KÉPZÕMÛVÉSZET

LOUIS ARAGON

Matisse-ról és a kollázsról

Elsa Triolet Sohanapján címû regényében van valamilyen kísértésféle, hogy a papier-peint ("tapéta-papír") szóból fogalmat csináljon az ember. Amikor Elsa a kefelevonatokat olvasta, láttam, hogy dühös a korrektorra, mert kijavította a papier-peint kifejezést többes számra: papiers peints ("tapéta"), mintha áru volna (tapéta-papír bolt), és kötõjel nélkül, mintha olyan papírról volna szó, melyet befestettek, s nem egy ötletrõl, a tapéta-papírról. Madeleine Lalande, a Sohanapján hõsnõje, nem volt benne bizonyos, hogy a tapéta-papír nem gondolkodik, sõt talán kicsit többet is, mint más tárgyak... Az a tény, hogy egy bizonyos módon összeillesztik az anyagrészeket, még nem jelenti azt, hogy egy új tárgyegyed születik. A fa, a selyem, a kárpitozó anyag együttese új tárgyat alkot, de nem új egyedet... de a papír-tapéta igenis cselekszik, és ehhez nincs szüksége arra, hogy beszéljen; lehet, hogy hipnózis útján cselekszik, lehet, hogy mint egy tájon az égbolt; amely akkor is hat, ha nem nézik.
    Hogy Madeleine fejében összekeveredik a papír-tapéta és II. Lajos kastélyának a díszlete, ahova sétálni megy a szeretõjével, a szobrásszal, akit undorít ez a sok látszat, ezt nagyon is elárulja az a szakítólevél, amelyet Madeleine Frédérichez ír, s amely így végzõdik: Én a látszat pártján vagyok.
    A kollázsok meglehetõsen hasonlítanak ehhez az összerakáshoz, amelybõl új tárgy születik, de azért nem lét-tárgy, legalábbis elsõ látásra. Vagyis abban a mértékben, amennyiben csalóka látszatról van szó - melyen az, ami festett, az, ami tettetett, a ragasztott tárgyra támaszkodik -, a ragasztott tárgyban útlevélre, vízumra lel, amely a valóság országába vezet. Így gondolkoztam, amikor eszembe jutott André Masson A festés öröme címû írásának egyik passzusa: "Valaha az »absztrakt«, »non-figuratív«, »szuprematista« mûvészeket közönségesen fazekasoknak, himzõknek, tapétarajzolóknak nevezték, s azok is voltak. Ma festõnek mondják magukat, és mivel ez nem kerül semmibe, abszolút festõnek. . ."
    Nagyon jól látható tehát, hogy André Masson szerint a hamis látszat, akár az elvont mûvészetrõl, akár az úgynevezett tapéta-papírról van szó, annyi, mint nem-festészet, nemfestett. Ezzel szemben a piktúra annyi, mint az igaz-látszat. A ragasztott tárgy vagy a falpapír.
    Az utóbbival kapcsolatban vitatható, mert azt mondhatják, hogy nem szükségszerûen "non-figuratív", esetleg tele lehet rózsával vagy hajócskával, vagy lombozattal. Vegyük ez utóbbi példát: még ha csupa levél is, s a pozitív elmék azt gondolják, tapétát vettek, a képzelõdõk meg hogy az erdõ kellõs közepén leledzenek, még akkor sem mint tájkép hat, nem visz bennünket a fák közé, nem veszítjük el szem elõl, hogy díszítõ jellege van, mint ahogyan a ruhán a legszebb hímzés sem felejteti el velünk a nõt. A fali tapéta mindig hamis látszat marad; a festészetnek pedig a valószínûség, az igaz látszat a célja. Festeni annyi, mint parancsolóan meghatározott, visszavonhatatlan kapcsolatot teremteni a dolgok közt.
    De hát a kollázs nem az, ami nem festett? Vannak kollázsok, amelyekrõl el lehet ezt mondani. De nem minden kollázsra vonatkozik ez az értelmezés. Elõször is, mert a kollázsban nem az nem-festett, ami meg van adva a festészetnek: a nem-festett a piktúrának csak kiindulópontja, s ez nagy különbség. Értsük meg egymást: a hagyományos festészetben a festõ a nulla pontról indul el, a fehérbõl, az ûrbõl, a kollázs esetében viszont a kiindulópont a megadott tárgy, minden bizonynyal a nem festett tárgy, de ez végül is be lesz építve a festménybe, hasonul a képhez. Vagyis a hamis látszat visszájára fordult: a festett terület, a piktor gondolata felülkerekedett a kiindulási tárgyon, a valóságos tárgyon, amelyet a külvilágtól kölcsönzött, s amely festettnek látszik. Még mindig a hamis látszattal van dolgunk, amint egy kifordított ruhaujj is ruhaujj marad. Ezt persze arra a kollázsra értem, amely nem marad meg csupán ragasztott tárgynak - vagyis a kubista kollázsról beszélek, nem pedig a dadaistáról.
    Az, amit mondok, csak példa, melyrõl érdemes egy kicsit elgondolkodni Henri Matisse kollázsaival kapcsolatban. Akkoriban, amikor sokszor találkoztam ezzel a nagy festõvel, abban a korszakában volt, amikor - gondolom csak úgy játékból - két vászon közt, két nagy rajzkorszak közt, elkezdett valamiféle maketteket kombinálni, eleinte mint színes papírokból összerakott és kigondolt képeket. Megjegyzem, hogy harminc évvel korábban, a szín egyszerûsítésével, ami a vad (fauve) periódust követte, Matisse új technikája - mely képsíkokkal dolgozott, mintázás nélkül - szintén makettnek látszhatott volna a látogató szemében, ami után jön a festendõ vászon. A szem hozzászokik, s ami a számára nem-festett volt, festménnyé válik. De amikor megláttam a Jazz elsõ képsorát és az elsõ díszítõ táblafestményeket, amelyeken egyébként újra megjelentek azok a formák, amelyekrõl tudtam, hogy öt-hat évvel ezelõtt Matisse folyton ezeket látta rémképeiben, mint például a különbözõ korallsziget tavak, tahiti emlékek, s most már szabadokká lettek, és független festészeti életre ébredtek... akkor én is gyerekes módon tapéta-papírról beszéltem, és nagyon jól láttam, mikor a mester összevonta szemöldökét, hogy õ ezt részemrõl rosszalló értelemben használt kifejezésnek fogta fel. Igyekeztem jóvátenni.
    Megkíséreltem hát, hogy elfelejtse ezt a benyomást, elnézést kértem a következetlenségért, hogy a tapéta-papírhoz hasonlítottam azokat a kivágatokat, amelyeknek a színét Matisse a kivágott papírtól kölcsönözte, tehát nem festett színt használt. A matisse-i kollázsok eredetisége ugyanis éppen abban rejlett, hogy a mester színes papírral dolgozott, nem pedig tárgyakat ábrázoló figurákkal, vagyis nem úgy járt el, mint például Max Ernst, akinél a kollázs ábrázolt tárgyakból, alakokból áll. De ezzel nem mentem semmire, és Matisse megjegyezte, hogy az õ kollázsai elsõsorban kivágatok, s ragaszkodott e szóhoz. Festett kivágatok. A színt nem ecsettel vitte a vászonra, hanem az elõzõleg gouache-sal befestett papírlapokból ollóval kivágta a rajzolt formákat. Erre helyezte Matisse a hangsúlyt, s ahelyett hogy - mint a korábbi piktúrában - a rajz mindig megelõzte volna a színt, s elrendezte, körülhatárolta, "elõkészítette" volna a felületeket, amelyeknek a kompozíció festett síkján lehetett virág, tárgy, személy formája a háttérben, itt elõbb a színt festette fel a mester, majd kivágta, vagyis utólag rajzolt az ollóval, tehát a színt vették körül a kompozíció formái. Teljesen helytelen volt tehát azt mondani, amit én, hogy a színes papír foglalta el a festmény helyét, ellenkezõleg, az elõzõleg megválasztott és vízzel megfestett szín itt uralkodó jelleggel bírt, s ez éppen olyan messze volt a nem festett kollázstól, mint a tapéta-papírtól, vagyis a hamis látszattól. Matisse kivágott gouache-ai más módon teremtették újjá a természet tárgyai közt fennálló isteni kapcsolatokat. Nem kétséges, hogy Matisse szemében ragasztani, ami különben sokszor nem volt egyéb, mint a térvariációkkal és tömegviszonyokkal tûzni, amelyeket aztán hozzáadott ezekhez az összeillesztett felületekhez, sokáig babrálva velük... ragasztani nála annyi volt, mint festeni. Még azon a tényen túl is, hogy a kivágott papírt fizikailag elõzõleg õ festette be.
    Lényegében Henri Matisse nem volt messze Madeleine Lalande-tól: ha a tapéta-papírról nem is, kivágott gouache-airól majdnem azt mondta, akármennyire dekoratívnak tartotta is õket, hogy gondolkodtak: abban az értelemben, hogy a kép a festõ gondolata, gondolatának látszata, nem pedig gondolatán kívül álló tárgyak hamis látszata. Az a kapcsolat, amelyet Manet a Reggeli a szabadban szereplõi közt állapított meg, merev gondolat, éppúgy mint Matisse 1952-es Néger nõje esetében a gombostûkre tûzött vízfestékes-papírok. Nem tudnak követni? Azt mondtam, hogy Matisse nincs olyan távol Madeleine Lalande gondolatától, mint ahogyan hinné az ember. Avagy nem azt mondotta-e Madeleine-rõl a férje, hogy... az a meggyõzõdés hajtja, hogy a papír-tapéta teremtette légkörön múlik egy család, egy házasság harmóniája... hogy Madeleine kicsit boszorkány, és a tapétára vonatkozó tanácsaitól függ, hogy milyen hangulat uralkodik a fölfrissített, újonnan tapétázott falak között...
    Matisse pedig 1948-ban azt írta a Philadelphia Museum of Art igazgatójának, Harry Cliffordnak: "Mindig szerettem volna, ha munkáim olyan vidámak és könnyûek, mint a tavasz, s nem árulják el, milyen erõfeszítéssel készültek..."  1945-ben pedig azt mondta a Lettres françaises kritikusának: "A modern mûvészetet az jellemzi, hogy részt vesz az életünkben. Egy kép a maga lebegõ színeivel örömöt sugároz szét maga körül. (...) A falon lévõ festménynek olyannak kellene lennie, mint a virágcsokornak a szobában. A virágnak van mondanivalója, gyöngéd vagy heves. Vagy egyszerûen azért érzünk örömöt, mert a sárga vagy piros felület hangsúlyozza a határozottabb mondanivalójú virágokat, például a rózsákat, az ibolyákat, a margarétákat, amelyeket összevetünk a gólyahír izzóan narancsszínû és csupán csak díszítõ vonásaival."
    Avagy tán nem varázsló volt-e Matisse is egy kissé? Nem akarta-e egész életén át irányítani azok kedélyét, akik festményeit nézték? ("Én a munkás pihenéséért festek" írta, emlékszünk rá, vagy ötven esztendõvel ezelõtt Jean Royére La Phalange-ában.) A Jazz szövegében meg így írt: "Keressük az örömöt az égben, a fákban, a virágokban. Akinek nyitva a szeme, az mindenütt virágot lát."
    Emlékezzenek csak, mit mond a Sohanapján: a tapéta-papír... lehet, hogy hipnózis útján cselekszik, lehet, hogy mint egy tájon az égbolt, amely akkor is hat, ha nem is nézik... Akármilyen távol vannak is Matisse kivágott gouache-ai Madeleine Lalande tapéta-papírjaitól, bizonyára az a közös meggyõzõdés vezeti az öreg festõt és a fiatal varázslónõt, hogy az igaz látszat meg a hamis látszat hatással lehet az ember kedélyére, akárcsak az ég.
    Különös ez a mai becsvágy, hogy eget borítsunk az ember fölé. És végeredményben nem számít, hogy ezt a tapéta-papír fondorlatával vagy a festészet diadalával teszik-e. Henri Matisse-nak elég az ég két zászlókék szelete, hogy kivágott darabjaikkal körülöleljék egy Vénusz bámulatos fehérségét. Itt abban van a kollázs lényege - s ez Matisse felfedezése -, hogy egy kis távolságot tud tartani köztük, amelyben úgy rejlik a meztelenség, mint a falra vetõdõ napfény.

BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA

MÉRLEG

SIMOR ANDRÁS

Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról

József Attila verseinek 1984-es kritikai kiadása, Stoll Béla munkája jelentõs elõrelépés volt a József Attila-textológia történetében. Az új kritikai kiadás kijavította az 1952-es elsõ kritikai kiadás (Waldapfel József és Szabolcsi Miklós munkája), illetve annak 1955-ös második javított és bõvített kiadása (Szabolcsi Miklós munkája) hibáit, számos olyan tévedést korrigált, amelyek József Attila kötetekbe, szöveggyûjteményekbe, iskolakönyvekbe egyaránt bekerültek. Az új kritikai kiadás a szövegkritikai apparátust közvetlenül a fõszöveg alatt szerepelteti, megkönnyítve ezzel a József Attila-versek tanulmányozását, a változatok egybevetését a versek végleges szövegével.
    De a szövegproblémák véglegesen az 1984-es kritikai kiadással sem oldódtak meg.
    Kezdjük azzal a problémakörrel, amelyet a Döntsd a tõkét, ne siránkozz, illetve a Medvetánc címû kötetben szereplõ változatok fõszövegként való hitelesítése okoz. Az 1984-es kritikai kiadás jegyzetanyagában ez áll: "Nem a kritikai kiadás feladata annak eldöntése, hogy melyik változat a sikerültebb, vagyis a változtatás »rontás«-e, vagy »javítás«. Ezzel akár egyet is érthetünk, ám hozzá kell tennünk azt, hogy hitelessé "véglegesíteni" csakis olyan szöveget szabad, amely minden tényezõ figyelembevételével nevezhetõ hitelesnek. Azon vitatkozni, hogy a Beszél a tejben a költõ Dolgos Óriásra vagy Vörös Óriásra vár-e, nem igazán fontos. A Nyár esetében viszont nagyon is helyénvaló a hitelességrõl szóló vita. Az 1984-es kritikai kiadás így fejezi be a verset:

    Ily gyorsan betelik nyaram.
    Ördögszekéren hord a szél -
    csattan a menny és megvillan
    kék, tünde fénnyel fönn a tél.

    A Döntsd a tökét, ne síránkozzban az utolsó sor:

    elvtársaim: a kaszaél.

    Elfogadható-e ebben az esetben az az álláspont, hogy József Attila esztétikai megfontolásból változtatott a vers befejezésén, és nem azért, hogy "ne ütközzék paragrafusba", vagy hogy még "hazánk legóvatosabb duhajainak egyike", Vámbéry Rusztem se találjon benne kifogásolandó sort?
    Mészáros István József Attila és a modern mûvészet címû könyvében1 felidézi Fejtõ Ferenc egykori írásának azt a kitételét, miszerint József Attila "mesterségesen" akart "begyömöszölni" a költészetbe "valami proletárit", és az új megoldást lelkesülten "mennyivel illõbb"-nek nevezi.2 Idézzük Mészárost, aki könyvét az olasz közönségnek írta: "Az eredeti verssor szervesebb kapcsolatban van a látomás egészével, amely minden képével, a darázstól a mérgesen meghajló vadrózsától a nyárig, amely »vörös, de karcsú még« a »vérbõ« ám csak bóbiskáló eperig és a viharig, amely »gubbaszt« - tehát egy folyamatos crescendóval sugalmazza azt, amit a szerkezet belsõ szûkségszerûségénél fogva még nyíltabban intonál a tökéletesen helyettesíthetetlen utolsó sorok záróképe. Míg - és ennek belátásához nem szükséges a Duna-medence mély ismerete - a kék, tünde fényû tél úgy jön viharral, mennydörgõ és villámló éggel, ahogy - egy magyar szólásmondással élve - a csizma jön az asztalra (a tél a magyarban rímel a széllel, valamint a kaszaéllel, az õsz viszont semmiképp sem). " Az idézet kiegészítéseként tegyük hozzá, hogy Fejtõ a Nyárban "tömör táj- és évszaktörténetet" látott.
    A Nyár 1930-ban a Makói Friss Ujságban a kõvetkezõ utolsó szakasszal jelent meg:

    Ily gyorsan betelik nyaram.
    Ördögszekéren hord a szél -
    egy pillanat és odavan,
    amit egy nemzedék remél.

    Egy év múlva József Attila, elrontva a rímszót (nyaram - megvillan), kaszaélként idézte fel a nyári vihar villámát. "A nyár a kasza hozzákapcsolódó képével valójában a szabadságharcot megelõzõ évektõl fogva a forradalom egyik jelképe a magyar irodalomban" - magyarázza Mészáros az olasz olvasóknak, felidézve Petõfi és Ady Dózsa-verseit.
    A Medvetáncot megelõzõ, tervezett és meg nem valósult kötet, a Tiszta szívvel számára 1934-ben József Attila így gépelte le a Nyár befejezõ sorait:

    csattan a menny, és megvillan
    - dõl a zápor - a kaszaél.

    De ez a változat sem volt eléggé megnyugtató a Medvetáncot megjelentetõ Révai Irodalmi Intézet R. T. számára, amely a költõvel kötött szerzõdésben a következõ utolsó mondatot íratta alá József Attilával: "Kötelezem magam arra, hogy felszólításukra a kötet bármelyik versét külön indoklásuk kötelezettsége nélkül kihagyom, illetõleg azt egy másik, Önök által nem kifogásolt verssel felcserélem."
    Egészítsük ki az eddigieket még valamivel. A József Attila-i költõi kép eltérését a hagyományos költõi képtõl Timár György "lírai azonosítás"-nak nevezi. A hagyományos költõi képben az asszociáció révén kapcsolatba került fogalmak párhuzamosan egymás mellett szerepelnek, a kép továbbvitele során is megmarad a versen belüli kettõsség, míg a lírai azonosítás esetén az asszociáció révén egymás mellé került fogalmak különbsége eltûnik, a vers világában nem parallel szerepelnek, hanem egyesítve. József Attila számára a lírai azonosítás a szemlélet és a szemléletet kifejezõ forma tökéletes azonosulása, az õ szavait idézve: "a vers egy-két sora a kölcsönösen függõ kapcsolódások folytán eleve meghatározza a többit, vagyis a mû világának minden pontja archimedesi pont"3 A kaszaél tehát maga a villám. A lírai azonosítás lehetõvé teszi, hogy a villám a versben kaszaélként jelenjen meg. A Nyár eredeti befejezése a József Attila-i képalkotás bravúrja. József Attila, aki gyakran használt hasonló képeket, a villám - kasza asszociációt más versében is alkalmazza:

    Kaszák villognak az egen,
    suhogó rendekben dõl a zápor.
                                            (Esõ)

    Ha a zápor suhogó rendekben dõl, akkor a cseppek búzaszemekként pattognak, peregnek. Ám az 1930-as nagy munkástüntetésre emlékezõ költõ így folytatja versét a második szakaszban:

    Kaszák villognak? Szuronyok.

    A minden szavát tudatosan használó József Attila kényszerûségbõl írta át a Nyár befejezését. Ha valóban esztétikai ok késztette volna változtatásra, nem javította volna ki az elrontott rímet? (Érdekes, hogy a finnyás ízlésû Fejtõ erre nem is gondolt. ) Inkább úgy vélem, hogy a költõ ránk kacsint, az utókorra, amikor meghagyja a rossz rímet, és kacsintása azt mondja: "Értsétek meg, mire kényszerültem ebben a korban, amikor nem tehettem le rongy ceruzámat, és nem köszörülhettem a kasza élit."
    A Nyár szövegét ne hitelesítsük az 1984-es kritikai kiadás alapján. Mellesleg ezúttal a fõszöveg átveszi a Medvetánc sajtóhibáját is, és elrontva közli az elsõ szakasz egyik rímét (könnyûségû rét - az ég), megõrizve helytelenül a hosszú û-t, és a könnyûségü helyes változatot csak mint a kolozsvári Pásztortûzben szereplõ változatot rögzíti.
    Hasonlóképpen problematikus az Engem temetnek végleges szövege is. Ez a vers a Nyugatban illetve a Nincsen apám se anyám címû kötetben a következõ utolsó szakasszal ért véget:

    Emlékem egyre merevebb lesz.
    Egy spicli rábök homlokára,
    síromig setteng s jó kutyámat
    nem uszíthatom többé rája.

    A Medvetánc változatából kimaradt a spicli, helyette az 1926-os Diogenesben megjelent, A pap mosolyog címû vers megoldása szerepel: "Valaki". Csakhogy a rábök és a setteng ige összefügg a spicli szóval ( a vers "minden pontja archimedesi pont"), a valaki szóval viszont a kapcsolat semmitmondóvá válik. Nyilvánvaló, hogy a spicli, rendõrspicli szó éppúgy paragrafust sértõnek bizonyulhatott, mint a kaszaél.
    Másféle problémára bukkanunk az [Õs patkány terjeszt kórt... ] és a Gyönyörût láttam címû versek esetében. Az [Õs patkány terjeszt kórt... ] a költõ életében nem jelent meg. Németh Andor A költõ hasztalan vonít címmel közölte 1938-ban, a 3. szakasz híján, és hibásan írva a 11. sor végszavát: jogokat jajokat helyett. Ezt a hibát átvette az elsõ kritikai kiadás, és elfelejtette kijavítani az 1955-ös javított kiadás, habár a verset állítólag a kéziratból közölte. Az új kritikai kiadás végre ezt a durva hibát (mit jelentenek a nedves jogok? ) kijavította.
    Nagy László viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a második szakasz rímelése nem különbözik a többitõl, csupán el van rejtve benne a rím. Nagy László olvasata: "hát új gyalázat egymás ellen". Nagy László igazát a kézirat is megerõsíti. József Attila ugyanis a 11. sor átdolgozása után a sor végén lévõ egymás ellen szavakat kihúzatlanul hagyta, nyilvánvalóan azért, mert az ellen szót a szellem szóra felelõ rímszóként a sorvégre kívánta helyezni. A második szakasz elsõ négy sorának helyes olvasata tehát ez:

    S mert a nemzetekbõl a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.

    Ebben az esetben feltétlenül elemezni kell a kéziratot, hiszen a közlõ nem József Attila volt, aki az egymás ellen szavakat a sorvégen kihúzatlanul hagyta, hanem Németh Andor.
    A Gyönyörût láttam a Szép Szóban jelent meg 1937 szeptemberében. Nem hiszem, hogy József Attila látta volna a korrektúrát, vagy ha meg is mutatták neki (1937 júliusában került a Siesta szanatóriumba), egyáltalán nem biztos, hogy precíz korrektúra készítésére alkalmas állapotban volt, hiszen a vers a Szép Szóban durva sajtóhibával jelent meg, kedvességet nyomtattak kedves ég helyett, ezúttal is tönkre téve a rímszót: gyengeség - kedves ég, és azután egészen az 1984-es kritikai kiadásig így látott napvilágot.
    A vers fõszövegben elfogadott 22. sora a következõ:

    megöl az ellenség és megver

    Vagyis: nem elég, hogy megöli a költõt, még meg is veri. Az egyik kéziratban a 22. sor helyén ez olvasható:

    elfog az ellenség és megver

    Nem inkább ezt a sort kellene hitelesíteni?
    A Flóra címû vers is a Szép Szóban jelent meg 1937 márciusában. Az elsõ kritikai kiadás a 31. sorban megfeledkezett egy névelõrõl, a Már kétmilliárd második szakaszát így kezdte: "Ugy kellesz, mint parasztnak a föld", "a parasztnak" helyett.

    A Megméressél 4. szakasza az 1984-es kritikai kiadásban így szól:

    Õ az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Nem került be ide, a "porráomlás" elé fölöslegesen egy névelõ?
    A Szép Szóban az elõbb idézett szakasz így jelent meg:

    Õ az okmány, kivel a kellem,
    a porráomlás ellen a szellem,
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Az új kritikai kiadás a központozást a kézirat alapján változtatta meg. Ha viszont a Szép Szó központozása a helyes, a felsorolás még inkább azt valószínûsíti, hogy a ritmus a 75. sorban sem változik, és az a névelõ nem ütemelõzõként került a versbe, netán csak véletlenül maradt a kéziratban, és jelent meg aztán így a Szép Szóban.
    Nemcsak a központozás problematikus, hanem a versek ékezése is. Vegyünk egy nyilvánvaló példát. A Döntsd a tõkét, ne siránkozzban az Áradat hosszú í, ú, û nélkül jelent meg. A Medvetáncban az Öt szegény szól ékezésébe, melynek szövege szinte azonos az Áradat 2. 3. 4. 5. 6. szakaszával, szerepel a hosszú í, ú, û, tehát a költõ maga is az ékezésnek ezzel a módjával értett egyet. Valójában sem a kézirat, sem a gépelt változat, sem a lapokban való megjelenés, sõt még a kötetekben való publikáció módja sem igazán elégséges annak eldöntésére, hogy József Attila újonnan megjelenõ köteteibe, a különféle válogatásokban az ékezés melyik módját volna helyes követni, az elsõ vagy a második kritikai kiadásét, avagy minden lehetséges szempont mérlegelésével (beleértve a verstan szempontjait, ez esetben a József Attila-i verselés jellegzetességeit) kidolgozni az ékezés leghitelesebb módját.
    Ezúttal a József Attila-i vers egyik ritmikai jellegzetességére szeretném felhívni a figyelmet. Korszerû verstanaink arra figyelmeztetnek, hogy a magyar jambus esetén, ha csonka sorvégzõdésrõl van szó "az utolsó teljes láb tisztaságának igénye nem megszeghetetlen törvény, csupán erõs törekvés; olykor felbukkannak spondeikus végzõdések, csonka sorvégen gyakrabban:

    s hol zápfog rág, a város érdes része

          (Munkások)4
 

    A jelenséget illusztráló példa nem véletlenül József Attilától való. Számos hasonló sort idézhetnénk tõle:

    De - elvtársaim! - ez az a munkásság
          (Munkások)

    ölbecsaló anyatermészet
          (Hazám)

    Költõ vagyok - szólj ügyészedre
          (Hazám)

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny
          (A Dunánál)

    mert öled helyén a tiszta ûrt tartod
          (Magány)

    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
         (Thomas Mann üdvözlése)

    Zsoldos a férfi, a nõ szajha
         (Március)

    Milyen szép! - bólintva mindenre
         (Flórának)

    Fölösleges a példák számát gyarapítanunk, inkább próbáljuk megfejteni a jelenség mibenlétét: miért használ József Attila meglepõen sokszor szabálytalan sorvéget csonka jambikus sorban? Nem arról van szó, hogy kevésbé figyelt volna a vers ritmikai követelményeire, arról se, amit a 70-75%-os jambikus-spondeikus arány betartásának elégséges voltával, vagy a szimultán verseléssel szoktak magyarázni. József Attila tudatosan töri meg az andalító versritmust. Példaként a Hazám második szonettjét idézem:

    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemõhalál

    Az elsõ sor szabályos jambusokból áll. A második sor nyilvánvaló tudatossággal nem követi a verselésnek ezt a módját, a költõ nem kíván minket titázva elandalítani. Ladányi Mihály írja önjellemzésként, hogy "szabad ritmusokat ültetett át / elhájasodott jambusokba."5
    Errõl van szó József Attilánál is. Kemény ritmusai verselési bravúrok, szinte észrevétlenül újítja meg ezekkel a sorvégekkel a jambust, és teszi azt alkalmasabbá mondanivalójának kifejezésére. Nem az a jelentõs költõ, aki verstanok számára kiváló illusztrációs anyagot ír, hanem aki megújítja - olykor észrevétlenül - a verselés szabályait. Ezt tette József Attila szabálytalannak tetszõ sorvégeivel, erõsen törekedve arra, hogy a kellõ helyen megszegje a törvényt, az elhájasodott jambusok törvényét, melynek betartására második és harmadik vonalbeli poétáink annyira büszkék.
    A hiteles szövegközlésnek mindezt komplex módon kell figyelembe vennie. S ne feledkezzünk meg arról se, hogy József Attila nem azért írt verset, hogy a filológusok dolgát megkönnyítse. Felelõtlenül ajándékozgatta kéziratait, olykor nem ékezett be minden hosszú í-t, ú-t, û-t, máskor örült, ha a nyomdában egyáltalán ellenõrizhette készülõ könyvének korrektúráját, miközben másolás után loholt, hogy éhen ne haljon.
 

JEGYZETEK:

1  Mészáros István: Attila József e l'arte moderna, Lirici Editori, 1964; magyarul kéziratban, Csala Károly fordítása, megjelenés elõtt   [vissza]
2  Fejtõ Ferenc: József Attila költészete, Szép Szó, 1938 január-február               [vissza]
3  József Attila: Irodalom és szocializmus, József Attila Összes mûvei, III. kötet  [vissza]
4  Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan                                                      [vissza]
5  Ladányi Mihály: Nekrológ                                                                               [vissza]
 

MÛHELY

KISS VIKTOR

    Válság a válságért - fasizálódás a mai kapitalizmusban
    "A tõkés termelés öncélúsága, a termelés a termelésért elve nem mûködhetne [...] ha a másik odalon nem alakulna ki a fogyasztás a fogyasztásért világa. "
    (Hermann István)
 

A "nagy válságérzetek" szinte egyidõsek a modern kapitalizmussal. Korábban minden kétséget kizáróan annak önkritikájában, esetenként önkorlátozásában játszottak szerepet. Ennek persze az a sajátos technikája volt, hogy a problémákat nem valódi gyökereinél ragadták meg, így természetesen elérhették, hogy ne feloldhatatlan ellentmondást lássanak bennük, még akkor sem, ha valójában errõl volt szó. A "válságkezelés" mégis szinte mindig valódi pozitív következményekkel is járt, és ez még akkor is igaz, ha az egyre inkább kiépülõ totális manipuláció technikáinak köszönhetõen az adott korszak ideológiája lehetõséget biztosított arra, hogy a válságot néhány "látszatmegoldással" integrálják. Éppen ebbõl kell a jelen baloldalának is tanulnia. Ha a huszadik század elejének, "beteljesedetten bûnös" kapitalizmusában pusztán a kultúra hanyatlását és a háborús vérontást pillantjuk meg, s nem számolunk az imperializmus jelenségével. Ha a "totalitárius rendszereket" õrült elmék szüleményeként aposztrofáljuk. Ha a hatvanas évek "totális manipulációjától" az egyént és az ellenzékiséget féltjük, s nem a monopolkapitalizmus agóniáját látjuk benne. Akkor nyilvánvalóan vagy az értelmetlen szélmalom-harcokat, vagy a polgári apologetikát kell választanunk - s nincs ez másként a mai korszak "fasizálódási tendenciái" kapcsán sem.1
    "Válság" és "fasizálódás" viszonyának vizsgálata a legkevésbé sem új területe a témával foglalkozó tudományoknak. Ma már bevett elgondolásnak számít az a megközelítés, amely szerint a kapitalizmus túltermelési válságaira adható egyik válaszreakcióként értelmezhetõ ez a "jelenség", amely így lépten-nyomon felüti a fejét. A baloldal legnagyobb vívmányainak egyike volt, hogy felismerte: a fasizálódási tendenciák szükségszerûen jelen vannak a tõkés társadalomban, amennyiben a "kontratyev-i válságciklusok" is megszüntethetetlenek.2 Miközben az elgondolás a mai viszonyok között kétségkívül alapot teremt a liberális rendszerkonform véleményeknek is, mint például, hogy még a jóléti szociáldemokrácia válsága után kiépülõ intézményrendszer is hatékonyabb megoldás a "szélsõjobb" ígéreteinél, ráadásul az utóbbi elleni politikai harcnak minden eszköze rendelkezésre áll már.3
    Dolgozatunkban ezért éppen azt a nézetet szeretnénk megalapozni, hogy a "fasizálódás", illetve a modern kapitalizmus szükségszerû jobbra tolódásának kérdése mégsem csak a baloldal "nem múló rögeszméje", hanem a jelen korszakos válságának valódi lényege.4 Hogy ezt világosan láthassuk a "jobboldali tendenciák" számbavétele helyett szükséges a tõkés termelési struktúra egészére vetni néhány pillantást. Ne felejtsük el: éppen a polgári demokráciák kormányai "reagálták túl" a néhány éve Ausztriában történteket, éppen ezekben az országokban sújtják kivételesen "antiliberális" szabályok a szélsõjobboldali mozgalmakat. Éppen ezekben az országokban, folytatnak kampányokat a homoszexuálisok, a nõk, a fogyatékosok egyenlõségéért. Az Egyesült Államok élharcosának tekinti magát a "szegény országok megsegítéséért" vívott küzdelem s ennek csak mértékét, nem szándékát lehet (szokás? ) kétségbe vonni. A neoliberális érv, hogy a menekült milliók megállítása a határokon befelé ugyanúgy szociális kérdés, mint kifelé a világszegénység, éppen "a médiák" számára tesz komolytalanná egy olyan érvet, hogy az európai és amerikai kormányok maguk egy új fasiszta világrend elméleti szálláscsinálói lennének. Ennek a "liberális apologetikának" a farizeusságát leleplezni - ma talán ez a legfontosabb feladat a baloldali társadalomtudomány számára.
 
A "válságérzet" megváltozott funkciói és a válságipar
 
Régebben a kapitalizmus legitimációs ideológiája (legalábbis a II. világháború végétõl a jóléti állam "bukásáig") arra az alaptételre épült, hogy ha az egyén sikeresen integrálódik a munka és a fogyasztás világába, megteremtõdnek boldogulásának keretei, s ezek tartalommal való feltöltése csupán szerencséjének, vagy balsorsának függvénye. Még Keynes is úgy vezeti le saját "válság-elméletét" mint fogyasztás és munka megbomlott egységét: ha a túltermelés miatt eladhatatlanok a termékek a piacon, megszûnnek a munkahelyek. Ezután a cégek csõdje miatt a fogyasztás még inkább visszaesik s a rendszer öngerjesztõ spirálként összeomlik.5 Elmélete nyílt beismerése annak, hogy a modern polgári társadalom eldologiasodott viszonyai között nem az emberi munka, hanem a jövedelem, nem a gazdagság, hanem a kielégületlenség, nem a hasznosság, hanem a feltétel nélküli fogyasztás világa épül. A "jóléti állam" fénykorára végérvényesen határvonal került a "termelés a termelésért" és a "vásárlás a vásárlásért" világa közé - miközben az átlagpolgár mind kiszolgáltatottabbá vált a reklámcégek manipulációjával szemben.
    A szemléletmód változását meghatározó döntõ tényezõ abban ragadható meg, hogy a mai kapitalizmusban megváltozik mind a nagy válságérzetek, mind maguknak a válságoknak funkciója. Már az ötvenes évek amerikai társadalomtudományában megjelentek azok a tendenciák (leginkább a konfliktuskezelési és politikatudományi munkákban), amelyek képviselõi azt hirdették, hogy a konfliktusokkal hoszszú távon kell együtt élnünk, legyen szó bár a szegénység, a rasszizmus, a fegyverkezés, a környezetszennyezés, stb. kérdéseirõl, feladatunk "csupán" a problémák eszkalálódásának megakadályozása, vagy a társadalmi robbanás elkerülése.
    A válság a mai kapitalizmus számára állapoti és a válsághoz való érzelmi-intellektuális viszonyunk manipulálása a döntõ kérdés a modern társadalmi struktúrákban. A posztmodern gondolkodás lényege: az egyént kiszakítani a világból, hogy megmenekülhessen válságaitól is. Innen a rendszer mai mérhetetlen gyûlölete a másként gondolkodással, az ellenzékiséggel szemben.
    Ha a mai kapitalizmust meg akarjuk érteni, szembesülnünk kell azzal, hogy jelenleg már nem csak a manipulációs folyamat által keltett "álszükségletek" adják az értékesítési folyamat lényegét. Már az 1960-70-es évek fordulója óta felfigyelt a "baloldali társadalomkritika" két olyan tendenciára, amelyet ugyan sokáig elleplezhetett a bipoláris szembenállás, az atompattól való fenyegetettség, valamint a neoliberalizmus elõretörése - de napjainkban egyre inkább a tõkés szuperstruktúra meghatározó mozzanatává válik. Az elsõ a szükséglet és kielégülés viszonyrendszerére vonatkozik, s a modern kapitalizmus döntõ válságát abban látja, hogy a mesterségesen létrehozott álszükségletek - amelyek segítségével a profit minden korábbinál hatékonyabban realizálható -, s a valódi szükségletek virtuális kielégítése - amelyek garantálni képesek a társadalmi status quo fenntartását - együttesen felszámolják a tõkés fejlõdés korábbi "biztos pilléreit". Vagyis a technika minduntalan fejlesztése már nemcsak a "másik oldalon", az individuum térfelén követel napi áldozatokat, de maga a technika, egyáltalán a civilizáció egésze is elveszti minden kapcsolatát az emberi világgal - pszichológiai és élettani értelemben egyaránt. A modern kapitalizmusban a szükségletek tartalma helyett kielégítésük módja válik a hangsúlyos mozzanattá.6 Ennek döntõ jelentõségét éppen napjaink "fasizmus vitái" kapcsán láthatnánk, hogyha persze a jelen kérdéseit helyes elméleti alapokról közelítenénk meg.
    A másik számunkra döntõ mozzanat már szintén felsejlik az 1960-as évek "fogyasztás-kritikai" tanulmányaiban (függetlenül azok módszertani következetességétõl), ám igazán az 1970-es évek közepén válik nyilvánvalóvá. Az olajválság ugyanis megmutatta, hogy a tõkés struktúra saját maga is képes irányítani és létrehozni-elmélyíteni saját válságait, s hogy a válság a modern kapitalizmusban már döntõen más szerepet játszik, mint 19. századi "elõdjében". Hermann István Ideológia és kultúra a hetvenes években címû munkájában ezt a folyamatot úgy jellemzi, hogy "a modern kapitalizmusban ma már egy krízis sem jöhet létre úgy, hogy bizonyos tõkés körök ne húznának hasznot belõle. Az energiaválságot sem az olaj alapú energiaforrások szûkössége, hanem az ezeket felhasználó berendezések elavulása idézte elõ."7 De ezen túlmenõen: válság és termelés különös dialektikája adja napjaink kapitalizmusának szerkezeti alapját.
    Egy ilyen változás-komplexum természetesen döntõen kihat a válságról alkotott "ideológiai felfogásokra" is. A korábbi kapitalizmusban a válság a gazdasághoz kapcsolódó minõségi és mennyiségi fogalom volt, ideológiai visszfénye pedig mindig a termelés-munka-jövedelem-fogyasztás körén belül maradt. A modern tõkés társadalomban azonban a válság "antropológizálása" tetõfokára ért. Ahogyan a szabadidõ, a tanulás, a szórakozás, a tömegkultúra stb. hol gazdaságon belüli, hol azon kívüli (eredendõ emberi) tényezõként jelenik meg - az ezekre települt iparágak hatására -, ezekhez hasonlóan immár megjelenik a színen egy egészen új forma: a válságipar is. A modern kapitalizmusban sor kerül a válság értékesítésére, és a válságérzet ideológiai primátusának hatására a válságipar az öszszes többi iparágat maga alá gyûrheti.
    "Az elõzõ korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói (...) - írja Jon Lea - csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak, annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak. Nem gátolták meg azonban a kapitalizmus »továbbfejlõdését«"8 Majd Mészáros Istvánt idézi, aki szerint: "ma öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus válsága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának elõfeltétele volna". A mai tõkés társadalom mégis ezt vallja. S persze ez az ideológia annál is szívósabb, mivel az egyén mindennapi élete során közvetlenül találkozhat azokkal a problémákkal, melyek a mai világ feloldhatatlan ellentmondásainak látszanak. A mai polgár számára a külvilág úgy jelenik meg, mint neurózisának és szorongásának legfõbb oka, ahol már konzervatívnak sem lehet lenni, hiszen a hagyományos értékek is apró szilánkokra törnek televíziók híradói katasztrófa-show-k, melyek még inkább elmélyítik azt az érzést, hogy a krízis kitörölhetetlenül a mindennapok része marad. Az egyén egyre inkább a krízis-szituációk elhárítása köré szervezi életét - a Life long learning jelszava sem az emberi kiteljesedés ideológiájának része, hanem arra figyelmeztet, hogy nincs nyugalmas hely a rohanó világ zugaiban. Az emberi problémák végérvényesen megoldhatatlanok - szól az, "új barbarizmus", evangéliuma.
    Ha ebbõl a szempontból Kelet-Európa specifikumát nézzük, komoly aggodalomra lehet okunk. A válságipar árnyékában a gazdasági fejlettség még döntõbb tényezõvé lép elõ, mint azelõtt. Egyrészrõl ugyanis a magas jövedelem teszi lehetõvé, hogy a krízistudat köré szervezõdõ fogyasztási javak (a katasztrófa és erõszak filmektõl a politikán át az egyes luxuscikkekig) értékesíthetõk legyenek akkor is, ha a válság az egyes egyén életében valósággá válik - például (átmenetileg?) elveszti állását. Csak ilyen feltételek mellett nem vezet mindez társadalmi robbanáshoz - sokkal inkább a hagyományos fogyasztási igény növekedéséhez, melynek ideológiai alapjairól még lesz szó. Másrészrõl csak egy magas nemzeti jövedelem mellett oldható meg az hogy a kapitalizmus strukturális válságai válságérzetté legyenek szublimálhatók, s ezzel a válság segítségével még egy (utolsó?) lépést tehessen a szükséglet-termelés "modernizációja" . Azért mindez nem jelenti, hogy kimaradhatnánk az "új fogyasztási ideológiának" legalább a "minimal projekt"-jébõl. Röviden, öszszefoglalva: az új ideológia szerint a válság megszüntethetetlen a mai társadalomban, szükségszerûen hozzá tartozik az emberi léthez. Ezen az alapzaton a fogyasztási iparnak olyan javakat is kell termelnie, amelyek a krízis elhárításában és/vagy szublimálásában a "polgár" segítségére lehetnek. Illetõleg maga a válságérzet is komoly piaci forgalmat hozhat. De ezzel még mindig nem értünk a folyamatok végére. A válságipar a társadalomra (és az egész világkapitalizmusra) kényszeríti a létezés új technológiáját.
 
Extázis és kapitalizmus
 
Ernst Fischer már a hetvenes évek elején beszámol arról, hogy a tõkés világ azon törekvései, melyek a fogyasztás révén kísérelték meg szublimálni a munka világának és a hétköznapi emberi létnek ürességét és értelmetlenségét, végérvényesen kudarcra vannak ítélve. Ezek - a konzumtársadalom lényegeként - arra építettek, hogy a fogyasztás mennyiségi növelése mintegy zárójelbe teszi a kapitalizmus valamennyi negatív tendenciáját, hogy az emberi lét látszata mellett eltörpül ennek a látszatnak minden leleplezése.
    Véleménye szerint a kapitalista elidegenedés éppen ellenkezõ tendenciákat hív életre, vagyis a munka kényszerjellege és a szabadidõ élményjellege közé végérvényesen fal kerül. "Azok a szükségletek, melyeket a szórakoztató ipar létrehoz, majd a lehetõ legolcsóbban kielégít, nemcsak a termelés növelését szolgálják, hanem az utópiát is felszabdalják: olyan dózisokban adagolják, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy a látszólag szabad fogyasztót vágyakozóvá tegyék, de elég kicsik ahhoz, hogy valódi élete megváltozhassék."9 Mindez természetesen nem problematikus a "jóléti kapitalizmus" aranykorában, de rögvest azzá válik válsága idején.
    Napjaink kapitalizmusában ugyanis olyan tendenciát látunk érvényesülni, amelynek alapja, hogy a válságérzet a mindennapok részévé lesz, a "rizikótársadalom" mítosza pszichés valósággá válik. A fogyasztás ígéretei a "boldog végcélt" ugyan kijelölhetik, de az oda vezetõ út rögössége elbizonytalanítja az átlagpolgárt. Az egyén mégsem vághat bele olyan, veszélyekkel terhes dologba, mint az élet megjavításának bármifajta ellenzéki-politikai akciója. A holnapra választ kínál neki a tegnap "fogyasztói társadalma" - de a ma kérdéseire új válasz iránt kiált.
    Ehhez az érzelmi alapálláshoz kapcsolódik a fogyasztás merõben új, s az új évezredet meghatározó ideológiája. A fordulat lényege: annak beismerése, hogy az élet "hétköznapi felének" válsága és állandó visszatérõ krízis-szituációi felszámolhatatlanok. Az egyénnek együtt kell élnie egy olyan világgal, amely individuumként tételezi ugyan, de fizikai lényként megsemmisítésével fenyeget: az idegi túlhajszoltság, a stressz, a környezetszennyezés, a káros szenvedélyek "szükségszerûségé", az anómia, a fásultság által. (Kelet-Európában ehhez járul még hozzá az egzisztenciális bizonytalanság is - ezért az új ideológia hatása errefelé még erõsebb. Most a kapitalizmus mondja ki a barbarizmus végsõ szavát: annál jobb, minél rosszabb) A fogyasztás új ideológiája szerint ebbõl a helyzetbõl csak egyetlen kivezetõ út kínálkozik: megszabadulás ettõl a modern élettõl és megszabadulás ettõl a válságban lévõ individuumtól. A modern fogyasztás kulcsszavává az extázis válik, a feloldódás a tömegben, a fizikailag módosult tudatállapot, amely így felemelhet a fizikai világ fölé. Az extatikus világ a mai kapitalizmus kábítószere, a "szívtelen világ bódulata" melynek hatékonyságához nem férhet kétség.
    Ez a tendencia mindenképp tetten érhetõ az új generációk szórakozási és fogyasztási szokásaiban, behálózza életük teljes totalitását. Az ideológiai fordulat betetõzéseként lekerül a napirendrõl a "holnap" kérdése, a hedonizmus a jelenre irányuló "válasz" manipulatív hatékonyságát bizonyítja. "Amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra!" - mondja a mai világ, ahol már a vásárlás aktusa is egy más világ kapuja. Ahol a hitelbõl vett élvezeti cikkek "törlesztésével" azért nem kell foglalkozni, mert a biztonságért való vágy úgyis illúzió. Ahol a "fogyasztás" lényege: a valódi világ kikapcsolása egyetlen pillanatra. Nem ide tartozik, hogy ennek bemutassuk mechanizmusát, egyéb összefüggéseit. A lényeg most, hogy a modern kapitalizmus ideológiájának megpillantsuk valódi magvát. A korszak megítélésekor nem azt nehéz belátni, hogy valójában a válságra adott álmegoldásról van szó, mely teljes mértékben levezethetõ a modern tõkés értékesítési folyamatból. A valóban lényeges mozzanat az hogy e szerkezeti módosulás valójában minden tekintetben megalapozza a mai világ fasizálódási tendenciáit, s így az "új barbarizmus" valódi elméleti tézisei a modern fogyasztás mindennapjai.
    Az extázis központba állítása egy "válságtársadalomban" valójában kettõs antropológiai fordulatot sejttet. Melyek az "átlényegült állapotból" indulnak ki - a megabulik és gigantomán, vagy extrém magánéleti aktusok világából - de szocializálnak (a tömegmédia hathatós közremûködésével) és szétterpeszkednek a társadalom valamennyi létszféráján. Az egyik szerint "felszámolódik az Ego. Nincs önmegvalósításra való törekvés, mert nincs Én. A tudat nem jut el az intelligencia szintjére, mert akkor szembesülnie kellene a külvilággal, csúcspontját az extázisban éri el. Az akarat nem ver éket az állati ösztönök szövevényébe. Ez az õsemberi lét ábrándja, ahol még sem a hatalom, sem az értékek nem alakultak ki. Az élet olyan közvetlen, mint az érintés. "
    A másik ennek elválaszthatatlan része: "Ez a társadalom, amely ezen az alapon jöhet létre, kizár minden személyes viszonyt. Nem személyek az egységei. Ennek a társadalomnak politikai, kulturális, mûvészi, vallási, alkalmi stb. egységei vannak, az egyes egyének nem kapcsolódnak egymáshoz közvetlenül, hanem csak azon a totalitásszférán keresztül, amelybe mindketten beletartoznak. Még a barátság sem két ember viszonya, hanem kettejük viszonya barátságuk tárgyához".
    E "kettõs antropológiai fordulat" mögött persze felrémlik egy olyan társadalom, ahol nem a kielégülés, hanem a kielégülés módja fetisizálódik. Ahol nincs egyéniség, nincs élet, nincs illúzió, csak a létezés önmaga a minõség, az élmény. Ám ami ennél jóval fontosabb: a fentiek nem egy mai szórakozási esemény, még csak nem is egy tinédzser álmának leírása. Miközben - minden ellentmondásával egyetemben - valószínûleg minden fiatal, akit a "válságipar" nevel fel, magáénak vallaná, akár mint egy új társadalmi programot is. Csakhogy a leírások Polányi Károlytól valók, hetven évvel ezelõttrõl, és a nácizmus lényegére vonatkoznak.10
    Ennek tükrében komoly kérdésként merül fel ma a következõ: ha a modern termelési struktúra következményeibõl kimutatható mind az anti-individualizmus, mind az univerzalizmus náci tendenciája társadalmi szinten is, ha az extázis veszi át az élet bonyolultsága megélésének szerepét, akkor erre az alapra vajon milyen politikai-morális stb. felépítmény emelhetõ?
 
A fasiszta állapot
 
A jelen korszak nagy alternatívája: lehetséges-e olyan egységes világkapitalizmus, amely valóban megkísérli a kilábalást válságaiból, vagy a tõkés világrend ezután is szükségképpen lépten-nyomon belebotlik antagonizmusaiba, miközben a felmerülõ mégoly döntõ problémáinak inkább instrumentalizálására (saját eszköztárának részévé tevésére mintsem megoldására törekszik?
    A "válságtársadalom" kiépítése jelenleg teljes erõvel halad, s ez szükségszerûen együtt jár a társadalmi viszonyok átalakulásával, az egyén pozíciójának újradefiniálásával is. Ennek döntõ irányai már napjainkban is fellelhetõk, s ha nem is vállalkozhatunk a "holnap kapitalizmusának" részletes elõrejelzésére, a három "legfontosabb" társadalmi létszféra viszonya már kikristályosodni látszik. A "politika", a "gazdaság" és a "magánélet" erõszakos elválasztása minden korábbinál hatékonyabban szolgálhatja a tõke érdekeit - s a másik póluson csak az ember "nembeli" tiltakozásának spontaneitása marad.
    A "válságtársadalomban" a gazdaság végérvényesen ideológiai primátusra tesz szert, amennyiben az értékesítési nehézségekkel küzdõ tõke ideológiája (a neoliberalizmus - megfosztva minden saját utópiájától) a társadalmi egyén számára az egyetlen lehetséges alternatívaként jelenik meg. E. W. Streisser például a gazdasági reálfolyamatok elemzése kapcsán liberális pozícióból, ám kendõzetlen õszinteséggel elemzi ennek ellentmondásait.
    A tõke bizonytalanná vált - mondja -, ma már egyáltalán nem annyira biztos a profit bezsebelése, mint azelõtt, egyetlen rossz döntés azt eredményezheti, hogy a vállalat csõdbe jut.11 A vállalkozónak nap mint nap azon kell törnie a fejét, hogy a turbókapitalizmusban hogyan újítsa meg az értékesítési folyamatot, hogyan alkalmazkodjék a felgyorsuló forgalmi kör igényeihez.
    Ahhoz, hogy a nagyvállalatok profithoz juthassanak, a korábbiaknál jóval nagyobb kockázatokat kell vállalniuk. Ez pedig akkor is így van, ha inkább csak a cégvezetõk "érzületében" jelenik meg és a "tõke" azért még mindig relatív biztos lábakon áll, különösen a multinacionális vállalatok esetében, a nemzetközi spekulációs pénzmozgásokkal megtámogatva - véli. Ennek hatására a nagyvállalatok minden korábbinál mozgékonyabbá váltak. Mindennek eredményeként pedig a munkavállaló kiszolgáltatott "vállalkozóvá" válik. Legalábbis abban az esetben, ha nem vállalja tudatosan a társadalmi leszakadást, vagy ha nem akarja "életét a létminimum környékén tengetni állami fizetésbõl". Streisser szerint az emberi élet feltétele a könyörtelen, önkínzó piaci fundamentalizmus lesz, az egyén totális elszigetelõdése az "éhen halás terhe mellett". (Az általa javasolt megoldás, a humán tõke további felértékelésének kritikája, nem ide tartozik. )
    Ezt az "egyént" várja azután a magánélet szférája, s ilyen ideológiai-pszichológiai feltételek mellett szükségképpen ennek is átalakul funkciója. Ez a változás talán a férfi-nõ viszony és az e köré szervezõdõ fogyasztás példáján látszik legvilágosabban. H. Marcuse az 1960-as években joggal számolhatott be arról, hogy társas viszonyokban az erotika helyét a szexizmus vette át - ám a mai világ ezt már büszkén hirdeti önmagáról, nem maradt ebben a gondolatban semmi felforgató. 12
    Ennek "tartalma" azonban döntõen átalakult, a kapcsolódó "iparágakban" immár nem a "szabad szex" jelszavával hódítanak. A szexuális partnerek számának attribútuma korábban a több orgazmus, izgalmasabb perverzió, formabontóbb élmény fogalmai köré csoportosult, fogyasztási jószágként az élet tartalmasabbá tételének hamis ígéretén nyugodott.13 Napjaink kapitalizmusában ez az ígéret még torzabb formában él tovább. A társas kapcsolatot olyan negatív tényezõk mozgatják, mint a hétköznapok hihetetlen unalmának valamilyen formájú túlélése (egy unatkozó és ettõl rettegõ társadalomban), az egzisztenciális nyomás (amely nem a "radikális", hanem a "luxusszükségletek" kielégítésének esélyéhez kötõdik), a társadalmi elvárás, a szépség kultusza (amely belépõt jelent a "normálisak" klubjába). A "választható élvezetek listájára" való feliratkozás vágya - ha más nem, a "csajok és pasik" hajszolása - kitölti az idõt. Nem véletlenül jelenik meg a szingli, mint ennek a korszaknak tipikus elidegenedés-jelensége nem unatkozik, van pénze és van "elfoglaltsága" is. Mit találhatna a társas kapcsolatokban, amelyek iránt amúgy annyira ácsingózik? Neki nem kell ilyesmi, hisz a szexuális partnerek száma nem preztizskérdés immár. Ellenkezõleg, a szexuális viszonyok a mai kapitalizmusban újra radikális szükségletként jelennek meg, de nem emberi-biológiai-társas szükségletként, tagadják a hagyományos nyárspolgári romanticizmust, a szerelem-ethoszt, a világgal szembeni szövetség lehetségességét14 - így bevallottan is az érintkezési viszonyok "modern modelljévé" válnak.
    De a döntõ átalakulás nem hagyja érintetlenül a politika világát sem. Egy olyan társadalomban, ahol az egyén életében már nem reméli a válsághelyzetek megszûnését a politika is felvállalhatja a válsághelyzetek megszüntethetetlenségének tételét. Ez természetesen szükségszerûen jobboldali fordulatot követel ki a nagypolitika alapvetõ "politikai filozófiáját" illetõen.
    A politika számára a "válságtársadalomban" két út kínálkozik. Az egyik szerint a politika tétje, hogy a társadalmi válság milyen szinten állapodik meg, s ez milyen módon erõszakolható ki.15 A politika "fasiszta állapota" lényegében a válság politikája. Csak így oldható meg, hogy a feloldhatatlan antagonizmusokon antiliberális és antidemokratikus eszközökkel legyenek úrrá: a gazdaság totális szabadsága mellett megjelenjék minden egyéb létforma (és azok viszonyának, tartalmának) erõszakos és represszív kontrollja. A kapitalizmus negatívumait ennek nevében a félperifériára és a fejlõdõ világba exportálják.16
    A "társadalmi összefüggéseket" illetõen az új évezred elejének eseményei, az Egyesült Államok "terrorizmus ellenes háborúja", az erõsödõ bevándorló-ellenesség újabb kérdéseket hívott életre, ám most már a modern polgári demokráciák "államgépezeteire" vonatkozóan. "A posztfasizmushoz [a szerzõ ezt a szinonímát használja a "fasiszta állapot" megjelölésére - KV] nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a modern liberális demokráciák felvilágosodás-ellenes világába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett hogy általános érvényû emberi jog volna. A posztfasizmus inkább csak közállapot, amelyet gyakorta balközép kormányok menedzselnek. A zárt ajtók láttán most többmillió éhezõ rázza a kilincset. "De nem errõl, hanem információs szupersztrádáról szoktak beszélni" - fogalmaz Tamás Gáspár Miklós, s szinte valamennyi baloldali elemzõ hasonló jelenségeket pillant meg az "államilag támogatott fasizmusban", a "bunkertársadalomban" (Susan Willis), illetve az "új radikalizmusban".17 Az intoleráns, kirekesztõ, homogenizáló gondolkodásmódot, az alternatívák tagadását, az erõszak új kultuszát, amely a "válságtársadalom" keretein belül a kapitalizmus elválaszthatatlan tartozékává válik. Miközben például az amerikai politikában a "biztonság és jólét" jelszava évtizedek óta változatlan - csak éppen napjainkban egészen más jelentésre tesz szert.
    De a "polgári politika" másik alternatívája, ha lehet, még veszélyesebb következményekkel járhat. A modern marketing-technikák bûvöletében félõ, hogy a politika végérvényesen félretolni igyekszik minden "tartalmi" kapcsolatot a "civil társadalom" és a bürokratikus intézményrendszer között, s maga is az új társadalmi rend szublimációs mechanizmusai felé veszi az irányt. A kérdés annál is inkább jogos, mert napjaink politikai életében immár megfigyelhetõk ilyen tendenciák. Az extázist, mint hatékony "marketing eszközt", megkísérlik szembe állítani a politika valódi tartalmával - s ez akkor is látszik, ha csak futó pillantást vetünk erre a világra.
    Az egyik internetes honlap éppen napjainkban számolt be egy kirívó esetrõl ebben a folyamatban: "A tévékameráktól és az elnöki pulpitustól is távol tartja a Bush ellen tiltakozókat az elnök testõrsége. Ha valaki a »szólásszabadság zónának« eufemizált karanténon kívül tiltakozik, letartóztatják. Egy dél karolinai tiltakozó az igazságügyi minisztérium szerint »behatolt az elnököt védõ biztonsági zónába«. A férfit többezer Bush-rajongó vette körbe, ellenük nem emeltek vádat."18 Az amerikai kormány a szólásszabadságnak gátak (kordonok) köré szorítását azzal indokolta, hogy az elnököt éltetõ, rajongó tömegeket zavarná az ellentüntetõk jelenléte. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a "spontán" tévénézõket is "zavarná", akkor közelebb jutunk az események lényegéhez.
    A politika saját hatalmi "biztonságáért" - a tõkének való megfelelés nevében - feláldozza a "polgárok" valódi biztonságát, sõt magát a politikát is.
    A "válságtársadalom" szisztematikus, kritikai leírása persze még várat magára. Ám annyi bizonyos, hogy a baloldali társadalomkritika feladata már ma is a társadalmi emancipáció útjainak keresése volna. Ezek iránya - hiányos "tudásunktól" függetlenül - minden bizonnyal olyan kulcsszavakban testesül meg, mint a válsággal szemben a változtatás, az extázissal szemben a katarzis, vagy az egyén feloldása-felszámolása helyett a közösségiség.
    S ha ezeket jelen írásunkban nem is tárgyalhatjuk részletesebben, nem árt emlékezetünkbe idézni Konrad Lorenz szavait: "A mai ember számára a veszély nem annyira abból a hatalmából ered, hogy a fizikai-technikai folyamatokat uralni képes, mint az arra való képtelenségébõl, hogy a társadalmi történéseket értelmesen irányítsa."
 
 

JEGYZETEK
 
    1 Lukács György: A társadalmi lét ontológiáról, Budapest, Magvetõ kiadó, 1976. II. kötet 802. P. skk.
    2 Vö: Went: Globalizáció, : neoliberális feladatok, radikális válaszok, Budapest, Perfekt kiadó, 2002.
    3 Valójában erre az elgondolásra épül a WTO, az IMF stb. tevékenysége is. J. E Stiglitz:A globalizáció és visszásságai, Napvilág kiadó, Budapest, 2003. A fasizmus válság-problematikájához lásd: Harsányi Iván szerk: A fasizmus ideológiájáról, Budapest, Kossuth kiadó, 1983. Ormos Mária szts: Európai fasizmusok, Budapest, Kossuth kiadó, 1976. A rendszerkonform túltermelés-elhárító eszközök "megszokott" rendszerét írja le népszerûsítõ, "hagyományos" elméleti keretben: Artner Annamária: Válság és globalizáció, Ezredvég, 2003. február. A fasizmus ellenes harc megváltozott feltételeirõl pedig Kiss Viktor: Új antifasiszta doktrína, A Szabadság, 2004. február 5.
    4 Szeretnénk felhívni egy terminológiai problémára a figyelmet: a mai mean stream gondolkodásmód a baloldal-jobboldal határt általában nem a baloldal és az új szociáldemokrácia, hanem sokkalta jobbra, a hivatalos baloldal és a konzervatív jobboldal közé teszi. Ez alapot szolgáltat egy olyan álvitához, melyben a baloldal összekovácsolódásának egyetlen esélye az "antifasizmus" álságos zászlaja alatt lehetséges, miközben a szélsõjobboldal minduntalan leleplezheti ezt a taktikai szövetséget. Ennek példája: Tamás Gáspár Miklós: Elég volt, Magyar Hírlap, 2003. november 17. Varga Imre: Tombol a hülyeség, Magyar Fórum, 2003. november 20.
    5 Vö: Göncöl György: A marxizmus és a változó világ, Budapest, Kossuth kiadó, 1982
    6 Valójában a nem-sztálinista marxizmus és a Frankfurti Iskola összes jelentõs alkotásában találhatunk ezekhez adalékokat. A kérdés maga is az eldologiasodás jelenségéhez illeszkedik, ám a manipuláció-elméletek kapcsán válik világossá. Magunk is foglalkozunk ezzel a témával Kiss Viktor: Kulturkritik, ma. De a legemblematikusabb írás ezzel kapcsolatban: Max Horkheimer-T. W. Adorno:A kulturipar, in:Bessenyei István (szerk. ): Tanulmányok..., H. n., Budapest, 1984. 1-56. P.
    7 Hermann István: Ideológia és kultúra a hetvenes években, Budapest, Kossuth kiadó, 1982. 61. P.
    8 Jon Lea: Szocializmus vagy barbárság, Eszmélet 58.
    9 Idézi:Hermann István: A mai kultúra problémái, Budapest, Kossuth kiadó, 1974. 17. P.
    10 Polányi Károly: A fasizmus lényege, in: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom: társadalomfilozófiai írások, Budapest, Gondolat kiadó, 1986.
    11 A szerzõ az IBM egyetlen apró döntésén bukott több milliárd dollárját említi. E. W. Streisser: Globalizáció, tõkepiacok és az állam, Közgazdasági szemle, 2001. március, 7. skk.
    12 Herbert Marcuse: Eros and civilization a philos. inquiry into Freud, Oxford, 1956.
    13A nyugati demokráciák szexuális kultúrájával számtalan jelentés és tanulmány foglalkozott a hetvenes években. Ezek áttekintését adja: Hermann: A mai kultúra... im.
    14 A modern angolszász nõk szerelmi preferenciáit vizsgálja cikkében Natasha Walter. Kutatási eredményekre hivatkozva megállapítja, hogy a harminc éves korosztály számára már semmit nem jelent a szerelem, vagy a hagyományos romantika, ezt a cinizmus és a barátság felértékelése váltja fel. Szerelmi kapcsolataikat funkcionálisnak vélik és ezt tartják követendõ mintának is. Ez pedig teljes egybecsengést mutat a különbözõ "tanácsadó könyvek" világképével. N. Walter: The latest relationship guidle says a lot about marketing - Guardian, 2004. január 14.
    15Az USA új világpolitikai doktrinájáról vélekedik hasonló felfogásban: Perry Anderson: Force and Consent, NLR, 2003. január-február
    16 Immanuel Wallerstein: A rasszista albatrosz, Eszmélet, 46. 22. -48. P.
    17 Wallerstein in., Tamás Gáspár Miklós: Posztfasizmus, Eszmélet, 48. 4-25. P. Susan Willis: Empires shadow, NLR, 2003. július, augusztus, 59-71. P. MC Garr: H. ban unveils racism, Socialist Worker, 2003. December 21.
    18 Karanténba zárják a tiltakozókat; index. hu, 2004. január 6.

FÓRUM

SZÉCHY ANDRÁS

Adalék a rendszerváltás történetéhez

A szocializmus válságának problémái döntõ soron nem a mi kis országunkban dõltek el. De nem kevés múlott rajtunk is, hogy a mi hazánkban meglehetõsen nagy, másokénál nagyobb veszteségekkel szenvedtük el a szocializmus átmeneti vereségét Kelet-Európában. Nem mozgósítottunk idejében a továbbfolytatáshoz, az újrakezdéshez. Az objektív és szubjektív okok elemzése hosszantartó, máig le nem zárt vitakérdés a szocializmus hívei között és a tudományos értékelésekben. A több országra kiterjedõ szocialista kísérlet napjainkban és a jövõre is kihatóan az emberiség történetének legfontosabb, új sorsfordító tényezõje volt és maradt: pozitív és kiigazítandó tanulságaiban a kapitalizmus meghaladásának perspektívája. Éppen ezért nem tekinthetünk el a tévutak õszinte, reális számbavételétõ1.
    A tudományos elemzések világszerte az átmeneti vereség összetett komplexumában a fõ okok között említik mindenek elõtt az anyagi kimerülést a "hidegháborúban", a fegyverkezési versenyben. Ez nem utolsósorban a tervszerû, arányos, harmonikus fejlõdés, a dolgozó néptömegek életkörülményei rovására ment, súlyosan veszélyeztetve a szocialista elõrehaladás tömegbázisának szilárdságát. A tudományos-technikai forradalom vívmányainak alkalmazása túlságosan is csak a katonai szférára összpontosult. Lényegesen kevesebb jutott a civil szférára, s ez komoly hátrányokat okozott a modernizálási versenyben, rontotta a tömegek életszínvonalát és a közhangulatot.
    Mindezt csak mélyítették a szubjektív hibák: a törvénytelenségek, a szocialista demokrácia elhanyagolása (az uralkodó pártokban, az államban, a társadalmi szervezetekben), s az eredeti munkásmozgalmi elvektõ1 való durva eltérések. Károkat okozott a nemzeti sajátosságok és érdekek nem kellõ figyelembe vétele, a sebes ütemû változások, és új jelenségek tudományos vizsgálatának és következtetéseinek elhanyagolása. Végül pedig a szocialista országok fontos vezetõ hatalmainál, kölcsönös hibákból fakadóan, a kapcsolatok szükségtelen megromlása.
    Mindez felerõsítette - különbözõ ütemben és módokon - a munkásmozgalmon és egyes szocialista országokon belül a jobb és "bal"-oldali újrevizionista áramlatokat. Ez végül is az 1970-es évektõ1 kibontakozó tartós gazdasági világválság talaján a KGST és a Varsói Szerzõdés elerõtlenedéséhez, majd felbomlásához vezetett, s Kelet-Európában, a szovjetköztársaságokat is beleértve, a néphatalom elvesztésébe, kapitalista restaurációba torkollott. Mindezeknek súlyos kihatása lett a megmaradt, fejlettségükben még csak közepes szintû szocialista országokra, és a modern kapitalizmus, az új imperializmus ellen küzdõ forradalmi munkás mozgalmak és demokratikus haladó mozgalmak állapotára.
    A veszélyt az 1970-es évektõ1, de különösen az 1980-as évek derekától Magyarországon is jónéhányan felismerték. Egy olyan országban, ahol már két szocialista kísérlet is, különbözõ okokból, elbukott, illetve a bukás szélére került. Nem véletlen, hogy a bukás olyan körökben, ahol magam is tevékenykedtem, például a késõbb megalakuló Münnich Társaságban az 1918-19-es forradalmak még élõ résztvevõi, a két háború közötti ellenforradalommal szemben aktívan küzdõ, tudatos antifasiszták, az 1956-os válság átélõi, a szocialista építésben jeleskedõ munkásbrigádok, szövetkezeti tagok, értelmiségiek, öntudatos fiatalok - ha számban kevesen is, s nem nagy befolyással - elsõnek érezték meg a helyzet súlyosságát. Ez tükrözõdött a kezdeményezõk, az elsõ ideiglenes, majd késõbb az elsõ rendes közgyûlésen megválasztott vezetõség, de az ország nem jelentéktelen részében növekvõ tagsága összetételében is.
    A 1980-as évek elejétõl gyors ütemben, jelentékeny külsõ támogatás felgyorsult a kapitalista restaurációs körök féllegális-legális szervezkedése, s különösen 1988 májusa után, szinte feltartóztathatlanná vált a megújulást akaró, szocializmust védõ párt bomlási folyamata. A Münnich Társaság is egyike volt azok körének, akik már a nyolcvanas évek derekán keresték egymást, s különféle konkrét javaslatokkal sürgették a baloldali erõk azonnali társadalmi megszervezõdését. Ilyen javaslat volt, mint legfontosabb, hogy hozzunk létre különbözõ szakmák és érdeklõdési hovatartozás szerint, különbözõ neveken mûködõ autonómiákkal egy széles "Szocialista Megújulási Szövetséget" amelynek csupán csak egyik tagozata lett volna az akkor végül is egyedüliként megalakult Münnich Társaság. A másik lett volna a XX. Század Társaság felújítása a haladó értelmiség tömörítésére, Szigeti József akadémikus már elõrehaladt szervezésével. A baloldali s más progresszív írók, elsõsorban a háttérbe szorított Tûz-tánc nemzedék kezdeményezésére az Ezredvég-almanach köré gyülekeztek, mely késõbb az immár 14. éve mûködõ folyóirattá sarjadt. Más konkrét kezdeményezéseket is sorolhatnánk. Ezek a törekvések azonban rendre-sorra elakadtak a párt és állami vezetés ellenállásán. Lebeszéltek róla még legközelebbi barátaink is a pártvezetésben, akik még teli voltak illúziókkal. Végül is - bepótolhatatlan idõveszteséggel, hosszú huzavona után - szinte az utolsó pillanatokban nyitottak szabad utat a Münnich Társaság létrehozásához.
    Ez a tétovázás (némelyeknél tudatos hátráltatás) annál is inkább súlyos véteknek bizonyult, mert a nyilvánosságra hozott Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetõkkel címû dokumentumok titkosított anyagai (Budapest, 2000.) számos helyen feltárták, hogy a magyar vezetõk (Kádár János, Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezsõ és mások) idejében értesültek a szovjet gazdasági, külpolitikai, katonai segítség fokozatos leépítésérõl, végsõ soron a rendszer kelet-európai támogatásának feladásáról. Ezeknek a szûkkörû tárgyalásoknak a nagy részét az MSZMP Külügyi Osztályának referensei, a vezetõk közvetlen munkatársai tolmácsolták és rögzítették titkosított feljegyzésekben. Mint a könyvben felsorolt és más nyilvánosságra került dokumentumokból kiderül, Gorbacsov külpolitikai és biztonságpolitikai felelõs vezetõi és tanácsadói az ún. "második vonallal" (Pozsgay Imre, Aczél György, Berecz János, Horn Gyula, és másokkal) is intenzíven bizalmas véleménycseréket folytattak, s különösen a 88 májusi fordulat, Kádár felmentése után, gyakran érintkeztek, és tõlük értesültek a pártvezetés üzeneteirõl, puhatolódzásairól, az egyes konkrét tervekrõl, lépésekrõl.
    E tárgyalásokból és Jakovlevnek, Sevardnadzénak, Sahnazarovnak (az SZKP fõtitkára fõtanácsadójának, a KB Iroda vezetõjének), Zaglagyinnak (a Külügyi Osztály vezetõjének), és másoknak, Gorbacsov legszûkebb bizalmasainak feljegyzéseibõl és visszaemlékezéseibõl az is kiviláglik, hogy magyar részrõl átgondoltan indult meg a nyugati pénzügyi körök, külügyi, ideológiai szervek, a szociáldemokrata pártok felé való orientálódás, a többpártrendszer elõkészítése, s elsõsorban a lengyel példa követésével, a hatalom békés úton való átadása. Gorbacsov és környezete részérõl ez hallgatólagos egyetértésre és bátorításra talált. (Vö. kritikailag Romsics Ignác hazai és nemzetközi levéltári kutatásaival és a témában megjelent monográfiák összegezésével: Volt egyszer egy rendszerváltás Bp., 2003. - Széchy András: Resztavracija kapitalizma v Vengrii i altyernetiva razvityiji. Dialog, 2002 No. 10. (oroszul az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja elméleti lapjában megjelent, a moszkvai nemzetközi konferencián megvitatott tanulmány. - Gorbacsov, Jakovlev, Zaglagyin, Bogomolov stb dokumentumokkal közreadott memoárjai).
    A monori (1985) és a lakitelki (1987) ellenzéki találkozók után - korántsem a párt és kormány néhány tagjának tudta nélkül - felgyorsult a polgári-kispolgári politikai szervezkedés.
    Ezek és az MSZMP-n belüli reformista-újrevizionista áramlatok felélénkülése ellenében mintegy ötszöri próbálkozás után csak 1988. november 11-én alakulhatott meg a Münnich Ferenc Társaság. Szellemiségében hangsúlyozottan a baloldali munkásmozgalom részeként, jellegét tekintve közügyekkel foglalkozó társadalmi szervezetként, s így is vett részt a politikai közéletben. A társaság megalakulása után hetente zsúfolásig megtelt Óbudán az akkori Magyar Lajos (ma: Kiskorona) utcai mûvelõdési ház nagyterme az életbevágó, heves politikai vitákra. Megkésve bár, de sorra alakultak meg helyi szervezetek a budapesti kerületekben, a vidéki nagyvárosokban, de a munkás- és parasztmozgalom hagyományos kisebb településein is, fõleg a kohász- és bányavidékeken, a legkiválóbb termelõszövetkezetek községeiben. A tagság létszáma hamarosan elérte, sõt túl is haladta a 8-10 ezret, s csakhamar jobboldal és a párton belüli reformkörök támadásainak kereszttüzébe került.
    Befolyást szerezve végül is bevonták a társaságot az ún. "harmadik oldalon" a társadalmi szervezetek oldalán a Nemzeti Kerekasztal Tárgyalásokba. A jegyzõkönyvek (A rendszerváltás forgatókönyve. Dokumentumok. 1-8. kötet. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest. 1999-2000) bõséggel igazolják: a Münnicsh Ferenc Társaság (MKT) 16 tárgyaló résztvevõje a különbözõ szintû bizottságokban minden esetben szigorúan "a szocialista megújulásért" emelt szót, s csakis ilyenbe ment bele. Kritikai módon nem egyszer szembe kellett kerülniük az MSZMP-delegációja vezetõinek és szakértõinek, nagy részével.
    A Társaság elsõ perctõl kezdve, a politikai helyzetet reálisan számba véve, a baloldali erõkkel való összefogásra törekedett. A kerek-asztal tárgyalásokon és késõbb is jól együtt tudott mûködni különösen a szakszervezetekkel, az antifasiszták szövetségével, a Baloldali Alternatívával, majd a tárgyalásokon kívül a késõbb megalakuló Marxista Egységplatformmal, Marx Társasággal, az Összefogás az MSZMP-ért platformmal, az ún. huszonegyekkel: a Magyarország Szocialista Megújulásáért mozgalommal. A késõbbiekben pedig, nézetkülönbségre való tekintet nélkül, az MSZP baloldali tömörüléseivel is, s más haladó civil szervezetekkel, mindig a napirenden lévõ fõ együttes cselekvésre összpontosítva az erõfeszítéseket.
    Íme a Társaság állásfoglalásának egy még sohasem publikált részlete, amely az 1989. június 23-i döntõ fontosságú KB ülés elõtt íródott az MSZMP fõtitkárának:
    "A Münnich Ferenc Társaság kommunistáinak tömeges véleményét közvetítve kérjük, hogy a mellékelt állásfoglalást hozza a KB tagjainak tudomására. Amennyiben szükségesnek tartja, tartalmát hozza nyilvánosságra a párt központi sajtójában. Állásfoglalásunk nyerjen elhelyezést és maradjon meg az utókor számára". Az állásfoglalásban többek között rögzítésre került: "A hazánk számára oly életbe vágó és sorsdöntõ szocialista reformfolyamatok kísérõ jelenségeként felerõsödtek társadalmunk bizonyos köreiben a jobbra tolódás, a burzsoá restauráció törekvései. Ezek szembetûnõ bátorítást és támogatást élveznek bizonyos hivatalos és külsõ hatalmi tényezõk, gazdasági körök, ideológiai és propaganda szervek részérõl (...) Elkötelezett támogatói vagyunk a szocialista fejlõdésünkben keletkezett deformációk kiigazításának, a nemzetközi szocialista fejlõdésben érlelõdõ valódi reformtörekvések hazai alkalmazásának, az európai biztonságnak és a kölcsönös békés egymás mellett élésnek. De ellene vagyunk az olyon ködös »új európaiságnak« és a jelzõ nélküli »demokratizálás« fogalmainak, amelynek örve alatt a gyakorlatban országunkat, társadalmunkat, gazdaságunkat távolítják a haladás nemzetközi erõitõl."
    Továbbá: "Aggódva érzékeljük a szocialista és a haladó erõk megosztottságának fokozódását, ennek mesterséges élezését. Ezzel szembe kell fordulni annak érdekében, hogy szét ne szakadjon a haladó erõk azon összefogása, amely elõfeltétele népünk szocialista vívmányai megõrzésének, gazdasági-társadalmi válságunk leküzdésének, nemzetünk korszerû megújulásának."
    Az állásfoglalás végül leszögezte: "Ideje volna tanulni saját hibáinkból! Ezzel újabb hibák elkövetésétõl kívánunk óvni, éppen a hazai és nemzetközi munkásmozgalom valódi megújulása érdekében." Az MSZMP fõtitkárához írott levélhez egyben mellékelték a Münnich Társaság történelmi bizottságának a pártvitára bocsátott történelmi elemzésének, s más tervezeteknek ténybeli és értékelési elfogadhatatlanságait, hamisításait és szándékolt félrevezetéseit. A terjedelmes elaborátum sajnálatosnak tartotta, hogy noha azt megelõlegezték, a vitára bocsátott dolgozatok sem a szakemberek szélesebb körében, sem a közvélemény elõtt soha nem kerültek korrekt megvitatásra. "Lényegében csak a készítõk kaptak lehetõséget a publikálásra, s a kritikai véleményeknek és ellenvéleményeknek ténylegesen a különbözõ fórumokon nem adtak egyenjogúan teret." Az elemzõ vitairat megállapította, hogy ez merõben ellenkezik a tudományosság demokratizmusával és etikájával, a nézetek párton belüli és szélesebb nyilvánosság elõtti szabad tisztázásával.
    A Társaság, mint említettük, alapvetõ jellegében társadalmi szervezetként tevékenykedett, ugyanakkor keretében kommunista aktíva is mûködött, mely a platformosodás idõszakában, a pártvitákban karakterisztikusan önálló marxista-leninista erõként jelent meg. Az akkori körülményekbõl természetszerûen fakadt, hogy lépéseinkrõl, mint a társaságunkban mûködõ kommunista aktíva megbízottai, rendszeresen konzultáltunk az MSZMP vezetésében akkor résztvevõ, viszonylag baloldali elvtársakkal.
    A vitákban elfoglalt álláspontot jól jellemzi a Népszabadságban (1989. szeptember 9. ) más platformok véleményével párhuzamosan kifejtett tömör öszszegezés: "Az MKT kommunista aktívája - mint az MSZMP egyik platformja - a munkásmozgalom haladó hagyományait követve, nem tudja elképzelni hazánk válságának leküzdését, s progresszív fejlõdését a demokrácia és az alkotmányos jogállamiság, gazdaságunk modernizálása, szocialista irányultsága nélkül. Csak így lehetünk képesek felzárkózni a kor, a tudományos-mûszaki haladás, a földkerekség életét ma már meghatározó globális problémák követelményeihez. A nép, a nemzet ma is strukturált, s a dolgozó többség érdekei mindjobban elválaszthatatlanok a világ haladó társadalmi erõi internacionalista szolidaritásától. A dolgozói jólét, a nemzeti felemelkedés letéteményese a munkás, paraszt, értelmiségi erõk haladó összefogása, s mindenek elõtt ezen kell munkálkodnia a munkásosztály egységének megõrzésére törekvõ, a tudatos haladó erõket felsorakoztató, megújuló marxi-lenini elveken nyugvó pártnak. " Ezt az alapállásunkat képviseltük a platformoknak a Politikai Fõiskolán, a Villányi úton és más helyeken zajló véleménycseréin is. (Lásd: a Népszabadság 89. október elõtti számait).
    A Társaság kiemelkedõ eseménye volt az 1989. szeptember 2-3-án a budapesti egyetem Gólyavárában megrendezett I. országos közgyûlés. Grósz Károly - bár nem ellentmondások nélküli - üdvözlõ levelében a harc továbbfolytatására buzdított bennünket. A nézetek ütközését sem nélkülözõ, eleven vita gazdagította a "Hazánk szocialista megújulásáért" címet viselõ komplex politikai-gazdasági-kulturális-külpolitikai és a baloldali munkásmozgalmat építõ programszerû állásfoglalást. (Budapest, 1989 szeptember. ) Részletesen foglalkozott a válság okaival, a nemzeti kibontakozás baloldali alternatívájával, a baloldali haladó demokratikus mozgalom erõsítésének konkrét kérdéseivel.
    Éppen az Ezredvégben érdemes idézni az állásfoglalásnak a kultúrával foglalkozó részeibõl. "A társadalmi, gazdasági haladásnak, reformjaink sikerének növekvõ jelentõségû tényezõje a kultúra. Ezért társadalmi érdek a tudományok, a felnõtt és a felnövekvõ nemzedékek általános és szakmai mûveltségének fejlesztése, a közerkölcs kialakult értékeinek megõrzése, az új értékek szerves beépítése a társadalmi tudatba és magatartásba. Nehéz gazdasági körülményeink között sem szorulhatnak háttérbe a személyiség fejlõdésének, az emberi tényezõk kibontakoztatásának ezek az alapvetõ területei. Ezen a területen sem engedhetõ meg semmiféle visszaélés, nem alakulhatnak ki új monopóliumok, nem kerülhetnek elõtérbe klikkérdekek. A társadalmi elõrehaladás elengedhetetlen feltétele a tudományos elméleti gondolkodás megújulása eredményeinek alkalmazása. Meg kell szabadulni az elavult, s torzult sztereotípiáktól, fakadjanak azok akár baloldali vagy jobboldali konzervativizmusból, azok új kiadásaiból." A társadalomtudományi elméleti munka új megoldandó kérdéseinek felsorolása mellett, az állásfoglalás kitért arra, hogy: "A természet-, és mûszaki tudományoknak nem különben döntõ szerepük van termelõ erõink modernizálásában, s a mûvészeteknek a tudat, a közízlés fejlesztésében."
    Az állásfoglalás azt is hangsúlyozta, hogy: "A közvélemény gondolkodása és magatartása kialakításának növekvõ jelentõségû feltétele a szellemi munka, az információ demokratikus szabadsága nyilvánossága és társadalmi felelõssége. Közérdek, hogy felvegyük az eszmei harcot az elburjánzó retrográd szellemi terror, a kulturális és a tájékoztatási fórumok antidemokratikus kisajátítása, a közvélemény és a közízlés céltadatos megtévesztése és rombolása ellen. Népünk érdekében határozottabban kell szembefordulnunk a tudományos és mûvészeti sarlatánsággal, a szenzációhajhász és demagóg divatselejtekkel. Szembe kell szállnunk a közéletben és a magánéletben terjedõ erkölcstelenséggel és gátlástalansággal, a korrupcióval, a mások rovására élõsködõ, szélsõséges egoizmussal, nemkülönben az embertelen viszályokat szító nacionalizmussal, faji, nemzetiségi megkülönböztetések különbözõ formáival, a hazafiatlan kozmopolitizmussal... " A dokumentum félreérthetetlenül szembeszállt a rohamosan erõsödõ idegengyûlölettel, a humanizmus-, a szocialista-, és a kommunistaellenességgel.
    A kulturális koncepció szerves részét képezte egy modern továbbfejlesztõ közoktatási reform körvonalainak megrajzolása, mely alapja volt a VII. országos nevelési kongresszus mondanivalóinak. Sajnos, a rendszerváltás közoktatási gyakorlata nem ezt a progresszív programot követte. Azt sem kívánjuk elhallgatni, hogy ez a kiterjedt kollektív munkával kidolgozott átfogó program egyik fontos elméleti alapját képezte késõbb a pártszakadás után, az MSZMP újjászervezése politikai nyilatkozatának.
    A közgyûlés vitájáról még annyit el kell mondanunk, hogy a pártvezetés részérõl kiküldött, ma már nevükkel is feledésbe merült felszólalók elsõsorban a fenntartásaikat. és ellenvetéseiket hangoztatták, mondhatni, a közgyûlés egészének ellenérzésével találkozva. A közgyûlés a Társaság elsõ, alapító elnökét, a koros Kovács Istvánt (a nemzetközi - dél-amerikai és spanyol antifasiszta küzdelmek - jeles alakját) tiszteletbeli elnökké, dr. Aggod József, egyetemi tanárt elnökké, Berényi Ferencet pedig országos titkárrá választotta. A közel száztagú választmányba marxisták, baloldali hazafiak és kiváló szakemberek egész sora került. Tudósok, írók, számos ismert közéleti ember, ipari és mezõgazdasági munkás, a késõbb újjászervezett MSZMP Munkáspárt elsõ munkás alelnöke, az MSZP Baloldali Tömörülésének egyik szervezõje, több szakszervezeti tisztségviselõ, Füzesabony ma is közmegbecsülésnek örvendõ alpolgármestere, Rákospalota önkormányzati képviselõje, a mai MSZMP helyettes titkára, és mások találhatók ebben a névsorban.
    A további fejleményekrõl annyit el kell mondani, hogy az 1989. októberi pártkongresszuson a Társaság tagjai közül azokat a delegáltakat, akiket a pártszervezetek megválasztottak és a kommunisták platformjaihoz csatlakoztak, Rác Tamás, régi szervezett bõrmunkás, a felszabadulás után tanári képzettséget szerzett oktató fogta öszsze. Õk ama 169 szavazó közé tartoztak a kongresszuson, akik a pártszakadás ellen léptek fel. A Társaság tevékenységébõl az is természetszerûleg következett, hogy vezetõinek és tagságának zöme - a baloldali munkásmozgalom folytonosságát õrizve és folytatva - elsõsorban a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezésében s választási küzdelmeiben vállalt aktív részt, kisebb részük pedig a Magyar Szocialista Párt baloldalán tevékenykedett.
    Az MSZMP újjászervezésében, ismételten nagy idõveszteséget szenvedve, a régi vezetõk közül Grósz Károly, Berecz János, Puja Frigyes, Ribánszky Róbert, s az újjáalakító kongresszuson elnökké választott akkor 36 éves Thürmer Gyula játszották a legfontosabb szerepet. (Thürner a 80-as évek elejétõl a Külügyi Osztály szovjet referense, majd 88-tól a fõtitkár külpolitikai és biztonságpolitikai fõtanácsadója volt az MSZMP-ben). Az MSZMP újjászervezését támogatta Marosán György is. Az elõkészítetlenség és a tétovázás miatt az MSZMP tömegbefolyását és politikai súlyát tekintve messze elmaradt a rendszerváltozásokat elszenvedett kelet-európai utódpártoktól, így például a csehszlovák, a kelet-német, a szétbomló Szovjetunió köztársaságainak különbözõ elnevezésû kommunista, munkás, baloldali szocialista testvérpártjaitól. 1990-ben nem is tudott bejutni a parlamentbe, s ezt a hátrányát - több mélyen fekvõ, összetett ok miatt - máig sem volt képes "ledolgozni".
    A Münnich Társaságról meg kell jegyeznünk, hogy mint társadalmi szervezet a választásokon szabad kezet adott tagjainak, lelkiismereti szabadságuk szerint hogy, mely pártra szavazzanak, hova lépjenek be, az önkormányzati választásoknál pedig arra buzdított, hogy akár önálló erõként jelenjenek meg, vagy más haladó helyi politikai erõkkel szövetségre lépjenek. 1990 után az erõviszonyok megváltozásával, az ún. "sarkalatos törvények" életbeléptetésének elindításával, a Társaság merõben új helyzet elé került. Káderei és tagságának nagy része elsõ sorban a baloldali pártokban folytatta tevékenységét. Az MSZMP sikertelensége, a szociáldemokratizálódott MSZP mérsékelt sikere a választásokon (mindössze a szavazatok 10.8%-ot szerezte meg), új kihívások elé állította a baloldalt és az egész szélesebb magyar progressziót.
    Szükségképpen nyílt vita bontakozott ki arról, hogy mi legyen a társaság sajátosan új rendeltetése, az új körülmények között. Végül 1991-ben az az álláspont kristályosodott ki, hogy a társaság a szélesebb baloldali szövetségi politika érdekében új jellegû feladatokat vállaljon Az új tennivalókat jobban kifejezte - a megelõzõ örökséget töretlenül vállalva és tovabbfolytatva a Május 1. Társaság elnevezést. Ezzel a társaság egyértelmûbben civil szervezetként mûködött tovább, s jellegét tekintve mindenekelõtt a baloldali munkásmozgalmi erõk együttmûködésének erõsítésén, a dolgozók megnyerésén igyekezett és igyekszik munkálkodni. Alapvetõ céljául azt tûzte ki, hogy ápolja és folytassa a munkás-, és agrármozgalom hagyományait, elsõ sorban a dolgozók politikai, általános és szakmai mûvelõdésére, szabadidejük szervezésére, a dolgozói önsegély kifejlesztésére összpontosítsa tevékenységét, nagyobb figyelemmel a pártokon kívül lévõk és az új nemzedék körére. A baloldali haladó szervezetek skálája sajátos profillal azóta tovább szélesült. A Baloldali Együttmûködési Tanács arra törekszik, hogy az egyes szervezetek önállóságát tiszteletben tartva és erõsítve, tevékenységüket koordinálja s egy szélesebb progresszív demokratikus összefogás áramába nemzetközileg is bekapcsolja.

KILÁTÓ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Áprilisi kislexikon

április: a gregorián naptár szerint az év negyedik hónapja. Az elnevezés eredete vitatott; valószínûleg a latin aperire ("megnyitni, feltárni") igébõl származik, összefüggésben a természet tavaszi kivirágzásával. Más feltételezések szerint az etruszk Aplu (Apolló isten) vagy Apro (Aphrodité-Venus) szóra vezethetõ viszsza. A rómaiak e hónapot Venusnak, a szerelem és szépség istennõjének szentelték. A római köztársaság korában még az év második hónapja volt 29 nappal, Julius Caesar naptárreformja óta a negyedik, 30 napból álló hónap. A magyar népi kalendáriumban Szent György hava, akinek április 24-re esõ napja rendesen a tavaszi mezõgazdasági munkák kezdetét jelentette. (Régi nevei még kinyílás hava, elõtavasz, tavaszi hó, negyed hó. ) Áprilisban a Nap a Bika jegyébe lép.
Április: szatirikus irodalmi hetilap. 1918-19-ben jelent meg, Szenes Béla és Nagy Lajos szerkesztésében. Munkatársai között volt Babits Mihály, Bródy Sándor, Kosztolányi Dezsõ, Krúdy Gyula, Somlyó Zoltán, Szép Ernõ.
áprilisi fölkelés: a bolgár forradalmárok - árulás miatt - idõ elõtt kirobbantott fölkelése a török uralom ellen (1876. április 20. -május 20. ). Az elszigetelt forradalmi fészkeket a helyi török lakosság önkéntes úgynevezett basibozuk csapatai napok alatt felszámolták, vezetõit, Georgi Benkovszkit, Hriszto Botevet a harcokban megölték. A török szabadcsapatok kb. 12 000 bolgárt gyilkoltak meg; ez a szerb-török (június-október) és az orosz-török háborúhoz (1877-78) vezetett.
áprilisi paktum: a koalíció és a bécsi udvar megállapodása, melyet báró Fejérváry Géza miniszterelnök és Kossuth Ferenc kötöttek meg (1906. április 4. ). Az áprilisi paktumban az udvar elfogadta, hogy a Függetlenségi Párt három hatvanhetes politikus bevonásával kormányt alakít, és hozzájárult a választójogi reform végrehajtásához. A koalíció vállalta, hogy felhagy a katonai törekvésekkel, megszavazza a költségvetést és az újoncjutalékot, továbbá törvénybe iktatja a külkereskedelmi szerzõdéseket. E megegyezés alapján I. Ferenc József király április 6-án fogadta Kossuthot és ifj. Andrássy Gyulát, a koalíció küldötteit, és 7-én megalakult a Wekerle-kormány. Az áprilisi paktummal megoldódott az 1905-06-os kormányzati válság.
áprilisi tézisek: a svájci emigrációból visszatért Lenin programja az 1917. februári polgári demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba vezetõ átmenet, az oroszországi proletárdiktatúra megvalósítására. A programot Lenin a petrográdi pártmunkások gyûlésén hirdette meg (a pravoszláv idõszámítás szerint 1917. április 3-4. ), s a Pravda április 7-i száma közölte A proletariátus feladatairól a jelenlegi forradalomban címmel. Az áprilisi tézisek az oroszországi proletariátus közvetlen gyakorlati céljaként tûzték ki a tõke hatalmának megdöntését és saját politikai hatalmának megteremtését, parlamentáris köztársaság helyett a szovjetköztársaság létrehozását. Az áprilisi tézisek rámutattak, hogy amíg a kettõs hatalom fennáll, lehetséges a hatalom békés átvétele. Hangsúlyozták, hogy a proletárdiktatúra megteremtése a háború befejezésének elõfeltétele, és ennek érdekében adták ki a "semmiféle támogatást az ideiglenes kormánynak" jelszót. Fontosabb pontjai: kilépés az imperialista háborúból; a polgári forradalom gyors átvezetése proletárforradalomba; a bolsevik többség megszerzése a szovjetekben; parlamentáris köztársaság helyett a szovjetköztársaság megteremtése; a cári fegyveres testületek és hivatalnoki kar felszámolása; a földesúri földek elkobzása és nacionalizálása; a szociáldemokrata pártokkal való kapcsolatok megszakítása; a párt nevének kommunistára változtatása. Követelték a nagybirtokok kisajátítását, a bankok egyesítését, az üzemek munkásellenõrzésének bevezetését. Javasolták a pártkongresszus azonnali összehívását. A téziseket a pártban L. B. Kamenyev, G. J. Zinovjev és A. G. Uljannyikov vitatták, hangoztatva, hogy Oroszországban nem érettek a feltételek a szocialista forradalomra. Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt (OSZD(b)MP) VII. összoroszországi konferenciája igen éles belsõ vita után (1917. április 24-29. ) a téziseket a párt politikai programjának fogadta el.
áprilisi törvények: az 1848. március 15-i pesti forradalom eredményeként az utolsó rendi országgyûlésen elfogadott és V. Ferdinánd király által szentesített törvények, amelyek megalapozták Magyarország polgári-nemzeti átalakulását (1848. április 11. ). Az áprilisi törvények felszámolták a feudális kiváltságokat és kötöttségeket, az uralkodó helyett felelõs minisztériumra bízták a végrehajtó hatalmat, és több nemzeti követelést is törvénybe iktattak.
áprilisjáratás, áprilisi tréfa: április l-jén az ismerõsök rászedése, becsapása. Eredetibb formája szerint teljesíthetetlen megbízást adtak annak, akit az áprilisjáratásra szemeltek ki, és mikor a hiszékeny áldozat dolgavégezetlenül tért vissza, jót nevettek rajta. (Néhol még ma sem általában a becsapás, hanem lehetetlen feladattal való megbízás az áprilisi tréfa tárgya. ) Akivel áprilist járattak, azt "április bolondjának" nevezik, és gúnyos versikével csúfolják. - A ma is élõ népszokás kialakulására, eredetére vonatkozólag több feltevés ismert. Egyesek szerint az áprilisjáratás összefüggésben áll IX. Károly francia király 1564-es naptárrendeletével, amely az újévet április 1-rõl január 1-re helyezte át, s a szokásos újévi ajándékosztás elmaradásából lett az elsõ áprilisjáratás. Mások szerint (Plutarkhosz alapján) már a római tavaszünnep (quirinalia) is festum stultorum (latin 'meggondolatlanságok napja') volt. Végül van, aki a szeszélyes "áprilisi" idõjárás kapcsán létrejött szokásnak tartja. A néphit szerint e napon akasztotta fel magát Júdás.
április 4.: Magyarország felszabadulásának ünnepe. A szocialista történetírás szerint 1945-ben ezen a napon ûzték ki a szovjet csapatok az ország területérõl Nemesmedves (Vas megye) községnél a német haderõ utolsó egységeit. (Innen az avult Battonyától Nemesmedvesig szólás, amely nagyjából a fõbb határátkelõhelyekrõl vett Záhonytól Hegyeshalomig kifejezésnek felel meg. ) A kormány április 4-ét 1945-ben hozott határozatában nemzeti ünneppé, majd 1954-ben az Elnöki Tanács törvényerejû rendelete a Magyar Népköztársaság legnagyobb nemzeti ünnepévé nyilvánította. Az úgynevezett rendszerváltás idején, a hivatalos ünnepkör átrendezéskor (1990-91), a nemzeti ünnepek között elõbb november 7-ét cserélték ki március 15-ére, majd április 4-ét október 23-ára.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Nevét Fermiével együtt említik

Gombás Pál (1909-1971)

    "Csendes zseni volt" - így jellemezte egyik kortársa Gombás Pál profeszszort, aki 1909-ben a Sopron vármegyei Selegszántón (ma: Antau, Ausztria) született, és 1971-ben Budapesten halt meg. A csendes zseni a fizika forradalmának századában futotta be fényes pályáját, abban a században, amelyben a magyar fizika valósággal bõvelkedett kiváló elmékben, és kivált az elméleti fizikában nemzetközileg is rendkívüli eredményeket mutatott fel.
    Gombás Pál a budapesti tudományegyetemen szerzett diplomát 1932-ben, s még ugyanabban az évben professzora, Ortvay Rudolf tanársegédje lett az elméleti fizikai tanszéken. Ortvay, aki fõleg anyagszerkezettel foglalkozott, az európai szintû modern elméleti fizikai oktatás és kutatás hazai megteremtõje volt. A híres Ortvay- kollégiumokon olyan nevû és rangú meghívott tudósok tartottak elõadásokat, mint például Sommerfeld, Dirac, Neumann János vagy Wigner Jenõ. Tanítványai közé tartozott, egyebek mellett, Novobáczky Károly, Marx György és Gombás Pál is.
    Akkoriban, az 1930-as években, a tudósi elhivatottság igen komoly áldozatvállalásokkal járt. Hiába volt Gombás a tudományegyetemen tanársegéd, fizetést épp úgy nem kapott, mint ahogy díjazás nélkül hívták meg a nagyhírû Drezdai Fizikai Társulatba is. Egészen 1939-ig, mikor is a szegedi egyetem rendkívüli tanára lett, pedagógusként kereste meg a kenyerét, a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumban tanított. Pedig cikkei akkor már bejárták a világot, és a fizikusok mindenütt növekvõ érdeklõdéssel kísérték munkáját. Még tanársegédként kezdett el foglalkozni a kvantummechanikai többtestproblémával, s e témakör mindvégig foglalkoztatta. 1941-ben a kolozsvári egyetem nyilvános rendes tanárává nevezték ki, 1945 után a budapesti mûszaki egyetemen nyilvános rendes tanár. 1947-ben az Egyesült Államokba távozott, de 1948-ban hazatért, és a mûszaki egyetem fizika tanszékének vezetõje lett - egészen haláláig. 1954-tõl a Magyar Tudományos Akadémia Elméleti Fizikai Kutatóintézetének igazgatója volt.
    Ekkoriban elsõsorban a statisztikus atomelmélet kérdéseivel foglalkozott, és a téma legkiválóbb szakemberei közé tartozott. A fizikus világot egyre inkább a természeti világ modellszerû értelmezése izgatta, az anyag szerkezete, a sugárzások szerepe - fõleg a Niels Bohr által kidolgozott atommodell meghaladása után. Az atommagok Thomas-Fermi modelljét az 1950-es években dolgozták ki. Ennek a lényege az, hogy az atom centrumában helyezkedik el az atommag, amely pozitív töltésû, és ezt a magot az elektronok mintegy felhõszerûen veszik körül. Gombás Pál különösen sokat foglalkozott ezzel a problémával. És az atomstatisztikai elv, amit kidolgozott, olyan jelentõsnek bizonyult, hogy az atommodellt - az elmélet legfejlettebb modelljét - a szakirodalom ma már Thomas-Fermi-Dirac-Gombás néven tartják számon. Aligha szükséges bizonygatnunk, hogy mekkora rangot biztosított a fizika világában Gombás Pál számára az, hogy neve Thomas, Fermivel és Diracéval együtt szerepelt s vált világhírûvé. A tudományos világban kivívott rangja és általános ismertsége azonban soha nem csábította arra, hogy külföldre költözzön. Igaz, hogy itthon meg is kapott minden lehetséges elismerést. Két ízben (1948, 1950) tüntették ki Kossuth-díjjal, és a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke lett.
    Élete utolsó éveiben fõleg a szilárd testek és az atommagok elméletével s az atomhéj-fizika kérdéseivel foglalkozott. Igen sokat publikált. Munkásságát 130 szakdolgozat és 12 - részben idegen nyelven írt - könyv foglalja magában. Két legfontosabb mûvét (Az atomstatisztika elmélete és Bevezetés a hullámmechanikába és alkalmazásaiba) több idegen nyelvre is lefordították. Kisdi Dáviddal közösen írt munkája, a Bevezetés az elméleti fizikába I-II. (1971) ma is a téma alapvetései közé tartozik.
    Felfedezéseivel és pedagógiai munkásságával örökre beírta nevét a magyar tudománytörténetbe.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Égõ zászlók és gyógyszerárak
 

Mire ez az írásom megjelenik, alighanem teljesen feledésbe merül már, hogy a tél folyamán egy olyan rádióadó stúdiójában, amelynek addig a létezésérõl sem tudtam, egy holtrészeg ifjú énekes valami éktelen baromságot mondott, s ez olyan indulatokat váltott ki bizonyos körökbõl, hogy ahányan csak voltak, odavonultak egy kis utcába, az ismeretlen rádióadócska stúdiója elé, kórusban ordítoztak, majd egy ideiglenesen hazánkban tartózkodó olasz ifjút kábítószerrel önkívületi állapotba hozva arra késztettek, hogy meggyújtsa egy idegen ország zászlaját, amely országnak semmi köze nem volt ugyan se a rádióadócskához, se az énekes részegségéhez, se a részeg beköpés tartalmához, de egy zászlógyûjtéssel foglalatoskodó másik, nem olasz és nem elkábított ifjú valahogyan úgy érezte, hogy ennek az országnak a zászlaját alkalmatos lesz oda vinni a tüntetésre.
    Amikor e sorokat írom, február eleje van, azaz a zászlóégetés óta több, mint egy hónap telt el, de azóta egyfolytában, minden rádióadóban és televízió-csatornán mindig errõl van szó. Tegnap délben a világesemények sorában hallottam a Nemzetvédelmi Hivatal vezetõjének nyilatkozatát, hogy õk ezzel kapcsolatban mindent megtettek, de hogy mi mindent, arról semmit nem nyilatkozhat, este pedig az állítólag a legfrissebb hírek humoros kommentálására hivatott Heti Hetes se átallotta napirenden tartani, s ezek után az éjjel azt álmodtam, hogy az öregek bepisilési gondjain segíteni óhajtó, kedvenc tévéhirdetésem idõsödõ, ám még mindig igen vonzó hölgye megjelent ágyamnál, és intelligensen mosolyogva felszólított:
    - Ne zászlót égessen, viseljen inkontinencia elleni betétet!
    Azt válaszoltam neki, hogy jóllehet igencsak élemedett vagyok már, de a bepisiléssel még nincsenek gondjaim, s amióta az állami ünnepeken a magánházak fellobogózása nem kötelezõ, zászlókat sem tartok a háztartásomban. Ettõl kicsit elbizonytalanodott, a tévéhirdetések egyenmosolya lehervadt az ajkairól, s azt mondta:
    - Ez nem zárja ki, hogy zászlógyûjtõk tulajdonában levõ idegen lobogókat gyújtogasson önhibáján kívül keletkezett kábítószeres állapotban. A betétek beszerzése pedig akkor is szükséges, ha aktuálisan még nem szokott bepisilni, hiszen ki tudja, mikor mit hoz a jövõ. Lehet, hogy már most összepisilte magát álmában, csak még nem tud róla.
    Rémületemben felébredtem, de a lepedõmet nem találtam nedvesnek, s hiába szimatoltam, égõ zászlók szagát se éreztem az ágyam körül. Aztán azon kezdtem töprengeni, mibe kerülhetnek ezek a patikákban kapható betétek, minthogy a zászlóégetés körüli idõkben úgy megemelkedtek a gyógyszerárak, hogy legutóbb a szokásos piruláim kiváltásakor adósa maradtam az ismerõs patikusnak. Egyes, nemrég még ingyenes tabletták most váratlanul ezrekbe kerülnek, s úgy néz ki, hogy vagy OTP-hitelt veszek fel a legközelebbi receptkiváltáskor, vagy elkezdhetek gyûjteni a temetkezési költségeinkre.
    Aztán az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy ahelyett, hogy az ismerõs patikus és a gyógyszereimért fizetendõ összeg számlája jelent volna meg rémálmomban, a bepisilés elleni betétet reklámozó hölgy és az elégetett zászló riogat. Lehet, hogy a rádiók és tévécsatornák azért traktálnak bennünket már egy hónapja azzal az elégetett zászlóval, hogy ne gyógyszerárakról, hanem másról rémálmodjunk?
    Ez persze nevetséges ötlet, nem kell komolyan venni. Kétszeresen is nevetséges. Egyrészt a hozzám hasonló kvietált szalonbolsevistákra jellemzõ - ahogyan tanult barátaim szeretetteljesen sajnálkozva mondogatni szokták - "összeesküvéselméletek" egyike, másrészt pedig az áramtól a kenyérig mindenek felment az ára, mért pont a patikán akadok fenn.
    Igen, voltaképpen nincsen itt semmiféle baj. Mire ez az írásom megjelenik, már tavasz lesz, és úgy megfeledkezünk errõl a zászlóégetési szenzációról, mint a Big Brother show tavaly kiszavazott szereplõirõl. Ami engem illet, már arról sincs semmiféle emlékem, hogy ki nyerte meg, és egyáltalán volt-e nyertese. S ugyanígy leszünk a gyógyszerárakkal is. Azokhoz szépen hozzászokunk, s feledésbe merül, hogy valaha voltak ingyenes pirulák is. Tavasszal, mint ismeretes, zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng, ugye, zeng a szived. A nagyanyám évtizedeken át gyûjtögette a temetési költségeit egy zacskóba, s a száz esztendõt is megélte volna, ha hagyják fõzni és mosogatni - de ez egy másik történet. Az viszont ide kívánkozik, hogy halott barátommal, a drága Hermann Istvánnal nagy röhögések közepette mindig azt a - ki tudja, kitõl származó de mindenképpen patinás és gyönyörû - versidézetet mondogattak egymásnak:

    "Egy kis halál nem a világ,
    Õseinknek szintúgy volt!"

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Életképek a tegnapból és a mából

Eszes Máté: A Hindu Herceg

A Hindu Herceg, mint azt Eszes Máté korábbi könyveinek olvasói joggal sejthetik, nem hindu és nem herceg, hanem Lakatos András cigány rizsõr, aki mások mellett a kitelepített és fizikai munkára fogott arisztokratáknak is munkavezetõje a sülyi rizstelepen. Az ötvenes évek elején játszódó történet, a kötet címadó írása, és egyben a legjobbak egyike. Benne van Eszes stílusának, írói világának minden jó kelléke: az emberek kisebb-nagyobb gyarlóságainak megbocsátó, bölcs elnézése, a szenvedõk iránti együttérzés, a finom irónia, a szeretet a táj és a benne élõ emberek iránt.
    Felejthetetlen jelenetben ábrázolja a reggeli munkára gyülekezõ, és a Hindu Herceg eligazítására váró arisztokrata társaságot. Mintha a 20-as, 30-as évek valamely társasági lapjának báli tudósítását olvasnánk: "Elöl állnak a hölgyek: gróf Bethlen István miniszterelnök felesége, balján és jobbján a két Montenuovo hercegnõ, Mimi és Fanny, Fanny mellett Bethlen Margit és gróf Csáky István külügyminiszter felesége, Irma, született osztrák grófnõ... " és így tovább még vagy tíz sorban, akkurátusan jelezve a hölgyek és urak rangját, társadalmi állását. Sokféleképpen lehetne leírni ezt a jelenetet: fölháborodással vagy akár gúnyos kárörömmel, de káröröm vagy pláne gyûlölet még a Hindu Hercegben sincs, pedig neki eszébe jut egy pillanatra, amíg végignéz a társaságon, hogy"... az apját ezeknek a nagyuraknak a csahos kutyája, Czakó csendõrnyomozó kínozta halálra". A Hindu Herceg azonban nem akar másokon elégtételt venni, teszi a dolgát és még figyelmeztetni is kell, nehogy kedvezzen" a grófi bagázsnak", mert az állásába kerülhet.
    A címben életképeknek neveztem ezeket az írásokat, mert inkább statikus helyzetábrázolások, mint hagyományos elbeszélések. Ez természetesen nem értékítélet, szinte kivétel nélkül színes, ízes nyelven megírt élvezetes olvasmányok. Eszes Mátét világlátása, megbocsátó emberszeretete nem konfliktusos, kemény novellák írására ösztönzi. Még ahol ilyennek indul a történet, mint a Flóri címû írásban, ott is elcsitulnak végül az indulatok, és valami bölcs derûbe olvad a történet.
    Ahol pedig az ellentétek már feloldhatatlanok, és a konfliktus halállal végzõdik, mint a Cigánykocsmában, ott egy kocsmai idill leírása közben mintegy mellékesen esik szó egy valószínûleg gyilkossággal végzõdött szerelmi történetrõl, amit az egyik vendég mesél el a többieknek, s így másodkézbõl már tompul az eset kemény drámaisága.
    A cigányok és a magyarok ellentéte is egy meglehetõsen groteszk ügy, az iskolai vécéhasználat miatt robban ki A vajda címû történetben. A falusi iskola épületében lévõ tanári vécébe télen beengedett protekciós gyerekek a cigányokat nem bocsátják be, így nekik az udvari hideg budira kell járni. Ebbõl támad a háborúság, amely azonban békésen megoldódik a Vallyon Kazi tanácselnök és Kalapkötõ Ernõ vajda közötti megállapodás nyomán. Mikszáth megértõ és megbocsátó derûje jut az olvasó eszébe az életképek olvasásakor, igaz, hogy ezzel véget is ér a hasonlóság. Eszes Máté írásai nem anekdotikusak, mint a nagy palócéi, õ élethelyzeteket ábrázol, mintha minden írása egy hatalmas körkép részlete volna, amelyben a szereplõk nem változnak, csak történik velük valami. Legjobban még A bûnjel címû történetnek vannak anekdotikus vonásai. Tolka Pityu, a rendõr nem is egészen szabályosan, ravasz ötlettel nyomozza ki az öregek otthonából ellopott élelmiszerek tolvajait, sõt a bûnjeleket is megtalálja. Ilyen történet azonban nincs is másik a könyvben, és a nyomozás is szinte csak epizód egy szélesebben megrajzolt tablón.
    Eszes Máté hõsei gyakran visszatérnek, átlépnek egyik életképbõl a másikba, de ott is ugyanazok maradnak. Ilyen a régebbi világról szóló történetekben Vallyon Pista, a párttitkár, a Borbély-lányok, "a mi saját cédáink", Lakatos Bandi, a Hindu herceg, Vallyon Kazi, a tanácselnök, Palkó Imre sekrestyés, Bernát atya, Kalapkötõ Ernõ cigányvajda és mások. Egy kis közösség, Süly történetét írja a szerzõ immár több kötetében, és ahogy mind többet tudunk meg a tagjairól, a falu lakosairól, erényeikrõl és gyengeségeikrõl, úgy válnak lassanként összetéveszthetetlen személyes ismerõseinkké, úgy szeretjük meg, vagy legalábbis fogadjuk el õket. (Curiosa Nova)

N. HORVÁTH PÉTER

Közösség született

Szepes Erika: Újpalota - Egy városrész regénye

Budapest legnagyobb lakótelepérõl írt könyvében szûkebb környezete eseményeit, kialakulását és fejlõdését beszéli el a kezdetektõl könyvzártáig Szepes Erika.
    Az új keletû kifejezéssel élve, zöldmezõs beruházásként a puszta szántóföldekbõl kinövõ városrészt 1971 tavaszán kezdték benépesíteni. A lakótelep megálmodása mind tervezõi és kivitelezõi, mind pedig honfoglalói részrõl nehéz próbatételnek bizonyult. Végül az élet gyõzött. Mert mindazt, amit az - akkor már csaknem negyedszázada a szocializmus alapjainak lerakásán fáradozó - ország helyzete szakemberektõl s betelepülõktõl így vagy úgy megtagadott, az ember leleménnyel és a szeretet hozzáértésével pótolta. Könyvének fõvonalát nézve, e folyamat három évtizedérõl nyújt alapos áttekintést a szerzõ.
    Elsõ oldalain kedves humorral, a kezdeti nehézségeket utólag megszépítõ felülnézettel és megható õszinteséggel vall személyes élményeirõl, így mutatva be a témához való viszonyát, feldolgozásának indítékait.
    Következõ, az Õskor gyûjtõcím alatt sorakozó fejezetekben a "mûváros" története elõtti múltja követhetõ nyomon egészen a történelemelõtti idõkig. Az elõzmények jól tagoltan és közérthetõen bontakoznak ki. Ahol az olvasó részérõl az általános ismereteken túli, szakirányú tájékozottságra van szükség, ott - zárójeles közlésként - megkapjuk a tárgyalt fogalom, körülmény, lexikonpontosságú magyarázatát. Ez a megoldás tömörségével és hatékonyságával, az ismeretterjesztés szép példája. Már e régmúltról számot adó fejezetsor végén a krónikásan kívül, szóhoz jut a ma itt lakók egyike, Szepesi Attila költõ. A voltaképpeni miértet a mûvésznek egy olyan verse adja, melyben a Buda aranykora idején lakhelyet itt nyert királyi mulattatóknak állít hangulatos emléket. Költõnk elmondja, Újpalotán elõször pályatársai, Páskándi Géza és Bisztray Ádám vendégeként járt... Elgondolkoztató, hogy ezen a nem éppen szellemi központnak szánt helyen, hány kiváló értelmiségi, író, festõ, újságíró, mérnök, népmûvelõ, orvos, pedagógus s egyéb alkotó hivatású ember talált otthonra. Nem célom a folyamat okainak mélyebb elemzése, mint ahogy a könyv szerzõjét sem ez sarkalta. Mindenesetre ez, a mindenkori hatalomtól nem sok kényeztetést kapott réteg, nagyban segítette a lakótelep emberibbé válását.
    A "Hõskor" fejezeteiben az Újpalota átadása utáni elsõ néhány évet ismerhetjük meg. A pontos számadatokból, tanulmányrészletekbõl, a kezdettõl itt élõk írásaiból s a velük folytatott beszélgetésekbõl kapunk hû képet a kor köz-és magánéleti gondjairól, örömeirõl. Olvasható többek között az ismert rádiós személyiség, Padisák Mihály visszaemlékezése és a lakótelepi élet ihlette drámai oratóriumának szemelvénye éppúgy, mint feleségével, a népmûvelõvel készült beszélgetés. Felvillan a városrész jellegzetes szobra (a "háromlábú Zsóka, aki vár") keletkezésének korszakidézõ törtenete. S elmélyedhetünk a nem mindennapi utcanevek eredetének kifejtésében.
    A Jelenünk már a gyökeret vert rétegek mindennapjait járja körül. A szerzõ jól kiválasztott példákon mutatja be, hogyan öltöttek az egykori egyenlakások egyre egyénibb arculatot, a bennük élõk életvitele, foglalkozása és ízlése tükreként. Ezt követõen mutatkoznak be a városrészben mûködõ s mindennapjait meghatározó intézmények. Az óvodáktól kezdve, a gimnáziumokig és az orvos rendelõkön át; a szabadidõ eltöltését szolgáló különféle lehetõségeken keresztül, egészen az idõsebb korosztályt ellátókig, mindegyikrõl értesülünk. Szepes Erika riporteri teljesítménye figyelemreméltó. Mindig a lényegrõl kérdez, s a följegyzései nyomán megszólaltatott beszélgetõtársakból sosem lesz papírfigura. A megkérdezettek szavaiból jól kivehetõek lelkialkatuk jegyei s munkahelyükhöz, vagy adott helyzetükhöz való viszonyuk.
    Akik közöttünk élnek. Könyvének ebben a részében a szerzõ olyan embereket állít elénk, akikel leplezetlenül rokonszenvezik. A róluk valló tényeket számba véve, idézett szavaikat, írásaikat ízlelgetve, ez azonnal érthetõ. Ne feledjük, mûfaji meghatározása szerint, regényt tartunk a kezünkben, ahol az írói részrehajlás megengedett. S miért ne volna elfogult a tollforgató, ha olyan embertársairól szeretne hírt adni, mint például a szomszédságában élõ Koritz László és felesége, Manci néni, vagy - a csupán már a hívõk emlékezetén át megidézhetõ - Márton Mihály atya.
    A legújabb jelen: fények és árnyékok. Az ehhez a részhez tartozó fejezetek a rendszerváltás utáni Újpalota nagyot változott s folyamatosan változó helyzetét taglalják. Az M3 autópálya bevezetõ szakaszának megépülése a fõvárosnak ezt a kapuját is szélesre tárta. Ez a körülmény és a népes lakótelep közelsége, érthetõ módon, számos új vállalkozás, nemzetközi kereskedelmi központ, idegenforgalmi szolgáltatás megjelenését ösztönözte ezen a tájon is. Mint az országban másutt, a 21. századi kínálat, a hozzá tartozó árszínvonallal, itt sem az õslakosság szélesebb tömegeit iparkodik kielégíteni. Számukra még beláthatatlan ideig megfizethetõbb marad a bódéboltok, a táska és ruhajavítók, az alagsori kárpitosok stb. már amúgy is megszokottan otthonos, emberibb világa.
    Újpalota 30 éves. Könyve záró részében a szerzõ még egyszer áttekinti a városrész születése óta eltelt három évtizedet. Ebben két forrásra támaszkodik. Az egyik, Kiss Évának 1999-ben a Városházi Napló-ban közzétett beszélgetése Csorba Zoltánnal, aki a lakótelep belsõ parkjaiban álló négyszintes házakat tervezte. A másik, az Álom szocialista kivitelben címû, csaknem másfélórás - az Újpalotai Szabadidõ Központ (ÚSZIK) által készített - dokumentumfilm szövegének szerkesztett változata. A film a beköltözõk legelsõ óráiról s az azóta történtekrõl ad átfogó összegzést. A felidézett események közül talán a legtöbb tanulsággal bír s leginkább jellemzõ, az 1984 nyarán kibontakozó Újpalotaiak Baráti Köre néven megalakulni kívánó - korát igencsak megelõzõ - polgári kezdeményezés esete. Mint tudjuk, "nagy generációk" vannak ugyan, de gyõztesek annál ritkábban. Az ide kötõdõk s ide kötöttek korosztálya se lett az. Akik mégis maradtak? Belõlük közösség született.
    Szepes Erika könyve az Újpalotán illetékes önkormányzat kiadványaként látott napvilágot. A kereskedelemben nem kapható. Ez a tény sajnálatos, hiszen alaposságát, ismeretterjesztõ jellegét és valóságelemzõ vonásait figyelembe véve, munkája jóval jelentõsebb, mint egy helyi érdekû kiadvány. Az ötvennél több fekete-fehér fotó mellé azonban érdemes lett volna egy térképet is beilleszteni, megkönnyítve ezzel az olvasólámpánál ülõk barangolását a "mûvárosban". Mivel a fényképfelvételek élvezhetõbbé tétele jelentõsen növelte volna a mû nyomdai költségeit, ezért azok minõsítését fölöslegesnek érzem.
    (XV. kerületi Önkormányzat)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

"Standard" mûvek

Öt könyvrõl

Legutóbb Gyurácz Ferenc kritikai gyûjteménye kapcsán már utaltam arra, hogy a jó kritika frissen tartja irodalmi, sõt irodalomtörténeti tájékozódásunkat. És most itt van Tarján Tamás új kötete, a Csendestárs (Pont Kiadó), amelyben alapos, jóindulatú, megértõ, ám korántsem csak magasztaló könyv-, sõt életpálya-bemutatások vannak, finoman bár, de mindig rámutatva a megrekedésekre, kiútkeresésekre is. Tarján egyrészt szinte félelmetes ismeretanyaggal rendelkezik (sokszor "kapásból" helyesbít), másrészt valódi együtt- s beleérzésekre képes, mégpedig nem csak szubjektíve, hanem irodalmunk egészét tekintve. Amit például Szabó Magdáról ír, az egy egész életpályának (szinte a gyermekkortól máig tartó) áttekintése, mérlegelése, különös tekintettel az írónõ rendkívüli érzékenységére és - akár saját családját is érintõ - szókimondó bátorságára. Tarján sosem feledkezik meg a stíluselemzésekrõl, a párhuzamokról, az (egyazon életmûvön belüli) visszatekintésekrõl s az olvashatóságról. Mindez persze így leírva szinte közhelygyûjteménynek tûnhet, ha azonban konkrétan utalunk az egyre változó Krasznahorkai-, Parti Nagy-, Tandori- és Esterházy- alkotások folytatólagos, mélyreható elemzéseire, a sajnos már lezárult Orbán- és Páskándi-életmûvek mérlegelésére, akkor talán ezeknek az irásoknak az irodalomtörténeti jelentõségére is felhívjuk a figyelmet. Nem is szólva arról, hogy Tarján a múlt nem egy kérdését újra fölveti. Déry rossz drámáit, Nagy Lajos komiszságait, Füst Milán vegyes értékû elbeszéléseit (annakidején az Öröktüzek címû leginkább maradandó kötetét nem kis gondok közepette e sorok írója szerkeszthette), nem egy átfogónak szánt antológia indokolt megbírálását, de talán legérdekesebb az eddig alig tárgyalt magyar paródiairodalom alapos bemutatása s értékelése. "Tamás, tovább!" - bíztatjuk a szerzõt, aki minden ciklusa élére egy-egy T betûs fejezetcímet illesztett.
    De itt van már az összefoglaló irodalomtörténeti mû is, a szegedi Olasz Sándor Mai magyar regények címû hatalmas munkája. Helyes, hogy e standard mûvet a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg, így talán a mai irodalommal oly körülményesen találkozó pedagógusok (és tanítványaik) figyelmét is fölkeltheti. Mert ha meggondolom, hogy majd hetven éve egy (Németh László regényében Bozsó Matyi álnéven szereplõ) jó tanárom olvastatta velem Szerb Antal írásait, Márai (tán kelleténél is több) könyvét, akkor tanúsíthatom, hogy egy-egy tájékozott tanárnak mit köszönhet az érdeklõdõ nebuló. Olasz könyve persze sokkal nehezebb, "szakszerûbb", modernebb, mint Szerb Antalé volt, de épp Németh Égetõ Eszter-étõl Nádasig s megintcsak Esterházy Harmoniá-jáig (mint utolsó fejleményig) beszámol a 20. század második feléhez tartozó regényirodalomról, nagyon magas mértéket felállítva, az általában pesszimisztikus, sõt reménytelen "mondanivalótól" a kifejezésbeli vívmányokig, amelyekkel épp az utolsó 40 év során (Ottlik Iskola a határon-jától kezdve) sikerült a magyar regénynek elõször korszerûvé (nemzetközi tekintetben is figyelemre méltóvá) lennie. A "magas" mértékbõl következõleg népszerû s olvasott írókról, például, Bárányról, Végh Antalról szó sem esik, viszont felfedez olyan mûveket, melyeket szégyenszemre magam sem olvastam és kedvet csinál azok tanulmányozásához (Szilágyi: Kõ hull apadó kútba, Sándor Iván: A szefforiszi ösvény, Krasznahorkai: Háború és háború. ) Olasz nem szûkkeblû: Bodor vagy Kertész Imre éppúgy megtalálja helyét, mint - mondjuk - Grendel, Háy vagy Závada - ám korántsem kritikai értékelés nélkül. A magam részérõl Szentkuthy, Albert Gábor és Hernádi Gyula méltánylását hiányolom - utóvégre sok mindent épp az utóbbi indított el. Olasz érdeme viszont, hogy az elmúlt félévszázad teljes kritikai irodalmát feldolgozza, s fõként Balassa Péter és Thomka Beáta sok fontos észrevételét hasznosítja. Elõbbire érdekes példa Balassa észrevétele, mely "az agnosztikus lét megismerhetetlenségének" protestáns hagyományára utal, különben épp Ottlik kapcsán. Sokszor abszolút általános megállapításokat maguktól az íróktól vesz át, pl. Grendeltõl azt, hogy "realizmusnak - úgy ahogy az ötvenes, hatvanas években értelmezték - nincs jövõje. " "Ez a gondolat egybecseng García Marqueznek azzal a felismerésével, hogy "ez a »másképpen« a valószínûség határainak átlépését jelenti". Másfelõl újból megjelenik a "cselekményesség" iránti igény, amit mind többen igyekeznek kielégíteni. Kissé keveselltem viszont a külföldi párhuzamot (Bernhard, Faulkner stb.), ami azért is érdekes, mert Olasz Sándor a külföldi szakirodalmat Barthes-tól De Manon át Hayden White-ig nagyon okosan hasznosítja, s ezzel megint tovább tanulmányoztatásra késztet. Fontos, mondhatni, alapvetõ Olasz regénytörténete.
    Kár, hogy ez a kiváló összefoglalás csak a regénnyel foglalkozik. Ha a drámára is sort kerített volna, nyílván észreveszi a szintén vidéken élõ Marschalkó Zsolt kötetét, a Holdkirály-t (Palócföld könyvek. ) A címadó színmû II. Frigyes porosz királyról szól, s arról az átformálódásról, amely a hatalom révén a voltaire-i szabadelvûségbõl háborúpárti, kegyetlen uralkodóvá teszi a "jobbra érdemes" fiatalembert. Bravúros Voltaire jellemrajza is: nem éppen magasrendû önzése, kapzsisága, érdeke ellenére sem változtatja meg alapvetõ, bátor magatartását, mellyel a királlyá lett Frigyesnek is szemébe mondja az igazságot. No de, mi az örök igazság? Talán a hõsiesség? Errõl íródott a füleki vár feladásáról szóló Homokvihar, amely a hõsiesség értelmét és értelmetlenségét vizsgálja. Ugyanezzel a problémával néz szembe, most már fergeteges vidámsággal is, nemzeti korlátainkat megmutatva. a Zsarnokölõk címû komédia, mely még a kelleténél is több ötletsziporkával mutatja fel a Ferenc József-i idõk ellenzékiségét és megalkuvását. Akárhogyan is, ezek a drámák színpad után kiáltanak! Majd csak sort kerít rájuk valamelyik dramaturg és rendezõ.
    Nem kevésbé érdekesek a való élet komédiái is, mégha csakugyan élet-halál kérdéseit vetik is fel. A neves kiadó leányának, Cserépfalvi Katinak emlékezése a Mimikoko illegális élete az 1944-es vészkorszak gyermekfõvel átélt megpróbáltatásait mutatja be, mondhatni, gyermeki ártatlansággal és vidámsággal. Mint múltkor az idõs Seres emlékezése kapcsán már rámutattam: elszántság, jó összeköttetések, pénz és persze jóindulatú s bátor emberek humánus segítségével meg lehetett úszni ezt a korszakot is, - ám ezt nyilvánvalóan csak az mondhatja el, aki - mint Soros és Cserépfalvi - megúszta. A témától tán messze esõ jelzõvel azt mondhatom: bájos könyv, s még inkább azzá teszik Lisziák Elek groteszkül modern illusztrációi. A baj az, hogy ami Kertész Imrének a Sorstalanságban zseniálisan sikerült, az a Cserépfalvi lánynak nem mindig, idõnként kiesik a gyermeki tudatvilágból; nehezen hihetõ, hogy a csatornáról Hugo Nyomorultak-ja, egy elomló hölgyrõl David Mme. Recamier-je jusson eszébe. De az olvasó számára ez is mond(hat) valamit, s még az itt-ott felbukkanó magyartalanságokat is elfogadja. Például "Igen szépen meg lett ünnepelve ez az évforduló" - mármint Papa születésének századik évfordulója. (K. u. K. kiadó.)
    Általában szeretem ismerni azok személyi adatait (születési hely, idõ, iskolák, alkotói pálya, stb. ), akikrõl írok. Van erre egy "standard" mû: a Biográf életrajzi lexikon, amely a szerkesztõk által nevezetesnek tartott minden személy adatait tartalmazza. Most is megnéztem jelen cikk szereplõit - az elsõ kettõt meg is találtam, az utóbbi kettõt nem, pedig a Cserépfalvi lány adatait angol (amerikai? ) férjének nevénél is kerestem. A Ki kicsoda 2004 kortárs életrajzi lexikon csaknem 15 ezer hazai s 7 ezer külföldi személyiségrõl ad információt. A Hermann Péter szerkesztette mû (Poligraf Könyvkiadó) immár nyolcadik kiadásában a kultúra, közélet, gazdaság minden fontosnak tekintett személye naprakészen benne van. Ilyenként tehát "alapmû", persze nagyon drága is, ámde igencsak hasznos.

---

FRIDECZKY FRIGYES

Nagyigényû áttekintés

Maria Laura Della Croce: Itália remekei

Maria Laura Della Croce 25x33 cm méretû, 240 oldalas albuma, az Itália remekei - melyet angolból Pfisztner Gábor fordított - méltó módon reprezentálja azt, amit a fülszöveg ígér. Ez valóban "rövid összegzése annak, amit évszázadok során az itáliai géniusz az építészet, a szobrászat és a festészet terén létrehozott". Amiért érdemes volt megalkotni ezt a nagyigényû áttekintést, (kvázi összegzést), az a könyv képszerkesztõinek (Valeria Manferto, Fabio Bourbon, Anna Galiani és Gianna Manferto) az eddigi látásmódtól és bemutatástól eltérõ, különleges, "eredeti vizuális megközelítés". Ez "kiemeli a mesterien kidolgozott részleteket, amelyektõl az egyes munkák különlegessé válnak, ugyanakkor pedig olyan történeteket testesítenek meg, amelyek rejtve maradnak a turisták felületes vizsgálódása elõtt". Már a könyv kinyitásakor egy 1375 mm-es "leporello" tíz oldala a sixtusi kápolna Michelangelo festette freskóinak részletes bemutatására vállalkozik. A töprengõ Isten, Ádám teremtése, a Bûnbeesés, a Kiûzetés, a Részeg Noé és fiai, Éva "kinövése" Ádám bordái közül, valamint az Utolsó Ítélet erõteljes ábrázolása mellett a Szibillák bemutatásáig szinte minden részlet látható. E sok-sok epizód laponkénti folyamatos, egészalakos (s nem széttört) láttatása lenne kívánatos. Szívesen láttunk volna az itáliai mûvészet bemutatása során bizonyos történelmi idõrendet: a bizanci stílusú mozaikmûvészet és ikonfestészet, a gótika, a kora reneszánsz, az érett reneszánsz és a manierizmus folyamatában. Itt Michelangelo, Botticelli, Bernini, Donatello, Caravaggio, sõt Francesco Hayez (1859) is megelõzi Duccio Da Buonisegnát (1285), Simone Martinit (1333), Fra Angelicót (1400), Uccellót és Piero della Francescát. Utóbbinak az arezzói Szent Ferenc templomban látható Szent Kereszt legendája freskósorozatának egyes képei alatt felcserélõdtek a feliratok. Az 52. oldalon Sába királynõjét, udvarhölgyeivel, fogadja Salamon Király, de ennek felirata: A Szent Kereszt imádása. Az 54-55. oldalon olvassuk Sába királynõjének látogatását, holott õ itt térdre borulva imádja a híd fájában felismert "Szent Keresztfa" egy darabjának a kisugárzását.
    A végig erõltetett tematikus elrendezés nemcsak a történelmi folyamatot, hanem a mesterek munkáit is szétdobálta. Például már a 2-3. oldal láttatja Botticello Tavaszát, de csak a 62-63. oldal Vénusz születését, a 64-65. oldal Vénusz kinagyított fejrészét, majd a 66-67. oldal mutatja a Primavera részleteit. Michelangelo Mózesét látjuk a 22. és 94. és a 95., a Pietàt a 10-11. és a 96-97. oldalon. A sixtusi freskó részletei a "leporello" után még a 226-229. oldalakon is elõfordulnak. Fra Angelico 44-47. képeitõl Giotto igen messze került, a 198-203. oldalra.
    - A csodálatos Pisát láttatnák a 204-205. oldal részletei - sajnos, nem elég meggyõzõen, és ez is már a 18-19. oldal esti, sötét tónusú felvételének részbeni ismétlése. De ha már megemlíti Pisát, mindenképpen be kellett volna mutatnia a pisai camposanto híres freskósorozatát, A halál diadalát. A szerzõ az egyes városokra jellemzõ mûvészet bemutatásában igen szûkkeblû, viszont nagy-nagy örömünkre szolgál egyes részletek gyönyörû kinagyítása.
    A szinte minden lapon megjelenõ - gyakran megmosolyogató - címkézés túlzott buzgólkodásnak tetszik. (Bizánc keleti bája; Átsejlõ érzékiség: Titánok és óriások; A dóm csipkeszövete; A normann királyok emlékezete; Elmélkedések a halálról; Mesemondás; Az antik kor eszményítése; A mellszobor divatja; A dicsõséges egyház; Vallásos történetek; Az egyház ölelése; Velence hálája a szûznek; Erõ és érzelem; Tiziano asszonyai stb.) A mesterkélt fejezetcímek miatt az egész kötetet átlengi valami karácsonyi szent áhítatot sugalló (inkább elkedvetlenítõ) jámbor banalitás. Egy-egy zavaró (félreérthetõ) kifejezésben az olaszból angolra, majd angolból magyarra fordítás is vétkes lehet.
    (Officina '96 Kiadó)