SZARKA ISTVÁN

A Város

Ladányi Mihálynak

"Megleltem azt a töltõdést a telken,
újravetettem szétmart vályogjait,
ott vannak, nézd, a kerti ház falában" -
mutatja Sándor. Szülõágyam helyén
kristálygejzir: százöles tölcsérvirág
áramlik föl a földbõl, s lomhán kereng.
Nem érzi más: én vagyok innen. Új
utcák nyílnak át mindenfelé a múlton,
gyümölcsligeti sétányon villaházak,
fény-fény, tenger virág. Az iskoláim
jó karban. Az az új meg igen szép,
s Ambrus a Névadó! A Túr-ér még a régi,
gimnázium a partján, ablakából
uszoda feszes tükrébe látsz -
megúsztam én azt, lehetne bárhol...
A Könyvtár pedig Ladányi. Jól van ez így,
jönnek utánunk, Miska, lesz jövõ.
Ládd, a Torony aranyfénnyel ragyogja
be a Tiszántúl éjszakáit, belsõ
vakolatában megható vésetek, hogy
"Ittjártam Ezmegez 934ben".
Vaskos létrákról pereg-pereg
az õs guanó a kis veterán sereg
öreg szemébe, maradék hajába,
gallér mögé, a toronyõr-szobáig;
üres ez, nincs már ily hivatal, de
innen nyílik az óra- meg a harangmû
(öregharangot-kisharangot elvitt
a háború, a maradék kettõ
hirdeti visszafogott fenséggel Kálvin
nyakas hitét). Künn a kerengõn
ragyog a szél és örvénylik a nap,
lenn gyümölcsliget, mélypiros cserépmezõk,
hangversenytemplom dugig révült lovaggal,
párizsi lédivel, gyermek- s vegyeskar,
szólóhang, híres vendégzenészek
(visszajárnak!) s Weiner, Vivaldi, Grieg.

Dévaványa, 2003
 

Nemzeti park

Réhelyi Látogatóközpont

Színarany rigók, fuvolahajnal a
 gyermekidõbõl. Ily üres
hotel sehol, igen nekünk való,
 kukkolóles alant, s a dürgõhelyek
mindjárt. A Túzokok Népe kemény telekben
 dél fele vándorol,
hol mediterrán vadászbarátaink
 az üdvösséget érettük odaadják;
példátlan, hogy a réhelyiek most
 visszatértek. Mellükig ér a fû,
meg-megállnak az állóhullámokon
 útban felénk, mint méltóságos hajók,
remélve némi pótkaját. A rackák
 lihegõ halmok. Távolabb
tucat álszelíd bivalyszobor, a bárgyú
 kérõdzõ arc mögött
érzelemszegény, élénk figyelem. Ne higgy,
 kaffer ez mind, és megtapos, ha
nem méltányolod. Hónod alján
 szamárka orra döföl.
Még arrébb rideggulya,
 kicsiny, de ígéretes;
lenyûgözõ, királyi szürkemarhák
 ballagnak fölfelé
belõled, az Archaikumból
 és ellegelnek aszály legelte pusztán,
nyomukban a nagykamasz Toldival.
 Szilajménes, igen, az kéne még, hogy
legyen jövõ. - A
 horizontban a Város...

Dévaványa, 2003
 

Halványlila

A szendergésbõl föl-fölérez.
Élõvíz. Most alig veszélyes.

Ébreszteném, azután mégsem.
Dühöng a dél a zsalurésen.

Lopakodom tarkótól talpig.
Milyen tini, amikor alszik.

Áhitatos, látó kezemnek
emlõcskéje, hasa üzenget.

Félkönyékrõl már mindig nézem.
Kistáj. Gyöngyöz, nyilall a mézem.

Konyhán mezítláb, de jó dolog!
Hideg dinnyével behódolok.

Királyasszonyba szökkent gida.
Fürdõbalzsama halványlila.
 

Távollét

Hõforrás voltodat,
fényforrás voltodat,
formavilágod
virágos végtelenjét,
illatod-ízed fiatalító
esszenciáit, asszonyemberi
gyönyöröd hangját,
élvezõ arcodat,
karcsú agyad
együttrezgését s hajdani
és eljövendõ
életeinket idézgetem
sok kis halálom ellen
a távolléteimben.

GYIMESI LÁSZLÓ

A dolga más

Elégedett vagyok, ez egyszerû
Szonett; ötös, öt és feles sorok.
Nem érdekes, mirõl mit gondolok,
A jambus éltet, újlatin derû
Itatja át, az élet nagyszerû,
Találtam édes, ötletes rímekre,
Csengésük átrepít a délszigetre,
Ahol a fényben él, ki épeszû.
Az egyszerû szonett arról ma hallgat,
Hogy újra önként, s kéjjel ölnek itt,
Gerincek, izmok és inak szakadnak.
A dolga más: pirulva földerít.
 Ki kínjait beváltja versre még,
 Bohóc legyen, vagy börtöntöltelék.


 
FEKETE JÁNOS

A kárhozatra szánt ember

1.

A befödözött fejû és sokféle pajeszú, meglehetõsen tarka vándortársulat még a Közel-Kelet mozgalmas etnikai és vallási színskálájából is kirítt. Hát még, amit mûveltek! Mert az önjelölt próféták megszokott bûvésztrükkjeitõl igencsak elütöttek azok a csodák, amiket minden különösebb kellék nélkül produkáltak, mert mindnek volt valami segítõ és gyógyító jellege. Érthetõ, hogy a hírük messze megelõzte érkezésüket mindenfelé. Csatlakozni akarókban sem szenvedtek éppen ezért hiányt, de a feltétlen tekintélyt élvezõ vezetõjük igencsak megválogatta, hogy a truppba kiket fogad be. A közeli faluból, Kerijjótból is szeretett volna beállni közéjük egy tétova, keszeg és borzas, tetõtõl talpig vörös szõrzetû fiatalember, aki már napok óta kerülgette a "tanítványokat".
    A harmadik napon a csodarabbi lehívta aztán arról az eperfáról, ahonnan éppen vágyakozva leskelõdött. - Mássz le már, Júdás fiam! "Hát ez meg honnan tudja a nevem?" - képedt el a fickó, aki hithû héberként maga is éjjel-nappali kipát hordott, csakhogy ez az apjától örökölt, ugyancsak meghordott fejfedõcske, a hirtelen mozdulatai miatt, még álltában is félre-félrecsúszott a kobakján. Nem gyõzött kapkodni utána.
    - Melyik a legfõbb parancsolat a törvényben? - hangzott a rabbi nekiszegezett elsõ kérdése.
    - Hát, hogy "Sömá Jiszroél, Ádonáj Elochénú, Ádonáj echad" - nyögte a vörös, aki a megszólítása miatti pironkodása miatt, ha lehet, még színesebb lett, mint egyébként. A "Halljad Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Egyetlen Úr" felelettel elégedett lehetett a vizsgáztató, mert tovább faggatta a fiút.
    - És a második? No? Amelyik tán még hasonlít is ehhez?
    - Nem t' om.
    - Hát szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Mert hogyan lennél képes szeretni, akit nem látsz, ha azt sem tudod szeretni, aki a szemed elõtt áll?
    - Na, igen. Persze, hogy az. Tudtam - tette hozzá Júdás, kicsit megsértve, kicsit megszeppenve.
    Volt is mitõl megijednie. Mert a Kerijjótit aztán már nemcsak a rabbi faggatta, hanem a karéjban letelepedett többi is. Némelyek segítõen könnyû kérdéseket tettek fel neki ugyan, de akadt azért olyan is közöttük, aki a megszólalásával csak a maga tudását fitogtatta.
    A hol innen, hol onnan záporozó kérdések módfelett megnehezítették az egyik lábáról a másikra nehezedõ ifjonc dolgát, aki már-már nemcsak azt bánta meg, hogy a hét elején, a falujuk határában a csapat után eredt, de talán még azt is, hogy egyáltalán valaha megszületett. Nem csoda, hogy a haja-töve is viszketni kezdett már tõlük, a homlokát pedig kiverte a hideg veríték. A többórás, kemény vizsgának végül az vetett véget, hogy a karéj közepén, a. többiekhez hasonlóan, összefont lábakon guggoló, de az Írásokban mindnyájuknál jártasabb, s harminc événél bölcsebbnek tûnõ tanító, noha egy kicsit csóválta a fejét, de mégiscsak rábólintott a legényre: - Maradhatsz, fiam.
    Így duzzadt eggyel megint a létszám, s az ugyancsak megizzasztott, igyekvõ fickóval, a Mesternek szólított különös rabbi körül - akinek eredetileg becsületes fafaragó szakmája volt - így már tizenkettõt számlált a trupp. Szerencsés római szám: egy tucat! A Kerijjóti fellélegzett. Boldog volt, hogy többé-kevésbé sikerült a kérdezõknek megfelelnie.
    Két hét se kellett hozzá azonban, hogy õ maga is rádöbbenjen, hogy a befogadó társak egy szikrányit sem érdeklik. Nem hogy barátságot nem kötött, de semmilyen meghittebb viszonyt sem alakított ki egyikükkel sem. Annál inkább szeretett, a maga falusias módján, átlátszó bumfordisággal forgolódni a Mester körül. Ha az csak egy szóval is utalt rá, vagy Júdás neszét vette egyáltalán bármilyen kívánságának, alig gyõzte szedni a lábát, hogy mihamarabb, akár a föld alól is elõkerítse, elõteremtse. Igaz, a többi is csüggött annak példálózó, idõnként kicsit homályos, meseszerû szavain, amelyek hol meglepõ parancsokat közöltek, hol mélyebb gondolkodásra késztettek, hol meg éppenhogy a szíveket szólították meg, de õ testhosszal megelõzte mindnyájukat. Hamarosan rászolgált tehát a Stréber gúnynévre, amit az irigyei ráragasztottak. Ez se érdekelte. A galileai nyelvjárást hadráló, tüsténkedõ fiatalember célratörõen mindent megtett azért, hogy elleshesse a megtáltosodott ács minden furcsa titkát, mert feltett szándéka volt, hogy megfejti annak egész mágikus tudományát. Nem rosszból, hanem hagy követni tudja. Leutánozni, de nem ám akármiért. Kamatoztatni szerette volna majd, késõbb, amikor eljön az õ ideje. Mert hogy eljön, s nem is sokára, abban holtbiztos volt Júdás.
    A tenyérbemászó pónemû Stréber ugyan lehet, hogy kicsit nehéz beszédû volt, de a fantáziája, az biztos, hogy kötetlen burjánzott, noha erõsen vigyázott rá, hogy el ne árulja senkinek, mi zajlik benne. Vágyálma szerint ugyanis már-már egy egész Júdás-iskolát vezetett, sõt négy tanuló-osztályba is beosztotta a képzeletében oly hõn vágyott híveket. Azok meg? Csurom hála, hajbókoltak elõtte. s - na-nee! - nyafogta õ finnyásan, mert a vonakodva tolakvó kezét nem gyõzik majd, egymással vetekedve csókolgatni, amikor a jó elõmenetelûeket, vagy a pénzes szülõk ivadékait elõrébb sorolja. Hûséges követõi élén aztán õ is széjjeljár majd persze mindenfelé Izraelben, és az õ tanítványai is ugyanúgy, tûzön-vízen át vele tartanak, ha nem jobban, mint emezek követik a Mestert. Utánozhatatlan varázslatait látni mindenfelé, egész városok és vidékek népe gyûl majd egybe, s csengõ elismerésüket önként szórják azokba a mostaninál öblösebb vesszõkosarakba. Serény famulusai pedig kitanultan rá fognak játszani, hogy az elõadott hókuszpókuszok nyomán az egekig fokozzák az ámulatot, de arra is ügyel ám majd (ne legyen a neve Júdás, ha nem!), hogy azok semmiképp se dolgozzanak saját zsebre, mint mostanság õ teszi olykor-olykar, Isten bocsássa meg, de senki sem lehet hibátlan. Azokat bezzeg rövidebb pórázon tartja majd, hogy semelyikük se legyen rest a begyûjtött érméket az utolsó szemig ráborítani a bokor mögé rejtett (rejtendõ?), s a kaptár-pokrócon dicsõségesen emelkedõ fényes-cézárú halomra. - Meg akarsz gyógyulni, testvérem? No, ugye? Akkor jó helyen jársz. De ne légy ám szûkmarkú, s ne sajnálj áldozatot hozni is az egészségedért és munkaképességedért! Hallottad? Áron is meg kell venni az alkalmatosságot!
    Mert dehogy is lesz olyan szerény és szegény az õ majdani brigádja, mint emezek, akik a kevéssel is beérik, s a semmit is hajlongva köszöngetik, mert csak a napi ellátásukra való étket meg ruhát és a vándorlás során berepedt sarkukat puhító kenõcsöket fogadják el. Micsoda ostobaság! Lehet, hogy éppen ezért nehezedik a dolga napról napra, hogy mostanra már alig sikerül a fel-feltörõ vágyait leküzdenie, és igazodnia hozzájuk? A Stréber fekete sugarú nézése nem sok jót ígért, sivatagi viharként villámlott dús, vörös szemöldöke tövében - nem gyõzte hunyni és leszegni! -, hacsak egyetlen szó is esett aranyról, ezüstrõl vagy drágakövekrõl. A szíve vérzett minden visszautasított ajándék miatt, s a veséket firtató Mester nemegyszer csóválta a fejét nehezen leplezett kapzsisága láttán. Mert Õelõtte - akár a láthatatlan, és mindenütt jelenvaló Adonáj elõtt - ugyan nem maradhatott titokban semmi. A sóvár vágyakat is ajánlatos volt tehát zár alatt tartani, nehogy az egyelõre kimondatlan és kivitelezetlen gazságokon még rajtakapja. A tüsténkedõ rõtszakállúnak tehát - hogy idõ elõtt a Mester ki ne tegye a szûrét - ugyancsak vigyáznia kellett minden árulkodó mozdulatára. Sõt, a szeme rezdülésére is.
    A héten, amikor a Mester végre próbára merte bocsátani õket, az új Jövevénynek is sikerült már egy-két kisebb trükkje, akárcsak a többi tizenegynek, de abban végképp túltett amazokon, ahogy esküdözött, hogy az övé egy szálig - akár Illés prófétáé annakidején -, mind-mind igazi csoda volt. Az Égre való fogadkozásért, persze, még idejében kért bocsánatot, és a többieknél is inkább hangsúlyozta, hogy csakis a Mesterre való hivatkozást követték azok az emlékezetes gyógyulások, démonûzések, sikeres jelek. A szíve legmélyén tele volt azonban kételyekkel, amelyeket a cél érdekében még önmagának sem akart megfogalmazni. Nagyon vigyázott, hogy semmi ilyesmi ne látszódjék rajta. A Mester, kérdõen lágy, egyben szúrós tekintetét kerülte a leginkább, ami önmagában is szinte megoldhatatlan feladat elé állította. Ezért, ha csak maga elé képzelte, már akkor lesütötte a. szemét, s pirult égõ szakállának bundája mögött, de hát ebben az évszakban a száraz forróságra is ráfoghatta volna, ha a többiek észreveszik, és még rákérdeznek.
    Júdás alig tudta megérteni, hogy a rabbijuk miért emlegeti, és többször kifejezetten hangsúlyozza, hogy a próféták jóslatai mind-mind rajta fognak betelni, és hogy nemsokára, éppen ezért fogják elítélni, megkínozni és megölni. A leginkább azonban az lepte meg, hogy mindezt milyen nyugodt hangon, különösebb indulat nélkül taglalta. Sõt, abba még a háta is beleborsódzott, amikor lazán közölte velük, hogy egyik tanítványa fogja elárulni. - De melyik? - hûlt el a Kerijjóti. - Egyikünk elkárhozása tehát eleve eldöntött volna? Még hogy én? Hogy a csudába jut egyáltalán az eszembe ilyesmi? Pedig akkor már mindenki arról suttogott a piacokon, hogy vádalkut kötne a szanhedrin a Mester valamelyik belsõ emberével, és harminc ezüstpénzzel még meg is jutalmazná azt, aki a csodarabbit, bizonyítékok kíséretében a kezükre játssza.
 
2.
 
Abban az esztendõben, a Teremtés 4453. évében, a holdévek szédelgése jóvoltából, a szokottnál is korábban köszöntött be Júdeában a Pészách, a kovásztalan kenyér tavaszünnepe. A libanoni hegyek felõl érkezõ borzongató szél még az ingek alá is bebújt. Nemcsak Pészách beköszönte, de a zord idõjárás is arra késztetett mindenkit, hogy födél alá, a házak mélyére húzódjon azon az emlékezetes estén, amikor - ahogy Mózes elrendelte - évrõl-évre meg kellett emlékezni a zsidóság csodás, Istentõl vezérelt szabadulásáról Egyiptomból, a Szolgaság Házából.
    A Mester és tizenkét tanítványa annak az épületnek az emeleti nagyszobájában hevert az oldalára, a rituális kézmosás parancsának teljesítése után, a hagyományos Széder-vacsora kurta lábú ünnepi asztala körül, amelyiket a Rabbi látatlanban, elõre kijelölt. Efféle kisebb szellemi látás már meg se kottyant a Tizenkettõnek, de a közös, egymásba olvadó imádkozást követõen mégis ámulva hallgatták a Mester olyan profetikus kijelentéseit, amelyekkel megint megjövendölte közeli kínhalálát, és beígérte vigasztalólag majdani visszatértét is. Semmilyen homályos jövendölés nem tudta elvenni azonban a jóétkû fiatal zsidók étvágyát az ízletesen elkészített s ínycsiklandozóan illatozó báránypecsenye elfogyasztásától. A Mester hallgatagabb volt a szokottnál, s a példázgatásokkal is felhagyott ezúttal. Csak akkor szólalt meg végre, amikor a testvéri szeretettel tördelt s egymásnak nyújtogatott pászkalemezkékkel tolongva tülekedtek, hogy ki-ki mártogathasson a finom ünnepi tálból. - Bizony, így kell ennek történnie. Még ma éjjel a római katonák kezére kerülök. Egyiketek már el is árult engem.
    Elborzadtak, s úgy néztek egymásra, hogy vajon melyikükre céloz a Mester. A Kerijjótból való Júdás szinte kényszeresen rázta a fejét, vörös üstöke csak úgy lobogott. - Én nem, én nem! Pedig akkor épp huszonnégy órája lehetett már, hogy a fõpapnál járt, és a tarisznyájában már ott lapult az a kendõbe csavart harminc római ezüst, amit a följelentésért kapott, s amivel visszavonhatatlanul elkötelezte magát a galád tervben való közremûködésre.
    A Csodarabbi elfogatása tényleg küszöbön állt. Gonosz tette elkövetéséhez Júdás tulajdonképpen a minap kapta a végsõ lökést, a pazarlás utolsó cseppje az volt a méltánytalanságérzés napról-napra jobban telítõdõ poharában, amikor a drága kenetet, amit jó pénzért el lehetett volna adni, a Mester fejére borította az az eksztázisba esett hálás némber. - Még mit nem! Ha én nem teszem meg, megteszi más - döntötte el végleg akkor a dolgot. Nem kizárt, hogy emezek is átállnak majd az "Új Mester" mellé, akárki legyen is. Akár éppen õ, Júdás lépne elõtérbe az emlékezetbõl majdan lassanként kiradírozódó Rabbi elmaradása után, bárki, aki merészen az élükre áll. Hiszen valamennyien megszokták már a dologtalan csavargók komédiás életét. Megítélésükkor magából indult ki: hogyan is gondolkodhatott volna másként?
 
3.
 
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? - sóhajtott a Keresztre Feszített, mielõtt kilehelte a lelkét.
    Júdás meredten, megbabonázva nézte.
    - Még sajnáltatja is magát! Hiszen mi volt ez a néhány napnyi kínlódás? Valószínûleg semmi fájdalmat nem érez már. Sõt! Ha igaz, hamarosan a leggazdagabb ember lesz Földön és Égen, s mennyei boldogságban lesz része. Még az is lehet, hogy odafönt megkoronázzák majd, de velem, a tanonc-hívével, és erre predesztinált elárulójával, velem itt mi lesz? Kész. Belefáradtam az egészbe.
    - Róla legendák keringenek már most is, aztán ripsz-ropsz megjelenik majd holta után - még csak ez kell! - és ezek a mesék meg látomások szájról szájra járnak, s mind színesebbek lesznek. Látják - vagy látni vélik - nemcsak Izraelben, de hét határon túl is. És Õ csak nõl, csak nõl, s mindig nagyobb lesz, végül az egész Mindenséget betölti majd. Hiába szögezték fel a bitóra, hiába folyatják ki a vérét, az anyák és apák örök-életûként regélnek róla majd a gyermekeiknek. A neve fennmarad akkor is, amikor én már rég porrá omlok széjjel. Jaj, bizony senki más, csakis én vagyok a szerencsétlen, egyedül én, pedig nem tettem egyebet, csak a rám osztott szerepet játszottam el. Istenem! Adonáj, bocsáss meg! Hiszen a Csodarabbink mindig is tudta, de most már én is tudom, hogy éppen azért ültetted belém a leküzdhetetlen irigység és nagyravágyás magvait, hogy eleve elrendelt sorsom kihívásainak ocsmányul megfelelhessek.
    - Mesterem, hé! Esküszöm, Te vagy a legnagyobb hazug! Hiszen Te mindent tudtál, Te elõre láttad az én keserves sorsomat már akkor, amikor a csapatodba befogadtál! Ez az isteni kíméletlenség ugyan hogy fér össze az Általad hirdetett, mindent betöltõ és megbocsátó szeretettel? Olyan szörnyûséget követtem volna el, amire nincs, nem lehet bocsánat? Mester, Mester, hát Te sem tudsz értem közbenjárni? Hidd el, legalább Te, hogy nem mértem, nem mérhettem föl, mit is cselekszem. De most már, joggal, nem áll szóba velem senki. Ugye, látod? Hát akkor miért tûröd, hogy elevenen temessenek el!? Gyermeket, utódot nem támaszthatok, nincs kivel. Munkát nem kapok. Fedele alá senki be nem fogad. Elnéznek fölöttem, a tekintetükre se méltatnak, mondd, ez így igazságos? A legárvább, leginkább rászedett, bizony én lettem ezen a világon!
    - Ráadásul, attól az átkozott harminc pénztõl sem tudok megszabadulni! Akárhol hagyom, a jeruzsálemi városkapun kívül vagy belül, a Jordánba is hiába, vetem, onnan is kimerik egykettõre, s kivédhetetlenül utánam hozzák, jaj nekem! Még a Sátánnak kiszolgáltatott Jób dolga is különb volt az enyémnél, hiszed-e, Seregek Ura? Istentelenül rossz ez a teljes magány, szörnyû így, egyes egyedül létezni, légüres térben lélegezni a hozzám és felém süketnéma Izraelben! A kietlen, eljegesedett Mindenségben! Uram! Oldozz fel végre, ha van hozzá hatalmad!
    De válasz nem érkezett sehonnan se.
 
4.
 
Júdás még azon az éjszakán felakasztotta magát.
    Ott érte el a vég, a Koponya-hegyen nõtt s azután mindörökre kiszáradt, mementó olajfa legmagasabb ágán.
 
 

BODA MAGDOLNA

(vigyázat)

még véletlenül
úgy növünk fel
hogy nem is láttunk
szivárványt
csak rajzolva
egy padláson talált
mesekönyvben
és úgy növünk fel
hogy nem
nem halljuk
anyánkat énekelni
csak filmzenét
kapunk
és effekteket
érzelmekre komponáltan
és titokban
a félhomályban
majd kabátujjba
töröljük
a könnyeket
és senki se
ül ágyunk szélén
 

(esõtlen)

Az álmoknak szükségük van ránk,
álmodókra és a penge-valóság
ott a vakmerõknek.
De ki látná a virágok színét,
s fricskázná az elfek orrát,
ki hallaná a zenében a szinkópát?
Csak repülõk zúgnának
és autók tülkölnének,
villamosok vonítanának szüntelen.
Most villámok nélkül
dübörög az ég,
és az esõ sem esik.
Megfulladunk a szárazfû
halálos illatában.
Napnak holdra,
télnek nyárra,
gyökérnek ágra,
esõnek hóra,
az álmoknak ránk van szükségük:
álmodókra.
 

(agykontroll)

Szomszédom
társam
fiam
anyám
vagy valaki
lakik bennem.
Hordom ide
viszem oda.
Vannak reggelek
mikor vissza se köszön
máskor virágot hoz
így élünk
egy allegóriában
én aki vagyok és
én aki vagyok.
 

(képeslap)

reméljük hogy a
vasúti talpfákat nem szedi föl senki
és hogy a sínek nem a MÉH-ben kötnek ki
és a vasutasok nem sztrájkolnak uniós bérért
és vonat vissza is tud jönni
remélem a vonaton leszünk
és hogy hazaérünk idejében
az indulásra
 

(elõszobában)

várok
papírrepülõt hajtogatok
egyet
kettõt
hármat
egyre többet
várok
félek
senki se szólít
repülõim
muslincafelleg
az égen
 

(parton)

Bámulom a turistákat,
ahogy bámulják a tenger;
tetszik, ahogy a sós víz
a csupasz sziklákkal enyeleg.
A szomszéd balkonról bámulnak engem,
ahogy bámulom a turistákat.
Az egyik turista felnézett.
A kör bezárult.
Az egyik.

CSÁK GYULA

Elhamvadt rejtelmek

Akkor este négyen tartózkodtunk az Írószövetség elnöki szobájában: Veres Péter, Tatay Sándor, Darvas József és jómagam. Az én jelenlétem célja az volt, hogy alkalmas idõt beszéljek meg Darvassal, amikor interjút készíthetek vele az Élet és Irodalom számára. Jóval korábban érkeztem, az elhúzódó délutáni írótanácskozás okán azonban csak most kerülhetett volna sor az egyeztetésre. Már türelmetlen voltam, de az irónagyságokat nem sürgethettem. Annál kevésbé, mert nehéz levegõ ülte meg a szobát. Jóval késõbben hallottam Tatay Sándortól, hogy Veres Péter és õ együttérzésbõl és aggodalommal jöttek fel az elsõ emeleti tanácsterembõl, mert nem akarták magára hagyni a viharos vitáról kitántorgó, megrugdosott Darvast. Õ maga is verekedett persze, úgyszólván zsinegelt torokkal hörögte a pályatársaknak, hogy az elmúlt évtizedekben, ha olykor megrázkódtatások árán is, de elõre ment a szocializmus ügye, érdemes volt erre az ügyre tenni az életünket. "A tiédet!" - harsogta valaki a felforrósodott légkörben. Akadtak, akik csitítani próbálták a kiabálót, de nyilvánvaló volt, hogy akkor 1960-ban a magyar íróközösség többsége ellenérzéssel fogadta az elnöki rangban levõ Darvas politikai megnyilatkozását.
    Tatay a tõle megszokott derûvel próbálta oldani a feszült hangulatot: az akkor divatozó ún. abszolút viccek egyikével állt elõ. "Ki az abszolút peches? Aki magába roskad, ámde maga mellé esik."
    Én jót röhögtem. Darvas arca meg sem rezdült, Péter bácsi sem honorálta kellõen a viccet, hanem azt kezdte fejtegetni, hogy a katolicizmus a nyugat-római birodalom folytatása. Nem nagyon mélyedhetett azonban bele, mert azzal a nyilatkozattal szakította meg Tatay, hogy õ nagyon is egyetért Maupassant-nal, aki szerint komoly férfi nem gondol házasságra huszonötödik szeretõje kipróbálása elõtt. Veres Péter gyorsan visszavette a szót és arra tért át, hogy értelmetlen dolog tervszerûséget keresni a történelemben, legfeljebb valami végsõ cél után kutathatunk. Ami pedig nem lehet más, mint az emberi lehetõségnek az a legmagasabb fokú megvalósulása, amely létrehozza az emberi faj egységét. S ennek a forrása nem lehet a közös vallás vagy a közös hitetlenség, de még a közös nyelv sem, hanem ehhez olyan közös tudás kell, amely csakis demokratikusan kötetlen és végtelen dialógus nyomán alakulhat ki.
    Olyan ízesen és meggyõzõen adta mindezt elõ, hogy komolyan figyelni kezdtem, de nem tagadom, hogy hálásan fogadtam Tatay tájékoztatóját, amely szerint nyolcvan olyan hölgyet regisztráltak az idõk során, akik eskü alatt állították, hogy az õ karjaiban hunyta szemét örök álomra Chopin...
    Úgy vélte Péter bácsi, hogy a maguk módján megtették, amit szándékoltak és momentán fölös a további erõfeszítés Darvas vigasztalására - és elmentek.
 
2.
 
Száját változatlanul keskenyre szorítva, érezhetõ tanácstalansággal matatott íróasztalán Darvas, és gyûröttebbnek láttam arcát, mint bármikor valaha. Az ablakhoz ment és kinyitotta egyik szárnyát, de menten be is csukta, mert aszaló, tikkasztó hõség nyomult be a Gorkij fasorból. Mindamellett ott maradt, berámázottan álldogálva az ablakkeretben. Mögötte, a kinti, nagyon távoli háttérben szürke, cafatos felhõk araszoltak a Hold irányába s közel érve hozzá, majd átúszva elõtte, kifehéredtek és részleges árnyékot vetettek az amúgyis maszatos éjszakai égitestre.
    - Érzed ennek az estének a furcsaságát? - kérdezte Darvas, anélkül hogy felém fordult volna. Azzal folytatta, hogy tapasztalata szerint vannak ilyen esték, s ezek mintha különös erõtérrel telítõdnének. Ökleivel gyömöszölte-masszírozta arcát, hangja méginkább rekedtes lett és azt mondta, hogy ilyenkor õ... fél. Mégpedig saját magától fél. - Félek valami bennem feszülõ, rejtelmes tudástól, vagy efféle... Talán valami mágikus... nem evilági.
    Visszament íróasztalához, leült, üres géppapírt rántott maga elé és rajzolgatni kezdett rá.
    - Ha idejönnél - mondta -, mutatnék valamit, de csak akkor, ha tartani tudod a szád! - Hangját is felemelte, meg arcát is, és szúrósan rám szögezte táskás-vizenyõs szemeit. Bólintottam és néztem, amint keresztben-hosszában bevonalazta papírját, miáltal rácsos szerkezet keletkezett. Az ABC rendjét összekuszálva betûket írt a kockákba, majd egy másik ív papírról kis cetlit szakított le és elébem tolta. - Írj erre valamit. Akármit. Kimegyek, hogy véletlenül se lássam a szövegedet. Látatlanul is kitalálom... Amint leírtad, amit elgondoltál, hajtogasd olyan kicsire, hogy hüvelyk- és mutatóujjad bögyével fel tudd csippenteni. Ha világos, akkor tessék, csináld!
    Miután kiment, sértõdötten bámultam utána. Mit akarhat ezzel a kitalálósdival? Jól ismeri jövetelem célját, hát akkor miért nem arra szorítkozunk ebben a késõi órában? Még, hogy õ fél, meg misztikum, erõtér... és tartsam titokban... A francba! Kiféle-miféle alak ez, és kinek-minek néz engem?!
    Füstölgésem ellenére engedtem habókos kívánságának. Azzal mentettem tettemet, hogy az interjú érdekében a lehetséges mértékig együtt kell mûködnöm vele. Azonkívül volt abban valami megejtõ számomra, hogy ez az apám korú, sok magas posztot már kinõtt és most is nagyrangú ember látható jókedvvel játszik velem, titkait bízza rám, holott félkezemen megszámolhatom, hányszor beszélgettünk eddig. Avagy - talán - inkább én rendelkezem valami kisugárzással és ezzel hatok rá? Több és érdekesebb vagyok, mint eddig hittem volna?
    Befelé röhintve gyorsan abbahagytam a hülyéskedést, mert sürgetett az órám, és a papírszeletre firkantottam azt a minap hallott szellemességet, amely úgy szólt: "Az élet minden pillanatban alternativ." Azért írtam ezt, mert nem egészen értettem, továbbá felvillant bennem, hogy ha netán mégis "kitalálja", hát csak lássa: milyen fényesre vikszelt agyam van. A mondott módon összehajtottam cédulámat és kiszóltam, hogy készen vagyok.
 
3.
 
Szemben ült velem s a rácsokba rajzolt egyik betûre mutatott. - Ide tedd le a papírodat, engedd el egy pillanatra, hogy lássam a helyén, azután tedd arra a másik helyre, ahová rögtön ezután mutatok. Csakis arra gondolj, amit felírtál! Indulhatunk?
    Növekvõ sebességgel mutogatott egyik betûrõl a másikra, én pedig tettem, amire utasított. Idõnként rápillantva azt láttam, hogy tevékenységünk arányában izgalma is fokozódik. Hangosan zihált, sõt olykor le is állt a lélegzéssel, mintha gyûjteni, vagy inkább tartalékolni akarná a levegõt. Egyszer csak megszólalt, és rekedtes mormogása úgy hatott rám, akárha egy sámán orációzna. "Ahhoz, hogy lásson az ember, elõbb félre kell tolni azt a sok ócskaságot, ami a látást zavarja." Ennyit értettem. Homlokához préselte szétnyitott tenyerét, akár egy szemellenzõt, mintha éppen el akarná takarni azt, amit látni szeretne.
    Váratlanul hátradõlt a székén és tartása, hangja olyan nyugodttá, jóságossá lett, mintha mesét mesélne valami kedves hallgatóságnak.
    - Gyerekkoromban sokszor hallottam - mondta -, hogy léteznek élõlények, például baglyok, denevérek vagy kóbor kutyák, amelyeknek természetfölötti hatalmuk van. Talán te is hallottál falusi gyerekkorodban például emberekrõl, akik saját akaratuk övezetébe zárnak másokat, és ennek révén tetszõleges gondolatokat plántálnak beléjük, vagy éppen megfordítva: ellopják a gondolatukat, amiképpen most én teszem teveled. - Mintha lopva tenné, akinek emiatt bûntudata is van, rám pillantott, de amikor összeakadt a szemünk, fanyar derût láttam az övében. Rögtön becsukta ezt a fakó és fáradt szemet s következõ szavai alatt úgy is tartotta. - Életem leggyakrabban visszatérõ gyötrelmének éreztem, hogy döntsek értelmes és értelmetlen között. Kegyetlen, de megkerülhetetlen feladat volt, mert az élet minden pillanatban alternatív. Lehetõséget kínál néha, hogy a neked elõnyösebbnek tetszõ megoldások irányába mozdulj, ámde ha ezt csinálod, ellentmondasz a természet egyik fontos törvényének, amelyik úgy szól, hogy akármerre fordulsz, a hátad mindig hátul van. Vagyis nem fordíthat hátat az ember önmagának s ezért eshetett meg velem, hogy idõnként hátba döftek.
    Most nagyra nyitotta szemét és úgy folytatta: - Amikor pedig észrevették, hogy még bennem a kés, újra meg is forgatták. Add ide a papírodat.
    Remegett a kezem, amikor felé nyújtottam apróra gyûrött, kisded, titokzatos módon - számomra felfoghatatlanul rejtelmes módon - "kitalált" gondolatomat. Komótos mozdulatokkal gyufát sercintett, meggyújtotta a papíromat és a hamutartóba dobta.
    Delejezetten bámultam, amint elhamvad az óriási üvegedényben.
 
4.
 
Természetesen sokat tudtam Darvasról, hiszen a tervezett interjú okán is készülnöm kellett belõle, de anélkül is naprakész voltam. Nemcsak a könyveit ismertem, hanem számos róla szóló írást is, és még a különféle politikai viharok idején sem hallottam írói rangját vitatni. A nagyon éles szemû és szúrós szavú Németh László egy helyütt "mechanizált népi"-nek mondja Darvast, mert a hozzá hasonlóan mélyparaszti világból jöttektõl eltérõen kevéssé tartja spontánnak, eredetinek - általában azonban õ sem vitatja tehetségét. Tizennégy kötete, négy drámája, forgatókönyvei, riportjai, publicisztikái nem azonos színvonalúak ugyan, de mind magán hordja az írói tehetség bélyegét. Elsõ két regényét, a Fekete kenyér és Vizkereszttõl Szilveszterig címûeket szinte csodagyerekként, huszonkét éves korában, hetek alatt rótta papírra különös érdekességként az élete végéig, 1973-ig használt, tintásüvegbe mártogatott pennával. Temérdek jó szót kapott azért a két könyvért. Az 1937-ben, illetve 1939-ben publikált A legnagyobb magyar falu és az Egy parasztcsalád története címû faluszociográfiái pedig a népi írók legrangosabbjai közé emelték. Mindezekhez társult 1945-ben, még a pincében bújva elkezdett Város az ingoványon, amely önmaga által is vegyes mûfajúnak tekintett, ugyanakkor mások szerint is roppant fontos mondanivalókat hordozó könyve. Igen ám, de ezt követõen, alig túl a harmincadik életévén, hosszú idõre felhagyott írói tevékenységével; jó tíz évre szóló direkt-politikai szolgálatokat vállalt, mert azokat fontosabbaknak tartotta. Politizált kegyetlenül kínzó döntésekkel terhelt idõkben is, amelyekért aztán haláláig gyötörte a rohamokban rátörõ kétség és kényszerû önvizsgálat. És persze céltáblája lett kívülrõl támadó politikai vádaskodásoknak. Ennek volt egyik fájdalmas példája az a vitadélután, amelyen meglátogattam hivatalában, s amely alkalommal Veres Péter és Tatay Sándor a fentebb leírt módon együttérzésükrõl próbálták biztosítani.
    És amely alkalommal természetfeletti erõkkel viaskodónak igyekezett elõttem feltûntetni magát, sejtetvén, hogy idõnként fél a vak erõktõl, olykor pedig gyõzedelmeskedik felettük. A magam részérõl vásári komédiások trükkjének véltem, amit csinált, mindamellett elég érdekesnek ahhoz, hogy felkeltse kíváncsiságomat. Ajánlottam, hogy csináljuk még egyszer. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Cigarettára gyújtott, a pulzusát fogdosta, miközben kijelentette, hogy hallomása szerint én pletykás vagyok, és vajon így van-e? Azt feleltem, hogy igen, de biztosíthatom: errõl a játékunkról soha nem fogok beszélni. Kis tûnõdés után azt kérdezte, hogy ezen az "eseten" kívül tudok-e róla valami pletykát. Olyan gyerekes vagy vénasszonyos kíváncsisággal várta válaszomat, hogy megsajnáltam és azt mondtam: tudok, s el is mondom, ha ígéri, hogy játszunk még egy kitalálósdit. Bólintott, én pedig elõadtam, ahogy a kádári konszolidáció kezdete idején õt, Darvast, buzgóság szállta meg és az egyik vidéki város kultúrházában olyan iró-olvasó találkozót szervezett, amelyre az akkor még vonakodó, legjelentõsebb írókat próbálta megnyerni. Erõfeszítése és némi szerencséje nyomán eljött, mások mellett, például Tamási Áron is. Mikorra azonban a szereplésére került volna sor, Tamási fülébe jutott, hogy a beígért nagy honoráriumot nem rögtön és nem helyben, hanem hetek múlva és postán kapják a résztvevõk. Ez annyira elkedvetlenítette, hogy kijelentette: kilép az estbõl.
    Pánikba esett Darvas és végsõ megoldásként megállapodott személyes ismerõsével, a helybéli békepappal, hogy az kölcsön ad egy összeget, mivel Darvasnál nincs elég pénz. Ettõl az akciójától függetlenül azonban Áron bácsiban is végbement egy átalakulás és megszánta Darvast, valamint meghatották azok a szavak, amiket a helyi mûsorközlõ mondott, miszerint most pedig örvendezzünk, mert közénk érkezett Csaba királyfi aranypatkós lovával az a férfiú, vagyis Tamási Áron... de hát miért beszéljek róla én, mikor tõle magától is hallhatjuk bemutatkozó szavait.
    Kelletlenül, de azért belsõ derûjét alig bírván leplezni, felballagott a színpadra Tamási Áron, esetlen ünnepélyességgel meghajolt és beszélni kezdett bizonyos székelyrõl, aki egyik éjszaka kiment az udvarra, mert ki kellett mennie. Sötét volt és átesett a kocsirúdon, "amiként én most ezen a bemutatkozáson", hajolt meg ismét a nagy író, és attól kezdve szót nem szólt, de színpadon maradt, amíg írását felolvasták. Igazi derût aztán csak akkor sugárzott, amikor a felolvasás végén megjelent a színpadon egy miniszoknyás helybéli kisaranyos és átadott neki egy csokor virágot, meg egy átlátható borítékot, amiben a honorárium volt.
    Amikor idáig jutottam, vörösre dörzsölte Darvas a szemét a nevetéstõl és hitetlenül ingatva fejét, azt ismételgette: - Ekkora emeletes marhaságot kitalálni!
    Én azonban jól emlékeztem, hogy ez nem kitaláció volt, hanem parázs igazság. Nagy öregekhez néhány ifjú írót is mellékelt az estre Darvas, és véletlenül közöttük voltam jómagam is. Nagyon élveztem a helyzetemet, s minden akkor és helyben történt eseményt jól megnéztem és gondosan meghallgattam. Ennek a megvallásával azonban óvtam volna terhelni, s inkább az általa beígért kitalálósra gondolva elhatároztam, hogy ezúttal is csupa szem és fül leszek
 
5.
 
Azt írtam a cédulámra: "Kriptokommunista." A papírdarabom rakosgatása közben ismét fokozatosan felhevült Darvas, de én is. Õ talán arra koncentrált, hogy megint sikerüljön a tárgyi világ mögé látni, és kitalálja, amit felírtam, én pedig arra, hogy ellessem a titkát. Közben azonban arra is vágytam, hogy semmit se értsek meg abból, amit csinál, neki pedig ne sikerüljön a "gondolatolvasás", mert utólag pimasznak s magamra nézve még veszélyt hozónak is gyanítottam, amit felírtam.
    - Pihenjünk - mondta egy idõ után és szokott módján hátrafeszítette magát a széken, nyújtózott, majd felállt, az ablakhoz ment és kifelé bámult.
    Mikor megszólalt, nem fordult felém. - Veres Péter szerint az a baj velem, hogy balga módon azt hiszem: az ideológia fontosabb, mint az élet. Józan ember nem gondolkozik így. - Elindult az ablaktól, járkálni kezdett és úgy beszélt, mintha nem tudná, hogy jelen vagyok, vagy nem érdekelné, mert önmagával társalog. - Hát... igen. Kezdetben csakugyan megrészegedtem az ideológiától. A református tanítóképzõ tananyagával úgyszólván azonos idõben szívtam a tudatomba Bebelt, Kautskyt, Lassalle-t, Engelst és persze Marxot. Másfelõl irodalmi útra indító eszményeim olyanok voltak, mint Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezsõ, Szabó Pál. Vagyis a népiek adták számomra az otthont. Ezért lettem és lehettem a Nemzeti Parasztpárt alelnöke annakidején. Vállaltak, és én is vállaltam õket. Ugyanakkor tény, hogy a balszélükön álltam, és azonosultam a munkásmozgalom céljaival is. De hát, ezt én soha nem is titkoltam! Számtalanszor írtam róla, meg ellenfeleim is szüntelenül szájaltak róla. A harmincas években volt olyan letartóztatási lista, amelyen együtt szerepelt a nevem számos ismert kommunistáéval, például Rajk Lászlóéval is. Köztudott, hogy el is ítéltek, hogy Pestrõl kitiltottak, és hogy a nyilasok halálra kerestek. - Bár megemelte a hangját, nem kiabált, inkább úgy pontosabb, hogy méltatlankodott. - Hát akkor mi az, hogy én kriptokommunista voltam?! Ugyan miért kellett volna álcáznom magam, ha megannyiszor a nyilvánosság elõtt vállaltam, amit máig nem szégyellek? Vagyis nem kriptokommunista voltam, hanem valódi!
 
6.
 
Utolsó szavainál úgy éreztem: dum-dum golyó vágódott a testembe. Kitalálta! És a trükkjébõl vagy módszerébõl semmit sem fedeztem fel. Már-már felmerült bennem a képtelenség, hogy hátha... ez nem is trükk. Szellemi erõim legjavát próbáltam hadrendbe állítani, hogy elhárítsak minden zagyva feltevést, de újra meg újra elõbukkant idegeimben a hihetetlen, amit talán mégis hinnem kell. Ki vagyok én, hogy tagadjam a lehetetlenség lehetõségét?
    Zavaros bizonytalanságomhoz társult az a félelmetes bizonyosság, hogy akár evilági, akár túlvilági úton találta ki, de kitalálta, amit felírtam, s ezzel esetleg vérig sértettem, ami nemcsak tervezett interjúmat lökte kútba, de magamra vontam esetleges bosszúszomját is... Miképpen szabaduljak, merre meneküljek?
    A kétségbeesés alattomos irányba lökött. Siralmasan erõlködve kárörvendõ pofát vágtam és kijelentettem, hogy ezúttal nem talált, tudniillik semmit nem írtam a papíromra. Tudtam, hogy nem bizonyíthatja az ellenkezõjét, hiszen a "bûnjel" ott hamvadt az asztalán levõ hamutartóban.
    Zsebébe nyúlt és tenyerére helyezve elém tartott két kis gyûrött cédulát, arra bíztatva, hogy bontsam szét és olvassam el. Mindkettõ az enyém volt.
    És akkor anélkül, hogy külön kértem volna, elõadta gondolatolvasó rejtelme magyarázatát, ami csak annyi, hogy az enyémhez hasonló cédulákat hajtogat magának, azt ujjai között szorongatja, aztán a bevonalazott papírra mutogatás mesterségesen gerjesztett hevében hirtelen kicseréli az enyémmel, ellenzõt formál a szeme elõtt s az asztal alatt elolvassa cédulámat, amit zsebrevág, az üreset pedig a szemem láttára elégeti. Ez nagy hatású jelenet, ámde arra is szolgál, hogy megszüntesse a "bûnjelet", majd a szöveg ismeretében már tetszés szerinti hókusz-pókusszal kápráztathatja a szembeülõt, akit végül teljesen összezavar, akárcsak engem.
    Nem volt diadalmas. Nem lengetett varázspálcát és cilindert s nem harsogta, hogy "Voilà"! A tudatában volt, hogy szemfényvesztés, amit mûvelt. Gyerekkorában tanult trükköcske, amit csak nagyon nagy belsõ feszültségei oldása céljából vesz elõ. Határozottan az ablakhoz lépkedett, megnyitotta és nyitva is hagyta mindkét ablakszárnyat, mert ekkorra már kellemesen hûs szellõ áradt be a késõ esti utcáról. Utána megint munkasétába kezdett és amennyire meg tudtam jegyezni, olyasmirõl beszélt, hogy amikor elszivárogni látjuk az életünket és kétségbeesünk, akkor kell önmagunk fölé emelkedni, s ezt leginkább a gyerekkorba kapaszkodva tehetjük. A szülõföld az életben a legfontosabb faktor, oda kell visszahúzódunk, ha el akarunk szigetelõdni, vagy ha bennünket akarnak elszigetelni.
    - Na, lássuk akkor - lépett asztalához... Kezébe vette az elõjegyzési naptárát, és megállapodtunk az interjú felvételének idõpontjában. Az interjú késõbben meg is jelent az újságban, majd kötetben is kiadták.
    Búcsúzáskor fogva tartotta kezemet, amíg az alábbiakat elmondta: - Bármenynyire függvényei vagyunk is a velünk szemben támasztott követelményeknek, óvakodjunk, hogy maradék nélkül alávessük magunkat. Legyen olyan lopott idõnk, amikor csak magunk parancsolunk magunknak.
    Máig tûnõdésre késztet ez a mondat, amely meglehetõsen kettõs fedelû. Érvényes lehet mindenkire, avagy csupán a Darvaséhoz hasonlóan elszivárgottnak érzett életekre, de az is lehet, hogy minden emberi lény számára alkalmas lelki-szellemi védõöltözet.
    Magam is belebúvok, ha ûz a félsz.