakában.
    A kor, a küszöbönálló felvilágosodás kora, hamarosan meghaladta õt, de a maga idején õ is meghaladta a saját korát.
    Nagyenyeden, kedvelt városában halt meg, 1716-ban.


 
MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Egy érdektelen ügy
és egy észre sem vett könyv

    Amikor e gondolataim nyomtatásban is megjelennek, hazánk immáron az Európai Unió tagja lesz, ez már faktum. S mint minden faktum, meglehetõsen érdektelen is. Családi hagyományaim egyike az a bölcs mondás: "meglett dolgon ne aggódj". Faktumnak tekinthetjük azt is, hogy a közeli választások eredményeként többpártállamunk kormányon levõ vagy azon kívüli pártjai fognak bennünket képviselni az unió parlamentjében. Hogy melyik és milyen arányban, az végképp közömbös. A dühök vagy örömök ideje majd akkor jön el, amikor kiderül, mindez pontosan mihez vezet. Amit ugye, mi, mindennapi emberek éppúgy nem láthatunk elõre, mint amikor az Antikomintern Paktumba, a Varsói Szerzõdésbe, a KGST-be, a Nemzetközi Valutaalapba vagy a NATO-ba léptettek be bennünket.
    Mondhatják persze, hogy láthatnánk, ha odafigyelnénk. Kerek öt esztendeje, hogy napvilágot látott Illés László Üzenet Thermopülébõl címû tanulmánykötete, amelybõl igen világosan kiolvasható volt, mit várhatunk és mitõl kell tartanunk ebbõl az alkalomból. "A megteremtendõ közös pénz, az euro, kulcsot adhatna a kontinens politikai egységesüléséhez - írja Illés László -, s elérhetné a Wall Street dominanciájának visszaszorítását, hozzájárulna a földrész valuta-, pénzügyi és adópolitikája terén az állami szuverenitás részbeni visszaszerzéséhez. A tõke- és devizakereskedelem forgalmi adójának lényeges emelésével, a tõke adózás alóli kimenekítésének meggátlásával igen nagy összegek jutnának be a nemzeti költségvetések alapjaiba, és ezzel lényegesen csökkennének a lakosságot sújtó terhek, gyakorlatilag a populáció áttételesen érvényesülõ kizsákmányolása."
    Nem figyeltünk oda erre a könyvre, pedig megtudhattuk volna belõle, hogy az Európai Unió nem arra jó, hogy nekünk, mindennapi embereknek kelljen újabb adókat kinyögnünk, hanem arra, hogy a rajtunk élõsködõ tõke- és devizakereskedõk forgalmi adójának bevezetése révén csökkenjenek effajta terheink. E tudás birtokában pedig azt is felismerhetnénk, hogy amikor most, az Európai Unióba való belépés idején politikusaink pl. azzal fenyegetnek bennünket, hogy megtakarított és egyre inflálódó fillérkéink után eztán majd kamatadót is kell fizetnünk, akkor nem az unió lehetõségeivel akarnak élni, hanem visszaélnek azzal a hatalommal, amelyet tõlünk, választóiktól kaptak.
    S nem figyeltünk arra sem, amikor Illés László így írt: "a brüsszeli európai uniós törvénykezés jelen formájában minden, csak nem demokratikus. Egy technokrata monstrum mûködik a belga fõvárosban, a 12 000 fõt számláló hivatalnoksereg nem áll az egyes nemzeti kormányok kontrollja alatt, sokkal inkább a multik érdekcsoportjai képviseleteként tevékenykedik. [...] A transznacionális erõk ugyanúgy hatnak az Európai Unióban, mint a rajta kívüli világban, s ezek eddig minden ésszerû reformtervet meghiusítottak."
    Nem figyeltünk oda?
    Nem figyelhettünk oda. Folyton más dolgokra figyeltettek bennünket. Mindennap volt valami szenzáció, minden nap megjelentetett önmagáról egy-egy könyvet a tévé vagy rádió valamelyik sztárja, minden nap leleplezett valakit valamelyik napilap, hogy aztán egy másik napilap a leleplezõt leplezze le. És minden nap egyebet se hallottunk, mint azt, hogy mindenki be akar lépni az Európai Unióba, de nem úgy és nem azért, amiért a másik, mert az unióba nem a vallási semlegesség, hanem a keresztény szellemiség jegyében kell belépnünk, illetve megfordítva. Mintha csak ez az Európai Unió nem politikai-gazdasági államszövetség lenne, hanem vallási integráció vagy nemzetközi filozófiai egylet. Szerte visszhangzó botrány keretében értesültünk arról, mit akar a Vatikán az unióval, illetve arról, hogy hazugság, hogy ezt akarja. Illés László arról írt, mit akar a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet s a Gazdasági Együttmûködési és Fejlesztési Szervezet. Ebbõl bezzeg nem lett botrány. Apám annak idején kötelezõ olvasmányként bevágatta velem a Magyar Úriaszszonyok Lapjának illemtankönyvét. Abban szerepelt az a fontos szabály, hogy úriember nem veszi észre a cselédség balfogásait.
    Illés László könyvérõl nem volt szó a Heti Hetesben és a Késsel-villával-ban, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában és a Budapest Rádió Keljfeljancsijában. Ha jól tudom, egyetlen egy önálló kritika se jelent meg róla a sajtóban. Mi, mindennapi emberek ugyanúgy nem értesültünk róla, mint arról, hogy valamelyik fáról õsszel leesett-e egy levél, vagy sem.
    Apáinknak - akik szintén mindennapi emberek voltak, miként mi - az I. világháború kitörésekor a mai közvéleményformálók apái azt ígérték, hogy õszre, mire lehullanak a fákról a levelek, hazatérhetnek a frontokról.
 

SZELE GYÖRGY

Ideálunk, a sportember

Az ókori görög olimpiai játékok egyik rettegett atlétája volt Theagenész, akirõl az utazó Pauszaniasz írta, hogy halála után szobrot állítottak neki tisztelõi. Egyik õt túlélõ konkurense tehetetlen dühében éjjelente megkorbácsolta az érzéketlen kõtömböt, ám a sportjátékok hõse holtában is bosszút állt, s a több mázsás márványtömb ráomlott az örök vesztes sportmanra.
    Ne törõdjünk vele, hogy e történet igaz-e. Példázatként mindenesetre kitûnõ. Pauszaniasz tudott valamit a sport lényegérõl. A teljesítményhajszolás mértéke akkoriban ugyan még messze-messze elmaradt modern korunk rekordjaitól, ám a versengés által keltett nemtelen indulatok mit sem változtak az évezredek során.
    Korunkban az újság, majd a rádió, a televízió a tömegszórakoztatás részévé tette a sportot; az erre idomított antropomorf lények megélhetése, karrierje a sajtó révén mindennapi életünk részévé lett; mit sem számít, hogy a tömegkommunikáció által sokak életcéljává tett sportnak különösen sok a káros hatása. Veszélyes a sportot gyakorló egészségére (túlhajszolt, egészségellenes edzés, dopping, játéktéri balesetek), nemegyszer a közönségre (nézõtéri katasztrófák), társadalmilag-erkölcsileg pedig úgyszólván mindenkire.
    Utóbbi, amely hazánkban nemigen került még a figyelem középpontjába, a társadalmi-erkölcsi vonatkozás is több részre osztható. Politikailag: kevéssé szorul magyarázatra, hogy az anyagi javak elosztását tekintve rendkívül súlyos következményekkel jár az, hogy néhány úgynevezett élsportoló jövedelme az egekbe szökik, rontva az általános életszínvonalat. Ehhez kapcsolódnak az élsportoló "kitermelését" szolgáló létesítmények és a segédszemélyzet hatalmas költségei, szintén a lakosság valós - akár sport- - igényeit szorítva háttérbe.
    A probléma másik, erkölcsi vonatkozása még ennél is pusztítóbb károkat okoz. Érzékeltetésére példák tömegei állnak rendelkezésre, mondhatni, aki sporteseményt néz, óhatatlanul szembesül ezekkel. Ha pedig kommentátor segítségével, azaz rádión-tévén keresztül "fogyasztja" a sporteseményt - amint ez általános -, a romboló hatás legalábbis hatványozódik. Íme egy szélsõséges, de jellemzõ példa a népnevelõ szpíkerek produkcióiból:
    Kézilabda-mérkõzés egy magyar és egy spanyol csapat között. Az ellenfél egyik játékosa a földre kerül. A küzdelem eme szakaszában az idõhúzás a spanyol csapatnak kedvez, így hát sportriporteri párosunk egymást túllicitálva káromolja a játékost. Mondják, nem látták, mi történt vele, de nem lehet súlyos baja A kamera ráközelít a földön fekvõre, megmutatja, hogy vérzik. Riportereink zavarban, ám egymást erõsítgetve magyarázzák, hogyan lehet egy csepp vért úgy szétmaszatolni az arcon, hogy az súlyos sérülés látszatát keltse. A gladiátor nem játszik tovább, bekísérik az öltözõbe. Ezt nem kommentálják hangulatembereink. Késõbb kötéssel az orrán visszajön a szerencsétlen; diadalittas a riporteri reagálás: na ugye, mi megmondtuk, hogy semmi az egész! A negatív hõs nem áll már be, csak nézi a meccset. Errõl viszont nem szólnak tömegtájékoztatóink. A magyar csapat kikap, a klakkõrök szomorkodnak, a megrágalmazott sportoló már szóba se kerül. (Napokkal késõbb közli a sajtó, hogy az illetõ súlyosan megsérült.)
    Az ilyen típusú sportesemény - magyar és külföldi sportcsapatok egymás elleni küzdelme - és a fenti példázat a sportközvetítés állatorvosi lovaként funkcionál.
    Most pedig képzeljük el, hogy egy olyan gyerek, netán sajátunk nézi - velünk - tévén a már említetthez hasonló meccs közvetítését, aki egyrészt kicsi, másrészt szellemileg még fertõzetlen, harmadrészt pedig még soha nem látott ilyenféle eseményt.
    Elsõként azt nem fogja érteni, hogy miért szabálytalankodnak folyton-folyvást a bácsik. A válasz, hogy ez a védekezés egyedül lehetséges módszere, talán megnyugtatja, ám vegyük észre, ezzel a nem épp a legjobb irányba orientáljuk a gyereket. Persze mondhatjuk neki a valóságot is, hogy ez a sportjáték lényege szerint nem épp tisztességes tevékenység, de akkor azzal a kérdéssel szembesítjük a még nyílt eszû emberpalántát, hogy mi a fenének csinálják ezt felnõtt emberek. A messzire vezetõ válasz csakis az lehet, hogy a sport nem a coubertini eszme diadala, ami szerint nem a gyõzelem, hanem a részvétel a fontos (állítólag nem is az olimpiai játékok atyjától származik e mondás), ellenkezõleg, minden létezõ, megengedett és meg nem engedett eszközzel le kell gyûrni az ellenfelet, lényegileg azonban sok-sok pénzt kell szerezni, mindegy, milyen módon.
    A következõ probléma: a riporter bácsik miért nem az igazat mondják?! Ha a magyar játékos szabálytalankodik, s a tévé ezt lassítva is mutatja, hogyan lehet ennek az ellenkezõjét mondani?! Elkendõzhetjük a kérdést azzal, hogy tévednek (azaz hazudhatunk), ám ezt épeszû gyerekkel (fontos tudni: a gyerek még okos!) nemigen lehet elhitetni. Helyesebben járunk el, ha ismét az igazat mondjuk, azaz: közöljük, hogy a tévéalkalmazottak funkciója - többek között - a nacionalizmus ébren tartása, aminek jelen világunkban a sport az egyik legális eszköze. Itt aztán nyugodtan konfabulálhatnak, számíthatnak országuk lakossága többségének hallgatólagos támogatására. A gyerekeket meg az apjuk majd a képernyõ elõtt készíti fel a sovinizmusra.
    A srácnak könnyen feltûnhet a riporterek túlzottan is egyszerû szóhasználata. Sebaj, a felnõtt végre õszintén és könnyen válaszol. Ehhez a szakmához - fiacskám - nem kell kulturáltnak lenni. Ha a bácsi azt mondja valamelyik kézilabdázóra, hogy szabálytalan, az nem azt jelenti ám, hogy három keze van, és így helyzeti elõnnyel lép pályára; a bácsi csak nem tudja kifejezni azt az egyszerû gondolatot, hogy szabálytalankodik. A sziszifuszi munkával lõtt gól pedig mindössze arról árulkodik, hogy a bácsi - bizony nincs ezzel egyedül - olyasmit mond, amit nem tud.
    A mérkõzés szünetében a gyerek könnyen felteheti a kérdést, hogy hát mi is van azzal a coubertini szólammal? Ne essünk kétségbe. Mondjuk meg neki bátran, hogy az a bácsi vagy soha nem sportolt, így tapasztalat nélkül beszélt a levegõbe, vagy hazudott, jó, jó, esetleg javíthatatlan álmodozó volt. Elõállhatunk a példával, hogy az egyik maratoni futó autóba szállva már az elsõ modern olimpián csalt. (Másik nagyszerû példa, amikor a futballista megtapossa ellenfelét, s ha a legyõzött ápolása érdekében annak klubtársai a játéktéren kívülre rúgják a labdát, a már említett vérgõzös, megtaposó egyed visszaadja az ellenfélnek a labdát. A manipulált közönség pedig megtapsolja a "sportszerûséget". A megtaposás pedig nem számít, hiszen a sport, az élet már ilyen.)
    A kézilabdameccs második félidejére a gyerek szakértõvé válik. Észreveszi, hogy a pályán futkározó pénzhajhászok egyik legfontosabb céljuknak a játékvezetõ félrevezetését tartják, sõt mondhatni ez még az ellenfél letaglózásánál is fontosabb szempontjuk. Most mondjuk el a serdületlen egyénnek, hogy a játékvezetõ se különb, õ meg a sportipari dolgozókat csapja be, részint egyéni érdekei, részint valamiféle "magasabb szempontok" alapján nemegyszer csal. Persze nem állíthatjuk, hogy pont ezen a mérkõzésen, de ez nem is kizárt.
    Az mindenesetre igaz, hogy nemzeti sportszövetségek szívesen büszkélkednek sportdiplomáciai sikereikkel. Magyarán: elõkelõ szállodák hûvösében elõre befolyásolt eredményekkel, de legalábbis körülményekkel. Továbbá a nemzetközi sportszövetségek is érdekeik szerint befolyásol(hat)ják a leendõ eredményeket. Tiltott szerek használatán például azt a sportolót érik, akit sajátos szempontjaik szerint diszkreditálni szándékoznak.
    Mire mindezt megbeszéljük a gyerekkel, a mérkõzés véget ér, s egy rafinált emberré lett a mérkõzés elõtt még gyereknek nevezhetõ fiatalkorú. Tudja, hogy aki ellenünk szegül, azt eliminálni kell - akár a szabályok semmibevételével is. Ha ezt megfelelõen álcázzuk, nyert ügyünk van. Minden a látszat.
    A sport diadalt arat.