FÓRUM
SÕREGI DÁNIEL
Demokratikus intézményrendszerünk mûködésének fogyatékosságai
A magyar rendszerváltás tizenhárom évének negatív tapasztalatai miatt a társadalom többségében érzékelhetõen növekszik az elégedetlenség. Olyan párt- és civilmozgalmaknak vagyunk a tanúi, amelyek joggal fordulnak szembe mind a jobboldali, mind a "baloldali" - liberális politikai elit eddigi politikájával.
Két szembenálló politikai elit jött létre.
Az 1990. évi rendszerváltás óta eltelt tizenhárom év alatt a magyar értelmiség kisebb hányadából két azonos politikai súlyú, mereven szembenálló társadalmi elitréteg választódott ki. Az egyik nyíltan konzervativ, nemzeti, keresztény jobboldalinak, a másik baloldali-liberális elkötelezettségünek hirdeti magát. Nyolc millió szavazóból mind a kettõ csaknem azonos számú, mintegy 1.5-1.5 milliós stabil szavazóbázist alakított ki ideológiai alapon, anyagi juttatásokkal, ígéretekkel, szociális demagógiával stb. A két politikai elit négy választási ciklusban váltotta egymást. A kormányon lévõk szinte törvényszerûen megbuktak a következõ országgyûlési választáson, mert a választók többsége elégedetlen volt politikájukkal. A korábban megbukott, ellenzékbe került elit a választásokon a mintegy 5 millió, többségében se ide-se oda nem tartozó "passzív" választóból - a kormány tényleges, illetve vélt hibáit felnagyítva, igéreteit jól "csomagolva" - mindig maga mellé tudott állítani annyi elégedetlen szavazót, akiknek szavazatával négy évre visszakerülhetett a hatalomba. Aztán a következõ választáson ugyanúgy megbukott, mint az elõzõ kormánykoalíció. Miért? Azért mert 13 év alatt mindkét elit gazdaság- és szociálpolitikája csak szavakban volt össztársadalmi, tettekben szûk pártérdekeket szolgált. Mindegyik önzõ módon a maga, illetve a hozzá közel álló társadalmi csoportok gazdasági hatalmának növelésére, törvényt, etikát megsértve is zsákmányszerzésre törekedett - a többség rovására.
Három részre szakadt a társadalom
Ilyen politika, ilyen államvezetés következményeképp az ország lakossága, nem a - sokak által említett - két részre, hanem három részre szakadt: jobboldali és "baloldali" - liberális vagyonosokra, jómódúakra s rendszerelégedettekre, valamint 75-80 százalék kiszolgáltatott vesztesre, szegényekre, egyik hónapról a másik hónapra élõkre, további lecsúszástól félõkre, mintegy 1.5 millió fõ ki tudja, mibõl élõkre.
Torz demokráciát honosítottak meg
Hazánkban az utóbbi 13 év alatt olyan demokráciát honosítottak meg, amelyben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek, lesznek. Olyan demokráciát építettek ki, ahol formálisan ugyan létezik szólásszabadság, de ahol a hatalmon lévõk a bírálattal nem törõdve "haladnak" a maguk útján, s ahol tovább mûködik a sajtócenzúra. Mind a jobboldali, mind a "baloldali"-liberális sajtó csak a másikat bíráló, lejárató, gyûlölködõ írásokat teszi közzé, ám az egész rendszert bíráló írásokat mindkettõ szemétkosárba dobja.
A két politikai elit - biztonságát és gazdasági hatalmát féltve, ebben egyetértve - olyan demokráciát teremtett, amelyben a népszavazás érvényességének, határozatképességének egyetemes elvét sutba dobta. Ennek legfõbb bizonyítéka az, hogy az az állami szuverenitásunkat korlátozó NATO-ba a 8 millió szavazópolgár 49.24 százalékának, az Európai Unióba pedig 45.50 százalékának szavazatával léptették be. Ráadásul, a többség távolmaradásának és ellenszavazatának okait semmibevéve a szavazó kisebbség "túlnyomó-többség"-ének igen szavazatáról áradoztak. Ezzel a magyar politikai elit az európai volt szocialista országok közül egyedülállóan, megcsúfolta a demokrácia alapelveit. Nem véletlen és nem átmeneti jelenség, hogy a politikai közöny, a közügyektõl elfordulás mára tartósan a mélypont alá süllyedt. Olyan országgyûlési választási-rendszert alakítottak ki, amely lehetõvé tette, teszi, hogy a kormányok - a Horn -kormányt kivéve - az összes választásra jogosultak 50 százalékánál kevesebb igen szavazat birtokában irányíthatják az országot, és minden kormányzati ciklusban csaknem egymillió szavazónak nincs képviselete az Országgyûlésben. Az állam mûködésének zavartalanságára hivatkozva, a választók bizalmát elvesztõ országgyûlési képviselõk idõközben nem hívhatók vissza. A törvények úgy születnek, hogy azok vitáján csupán a pártok "ügyeletes" képviselõi vannak jelen, és vívják meddõ szócsatájukat. Csak a szavazásra népesül be az ülésterem, amikor aztán minden frakció - a frakciófegyelem alapján - szavazógépként igennel vagy nemmel szavaz. Megkockáztatható az a feltevés, hogy ilyen "közremûködés" mellett a képviselõk nem ismerik kellõen, a szavazásra bocsátott törvényeket, csupán azt tudják, hogy a kormány elõterjesztése mellett vagy ellen kell-e szavazniuk. Így aztán nem csoda, hogy a meghozott törvények formálisan ugyan demokratikusak, de mivel nem sokoldalú, tárgyszerû vitákban születnek, tartalmilag gyakran egyoldalú politikai érdekeket tükröznek, lobby érdekektõl befolyásolva hézagosak, nem egyértelmûek - vagy meg sem születnek. (Az utóbbira példa az üzemanyagok hamisításának megakadályozására vonatkozó törvény késõi megalkotása). A parlamenti állandó bizottságok rendszerint a plenáris üléssel egyidejûleg üléseznek, holott a hét többi napján volna erre lehetõségük. Többek között így fordulhatott elõ, hogy 2003. december 3-án az Országgyûlés délelõtti ülésén az ülést vezetõ alelnökön, a két jegyzõn, a három napirendi elõadó miniszteren és a két államtitkáron kívül senki sem jelent meg a törvényjavaslatok részletes vitáján, s az ülést levezetõ elnök 10 perc alatt kénytelen volt az ülést berekeszteni. S ami még felháborítóbb, a távolmaradásnak nincs jogi következménye. A munkafegyelem, munkaerkölcs normáit a függetlenített képviselõkre is alkalmazni kellene. A képviselõk a társadalom szolgálatát vállalták, és a társadalom elvárja tõlük, hogy munkájukat példamutatóan lássák el: másod- vagy harmadállásuk ne menjen törvényalkotói munkájuk rovására, az el nem végzett munkáért pedig ne vegyenek fel munkadíjat. Nem fogadható el az a liberális, formális indokolás, mely szerint a nyugat-európai parlamentek is a kifogásolt módon mûködnek.
Tizenhárom éves demokráciánk súlyos fogyatékossága az is, hogy az Országgyûlés által egy-egy nagysúlyú politikai, gazdasági, bûnügyi kérdés hátterének kivizsgálására felállított ún. ad hoc bizottságok egyáltalán nem látják el feladatukat. (Arról nem is szólva, hogy sok esetben hol az egyik, hol a másik parlamenti oldal megakadályozta ilyen bizottság létrehozását.) A bizottságok munkáját ugyanis valamelyik politikai oldal obstrukciós magatartással akadályozza, vagy éppenséggel lehetetlenné teszi. Például az olajbizottság, a postabanki VIP-lista ügy, a Tocsik-ügy, jelenleg a Kulcsár-féle brókerügy stb.) Az efféle bizottsági vizsgálatok mind ez ideig egyetlen visszaélés felelõseit sem tudták megállapítani.
Az Alkotmánybíróság mûködésérõl és az igazságszolgáltatásról
Az állam alkotmányos mûködésének biztosítására hivatott alkotmánybíróság mûködésének számtalan negatív tapasztalata van. Szembetûnõ fogyatékosság, hogy súlyos politikai kérdések alkotmányos megítélésében döntése rendre elhúzódik, mert az Országgyûlés, tizennégyévi mûködése alatt sem alkotta meg a mûködésének részletes szabályait tartalmazó ügyrendet. Ezért az Alkotmánybíróság maga dönteti el, hogy az eléje terjesztett ügyeket mennyi idõn belül bírálja el. A törvényben említett "sürgõsség" kérdését is maga értelmezheti. (Lásd: a kórház-törvénnyel kapcsolatos népszavazási kezdeményezés elbírálását.) Elõfordult, hogy döntésével, jogértelmezéssel megakadályozta népszavazás megtartását. (Például a halálbüntetés visszaállítása, a NATO-tagság kérdésében kezdeményezetett népszavazás.) Határozatai gyakran "gumihatározatok", korántsem egyértelmûek, ezért a kormány és az ellenzék saját érdekei szerint értelmezheti azokat. (Például az Országgyûlés hetenkénti, vagy háromhetenkénti ülésezése.) Az is elõfordult egyazon kérdésben, hogy más-más kormány idején ellentétesen döntöttek.(Például a háborús és népellenes bûncselekmények elévülése.)
Az igazságszolgáltatás szervei, a rendõrség, az ügyészség és a bíróságok öszszességükben megfelelõen látták el a volt szocialista rendszerhez képest többszörösére növekedett feladataikat. Tizenhárom év alatt a bûncselekmények száma - a nem valós bûnügyi statisztika szerint is - mintegy kétszeresére, vagyis 250 ezerre emelkedett. A legújabb kutatásokon alapuló statisztikák szerint hazánkban évente több mint egymillió bûncselekményt követnek el, ami azt jelenti: minden tizedik állampolgárunk szenvedõ alanya valamilyen bûnténynek. A közvélemény ezzel összefüggõ nyugtalanságát és türelmetlenségét növeli az a körülmény, hogy az élet és a vagyon elleni bûncselekmények elkövetésének egyre brutálisabb módszerei alakultak ki: robbantás, kivégzés, feldarabolás stb. Korábbi kisebb súlyú bûncselekményeket (nemi erõszak, betörés stb.) a felderítés akadályozása végett, az áldozat meggyilkolásával fejeznek be.
A bûnözés ilyen mértéke és módja a kapitalista rendszerben gyökerezik. A rendszer szülte munkanélküliség, a létbizonytalanság, a profithajsza, a szenvedélybetegségek terjedése, a túlzottan liberális ítélkezés és büntetésvégrehajtás mind-mind közrejátszik a bûnözés terjedésében. Óriási politikai és erkölcsi kárt okoz a társadalomnak a korrupció mértéktelen elburjánzása. A bûnüldözõ szervekben is. Okkal nyugtalanítja a közvéleményt, hogy a többmilliárdos sikkasztások, csalások, egyéb visszaélések fõbûnösei eddig nem leplezõdtek le, és nem bûnhõdtek meg. Ennek egyik oka bizonyára az, hogy a két politikai elit 13 év alatt erõs bázist épített ki az igazságszolgáltatást végzõ szervekben. S minthogy mind a jobb, mind a "bal"-liberális oldal bizonyos csoportjai összefüggésbe hozhatók az országos botrányokat elõidézõ visszaélésekben, a felderítést hátráltatja a bûnüldözõ szervek egyes vezetõinek más-más politikai oldalhoz kötõdése, és nemkülönben az is, hogy e szerveken belül a szakmai szembenálló erõk keresztezik egymás felderítõ munkáját. Errõl tanúskodik, hogy fontos dokumentumok rendszeresen idõ elõtt az ellenérdekelt sajtó kezébe kerülnek, és napvilágot látnak.
A politikai elit csorbítja a bírák függetlenségét is
A társadalomban egymásnak feszülõ számos gond és ellentmondás, a megélhetésért, a nagyobb profitért és a meggazdagodásért folyó küzdelem soha nem látott számú peres ügyet zúdít a bíróságokra. A Legfelsõbb Bíróság elnöke szerint évente 1.2 millió peres ügy érkezik a bíróságokhoz. Az egy bíróra jutó ügyek száma 800-900. Véleményem szerint a bíróságok túlterheltsége, a perek krónikus elhúzódása abból ered, hogy sem a bírói apparátus létszáma, sem a dolog ellátottsága nincs összhangban a megnövekedett feladatokkal. Az illetékesek azonban ezt nem hajlandók tudomásul venni és orvosolni. A perek elhúzódása zaklatott, felgyorsult világunkban mindinkább az önbíráskodáshoz, a fenyegetéssel és erõszakkal való jogérvényesítés terjedéséhez vezetett.
Sokakkal egyetértek abban, hogy az elmúlt 13 évben a bírói függetlenség elve a gyakorlatban nem érvényesült kifogástalanul. Fõleg a nagy súlyú büntetõ ügyekben érzékelhettük a politikai elitek kártékony befolyását. A fentiekbõl és némely bírák felkészültségébõl eredõen a bíróságok mûködésében is fogyatékosságok jelentkeznek. Saját tapasztalataim szerint egyes bírák nem megfelelõen készülnek fel a tárgyalásaikra. A mulasztó, pert elhúzó féllel szemben nem alkalmazzák a törvény szerint lehetséges szankciókat. A perfeljegyzési végzéseket hónapok elteltével, sürgetésre küldik csak meg a földhivataloknak. A hiánypótlásra kötelezõ végzést nem küldik meg a felperesnek, ami csak újabb hiánypótlási végzés kibocsátása után derül ki. Arra is akadt példa, hogy a bíróságok közötti hatásköri, illetékességi vita miatt egy év eltelte után sem tûzték ki az elsõ tárgyalást stb.
A Legfõbb Ügyészség vezetõje szerint az igazságszolgáltatás és a jog nem ugyanaz. Álláspontom szerint az igazságszolgáltatás nem lehet más, mint az arra kijelölt, kizárólag a törvénynek alárendelt állami szervek törvények keretei között folytatott, jogszolgáltató tevékenysége, eljárási illeték ellenében, vagy attól mentesen.
DOKUMENTUM
BENYIK MÁTYÁS
A neoliberális globalizáció közép- és kelet-európai tapasztalatai, a GATS következményei Magyarországon: az egészségügy magánosítása*
Tisztelt Barátaim! A II. Európai Szociális Fórum Résztvevõi!
Mielõtt a GATS (General Agreement of Trade in Services - Szolgáltatáskereskedelmi Általános Egyezmény) régiónkat érintõ következményeinek részleteibe elmerülnénk engedjék meg, hogy összegezzem a rendszerváltás "eredményeit".
Közép- és Kelet-Európában a szocialista rendszer összeomlása után a kapitalista átalakulás rendkívül gyorsan - a Nemzetközi Valutaalap, valamint a Világbank diktátumaival összhangban (a "washingtoni konszenzus" szerint) ment végbe.
Jelenleg Magyarországon 1,5 millióval kevesebb munkahely van mint 13 évvel ezelõtt, miközben a GDP (bruttó hazai termék) a rendszerváltás óta csak 8%-kal növekedett. A bérek és fizetések, valamint a nyugdíjak reálértéke az 1989. évi szinthez képest 11, illetve 18%-kal alacsonyabb. Bár hivatalosan a munkanélküliségi ráta 6% alatt van, valójában az állástalanok aránya megközelíti a 30%-ot, a vidéki népesség jelentõs problémákkal küszködik. A magyar családok 70%-ának egy fõre jutó havi jövedelme hozzávetõleg 80 euró. Ma a lakosság 30%-a, azaz 3 millió ember a létminimum alatt él és kb. 1,3 millió tengõdik, más szóval teljes nyomorban szenved. A FAO (az ENSZ Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezete) szerint az alultápláltság Magyarországon is felütötte fejét.
Piacunk gyors megnyitása, az állami (köz-) tulajdon erõltetett privatizálása csak nagyon korlátozott számú embernek hozott jólétet. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a magyar társadalom többsége a "rendszerváltás vesztese" lett. Magyarország jelenlegi és elõzõ kormányai neoliberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az összes parlamenti párt, beleértve a most kormányzó koalíciót (szocialisták és liberálisok) és a jobboldali ellenzéket is, az újkapitalista osztály kiszolgálója és a transznacionális monopolkapitalizmus, eufemisztikusan a globalizáció helyi rezidense.
Az elõbb említett okok miatt társadalmunk csalódott, a fiatalok jelentõs része "agymosott" és sok ember már nem bízik a politikusokban.
A magyar civil mozgalmak között az ATTAC Magyarország jelentõs szerepet játszik a társadalmunk mozgósításában a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és a GATS ellen. Lefordítottuk magyarra és idén nyáron került a könyvesboltokba Susan George híres könyve, amelynek eredeti címe: Tegyük helyre a WTO-t. A múlt év végén bekapcsolódtunk az egész Európát átfogó kampányba, amely a GATS tárgyalások nyilvánossá és átláthatóvá tételét szorgalmazta. Mi is felszólítottuk az országgyûlési képviselõinket, hogy vonják demokratikus ellenõrzés alá a dohai WTO-csúcs ún. "kérések-ajánlatok" döntéseinek végrehajtási folyamatát. Ezen túlmenõen felszólítottuk a magyar kormányt és a parlamentet, hogy az eddig megtett összes intézkedésüket tegyék átláthatóvá és hozzák nyilvánosságra. Ennek eredményeként a Külügyminisztérium fogadta delegációnkat és egy kis rést nyitott a WTO/GATS tárgyalások kapuján. A Külügyminisztérium helyettes államtitkára arról biztosított bennünket, hogy nem lesz szükség új törvényekre, egyetlen közszolgáltatást sem nyitnak meg a külföldi befektetõk elõtt és csupán a pénzügyi, kereskedelmi és a távközlési szolgáltatások területén lehetséges a liberalizáció. A Külügyminisztérium ezen kijelentése nem volt egyértelmû és a rákövetkezõ hónapok igazolták kétségeinket. Felhívásaink, követeléseink és a 2003. április 5-6-án Miskolcon megrendezett Magyar Szociális Fórum Záródokumentumában megfogalmazott tiltakozásunk ellenére, továbbá az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ), a Magyar Orvosi Kamara (MOK) és mások által szervezett tömegtüntetések dacára az egészségügy magánosítását nem lehetett megállítani. A törvényt a parlament elfogadta.
A nemrégiben elfogadott "kórháztörvény" a közszolgáltatások magyarországi privatizációjának kiemelkedõ példája. Ezzel a törvénnyel megnyílik a kapu a profitorientált magántõkének a magyar egészségügybe történõ beáramlása elõtt, amely kétszintû rendszer kialakulásához vezet, egyrészrõl a szegények, másrészrõl a gazdagok számára. Ugyanez a logika jelenik meg más közszolgáltatások, az állami vasút, a postai szolgáltatások, az oktatás "reformelképzeléseiben" is.
Kedves Barátaim!
A Magyar Szociális Fórum valamelyest gyökeret eresztett a társadalomban. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy nehézségekkel is küzdünk, mivel nem könnyû feladat az újkapitalizmus falának áttörése. A jól ismert manipuláció rendszere olajozottan mûködik. A globalizációt jobboldalról, illetve szélsõjobbról bíráló, ugyanakkor a rasszizmustól, az antiszemita beszivárgástól sem mentes politikai erõk relatíve erõsek. Ezekre példaként hozhatók fel az ún. polgári körök, amelyek - mint arra mindannyian jól emlékszünk - a szélsõjobboldali MIÉP-pel karöltve a maguk rasszista, baloldal-ellenes tüntetésükkel megpróbálták megzavarni a 2003. február 15-ei, Irak-elleni háborúval szemben szervezett demonstrációnkat. Azokkal a politikai erõkkel (tehát a korábban kormányzati pozícióban lévõ, jobboldali Fidesz-szel) sem szabad együttmûködni, amelyek demagóg módon a saját maguk által kezdeményezett kórházprivatizációt most ellenzik, mivel valódi céljuk a mostani szocialista-liberális kormány megbuktatása. Ehhez mi nem nyújtunk segédkezet! A Fidesz igazi célja, hogy a kórházakat a magyar tõkések és néhány orvos privatizálja. Ehhez mi nem segédkezünk!
Következésképpen a közép- és kelet-európai civil mozgalmak sajátos körülmények között dolgoznak, mivel a szélsõjobb felé zárt, mérsékelt jobboldal hiányzik a politikai palettáról. A szélsõjobbhoz való viszony problémája többé-kevésbé minden volt szocialista országban napirenden van, és még a legtöbb fejlett országban is megjelenik (lásd pl. Haidert, Le Pent, Berlusconit, a holland és a svájci választásokat, vagy Bush nemzetközi állami terrorizmusát és antidemokratikus nemzeti rendelkezéseit, stb.). Ennek objektív okai vannak. A globalizáció megjelenésével a kapitalizmus fejlõdése új fázisba lépett, amely a neoliberális elméletben és gazdaságpolitikában tükrözõdik. Mindezek - bár regionálisan eltérõ mértékben - a neofasiszta tendenciák elõtt nyithatnak utat.
Az elõbbiekben említett okok miatt az ATTAC Magyarország kiemelkedõ fontosságúnak tartja: 1. a kapitalizmus mélyrehatóbb bírálatát; 2. a szélsõjobboldaltól való elhatárolódást; 3. a baloldaliság nyílt felvállalását.
Elfogadásra javasoljuk, és szociális mozgalmunk dokumentumaiba fölvételre ajánljuk a következõket:
"A »globalizáció« nem más, mint a kapitalizmus új, transznacionális szakasza, és ennek nem életre hívója, hanem pusztán megvalósítója a neoliberalizmus."
"Mozgalmunk üdvözli a termelés, az információk, a kultúra nemzetközivé válását, az országhatárok »átjárhatóságát«, melyet a technikai haladás tett lehetõvé, de nemet mond arra, hogy mindennek elõnyét egyesek, a tulajdonos osztály sajátítsa ki, legyen bár az »hazai« vagy »külföldi«."
"Mozgalmunk a hasonló sorsú, a transznacionálissá vált kapitalizmus által megnyomorított népek közös mozgalma, amely határozottan ellenáll a népek megosztására törekvõ demagóg nacionalista-rasszista eszméknek."
Mindezen túlmenõen kérjük, hogy hagyjunk fel a (Magyarországon a szélsõjobboldali MIÉP szlogenjévé vált) "se nem jobb, se nem bal" megtévesztõ stratégiával. Javasoljuk, hogy egyértelmûen jelentsük ki: az Európai Szociális Fórum baloldali mozgalom.
*Elhangzott – angol nyelven – a II. Európai Szociális Fórumon, Párizsban, 2003. november. 14-én. [vissza]
SIMÓ ENDRE
Az Európai Unió keleti bõvítése és a szociális mozgalmak feladatai a népek szociális Európájának megteremtésében *
Jó napot kívánok!
Jó érzés együtt lenni olyan barátokkal, akikkel közösek a céljaink! Mi azért jöttünk Párizsba Kelet- és Közép-Európa volt szocialista országaiból, hogy - Firenze után - újból érezhessük a nyugat-európai mozgalmak erejét és életrevalóságát, s hogy elmondjuk, a kelet-európai szociális mozgalom viszonylagos gyengesége legfeljebb csak késleltetheti, de nem akadályozhatja meg egységünket veletek azért, hogy együtt fogjunk hozzá egy másmilyen Európa felépítéséhez. Ennek az új Európának békésnek, és a népek közösségének kell lennie, kizsákmányolástól mentesnek, társadalmilag igazságosnak; a képviseleti demokráciának részvételi, közvetlen demokráciával kell párosulnia, tisztelnie kell az alapvetõ emberi jogokat, beleértve annak jogát is, hogy változtatni lehessen a társadalmi rendszeren. Ezt a jogot az EU új alkotmánytervezete feltûnõen elvitatja.
A létezõ szocializmus összeomlása után tizennégy évvel, 2004-ben hét kelet-középeurópai állam az EU tagjává válik. Mifelénk vannak olyanok, akik nemcsak a csatlakozást utasítják el, hanem kerek-perec az EU-t magát is. A szélsõjobboldali, nacionalista erõkrõl van szó, melyek a nemzeti függetlenség elvesztésétõl, azaz a nemzeti tõkének a nemzetközi tõkével szembeni meggyengülésétõl tartanak. De a saját sorainkban, a szociális mozgalomban is tapasztalható egyfajta szembenállás az EU-val. Vannak olyanok, akik azt mondják nekünk, hogy az EU kizárólag a nagytõke érdekeit testesíti meg, mi pedig azzal válaszolunk, hogy ez csak részben igaz, hiszen nemcsak a nagytõke érdekeinek letéteményese. Márpedig ha változtatni akarunk a valóságon, akkor a valóságból kell kiindulnunk, vagyis az EU realitásából. Nekünk a globalizáció rendszerébõl kell kiindulnunk ahhoz, hogy változtassunk a társadalmi viszonyokon, és meghaladhassuk a kapitalizmust, hiszen ebben a realitás csökönyös figyelmen kívûl hagyása nem a szociális harcot segíti elõ, hanem azoknak az uralkodó pénzügyi csoportoknak a malmára hajtja a vizet, amelyek hatalmuk tartósításában érdekeltek. Vajon nekik akarnánk kedvezni? Remélem, nem.
Az EU kibõvítéséhez nemcsak a nagytõkének fûzõdik érdeke, hanem szociális mozgalmunknak is. A bõvítés lehetõséget kínál arra, hogy összefogjanak egymással Kelet- és Nyugat-Európa szociális mozgalmai, és együtt hozzáfogjanak a társadalmi viszonyok átalakításához. Azzal a céllal, hogy a Maastricht nevével fémjelzett neoliberális, monetarista EU helyett megszülethessék a népek szociális Európája. Francia, olasz és német barátaink nálunk sokkal jobban ismerik ezt az integrációt. Nagyszerû tapasztalatokra tettek szert a szociális harc terén azóta, amióta a közös piac létrejött. Mi magyarok, csehek és lengyelek szeretnénk ezeket a tapasztalatokat a szocializmus évtizedeiben és után szerzett tapasztalatainkkal gazdagítani, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Magam a szocializmusban születtem, és nõttem föl. Ismerem korlátait a polgári szabadságjogok és a demokrácia terén. Megismerhettem a sztálini atrocitásokat is, melyeket a nép nevében követtek el a nép ellen. Szerintem ahhoz, hogy új közösségi értékekre épülõ társadalmat építhessünk, mindenekelõtt fel kell oldani a létezett szocializmus alapvetõ ellentmondását: a társadami termelés és az állami kisajátítás ellentmondását. Mert hiszen a termelési viszonyok nem voltak demokratikusak, a dolgozók pedig nem vehettek részt a vállalatok irányításában. Ugyanakkor az emberek sem a szocializmus elõtt, sem pedig utána nem élhettek akkora társadalmi biztonságban, mint a létezett szocializmus évtizedeiben. Ezeknek a biztonságoknak a megszûnése, a holnap iránti biztonság elvesztése oda vezetett, hogy Magyarországon a lakosság egyharmada elszegényedett, és megszámlálhatatlan emberi tragédia történt valamennyi keleti országban.
Most sok mindent elölrõl kell kezdenünk. Újból érvényre kell juttatnunk olyan szociális vívmányokat, amelyeket annak idején már megszereztünk és érinthetetlennek véltünk. Mindenekelõtt újjá kell szerveznünk a baloldalt. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mifelénk nincs napirenden az antikapitalista forradalom. Ami napirenden van, az önmagunk megerõsítése, a szociális mozgalom erejének gyarapítása. Ehhez idõre, építõ munkára, türelemre és kitartásra van szükség. Erre törekszünk összetett és rendkívül nehéz anyagi körülmények között. Azt is tudjuk, hogy munkánk eredményessége nemcsak rajtunk múlik. Örülnünk kell a kis sikereknek, a részeredményeknek is. Az evolúciós fejlõdésnek és az átmeneteknek valószínûleg nagyobb szerepük lesz, mint azt jelenleg gondoljuk. Lehet, hogy ez majd az EU átalakítására is jellemzõ lesz. Hiszen a liberalizmus még nem merítette ki tartalékait, jóllehet már nem rendelkezik olyan tartalékokkal, mint amilyenekkel korábban rendelkezett. Ahhoz, hogy átalakíthassuk ezt a gazdasági óriást és szociális célok felé orientálhassunk, módosítani kell neoliberális alkotmánytervezetét. Ez egyszerre igényel politikai eltökéltséget és kompromisszumkészséget. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre kellõ erõ ahhoz, hogy egyik napról a másikra változtatni tudjunk a fennálló társadalmi viszonyokon. A szebb jövõ felé talán utat nyithat egy olyan társadalmi összefogás, amely szintézist teremt társadalmi igazságosság és gazdasági hatékonyság között.
Amikor áprilisban létrehoztuk a Magyar Szociális Fórumot, igyekeztünk körvonalazni, mi jellemezné majd azt az új társadalmat, amelyre gondolunk, és a következõket írtuk le: vegyes gazdaság, a termelési és a tulajdonviszonyok demokratizálása, a dolgozók közvetlen részvétele a vállalatok irányításában, fenntartható fejlõdés, a közösségi érdekek elsõbbsége, polgári szabadságjogok, garanciák a szociális jogok érvényesítésére, béke.
Véleményem szerint az EU átalakításáért folytatott harcot két szinten kell megvívni.: az EU intézményi keretei között, élve a demokratikus fórumai által kínált lehetõséggel (Európai Parlament, szociális bizottságok, stb.), és külsõ szociális nyomás gyakorlásával. Ennek a kettõs harcnak az eszközeit a következõkben látom: egy olyan szervezett politikai erõben, mely a szociális mozgalomból nõ ki (ez ma még nem létezik), vagy olyan közös, vagy legalábbis nagyon hasonló célokért küzdõ szociális és politikai erõk szövetségében, amelyek megtalálják az egymáshoz vezetõ utat (ez részben már létezik). A munkamegosztás a következõképpen alakulhatna: a szervezett politikai erõ az EU-n belülrõl kezdeményezne, míg a szociális mozgalom kívülrõl, külsõ nyomás gyakorlásával kényszerítené ki a változást. Szinte biztosra veszem, hogy elõbb-utóbb választ kell majd adnunk arra a kérdésre, hogy milyen eszközökkel és hogyan vívjuk meg ezt a fontos küzdelmet. Az is elõfordulhat, hogy ez központi feladattá válik a következõ években, különösen akkor, ha az EU alkotmányának módosítására irányuló erõfeszítésünket nem koronázná siker. Ebben a kedvezõtlen esetben ugyanis lényegesen csökkenhetne a szociális folyamatokra gyakorolt befolyásunk, és sokan elfordulhatnának a mozgalomtól, a baloldaltól és a progresszív erõktõl, másfajta alternatívát keresve, esetleg olyant, amely objektív érdekeikkel szemben állna: jobboldali nacionalista, rasszista, idegengyûlölõ irányba. Kelet-Európában ismerjük ezt a problémát: a szocializmus összeomlása és az amerikai kormányzat háborús politikája felerõsítette a revansista szélsõjobboldal hangját.
Ahhoz, hogy elszigetelhessük a fasisztoid, tekintélyuralmi hajlamokat, egyszersmind reményünk lehessen a neoliberális kapitalizmus meghaladására, ki kell szélesítenünk szövetségeseink körét. Mozgalmunknak a békéért, az iraki háború elleni mozgósításban elért sikerei nem feledtethetik, hogy szociális téren még nagyon sok a tennivalónk. Erõsítenünk kell kapcsolatainkat más fontos társadalmi erõkkel. Párbeszédet kell folytatnunk, össze kell fognunk olyan tömegszervezetekkel, amelyek nem kapcsolódnak az Európai Szociális Fórumhoz. Gondolok mindenekelõtt a dolgozók és az alkalmazottak szervezeteire, a munkás- és agrár szakszervezetekre, a keresztény népi közösségekre, a nagy ifjúsági szervezetekre, a nõmozgalmakra, az emancipációs jogaikért küzdõ etnikai és szexuális kisebbségekre. Õk olykor szívesen tartanának velünk, ha kissé nyitottabbak volnánk, és jobban odafigyelnénk arra, amit mondanak. Hadd mondjam ki õszintén mire gondolok: ha kevésbé volnánk önelégültek és szektásak. Hiszem, hogy a közös hang megleléséhez, ahhoz, hogy sokkal többen tartsanak velünk, mint amennyien jelenleg tartanak, megfelelõ alapot nyújt a békéért, a szociális és az emberi jogokért folytatott harc, továbbá a szolidaritás új értékei iránti közös igény. Az európai szociális mozgalomban két éve végzett munkám során szerzett tapasztalatok alapján állíthatom, hogy nem tarthatjuk magunkat az emberi értékek kizárólagos letéteményesének. Vannak rajtunk kívül mások is, más ideológiai, kulturális, vallási felfogású emberek, akiknek az értékei szintén nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy felépítsük az új közös otthont.
Bízzunk a jóakaratú emberekben, mert õk potenciális szövetségeseink, és tényleges szövetségeseinkké válhatnak! Ne feledkezzünk meg arról, hogy a "másfajta világ" nem a mi kizárólagos jogunk! Ezt az üzenetet abból a tanulságból kiindulva fogalmaztam meg, amelyet a szocializmus elsõ nagy történelmi kísérletének bukásából vontam le. Az elsõ kísérletet minden bizonnyal újabbak fogják majd követni, mert az álom nem halt meg, s az emberiség elsöprõ többsége továbbra is érdekelt abba, hogy valóra váljék.
* Elhangzott a II. Európai Szociális Fórumon, Párizsban, 2003. november. 13-án. [vissza]
"Egy másfajta Európáért..."Az európai civilmozgalmak közgyûlésének felhívása
Kelet- és Nyugat-Európából, északról és délrõl, a kontinens legkülönbözõbb részeirõl gyûltünk össze Párizsban, hogy a firenzei I. Európai Szociális Fórum és a Porto Alegre-i III. Szociális Világfórum után megtartsuk a II. Európai Szociális Fórumot. A rendezvény elõtt csaknem egy éven át számos országban társadalmi mozgósításnak lehettünk tanúi a neoliberalizmussal szemben: a nyugdíjreform ellen, a közszolgáltatások védelmében, az agrárpolitikával szemben, a nõk jogainak érvényesítéséért, a szélsõjobboldal, a rasszizmus és az idegengyûlölet ellen, a szabadságjogoknak a biztonsági intézkedések ürügyén történõ beszûkítésével szemben. 2003. február 15-én az iraki háború ellen tüntettünk. Sokfélék és sokszínûek vagyunk, s ebben rejlik az erõnk.
Most európai alkotmányt terveznek a civiltársadalom kikapcsolásával. A liberalizmust, az Európai Unió hivatalos doktrínájaként akarják alkotmányba iktatni; az alkotmány a versenyben jelöli meg a közösségi jog és minden cselekvés alapját, és teljesen figyelmen kívül hagyja az ökológiailag fenntartható fejlõdés (ökofejlesztés) követelményeit; az európai kül- és biztonságpolitika keretében pedig szerepet biztosít a NATO-nak és utat nyit az EU militarizálásához; a piacgazdaságot részesíti elõnyben a szociális szükségletekkel szemben, és lényegében szentesíti a közszolgáltatások tervezett leépítését.
Ez az alkotmánytervezet nem felel meg elvárásainknak.
Mi egy másfajta Európáért harcolunk. Mi azért mozgósítunk, hogy ébren maradhasson a remény egy olyan Európára, amelyikben nincs munkanélküliség, paraszti mezõgazdasági termelésre, fenntartható, szolidáris fejlesztésre épül, megõrzi a munkahelyet, s az egészséges környezetet és a szavatolja a minõségi táplálkozást. Olyan Európára gondolunk, amelyik nyitott a világra, biztosítja az emberek szabad mozgását, állampolgárságot nyújt minden ott lakó bevándorlónak, tiszteli a politikai menedékjogot, valódi egyenlõségben részesít férfit és nõt, elõmozdítja a kulturális sokféleséget és a népek önrendelkezési jogát, hogy az emberek és közösségeik maguk, demokratikusan dönthessenek jövõjükrõl.
Mi olyan Európáért küzdünk, amely elutasítja a háborút, és helyette a nemzetközi szolidaritást, a környezetileg fenntartható fejlõdést állítja elõtérbe. Azért harcolunk, hogy az emberi jogok, a szociális, a gazdasági, a politikai, a kulturális és az ökológiai jogok elsõbbséget élvezzenek a versennyel, a profitlogikával és az eladósodással párosuló alávetettséggel szemben.
Mindezek miatt azzal a felhívással fordulunk az európai népekhez, hogy lépjenek fel a neoliberális és háborús társadalmi modellel szemben. Fellépünk azért, hogy kivonják a megszálló csapatokat Irakból, és azonnal helyreállítsák az iraki nép szuverenitását. Célunk az Izrael által megszállt területek kiürítése, és az épülõ fal lebontása Izrael és Palesztina között. Támogatjuk azokat az izraeli és palesztin mozgalmakat, amelyek igazságos és tartós békéért küzdenek. Ezért csatlakozunk az Egyesült Államok háborúellenes mozgalmának ahhoz a felhívásához, hogy tartsunk közös béke-akciónapot 2004. március 20-án.
Elkötelezzük magunkat amellett, hogy mindenütt kiállunk egy olyan Európáért, amely a szociális, a politikai, gazdasági, kulturális és ökológiai jogok érvényesítésén alapul, legyenek azok akár egyéniek akár közösségi jogok, nõk vagy férfiak jogai. Lépésrõl-lépésre minden egyes európai népet be kell vonni a mozgósítás folyamatába. Kötelezzük magunkat arra, hogy magunkénak valljuk a szociális mozgalmak akcióit, és különösen az európai szakszervezeti mozgalommal karöltve, közös akciónapot szervezünk. Arra szólítunk fel minden szociális mozgalmat, hogy 2004. május 9-én, az európai alkotmány tervezett jóváhagyásának napján, összeurópai akciónap keretében mozgósítsanak állampolgáraik és népeik jogaiért.
2003. november 16.
TUDÓSPORTRÉK
KARDOS ISTVÁN
Akié az iskola, azé a jövõ
Tessedik Sámuel (1742-1820)
Az írásunk címéül választott mondat akár napjainkban, a 21. században is elhangozhatna, ám Tessedik Sámuel a 18. században írta le, mondta ki. S nemcsak kimondta, de tett is érte, többet mint abban a korban bárki más Magyarországon.
Tessedik (Teedík) Sámuel szlovák eredetû evangélikus családban született 1742-ben, Albertiben (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye.) Pozsony és Debrecen volt az Alma Matere, majd 1763-ban a Nürnberg melletti Erlangen Európa-szerte híres egyetemének a hallgatója: teológiát tanult. Németországi évei alatt sokat utazott, és több más egyetemen is hallgatott elõadásokat. (Jénában, Lipcsében, Halléban és Berlinben), s érdeklõdése egyre szélesebb körre terjedt ki. Alapos természettudományi ismeretekre tett szert, s elmélyült a bölcsészetben és az orvoslásban is. 1765-ben településszerkezetet, csatornaépítést, mocsárlecsapolást, termõföld-hasznosítást és folyószabályozást tanulmányozott északnémet városokban, s egyúttal megismerte a német iskolarendszereket - mindezt késõbb kitûnõen kamatoztatta. S ami talán a legfontosabb: a német egyetemeken ismerkedett meg a kor döntõ szellemi áramlatával, a felvilágosodással, maga is aufklärista lett, és ez az eszme egész életét, sokoldalú munkásságát alapvetõen meghatározta.
Németországból hazatérve elõbb a Nyitra vármegyei Surányban (ma: urany), majd 1767-ben a Békés megyei Szarvason lett evangélikus lelkész. Szarvas és Tessedik neve alighanem örökre összeforrt. Ebben az õsi, de 1685-ben negyven esztendeig lakatlan pusztává vált városban - amelyet 1722-ben, fõleg felvidéki szlovák jobbágyok betelepítésével, Johann Georg Harruckern báró, császári hadi élelmezési biztos, Békés megye új fõispánja keltett életre -Tessediknek alkalma nyílott arra, hogy ötvenhárom éven át megvalósítsa filantropista elképzeléseit.
Tiszte szerint lelkész volt, de igazában városépítõ, sõt: országépítõ. Az újratelepült-újraépült Szarvas településszerkezete mind a mai napig Tessedik annak idején megvalósított településrendezési terveirõl tanúskodik, amely akkortájt a legkorszerûbb települési-építészeti elvek szerint készült. De a szarvasi evangélikus lelkész, a nagy jozefinista reformer korántsem érte be ennyivel.
1780 májusában megnyitotta Szarvason az ország elsõ mezõgazdasági iskoláját. Ez korszakalkotó lépés volt. Az elsõ hazai mezõgazdasági szakiskolával ugyanis nem kevesebbet tûzött maga elé, mint a paraszti termelõmunka, a falurendezés, a szikes talajok javítása, a takarmány- és ipari növénytermesztés, a rétgazdálkodás, az öntözés, a fásítás, továbbá a népmûvelés alapos és korszerû oktatását. Vagyis mindazt, amit 1784-ben - német nyelven írt s Kónyi János által lefordított - fõmûvében, A paraszt ember Magyarországon mitsoda és mi lehetne címû könyvében késõbb tételesen összefoglalt. A tudomány hatalmával - ha úgy tetszik, a tudomány fegyverével - akarta megjavítani, gyökeresen átalakítani a jobbágyság helyzetét.
Mezõgazdasági szakiskoláját 1791-ben - új, ma is meglevõ épülettel bõvítve - továbbfejlesztette. Megalapította a Praktisch-Oekonomisch Industrial Institut-ot (Gyakorlati Gazdasági-Ipari Intézet), amelyben a mezõgazdasági ismereteken kívül már kézmû- és háziipari ismereteket (szövés-fonás,fafeldolgozás, selyemfeldolgozás stb.) is oktattak. Intézetének 1792-ben csaknem ezer tanulója volt már. Az Intézetet "gyakorlókerttel" - hat hold szikessel - gyarapította. A szikest sárgaföld-terítéssel és más módszerekkel megjavította. S ez azért nevezetes esemény, mert Magyarországon ez volt a legelsõ szikes-melioráció. Egyébként, az országban szintén elõször itt termesztett lucernát (1788) és cukorrépát (1794), a faiskolájában növesztett csemetéket (akác, tölgy, szil, juhar, eperfa stb.) pedig ingyen osztotta szét Szarvas és a megye parasztjai között. Egyik nagy álma ugyanis az Alföld fásítása, erdõsávokkal való betelepítése volt.
1791-ben a korábbi 6 holdnyi "gyakorlókert" immár 39 holdra gyarapodott, és ezen a területen (mindez a késõbbi országos hírû Szarvasi Kísérleti Gazdaság elõzménye) mind nagyobb és kiterjedtebb kísérleti gazdálkodásba kezdett. Itt honosította meg - a már említett lucerna-és cukorrépa-termesztés mellett - a lóhere és a kukorica termesztését, a selyemhernyó-tenyésztést, és itt dolgozta ki az akkor még hazánkban ismeretlen mûtrágyázás módszerét. De jelentõs eredményeket ért el a sör-, a pálinka- és az ecetgyártás fejlesztésében is. Agrártudományunk és agrárpedagógiánk egyik legnagyobb alakja volt.
Mindazonáltal jobbító, reformeri törekvéseit korántsem fogadta egyöntetû helyeslés. Éppen ellenkezõleg: a magyarországi felvilágosodás hanyatlásával, II. József reformjainak bukásával, az 1790-es években már egyre több támadás érte elképzeléseit. 1791-ben benyújtott országos tanügyi reformtervét az országgyûlés elvetette, a szarvasi reakció - fõleg paptársa és a községi vezetõk - mind hevesebb támadásai miatt pedig országos hírû intézetét 1806-ban végleg be kellett zárnia. Holott az ellene szegezett vádpontok egyike sem volt igaz. Sohasem hanyagolta el lelkészi hivatását, prédikációs könyvei például ma is irodalmi és vallástörténeti értéknek minõsülnek. Tessedik, aki széles körû mûveltségével, öt nyelv tökéletes birtoklásával, 140 tankönyvével és szakmunkájával magasan kiemelkedett környezetébõl, szakadatlan és erejét felemésztõ, napi harcra kényszerült mindazokkal, akik sem elméleti, sem gyakorlati eredményeihez nem értek fel. Ez a kicsinyes értetlenség és gyûlölködés nemcsak az életét keserítette meg, hanem eleve lehetetlenné tette a kor gondolkodását magasan meghaladó szociális elképzeléseinek (árva- és szegényügy, paraszti táplálkozás, paraszti lakásviszonyok stb.) megvalósítását.
Egy ember azonban nem feledkezett el róla: Festetics Sándor, a keszthelyi Georgikon alapítója, annál is inkább, mivel a híres mezõgazdasági iskola egyik megszervezõje annak idején éppen Tessedik volt, és meghívta a Georgikon élére. Tessedik azonban ekkor már megfáradt, talán kedvét is vesztette. 1803-ban részt vett ugyan a a nagyszentmiklósi (Torontál vármegye) és az oroszországi Pavlovszk gazdasági iskolájának megszervezésében, s még az 1818-ban megnyitott magyaróvári gazdasági tanintézet oktatási tervének kidolgozásából is kivette a részét, de Festetics gróf nagyvonalú ajánlatát mégis visszautasította.
Hátralevõ életét Szarvas, illetve Az Alföld fejlesztésére vonatkozó terveinek kidolgozására fordította, és megírta önéletírását is.
1820. december 27-én halt meg Szarvason.
Emlékezetére a Magyar Agrártudományi Egyesület 1961-ben Tessedik Sámuel-emlékérmet alapított, amelyet évente ítélnek oda az arra érdemeseknek.
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Találkozásom az emberiséggel
Régóta tervezem már, hogy egyszer megírom életem legfontosabb élményeinek egyikét, amikor egy sötét hajnali órán összefutottam az emberiséggel. Tokióban történt, az ottani több emeletes, langyosan áporodott szagú metrólabirintus mélységes mélyén, egy állóbüfében.
Írtam már egyszer arról, hogy a hetvenes évek elején apámmal, aki ez idõ tájt amerikai kisnyugdíjas volt, átnyomorogtuk magunkat egy világkörüli út csodáin. Így kerültünk Tokióba is, ahol persze nem valamely luxusszállóban terpeszkedtünk, hanem egy riokanban béreltünk szobát. A riokan a hagyományos japán vendégfogadó, ahol szinte minden olyan, amilyen évszázadokkal ezelõtt volt, s amilyen bizonyára mindig is lesz. Már a szoba megközelítése is szigorú elõírásokhoz igazodik. Az embernek a bejáratnál le kell vennie a cipõjét és szalmapapucsba kell bújnia, amit aztán a folyosón hagy, mert a szobába már csak harisnyában léphet be. A szoba egy tataminak nevezett dobogóból áll, azon két ülõpárna, egy arasznyi magasságú asztalka, s a sarokban fejenként egy-egy összetekert gyékényszõnyeg és takaró, alvás céljára.
Az illemhely megközelítése még bonyolultabb. Ki a szobából, fel a szalmapapucsot, a helyiség ajtajánál azonban ezt egy - hiszen a japánok minden valóban ésszerû újítást átvesznek tõlünk - mûanyagpapucsra kell cserélni. Odabenn õsi hagyomány és modern újítás szintézise: a földön vízöblítéses porceláncsésze, ami fölé guggolni kell, csillogóra nikkelezett rúdba kapaszkodva. Aztán le a mûanyagpapucs, fel a szalmapapucs, le a szalmapapucs, és az ember visszatér a tatamira.
Amerikából repültünk Tokióba, ami igencsak megzavarja az ember idõérzékét. Az még csak hagyján, hogy a repülõgép csütörtökön száll fel, és - egy napot kihagyva - szombaton érkezik meg, de lehet, hogy rosszul emlékszem, mert csütörtökön indul és szerdán száll le. Nagyobb baj az órák eltolódása. Ez vezetett oda, hogy a tatamin töltött elsõ éjszakám közepén arra ébredtem, hogy farkaséhes vagyok, minthogy az én szervezetem órája szerint délidõ van. Apám ugyanilyen okból forgolódott a maga gyékényén, s végül úgy határoztunk, nekivágunk a tokiói éjszakának valami elemózsiát keresni. Persze sehol semmi és senki, csak az egyik metrólejáratnál láttunk valami mozgást.
Így kerültünk a fent említett labirintusmélyi állóbüfébe. Zsúfolásig tele volt munkásokkal, akik bizonyára az éjszakai mûszak végeztével szokták itt bekapni kora hajnali ételüket.
Odanyomakodtunk a pulthoz, s elõbb angolul, aztán mindenféle más nyelveken, végül pedig mutogatva megpróbáltuk a kiszolgáló férfiú tudomására hozni, hogy enni szeretnénk. A japánok, ugye, örökké mosolyognak, de ennek a szeme se rebbent.
Úgy tett, mintha nem is látna minket, s a mögöttünk állókhoz fordult. A jelenség otthonos érzéseket keltett bennem, a Szent István körúti, hajdan volt tejvendéglõ pultos lánykái bántak így akkoriban a szlovák turistákkal. A foglalkozási ártalom mellett bizonyára az is befolyásolta, hogy ebbe a földalatti büfébe még aligha tette be a lábát európai ember, s különösen nem hajnali háromkor, amellett, hogy öltözékünkrõl is lerítt, hogy nem vagyunk bankókat dobáló milliomosok. Bár ki lát egy japánus lelkébe, aki még csak nem is mosolyog?
S akkor a mögöttünk állók elkezdtek kiabálni vele, minket pedig arra bíztattak, válasszunk, amit akarunk.
Volt is a pult kirakatában vagy húszféle ennivaló, csak azt nem tudtuk kiókumlálni, mi micsoda. Erre már mindenki körénk sereglett, és heves taglejtések közepette megvitatták, mi lehetne ínyünkre való. Telirakatták a tányérjainkat, s látván, hogy a markunkba nyomott evõpálcikákra milyen kétségbeesetten pislogunk, bekergették a kiszolgálót a hátsó helyiségbe, nekünk való evõeszközökért.
Gyûrött arcú, éjszakai munkások voltak, õk se tudtak az általunk ismert nyelveken egy mukkot se, de a szemünk villanásából megértettük egymást. Világos volt, hogy soha többé nem fogjuk látni egymást az életben. De az is, hogy nyugodtan egymás kezébe tehetnénk a sorsunkat.
S ha megkérdezné tõlem valaki, miért hiszek olyan eszményekben, amelyek abszolút bizonyossággal nem valósulhatnak meg a számomra kiszabott kurta idõben, szívem szerint nem valamiféle színtelen-szagtalan történetfilozófiai magyarázatokkal válaszolnék neki. Hanem azzal, hogy bõ negyedszázaddal ezelõtt, egy sötét hajnali órán a tokiói metrólabirintus állóbüféjében módom volt megbizonyosodni arról, hogy nem kell kételkednem abban, mit hoz a jövõ.
Okvetlenül megjegyzendõnek látom végezetül, hogy a nyers halból készült japán szusi igenis nagyon finom étel, csak felül kell emelkedni a földhözragadt európai ízlésnormákon.
OLVASÓLÁMPA
BISTEY ANDRÁS
Megrázó könyv - elsöprõ könyvsiker
Moldova György: A tékozló koldus*
Moldova György háromkötetes riportja A tékozló koldus 2003 nagy könyvsikere volt, amely csak a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanságának sikeréhez hasonlítható. Moldova nem elõször lepi meg az olvasóközönséget megrázó erejû riport könyvvel, elég csak elõzõ kötetére, az Európa hátsó udvarára utalni, amely a mezõgazdaság rendszerváltás utáni tönkretételének magyar és középkelet-európai fekete krónikája. Említhetnénk azonban korábbiakat is, egészen a szinte új nyelvi fordulatot teremtõ Akit a mozdony füstje megcsapottig.
A riportkönyvek túlnyomó többsége elsöprõ sikert aratott, s ez Moldova kitûnõ elbeszélõ stílusa mellett a valóság bejárt területének alapos ismeretével, a minõsítést a tények alapján az olvasóra bízó elfogulatlanságával magyarázható. Az olvasónak e köteteket lapozva soha sincs olyan érzése, hogy meg akarják gyõzni valamirõl, hogy a szerzõ egy prekoncepció igazolására keresett volna valóságmorzsákat.
A háromkötetes, ezideig Moldova legnagyobb terjedelmû könyve elsõ részében fõleg a mentõk munkájával, a másodikban és a harmadikban a kórházakkal foglalkozik. E két utóbbi kötetben azonban szó esik az egészségügy sok-sok rákfenéjérõl különös tekintettel a hálapénz körüli mizériákról, és egy szinte külön kötetnyi terjedelemben a hajléktalanokról és "ellátásukról", valamint a magyar pszichiátria helyzetérõl.
Van azonban valami, ami vörös fonalként húzódik végig az összességében mintegy 750 oldalnyi riportköteteken; a leépülésnek, a romlásnak a mindenütt szembe ötlõ jele. Ez már olyan mértékû, hogy a rendszer mûködõképességét veszélyezteti, és nem is csak anyagi szempontból. Bár vannak ma is önzetlen orvosok és ápolónõk, Moldova közülük is nem egyet bemutat, az általános anyagi, és ennek következtében erkölcsi hanyatlás közepette õk már különcöknek, megszállottaknak, már-már a rendszerben idegen testnek számítanak, amely rendszer olykor meg is próbálja kivetni õket magából.
A tékozló koldus 1. kötete A mentõk csillaga címet viseli. Közismert tény, hogy a magyar mentõszolgálat hosszú ideig a legjobbak közé tartozott Európában. Ebbõl az egykori nagyságból ma már nyomokban is alig találni valamit. És nem is csak a szinte mindenhol alkalmatlan, lepusztult, szûkös, málló vakolatú, vizes helyiségek és a jórészt agyonhasznált, bármikor leálló gépkocsipark miatt. A hihetetlenül rossz körülmények és a megalázóan alacsony fizetések miatt kétféle ember megy ma mentõsnek: a megszállott emberbarát és a mindenhonnan kikopott, zavaros életû, aki megelégszik a képtelenül alacsony bérrel, és elfogadja a képtelenül nagy igénybevételt, s kisebb-nagyobb stiklikkel próbál hozzájutni ahhoz, ami igazság szerint megilletné.
"... az OMSZ tevékenységét szûkös költségvetési korlátok között, a munkaidõkeretet túllépve, folyamatosan amortizálódó eszközökkel folytatja" - mondja az egyik mentõorvos. Sokat mond az a tény is, hogy a minimálbér 50 ezer forintra emelése a mentõszolgálat felét érintette, azaz a mentõszemélyzet fele a minimálbéren vagy az alatt dolgozott, s tegyük hozzá, hogy a helyzete nyilván azóta sem változott lényegesen.
Az éves fluktuáció 25-35 százalékos. "A szegényházban nehéz rendet tartani" - mondja valaki a riportban, s ez a mentõszolgálatra is vonatkozik. A minimálbér még a mai nyomorúságos viszonyok között sem olyan nagy pénz, hogy elvesztésének lehetõsége bármitõl is visszatartson valakit. A mentõk 220 forintot kaptak egy órára a riport készítésének idején, amikor a McDonald's éttermekben 350 forint volt a kiszolgálók induló órabére.
Nem véletlen, hogy a riportban is fölmerül egy mentõsztrájk gondolata, például úgy, hogy a mentõk csak befelé vinnék a betegeket a kórházba, kifelé senkit sem szállítanának. Két nap alatt összeomlana az egészségügy rendszere anélkül, hogy a mentõk bárkinek is életveszélyt okoznának.
A helyzet komolyabb javulására a jelenlegi viszonyok között a mentõszolgálatnál sincs esély. Majd a magántõke! - mondják az egészségügy liberális bábái. Majd az fölvirágoztatja ezt a szektort! Ezt azonban semmi sem bizonyítja, ez jobb esetben a dogmatikus liberálisok illúziója, rosszabb esetben pedig gátlástalan spekulánsok hazugsága.
Egy mentõs mondja el az anyagi helyzetét taglalva, hogy 1972-73-ban a 3000 forintos fizetésébõl 1000 liter benzint vehetett volna, a 2003. évi 90 ezerbõl pedig mintegy 360 litert. De szinte bármilyen "egyenértékben" számolnánk, hasonló eredmény jönne ki: a reáljövedelmek csaknem harmadukra estek vissza a 30 évvel ezelõttiekhez viszonyítva, és ez korántsem csak a mentõszolgálatnál van így.
Az egészségügy összefüggõ rendszer, egyik eleme sincs lényegesen jobb helyzetben a másiknál. Ezt bizonyítják a könyvnek a kórházakról szóló kötetei, A foltozott halál és a Járókerettel Európába.
Ezekbõl többek között megtudjuk, hogy a magyar kórházak egyesített adóssága a közüzemeknél és a szállítóknál havonta átlag egymilliárd forinttal nõ, azaz a rendszer egyértelmûen az összeomlás felé halad, hacsak az állam közbe nem lép az utolsó pillanatban, amely hamarosan, szinte törvényszerûen bekövetkezik. De miért kell az utolsó pillanatig várni?
Egy 25 országra kiterjedõ nemzetközi vizsgálat szerint a humán szektorra fordított állami kiadások világszerte növekednek, Magyarország azonban ebben is kivétel. A 25 ország közül a 24. helyre került, csak Törökországot elõzte meg, ám a felmérés (1999) óta a törökök is megelõztek minket. Egy magyar állampolgárra átlag évi 500 dollár jut, egy amerikaira ennek a hétszerese, és a különbség növekszik.
A magyar jobb és "baloldali" kormányok egymást túllicitálva ígértek 500-600 milliárd forintot az egészségügy teljes rekonstrukciójára, s hatalomra jutva ugyanígy feledkeztek meg az ígéretükrõl.
Az egészségügyrõl valamennyiünknek vannak tapasztalatai. Aki állt már órák hosszat szûk és levegõtlen kórházi folyosókon rendelésre várva, végezte a dolgát mocskos, húgyszagú, eltömõdött lefolyójú kórházi vécékben, fürdött csak hideg vizet adó, rózsa nélküli zuhanyok alatt, evett vacsorára egy bögre teát fél zsemlével és egyetlen szelet parizerrel, annak a körülmények leírásával nem mond sok újat Moldova. Mond viszont olyasmirõl, amibe az egyszerû beteg nem láthat bele. A magyar beteget rászoktatták, hogy fogadja el az egészségügyet olyannak, amilyen, mert nem is tudja, hogy például egy-egy végigdolgozott élet után mit kellene kapnia, mit lehetne követelnie. Magyarországon azonban az alattvalói tudat adományként fogadja, ami jár neki, s ha mégis elégedetlen, magánstratégiákkal próbálkozik, lásd a hálapénzt, s nem tudj a, hogyha mindenki ad hálapénzt, akkor senki sem vásárolhat vele kiváltságos helyzetet.
Már korábban szó volt arról, hogy az egészségügy helyzetének javulását sokan a magántõkétõl várják. Kevesen tudják azonban, hogy a magántõke máris nagy arányban jelen van az egészségügyi szolgáltatásokban, s az általános tapasztalatok szerint sem következett be javulás ezeken a területeken. Volt olyan kórház, amely a szûken vett gyógyító tevékenységen kívül mindent (élelmezést, mosatást stb.) magáncégnek adott szerzõdésbe, de a szerzõdéseket föl kellett bontani, mert a cégek drágán trehány munkát végeztek. Hol a biztosíték, hogy nemcsak a profittal fognak törõdni, ha a gyógyítás is nagyobb mértékben a kezükbe kerül? Akkor majd érvényesül a természetes kiválasztódás szigorúsága, amelynek hiányát az egyik jobboldali pártvezér úgyis hiányolta a könyv tanúsága szerint.
Ha az olvasó egy pillanatra leteszi a könyvet, amelyben a kórházak romlásáról, pusztulásáról olvashat számtalan tényt, és végiggondolj a, hogy miért hagyja mindezt a hatalom, akár furcsa analógiákra is bukkanhat.
Ismeretesek, hogy az Antall-Boross kormány idején végbement rablóprivatizáció gyakran úgy kezdõdött, hogy mesterségesen tönkretettek egy-egy gyárat, hogy minél olcsóbban kerülhessen magántulajdonba. A privatizáció utolsó nagy falatjai az egészségügyi intézmények. Vajon nem valami hasonlóról van-e szó ebben az esetben is? Moldova errõl keveset ír, - bár egyes értékes egészségügyi ingatlanok megszerzésére már történtek kísérletek a könyv tanúsága szerint is -, amit azonban bemutat, abból ilyen következtetés is levonható.
Moldova György könyve olyan területeket is bemutat, amelyek csak érintõlegesen illeszkednek az egészségügyhöz, sokkal inkább szociális kérdéseket vetnek föl. Ilyen például a hajléktalanság, amely ugyan elsõsorban a társadalom betegsége de egyének halnak bele. "Minek már ezeknek a szegény hajléktalanoknak az egészségügyi ellátás? Hiszen csak a szenvedéseiket hosszabbítaná meg." Az idézet egy számviteli ellenõrzés során hangzott el. Erre rímel egy szociálpolitikus véleménye, amely szerint "Az állam nem paternalista intézmény". A hajléktalanokkal szembeni ellenérzés korántsem csak fasisztoid szkinhedek körében általános, bár fizikai agresszióban inkább csak az õ részükrõl, meg néha a rendõrség részérõl nyilvánul meg.
Moldova könyvének talán legszívszorítóbb lapjai azok, amelyeken az Oltalom kórházról és dr. Iványi Tibor fõorvos és Iványi Gábor anglikán-metodista lelkész kilátástalannak látszó, mégis makacsul folytatott harcáról és az állam meg a társadalom közönyérõl ír.
Magyarországon a szolidaritás alig-alig létezik, s ha valahol mégis a nyomaira lehet bukkanni, ott is gyakran más, fõleg politikai szempontok dominálnak. Emlékezhetünk egyes pártok árnyékában mûködõ jótékonysági szervezetekre, amelyek nagy csinnadrattával beharangozott akciói a rendszerváltást megelõzõen a valóságos segítésnél sokkal inkább azt a célt szolgálták, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben bizonyítsák a széles körû szegénységet, ezzel is diszkreditálva a magát szocialistának nevezõ rendszert, vagy késõbb egy-egy pártnak híveket, szavazókat szerezzenek.
Külön részt szentel a könyv a gyógyszerhelyzetnek, a gyógyszergyárak és forgalmazók tevékenységének. Egy orvost idézve így ír, mintegy összefoglalva mondanivalóját: "Ha létezik aljasabb és veszélyesebb maffia, mint a fegyverüzletág, akkor minden bizonnyal a gyógyszerkereskedelem az..." "... nincs az a multinacionális cég, amelyik ne élne vissza kiváltságos helyzetével..." - idéz egy másik orvost, aki ugyan az orvostechnikai eszközökrõl beszél, de állítása aligha csak ott igaz. Miért lennénk jóhiszemûek, amikor "Az is elõfordul, hogy a gyógyszergyártók nem létezõ betegségeket találnak ki, hogy eladhassák termékeiket, esetleg új szereket dobhassanak a piacra..."
A könyv utolsó része az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, közkeletûbb nevén a "Lipót" bemutatása. A riport alapján ez az intézet mint a magyar egészségügy "állatorvosi lova" mindenféle bajjal küzd, amely e területen ismeretes.
Itt esik szó a valószínûleg máshol is létezõ "negatív hálapénzrõl" azaz arról, hogy a kórházi gyógyszerhiányt elviselni nem képes lelkiismeretesebb orvosok a saját pénzükön veszik meg az orvosságot az erre anyagi okokból nem képes betegeknek. Itt történik utalás arra az annak idején emberbarátinak tûnõ változásra, hogy a szigorúan vett látogatási idõ helyett manapság kora reggeltõl késõ estig lehet látogatni a betegeket. A változás korántsem utolsó eredménye az is, hogy a látogatók rendszeresen kipótolják a biológiai létfenntartáshoz is alig elegendõ kórházi kosztot, és behozzák a szükséges gyógyszereket, higiéniai cikkeket, ruhanemûket amelyeket a korház nem tud biztosítani.
Ismeretes. hogy körülbelül 1980 óta egyre gyorsuló ütemben csökken Magyarország lakosságának száma, és nagyjából ugyanarra az idõre tehetõ az egészségügy romlásának kezdete vagy legalábbis akkortól vált szembetûnõvé a romlás. A rendszerváltás sokkja, a munkanélküliséggel, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság növekedésével megsokszorozta az egészségügyre nehezedõ nyomást, éppen akkor, amikor a politika legjobban magára hagyta, amikor a százmilliárdos bankkonszolidációk, az iraki katonai kaland és egyéb költséges úri passziók közepette már nem jutott és jut rá pénz.
Mindez együtt nyilvánvalóan erõsítette a halálozási statisztikákban meglevõ negatív tendenciákat, s együtt vezettek oda, hogy ma már egy 40-50 ezres lakosú város az ország évi embervesztesége.
Moldova György nagyszerû könyve ennek az ördögi folyamatnak a hátterébe enged bepillantást. (Urbis Könyvkiadó)
* Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy olvasóink és szerkesztõségünk nevében szeretettel köszöntsük az írót 70. születésnapján [vissza]
SIMOR ÁGNES
Élõhalottból élõvé válik
Karinthy Márton: Ördöggörcs (Utazás Karinthyába)
"Szúrták a percek és az órák, / ha ébredt és ha lefeküdt./ A hátán hordta koporsóját, / megbotlott és belefeküdt." Írta ezeket a sorokat a kényszerbeteg, esetleg skizofrén, toronyszobájába a világ elõl elvonuló Fájdalomherceg, Karinthy Gábor.
"A koporsó ugyan nem süllyedt tovább, de mivel a kötél valahogy elakadt, csálén és idétlenül lebegett a nyitott gödör felett. Mintha az, aki benne feküdt, maga sem döntötte volna még el, mit akar." - írta Ördöggörcs címû regényében Karinthy Gábor temetésérõl unokaöccse Karinthy Márton.
A korában oly különös figuraként kezelt élõhalott, a máig sem kellõképpen elismert lírai költõ, Karinthy Gábor Karinthy Márton regényében kel újra életre. Az Ördöggörcsben kibontakozik a Karinthy család és a körötte rajzó mûvészek világa. Nemcsak múltba tekintünk, a különféle személyiségek saját hangjukon szólalnak meg, gyakran valódi magnóbeszélgetéseket is olvashatunk, melyek beleolvadnak ebbe az idézetekkel és kitalált naplórészletekkel teli, fantáziát és valóságot ötvözõ regényszõttesbe.
Az Ördöggörcs a felszínen nevezhetõ családregénynek. Frappáns alcíme - Utazás Karinthyába -, ami jelzi a Karinthy család múltjának felelevenítését, ám egyidejûleg felidézi Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül címû regényét is, miközben rögtön elgondolkodtat, hogy ez esetben vajon az út nem Karinthy Márton agytekervényeibe vezet-e, és ezen örvény könnyedén az utaztató regényekhez sodorja a mûvet.
Karinthy Márton azonban szinte a detektívregényekkel is kacérkodik, mikor nyomozásra invitálja az olvasót. Karinthy Gábor eltûnt, elveszett, eltûntetett? életét, mûveit próbálja feltérképezni. A nyomozás a családi kapcsolat miatt azonban az odüsszeuszi, ulyssesi bolyongásra is utal, és a színházrendezõbõl íróvá vedlett szerzõ nem tér ki a rá rótt feladat elõl, hiszen apjával, Cinivel (Karinthy Ferenc) való viszonyát is érinti.
Az Ördöggörcs mindezen írói lelemény mellett valójában mégiscsak személyiségrajzzá válik.
A magát ideggyengeségben szenvedõnek és szívbetegnek valló Karinthy Gábor, aki élete nagy részében a világtól elzárkózva az ördöggel viaskodott, ördöggörcsnek nevezett rohamaival küszködött, verseiben önálló világot teremt, melynek összetett képisége József Attiláéval rokon. Bánat címû életmûkötetének versei annak az embernek az útját jelzik, aki a külsõ világ gyötrelmeivel szemben a versekben való létezést választotta: "Én nem tudom, hová repül a perc / csak azt tudom, hogy döghalál az élet!" (Ének).
Hogyan marad költõ, aki már nem ír verset, mitõl érzékeli egy kényszeres beteg néha meglepõ módon pontosabban a valóságot, mint bárki más, hogyan válik a társadalom, a világ kritikájává annak az élete, aki kivonta magát e nyüzsgõ forgatagból? Karinthy Márton írókkal, kortársakkal, elmeorvosokkal folytatott magnóbeszélgetései látszólag a Gábor utáni nyomozást szolgálják. Valójában azonban éppen azt a társadalmat képezik le, amely a lírai költõ lényébõl semmit sem érzékelt.
Karinthy Márton nyomozó riporterként nem érhet el sikereket, saját lényén átszûrve mégis megrajzolja Karinthy Gábor arcképét. Titokban viszont Karinthy Gábor is arcképet rajzol Karinthy Mártonról. Az olvasó mindebbõl annyit ért, amennyit kíván, nagy a választék, családregényt szeretne, utaztató regényt olvasna, egy kis nyomozásra vágyik, érdeklik az õrültek, hát legyen személyiségrajz!
"Jaj, látó szemem vaksága, jaj..." (Karinthy Gábor: Clamo).
(Ulpius-ház Könyvkiadó)
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Még mindig tanulni
Négy könyvrõl
És mily jó, hogy van mibõl, és van kitõl! E sorok írója nem panaszkodhat a tekintetben, hogy nem voltak jó tanítói az esztétikumot illetõleg, és nemcsak ex cathedra, tehát hivatásos oktatói minõségben, hanem szûk tanítványi körben is: Sík Sándortól, Kerényitõl, Németh Lászlótól tanulhattam, hogy mi a szép, mi a jó a mûvészetekben, s azok is mire jók. De nem lehet errõl eleget tanulni, elmélkedni s jó, ha vannak, akik utóbbit is megteszik helyettünk.
Itt van most Szerdahelyi István átfogó mûve, mely a Bevezetés az esztétikába szerény címet viseli (Zsigmond király Fõiskola kiadása), több azonban egyetemi tankönyvnél: korszerû, sõt újszerû összefoglalása annak, hogy mi az esztétikai minõség, mi a köze az érzékeléshez, mennyiben fejezi ki az ember szabadság- és igazság igényét, mi köze a társadalmi fejlõdéshez, mi az értékminõség, menynyiben felel(het) meg az emberi lényegnek, milyen követelményei vannak, mi a szerepe a mûvészetben, s milyen fajai léteznek.
Szerdahelyi mûve minden szakszerûsége, filozófiai megalapozottsága mellett kellemes olvasmány: még a humorral is él, midõn saját öregedõ személyiségének elégikus vonásaival példálózik, vagy egy "párductestû" lány alakja kapcsán nemcsak megmagyarázza s helyesli e jelzõ használatát, hanem azért utal a párduc veszélyességére (sõt, büdös voltára), jelezve ezzel az értékelések viszonylagosságát. Szóval, példatára frappáns és mulattató. (Nekem legjobban a Kodály gyûjtötte munkáslány-dal tetszett, mely így kezdõdik: "Van nékem egy piros szoknyám" - s aztán oly tökéletesen formált finom erotikával folytatja, hogy népi eredete szinte már gyanússá válik...) Szerdahelyi felhasználja mindazt, ami a marxizmusból máig is alkalmazható (sokat!), de néhol vitázik is a marxi filozófia némely tételével, meg Lukáccsal is, s persze a klasszikus hegeli meg a késõbbi polgári filozófiákkal, egészen a posztmodernig. Ami nem jelenti azt, hogy nem megértõ még a duchampi szürrealista (anarchista, dadaista) polgárpukkasztást vagy a nonfiguratív festészetet tekintve. Utóvégre a meglevõ mesterség eszközeit s a befogadói szokásokat folyvást gyarapítani kell.
A rendszerezés tudósi hajlama azonban néha mintha túllõne a célon. A magam részrõl nehezen tudom elfogadni az autonóm mûvészet, illetve szépmûvészet és visszatükrözõ mûvészet határozott elkülönítését (melynek érintkezési pontjait, illetve egymásba való átfolyását a szerzõ persze okosan megjelöli), kissé keveslem a zenével foglalkozó elméleti meglapozást (bár ebben is vannak bravúros dolgok, pl. Bartók Zené-jének rövid elemzése). Keveslem az irodalomjegyzéket, hiszen a szöveg sokszor hivatkozik Murakowskira vagy Bahtyinra, de mûveiket éppúgy nem jelöli meg könyv végén, mint Sík Sándor mai szemmel is kiválónak tekinthetõ esztétikáját. (No persze, nem hiányzik Jánosi máig is páratlan százéves esztétikai története.) Néha a példatárat is keveselltem - a mûvészet politikusságát tekintve Brecht, az erotika dolgában D. H. Lawrence, vagy Henry Miller nevét. No de mért kellett volna az impozáns mûvet még ilyen evidenciákkal is duzzasztani?
Szerdahelyi leszámol a múltbeli, egyértelmûen visszatükrözésre mimézisre épített esztétikai egyoldalúsággal s folyvást hangsúlyozza, hogy az esztétikum (ezen belül a szépirodalom) a szabadság keresése s a korlátozottság megjelölése. Az esztétikum keretei ilyenformán egyre tágulnak.
Ennek nagyszerû példája Albert Gábor most megjelent sajátos kórházi regénye, A cet gyomrában. Nem valami "varázshegy", amit megír, hanem egy purgatóriumnak is mondható járványkórház (hepatitis betegekkel). Csakhogy Albert a tisztítótûz áldozatait s "ördögeit" - orvosokat, ápolókat - is mindig az emberség példáiként lépteti fel. Nincs igazán ellenszenves szereplõje, áldozataként örökíti meg még azokat is, akik a maguk vagy a társadalom hibájából elembertelenedtek; magatartásuk, beszédük közönséges, sõt visszataszító, és gondolkodásuk is "közönséges" - a szabadulás és (ebben) a nemiség foglalkoztatja õket. Tudatregény ez: az alantas tudattartalmakat is magnószerûen adja vissza s noha olvasói nehézséggel jár a nézõpont változás: az, hogy mikor, ki az alany, az elbeszélõ (a központi hõs, a szerzõ) benyomásai, emlékei, gondolatai nem különülnek el határozottan - érdemes belemerülni ebbe az "alvilágba", mert egy érzés dominál benne: a részvét. Pedig egész társadalmunk kis szociográfiája merül fel. Albert Gábor könyve az új magyar regény egyik fontos állomása. (Pont Kiadó)
Kiterjeszteni, új területeket meghódítani: ez a mai irodalom fõ feladata. Lehet szó persze újra felfedezésrõl is, mint ahogy Baranyi Ferenc teszi a már-már feledésre ítélt költõk: Garai Gábor, Simon István, Váci Mihály válogatott verseinek közreadásával. (Valami nincs sehol; Papirusz Book.) Megnõnek -e az újraolvasás során? Ez kérdés marad.
Nem úgy, mint Baranyi másik vállalkozásában, melyben A szerelem és nemes szív címû költõi antológiában, végigvitt olasz fordításait gyûjti egybe: páratlan keresztmetszetét adva ennek a páratlan költészetnek. Nyolcszáz év során nemcsak a költõk mind mások - Baranyi sem "egységesíti" õket, minden versnél meg tud újulni s magyarul is teljes értékû költeményekkel szolgál, még olyan esetben is, mikor az eredeti "hermetista" alkotás nehezen fölfejthetõ. Az olasz irodalom tudósa, Madarász Imre helyesen állapítja meg bevezetõjében: "Ebbõl a versgyûjteménybõl tisztán kirajzolódnak az olasz költészet fõ, legmagasabb hegyvonulatának konturjai, a kezdetektõl a legjelesebb máig". Szenzáció számba megy például Dante Isteni színjátékának jó pár, a Babitsénál olvashatóbb tercinájának újrafordítása. (Hungarovox Kiadó)
Hibaigazítás. 2004. februári számunkban, sajnálatos nyomdahiba folytán, Hegedûs Sándor Messzirõl jött ellenálló címû tanulmányának utolsó két sora kimaradt a lapból.
A tanulmány legutolsó mondata helyesen ez: "Bajcsy-Zsilinszky Endre úgy halt meg, hogy tudta: a szabad, független, demokratikus Magyarországért áldozza életét."
A hibáért mind a szerzõ, mind olvasóink megértõ elnézését kérjük.