MOLNÁR GÉZA

A halhatatlanság különös útjai
 
Párizsban dolgoztam a Magyar Intézetben, amikor egyik fogadásunkon odajött hozzám egy úr, és bemutatkozott. Én, aki az ismerkedésnél hallott neveket azonnal el szoktam felejteni, ezúttal megértettem és megjegyeztem a kézszorítást kísérõ nevet: "Ervin Marton, pontosabban Marton Ervin. Bár francia állampolgár vagyok, jelen állapotomban is magyarnak érzem magam. Fotómûvészként tartanak számon, de nem idegen tõlem a festészet és a szobrászat sem. - Kutatva nézett rám: - A nevem bizonyára nem mond önnek semmit..."
    Közben nálam - mint mondani szokták - leesett a tantusz, s az is világossá vált elõttem, miért tudtam elsõ hallásra megjegyezni Marton Ervin nevét. " Téved, kedves uram - mondtam -, a neve egyáltalán nem ismeretlen elõttem. Lucien Hervé beszélt önrõl, mikor nála voltam vacsorán."
    Némileg meglepõdött: "Ismeri Lucien Hervét? Õ egyike a legjobbaknak a szakmában..."
    Lucien Hervé világszerte ismert fotómûvész volt, a Musée D'Art Moderne egyik kiállításán kollégám, Bene Ede mutatott be neki mint odahaza ismert írót, az Intézet új munkatársát. Hervé beszélgetésünk végén vacsorára invitált, náluk nyugodtabban tudunk beszélgetni. Passyban lakott. Vacsora után hosszasan beszélgettünk, s akkor a párizsi kollégák között említette meg Marton Ervint, mindenekelõtt természetesen Brassait, Picasso barátját, de másokat is.
    Marton Ervinnel is egy vacsorameghívással ért véget elsõ találkozásom. Nyomós érvként hangoztatta, hogy Tihanyi Lajosról is szeretne velem beszélni.
    Marton Ervin a rue Bellier Dedauvre-ban lakott. A korán leereszkedett nyirkos estében, a rosszul világított utca öreg házai között nehezen találtam meg a házat, de végül is eljutottam a kellemesen fûtött, modern bútorokkal berendezett otthonába. Felesége egyszerûen öltözõ, életkorban is deresedõ hajú férjéhez illõ, barátságos asszony volt, az aperitifnek fogyasztott whisky után azonnal asztalhoz invitált minket, beszélgetni ráérünk késõbb is. Igen jóízû borjúsültet tett elénk, hideg száraz rozét ittunk hozzá, nem maradhatott el a szokás szerint fatálcán tálalt nyolc-tíz féle sajt, a feketét a mûteremben ittuk meg.
    Egzotikus afrikai szobrok, görög márványfejek, magyar parasztköcsögök, délszaki növények helyezkedtek el az üvegpolcokon, a falakon Marton felnagyított fotói között feltûnt egy olajfestmény. Marton megjegyezte, hogy Tihanyi Lajos képe, és voltaképpen Tihanyiról akar velem beszélni.
    Az elsõ perctõl, hogy lakásukba beléptem, összetegezõdtünk. Ahogy kezet fogtunk, Marton azonnal barátságos "Szervusz, Isten hozott"-tal üdvözölt, s érdekes módon ebben számomra nem volt semmi különös, magától értetõdõnek tetszett, habár tudtam, hogy a franciák között a tegezõdés korántsem oly gyakori, mint a magyar értelmiségnél. (Nem egyszer tanúja voltam, hogy szülõk az óvodás gyerekeiket, vagy líceumi leányukat is magázták.)
    - Arra kérlek, mielõtt Tihanyira rátérünk, elõbb magadról beszélj - kértem õt.
    Kicsit elgondolkodott.
    - Tihanyiról akartam veled beszélni, nem magamról. De ha már az én életemet forszírozod, kezdjük azzal, nem feledve, hogy a legfontosabb mégis Tihanyi. Tehát vegyük sorra - kezdte. - Apámat Preisnek hívták, az én régi nevem is Preis volt. Pesten születtem 1912-ben, az Oroszlán utcai iparrajziskolában tanultam rajzolni és mintázni. Nem volt valami híres intézmény, de mégiscsak ott tanultam meg azt, amire késõbb építhettem. Elsõ kiállításomat 1937-ben rendezték Pesten.
    Az asztalon tornyosuló lapok, folyóiratok közül kiemelt egyet-kettõt.
    Elolvastam az Esti Kuri, a Népszava és a Pester Lloyd kritikáját. A tekintetemben látta a kérdést, válaszolt:
    - Apám lelkes fotóamatõr volt, nekem is vett egy kis boxgépet. Tizenöt éves voltam, amikor az elsõ fotóm újságban megjelent. Farkas Aladárral rajzakadémiát alapítottunk, de belebuktunk. Maradt tehát a fényképezés, fél szívemet ennek a hálásabb mûvészetnek adtam. Balogh Rudolf és Vadas Ernõ nyomdokában azt csináltam, amit õk: kacsák a tavon, pásztorlány, cigánylány. De ez nem volt elég, kerestem az élet másik arcát. Lefényképeztem kilakoltatott parasztokat, az asszony másállapotban volt, nádkunyhóban laktak - elég érdekes fotó ma is. Párizsban is a fotóhoz kellett nyúlnom, ha nem akartam koplalni, mert a rajzzal csak éhezni lehetett.
    - A vendéglõs a quartier-ben, ahová enni jártam, egyszer azt mondta, csináljak fotókat a családjáról, a képek árát leehetem nála. Meg volt elégedve, ajánlott másoknak is. Kitört a háború. A családok elszakadtak a hátországban, fotókat küldtek ki a frontra, más országokba - míg mintáztam, rajzoltam, a fotó volt a bázisom, a föld a talpam alatt. Így ment ez 1949-ig. Akkor nõsültem, jött a gyerek, biztos kenyér kellett, a fotót jól ki lehetett használni.
    - Két fotómûvésztõl tanultam a legtöbbet, Brassaitól és Atgettól. Ezt az utóbbit ma már kevesen ismerik, pedig nagy mûvész volt a múlt században. És várjunk csak, igen, Ehrenburgtól! Csodálkozol? Nézd meg ott azt a könyvecskét: Az én Párizsom, oroszul. A fotókat, azokat a remek képeket mind õ maga készítette egy kis trükkös Leicával, amelybe volt egy szellemes optikai szerkezet, ennek a segítségével úgy dolgozott, mint ma a rejtett kamerával.
    Könyvet tesz elém, színes fotóalbumot. Fedõlapján a place Saint-Germain-des-Prés részlete az ismert õsi templommal, a forgalmi lámpa piros fénye alatt sürgõ járókelõkkel. Az ezeréves román harangtornyot lazúrosan fátyolozódó kék ég öleli. Az óra fél ötöt mutat, az emberek mosolyában a tavaszi délután derûje. Fehérkötényes pincér, napszemüveges, bájos nõk a vén falak alatt, amelyeket még Childebert, Párizs királya kezdett építeni. A könyv címe: Paris ma souri (fordíthatnánk talán így: Rám mosolygott Párizs). Maurice Pombeure szövege mellett Marton Ervin fotóit prezentálja. Szép a szöveg is, de a fotók mindegyike egy-egy gyengéd sanzon. Csak egyet emelek ki elragadó fotók közül: öreg clochard-anyóka ül a padon, valahol a nagy vásárcsarnok környékén: mögötte teherautók, áruszállító targoncák s vén házak háttere, elõtte a clochard-ok jellegzetes gyermekkocsija telepakolva takarókkal, összecsukható székekkel, tejeskannával - mindazzal, ami a csavargóélethez, a hidak alatt, metrórácsokon töltött éjszakákhoz kell. Az anyóka arcát elfödi a szorosan szeme elé emelt Tolsztoj-kötet, csak nagy kalapja, a könyv fölé görnyedõ háta látszik. Megszûnt a jelen sok fölösleges kacata, a terhes dekorációk, csak Tolsztoj alakjai, furcsa távoli dialógusai világítják be a teret, talán éppen egy Néva-parti palota ablakainak tüze foszforeszkál idáig. Az aláírás: On lit toujours Tolstoi.
    Egy halom újságot, folyóiratot hoz, vastag könyvet lapoz fel. Beragasztott méltatások, kritikák.
    - Hézagos áttekintése a munkámnak. Mindjárt a háború után hazalátogattam Magyarországra. A felrobbantott Lánchídról csinált képemet az összetört oroszlánnal, háttérben a kiégett várral Gerõ Ernõ vette meg, ott függött a dolgozószobájában. A következõ évben francia fényképkiállítást rendezett a francia követség a Károlyi-palotában, ott mutatták be a Concorde térrõl készített egyik fotómat. Két évvel késõbb, 1948-ban, a párizsi magyar, spanyol és francia mûvészek pesti kiállításán szerepeltem, és ugyanebben az évben a párizsi szürrealista kiállításán festményeimmel és rajzaimmal. De mindenekelõtt említenem kellett volna az Arts et Résistance címû tárlatot a Musée des Arts Modernes-ben, 1946 kora tavaszán, ahol Picasso, Matisse, Marquet, Bonnard társaságában két rajzomat és egy szobromat állították ki.
    Megjegyzem közbevetõleg, hogy 1959-ben, amikor hazalátogatott, Cocteau-ról, Picassóról, Chaplinrõl készített portréit az Élet és Irodalom publikálta.
    - Így van, jól emlékszem azokra a napokra is - helyeselt. - De a legfontosabbról még mindig nem esett szó. Ezzel kellett volna kezdenem. 1938-ban tanulmányútra jöttem Párizsba. Tihanyi Lajos, a festõ vett szárnyai alá, utána Bölöni György fogadott barátságába, akit éppen Tihanyi halálakor ismertem meg.
    - Elérkezett a perc tehát - mondtam -, amikor Tihanyiról fogunk beszélni.
    - Igen. Ott kezdeném, hogy Tihanyi 1938-ban halt meg, ötvenhároméves korában, a temetõt azóta kiürítették, átrendezték, sírja, csontjai fellelhetetlenek. Lassan elfelejtik. Most volt huszonöt éve, hogy meghalt. Szerettünk volna egy emlékkiállítást rendezni, de ez néhányunk erejébõl, kik ismertük, kik a barátai voltunk s még élünk, nem megy.
    Megittuk a maradék whiskyt. Késõre járt, de a témát már nem lehetett abbahagyni. Tudtam, mire gondol, s valóban azzal folytatta, amit biztosra vettem.
    - Tihanyi nagy magyar festõ volt, mûvei a nemzet kulturális javait gyarapítják, a magyar államnak kellene belesegítenie az ügybe. Voltaképpen ezt akartam veled megbeszélni, amikor jeleztem ott az Intézetben, hogy van egy fontos ügy. A Tihanyi-életmû, a Tihanyi-emlékkiállítás, egyáltalán az egész Tihanyi-hagyaték sorsáról van szó.
    - Nézd - mondtam -, az igazság az, hogy Magyarországon, a ma élõ nemzedék, beleértve jómagamat is, keveset tud Tihanyiról.
    - Kezdjük akkor néhány életrajzi adattal. Tihanyi jómódú, vagyonos családban született, az apja kávéháztulajdonos volt, de õ itt Párizsban mégis sokat nyomorgott. Károlyi Mihály segítette, Bölöni György, Brassai, Jacques de la Fregonnière, jómagam és mások a barátai voltunk; engem apám révén valami távoli rokonság is kötött Tihanyihoz. Említettem, kapcsolataival, baráti összeköttetéseivel rögtön a szárnyai alá vett, amint kijöttem Párizsba.
    - Nehéz életét megnehezítette süketsége. Beszédje artikulációja is groteszk, gyötrelmes volt. És így süketen, könyvekbõl megtanult franciául, angolul, németül - beszélni. Képzelheted, az hogyan hangzott. Eleinte csak nagyot-hallott, aztán teljesen megsüketült. És festette, festette maga körül a csendbe fagyott világot. Végül az a betegség végzett vele, amely a süketségét is okozta.
    - Rajongott a zenéért, itt Párizsban is sokat járt koncertekre, de ahogy süketsége elõrehaladt, végül már úgy élvezte a zenét, hogy az elõtte lévõ szék háttámláját markolta meg, és a fa rezonanciája közvetítette számára a muzsikát. Mielõtt a francia fõvárosba jött volna, odahaza a Nyolcakhoz tartozott. Akkor még ismerték, de itt Párizsban már kevesen tudták, milyen nagy mûvész, elsõsorban azért, mert nem szívesen adott el képeket: ha valamelyiktõl megválni kényszerült, amint pénzhez jutott, visszavásárolta. Képei hozzánõttek, mintha eleven testrészei lettek volna, nem tudott, nem akart tõlük szabadulni. A lakása zsúfolva volt olajképekkel, metszetekkel, grafikákkal.
    - S mi lett velük a halála után? - kérdeztem.
    - Az egész életmû ott maradt a mûtermében. A háztulajdonos nem engedte a képeket elszállítani, mivel Tihanyinak jelentõs lakbérhátraléka volt. Ragaszkodott ahhoz, hogy a képek vételárából elõször a lakbéradósságot fizessék ki. Az erre vonatkozó kötelezvényt hárman írták alá: Bölöni György, Brassai és Jacques de la Fregonnière, a mûvész három jóbarátja. Mindez 1938-ban történt. Közelgett a háború. A festményeket, rajzokat, a metszeteket három részre osztották. Brassai és Fregonnière vette magához a képek nagy többségét, néhány képét én vittem el megõrzésre. Ennek már huszonnyolc éve. A képek mûtermekben magánlakásokban vészelték át a német megszállást, a harcokat, a hosszú évek vonulatát. Megmaradtak, megvannak, majdnem teljes egészüket Brassai õrzi.
    Az este már a késõ éjszakába fordult, amikor táskámban Marton Ervin fotóalbumával és a Tihanyi-hagyaték immár vállaimra is nehezedõ gondjával hazaindultam. Azt még távozásom elõtt megmondtam Martonnak, aligha fog ez könynyen és gyorsan megoldódni, de legyen meggyõzõdve róla, hogy minden tõlem telhetõt megteszek az ügy sikeres megoldásáért.
    Az Intézetben az igazgató, Báti László és kollégáim elõtt felvetettem a Tihanyi-hagyaték ügyét. Kitûnt, hogy nem volt ismeretlen számukra. A kulcsszemély ebben Brassai, mondta Báti, aki egy hozzáférhetetlenül elzárkózó vénember, de még ha a nála lévõ képeket rendelkezésünkre bocsátja is, hihetetlenül sok, nehéz adminisztratív ügyben kell sikerrel eljárnunk. Ám mindezek ellenére õ nem ellenzi, hogy foglalkozzam az üggyel, hiszen a képzõmûvészet is a hatáskörömbe tartozik. Csak arra kér, hogy mindez ne menjen más sürgõs munkáim rovására.
    Késõbb, mikor kettesben maradtunk, Bene Ede elmondta, hogy korábban Báti több levelet is írt Brassainak: szeretné személyesen is tiszteletét tenni a Mesternél, ám Brassai még csak nem is válaszolt a leveleire. Tulajdonképpen itt akadt el a Tihanyi-hagyaték ügye. Brassai nélkül egy lépést sem lehet tenni az ügyben.
    Magam se jártam különbül, mint Báti. A próbálkozásaimat mindenesetre folytattam. Jelentést írtam a Kultúrkapcsolatok Intézetének a hányódó Tihanyi-hagyatékról, és az emlékkiállítás várható költségeirõl. Választ onnan se kaptam.
    Az idõ vágtázott, egy év elfutott a talpam alatt.
    Egy alkalommal, amikor Martonék nálunk vacsoráztak, eszembe jutott, hogy Marton is Brassai tanítványaként kezdte a fotózást, de aztán valamin összekülönböztek, és elhidegültek egymástól. Nem is kellett különösebben szóba hoznom, Marton máris megígérte, hogy õ majd szól az öreg mesternek.
    Néhány nap múlva telefonáltam Brassainak. Nagyon szívélyes volt, meghívott a lakására. A rue Faubourg Saint-Honoré távoli végében lakott, Lényegesen fiatalabb felesége társaságában fogadott, s jelen volt egy idõs úr is, Fregonnière, valamint Marton Ervin. Harmadik látogatásomra Brassai már megszerkesztette a francia nyelvû okmányt arról, hogy a nála és Fregonnière-nél lévõ képeket átadják a magyar államnak.
    Természetesen kötelességem volt, hogy anyagi természetû dolgokat is szóba hozzam. Mivel tartozunk a Mesternek és az uraknak? Alacsony, kövér, kopasz ember volt Brassai, lábai nehezen bírták a testét, ülve fogadott, ugyanúgy tárgyaltunk, kevés szavú, mosolytalan, közönyös arcú férfi volt. Kérdésemre a szemöldökét felvonva csodálkozott rám.
    - Mivel tartoznak? Semmivel, uram. Ezek a képek nem a mieink, mi csak megõriztük õket.
    Csak. Harminc éven át. Meg vállalták a lakbérhátralék kifizetését...
    Megbeszéltük a részleteket. A következõ napokban Kertész bácsival, a Magyar Intézet öreg sofõrjével és Brassai feleségével hármasban elmentünk a hangárszerû, régi mûterembe, ahol a Tihanyi-képeket tárolták. Pontos leltárt készítettünk, azután a képeket beszállítottuk az Intézetbe. Ugyanígy jártunk el a Fregonnière-nél levõ mûvekkel is.
    Hozzávetõleg kétszáz mûrõl volt szó, nagyobb részük olajkép, köztük a híres Kassák-portré, de rengeteg ceruzarajz és linómetszet is két nagy mappába gyûjtve, benne Tersánszky világháborús, katonaruhás portréja, továbbá az Adyról, Bölönirõl, Károlyi Mihályról készült linómetszetek.
    Aztán a mûvész több önarcképe. Az egyiket (egészen különleges szépségû, zöld színekben festett kép volt) párizsi dolgozószobámban tartottam. Hónapokig éltem vele együtt, akkor is láttam, ha Párizs utcáin kószáltam. Azok a zöld fények az alkotás infernójának, vagy éppen a mûvészsors poklának démonikus ragyogását verték fel a felszínre.
    Amikor a Tihanyi-hagyaték már az Intézetben volt, Báti László ebédet adott az Opéra étteremben Brassai, Marton és Fregonnière tiszteletére.
    Engem kétévi Párizsi szolgálat után hazarendeltek, ezután a külügyminisztérium sajtóosztályán dolgoztam. A Tihanyi-hagyaték sorsát már nem tudtam követni. Végül is hazakerült, s úgy tudom, a Nemzeti Galériában van.
    Marton Ervin aránylag fiatalon, 1968-ban halt meg. Pogány Ödön Gábor emlékkiállítást rendezett a mûveibõl, melyet én nyitottam meg. Brassai 1984-ben halt meg. Lucien Hervé, aki 1910-ben született, s napjaink legnagyobb fotómûvészének tartják, ma is él.
 

GYÖRE IMRE

Mai márciusok

Kiherélt márciusok
csoszognak ágyék-fogva
szétrúgott tüzek
hamvából bajszuk
bordájuk fölött
kokárda-tányér
térdükön lúdszar zöldje
a Világszabadság szóban
naponta hasra esnek
 

Helyzet

Az öntudat, amely Hamlet barátunk
szerint elgyávít, még magvába van:
nem mondtuk sárgarézre: ó-arany
s a spanyolfalak mögé sose láttunk.

Valamit tudtunk, aztán elfeledtük,
cseppért csuklunk most mély folyók helyett.
nincs senki még, ki célba érkezett,
és a felhõfoltos ég feszül felettünk.

Talpunk alatt kavics ropog a fûben,
csontok, gyökerek félig összenõtten
együtt törnek fölfelé. Az est

mit bánja, mi kél húsból és homokból,
a fák között a párduc-éj dorombol
békén, de közben karmokat növeszt.
 

Körtánc

Ugyanarról szól minden
a maga titkos nyelvén
pusztán a létezéssel
nap süt szemedbe Hold süt
hajad közt csillag-morzsa
valaki fogja csuklód
balról jobbról egy másik
te övékét így körbe
eltéphetetlen lánc lesz
egyik végét se látni
a végtelenek össze -
kapaszkodnak a táncban
tüdõdben összes õsöd
lehébõl szippantásnyi
továbbadod egy csókkal
körbeforognak õk is
holtodon túl örökké
talpalatnyi föld addig
lábujjad közt fûszállal...
 

Ahogy

Ahogy az ember születik,
ahogy meghal, a lét: ahogy
elér egyiktõl másikig,
fölöslegesen, hasznosan,
parancs szerint, vagy lépteit
saját érdeke méri ki,
ahogy mások közt "elvegyül"
s "kiválik", hordva arcukat
szemében, bármit nézzen is,
ahogy elbotlik, és ahogy
fölkel, sántítva megy tovább,
ahogy belátja józanul:
ha õ nem, lesz, ki odaér,
s ránk gondol, ahogy széttekint.
 

A kezdetekhez

Néma szerelem, titkod meghatároz,
s oly szótlanná tesz, mint a kút, ha mély,
s bár tízszer mondod magadnak: ne félj,
a kerengõ víz csak lehúz magához.

Beléd ivódott s kiszáradt a század,
belé ivódtál, így hát nincs miért
átkozódnod, csak eltûnõdsz: ki ért
s mit abból, hogy mért lázad az, ki lázad.

Múló napokkal súlyosul a lélek,
rárakják terhük minden feledések,
csak néha villan szemünk, mint a kés.

Minden nap újabb kezdetekhez térek
vissza és közben mindent megítélek.
magamat is, ki dolgához kevés.


 
NEMES LÁSZLÓ

Három esküvõ
 
Részlet egy készülõ regénybõl
 
Egy szombati napon, délben volt az esküvõ, Laczkó Péternek mindössze egy órájáról kellett elkéredzkednie Lajtos Zoltán igazgatótól; úgy érezte, efféle magánügy miatt többet elmulasztani, több órát lemondani vagy helyettesítést kérni nem lenne ildomos, ki tudja, talán nem is pártszerû, Lajtos elvtárs még a szemébe vághatná, hogy az olyan kispolgári csökevény. A tanári diplomájától akkor még eléggé messze volt Laczkó Péter, de azért taníthatott már - sok minden lehetséges volt akkoriban; sokan azt hitték, Laczkó Péter is, hogy minden lehetséges.
    A kerületi elöljáróságon, az anyakönyvvezetõ irodájában két íróasztal és néhány szék között szorongtak, igaz, nem is voltak sokan: Laczkó Péteren és az új, szürke kosztümjét viselõ Julin kívül csak Péter tanúja, Sebõk Gyuri, a régi barát, diák- és katonatárs, akivel vagy hat esztendei távollét után, alig két éve, kalandos úton együtt vergõdött haza, és Bíró Juli tanúja, Papp Márton tanársegéd, a klinikán közvetlen fõnöke, tulajdonképpen még oktatója is volt, no meg Teri a férjével, Föld Karcsival és Juli szülei, Bíró Gyula ünnepélyes sötét öltönyben, akárcsak azon a régi, dalárdai fényképen. Mari az utolsó pillanatban futott be, lihegve, izzadva, hatalmas aktatáskájával. Alig negyedóra múltán együtt mentek mind - gyalog, hiszen olyan közel volt az elöljáróság - Bíróék lakására. Bíróné szabadkozott a virággal díszített, ünnepi asztal fölött: - A piacon sajnos nem kaptam mindent, amit szerettem volna, ezért hát csak így, szerényen... - Pedig az ebéd, a húsleves, a rántott csirke meg az almás lepény kitûnõ volt, a végén még feketekávé is; a tíz deka pörkölt kávét Mari szerezte a pártbizottságon.
    Amikor Bíró Gyula bort töltött mindenkinek, Papp Márton tanársegéd - egyébként neves orvosprofesszor fia - felállt, magasra emelte poharát; az ünnepi köszöntõjébõl Péter emlékezetében csak olyan kifejezések maradtak meg, mint: "a legjobb tanítványom... a magyar belgyógyászat nagy reménysége... aki elõtt most, ebben a világban nyitva áll... ez a nagyszerû munkáscsalád... számomra megtiszteltetés..." De meghallotta Péter azt is, amint mellette Mari Terihez hajolva a fülébe súgta: - Ez most benyalja magát...
    Aztán, már az asztaltól felállva, Bíró Gyula szokatlanul csillogó szemmel Péter vállát veregette, Teri pedig átölelte és azt mondta: - Szervusz, sógor! - Majd hozzátette: - Örülök, Juli úgyis nehezen viselte el, hogy én, legalább ebben, leköröztem, hiszen neki, a legidõsebbnek, még nem sikerült férjhez menni. - Talán észre se vette, bár meglehet, nem is törõdött vele, hogy a nõvére, a menyasszony, ott ált mögötte. - Hülye vagy! - szólt rá Juli.
    Mindent egybevéve azért igazán derûs nap volt ez a nap, nem zavarták olyan viharfelhõk, sem kínos kompromisszumok, mint jó félesztendeje a Teriék esküvõjét.
    Laczkó Péter már nemcsak ismerte, de valamennyire meg is kedvelte a vele csaknem egyidõs Föld Károlyt. A négyéves hadifogság megpróbáltatásait többé-kevésbé már kiheverte, bár Teri váltig emlegette a Karcsikám szívén hallható zörejeket és azt a csak lassan-lassan eltünedezõ foltot a tüdején, meg hogy teste még mindig nem érte el a magasságának megfelelõ súlyt. Karcsi keskeny arcán mulatságos gödröcskék keletkeztek amikor barátságosan, és már eléggé gyakran, elmosolyodott. Pedig - ezt is tudta már Laczkó Péter - valóban nem volt könnyû élete. "Az én szegény Karcsikámnak", ahogyan Teri mindig emlegette. Az elsõ világháború után, 1921-ben települt át a valamikor erdélyi szász Feld-bõl már régen magyarrá lett Föld család; idõsebb Föld Károly és felesége az egyéves Karcsival hosszú hónapokig lakott egy vasúti vagonban a pesti Józsefvárosi pályaudvar valamelyik külsõ vágányán, onnan járt be a jogot végzett apa a városba, munkát keresni. Mire sikerült elhelyezkednie - nem is olyan rosszul: elõbb csak segédtiszt, majd fogalmazó lett a Népjóléti Minisztériumban és végre tûrhetõ albérlethez is jutott - a felesége megbetegedett, hamarosan meg is halt. Õ maga is alig egy évvel élte túl a feleségét, A kis Karcsi árvaházba került. Ott nõtt fel boldogan-boldogtalanul, csendesen, engedelmesen, szorgalmasan tanulva, jó barátok és irigyek között; elvégezte a gimnáziumot is; érettségi után be akart iratkozni a mûegyetemre, de aztán úgy gondolta, vár még egy-két évig, jó lenne egy kevéske pénzt is keresni, no meg felruházkodni valamennyire, ám közbejött a katonaság, front, Ukrajna hómezõi; iszonyú jeges tél volt, amikor Föld Károly hadapród õrmester orosz fogságba esett. - Csoda, hogy annyira vágyik a családra, meleg otthonra és semmi másra az én szegény Karcsikám? - hallotta Laczkó Péter is gyakran Teritõl.
    De hát, amikor a kõbányai elöljáróságon már kijelölték az esketés napját, kiderült, hogy Karcsi ragaszkodik a templomi esküvõhöz is, amit Teri ugyancsak lelkesen helyeselt. Bíró Gyula tiltakozott. Hogy az õ lánya... egy Bíró lány! Azt már nem! - Karcsit meg kell érteni! - magyarázta sírva-hevesen Teri. - A Föld család emléke... Mindaz, amitõl a sors a Karcsikámat olyan kegyetlenül megfosztotta...
    - Mindaz... na hiszen... - dünnyögte Bíró Gyula. Aztán hangosabban megismételte: - Hát nem! - A feleségére is rászólt: - Etelka, ne szipogj!
    Az anyakönyvvezetõtõl - akárcsak hónapokkal késõbb Laczkó Péter és Juli házasságkötése után - a szintén kis létszámú násznép ugyancsak gyalog ment Bíróék lakásáig, de az ebédet meglehetõsen nyomott hangulatban ették végig. Péter sose kérdezte meg, vajon hozott-e a pártbizottságról Mari akkor is, nekik is kávét. Azt azonban elmondta neki Juli, hogy Teriék egy héttel késõbb, a távolabbi, józsefvárosi plébániatemplomban tartották meg félig-meddig titokban (legalábbis Bíró Gyula és Mari elõl titkolva, bár késõbb úgyis minden kiderült) az egyházi esküvõt, Terin, mondta Péternek Juli kissé kuncogva, kölcsönzõbõl bérelt, de gyönyörû, menyasszonyi fátyolos fehér ruha volt, Föld Karcsin pedig szmoking. Õ maga, mármint Juli, mégiscsak elkísérte az anyjukat, az utolsó padok valamelyikébe ültek be.
    Több mint fél év után, Laczkó Péter és Juli esküvõjén, már úgy látszott, hogy teljes a családi béke. Legalábbis a felszínen. Az ebéd után még sokáig együtt maradtak, Bíró Gyula újra meg újra teletöltötte a borospoharakat. - Van még kávé, fõzhetek még egy adagot - ajánlgatta Bíróné. Elég késõre járt az idõ, Juli meg Péter úgy tervezte, hétfõ délután mennek majd el valamelyik fényképészhez, de Julit benn tartották inspekciózni a klinikán, a hét többi napján is mindig közbejött valami - taggyûlés, családlátogatás, agitációs feladatok, értekezlet, inspekció, miegymás -, múlt az idõ, az esküvõi kép valahogy sohasem készült el. - Ettõl mi azért még nagyon boldogan élünk - mondogatták mindig, évtizedek múltán is.
    Két hónap se telt el Laczkó Péterék esküvõje óta, amikor egy vasárnap délután Mari egy zömök, egyenruhás férfival állított be Bíró Gyuláékhoz. - Ti is itt vagytok? - nézett Péterre és Julira. - Na jó, akkor legalább ti is mindjárt megtudjátok.
    Még mindig ott állt azzal a katonatiszttel az ajtóban. Az aktatáskáját se tette le a kezébõl. - Õ Vadász Lajos õrnagy elvtárs - mondta. - Jövõ csütörtökön lesz az esküvõnk.
    - Micsoda? Csak így...? - Bíróné tágra nyílt szemmel bámult a lányára. - Ez csak vicc, ugye? Hiszen eddig még nem is... errõl még soha egy szót se... de hát, azért jöjjetek beljebb... jöjjön... izé... üljetek le...
    Azok ketten csak álltak, mint a cövek.
    - Azért mégis... talán elõbb... - szólalt meg Bíró Gyula.
    - Nem szoktam viccelni. Megmondtam - jelentette ki Mari. - Jövõ csütörtökön megesküszünk.
    - Jó estét mindenkinek. Szabadság! Vadász Lajos vagyok - mondta a váratlan vendég.
    - Elvtárs. Politikai tiszt - tette hozzá Mari.
    - Na, de mégis... hát most már gyertek... tessék leülni... izé... üljetek már le - kezdte újra Bíróné.
    Vadász Lajos elõre lépett, keményen kezet fogott mind a négyükkel. Mármint a Bíró szülõkkel, Julival és Laczkó Péterrel. Péternek egyenesen a szemébe nézett. - Te a Laczkó Péter vagy - mondta. Nem kérdezte, kijelentette. Aztán hozzátette: - Te nem lehetsz a Föld Károly. Azt én meglátom. Ismerem az embereimet. - Koromfekete szeme, szúrós tekintete volt.
    - Azt én tudom - mondta, amikor vele szemben ült le az asztalhoz. - Tudom, hogy katona voltál. Hogy te vagy az. És hogy hol voltál katona.
    Mi az, amit tudni lehet, mi az, amibõl tudni lehet bármit is? - futott át Laczkó Péter agyán. Én akkor se tudtam, hogy igazi katona vagyok-e, amikor az voltam, gondolta, öt keserves éven át. Amikor mindig letoltak, mert nem ragyogott eléggé a bakancsom, mert por bújt meg a puskám ezernyi rejtett zugában... én lennék inkább a katona? Hiszen Föld Karcsi õrmester volt. Mit tud ez az ember?
    - Ugye, ez csak vicc... ez a jövõ csütörtök? - kérdezte újra Bíróné.
    - Lajos már bejelentette - jegyezte meg Mari. - A Várhegy alján kap szolgálati lakást. Én is láttam már.
    - Már a lakásotokat is láttátok - mondta Bíró Gyula. - Nagyszerû! Mi pedig még nem is...
    - Nem mindegy? - csattant Mari hangja. - Hiszen a mi ügyünk. Mi döntünk, nem igaz?
    - Ti döntötök. Ti döntöttetek - mondta halkan az anyja. - Hát persze... persze...
    - Csordás elvtárs lesz a házassági tanúm - közölte Mari. Csordás volt a pártbizottság elsõ titkára. Az a bizonyos negyedik ember az országban.
    Bíróné kiment a konyhába. Egy tál süteménnyel jött vissza. - Maradt délrõl egy kevés. Ha meg nem veti...
    Bíró Gyula poharakat és pálinkát vett elõ a tálalószekrénybõl. - Hát akkor, mit is szóljak? Egészségetekre!
    - Csak mértékletesen - mondta Vadász Lajos. Aztán megint Laczkó Péterhez fordult. - Hallom Maritól, hogy munka mellett estin tanulsz. Magyar szakon, ugye...
    - Meg latint - tette hozzá Péter.
    - Na igen... latint. Nem luxus? Persze, tudom, az apád ügyvéd volt, fiskális, jurátus, ahogyan régen mondták. Latinul. Ezt azért én is tudom.
    Mari közben átkarolta Juli vállát, úgy súgta a fülébe: - Na, mit szólsz? Gratulálok. Legyetek boldogok.
    - Na látod, én se maradtam le. És Lajos nem akárki.
    - Látom. Õrnagy.
    - Hülye vagy - súgta Mari.
    - És szeretitek egymást?
    - Hülye - mondta Mari megint, kissé hangosabban. - Hát persze.
    A következõ csütörtökön valóban megtartották az esküvõt. Az anyakönyvvezetõ gyönyörûen beszélt két szeretõ szívrõl, a jövõ harcos építõirõl meg a család és hazánk boldog jövõjérõl. Csordás elvtárs nem tudott eljönni, de elküldte maga helyett, házassági tanúnak, a helyettesét.
    Az ebéd Bíróéknál ugyanolyan volt, mint Péter és Juli esküvõjén. Mari természetesen most is kapott tíz deka pörkölt kávét a pártbizottságon.
 
 

KÉPES GÁBOR

Szelíd bölcsesség

az emlékek apró tejfogak és
a fogak közt szûrt szavak
szuvas szerelmek és
ritka odvas kis szexuális kalandok
az emlékek pille kontaktlencsék és
a folyadék hozzá az élet
vagy csak néhány lyukas buszjegy és
kollekcióba szedve a túlélés
emlékbõl épít palotát magának
száz kínai bölcs akinek
összes aforizmáját antológiába gyûjti
egy élelmes kiadó
kínai bölcs a szomszédban lakó
magyar-német szakos középiskolai tanár
az emlékeket a mellékhelyiségben szedegeti
minden erõlködés nélkül
fekete és fehér harca nem az én harcom
csak csöppnyi pöttyöké
sistergésük is csak emlék
akár a hétfõ amit
egészében megkaptak sõt
az orosz tévébemondó sziluettje és
a méz-szõke kínai bölcsé
a magyar-német szakos kéregetõé
a fogatlan kurváé a téren
úgynevezett emlék
- a mindenkori jelen bekamerázott
félsz leszólítani
még ha csak egy kutya is
vagy egy postás
vagy a kettõ konglomerátuma
akkor is az emlék és a jelen viszonya
a krokodilkönnyé
amit a posztmodern sírjánál ejtettél
és a fioláé amelyben õrzöd
hogy otthon kuncoghass rajta

Mellékdal

a tejfogak egészségesen hullanak ki
a félhomályban kitapintasz egy gyöngysort
holnap reggelre azt is elfelejted
hogy a sorok között hagytad
- és hiába kerested.

CSÁK GYÖNGYI

Négy haiku

Tavasz

Virágoznak a
fák. A levegõ tele
van illatoddal.

Kritika

Semmit röptetõ
szárnyak fedik el az eget.
Szállják meg e kort.

Barátunk

Bicegve jár-kel
a nélkülünk idõben.
Vigyáz a múltra.

Sorrend

Elköltjük békés
vacsoránkat. Majd szótlan
éljük fel egymást.

KOHÁN ZSUZSA

Ketten

Mint bábeli torony téglái
hullanak olykor múltam napjai.

Ilyenkor az ismerõsre koptatott tárgyak
vakon merednek ki a szoba testébõl.
Kivesznek tagjaimból a rutin-volt mozdulatok.
A villamos új utakon gázol.
Halott a köröttem nyüzsgõ tömeg.

Ilyenkor kicsit megrettenek.
Hogy már megint itt a másik.
Hogy már megint nem magam.

Vajon hányszor látom még saját szemeimmel,
hogy a Budai Skála tetejére felhúzzák
a négyméteres télapót?
 

Majdnem véletlen nemtalálkozás

Egy kacagás,
egy kín szülte kacagás,
és még egy korty, hogy jobban menjen,
hogy zsivajt, sötétet repesszen,
hogy jelem legyen,
létem legyen:
hogy tudd, most vagyok,
én is vagyok a vak arcok tömegében,
hogy a váll, mi súrolt,
az enyém volt,
hogy az én ingem szárnya rebbent
ott a másik város másik éjfelében,
mikor a vendégsereg
nyüzsgõ hada
veled indult,
s velem épp érkezõben.

CSEPREGI JÁNOS

Babilon

Kopott filcnadrág. Õskékjének titoktartását feloldja a falak vakolatának sötétebb foltjaiból táplálkozó keserû vizeletszag, mely a forrón lüktetõ júliussal közösen uralkodik a mozdulatlan térben. Kopott filcnadrág, az óvodai menzás teák és borsófõzelék, a nyár közeledtével hegekkel és folyton letépkedett sebekkel ékesített térdek, ragtapasz-követelõ játszótereinek világa. Tétova lábakat rejtõ, megfakult inak köré csavarodó nadrágszárak. Új, metál fényezésû Japán és Amerika létezését bizonyító autók megduzzadt folyamai közt küzd az egyensúlyért. A gépjármûvek zárt gyomrai lassan emésztik meg gyanútlan utasaikat. A kéknadrágos szûkszavú magazinokat próbál örökbe adni a zöld jelzésre eszelõsen váró fémtestekben megbúvó egyedülálló, vagy párkapcsolatban, talán házasságban élõ férfiaknak és nõknek nemre, korra, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, de aki túl keveset kínál, azt leköpi.
    A hajléktalan újságárus jötte megzavarja két fiú hosszas, álmodozó mosollyal alátámasztott torz romantikáját a sötétített szélvédõ ölelésében.
    A kék filcnadrág egy szerencsétlen, mászókáról való leesés és az összekoszolódás feletti bánatra emlékezik, valamire, ami távolabb volt az aszfaltsávoktól.
    A viadal egyik kakasának újabb darab törik le a csõrébõl, de a lábára erõsített borotvaéles sarkantyúval beleszánt ellenfele nyakába, mindannyiunk gyönyörûségére. A taps hatalmas.
    (Észrevétlen, ünnepélyes feszültségtõl vibrál az ég.)
    A nukleáris kísérletek embereken és állatokon elõidézett maradandó változásait laboratóriumi környezetben létrehozó és azokat tanulmányozó kutatócsoport magas állami kitûntetést vesz át - recsegi egy nemtelen hangszóró. (A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, még sem hoz hûst az alkony.
    Bár nem látszik, de rövidülnek a napok.)
    Egy vállalat végre megkapta az engedélyt, hogy folytassák a fakitermelést az Amazonas vidékén, végre valóban legyõzte az ember a természetet! - hirdeti egy népszerû magazin címlapja.
    (Az állatok egyre nyugtalanabbak az utóbbi napokban.)
    A pestis újra felütötte a fejét Afrikában, véglegesen meg kell szüntetni a fertõzésveszélyt. Már csak az elnök utasítását várják, és rögtön pakolják a napalmot rejtõ hordókat a repülõgépekbe - magyarázza izgatott örömmel nejének az idõs orvos.
    A GDP fantasztikus mértékû emelkedése mindenkit elégedettséggel tölt el.
    (Halk szó hallatszik. Valaki kiönti a vizekre búsulásának poharát)
    Az iskolás busz felborulását szemlélõ középkorú hölgy nem lassít, pontosan akar érkezni az istentiszteletre.
    (Lassan kopnak a szobrok.)
    A kék nadrág emléke már nem is olyan biztos, talán csak álom volt. De akkor mi az, ami a valóság?
    A nyugdíjas nagyapa elhunyt feleségével társalog, egy jó nevû médium segítségével, viszonylag olcsó áron.
    (Valami közeledik, valami megfoghatatlan és végérvényes.)
    Mûbõr ágyékkötõvel burkolt, izzadó lányok, valószerûtlenül maradandó élményeket kínálnak mindenkinek ingyen; látszik rajtuk, hogy fiatal koruk ellenére komolyan veszik, hogy az õsi kultusz papnõi.
    (Kicsorbulnak a síró ércbõl készült áldozó kések élei. Mintha a messzeségbõl trombita hangját hozná a szél.)
    Az ujjongó tömeg minden képzeletét felülmúlva sok csodát tesz, még tüzet is hoz alá az égbõl az a három.
    Új békérõl beszél a szónok a rádióban, a világon mindenütt élõ adásban közvetített beszédében.
    (Halk imák töltik be a pincék homályát.)
    A piacon vendégmunkások fogsorát mustrálja, s hevesen alkudozik egy tízéves fiú vételárán a gyerek nevetõ anyjával egy jól öltözött úr.
    Sokan csalódnak az új szénsavas üdítõital-családban.
    (Egyre erõtlenebbek a testek, de töretlenül várják a szabadulást.)
    A tõzsdén egyre magasabb az emberi lelkek ára, függetlenül attól, hogy melyik földrészrõl származnak.
    Talán csak félóra autóútra a várostól, ünnepélyes keretek között kerül sor egy új, modern, nagy teljesítményû haláltábor átadására.
    Holnaptól erõteljes lehûlés várható.
    A csúszda korlátjáról lassan pereg a piros festék. Minden kavarog, de semmi sem változik. Pillanatok egymáshoz láncolva, de egymástól függetlenül. Információk áramlanak, elmosnak és eltemetnek mindent, mindenkit. A látók szemei elõtt beteljesednek a rég leírt szavak. A feszültség halkan, de egyre határozottabban duruzsol az élõkben és az élettelenekben. Õsi ígéret szikrája él a mozdulatlan atomokban.
    Valaki még mindig járja az utcákat, az utolsó percben is. Szelídségétõl még jobban dühöngeni kezd a város, de nem hallgat el egy percre sem:
    "És a szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat..."
    "Elõtte tûz emészt, utána láng lobog..." (Jóel 2:13,3)