MÚLTUNK

T. NYIRI MÁRIA

Törökország és a magyar zsidóság

1993 nyarán két hónapot töltöttem kutatással Ankarában, az ottani magyarokkal kapcsolatos anyagokat gyûjtöttem könyvtárakban, levéltárakban és interjúkat készítettem. Véletlenül nagyon kellemes és vidám társaságba keveredtem. Egy éppen divatos és sikeres könyvrõl beszélgettek - nagyon komolyan. Semih Günver nyugalmazott nagykövet emlékirata volt a téma: Bir Kiraz Agaci Olsaydim (Bárcsak cseresznyefa lettem volna). Azonnal kölcsönkértem a könyvet, hiszen tudtam, hogy Semih Bey a II. világháború alatt mint török diplomáciai futár többször átutazott Budapesten. Megdöbbentõ olvasmány. Impressziók a háborús és mégis szépséges Budapestrõl, és a még lapuló, de eljövendõ borzalomról.
    "A Váci utca elegáns boljaiban minden volt, luxus ruhák, bundák, bõrholmik, márkás porcelánok. A Gerbeaud cukrászda végtelenül elegáns. Angelo fényképészmester Váci utcai mûhelye mindig teli [...] Pazar cigányzene. [...]
    Hogy mindezt miért mondom el? Mert a szállodákból a zsidók kitiltattak. Az utcákon az emberek tekintetétõl menekülõ zsidók mellükön sárga csillaggal, a gyomrom összeszorult [...] jobb volt észre sem venni."
    Semih Günver könyvében arról is olvastam, hogy a budapesti török követség százszámra állította ki a menekülni vágyó magyar zsidó családoknak a Török Köztársaság útlevelét, amellyel lehetõségük volt Törökországba, majd onnan akár Palesztinába vagy Amerikába menni.
    Távol áll tõlem, hogy kisebbítsem a nyugat-európai, skandináv országok tetteit a magyar zsidóság megmentéséért, de úgy tûnik, mifelénk senkinek sincs tudomása arról, hogy Törökország is sokat tett. Ezt a benyomásomat csak erõsítette késõbb egy isztambuli kiállítás.
    Kutatómunkám során 1997 februárjában találkoztam Rákos Pál úrral, aki Budapesten született magyar zsidó családban, s ekkor a - nevelõapja alapította - virágzó Profilo háztartási elektronikai cikkeket gyártó cég résztulajdonosa volt. Munkatársaihoz, barátaihoz irányított, akik pártfogásukba vettek. A szefárd zsidóság ekkor ünnepelte az Oszmán Birodalomba történõ befogadása 500. évfordulóját.
    Harry Ojalvo, a nagy mûveltségû, idõs úr, a kiállítás szervezõje, volt szíves kalauzolni a gyár alagsorában rendezett, rendkívül igényes kiállításon. Itt kedvedmre kutakodhattam a kiállított dokumentumokban. A zömmel Spanyolországból kiûzött zsidóságról szóló anyag közt hamarosan ismerõs dolgokra találtam arról, hogy kik is voltak a vészterhes idõkben konzulok, megbízottak Magyarországon, akik lebonyolították a kényes, embert próbáló feladatot: mentették a magyar, román, bolgár zsidóságot.
    Franciaországban, Marseilles-ben mûködött még egy konzul, akinek közvetítésével a romániai Constanþából indultak zsidó menekülteket szállító hajók. (Például a Sakarya nevû török hajó, 1940. február 6-án, magyar zsidókkal a fedélzetén indult a semleges török földre).
    Pertev evki Kantemir 1939 és 1942, Abdüllah Birden pedig 1942 és 1944 között volt fõkonzul Budapesten. Õk adták ki a vízumot a menekülõ zsidó családoknak. Necdet Kent Marseilles-ben dolgozott. Harry Ojalvo szerint ez a fõkonzul tette a legtöbbet az európai zsidóság mentéséért. Az elfogott zsidókkal együtt ment a koncentrációs táborba, ott intézte dolgaikat. Addig szervezkedett, ügyködött, korrumpált, míg sokukat ki tudta szabadítani. Gyakran volt Raoul Wallenberg munkatársa a mentési akciókban, ugyanis Wallenberg általa tudta Törökországba tovább küldeni - ha csak átmeneti megoldásként is - a menekülteket.
    Adnan Saygun, akinek neve Magyarországon, zeneszeretõ körökben, Bartók Bélával való munkatársi, baráti viszonya miatt közismert, nemcsak felesége, Szalay Irén (Nilüfer Hanim) családját mentette meg az üldöztetéstõl, de mint befolyásos személyiség mindent megtett a Törökországba menekült magyar zsidó családok sorsának enyhítéséért.
    A történet folytatódik. 1996 nyarán a Köztársasági Levéltárban (Cumhuriyet Arivi) kutattam, és visszagondoltam a szefárd leszármazott Harry Ojalvo úrra, aki mint mondotta, az Oszmán Birodalomban, s késõbb Török Köztársaságban sem volt jellemzõ az antiszemitizmus. Az 1940-es években Isztambulba rongyosan, betegen, kiéhezve érkezett magyar zsidó értelmiségiek munkát kaptak az isztambuli, ankarai egyetemeken, bankokban, a vasútnál, nagy állami vállalatoknál. Évente hosszabbították meg szerzõdésüket, amíg sorsuk rendezõdött.
    Közülük egyet szeretnék kiemelni: az európai hírû hisztológus, Péterfi Tibor (1883-1953) aktáját.

    "Az Isztambuli Egyetem Orvostudományi Kar Szövettani Tanszékére kinevezett, a Koppenhágai Egyetem volt tanára, a magyar állampolgárságú, zsidó származású Péterfi és zsidó édesanyja a Minisztertanács 1938. augusztus 9-én kelt 219498-as számú határozata értelmében Törökországba jöhet. Nevezett kinevezése az Oktatásügyi Minisztérium 1939. február 25-én kelt 41028/812-es számú határozata értelmében, továbbá a Belügyminisztérium 1939. március 9-én kelt 11944-es számú határozata értelmében a Végrehajtó Bizottság 1939. március 14-i ülésén aláíratott.
           Ismet Inönü,
           köztársasági elnök"

    A német zsidóság megírta törökországi emlékeit. Fritz Neumark könyvét (Zuflucht am Bosporus) a Törökországba menekült német tudósok, politikusok és mûvészek 1933-1953 közötti sorsát tárja fel.
    Ezt azért fontos megemlíteni, mert a magyar zsidók többsége leginkább német vállalkozóknál és üzletembereknél nyert alkalmazást. Közülük egyébként számosan németországi, vagy svájci mûszaki egyetemeken szereztek diplomát.
    A török köztársaságnak azonban nemcsak mûszaki emberekre volt szüksége.
    A könyv szerint magyar volt Schwarz András Bertalan, aki Neumark profeszszor úrnak a jogi karon volt kollégája. Schwarz a római jog és polgári jog professzora volt az isztambuli egyetemen. Schwarz professzor a háború után a Freiburgi Egyetemen dolgozott vendég tanárként, ott is halt meg.
    Az ugyancsak magyarországi születésû Schwartz Fülöp patológus volt. Kifogyhatatlan energiával dolgozott, kiváló humorú, csipkelõdõ kedvû emberként némely kollégáját sikerült magára haragítania. 1954-ben hagyta el Törökországot, Amerikába távozott; 1977-ben hunyt el.
    Licco (Liko) Amar (1891., Budapest-1959., Freiburg). 1933 elõtt évekig Frankfurtban dolgozott. Törökország szerte virtuóz zenészként ismerték, 1935-tõl Ankarában a zeneakadémián tanított, a modern zene híve és propagálója volt. Hírneves tanítványai ma is áldják törökországi tevékenységét - a világhíressé vált Suna Kan, és az ugyancsak nagyhírû Ayla Erduran, aki egyúttal a szintén zsidó származású aradi Berger Károly (Ömer Baki) tanítványa is volt. A nagy mûveltségû hegedûtanár elhagyta Törökországot, Németországban, Freiburgban telepedett meg. Fiatalon halt meg német földön. Érdekes, hogy a németek török hegedûmûvészként tartották számon.
    Neumark tanár úr baráti társaságához tartozott Bauer úr is, a menekült fakereskedõ. Késõbb elhagyta Isztambult, a társaság legnagyobb bánatára. Elbûvölõ feleségével, Mária asszonnyal együtt, az elegáns Kadiköybõl Anatóliába költöztek.
    Ferdi von Statzer, bécsi születésû magyar zenész, hatalmas sikereket aratott Isztambulban. Elsõ felesége, Beddia Muvahhit, korának leghíresebb török színésznõje volt. Második felesége, a zsidó származású, budapesti Székely Lili zenész, pedagógus. Ferdi von Statzer Budapesten halt meg szívrohamban, amikor felesége szülõvárosát felkeresték. Ferdi Bey Törökország-szerte bécsi és pesti operettekben aratott fergeteges sikert. (A két világháború között hemzsegtek Törökországban a magyar zenészek, nõi zenekarok arattak viharos sikert. Lily Satzer sem hagyta el Törökországot, haláláig tanított az isztambuli Wolf Béla, aki - mint utóbb kiderült - az angol titkosszolgálat hírszerzõje volt. Nem pénzért tette, amit tett. A háború után az angolok kitüntették - egy értékes órát kapott.
    Ennyit Fritz Neumark könyvérõl.
 

MELLÉKLET

(1966-ban az ankarai Köztársasági Levéltárban számos olyan dokumentumot találtam, amelyek a magyar zsidóság törökországi jelenlétét tanúsítják, 1938-tól a világháború végéig. Az adattárban található iratok a török állami szolgálatba lépett magyar zsidóknak, illetve a menekülni kényszerült zsidó családoknak kiadott vizumokat, tartózkodási- és munkavállalási-engedélyeket tartalmazzák. A Török Köztársaság Miniszertanácsa határozatainak számait és keltezéseit adom meg.)
    1938. 02. 15. German Lorenz, az Izmiti Cellulózgyár hivatalnoka. (A gyárban sok magyar dolgozott kisebb-nagyobb beosztásban.)
    1938. 07. 14. Fekete István, mérnök, a Török Államvasutak alkalmazottja.
    1939. 02. 13. Gut Herz Herman, a Gazdasági Minisztérium fõtanácsosa.
    1939. 07. 23. Strausz Aurél mérnök, Karadeniz Ereglisi, Subasi-bánya alkalmazottja.
    1939. 08. 05. Sungar Géza, a Török-Magyar Kereskedelmi Kamara igazgatója.
    1939. Klopstok Dip Hugo, Kazier Ferenc József és Salamon József, az Eskiehiri Repülõiskola szakembere.
    1940. 02. 12. Förstner László mérnök, Mersinben a Bessemann-Kühneman Vállalat alkalmazottja.
    1940. 03. 04. Szabó Béla, a Vacuum Oil törökországi igazgatója.
    1940. 05. 06. Dr. Makai Oszkár, a Crédit de Budapest Bank igazgatója Törökországba emigrál.
    1940. 06. 19. Gros Károly elektromérnök, Konyában az erõmû és a vízmû szolgálatába áll. (Itt számos magyar szakember dolgozott az építkezésen.)
    1940. 07. 30. Strasser Ottó, a Chinoin igazgató-helyettese Törökországba menekül.
    1940. 08. 10. Mautner Armand elektromérnök, az Ergani Rézbányák alkalmazásába áll.
    1940. 08. 10. Alpár Gitta énekesnõ. (Irakon át török vízummal Új-Zélandra távozott.)
    4083., 1940. 09. 10. Nadler Fülöpnek és Kõváry Lászlónak vízum kiadása, hogy Palesztinába távozzanak.
    1940. 11. 10. Schaeffer János és felesége, Kertész Magdolna, valamint Gara Tibor Tamás Irakon át, török segítséggel, Ausztráliába költöznek.
    1940. 11. 11. Lukács László, az Angol-Magyar Bank igazgatója Törökországba érkezett.
    1940. 11. 17. Krauss Móric cukorgyáros és felesége, Sabetka Bigeli, török vízummal Palesztinába mentek.
    4675., 1940. 12. 17. A román állampolgárságú magyar zsidó Krausz Móricnak és feleségének Palesztinába tranzitvízum kiadása.
    4703., 1940. 12. 18. Tranzit vízum kiadása 4687 zsidó származású idegen állampolgárnak, akik Lengyelországból, Romániából, Magyarországról, Jugoszláviából, Spanyolországból, Csehszlovákiából, Hollandiából, Franciaországból és Németországból érkeztek.
    89., 1941. 01. 24. Az Etibanknál, az építési szerviznél dolgozó Reich András munkavállalási engedélye 1941 végéig meghosszabbítva.
    1710., 1941. 10. 11. A magyarországi Weiss Manfréd cége és a Sümerbank közötti szerzõdések elintézése végett Tánczos Lászlónak vízum kiadása.
    1942. Vágó István a Pamutfeldolgozó szakembere.
    1943. 02. 03. Heinzelmann János, az ankarai állami konzervatórium tanára.
    1943. 04. 02. Bíró György, a török államvasutak alkalmazottja.
    1943. 11. 11. Erdõs István, az Izmiti Papírgyár alkalmazottja.
    1943. 11. 19. Tánczos László, a Sümerbank alkalmazottja.
    1943. 11. 25. Hirsch Mihály, az ankarai sörgyár vezetõje.
    1944. 07. 04. Neumann György elektromérnök az Eregli Szénbányák alkalmazásába áll.
    1944. 10. 11. Lendvai Dezsõ, elektromérnök (a Tungsram-tól került ki Törökországba.)
    1944. 12. 06. Rónai György mérnök a török államvasutak alkalmazásába áll.
    Végezetül ide kivánkozik még a híres-hírhedt hollywoodi filmcsillag, Gábor Zsazsa neve is, aki török diplomata férje révén menekült meg és hagyhatta el Magyarországot. De mint emlékirataiból kiderül, Törökországot csupán ugródeszkának tartotta a maga számára, s elsõ férjérõl sem írt éppen kíméletesen a könyvében.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A nagyvasúti villamos vontatás
úttörõje

Kandó Kálmán (1869-1931)

Kandó Kálmán két évvel a kiegyezés után, 1869-ben Pesten született, jómódú polgárcsaládban. Ez a tény tanulmányai szempontjából igen fontos, hiszen tanulmányait kitûnõ iskolákban végezhette. A híres fasori evangélikus gimnáziumban kezdte meg középiskolai stúdiumait, majd az akkortájt nagyhírû Gyakorló Gimnáziumban fejezte be.
    E két patinás középiskola nemcsak a klasszikus alapismeretek magas színvonalú elsajátítását biztosította, hanem - jeles tanárai révén - kellõ indítást adott a modern természettudományok és mûszaki tudományok felé is. Az ifjú Kandó kellõ alapképzésének köszönhetõen kiválóan megállta a helyét a budapesti mûegyetemen; olyannyira, hogy tanulmányai végeztekor, 1862-ben, a legmagasabb minõsítésû gépészmérnöki oklevél birtokosa lett.
    A budapesti mûegyetem akkoriban már Európa-hírû intézménnyé fejlõdött, és magas minõsítésû diplomája Franciaországban is jó ajánlólevélnek bizonyult. A friss diplomás fiatal mérnököt szívesen látták a párizsi Campagnie de Fives-Lille cégnél, a korszak egyik vezetõ villamos berendezéseket gyártó üzeménél. A tervezésnél alkalmazták, indukciós motorok méretezésével foglalkozott.
    Magyarországon ekkor kezdett kibontakozni az elektromos készülékek gyártása, szükség volt minél több kvalitásos szakemberre. A Ganz Villamossági Gyár igazgatója, Mechwart András - a  malomipar forradalmasítója -, aki 1878-ban a Ganz Villanyt megalapította, felfigyelt a Párizsban dolgozó huszonhat éves elektromérnökre, és meghívta a gyár tervezési osztályára. Kandó ritka gyors karriert csinált. Egy év múlva már a villamossági szerkesztési osztály vezetõje volt, újabb egy évvel késõbb pedig a gyár igazgató-helyettese. A Ganz Villany fejlõdése részben az õ munkáját dicsérte. Kamatoztatva párizsi és - egy hosszabb tanulmányút - amerikai (baltimore-i) tapasztalatait, saját tervei és számításai alapján, bevezette az indukciós motorok gyártását, s megkezdte azok vasúti vontatásra való alkalmazását. A gyár saját - nyolcszáz méter hosszú és egy méter nyomtávú - próbapályáján 1892-ben megindultak a kísérletek.
    Az eredmény fényesen igazolta Kandó feltevését. Így aztán 1896 és 1898 között megépítette a világ legelsõ három fázisú villamosvasútját Svájcban, a Genfi-tó partján, Evian-les-Bains-ben, s ezzel egyidejûleg több bányavasútat is villamosított. A szerzett tapasztalatok alapján, 1898 és 1902 között, építette meg az elsõ váltakozó áramú nagyvasutat, Olaszországban. A Kandó által kidolgozott nagyfeszültségû (3000 voltos) háromfázisú rendszer alapján mûködõ, 106 km hosszúságú Valtellina-vasút elsõ ízben bizonyította be a villamos vontatás fölényét a gõzüzem fölött. Ez nemzetközi visszhangot keltõ, óriási siker volt.
    Az olasz kormány - amerikai tõkével - részvénytársaságot alapított, és Vado Ligurében mozdonygyárat állított fel a Kandó-mozdonyok gyártására. 1905-ben Kandó ennek a vállalatnak az alelnöke és egyben mûszaki igazgatója lett, s az is maradt 1915-ig, Olaszország elsõ világháborús hadbalépéséig. Ezalatt Vado Liguréban több mint hétszáz mozdonyt gyártottak, és sokezer kilométer vasúti pályát villamosítottak. Különösen az un. Giovi-vonal villamosítása sikerült kiválóan, amelynek mozdonyait sebesség, üzembiztonság és a fajlagos teljesítõképesség terén évtizedekig a villamosmozdony-szerkesztés csúcsteljesítményeként tartották számon. (Még 1955-ben is csaknem ötszáz ilyen vontató szolgált az olasz vasutaknál!) Kandót az Olasz Koronarend "Commandatore" (parancsnoki) fokozatával tüntették ki eredményeiért.
    1915-ben hazatért. Mint tartalékos hadnagyot azonnal a bécsi hadügyminisztériumba vezényelték, ahol - a sors groteszk fintoraként - a monarchia vasútjainak szénellátásával kellett foglalkoznia. (Holott a világon elõször éppen õ javasolta azt, hogy szén helyett 50 Hz frekvenciájú árammal mûködtessék a nagyvasúti vontatást, részletes számításokkal mutatva ki, mekkora megtakarítást jelent ez szénben, szállítási költségekben és - igen! - környezetkímélésben. Vajon nem Kandóban kell-e látnunk hazánk elsõ koncepciózus környezetvédõjét?)
    1917-ben végre felmentették a katonai szolgálat alól, és kinevezték a Ganz és Társa Waggon és Gépgyár mûszaki igazgatójává, majd vezérigazgatójává. Folytathatta fejlesztõ munkáját, s ennek köszönhetõen 1923-ban elkészült az elsõ 2500 Le (lóerejû) villanymozdony, a híres Kandó-mozdony elsõ változata. Ekkor látott hozzá régóta dédelgetett tervének, a Budapest-Hegyeshalom közötti vasútvonal villamosítási tervének elõkészítéséhez is. De a nagy terv munkálatai közepette is fáradhatatlanul fejlesztette mozdonyait. 1926-ban, francia felkérésre, 4000 Le egyenáramú, gyorsvonati mozdonyt épített a párizs-orléans-i vasút számára, és eleget tett amerikai (Westinghouse Company) és újabb olasz felkéréseknek is.
    A húszas években kezdte meg második vasútvillamosítási módszerének, a fázisváltós rendszernek a kidolgozását. A rendszer lényege az volt, hogy lehetõvé tette a közhasználatú erõmûvek 50 periódusú áramának a nagyvasúti vontatásban való közvetlen felhasználását. A rendszer próbamozdonya, a legendás kandó, amely végsõ változatában 1928-ban került ki végleg a pályára, még negyven év múlva is futott a budapest-bécsi vonalon.
    Kandót hazai és külföldi elismerésekkel, kitüntetésekkel, díjakkal halmozták el. 1930-ban elsõk között kapta meg az abban az évben alapított Corvin-lánc koszorúját, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választotta, a Mûegyetem tiszteletbeli doktorrá avatta, a Mérnöki Kamara elnökévé tette, 1927-ben pedig az Országgyûlés felsõházának tagjává nevezték ki.
    Csupán egyet nem sikerült megérnie: nagy álmának, a budapest-hegyeshalmi vasút villamosításának befejezését és üzembehelyezését. (1932. június 16.) Csaknem másfél évvel korábban, 1931. január 13-án, Budapesten meghalt.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kacsok, indák, léggyökerek

    Gyerekkorom óta élek az iszalagok között. Ha valaki nem tudná, micsodák, hát kúszónövények, a közeli Hunyad-orom és a János-hegy erdõibõl hozzák kertünkbe magvaikat a szelek. Itt észrevétlenül gyökeret vernek, nyújtogatni kezdik kacsaikat, s ha meg tudnak kapaszkodni egy fán, csavarodó száraikkal, indáikkal, léggyökereikkel elkezdenek mászni rajta fölfelé, az égbolt, a fény felé. Letéphetetlenül körbefonják az ágait, s végül betakarják mindenestül sûrûn zöldellõ, fogazott szélû leveleikkel. Sosem állnak meg, az egyik fáról tovább nyújtóznak a másik felé, megkapaszkodnak, másznak, beterítenek.
    Titokzatosságot teremtenek maguk körül, sûrû szövedékeiken a legtûzõbb nyári nap is csak itt-ott tud átcsillanni illatos árnyékvilágukba. A legkülönösebbek pedig a terméseik - ezeknek külön nevük van, aszmagterméseknek hívják õket -, halvány, ezüstös, kerek szál-gomolyagok, sose mertem még hozzájuk nyúlni. Legsötétebb titkuk pedig az, hogy a gyümölcsfákat ellepve s a napfényt így elfogva elõlük megölik õket. Az árnyékvilág mélyén halott fák fekete csontváztörzsei-ágai korhadoznak. Apám ezért irtókapával, metszõollóval dühösködött ellenük, belõlem viszont ellentétes érzelmeket váltanak ki, mert imádom ugyan a diós kiflit és a meggyes rétest, de a korhadó fatörzsek csillogó homályának varázsát is.
    Persze, a kertemen túli világ ugyanilyen. Szellemi életünkben ugyanígy nyújtogatják kacsaikat a tudományos ambíciók zöld nedveivel teli, fûrészfogas levelû iszalagok az éppen divatos elméleti irányzatok lombkupolái felé. S ahogyan a kertemben burjánzó testvéreiknek mindegy, körtefára, szilvára vagy cseresznyére kapaszkodnak-e, ezek is szívósan átnyújtóznak a marxizmus ágairól a strukturalizmuséra, onnan a posztstrukturalista majd posztmodern gallyak közé és tovább. Csalhatatlan természeti ösztönnel érzik meg, mikor kezd egy-egy fatörzs a föld felé hanyatlani, s melyiktõl várható, hogy magasba tör. A lényeg, mint minden kúszónövény számára, bárminek, de mindennek mindig a tetején lenni. A fényben sütkérezni, ami a kerti iszalag számára a Nap sugarait, a szellemi világ kúszónövényei számára viszont a média reflektorfényét jelenti. A Nap, mint ismeretes, óriási, izzóan unintelligens gázgömb, a média viszont kicsi és nem ennyire meleg. Mindkettõnek mindegy, mire világítanak, ha egyszer az legfelül van.
    Sötét titkokkal teli világ ez a kertemen túli is. Ismerek valakit, aki nem iszalag-féle lévén, a posztmodern divat idején egy olyan pályamûvel próbált önállóan magasodni valamelyest, amelyben önmagát adta. A remény csillanását sem engedték át hozzá a kacsok, indák, léggyökerek és fûrészfog-szélû levelek. S most, amikor a posztmodern fák katedrálisairól már amerikai szerzõk magyarra fordított mûveiben is olvasható, hogy vackort termõ botanikai szélhámosságok, barátom döbbenten meséli, hogy a tévé képernyõjén a Mindentudás Egyetemének csúcsáról hallja vissza egy aszmagterméstõl azokat az eszméket, amelyek miatt õ egykor örök árnyékra ítéltetett.
    Apám irtókapával, metszõollóval esett neki az iszalagoknak. Robusztus testû, napégette, feltartóztathatatlan ember volt. Kavicsokat rakott a cipõjébe, azt mondta, azért, hogy önfegyelemre szoktassa magát. Egyszer a fogaival emelte magasba az ebédlõasztalt.
    Gondolatban ténfergek a városban, s betérek az egyetem romjai közé, ahol valaha én is tanítottam. Leülök a repedezett mûmárvány fõlépcsõre, s nekivetem a hátamat a közepébõl kinõtt fa korhadt törzsének. A kacsok, indák és léggyökerek homályában mindenfelé halott csigák nagy, fehér, üres csigaházai világítanak. Felveszek egy könyvbõl kitépett, esõázott papírlapot, valami Marx Károly szövegének néhány bekezdése olvasható rajta: "A filozófus eszméket termel - írja -, a költõ költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bûnözõ bûntettet termel. Ha közelebbrõl szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok elõítélettel szakítunk. A bûnözõ nemcsak bûntettet termel, hanem büntetõjogot is, és ezáltal professzort is, aki elõadásokat tart a büntetõjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a profeszszor az elõadásait mint »árut« az általános piacra dobja." A bûnözõ továbbá "nemcsak büntetõjogi kézikönyveket termel, nemcsak büntetõ törvénykönyveket és ezzel büntetõ-törvényhozókat, hanem mûvészetet is, szépirodalmat, regényeket, sõt tragédiákat, ahogy ezt nemcsak Müllner »Bûn«-je és Schiller »Haramiák«-ja, hanem még az »Oidipusz« és a »III. Richárd« is bizonyítja".
    Apám irtókapával, metszõollóval esett neki az iszalagoknak.

MÉHES MEDÁRD

Házisütetû posztmodern globalizáció,
utópikus tudástársadalom-szósszal

Már több tucatnyi könyv olvasható magyarul is a globalizációról, s százszámra találhatunk folyóiratokban, heti- és napilapokban, valamint az interneten ilyen tárgyú eszmefuttatásokat. S a legtöbb szerzõ bajban van, ha eljut a kérdéshez: mi is a globalizáció? Inkább másokra hivatkozik, akikkel nem ért ugyan egyet, bár részben igen, illetve mégsem, mert ez az egész nagyon "bonyolult". Jószerivel ahány szerzõ, annyi értelmezése a már-már közhasznú fogalomnak. Filozófusok intenek óva attól, hogy gazdasági ügynek véljük a globalizációt, szociológusok és informatikusok vélik, hogy információ, vagyis inkább tudás, illetve "hozzáférés" kérdése az egész, közgazdászok figyelmeztetnek (bennünket és egymást) arra, nehogy ilyen vagy olyan területre, aspektusra szûkítsük le a folyamatot, politikusok biztosítják híveiket arról, hogy igenis van beleszólásuk nekik is, meg híveiknek is, vagy ha nincs, hát majd lesz.
    Például Bokros Lajos, a jelen Magyarországáról töprenkedve, Verseny és szolidaritás-ában "a korábban elkülönült részpiacok összefonódásával, csúnya szóval a globalizációval" kapcsolatosan fogalmazza meg a százharmincból a harminchatodik pontját. De például Náray-Szabó Gábor az Akadémiainál tavaly megjelent Fenntartható a fejlõdés? címû könyvében "az emberiség történelmének kezdete óta zajló globalizációt" emleget. Definíció-ügyben elég volna itt A globalizáció kihívásai és Magyarország címû, sokszerzõs hazai tanulmánykötetre hivatkoznunk (Napvilág, 2001), amelyik valóságos tárháza a szivárványos globalizáció-értelmezéseknek, s máris írhatnánk azt, hogy "stb." Ám akkor talán nem csekély tanulságtól fosztanánk meg magunkat.
    Kiss Endre, akinek az elmúlt évtizedben temérdek idevágó tanulmánya jelent meg magyarul és németül, és csak az elmúlt három évben három ilyetén könyve is, a legutóbbiban, egy fõiskolai jegyzetben, majdhogynem (tudományosul ezt úgy mondják: "implicite") azonosnak veszi a globalizációt - a posztmodernnel. (Globalizáció és/vagy posztmodern. Tanulmányok a jelen elméletérõl. Kodolányi János Fõiskola, 2003) Csak azt kell tehát tudniuk olvasóinak, hogy mi a "posztmodern", s máris tudhatják, mi a "globalizáció". Lássuk hát! Miként több helyütt, így A posztmodern elemei a misszionálás szemszögébõl címû tanulmányában is a strukturalizmus és a "neomarxizmus" hanyatlásával keletkezett szellemi ûrt betöltõ elméletnek és módszernek írja le Kiss ezt a minden/valamit, s magyarázatul Michel Foucault A diskurzus rendje címû székfoglaló beszédére (College de France, 1970) hivatkozik. Ebben van megadva "a posztmodern ember felépítése" (bár nem hívatik még posztmodernnek). Éspedig: "Michel Foucault embere a világot a 'vágy' és az 'intézmény' szembenállásában fogalmazza meg."
    Igen. Ilyesmivel másutt is találkozunk. Mégpedig jámbor utópia formájában, amikor is a "vágy" - mintegy "vágyálom" változatában - szembesül az álmodott "intézménnyel". Például a már említett, vegyes színvonalú, jót és súlyosat sekélyessel vegyítõ, sokszerzõs tanulmánykötetben: "Ha döntési jogkörrel felruházott és a döntéseknek mindenütt egyforma érvényt szerezni képes univerzális szervezetek, intézményi keretek a belátható jövõben nem is jönnek létre, nagy szükség lenne az univerzális etika néhány alaptételének megfogalmazására és következetes érvényesítésére, vonatkozzon ez a transznacionális vállalatok viselkedésére, egyes nemzetállamok magatartására vagy meghatározott társadalmi csoportok, civil szervezetek tevékenységére. Az ilyen etikai kódex betartására nemzetközi részvétellel mûködõ, nagyrészt civil kezdeményezésre alakuló 'etikai hivatalok' ügyelhetnének." (Hadd fedje jótékony homály, mely nevezetes magyar tudós vetette papírra ezt az "álom, álom, édes álom"-szerû operettszöveget. Aki nagyon kiváncsi rá, kikeresheti a nevezett könyvbõl.)
    Korántsem véletlen, hogy valaminõ utópia szinte törvényszerûen fölbukkan mindazoknál a szerzõknél, akik számára a globalizáció "nem szimpla gazdasági-politikai", hanem "bonyolultabb valami". Se szeri, se száma hát globalizáció-elemzés címén az információháló (nyilván pókszerû) istenségéhez rebegett fohászoknak, valamint a "vágy" nevében ehhez az "intézményhez" címzett proklamációknak és tervezeteknek. Az ún. tudásalapú társadalom vagy rövidebben "tudástársadalom" nevében. A "tudás" ezekben a fejtegetésekben folyton mint "tõke" szerepel ("tudástõke", "társadalmi tõke" stb.). Ez roppant érdekes. A hétköznapi emberek ugyanis korántsem ezt tapasztalják, hanem az ellenkezõjét: a tudás eredendõen a munka része. A piaci áruként megtermelt és eladni vágyott munkaerõ egyik minõsítõ összetevõje. A tõke részévé pedig oly módon lesz, hogy az megvásárolja. (Vagy nem, s akkor nemhogy tõkének, de még csak eladható árunak sem mondható a tudás.)
    Bizonyára sejti ezt a huncutságot a tudástársadalmas ideakonstrukciók némelyik kiagyalója is. De nem mindegyikük olyan karakán, hogy legalább egy kikacsintás erejéig jelezze ebbéli "tudását". Le a kalappal a történetesen Kiss Endre szerzõtársaként is jelentkezõ Varga Csaba szociológus elõtt, aki közös könyvük (A legutolsó utolsó esély. Új Valóság és Új Vízió, Stratégiakutató Intézet, Nagykovácsi, 2001) zárófejezetében annak a gyanújának ad hangot, hogy a jelen kifürkészhetetlen változásait tán még a posztmodern filozófia sem értheti meg, mert "Az egész valahol egy jó kis csínytevés"; ezért aztán megengedheti magának, hogy õ is csínyt tegyen: "Eszünk ágában sincs azt javasolni, hogy bárki is komolyan vegye a tudástársadalom elméletét, egyáltalán nem tartjuk szükségesnek, hogy valaki is - remélhetõleg nálunk magasabb szinten - globalizációelméletet írjon, véletlenül se szeretnénk azt sugallni, hogy ez a könyv a magyar szellemi életben újat hoz." Úgy tetszik hát, hogy a "kópéregény" elé beékelendõ a lexikonokba a "kópéfilozófia" újdonatúj címszava. (A többesszám elsõ személy ellenére sem biztos, hogy a szerzõtárs ugyanígy vélekedik közös mûvükrõl. Valószínûbb, hogy Kiss Endre, a Hegel-Fukuyama Társaság alapítója minden kópéságot mellõzve szentelte mûködésének utóbbi bõ évtizedét "a neoliberalizmus 1989-es világtörténelmi gyõzelme" filozófiai értékelésének.)
    Forduljunk komolyabbra. Az emberiség folyamatosan anyagcserét folytat a természeti világgal, amelynek maga is része, s ennek a metabolizmusnak a mikéntje attól függ, milyenek és miképp mûködtethetõk az ember adott szintre fejlesztett társadalmi termelõerõi. A tõke mint társadalmi viszony régóta létezik, az úgynevezett kapitalizmusban uralkodó termelési formává vált. Mindig is terjeszkedett, mert ez létfeltétele. Egy klasszikus 19. századi közgazdász, bizonyos Karl Marx azt írta Grundrissének becézett alapvetõ jegyzettömkelegében: "A tõkének tehát egyrészt arra kell törekednie, hogy az érintkezés, azaz a csere minden helyi korlátját ledöntse, az egész földet meghódítsa mint piacát, másrészt viszont arra törekszik, hogy megsemmisítse a teret az idõ által, azaz az idõt, amelybe az egyik helyrõl a másikra való mozgás kerül, minimumra csökkentse."
    Ennyit a globális piacszerzésrõl meg a globális információhálóról. Megállapíthatjuk: a globalizációnak ez az elõre látása nem utopikus jóslat volt, hanem a jövõre vonatkozó ténymegállapítás.
    Aki alaposabban el szeretne gondolkodni azon a történelmi szakaszon, amelyikbe két-három évtizede ilyeténképpen lépett a világ, annak két könyvet ajánlatos mostanában magyarul áttanulmányoznia. Az egyik: A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai. Aula, 2002. Szerzõje Farkas Péter közgazdász. A másik egy szerzõi kiadású könyv, Rozsnyai Ervin filozófus mûve: Az imperializmus korszakváltásai, 2002. A globalizáció koráról adott definíciójuk történetesen megegyezik, és korántsem bonyolult: a transznacionalista monopolkapitalizmus korszaka.


 
OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Együtt a történelemmel

Molnár Géza: Lángoktól ölelve

    A könyv címe Radnóti Nem tudhatom címû versének egyik sorára utal: "...nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa". Molnár Géza könyve a messzeringó gyermekkortól idézi föl ennek a gyakran lángoktól ölelt kis országnak a történetét úgy, hogy a magáét írja, de a kettõ elválaszthatatlan. Az író a világra eszmélõ kora ifjúságától együtt él, együtt lélegzik a történelemmel. Amikor hazáját lángok ölelik, azok õt is a legszemélyesebb életében fenyegetik.
    A történet az elemi iskola elsõ éveiben kezdõdik, valamikor 1930 táján, és 1963-ban ér véget, amikor a szerzõ megkezdi diplomáciai szolgálatát Párizsban. Molnár Géza a jó 500 oldalas könyv befejezõ mondataiban regénynek nevezi önéletírását. Nevezhetjük mi is olyan folytasásos regénynek, amelynek újabb része még megírásra vár már több mint húsz éve. Bár másféle módon, de a történelemmel továbbra is szoros összhangban van, és valószínûleg nem kevésbé mozgalmas, mint az elõzõ évek-évtizedek története.
    Molnár Géza számára az elsõ közösség a család, amelyben fölcseperedett. Ez az óvó-védõ közeg mindvégig mellette állt, olyankor is, amikor bajban volt, és segítségre szorult. A család a történet, a "regény" egyik fõszereplõje. A szerzõ részletesen ismerteti, olyan részletesen, hogy az olvasó nem is tud mindig eligazodni a nagybácsik-nagynénik-unokatestvérek között, de ez nem okoz gondot a történet megértésében. A legfontosabbakat a szerzõ egyénítve állítja elénk, mint az apa, az anya, a nõvér alakját, és természetesen a feleségét, Ilonkáét. Rajtuk kívül a néha felbukkanó, majd hosszú idõre el-eltûnõ rokonok színes kavalkádja alkotja a belsõ kört, amely körülveszi a történet hõsét. Illetve, van még egy alakja a "regénynek", tulajdonképpen az egyetlen, aki bár nem rokon, bekerül ebbe a körbe: Tamási Lajos, a gyermekkori jó barát és egy idõben országszerte ismert nevû költõ.
    A sors furcsa fintora, hogy ez az évtizedes, sok nehézséget, megpróbáltatást túlélt barátság politikai okokból szûnik meg valamikor 1957-ben, egy olyan korban, amikor a politika ugyanúgy betört az emberek legbelsõbb magánéletébe, mint olykor manapság történik.
    A második kör a "regény" hõse körül a munkásmozgalom. Kezdetben, mint olyan sok késõbbi kommunista számára a Horthy-rendszerben, a szakszervezet a maga akkor még személyes élményeket is adó közegével, ahol barátokra, a bajban segítségre is lehetett számítani, ahol az érdeklõdõ munkásfiatal közel kerülhetett az értékes kultúrához, olvashatott, elõadóesteken vagy matinékon vehetett részt, és fogódzókat kaphatott, hogy tudatosabban éljen a világban, jobban eligazodhasson benne, ezáltal a saját sorsán is javíthasson, legalább a rendszer hagyta szûkös keretek között.
    Molnár Gézának, mint nemzedéke szinte minden tagjának, meghatározó élménye a háború. Furcsa helyzetben vagyunk a II. világháborús visszaemlékezések olvastán. Az elsõvel ellentétben ezt nem tudták, nem merték, nem lehetett igazán kibeszélni, nem folyt róla össznépi diskurzus, így nem kapta meg a maga helyét a népi emlékezetben, nem alakulhatott ki róla valamilyen, a többség által elfogadott kép. Sõt, maga a történet sem tárult föl a maga kritikus tömegében. Amit a tudomány föltárt, az sem került "le" a közgondolkodásba, részben azért, mert a tudományos vagy olyan igénnyel föllépõ írásokat is gyakran politikai elfogultságok terhelik. Ezért történhet meg, hogy jó hatvan évvel az események után, amikor a résztvevõk közül már a legtöbben nem is élnek, még mindig lehetséges ha nem is alapvetõen új tényeket, de új motívumokat föltárni a késõi visszaemlékezésekben azokról az idõkrõl.
    Molnár Géza életrajzában ilyen korábban ismeretlen motívum volt a SAS-behívóval összeszedett, de beöltöztetni nem tudott "katonák" fejetlen vonulgatása, civil ruhás "kiképzése". A végnapjait élõ rendszer abszurditása akár humoros is lehetne, ha nem egy ország pusztulása és százezrek halála adná hozzá a hátteret.
    A szerzõ úgy ír magántörténelmet ezeken a kitûnõ oldalakon, hogy minden didaktikus erõlködés nélkül ott lélegzik, kavarog mögötte a "nagy" történelem.
    A könyvnek ez a vonása késõbb is mindvégig megmarad. Hol erõsebben, hol áttételesebben, de a történelem és az egyén életének összefonódása mindvégig jellemzõ marad benne. És nemcsak a háborús események leírásánál van ez így, amikor az életveszély szinte állandóan ott ólálkodott a történet hõse és oly sok ember körül, de késõbb is, amikor egy-egy politikai fordulat, kongresszusi vagy más párthatározat adott új irányt a szereplõk életének.
    Molnár Géza "regénye" olykor a kalandregények izgalmával ajándékozza meg az olvasót. Aki a kalandoknál mélyebb rétegekbe is hajlandó lemerészkedni, fontos kortörténeti ismeretekre tehet szert, aki pedig értékeli a történet rejtett, törvényszerûen csak a tettekbõl, olykor - ritkábban - a kommentárokból levonható etikai üzenetét, az példára is lelhet ebben a keményen és következetesen megélt életben. (Hét Krajcár Kiadó)

GYIMESI LÁSZLÓ

Korábban mindannyian
halottak voltunk

Varga Rudolf: Döglött kutyák mennyországa

    Varga Rudolf új könyvének mûfaja nehezen meghatározható. Az egyszerûség kedvéért a kisregény megnevezést fogom használni, de ez nem fedi a tényleges mûfajt. Magamban prózafilmnek neveztem el (ezt a cím alá, zárójelben fel is írnám), mert leginkább a kisregény és a filmnovella határain mozog, ugyanakkor nem egyszer a szabadvers eszközeivel, vagy a burleszk dramaturgiai fogásaival él.
    Az új kisregény szerves folytatása, lezárása a szerzõ közelmúltban megjelent regény-sorozatának (Köpés a levesbe, Ami a csövön kifér, Csak ez a giccses, gagyi élet). Mint a zenemûvek végén a coda, vagy mint egy záróballada (mellékdal!) a végletekig fokozza az egységnek felfogott sorozat feltárt világát, s egyúttal lezárja, visszavonhatatlanná teszi azt. Nyelvileg, stilárisan letisztult, már-már szikár eszközeivel egyszerre összefogja és meghaladja a korábbi mûvek eredményeit.
    A gondok egy része ebbõl adódik: az elõzõ regényeket nem ismerõ olvasó lassan kapcsolódik be a szerzõ által már alaposan feltérképezett világ látszattörténéseibe, a gyakorlott vargarudolfiánus számára evidenciákként fogadott képek, események, szófûzések a kezdõnek esetleges vázlatnak tûnhetnek. Ám ez a probléma az elsõ tíz-tizenöt oldal után megszûnik. Azt azonban csak becsületszóra hisszük el, hogy a fõhõs valóban megismerte a világát, s az ismeretek, megokolt érzelmek birtokában vonul ki a társadalomból. Együtt olvasva az elõzményekkel ez természetesen nyilvánvaló. Ha azonban a kezdõ olvasó elfogadja, akár action gratuite-ként, ezt a kivonulást, akkor nincs mirõl beszélni: bárki behelyettesítheti saját kiüresedett világát a fõhõsével, a Ferinek, dr. Virág Ferencnek nevezett lepukkant értelmiségiével.
    A korábbi regények hõsei korántsem önként vállalták a számûzetést az ember-alatti létbe, a sors (rendszerváltás zûrzavara, a vadkapitalizmus kemény világa, s az ezekkel összefüggõ magánéleti csõdsorozatok hatása) lökte õket a végsõ útra. A Döglött kutyák mennyországának értelmiségi hõse csaknem tudatosan (féltudatosan, ugye?) lép át a kiszolgáltatottak, a megalázottak és megnyomorítottak világába. Egyszerre válik megszenvedõjévé és szemlélõjévé, átélõjévé és hûvös társadalomszaglászává.
    A semmi ágának tudatos választása íróilag hiteles, ha mégoly romantikus mozzanatokkal erõsíti is meg a szerzõ, mint az egyszerre valóságos és jelképes kincs megtalálása és többszöri visszatemetése. Egyetlen mozzanat zavaró benne, az állatorvosnõvel kialakított kapcsolat kétes hitele, felületessége. Errõl bõvebben kell szólnunk.
    A földönjárók világába több visszaútja vezet a fõhõsnek. Visszatérhetne (könyvét most mutatják be!) az értelmiségi langyosvízbe. Lehetne normális alkoholista, csapódó lejmos, lehetne faluszéli kényszervállalkozó is. Az ezekre utaló képek, történet-mozaikok hitelesek, pontosak. Ugyanakkor az állatorvosnõvel fenntartott kapcsolat csak egy megemelt dimenzióban értelmezhetõ. Indokolhatatlan a nõ feltétel nélküli befogadó attitûdje, a figurának bár hiteles, ám kidolgozatlan a múltja. Életidegen angyalként mindig ugyanazt a szárnycsapást próbálgatja, de nem lendül fel. Ugyanakkor kulcsfigura, nem hagyható ki. Ha említett-emlegetett sérüléseirõl többet (igazabbat) tudnánk, befogadó magatartása, mint önnön menekülési stratégiája hitelt nyerhetne. A jellemzés kulcsa lehet a múlt: idegenbeszakadt, menekülõ kurva volt, valami módon bûnös. Tetten érhetõbb a jelenben: a fõhös anyját helyettesítõ szerepbe kényszerül, ekkor a lánya: mint kvázi unoka - sorsverte úton hozzákerült, belekapaszkodó gyermek. Persze, így az õ - egyedül - ártatlan arcára is barázdák kerülnek. Lehetne valóban angyal (õrangyal), de ennek csekély az indokoltsága, ilyetén értelmezése hazug megoldáshoz vezetne.
    A kisregény apró fejezetei a prózafilm képeiként peregnek, mélységük, fontosságuk különbözõ, mégis bármelyik elhagyásával felfeslene a mûegész szövete. Az írói közelítés módszerbeli változatossága ritmusteremtõ hatású. A gengszteres, rendõrös jelenetek burleszkje az újjáépítés képeinek sánta heroizmusát ellenpontozza, a kutyával kialakult bensõséges szeretet érzelmes miniatûrjeit a pultoskapcsolat, a bodegásfilozófia reszelõvel írt jelenetei teszik fontossá. A legmélyebb jelenetek a népballadák, mesék, a mágikus realizmus világába emelnek. Pótolhatatlan elem az anyatejjel táplálkozás szánalmas valósága és százszínû szimbolikája közötti feszültség, felejthetetlen kép a 47 kutya gyásza, és sorolhatnám a kitûnõ, ám ugyanakkor racionálisan nem elemezhetõ megoldásokat. Ugyanakkor Varga Rudolf vigyáz arra, hogy a szépség pillanatai ne váljanak édelgéssé, hamar leöblítteti az anyatejet szilvapálinkával, s mielõtt a hõsök (ember és kutyája, kutya és embere) szép halálán boronganánk, máris ott csetlik-botlik csontvázuk felett a két sárból és népmesébõl szakajtott, rossz viccekbõl szalajtott rendõr...
    A kisregényt Varga Rudolf életmûvében fontos állomásnak tartom. A rozsdazóna gondos, mérnöki, de mégis költõi-mûvészi feltérképezése a korábbi regényekben (s a teljes prózai, lírai, filmes munkásság darabjaiban) megtörtént. A látható utak járhatatlanok. A most felfedezett mennyország, a döglött kutyák mennyországa a végpont, innen nincs tovább. Nem a hõs hal meg, hanem a lakhatatlanná tett föld. Nincsenek egérutak, egyéni menekülési stratégiák; ha felcsillantanak ilyeneket - Anikó, vagy a kincs -, azokat, mint hamisakat vissza kell utasítanunk, hõsünk ezt is teszi. Új világot kell teremteni, a megszólaló valódi s képletes kutyák számára is élhetõ világot. Erre már dr. Virág Ferenc természetesen képtelen, dr. Varga Rudolfnak kell - késõbb - megásnia az alapokat. Virág egy helyütt azt mondja: korábban valamenynyien halottak voltunk. Varga tudja: most vagyunk azok. Virág nem számít, s így nem is érdemes a feltámadásra, Varga tudja: mégis van esély.
    Szólnom kell még a mellékszereplõk sorának hiteles, pontos ábrázolásáról. A néhány párbeszéddel jellemzett feleség, az ügyvéd, a gengszterek figurája éppoly hiteles, mint a jobban megismert kocsmárosé, a tébláboló rendõröké, avagy a rapsicoké - valamennyien otthontalanul lézengenek az elsivárosodott világban, csak önbecsapásuk mértéke különbözõ. Ha kell, a végtelenségig mulatságosak, ha kell, szánalmasak, de nem egyszer gyûlöletesek is. Ahogy mi, mindannyian. Kivételként a szomszéd magasodik föléjük, s a feleségébõl - konkrétan - buzgó életerõ. Ha elkészülnek azok a vargarudolfi, a regényben jelképessé lényegülõ alapok, az õ gyerekük talán falakat húz rá. Ki tudja? Lehet, hogy a kutyákra vár a feladat, à la Simak. Vagy à la Varga?
    A kisregény minden eleme megfilmesítés után kiált. Ha picit megöregítjük Anikót, még átírni sem kell. A képek, hátterek, színek, fények hozzáadhatják azt a pluszt, amihez a kritika elején az elõzõ mûvek elolvasásának, újraolvasásának szükségességét sugalltam.
    Megismétlem, a kisregényt (prózafilmet) a felsorolt kifogások ellenére maradandó értékû mûnek, mindenképpen megkerülhetetlen alkotásnak tartom. Hibáival együtt is fontos mûvel gazdagodott a kortárs irodalom, s ha ez a kisregény most le is zár egy ciklust a szerzõ életmûvében, biztos vagyok abban, hogy egy új, más megközelítésû sorozat elsõ darabjaként is felfogható.

    (Bíbor Kiadó)