VARGA RUDOLF

Beolvad

Magában beszél
a
tévé a szoba
lidérchomályú szegletén.
Csúcsrajáratva hidegít
az
öntöttvas kályha.
S
mindennek
oka
végtelenítve olvad
be
a
nagy,
mindenkori
államtitokba.
 

Egyszeri

Úristen, hatalmas
Isten! Mivé
vált, mivé
lett, hová
jutott, hová
veszett, mivé
vált, hová
tûnt?
Hová?
Mivé?
Úr,
hatalmas Isten!
Nem hiszem.
Nem hiszem
mivé vált,
hová tûnt
ez
a boldogságrateremtett,
értemszent,
egyszeri
világ.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Örökösök

Szomorú kis temetés volt. No persze, a temetések mind szomorúak. De a nagy temetések, a gyászolók tömege, a koszorúk nagysága és mennyisége, az egész szertartást átlengõ áhítat olyan hangulatot teremt, hogy az öregasszonyok szipogva jegyzik meg a temetõbõl kifelé haladva: milyen szép temetés volt! A többi gyászoló is azzal a megnyugvással indul haza, hogy a megboldogult búcsúztatása méltó volt életéhez, rangjához vagy egyéb kiválóságaihoz, amelyek mindig sokszorosára nõnek ilyen alkalmakkor.
    Ennek a temetésnek a szomorúságát azonban a sivársága adta. Végtére is mit várhat az, aki 96 évig élt. A korosztályabeli hozzátartozók már régen a földben nyugszanak, néhányan már a másodíziglenibõl is követték õket. Akik pedig közülük életben vannak, azokat emilyen-amolyan nyavalya gyötri, némelyike egyenesen mozgásképtelen. A régi barátoknak, munkatársaknak meg már az emléke is régen feledésbe merült.
    Így aztán, a hivatalos embereken kívül, összesen öten jelentek meg a szertartáson. Az elhunyt unokája, Béla a nejével, Arankával, egy unokaöcs, Alex Ausztráliából és egy fiatal pár, akikrõl az elõzõ három azt se tudta, kicsoda. Nem is mutatkoztak be, egy kicsit külön is álltak. Épp úgy lehettek rokonok, mint olyanok, akik éppen arra jártak és megálltak egy - számukra teljesen idegen - temetésnél. Bár ez általában a náluk sokkal idõsebbek jellemzõ szokása.
    Az idõsebb nõ zsebkendõt tartott a kezében, hátha szükség lesz rá, amikor a megszólaló zene hangjaira Tusika hamvai a feltörõ vízsugárral az anyaföldbe hullanak. Aranka meg is nyomkodta a szemét a kendõvel. Nem mintha szükséges lett volna, de illendõnek érezte.
    Ahogy véget ért a szertartás, indultak az úton álló kocsikhoz. Nem volt miért maradniuk, hiszen senki nem fordult hozzájuk részvétét nyilvánítani. Béla egy pillantást vetett a két fiatalra, talán odajönnek, és akkor megtudják, a családhoz tartoznak vagy idegenek. De azok is a parkoló autók felé tartottak.
    Ott aztán a fiatal nõ mégis odalépett Arankához: - Nagyon fájlaljuk Tusi néni halálát. Kocsis Tilda lánya vagyok. Kata, ha mond ez a név valamit.
    Aranka felkapta a fejét. - Persze, persze. A Kocsis Tilduska. - A hangjában felismerés csengett, minden érzelem vagy indulat nélkül. - Amikor férjhez ment, megszakadt vele a kapcsolatunk, de nagyon jól emlékszem rá.
    - Tudok róla, hogy anyám családja ellenezte a házasságát. Pedig jól választott: apám a legjobb ember volt. És mindvégig imádták egymást.
    - No, igen. De akkoriban nem látszott túl jónak a döntés. Ugye, egy állástalan valaki...
    - Aki a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként halt meg - emelte fel csak éppen egy picit a hangját Kata. - De ez régen volt, felejtsük el. Azért jöttünk el a temetésre, mert Tusi néni volt az egyetlen, aki kiállt az anyám választása mellett.
    A fiatalok már a kocsijuk mellett álltak, amikor Aranka - miután férje megszorította egy csöppet a könyökét - utánuk szólt.
    - Nem rendezünk halotti tort, nincs is kinek. De mi, a szûk család összeülünk egy páran... emlékezni. Velünk jönnétek? - váltott tegezésre.
    Õk ketten igent bólintottak.
    - Gyertek utánunk a kocsival - szólt Béla.
    Beszállt a vezetõ ülésbe. Alex hátul foglalt helyet. Aranka udvariasságból mellé ült, pedig az anyósülést szokta meg. Arra azonban már nem fordított gondot, hogy szóval is tartsa a neki tulajdonképpen nem is rokont. Komoran, szótlanul nézett ki a szélvédõn. Nem lehetett tudni, hogy a gyász fojtotta belé a szót vagy az, hogy nincs Alex számára mondanivalója.
    Túlmentek a régi Pest határán, már Albertfalván jártak. Ott aztán bekanyarodtak egy mellékutcába, és egy régi, bár láthatóan rendben tartott ház elõtt álltak meg.
    Aranka már vette is ki a táskájából a kapukulcsot. - Elõremegyek, hogy nyissam az ajtókat.
    Pici elõszobába léptek be és Kata érzékeny orrát gyengén áporodott szag csapta meg. De hisz ez Tusi néni háza lehet - állapította meg magában. A továbbiak csak megerõsítették ebben az érzésében. Egy hallba mentek be, ahonnan két szoba nyílt. Valahogy halottnak tûnt az egész lakás. Látszott rajta, hogy régebben, talán már hónapokkal ezelõtt mozdulatlanságba dermedt. Ám azt is észre lehetett venni, hogy idõnként takarítanak. Az utolsó óta biztosan eltelt jó pár nap, mert a bútorokat leheletfinom porréteg lepte.
    - Nyugodtan üljetek le, éppen egy hete, hogy kiporszívóztam - rendelkezett Aranka. - Béluskám, behoznád a kocsiból a hûtõtáskát? - fordult az urához. - Otthon készítettem egy pár szendvicset és feketét. Van párüveg sör is - nézett Alexre. - Emlékszem ám, hogy szereted. Mi nem iszunk. Béla, ugye vezet, és akkor én sem iszom. Rátok meg, bocsássatok meg, nem számítottam - nézett Katára.
    - Ó, mi aztán nem iszunk egy cseppet sem - nyugtatta meg Arankát Kata férje.
    - Ne haragudj, nem jegyeztem meg a neved - tért vissza megpakolva Béla.
    - Norbert vagyok - hajolt meg kissé sután a megszólított.
    - No, üljetek már le - nyitotta ki Aranka az ebédlõszekrényt és vette ki, tette az asztalra a kistányérokat, csészéket, eszcájgot és szalvétát. - Fogyasszátok, nagyon finom. Van egy hely, ahol mindig frisset kapok - ült le végül õ is és kiemelt a tálból egy sonkásszendvicset.
    - Mi baja volt Tusi néninek? - tért a témára Kata.
    - Nem fogod elhinni, drága Kata. Semmi. Semmi az égvilágon!
    - No, azért volt. A memóriája... - vetette közbe Béla.
    - Igaz. Az nem volt a régi.
    - Hogy nem volt a régi? Enyhe kifejezés. Egyáltalán nem emlékezett semmire.
    - Amikor bementem hozzá az otthonba - szólt Alex -, nagy örömmel fogadott, és azt kérdezte: te ki vagy?
    - Igen - bólogatott Aranka. - Ez igaz. De különben? Én alig töltöttem be az ötvenet, de már tele vagyok mindenféle nyavalyával. Õ meg? Az utolsó pillanatig virgonc volt.
    - Mibe halt meg? - érdeklõdött tovább Kata.
    - Elaludt... Isten nyugosztalja. Este lefeküdt és többé nem ébredt fel.
    - Szép halál - jegyezte meg Alex.
    - Ha lehetne, ilyet kívánnék magamnak - bólintott Béla is.
    Alex úgy gondolta, ennyi bevezetõ után a tárgyra térhet: - Hagyott valami végrendeletet? - kérdezte.
    - Nem. Semmit - volt a válasz.
    Erre már kénytelen volt konkrétabban rákérdezni, bár ügyelt rá, hogy érdeklõdése ne legyen túl mohó. - Akkor hogyan osztozkodunk?
    - Van valami elképzelésed? - kérdezte Béla.
    - Gondolom: fele, fele.
    Aranka felkapta a fejét. - Érdekes! Amikor otthonba kellett rakni, amikor mosni, vasalni kellett rá, amikor mindenkinek borítékkal kellett kedveskedni, amikor rendszeresen kellett látogatni, akkor eszedbe se jutott, hogy akár csak tizedrészben is részt vegyél valamiben.
    - Nem mondanád meg, hogy Ausztráliából hogyan tettem volna? Egyszer itthon voltam, meglátogattam. Ajándékot is vittem neki.
    - Egy gesztenyepürét.
    - Ha egyszer azt szereti!
    - Azért Ausztráliából írhattál is volna néha! Mindig nagyon boldog volt, amikor valaki gondolt rá.
    - Azt se tudta volna szegény, hogy ki írt neki.
    - Aztán a költségekbõl is kivehetted volna a részedet - kapcsolódott a beszélgetésbe Béla.
    Kata fészkelõdött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Úgy látszik, Norbi is, mert gyengén megszorította felesége könyökét. Kata igent intett felé, és leste azt a pillanatot, amikor másodpercnyi csend keletkezik. Akkor majd feláll és elbúcsúznak.
    De ilyen másodperc nem volt.
    Alex felemelte a hangját. - Úgy tudom, Tusikának igen szép nyugdíja volt. Vagy nem telt abból a kiadásokra?
    - Éppen csak hogy kitelt minden - vágott vissza Aranka. - Csak nem képzeled? - A hangja tele volt sértõdöttséggel.
    - És az a sok talpalás meg munka? - csattant most Béla.
    Alex körülnézett. - Úgy látom, annak az ellenértékét már elvittétek. Majdnem üres a vitrin. És a falakról is eltûntek a képek.
    - Ami azt illeti, máig sem tudjuk, hogy miket adott el Tusika, még mielõtt bement az otthonba. Aztán fûnek, fának ajándékozott mindenfélét - védekezett Béla.
    - És tudtommal te is felpakoltál, amikor itt jártál - csapott át támadásba Aranka. - Sõt, Tusika mesélte, hogy miket küldött el neked. Úgy, hogy csak ne szólj egy szót se.
    Kata szeme kikerekedett és megtelt csodálkozással vegyes felháborodással. Izmait a döbbenet mozdulatlanságba kényszerítette.
    - És mi van a házzal? Jó masszív - nézett körül Alex. - Biztosan sokat ér. Fel kell becsültetni.
    - A házat még Tusika adta el. Azzal, hogy élete végéig benne lakhat.
    - Úgy. És hol a pénz? Elköltötte talán krumplipürére?
    - Vagy elküldte neked. - Aranka szeme villámokat szórt. - Mert mi nem láttunk egy fillért se belõle.
    Alex nyakán kidagadtak az erek.
    - Veletek nem lehet tárgyalni. - De még nem adta fel. A szeme a komód és az ajtó között megakadt. - És a váza? Hol van a kínai váza?
    - Honnan tudjam? - Aranka hangjából sütött a megbántottság. - Nem a dadája voltam szegénynek, hanem az unokájának a felesége. Nem kellett mindenrõl beszámolnia nekem.
    - Azt nekem ígérte - így Alex.
    - Hidd el, én már nem találkoztam vele akkor sem, amikor bement az otthonba.
    Alex felállt, odament és a padlót kezdte vizslatni. Azután végighúzta az ujját a váza hûlt helyén.
    - Nézz ide - fordult Arankához. - A parkettán meglátszik a váza alja. Látod? Ez a kör ragyogó tiszta. Körülötte vékony porréteg van. Ezt most vittétek el?! Takarítás után - harsogta diadalmasan.
    - Hogy mersz?! - üvöltött Béla, céklaszínûre vált arccal.
    Aranka ijedten ugrott fel, kezét Béla vállára tette.
    - Te csak ne izgasd fel magad. Még az kell, hogy mindjárt özvegy is legyek. - És rikácsolva fordult Alexhez. - Kikérem magamnak! Hogy jössz ahhoz, hogy gyanúsítgass?
    Kata szeme megrebbent, magához tért a dermedtségbõl. Norbit karjánál fogva felrántotta a székbõl, és gyors léptekkel vonszolta az ajtó felé.
    - Netán te is azért jöttél, drága Katám - villogott a haragtól Aranka -, hogy markolj valamit az örökségbõl? Persze, ez a legegyszerûbb! Szépen eltûnni a világban, és aztán a markunkat tartani.
    Kata rémületében nem volt képes semmilyen hangot kiadni. Csak a fejével intett nemet, miközben meggyorsította lépteit, még mindig maga után húzva Norbit.
    Nagyot lélegzett a friss levegõbõl, amikor kiléptek a kapun.


 
TABÁK ANDRÁS

(Egy beszédes pillantásra)

    K.M.-nek

Hogy egy vonzó negyvennégy éves nõ szemében
Már tehetetlen férfi vagyok, túl a hatvan -
Ötödiken, éppoly természetes, amilyen
Magától értetõdõn tartottam öregnek
Bármely negyvennégy éves asszonyt - húszévesen.
Nem bántódtam meg hát (bár valami jól azért
Nem esett), mikor egy pillantása a minap
Igencsak beszédesen adta értésemre
A koromat. Miért is bántódtam volna meg?
Hiszen én már régóta tudomásul vettem,
Amit oly sok évtársam keserûn kényszerül
Megtanulni, és amibe - hogyha esze van -
Bölcs önfintorral bele is törõdik végül:
Az öregségben a tragédia korántsem
Az, hogy öreg az ember, hanem hogy fiatal.

BARANYAI LÁSZLÓ

Költészetem

Mostanában hajnali négy körül felkelek,
fõzök egy kávét, íróasztalomhoz ülök és
írok egy verset. Némelyik
megjelenik; ettõl engem páran
ihletett költõnek tartanak.

Sajnos, ki kell ábrándítanom õket.
Ha tovább bírnék aludni,
nem kelnék fel,
nem innék kávét, nem ülnék asztal elé és
nem írnék verset se.
Költészetem kizárólag
(remélhetõleg csak átmeneti)
álmatlanságomnak köszönhetõ.

KÉPES GÁBOR

Engedõ

Szaporodnak ellenségeim
ahogy asztalomon a megválaszolatlan levelek
ahogy az órában kimerült az elem
és a mutató elõre visszahajlik
szaporodnak gyûlnek és a sarkon túl megvárnak
és csókoltatom õket de leheletem valahol
útközben elvész

Szaporodnak munkáim is
ahogy minden munka egy újabbra való elõkészület
ahogy gyûlnek a könyvjelzõk a lapok szélére karcolt felkiáltójelek
ahogy a naptárban is sûrûsödnek az ellenséges firkák
ahogy a grafit megbicsaklik s ahogy két éjen át
révülten hajlongtam s imámba foglaltam azt is
hogy ásítani év óta nem merek
ami fölgördül gurul le azonnal
ne zavarjanak ha munkámat élvezem
szaporodnak dolgaim és fütyülök rá
vastagszik jellemem

Szaporodnak barátaim szerelmei is
hát szaporodnak barátaim kényelmes egyben
ahogy mosolyokból font hálót dobnak rám
új és új kedvesek helyzet adta rendben
igaz ellenségnek csak az egyik tetszik
ahogy riadtan mesél körbe a figyelmet figyelve
ahogy elsírja magát ha a kezét elengedik
és ha várnia kell a lábával topog
ahogy emlékszik arra mikor még emlék sem lehettem
fiatalabb nálam de látott már korábban
kiszálltam valahol a lábam megbicsaklik
a sarkon túl vártak vastag lúdtojások
s amit megbeszéltünk soha el nem késik
csak amikor meghúznád
csalfán visszahajlik

NEMES LÁSZLÓ

Tû a kazalban

Részlet egy készülõ regénybõl

Megint esett az esõ. Olykor-olykor hûs permetet vágott be a szél a háromtonnás gépkocsi ponyvasátra alá. Tizenketten ültek a kocsi platóján, lõszeres ládákon, katonazsákjukon, puskájukat a térdük közé szorítva, a number one section, squad number two, vagyis az elsõ szakasz második rajának katonái, egy tizedes és tizenegy közlegény. Laczkó Péter mellett Sebõk Gyuri kuporgott, szinte csoda, hogy katonáskodásuk negyedik évében sikerült még mindig együtt maradniuk. És társaik is megszokták, hogy õk ketten egymás közt a maguk különös tolvajnyelvén, magyarul beszélnek.
    Ez az esõ kísérte õket szinte véges-végig, a partraszállásuk óta, fél Olaszországon át. Kopogott, dörömbölt az esõ már a Taranto melletti táboruk sátrain is, esõ áztatta a talajt abban a gyönyörû olajfaligetben. Bokáig érõ sarat dagasztottak; de ez már Európa sara, mondta Laczkó Péter Sebõk Gyurinak, Európa földje, csaknem az otthonunk földje már, nem a sivatag pora. Esõ és sár, ez kísérte, ez szabta meg szinte az elmúlt esztendõ hadmûveleteit Olaszországban. Megcsúsztak, belesüllyedtek a felázott utakba a gépkocsik, a lövegek; menetelésnél, tûzben, rohamban, menekülésnél beleragadt az agyagba, sárba a katonák bakancsa, ha elbotlottak, földre vetõdtek, kúsztak, mázsás koloncok tapadtak a testükre, a ruhájukra, fegyverükre. Laczkó Péteréknek szerencséjük volt, az õ mûszaki alakulatukat többnyire gépkocsikon szállították, de olykor-olykor le kellett ugraniuk a kocsi platójáról, hogy kitolják, kiemeljék a tengelyig sárba süppedt súlyos teherautót.
    Kanyargós hegyi utak mentén árkokban, szakadékban, pocsolyákban, iszapban autók, páncélosok roncai hevertek, latyakban ázott, agyagba dermedt felismerhetetlen tárgyak, alakzatok, Péternek olykor felkavarodott a gyomra, igyekezett nem odanézni, hátha egy hajdani arc, nem is olyan régen még segítségért kinyúló kéz, menekülni akaró láb mered felé - németek?, angolok?, ausztrálok?, lengyelek?, olaszok?, hinduk?, amerikaiak?, dél-afrikaiak? - csak nem odanézni, csak tovább... tovább! Rommá bombázott falvakon át; egy üszkös falmaradékon még ott a már megbukott Mussolini büszke parancsa: Credere, ubbidire, combattere! - Hinni, engedelmeskedni, harcolni!
    Elállt az esõ, hamarosan kisütött a nap, az az itáliai szép, meleg nyári nap. Rómához közeledtek. Rómához, melyet szerencsére - az egész világ szerencséjére - nyílt várossá nyilvánítottak, s ahová nemrégiben szinte egyetlen puskalövés nélkül vonulhattak be a szövetséges csapatok.
    Valamelyik csaknem épen maradt falu vagy városka kanyargós utcáján haladt át a gépkocsioszlopuk. Az egyik ház földszinti abalakából egy férfi nézett ki rájuk. Öreg munkás vagy parasztember naptól, széltõl cserzett, ráncos arca. Mint a Keller bácsi - jutott egyszerre Péter eszébe. Ki tudja, miért éppen õ, honnan, az emlékezet miféle mélyébõl felmerülve. Az öreg Keller bácsi, akinek falusi házában nyaraltak egyszer réges-régen Nagymaroson. És ott, az angol hadsereg gépkocsijának platóján, szinte érezni vélte a hajdani pesti gyerek számára olyan furcsa deszkabudi szagát az udvar végén, látni vélte a vonagló legyeket az asztal fölött himbálózó ragacsos légypapíron. Keller bácsi... itt... hülyeség! Olyan egyformák az emberek!
    - Hülye társasutazás ez a háború! - mondta Sebõk Gyuri. - Az ember sose tudja, hol állunk meg, hol fogunk megszállni. De jó lenne legalább egy ideig Rómában maradni!
    Péternek is ez járt a fejében. Róma! Egyenruhája zsebében, piros angol katonakönyve mellett ott lapult most is, mint mindig, Vándor Jutka ezerszer olvasott, ujjai közt foszlott szélûre koptatott levele. "... Rómába utazunk... apu bankbeli olasz ismerõséhez... Ugye, még találkozunk ebben az életben..."
    - Tudom, hogy õrültség - fordult Sebõk Gyurihoz, aki éppen levette a sapkáját és fejét kíváncsian kidugta a kocsi ponyvája alól. A friss szél összeborzolta sûrû, fekete haját. - De folyton az jár a fejemben - folytatta Péter -, hogy Rómában rátalálhatok Jutkára. Megtudhatom, ki volt az a bankigazgató... tudod, az apja barátja... Talán van valahol egy névjegyzék... az egykori menekültek... külföldiek, magyarok... Kell, hogy legyen valami nyom... Vagy egyszerûen megyek az utcán, a Tiberis partján, vagy a Colosseum felé, és egyszerre csak szembe jön velem Jutka... Ezerszer elgondoltam a jelenetet...
    Sebõk Gyuri nem felelt. Visszatette fejére a sapkát és visszaült a katonazsákjára. Puskája tusa nekikoccant a maga mellé tett hátitáskájára csatolt acélsisaknak.
    Csak átvonultak Rómán. Kopott bérházak, régi paloták, az elmúlt évtizedeknek, a fasiszta birodalmi álmoknak bombasztikusan modern építményei, aztán egy-egy villanás a régmúlt könyvekbõl, képekrõl ismert csodáiból: igen, ez az! Ez is valóság, a Colosseum, a Capitolium; oda nézz! - ragadta meg Péter karját Sebõk Gyuri, az ott az erkély, ahonnan nem is olyan régen még a Duce szónokolt; a hídról az Angyalvár látszik, távolabb a Szent Péter bazilika kupolája - és Laczkó Péter az embereket nézi, fáradtak, letörtek, lelkesek, az egyik utcasarkon valaki ökölbe szorított kézzel üdvözli õket, a társa vörös zászlót lenget, van aki tüntetõen hátat fordít nekik; Péternek már ég a szeme, úgy nézi, fürkészi a nõket, hátha... hátha mégis... és akkor hogyan kiáltson oda neki? Hogyan találkozzanak? Mikor? És hol? De csak mennek tovább, motoros küldöncök robognak az oszlop mellett elõre-hátra, viszik-hozzák az élen, a dzsipjében utazó õrnagyhoz meg tõle a parancsokat...
    Talán mégis megállunk még a város szélén - mondja Péter Sebõk Gyurinak, az meg ráhagyja: talán. Mit is lehet mondani?
    Alkonyodik. Jóval a városon túl, erdõs, lankás hegyoldalon néhány romos épület, bádogtetõs barakkok, sátrak - ott töltik az éjszakát. És reggel tovább! Észak felé. Ismerõs és ismeretlen városnevek, Viterbo, Bolsena... Hosszú, álmos kisvárosi utca. Olyan ismerõsnek tetszik ez az egész, szürke aszfalt, kopott házak. Akár Budapest környékén is lehetne. Egy útkeresztezõdésnél megállnak. Magas, borostás férfi ácsorog a sarkon. Péter leszól a kocsi ponyvája alól: - Dove siamo? Hol vagyunk? - Radicofani. - Sose hallottam - jegyzi meg Sebõk Gyuri. Radicofani... Radicofani... cseng a furcsa név sokáig Laczkó Péter fülében, összeolvad a motor zúgásával.
    Firenzén túl áll már a front. Õk - Laczkó Péter százada - Toszkána szelíd lankái közt, egy kis falu vagy tanyaközpont mellett táboroznak le. A helybeliek gyanakodva húzódnak el, bezárkóznak elõlük, de néhány hét múltán kezd feloldódni a bizalmatlanságuk. - Maguk elõtt marokkói katonák voltak itt - magyarázza Péternek egyikük. - Iszonyú, amit mûveltek. Az átkozottak... Maledetti, maledetti, maledetti... - mondja háromszor is. - Az asszonyaink... kilencen még mindig a kórházban vannak. - Fejével a távolba bök. - Odaát, Firenzében...
    Késõbb Péteréket távolabb, egy alig sérült, mindössze egy-két belövést kapott, de teljesen üres hajdani kastélyban szállásolták el. A berendezést talán még a régebben visszavonuló olasz katonaság, talán a németek, talán marokkóiak, talán környékbeliek, ki tudja, ki hurcolta el. Nem is firtatta senki. Háború volt, a háború ötödik esztendeje. És a front még mindig állt, nem is olyan messze, valahol Firenze és Bologna közt, még hónapokig. Néha csend volt, a hegyek, a mezõk mélységes, illatos csendje, néha - szinte a fülükben - dörögtek az ágyúk, a bombák robbanásai.
    Karácsony elõtt kapott Péter és Sebõk Gyuri egy hét szabadságot. Eltávozást. Méghozzá Rómába. A gyönyörû, az ezerszer megírt, milliószor megálmodott, az épen maradt, de a háborútól szürkére szegényedett, ám örök kincseit a látogatók elõtt mégis nagylelkûen kitáró Rómába.
    Egy hetük volt a városban; angol és amerikai katonaklubok szervezték a szabadságos katonáknak a programokat, városnézést, múzeumlátogatásokat. Nagy, katonai teherautókon vitték õket, angolul jól-rosszul beszélõ idegenvezetõkkel, egyik helyrõl a másikra. Colosseum, Forum Romanum, Szent Péter-bazilika, Vatikáni Múzeum, a Pantheon, a Trevi-kút, Michalengalo, Raffaello, Leonardo da Vinci remekei, Verdi és Puccini a változatlanul mûködõ operaházban, a katonaklubokban bõséges, olcsó ebédek, vacsorák, zuhanyozók, játéktermek; az utcákon gyapjúharisnyába, fatalpú cipõbe, kopott kabátba öltözötten is vonzó lányok, asszonyok, csupa gyönyörûség! És Laczkó Pétert meg a barátját, ha úgy tetszik: háborús, öregkatona bajtársát ekkor még kevéssé érdekelte mindez; õnekik végül is csak izgalom bánat, szomorúság volt az a hét nap. Amit Péter az elsõ délutánon megpillantott a Via de Corso sarkán az újságárus kezében, az az aznapi újság volt, talán a Messaggero, talán a Corriere della Sera, címlapján az óriási, ordító betûkkel nyomott fõcím: BUDAPEST IN FIAMME! Budapest lángokban! És alatta beszámoló az ostromlott városról. Péter fordította Gyurinak el-elfúló hangon az olasz újságcikket, de abból legfájóbb kérdéseikre nem is kaphattak választ. Mi történt, mi történik a szüleikkel, rokonaikkal, barátaikkal? Ott vannak-e még? Élnek-e még egyáltalán? Hiszen azt már tudták, háromnegyed esztendeje, hogy Hitler csapatai megszállták Magyarországot, azt is, hogy otthonukban negyed éve a nyilas csõcselék került uralomra, eljutottak hozzájuk a hírek az immár szinte hivatalossá lett fékevesztett gyilkosságokról, és tudták, maguk is látták, tapasztalták már itt, a kettészelt világnak ezen az oldalán is, hogy mit jelent egy város ostroma, a bombák, a tûzvész, a romba dõlt házak, elpusztult otthonok. És mind e kínzó bizonytalanságon túl Péter szinte eszelõsen vár, remélt feleletet itt, Rómában arra a másik kérdésre: hol van Jutka, mi történhetett vele? Ott volt posztó egyenruhája, a battle dress zubbonyának zsebében most is az a levél, ide, Rómába vezet az utolsó nyom, mondta százszor, ezerszer is Sebõk Gyurinak, rá kell találnom, meg kell tudnom valamit!
    - Õrültség - magyarázta a barátja. - Ne éld bele magad. Mintha szénakazalban akarnál egy tût megtalálni. Annál is rosszabb, mert azt se tudjuk, itt volt-e, benne van-e a kazalban az a tû egyáltalán. Még az is lehet, hogy az anyjával visszautazott Magyarországra.
    - Nem. Érzem, tudom, hogy nem. Itt volt, itt Rómában az apjának az a bankbeli barátja, aki megígérte, hogy segít nekik. Meg azzal a kivándorló útlevelükkel, rajta azzal az undorító, megbélyegzõ K betûvel, bizonyára vissza se mehettek. Itt kell rátalálnom, itt tudhatom meg, hogy mi lett velük! - hajtogatta Laczkó Péter konokul.
    Az a bizonyos bankigazgató... a régi barát... Be is ment fél tucat vagy annál is több bankba, maga se tudta, hogyan kezdje el a kérdezõsködést; talán angol egyenruhájának köszönhetõen mégis bejutott néhány magasabb állású banktisztviselõhöz, de azok csak vállukat vonogatták. - Kicsoda? Signor Vándor? A családja? Háború elõtti magyar kapcsolatok? -, ugyan mit akarhat kipuhatolni ez az olaszul beszélõ, magát magyarnak mondó brit katona, gondolhatták gyanakodva, hiszen ki érti ezt a még ki sem alakult új világot, ki tudja, a fasiszta idõk miféle felelõseinek múltját próbálják kifürkészni? Új emberek vagyunk, mondták, semmit se tudunk... És annyi bank van itt... annyi zugbank is mûködött... megszûntek, tönkrementek, felszívódtak... hiszen tudja, uram, a háború...
    Tovább! Egyik helyrõl a másikra. Az idõ is sürget. Hét nap nem hosszú idõ. A tömegközlekedés még akadozott, taxik nem igen jártak Rómában akkoriban, négy-, de többnyire inkább háromkerekû kis teherautókon, a camioncinó-kon zötykölõdtek a sietõs utasok, Laczkó Péter is ott szorongott köztük nem egyszer valamelyik camioncino rakterének lócáján, a ponyva alatt. Direttore Vándor? Budapestrõl? A felesége? A lánya? Csak vállvonogatás.
    Néha meglátott egy lányt, egy asszonyt az utcán, elszoruló szívvel, lélekszakadva rohant utána - csodálkozó, riadt arcok meredtek rá - tovább, tovább! Naponta kétszer is felment, elfúló lélegzettel rohant a meredek úton a San Pietro in Vincoli - a Megbilincselt Szent Péter - templomhoz, benn, a félhomályban megállt a Mózes szobor elõtt - ide jön, ha Rómában van, ide kell jönnie Jutkának, itt fogunk találkozni - hajtogatta.
    - Ez õrültség! Hagyd abba - szólt rá Sebõk Gyuri, de azért ment vele, továbbra is ment vele. De közben csillapítgatta, nyugtatgatta is. - Ne lovald bele magad! Ha most nem, majd késõbb, talán...
    Jártak a Tiberis-parti szép, nagy zsinagógában meg a régi gettó keskeny utcáin, szürke házai között is. Hátha ott... hátha oda mentek, hátha emlékszik valaki...
    - Azt hiszem, ezt a helyet inkább elkerülték... inkább rejtõzni próbáltak - érvelt Sebõk Gyuri. - Persze, az is lehet, hogy ha elkapták, ha bevitték õket... a többi közé...
    Amikor külön járták a várost, külön nyomoztak, este az egyik kisebb katonaklubban találkoztak, a Piazza Colonna közelében, a Via del Tritone második vagy harmadik mellékutcájában.
    Az ötödik nap estéjén állított be Sebõk Gyuri a hírrel a klubba: - Megismerkedtem egy magyar családdal. A lányuk, Kató, olyasféle korú, mint Vándor Jutka, és mondott valamit... na ne, még semmi bizonyos... de talán valami nyom. Nagyon kedvesek ezek a Winterék, azt mondták, ma este, akár tíz óráig is elmehetünk hozzájuk.
    A Via Palestrón laktak, egy régi, eléggé jól karbantartott bérházban. Több mint tíz éve éltek Rómában, Winter Kálmán vegyészmérnök volt, a lánya itt végezte el a gimnáziumot. A liceo-t, ahogyan Winter Kató mondta. Laczkó Péter feszengett a kárpitozott széken, a régimódi, szép bútorok között - hosszú évek óta nem járt ilyen otthonos, polgári lakásban. - Kávénk, sajnos, nincs - mondta Winterné -, de egy kis borral, finom chiantival megkínálhatom magukat.
    Aztán végre rátérhettek a lényegre. - Valamikor, kora tavasszal, talán február végén, vagy március elején lehetett - kezdte Winter Kató. Kerek arcú, kissé kövérkés lány volt, barna haját körbe, gondosan fürtökbe rendezve viselte. - Szóval akkor, egy délután anyámmal sorban álltunk éppen a postán a pult elõtt, és persze magyarul beszéltünk. Megszólított egy lány: maguk magyarok? Olyan korombelinek látszott, sovány volt, a kabátja eléggé kopott...
    - Szõke volt? - kérdezte Péter
    - Azt hiszem. Nem is tudom. Talán kalap volt rajta. Vagy valami sapka. Nem is tudom... Olyan kedves hangja volt, ahogy magyarul megszólalt: maguk magyarok?
    - A nevét... a nevét nem mondta? Jutka... Judit...
    Winter Kató a fejét csóválta. - Csak azt, hogy varr... az anyjának segít. Meg hogy néhány éve élnek már Rómában; errefelé, nem is túl messze, a Piazza Barberini közelében laknak. Arra gondoltunk, segíthetnénk, adhatnánk talán valami munkát nekik, a mamma, az anyám megkérdezte, hogy hívják, mi a pontos címe, de erre az a lány olyan furcsa lett, mintha megrémült volna, jaj, sietek! - kiáltotta, és kiszaladt az utcára.
    - Õ! Ez õ lehetett - mondta Péter Sebõk Gyurinak. - Érzem. Tudom!
    Bejárták másnap meg a következõ napon a Piazza Barberini és a környéke minden zegét-zugát. Bementek üzletekbe, házakba, vendéglõkbe, akit csak lehetett, azt megállították, megszólították, ki tud róla, ki emlékszik? Egy lány, szõke, huszonkét év körüli, meg az anyja... varrónõk... külföldiek, magyarok... Semmi. Értetlen tekintetek, bosszúsak, türelmetlenek, zavarodottak, néha riadtak: mit akar, mit akarhat tõlük ez a két angol katona?
    Megint a Via de Tritone felõl indultak, ez alkalommal a Via di Boccaccio került sorra. A második utcasaroknál, már fáradtan, rövid pihenõre bementek az olasz szokás szerint bárnak nevezett eszpresszóba, vagy inkább amolyan kávézó-tejcsarnok büfébe. - Külföldi lány? Meg az anyja? Magyarok? - A szomszéd asztalnál egy középkorú férfi a borostás állát dörzsölgette. - Voltak erre mindenféle nációk... régi meg újabb lakók, bejelentés nélkül is... senki se firtatta... Nõk is, persze, fiatalok és idõsebbek is... volt, akit alig ismertünk... és sokan eltûntek március huszonharmadika után...
    - Egy szõke lány? Meg az anyja? - szólt ki egy asszony a pult mögül. Fekete ruhában volt. Lehet, hogy gyászruhában? Persze, a római asszonyok gyakran hordanak ilyet... - Varrónõk? Én nem ismertem, de hallottam egyszer... Talán éppen a Via Rasellán... Tudják, itt ez a keresztutca, ahol március huszonharmadikán... De azóta nem is hallottam róluk...
    - Megvoltunk itt mind együtt - szólt közbe a távolabbi asztaltól egy öregember. Annak látszott legalábbis. - Olaszok és mások. Keresztények, meg zsidók is. Nekem régi, kedves szomszédom volt a szûcs... Itt laktak csaknem mind, akiket március huszonharmadika után megöltek a nácik... Volt köztük mindenféle, még török is... meg tudom, magyar. A Kereszti...
    - Vándorék! Ezt a nevet nem hallották? - kérdezte Laczkó Péter. Persze, lehet, hogy Rómában nem is ezen a néven éltek már. Talán veszélyes lett volna... Talán szereztek valamiféle hamis papírokat...
    Hosszú, egyenes utca volt a Via Rasella. Volt, aki bizalmatlanul elfordult, volt, aki szóba állt Laczkó Péterrel és Sebõk Gyurival, volt, aki felhívta, beengedte õket a lakásába. Március huszonharmadika. Elõtte vagy utána. Errõl beszélt mindenki. Sírva, komoran vagy indulatosan. Volt, aki már belenyugvással, csendesen.
    - A bátyámat ölték meg az ardeatinai barlangoknál - mondta egyikük. Munkásembernek vagy valamilyen kistisztviselõnek látszott, Péter nem kérdezte meg. - A Priebke meg a Kappler pribékjei. - Szája elé tartotta az öklét, rálehelt. Hideg volt abban a Rasella utcai régi házban, abban a sivár lakásban. A fiókból egy öszszehajtogatott újságlapot vett elõ. - Ez a március huszonötödikei, reggeli újság - mondta. - A hivatalos közleményt a római német parancsnokság huszonnegyedikén este adta ki. Ezt jól jegyezzék meg! Már huszonnegyedikén. - És tompa hangon olvasni kezdte: - "1944 március huszonharmadikának délutánján bûnözõ elemek bombát hajítottak a Via Rasellán átvonuló német rendõrök menetoszlopára. Ezen orvtámadás következtében a német rendõrség harminckét embere meghalt és számosan megsebesültek... A német parancsnokság elhatározta, hogy letöri ezeknek az elvetemült banditáknak a tevékenységét. Senki sem szabotálhatja büntetlenül az újonnan megerõsített olasz-német együttmûködést. Ezért a német parancsnokság elrendelte, hogy minden meggyilkolt németért tíz kommunista-badiglionista bûnözõt lõjenek agyon. Ez a parancs már végre lett hajtva." Értették? Már végre is hajtották. Vaktában összeszedett embereken. Sõt, a számot még meg is toldották egy kicsit: háromszázharmincöt ártatlan embert végeztek ki.
    Gondosan összehajtogatta és visszatette az asztalfiókba az újságlapot.
    - Egyébként - tette hozzá -, az a menetoszlop, amelyiket a partizánok megtámadtak, az SS kötelékébe tartozó Bozen ezred alakulata volt.
    Két házzal távolabb egy gyászruhás asszony engedte be õket a lakásába. Tíz-tizenkét évesnek látszó kislánya kapaszkodott a karjába.
    - Egy lány meg az anyja? - kérdezte az asszony. - Lehet... idegenek is voltak errefelé, mindenféle menekültek is. Itt derék emberek éltek, senkit se bántottak... Varrónõ? Lehet, egyszer mondta is valaki... Talán azt is, hogy magyarok... Lehet, hogy éppen õk voltak azok, akiket velünk együtt vittek el akkor éjszaka... De azóta nem láttam õket. Nem is hallottam róluk.
    - Jutka, így hívták a lányt - mondta Péter. - Judit... olaszul Giuditta...
    - Iride - fordult a kislányhoz az asszony -, te hallottál ilyet?
    - Lehet... nem tudom, én úgy féltem ott. Hogy mondták? Jú...? Csak azt tudom, hogy volt ott, a közelünkben egy fiatal nõ, olyan szõke... nagyon sovány... egyszer mondott valamit egy idõsebb asszonynak, de nem értettem, talán nem is olaszul... - Aztán, mondta a kislány, Iride, mondta annak a napnak az eseményeit. - Ebéd után azt mondta a mamám, szép idõ van, menjek le a szökõkúthoz, ott szoktunk találkozni mi, gyerekek, ott szoktunk játszani, a parkban... És itt, lenn az utcán, a Via Rasellán egyszerre csak német katonák jöttek, szépen masíroztak, énekeltek is, nagyon szépen énekeltek, utánuk meg gyerekek futottak, én is odaszaladtam, egy kisfiú a labdáját rugdalta, aztán két utcaseprõ bácsi jött, azt hiszem, egy néni is, a kocsijukat tolták, az egyik odaszaladt, nagyon haragosan, és ráncigált minket, azt kiabálta, menjetek a fenébe innen, de azonnal! És aztán jött az az óriási robbanás meg ordítás...
    - A partizánok, a gappisták voltak utcaseprõ ruhában - mondta az asszony -, a kocsiban meg a bomba. És a németek vaktában lövöldözni kezdtek, fel, a házakra, az ablakokba is... meg az utcán az emberekre... és lõttek a partizánok is...
    - Valaki megfogott engem - folytatta a kislány -, és berántott a cipészmûhelybe.
    - Késõbb, estefelé iszonyú ordítás, dörömbölés - mondta tovább az anyja -, puskatussal törték be a németek az ajtónkat, kiráncigáltak minket, ezt a gyereket is, heraus! heraus!, üvöltötték, kezeket a fej fölé!, és taszigáltak, ki az utcára, ahol a hullákat, a vért már eltakarították, és hajtottak minket a Via delle Quattro Fontane felé, aztán a Barberini-palotához, ott arccal a falnak, magasra tartott karral, nõk, gyerekek, késõ estig, aztán betuszkoltak valami terembe, ott voltunk egész éjszaka...
    - Ott láttam meg azt a szõke lányt is... - szólt közbe megint a kislány, Iride.
    - Azt hittük, mindenkit megölnek - vette át a szót az anyja. - Én is imádkoztam. Iride is. Hajnalban a férfiakat elvitték. Az uramat is. Aztán, reggel, minket hazazavartak.
    - Azt a külföldi lányt is? Azt a szõke lányt...
    - Nem tudom. Olyan zûrzavar volt. Én csak sírtam...
    - Azt a lányt meg az anyját... nem látták? - kérdezte újra Péter.
    - Nem tudom - ismételte a gyászruhás asszony. - Azt se tudom biztosan, hogy odabenn tényleg láttam-e õket. Csak Iride mondja. Lehet. Semmi se biztos. Azokat, akiket hajnalban elhurcoltak, a város szélén, az ardeatinai barlangoknál lõtték agyon. Az uramat is - mondta megint.
    - Nõket is?
    - Nem tudom. Lehet. Ha ott, azok közt nem, talán másutt. Nem tudom. Kérem, nagyon fáradt vagyok.
    Sebõk Gyuri nem beszélt olaszul, de nagyjából megértette, mirõl van szó.
    Megfogta Péter karját, húzta az ajtó felé.
    - Gyere, gyere! Köszönjük. Grazie - mondta végül olaszul.
    - Én érzem, tudom, hogy õ volt az. Hogy Jutka... tudom - mondta odakinn, a lépcsõházban Péter.
    - Az nem biztos. Senki se tudja biztosan.
    - Én érzem... Meg kell tudni még...
    De semmit se tudtak meg. Semmit se biztosan.
    Azt mondták, majdnem mindenki azt mondta, hogy ott, az ardeatinai barlangoknál csak férfiakat lõttek agyon. Csak. Csak azt a háromszázharmincötöt. Persze másutt, máskor, meglehet, nõket is...
    És azt is mondták másnap, Laczkó Péterék római szabadságának utolsó napján, ott, a Rasella meg a vele szomszédos utcákban, hogy a németek meg az olasz fasiszták a partizánok bombatámadása után napokig nagy razziákat tartottak ezen a belvárosi környéken meg a régi gettóban is, sok bujkáló zsidót, olaszokat meg külföldieket is fogtak el, többségüket akkor hurcolták el német koncentrációs táborokba.
    Amikor Laczkó Péter errõl értesült, ott Rómában, 1944 decemberének utolsó napjaiban, Auschwitz nevét még sohasem hallotta. Csak azt tudta, hogy megtudott valamit, de semmi sem bizonyos, csak úgy érezte, hogy ebben a bizonytalanságban valahogy minden összefügg: Jutka, a Via Rasella, a sortüzek az ardeatinai barlangoknál, a razziák, a deportálások, a lángokban álló Budapest, az örök kételyek, a soha, soha...

GYÖRE IMRE

Töredék

. . . hol s mikor laktatok jól éheseket
s itatok hittel reményre szomjazókat
hogy egyszer majd igen egyszer
háromezerben vagy ötezerben
eljön az õ idejük mindenek ellenére
ha nem bízzuk többé másokra ügyeinket
mint addig volt, valameddig
hisz a kéz a kezünk nem könyörgésre való
ököl is lehet belõle lesz is
szerszám nélküli szerszám ha az kell
magunknak formázunk majd cserepet téglát
valami házhoz amilyen sohasem volt
mert elsõre nem sikerült másszorra sem
harmadjára sem ablak-
üregek néznek vakon az éjbe

Hát újra elõlrõl tízszer akárha
míg ház lesz a házunk és mi lakunk abban
háziuratlan persze mert akként
húzzuk föl mint J. A. intett háziuratlant
nem most nem most most a tükörnek
szeme lecsattan ha belenézünk
vagy másvalaki idegen néz vissza belõle
mert mi valahányan nem mi vagyunk még
leendõ mások erõsek nem lelki rogyottak
de kik összerakjuk újra magunkban
az odalett Mindent
s fölmutatjuk magasra magasabbra
s ahogy a napfény rávetül visszaverõdik
arcunkról föl az égre le oda-vissza

Hát addig a Szabadság szót rágjuk
meg tízszer vagy többször bár fogaink bánják
mert sziklakemény az
s ínyünk vérével keveredve érezzük meg az ízét
így válunk azzá mássá akiknek arca
ott lesz az Idõben amelynek kezdeteit
nyögve és fájva hordjuk magunkban
születtünk óta akarva-akaratlan
 

Élet

és eltökélten rég magam
ifjan s együgyûen
akárhány évet élek is
nem lesz egyéb ügyem
mint felhúzni ki leragadt
sorsára nem lel szavakat
helyette is beszéljek
és rákiáltsak hangosan
járjon az kinek lába van
elõre nézzen messze
ha lát magasló hegyeket
valahányukat mássza meg
és dolgát ne eressze
elsorvadni bár túl nehéz
hegyet mászni a láb s a kéz
félúton érzi gyönge
de tudja csak fönn látja meg
a láthatár mily messze megy
míg elveszik a ködbe
Magát legyõzve álljon ott
várja a fölkelõ Napot
vessen véget az éjnek
s ha fénye szemébe csapott
hogy arcán könnye szétfutott
üvöltse néki élek
 

Éj

Kihullva az álom
valamikorából
fölriadok
ez az éj még a
nap maradéka
avagy már az a másik
mit sejtek amott
és háta mögött
összecsapódnak
a ködfüggönyök
ez az vagy a másik
s nem látom a Holdat
amint tágra riadt
szemembe beleásít
 

Betiltottak

Az a betiltott csillag
az a betiltott zászló
az a betiltott sarló
betiltott kalapáccsal

Nem más betiltott égbolt
betiltott szövödék és
betiltott búzaszálak
betiltott izzó fémek

Betiltott szemek nézik
betiltott ujjak szõnek
betiltott cipók sülnek
betiltott hidak túlra

Magzat visít lét-hökkent
betilthatatlan élet
 

Nap-érzet

Ez a Ma attól más
hogy nem tegnap vagy holnap
hanem épp ma
nulla órától huszonnégyig
vagyis perceit nézve
téveszthetõ  lenne
ezzel vagy azzal a nappal
csakhogy az ajtó hézagosabb ma
jelzi az ablak huzadéka
közben a mennyezet is
mintha egy ezred-
milliméterrel lejjebb
lógna-feszülne
hát hanyatt fekve
kimeredt szemmel
addig ameddig
sose látott hajnalt jelezve
szétrobbannak
a tegnapi órák
 

A Szigetrõl
 
Egy Kuba elleni bojkottfelhívás margójára

Hogy úszik hogy úszik
hogy úszik az a Sziget
szigetek szigete
szembe az árral
hullámok tarajával
tele a tenger
polippal barrakudával
fönn kémholdak
lenn tengeralattjáróknak
láttatják maguk a cápák

Abel Santamaría
az éjbe belekóstol
mereszti szemét José Martí
az Apostol
Camilo Cienfuegos
ki tengerbe veszett egykor
helikoptere egyszerre úszik
jobbról és balról
Guevara ott száll a magasban
mûholdak fölé röppen
csillagnak álcázza magát
csillagködökben

Nicolas Guillén fekete fáklya
éjszaka gyúl föl
dalait dudorászva
s a többiek élõk
Fidel is köztük
éhen és csontsoványan
szinte repülnek
lábujjal-talppal emelik föl
szigetüket a földet
föl a habokra
följebb és följebb -

Hazám az is szárnyal
távol és bennem
csattog a tenger
szûkül a medre
riadt kardhalak nézik
szememen sós víz cseppjét