LUZSICZA ISTVÁN

Új évezred hajnalán

Idegenek bámulnak a buszon egymás
arcába bizalmatlanul, szenvtelenül,
féltékenyen, büszkén õrizve sorsaik,
életük minden titkát mélyen, legbelül.
Pedig a többi bambán bámuló bámész
csak néz elõre, más titka nem érdekli,
mint ahogy az õ elrejtett kincseikre
sem kíváncsi egyikük-másikuk; senki.
 

Tájkép

Néma kacsák kémlelik a megfáradt eget.
Sápadt világításban elhúzó vadludak.
Kopott arcú holdra csaholnak fel az ebek,
szél szárítja semmivé elrekedt hangjukat.

Nyomtalan hang és tekintet. Örök távolság.
Egy és megváltoztathatatlan. Pro és kontra.
Óljaikba visszahúzódó néma kacsák.
Rekedt kutyák vetõdnek rá az esti csontra.

A hold savanyú, seszínû-sárgás fényei
árnyaként a vadlibák folytatják útjukat.
A félig zöldült atmoszférát beszennyezi
a soha nem volt-és-soha nem is lesz tudat.

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Matyi szeretõje

Valószínûleg akkortájt kezdõdött a dolog, amikor Matyit kirúgták a gyárból. Igaz, hogy akkor már nem gyár volt az a gyár, hanem káefté, és nem igazgatója volt, hanem menedzsere, s a melóst se drehásnak nevezték, hanem humán erõforrásnak.
    Matyi tizennégy évesen lépte át elõször az üzem küszöbét mint leendõ esztergályos szakmunkás tanuló, s negyven év elteltével több hasonló korú sorstársával együtt került az utcára. Elég csinos végkielégítést kaptak mindannyian, így aztán megpróbáltak vidám képet vágni a dologhoz, de ahogy közelgett a végsõ búcsú napja, egyre gyászosabbra fordult a hangulatuk. Meg is jegyezte epéskedve a nemrég kinevezett, fiatal mûvezetõ: - Olyanok, mint akik citromba haraptak, pedig a jövõ héten már nem kell az én tojáshéjszagú seggemet bámulniuk. Akár ünnepelhetnének is!
    Ennek a kifakadásnak az volt az elõzménye, hogy amikor megtudták a drehások, hogy nem az õ soraikból választják ki - régi szokás szerint - az új mûvezetõt, felháborodottan rontottak be a fõnök irodájába.
    - Ezt a nyálas kölyköt akarjátok a nyakunkba ültetni? Hát ennek a fenekén még ott billeg a tojáshéj! Sõt, még egy kis zápszaga is van annak a tojásnak...
    Így aztán a tojáshéj szállóigévé nemesedett a mûhelyben. Elég volt, ha valaki egy tojás alakot rajzolt a kezével a levegõbe, a másik beleszippanott az orrával, s máris röhögött az egész társaság. Így volt ez mindaddig, míg kézbe nem kapták a felmondó levelüket. Nem véletlen, hogy Matyi se hagyta szó nélkül az új fõnöke megjegyzését.- Ide fi... figyelj, te sza... szarházi! - rikoltotta lecsapva az amerikáner kulcsot. - T... tûnj el a szemem elõl, mert f... fölfoglak az am... merikánerbe, és rád eresztem nagyoló kést! A ku... ku... kutya szentségit!
    - Mi történt ezzel? - súgtak össze a háta mögött a többiek.
    - Részeg, vagy megjátssza magát? Eddig még sohase dadogott.
    Való igaz, Matyi még gyerekkorában se volt dadogós. Felnõttként meg olyan beszélõkére tett szert, hogy ahol megjelent, perceken belül a társaság központjává vált. Ezért is irigyelte sok kollégája, no meg Pista, az öccse is. Viszont az is tény, hogy az italt õ sem vetette meg. Mondom: õ sem, mert általában együtt poharazgattak a munkahelyi haverokkal. Összetartó baráti társaság volt. Együtt dolgoztak, együtt tértek be mûszak után a Három Korsó-ba, s általában a hétvégeket is együtt töltötték a Nádas-tó partján épült víkendházaikban. Valamikor a hetvenes évek végén parcellázták ki a tóparti telkeket, és olcsón osztották szét a gyári horgászegyesület tagjai között. Még bontott téglát és tervrajzot is kaptak a hétvégi ház építéséhez. Ekkor lett az egész esztergályos brigád szenvedélyes horgász.
    Mint mondani szokás, az ital megoldotta a nyelvüket. Megoldotta, s nem kerékben törte, mint most Matyiét. Szóvá is tették délután a második korsó után.
    - Ugyan, semmi bajom - mondta Matyi -, csak ahogy megláttam ezt a pöffeszkedõ tojáshuszárt, úgy fölment a pumpám, holgy hirtelenjében azt se tudtam, mit mondok.
    - Az már igaz, hogy az utóbbi idõben elég sokat durrogsz-csattogsz. Nem ártana megméretni a vérnyomásodat, mielõtt még megüt a guta.
    Otthon is napról napra több lett a tányérzörgés. Bosszantotta Matyit, ha a felesége véletlenül épp akkor mosta föl az elõszobát, amikor õ át akart menni rajta. Bosszantotta, ha a kutya a fotelba feküdt, s bosszantota, hogy ha mosogatás közben összekoccantak az edények. Azelõtt ügyet se vetett ilyesmikre de most a plafonig tudott volna ugrani. Maga sem értette, miért. A felesége elõször csak bámult rá értetlenül, de a végén elvesztette a türelmét. Földhöz csapta a tányért, és azt mondta: "Rendben van, holnaptól csináld te, ahogy akarod!" Attól kezdve az ágyban is hátat fordított neki, s kihúzódott a hitvesi fekhely szélére. Matyi egy ideig fortyogott magában, aztán megkereste a pálinkás butykost és elbeszélgetett vele a konyhai asztal mellett. Olykor még az újságot is elõvette; hadd lássa az asszony, mennyire nem hat rá a dolog. Csak az volt a baj, hogy kétszer, háromszor is el kellett olvasnia egy bekezdést, mert valahogy nem akartak összeállni a szavak értelmes mondatokká. Nem úgy, mint azelõtt...
    Mari, a felesége, elkezdett panaszkodni a gyerekeknek, aztán meg Pistának, Matyi öccsének. A két fiú fogadkozott, hogyha még egyszer csak egyetlen rossz szót is szól az anyjuknak, fasírtot csinálnak belõle, s bedobják a tóba halcsalinak.
    Pista egy ideig hümmögött, mint afféle felelõsségteljesen gondolkodó családapa, majd óvatoskodva megkérdezte: - Te, Mari, nincs emögött valami csaj? Tudod, a férfiak is szoktak klimaxosak lenni, és olyankor általában valami fiatal nõnek akarják bebizonyítani, milyen nagy szarvasbikák. Érted, mire gondolok!? Szóval, szoktál-e még vele romantikázni?
    - Hagyj békén a hülyeségeiddel!
    - Miért? Tudsz valami jobb magyarázatot? Mert én nem.
    Amikor hazament elújságolta a feleségének:
    - Képzeld, az a marha bátyám fölcsípett valami fiatal nõt a gyárban, és úgy belezúgott, hogy a Marival már le se akar feküdni. Figyeld meg, hogy elõbb-utóbb kirúgja a Mari, aztán mehet a víkendházába halászni meg piálni. Állítólag nagyon iszik is...
    A leszámolás napján valóban a sárga földig leitta magát a drehás brigád. Úgy folyt a konyak és a sör, mint valami fogadáson. Az öreg csapos, aki már több, mint tíz éve töltögette a korsóikat, szerencsére még idejében összegyûjtötte szanaszét heverõ táskáikat, s bementette a pult alá. Jól is tette, mert a frissiben szerzett cimborák nagy elõszeretettel ölelgették az újdonsült friss munkanélkülieket, és ami dohány a zakójuk zsebében maradt, azt mind ellopták.
    Matyi nem sokra emlékezett az egészbõl. Csak annyira, hogy sokat, rohadtul sokat ittak, és neki nagyon fájt a feje, aztán valaki hazatámogatta. Mari persze kiverte a balhét. De hogy miért... meg hogyan? Teljes volt a filmszakadás. Amire úgy gondolta, hogy emlékszik, azt is inkább késõbb mondták el neki.
    Az idõsebbik fia, Sanyi egyik este váratlanul beállított, és minden különösebb kertelés nélkül áthívta a másik szobába.
    - Azt hiszem, ideje, hogy leüljek veled beszélni, mielõtt még anya bemondaná az unalmast - kezdte. - És nem árt, ha tudod, hogy mi az õ oldalán állunk.
    - No, ácsi, fiam! - ugrott talpra Matyi. - Mi fe... mirõl van szó? Én az anyád ugrasztom?
    - Hát ez az, látod. Most is olyan részeg vagy, hogy nem tudod kimondani a szavakat. De ez még nem elég! Pista bácsitól hallom, hogy valami fiatal kurvát akarsz a házhoz hozni? Meg vagy te húzatva? Vedd tudomásul, hogy ha tényleg... ha ezt meg mered tenni anyával, én soha többé nem nyitom rád az ajtót! Hát ehhez tartsd magad!
    - Én részeg? Ma még egy pohár se volt a számban - hüledezett Matyi. - A Pista meg... miféle kurva? Hát hogy az a... a ku... kutya szentségit!
    - Jellemzõ - fordult el tõle a fia. - És még azt mered mondani, hogy nem ittál...
    Néhány napig otthon ténfergett Matyi, egyik szobából a másikba. Elment a kutyát sétáltatni, kiült a parkba a nyugdíjasok padjára, de a levegõ se szüntette meg azt a tompa, idegesítõ fejfájást, ami idõrõl idõre elõvette, és szinte abroncsként szorította a koponyáját.
    - Ne túrd föl nekem a szekrényfiókokat! - dörrent rá a felesége. - Mondtam már, hogy nincs itthon több fájdalomcsillapító. Menj el az orvoshoz, és írass magadnak!
    - Jól van, ne dühöngj, majd elmúlik! Én meg az orvos... Lehet, hogy nincs is nála kar... kartotékom.
    - Lehet. Hát akkor dobjál be még egy felest, és írd le, hogy mit akarsz mondani!
    - Eh... veled... K... kutya szentségit! Inkább dolgozni százszor.
    Matyi bevágta maga mögött az ajtót, és elment a munkaközvetítõbe állást keresni. Az ablaknál ülõ hölgy készségesen elõ is vette kartonját, megnézte a születési évszámot, aztán lebiggyesztette az ajkát.
    - Sajnálom, uram, de ötvenöt évesen nem sok reménye van arra, hogy elhelyezkedhet. Hacsak valami ismerõs kisvállalkozás nem akad...
    - De nem ötvenöt, csak ötvennégy...és fél! Jó esztergályos vagyok, higgye el.
    - Sajnálom, nincs ajánlat.
    Matyi hazament, összepakolta a horgászfelszerelését, kenyeret meg néhány konzervet dobott a táskájába, azzal beugrott a kocsiba, és meg se állt a víkendházig. Amikor a stégen elkezdte szerelni a cájgot, eszébe jutott, hogy talán el se búcsúzott a feleségétõl. Vagy mégis? Otthon volt-e egyáltalán a Mari? Képtelen volt visszapergetni az eseményeket. Az egyik pillanatban úgy gondolta, hogy igen, a másikban pedig megesküdött volna rá, hogy nem.
    Kellemesen bágyasztó kora tavaszi nap volt. Csak ült a stégen, és bámulta a vizet. Jó volt, hogy nem szorít az abroncs, és nem kell gondolnia semmire sem.
    Késõ délutánra járt már, amikor arra ballagott az egyik szomszéd, és megkérdezte: - Kint maradsz éjszakára is? - Hát persze - válaszolta -, ma telihold lesz. - És bedobta a horgot.
    Este tízkor a felesége felhívta otthon Pistát, a sógorát, s megkérdezte, nincs-e véletlenül náluk a férje.
    - Mibõl gondolod, hogy itt lenne? - kérdezett vissza a sógor. - Tudod, hogy haragszik rám, mióta...
    - Tudom. Ami azt illeti, nem is volt szép tõled meggyanusítani a bátyádat a nõvel. Még a gyerekek is nekiestek. Hidd el, én érezném meg elsõként, ha lenne valakije.
    - Szóval azt mondod, nem volt igazam? jó! De akkor most hol van? Azt mondod, nincs nála pénz, tehát a kocsmában nem lehet. Akkor pedig vagy a csajnál van, vagy a csaj van nála, a tónál. Azért vitte el a kocsit is... No, ide figyelj, kedves hiszékeny sógornõm! Utoljára, de tényleg utoljára, hajlandó vagyok kimenni és megnézni a víkendházban. Mondjuk, holnap délután, ha addig nem kerül elõ. Ha ott találom õket, bízd rám, lerendezem én azt a nõt. Már csak a keresztfiam miatt is. Ha meg nem lennének ott, esetleg arra is föl kell készülnünk, hogy összeakadt valamelyik ivócimborájával, és részegen csinált valami karambolt. Netán... No, de ennek kicsi a valószínûsége, mert akkor már értesített volna a rendõrség, meg a kórház. Ne sírdogálj, és köszönnöd se kell! Sajnos, az öccse vagyok ennek a... na, hogy ki ne mondjam, minek! Aludjál nyugodtan, és vedd úgy, hogy el van intézve a dolog.
    Másnap délután Matyi újra kint ült a stégen, és várta a kapást. A szákban ott ficánkolt mellette egy másfél kiló körüli potyka, de nem emlékezett rá, mikor és hogyan fogta ki. Csak halványan derengett az emlékeiben, hogy talán a jobb oldali szomszéd szólt át, hogy kapása van, és õ segített szákolni is, de lehet, hogy nem is így volt. Arra sem emlékezett, ebédelt-e már, és ha igen, mit evett. Arra emlékszik, hogy hideg éjszaka volt, bement a házba lefeküdni. Közben bent hagyta volna a horgokat a vízben? Lehetséges...
    Akkor is ott ült még, amikor hangos "itt vagy, Matyi?" kiáltással megérkezett az öccse.
    - Itt hát. Hol lennék? És ne ordítozz, mert elriasztod a halakat.
    - Lehelj rám, te istenátka! Ennyire elvette volna az ital az eszedet, hogy már azt se tudod, mi történik körülötted? Vagy netán az a nõ? Hol van? Legalább mutasd be, hogy megnézhessem!
    Bökd ki, mit akarsz, aztán húzz el a sunyiba! Nem szeretem, ha horgászás közben zavarnak. Matyi kihúzta a vízbõl a szákot, és kifogott halat mutatta. Nézd meg, hát nem gyönyörû? Olyan halászlé lesz ebbõl, hogy hét nyelven beszél.
    Ne beszélj mellé, bratyókám, nagyon jól tudod te, mirõl beszélek. Szó nélkül otthagytad a Marit, még annyit se mondtál neki, hogy fapapucs, és két napja itt rumbázol azzal a kis kurvával. Engem akarsz átverni? Engem?
    Matyi elméjében kezdtek összeállni a szavak, s éktelen haragra gerjedt. A homloka lüktetett, egyre szorosabbra szûkült az a láthatatlan pánt. A keze is reszketett, amint fölvette a karvastagságnyi karót. - Ezzel verem szét fejed, ha nem mégy el innét azonnal!
    - No látod, és azt állítod, hogy nem is ittál... Nem szép dolog egy testvérnek hazudni. Hol az a csaj?
    - Csaj? Miféle csaj? Ó, hogy az a... Szétverem a...
    - Ne idegeskedj, bratyó! Ha nincs, hát nincs, ott egye meg a fene! De azért talán csak bemehetnék a házba meginni egy pohár vizet...
    - Menjél fulladj bele a vizedbe!
    Pista meg volt gyõzõdve róla, hogy okosan és kíméletesen bánt a bátyjával, aki lám, most is tökrészeg, hiszen még a szavakat is összekeveri. De hogy mit eszik rajta az a fiatal csajszi? Hát az talány. Elindult a ház felé, közben vissza-vissza pillantva, nem követi-e Matyi a karóval. De nem, magában motyogva és gesztikulálva mint egy bolond, visszaült a botjai mellé, s az orsókat igazgatta, mintha az lenne most a világon a legfontosabb.
    Pista kedvére szétnézhetett a házban, meg a környékén. Bosszantotta, hogy megint melléfogott. Nem hogy a nõt, de még csak a nõi kéz nyomát se találta. Az asztalon szanaszét heverõ konzerves dobozok, az ágy bevetetlen, de látszik rajta, hogy nem ketten aludtak benne. No, meg úgy egészében olyan rendetlenség uralkodott a házban, amilyet csak egy férfi tud teremteni maga körül. Italt azonban nem talált, még szódavizet sem.
    - Ittál? - kérdezte Matyi, amikor visszatért hozzá.
    - Jól eldugtad. Se pia, se csaj, Azt hiszed, át tudsz vágni? Szegény Mari csak sírdogál otthon. Már a kórházban, meg a hullaházban is keresett...
    - Minek?
    - Mert hogy szó nélkül eltûntél hazulról. Arra gondoltunk, hogy részegen karamboloztál valahol, vagy leléptél a csajoddal.
    - Te mondtad?
    - Azt hittem... Meg hát a Mari is tudja.
    - Mit?
    - Hát azt a nõt.
    - A ku... ku... tyaszentségit! Te lettél az ellenség? Eltakarodj! - S alighanem tényleg fejbe vágta volna az öccsét a karóval, ha az félre nem ugrik.
    Jobbnak látta Pista, ha fölveszi a nyúlcipõt, hiszen egy részeg ember elõl sokkal könnyebb elfutni, mint meggyõzni bármirõl is. Matyi követte, a karóval hadonászva. Nem sok esélye volt, hogy utolérje, így aztán lépésrõl lépésre ingerültebb lett. Az út szélén állt a kocsija. Beugrott hát, és már indított is. Fel sem tûnt neki, hogy benne volt a slusszkulcs. Azelõtt véletlenül se felejtette volna benn.
    A padlóig nyomta a gázpedált. Az indulat vörös ködén át látta, hogyan kacsázik elõtte az úton az öccse. Elé akart kerülni. Aztán fekete karikák meg vörös foltok kezdtek cikázni a szeme elõtt. Aztán már az se...
    A jobb oldali szomszéd a szokatlan motorbõgésre, és a nagy csattanásra lett figyelmes. Kiszaladt a házból, de akkor már Pista a vállánál fogva húzta kifelé a roncsból az eszméletlen férfit.
    - Te, jóságos Isten! - sápadt el a szomszéd. - Az egész partszakaszon ez az egyetlen útszéli fa. Hát nem megtalálta? Tegyen valamit a feje alá, hívom a mentõket.
    A kórházban kiderült, hogy a sérülései nem is annyira súlyosak, mint amilyennek elsõ látásra tûntek. A jobb lába eltörött, aztán meg a fején, a mellkasán, és a karján voltak kisebb-nagyobb zúzódások.
    - Ezek hamarosan, mondhatni, nyom nélkül meggyógyulnak - mondta az orvos. - Nem is ez aggaszt engem, hanem a tudatzavara.
    - Mennyi vér volt az alkoholjában? - próbált szellemeskedni Pista.
    - Látja, éppen ez teszi gyanússá a dolgot. Egyetlen csepp alkohol sem volt a vérében, mégis keresgéli a szavakat. Képtelen összerakni a szótagokat, elfelejt dolgokat, s valóban, sok tekintetben úgy viselkedik, mint aki részeg. A vérnyomása is nagyon magas. Mikor látta orvos utoljára?
    - Fogalmam sincs. Hacsak az utcán össze nem találkoztak...
    - Ez nem tréfa, uram! Lehívom hozzá az idegosztályról a kollégát, nézze meg õ is...
    - Hát nem valami jó hír, amit mondanom kell - kezdte az ideggyógyász fõorvos, amikor Mari fölkereste. - Minden vizsgálatot elvégeztünk, és hát... a férjének elõrehaladott agytumorja van. Sürgõsen meg kell operálni! Ez okozta a migrénes fejgörcseit, a beszédzavarát, mindent.
    - Értem... csuklott el az asszony hangja. - Mennyi az esélyünk, fõorvos úr?
    - Bajos megjósolni - nézett ki az ablakon az orvos. - Ha nem mûtjük meg, talán két hónap, esetleg három, amíg a tumor megbénítja a létfontosságú központokat...
    - És ha...
    - Akkor tudunk biztosat, ha megnyitjuk a koponyát. Elvileg akár százszázalékosan is meggyógyulhat. Persze ilyen elõrehaladott stádiumban... lehetnek áttétek. Annyi azonban bizonyos, hogy akár évekkel is meghosszabbíthatjuk az életét.
    - Hát akkor operálják meg minél elõbb!
    Pista, csak a fejét csóválta, amikor az asszony elmondta a kórházban hallottakat. - És azt nem kérdezted meg, mibe kerül a mûtét? Manapság már nem úgy van ám, hogy csak úgy belecsúsztatunk valamit a doki zsebébe. Szabott ára van mindennek. A vakbélmûtét ennyi, a szívmûtét annyi, az agymûtét meg amanynyi.
    Nehogy azt hidd már, hogy a betegbiztosításod bárkit is érdekel! Eleve bekalkulálják az orvosok fizetésébe a hálapénzt, azért olyan kevés a bérük. Politika ez, anyukám! Épp olyan kemény piacgazdaság, mint... mint a többi. Aki fizet meggyógyul, aki nem, annak annyi.
    Másnap bement a kórházba, és végigkérdezte a hozzátartozókat, ki mennyit fizetett a mûtétért. Aztán letett Matyi éjjeliszekrényére két narancsot, majdnem öt percig ült az ágya mellett, aztán sietve távozott.
    - Nincs túl sok sansza a bratyónak - mondta otthon a feleségének. - Láttam azokat a szerencsétleneket a kórteremben, úgy hullanak, mint a legyek. Nem is bírtam köztük sokáig... No, de ez egy dolog. A másik: a pénz. Azt beszélik, nyolcvan-százezer a mûtét, ha... mert hát az se mindegy, ki csinálja. Ha meg jó orvost akarsz... Nem tudom, mennyi maradt a végkielégítésbõl. Majd beszélek a Marival.
    - Felõlem azt teszel, amit akarsz - figyelmeztette az asszony -, de a mi pénzünket föl ne merd ajánlani! Ezek meg se tudnák adni... Mi lesz, ha a mi családunkban is megbetegszik majd valaki?
    - Nyugi! Hülyeséget nem csinálok még a saját testvéremért se...
    Összeültek, megbeszélték. De bármint meghányták-vetették is, nem jutott nyolcvanazer a mûtétre. Arra is gondolni kellett, hogyha netán mégse sikerül az operáció, a temetés egy vagyonba kerül. Aztán meg adni kell az ápolónõknek, mert különben rá se néznek Matyira. Három mûszak, három ápolónõ. Aztán ott van a mûtõslegény, az altató orvos... Szóval, hatvannál több nem jut az orvosnak. Nincs mese, olyat kell választani, aki ezt is megköszöni!
    Választottak. Sikerült is az operáció. Matyi állapota rohamosan javult. A feje se fájt, a gondolatai is kitisztultak, a szavakat se kereste, csak a látása romlott egy kicsit, de hát ez a kora miatt is lehetett. Írattak neki új szemüveget, és jobban olvasta az újságot, mint azelõtt. Hamarosan õ vitte a kutyát sétáltatni, meglátogatta a régi barátokat, sõt egyszer fél napra még a stégre is kiült horgászni.
    Két vagy három hónap múlva szinte fügyörészve feküdt be a kórházba kontrollvizsgálatra. Olyan étvágya volt, hogy alig gyõzte a család elemózsiával; a vasszöget is megette volna
    - Ugye, minden rendben van? - kérdezte Mari a fõorvostól.
    - Nem akarom illúziókba ringatni, asszonyom - felelte némi szünet után, a papírjai között kotorászva az orvos. - A mûtét valóban jól sikerült. Azt a tumort tökéletesen eltávolítottuk. A beteg állapota javul. De ez, sajnos, csak átmeneti javulás. Újabb tumort találtunk, ami növekedni fog, és... Nos, gondolom, úgy hat hónap. Csodákban nem bízhatunk...
    A diagnózis helytállónak bizonyult. Matyi valóban jól érezte magát egész nyáron. Nagyokat sétált a közeli parkban, még sakkozni is leült néha a nyugdíjasok közé. Napokat kint töltött a tóparton, a horgászbotjai mellett üldögélve, s bár ezt Mari és a család elõtt eltitkolta, olykor még egy-egy korsó sört is felhörpintett a régi haverokkal. Mondhatni, éppen olyan volt, mint fénykorában.
    Aztán egy õszi napon keresni kezdte a kulcsait. Bárhogy törte is a fejét, nem jutott eszébe, hová tette. Ettõl egyre idegesebb lett: csapkodott, káromklodott, a feleségét szidta. Alig telt el egy-két hét, a szemüvegével is történt valami, mert bárhogy forgatta is az újságot, összefolytak a szeme elõtt a sorok. Földhöz csapta, rátaposott... nem volt rá több gondja. Aztán a rádió meg a tévé is elkezdett hülyeségeket beszélni, olyan... értelmetlen, buta szövegeket... Nem értette, mi történik körülötte a világgal. Hát mindenki meghülyült? Ezért aztán õ se strapálta magát, félmondatokban, szótöredékekben próbálta megértetni magát. Az érthetetlen s a kívülálló számára értelmetlen szöveget széles gesztusokkal kísérte. Mari idõvel megtanulta kipótolni a hiányzó szavakat de rajta kívül teremtett lélek egyetlen kukkot sem értett az egészbõl.
    Pista egyszer látogatta meg ebben az idõszakban, de nem tudtak, mit kezdeni egymással. Õ csak mondta a magáét, hogy már megint fölemelték a benzin árát, meg a piacon a kofa becsapta tizenöt forinttal, a tévében pedig nyomják azt a sok rohadt akciófilmet, nem csoda, hogy nõ a bûnözés. Hát persze, mert mást se lát a gyerek, csak az öldöklést... Matyi egy ideig bámult rá értetlenül, a fülét piszkálta, hunyorgott, majd minden erejét összeszedve kinyögte: - A ku... kutyaszentségit!
    - Hát ezt mondom én is! És akkor az ember tûrje el szó nélkül ezt a szemetet? Aztán meg itt vagy te is! Fölszedted azt a kis csajt, elkezdtél volna hetyegni vele, erre föl tessék, beütött az istennyila. Most aztán mi van? Ez a szerencsétlen Mari is azt se tudja, melyik dokinak mennyit adjon, meg hogy egyáltalán érdemes-e még?...
    Ekkor észrevette magát, és elharapta a szó végét: - No, nem arról van szó! Csak hát nem árt, ha tudja az ember, merre hány kilométer...
    Matyi egy ideig csak bámult rá értetlenül, de aztán különös fény villant a szemében. Megragadta az ágy melletti hokedlin álló poharat, s teljes erõbõl az öcscséhez vágta. Ebbõl a "teljes erõbõl" annyira telt, hogy Pista térdén landolt a pohár, s rálöttyent a benne lévõ víz.
    Majd haragos képpel elfordult, és kimondta a végsõ szót: - Kutyaszentség!
    Az öccse felugrott a székrõl, és odébbrúgta a poharat.
    - Ha én ezt érdemlem a törõdésemért, hát így is jó ! Majd üzenj értem, ha jobb belátásra tértél, de addig ne várd, hogy meglátogassalak.
    Matyi nem üzent, nem is nagyon szólt többé. Lehet, hogy megértett valami az öccse szavaiból, s föladta a reménytelen küzdelmet. De az is lehet, hogy egészen egyszerûen legyõzte a kór. Egy hét múlva meghalt.
    Az elsõ téli hóesésben temették. Különös, szinte karácsonyi hangulatot adtak a búcsúnak a csilingelõ harangszóban táncoló hópelyhek. Sokan eljöttek, akik ismerték Matyit. Az utcából a szomszédok, a gyáriak, a horgászbarátok. A ravatalozóban gyûltek a koszorúk, a csokrok, az utolsó üdvözletnek szánt virágok.
    Pista az egész szertartás alatt az arcokat kémlelte. Valami áruló jelet, valami apró bizonyítékot keresett, ami alátámaszthatja az õ igazát. Egy apró gesztust, egy szemvillanást, egy felzokogó nõt...
    Már szinte mindenki elment, de õ még mindig a legdrágább apától, a legszeretõbb férjtõl, a legjobb testvértõl, a leghûségesebb baráttól búcsúzó szalagokat igazgatta a fel-feltámadó északi szélben.
    Végül bosszúsan odaszólt a türelmetlenül toporgó feleségének:
    - Hát ez nem lehet igaz! Az a rohadt, kis gyári kurva még annyira se becsülte, hogy eljöjjön a temetésére.


 
KOHÁN ZSUZSA

Károly körút

Fehérhasú bálna fekszik a Károly körúti járdán.
Kezeit, mintha pózolna, maga fölé emeli.
"Primadonnáskodunk? - toporog mellette
tanácstalanul egy férfi. -
Piros fejjel? Hol él ez?"
Azóta eltelt egy hét.
A mentõ rég elment.
A férfi még mindig ott topog:
"A téltõl sok jót remélek. De
mit adhatok én a télnek?"

MAGYARI BARNA

A világegyetem kottája

kellenél mint sötétnek a hold
gondolatom folyton feléd hord
ha melegség éri a lábad
énem tüze villog utánad

a versnek ma hiányod pózol
kirándulsz bennem lehajózol
artériámból egy kis érig
s a csönd blúzodon átfehérlik

csillogó hangjegy a két szemed
mely vágyam vonalán megremeg
ebbõl a kottából egyedül
a világegyetem hegedül
 

Hóvirággal tankolt tavasz

csöndem csillagtérképein az egyetlen fõváros vagy
melynek repterén leszállnak az angyali hasonlatok
a lényeg légterén magas röptû gondolataimban
a stewardess te vagy de a pilóta mindig én vagyok

a káprázat klinikán mosolyod kvarclámpái égnek
s a gyönyörök gyógyító sugarát hatásosan érzem
amikor a boldogság radarját nem zavarja semmi
a szerelem nagy vörös képernyõin villog az éden

a hóvirággal teletankolt tavasz lelkünk sztrádáin
óránként kilencvenhárom csóknyi sebességgel halad
majd egy igaz ölelésben a szépasszony mellartóját
s a költészet eltartottját összemossa a pillanat

ESNAGY JÓZSEF

Sáskák hada

Édesanyám tizennégy éves volt, amikor megelégelte a földet túró parasztok nehéz sorsát, ezért - könnyebb életet remélve - a Nagylókhoz közeli Szilfamajorból felszökött cselédnek Budapestre. Egy tehetõs zsidó család fogadta fel szobalánynak. Apámmal tizenhat éves korában ismerkedett meg, de ritkán találkoztak, mivel a ház mûvelt asszonya, látva a dzsigoló kinézetû férfit, igyekezett a könnyû kalandot keresõ udvarlót, különféle praktikákkal, távol tartani anyámtól. S milyen igaza volt! Az óvás ellenére megtartott esküvõt követõ három év házasélet után már el is váltak, apám rendszeres hûtlensége, zavaros nõügyei miatt. Apám könnyû (nehéz?) természetén még az sem változtatott, hogy idõközben a fõvárosból vidékre költöztek, s megpróbáltak a férfiember számára kevesebb csábítással bíró kisvárosban valahogy megélni.
    Hogy miért éppen Baja városát választották? Egyszerû! A városban lakott édesapám édesanyja, Terka nagyanyám, aki kilencszáznegyvenegy tavaszán Nagyváradról visszaköltözött a Bácskába, mivel ott született a Bajához közeli Kecelen. E környéken éltek rokonai, barátai, ismerõsei. Úgy mondta: nem tudja miért, de a háború kimenetele miatt rossz elõérzete támadt, ezért gondolkodás nélkül elhagyta Nagyváradot, magára hagyva négy fiúgyermekének apját - nagyapámat -, mivel õ nem akart a Duna-parti kisvárosba költözni.
    Terka nagyanyám, bár még csak negyvenéves volt, többé nem ment férjhez. Élvezte a független nõk szabad életét s ha fiatalon, negyvenegyhat évesen meg nem hal, az Isten tudja milyen gazdag tapasztalatokkal távozott volna el ebbõl a gyönyörökben gazdag világból.
    Apai nagyapám, aki kényelemszeretõ ember volt, nem bírta sokáig asszony nélkül. Hamarosan újból megnõsült, hogy legyen, aki mos, fõz és takarít rá.
    De nagyanyám nemcsak rossz elõérzete miatt jött (szökött?) vissza szülõföldjére. A család érettebb tagjai úgy vélték, hogy a keceli Terka (így mondták a háta mögött) a férjét is megelégelte, mivel legalább tíz évvel fiatalabb volt a nagyapámtól, s a szerelmi életüket már nem tudták összeegyezteni egymással. Nagyanyám életvidám asszony volt, a nagyapám pedig egy tohonya vén és lusta, kopasz fejû csendõr, aki szolgálati idejének lejárta után egész nap csak pipázott kinyújtóztatva a lábait az eresz alatt, semmivel sem törõdve, elmélkedve a századokkal elmúlt szép idõkön, amikor még a Servicei Nagyok kisnemesi kutyabõrükkel így-úgy, munka nélkül is megéltek.
    Terka nagyanyám tehát áttelepült a bácskai kisvárosba, ahová követte négy felnõtt fia is: Géza, József, Gyula és Sándor, Nagyváradon magára hagyva a tohonya férjet és apát. Így honosodott meg Baja városában a mi fajtánk. Így hozhatott Felsõ-Bácskába a háború vége felé asszonyt apám, édesanyja otthonába, fejvesztetten menekülve a fõvárosi kurvák elõl, akik megcsalatva érezték magukat anyám miatt. De apám itt sem bírt a vérével. Hamar talált magának kurvát ezen a vidéken is. S bár szerette anyámat, úgy tûnt, egy asszony neki nem elég. A keresztény világ erkölcse szerint többet pedig nem tarthatott.
    Anyám végül megunta hûtlen természetét. Elhagyta apámat, hiába is könyörgött, fogadkozott sírva anyámnak, hogy megjavul, s hûséges társa lesz mindhalálig. Anyám makacs természetû lévén, többé nem engedett, nem bocsátott meg neki. Ennek az lett a következménye, hogy - vélvén anyámat bünteti - többé nem segített bennünket. Gyerektartást nem fizetett. Jól fizetõ kõfaragó mestersége ellenére inkább vásári bazáros lett, járta az országot különféle csecsebecsékkel, ahogy ma mondanánk, seftelve feketén. De hogy nem kellett költenie rám, abban valószínûleg édesanyám büszkeségének is része volt, mert azt mondta: nem kell neki attól a stricitõl semmi! Egyedül is fel tudja nevelni a gyerekét.
    Szerencsére nem kellett nagyon sokáig egyedül küszködnie. Ezerkilencszáznegyvenhatban megismerkedett nevelõapámmal, Maszler Mihállyal, aki édesapám helyett apám lett. Aki katonai fegyelemmel, vasszigorúsággal bár, de tisztességesen, becsületesen felnevelt.
    A nevelõapám alacsony, gladiátor izomzatú, ritkán nevetõ, szûkszavú, ember volt. Gyerekkorában a város szélén élt, hol itt, hol ott, ahol éppen befogadták, dolgoztatták s üres kenyéren tartották, mivel törvénytelen gyerek volt. Magányosan, egyedül élt a világban. Jó szót, gyöngédséget nem ismert, szeretetet nem kapott. Hamar felnõtté vált. Önkéntesként ment el a háborúba, mert úgy hitte, katonaként jobb sora lesz, mint odahaza volt addigi életében.
    A háború elõtt hajóinasként dolgozott, majd szövõipari segédmunkás lett. A felszabadulás után pedig dokkmunkásként dolgozott a Duna-parton.
    Mint említettem, nevelõapám erõs fizikumú ember volt. Erõs karját, izomtól domborodó mellkasát nem a konditeremben gyúrta acélossá, mint ahogy az manapság szokás, hanem a kubikostalicskával és a hámmal, amelyet átvetett a hátán. Néha úgy évõdtek édesanyámmal, hogy a pici, kreolbõrü, madárcsontú asszony játékból féltéglával ütögette apám csupasz mellét. A nevelõapám pedig csak nevetett, nevetett, mert fájdalmat nem érzett. Pedig semmilyen csodaszert nem használt, de annál több krumplistésztát evett barnára pirított hagymával, és sok-sok babot, jó sûrûre berántva. Húst csak vasárnap, akkor is annyit, amennyi jutott.
    Óvodáskorom utolsó nyarán, emlékszem, néhány hétig magával vitt dolgozni a dokkra. Én lettem a "csikósa" ami kubikus nyelven annyit tett; egy nyakba akasztható kampóval kellett segítenem felhúzni a megrakott talicskát a feljáró deszkán, hogy könnyebb legyen neki tolnia. De mondanom sem kell, a kampóm sokszor kiakadt, mert tréfából "rám tolta" a taligát, figyelmeztetve, hogy jobban kell húznom, ha segítségére akarok lenni.
    Azon a nyáron már tudtam úszni. Az elõzõ évben a nagyobb gyerekektõl ellestem a kanálisparton lévõ cigány-strandon, hogy miként mozogjak-csapkodjak, akár egy kiskutya a vízen, hogy fent maradjak, sõt egy kicsit haladjak is. Így egy év múlva kinn a Dunán, amikor az emberek pipahúját tartottak, én már pihenés helyett a kikövezett part és a hajó között lubickolhattam, néha kimerészkedve a nyílt vízre is.
    Nagyon büszke voltam magamra.
    Nevelõapám testi erejétõl még felnõtt koromban is féltem, pedig sohasem bántott.
    Élete utolsó tíz-tizenkét esztendejében gyomorfekélye miatt állandóan ideges és ingerlékeny volt. Fájdalmai miatt alig-alig beszélt. Két kezét összekulcsolva a gyomorszáj tájékán csak ült, ült mogorván egymagában. Olyankor nem beszélgethettünk, nem szólhattunk egy szót sem. Nevetni fõleg nem volt szabad. Borzasztó fájdalmai voltak, sokat szenvedett. Kétszer is megoperálták, de nem javult az állapota.
    A harmadik mûtétjét nem várta meg. Öngyilkos lett: vonat elé vetette magát. Én szedtem össze szétroncsolt testét a sínek mellett, s takartam le fehér lepedõvel.
    Ennyi emlékkel talán érhetõ, hogy a mai napig csak õrá gondolok, amikor az apáról írok vagy beszélek, hiszen édesapámmal soha nem volt apa-fiú kapcsolatom, hiába is mondogatta édesanyám: - Eredj, látogasd meg! Mégiscsak az apád.
    De én nem voltam kíváncsi rá. Igaz, hogy õ sem énrám.

    Anyai nagyapám, Mille Lajos, az elsõ világháború után került Püspökladányból a dunántúli Sárbogárdra. Olasz neve ellenére verespéteri jelenség volt, tömör, magyaros bajusszal. Fényes parasztcsizmát s kalapot hordott. S annak ellenére, hogy negyvenötben a bevonuló oroszok úgy megverték, hogy többé nem tudott kiegyenesedni, kommunista lett, s a volt cselédekbõl alakult szilfamajori termelõszövetkezet, majd a falu (Nagylók) és a majorság egyesülése után a település elsõ párttitkárává (választották?) nevezték ki.
    Mint afféle iskolázatlan parasztember, úgy hitt negyvenöt után a szegény emberek felemelkedésében, mint istenhívõ a Szentírásban. A lopást, a tolvajlást gyûlölte. A léhûtõ embereket is. A fiaitól, lányaitól megkövetelte, hogy példát mutatva dolgozzanak a közösben.
    Az anyai nagyanyám, Czemmer Julianna, hófehér bõrû, fehér hajú, magas, vékony testû idõs asszony volt már akkor is, amikor megismertem. Csendes, néha magában beszélõ, örökké háborgó, beteg öregasszonyként emlékszem rá, akit többnyire ideggyógyintézetben kezeltek. Pedig az esze olyan éles volt, akár egy fiskálisé. Olyan okos leveleket fogalmazott különféle általa sérelmesnek tartott ügyekben, hogy bármelyik ügyvédbojtár megirigyelhette volna. De ha rájött a dili, haragjában, hogy õ hülye, ollóval piszkálta ki fogait. Néha meg seprõvel mutogatott az ég felé, kárhoztatva az Istent, hogy õt miért nem szólítja már magához.
    Nekem mindig azt mondta: - Te, cibere Mátyás! Mit lábatlankodsz itt? Hogy a nyavalya törjön ki.
    Pedig én soha nem bántottam, tisztelettel voltam iránta bolondos esze miatt, meg azért is, mert olyan kenyeret sütött és olyan kiscipót a banyakemencében, hogy még ma is arról álmodom.
    Mint afféle gyerek, soha nem gondoltam a felnõttek gondjaira: a szegénységre, a betegségre és az eljövendõ elmúlásra, amelyet majd kénytelen leszek megtapasztalni szeretteim halálakor én is. Gyereklelkembe nem fért bele semmiféle racionalitás, hideg számítás, emberi érdek, a valóság egy-egy szelete, amely körbeveszi a világot. Az én számomra csak a játék és a zsíros-kenyér paradicsommal, paprikával volt a fontos, és minden bokor, minden fa, amelyeken kitartóan gyümölcsöt és madárfészket kerestem. S ha találtam egyet-egyet, kíváncsian néztem a parányi tojásokat, a kikelt, csupasznyakú fiókákat miközben ettem a vadringlót, s borzasztóan örültem.
    Visszatérve anyai nagyanyámhoz, felötlik bennem róla való utolsó emlékem, az a néhány pillanat, amikor félelemmel teli érzéssel állok felravatalozott koporsója elõtt és arra gondolok: többé már nem fog magából kikelve kiabálni vihar idején, villámlás és dörgés közben. Soha többé nem mondja már öklét az ég felé rázva:
    - Na, te vén kaporszakállú, miért nem csapsz már belém!
    Az a gúnyoros, keserû kép akkor ott, olyannyira elõttem volt, hogy szinte nevetni támadt kedvem, nem pedig sírni.
    A nagyapám, hála az Istennek, túlélte a nagyanyámat. De hogy ne nyugodhasson õ sem békében az élõk világától, mint sokan mások annyian, halála után úgy húsz-huszonöt, évvel, közvetlenül a rendszerváltás után, 1992-ben elterjed a szóbeszéd: szülõvárosába, Püspökladányba azért nem tért soha vissza, mert a Tanácsköztársaság után fehérterrorista lett. Mégpedig oly buzgó, hogy az még a Horthy-rendszernek is sok volt. Rettenetes bûnöket követett el a kommunisták ellen.
    Elõször jót nevettem a dolgon. De hamar be kellett látnom, hogy az illetõ, aki mindezt terjeszti, komolyan is gondolja. Láttam, fel akar tüzelni. Ki akar hozni a sodromból. Meg akarja becsteleníteni emlékeimet, amelyeket nagyapámról, a becsületes emberrõl õriztem, mert tudta, nagyon szerettem tisztességét, nyílt paraszti eszét.
    Dühösen szitkozódtam magamban.
    Legszívesebben megütöttem volna, mert tudtam, hogy minden szava hazugság. De nem tehettem, hiszen a rokonom, nagynéném és édesanyám még élõ testvére mondja mindezt a szemembe. Szinte élni se volt kedvem miatta. Én soha nem akartam találkozni vele ezután. Úgy gondoltam, jobb, ha nem látjuk egymást többé az életben.
    Akkor még nem tudtam, hogy a sáskák hada néha a saját fajtáját is felfalja. Hát még az ember, ha megszokott életformája felborul - amint a rendszerváltáskor megtörtént a mi családunkkal és másokkal is. Újból bebizonyosodott, hogy félelmében még a leghûségesebb gyermek is megtagadja szeretteit, ha bajra fordul a sorsa, csakúgy, mint Péter Jézust.
    És többször is ha kell. Még a halottat is.
    Mert új hátteret akar magának teremteni, amelyrõl úgy hiszi, jobban szolgálja majd eljövendõ életét.

LÁSZLÓFFY CSABA

Két apokrif

A középkor bölcsesség-ideálja

A tévedés, az ámítások nyelve! -
mindegy, hogy milyen pergamenre rótták.
Kapóra jött nap- s holdfogyatkozások:
a rettegés kánonba foglalt
ritmikájára romlott római
s nomád hiszékenységét hódító rém:
az önmegtartóztatás rítusa.
Szakadár pápák, kéjes vérengzésben
kitûnt királyi vér, a mártír
szent méltóságára áhítozó.
Bizánc udvari ceremóniája,
név szerint, a ranglétra sorrendjében
felsorolandó méltóságok,
melyek a császári kinevezés
útján nyerhetõk el, s minden egyéb
a behódolást hivatott szolgálni.

A kantátorok harci buzdítása:
"Az Ég velünk van, Isten dönti el a
csata kimenetelét!"
Közben otthon
a gépezet lesújt, vagy fölemel -
már-már unalmas, ugye, Bölcs Leó?
 

Lukianosz-utánzó névtelen (XV. század)

 "S nevetve nézem mind, kit eltalált nyilam"

Ó, te leleményes görög szellem, ki
- elõre látom - a Hádészban is
képes lennél rávenni, hogy a leg-
fenségesebb császárt mint a podagra
meggyötörvén, hozzá hûtlen legyek,
feledve a sok perpatvart s viszályt!...
Mit tegyek? (A legalattomosabb
dög nevetve harap belénk!) Álmomban
folyton ott kotkodácsol, szöszmötöl, s még
szeretkezésre is meginvitál az
istentelen Lukianosz...
(Légy üdvözölve,
szarkazmusod által, azért Bizáncban!
Hol minden csak utánzat; még ez is.)
 

Zuhanás

Hová lett a pillangó szárnyáról a csillogó por?
(a bukázó repülõgép se megindítóbb) -
Kit érdekel!... A bûnözõk hátrahagyott
kartotékai között az utókor
úgysem õrzi a lepkeporos ujjlenyomatot.

Anyátok meg sem szült, s máris elveszítettétek.
A performance pózába merevült,
   sok kezdetleges kísértet.
Egy háztartási gépet sem unok jobban,
mint titeket (és veletek a jövõt is),
vértelen valóság s a dollárvágy rajokban
dongó haszonélvezõit.

Mire az örökkévalóság hegyét megmásznátok,
a viharok széttépik zsigereiteket.
"Sors lehangoltjai!" - rém ismerõs eset,
a világvége vagy a túlvilág van messzebb tõletek?

Kitérdelt nadrággal, hellenisztikus riherongyon
megaszalódott hittel mint apátok mondom:
ami szétszedetett, többé össze nem rakható.
A szemüreg kiszárad és kiapad a Szent Anna*-tó.
Káinnál s Ábelnél csupaszabban
didereghettek a steril úrhuzatban.

Aki ezt elsõnek belátja, hátha
visszaosonhat a vers Paradicsomába.

ILUH ISTVÁN

Menni kell menni-menni

Kigombolt ingben
S feltûrt ingujjal
Menni-menni-menni
Hív a széparcú semmi
Van valaholon túl
Kell neki lenni
Amerre van a sehol
Ahol
A nincs lelke a csönd
S a csönd lelke a semmi
Kigombolt ingben
Majd csak meglelek
Valamit valahol
Csak menni kell
Menni-menni-menni
 

Poros hírek

Álmatlanságom szürke
Felhõkbe bugyolált

Fáradtságommal
Összeöntve hordom
Zsörtölõdöm
És morgolódom
Hitvány kis sors utam
A vágtató világ sztrádáiról
Poros híreket
Hoznak a szelek
S tele puttonyos fellegek
Várnak rám lesen
A jégesõ százszoros
Erõvel záporoz
S ver keservesen
Vánszorgok sorsom nyomában
Tüskés akáccal teleültett aggok
Kõlócás udvarában