SZARKA KLÁRA

Az elsõ tapasztalatok

Köszöntjük a 100 éves Tabák Lajost

Tabák Lajos, a magyar szociofotográfia élõ klasszikusa 100 éves. Még 1999-ben és 2000-ben egy hosszú életinterjút készítettem vele az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárának. Életének korai szakaszáról mondott vallomásából olvashat ezúttal néhány érdekes mozzanatok az Ezredvég közönsége.

    1904. február 28-án születtem Kecskeméten. Édesapám Máramarosszigetrõl származik, édesanyám pedig felvidéki Tekeházáról. Késõbb édesanyám a Szilágyságba került. Ott kötöttek házasságot egymással, Szilágysomlyón. Nehéz gyerekkorom volt, hatan voltunk testvérek, és apám alkalmi munkákból élt. Amikor megszülettem, éppen az Elsõ Kecskeméti Naptárkiadó Vállalat Részvénytársaság hirdetésszervezõ ügynöke volt, és bejárta az akkori Magyarországot, Ausztriát és az akkoriban odatartozó Csehországot is. Engem úgy öt éves koromtól mindig magával vitt, rengeteg élményt szereztem már egészen kicsi koromban. Amikor az elsõ elemi iskolába kerültem, akkor már Világoson éltünk. Nem, nem is, elõször Borossebesre költöztünk. Borossebesen kapott az apám állást, és ott végeztem az elemi iskola elsõ három osztályát. Kitûnõ iskola volt egyébként. Egy tanítónõ magániskolát szervezett, egyedül tanította a hat osztályban a gyerekeket. Odajártam. Úgyhogy mi kisebbek is, akik figyeltünk, már elsõs-másodikos korunkban megismertük a hatodikosok anyagot is. A földrajzot, történelmet. A fölsõ osztályokban már ismertük az anyagot, s ez nagy elõnyt jelentett. Miután apám elvesztette az állását, az Arad megyei Világosra kerültünk. Ott jártam a negyedik elemibe. Akkor már tudtam az irodalomból, hogy ki volt Petõfi Sándor. És a világosi fegyverletétel ügye is nagyon izgatott. Kerestem azokat a volt honvédeket, azokat az elõdöket, akik még élhettek az 1910-es években, és emlékeznek a fegyverletételre.
    - És tetszett találni valakit?
    Találtam ilyen embereket, de akkoriban még nem fotografáltam, úgyhogy csak beszélgettem velük. 1914-ben kitört az elsõ világháború. Az apám bevonult, mint tartalékos. Az egri 12. honvéd gyalogezredbe került. Aztán kivitték az orosz frontra. Mi ott maradtunk némi hadisegéllyel, ami nagyon kevés volt, és szinte folyton veszített az értékébõl, még nehezebb lett az élet. Olyan vidéken laktunk, ahol a nemzetiségi ellentétek fellángoltak. A román nacionalisták izgattak a magyarok ellen, és izgattak a zsidók ellen. 1918-ban, mikor a kitört a polgári forradalom, az apám visszakerült a frontról, teljesen letörve, egészen más gondolatokkal, mint amilyenekkel elment. Amikor elment, még lelkesedett: megállj, megállj kutya Szerbia! Dobálta a sapkáját a többi tartalékossal együtt, hogy na, most majd megmutatjuk. A lelkesedés eltûnt teljesen. Ráadásul a román nacionalisták miatt el kellett jönnünk Világosról.
    - Hogyan kezdett fényképezni?
    1917-ben, mikor az apám odavolt, már annyira érdekelt a fényképezés, hogy elhatároztam, megtakarítok egy pár koronát, bemegyek Aradra, és veszek egy fényképezõgépet. Egy Bloch nevezetû híres fotókereskedésben kiválasztottam az anyagi helyzetemnek akkor megfelelõ gépet. Ez egy négyszögletes kis doboz volt, négy és félszer hatos méretû, papírmaséból készült, dupla kazettával, amibe két lemezt lehetett tenni. Amikor az egyik lemez elhasználtam, akkor megfordítottam és a másik lemezzel lehetett fényképezni. A lencséje mai szemmel nézve olyan volt, mint egy pálinkás pohár feneke. Zár nem volt rajta, csak egy objektívsapka papírból. A boltban megtanítottak fényképezni egy fél óra alatt.
    - Ott a boltban elmagyarázták, mit, hogyan?
    Méghozzá nagyon türelmesen. Fiacskám, beállítod a gépet, csak vigyázni kell, hogy el ne mozduljon, amikor a fölvételt csinálod. Akkor leveszed a sapkát, lehúzod a lencsérõl, és azt mondod: 21, 22, 23, óvatosan visszateszed a lencsére a sapkát, és akkor kész a fölvétel, jöhet a kidolgozás. Hát így ment. Hogyan kell kidolgozni? Elõhívõ kell, meg fixirnátron, aranyfürdõ, amivel a pozitív képeket rögzíteni lehet. Akkor még ez volt a divat. Egy aradi borkereskedõ pincészete volt az udvarunkon. Lementem a pincébe, és a piros lámpánál kidolgoztam a képet. Összegyûlt mindenki, jöttek a gyerekek a faluból, és lesték, hogy mi lesz az eredmény. És én kiabáltam föl: már látok valamit. Az elsõ fölvételem a világosi várról készült. Aztán készítettem fölvételeket a volt honvédekrõl, meg azokról, akik gyerekkorukban átélték a fegyverletételt. Hát, ezek persze mind elvesztek gépestül, mindenestül.
    - Beszéljen még egy kicsit a szüleirõl!
    Az édesapám családja munkáscsalád volt. Bõrkikészítõ munkások voltak, és nagyon vallásosak. Apám nem is járt magyar iskolába Máramarosszigeten, csak a zsidó iskolába. Magyarul tulajdonképpen mi tanítottuk meg, a gyerekei. Az anyám szintén vallásos családból származott, de anyám nem volt vallásos. Fölvilágosodott asszony volt, szakított a vallással. Az irodalom érdekelte, Ady, Bölöni György, meg mások. Bölöni György egyébként az iskolatársa volt. Anyám Adyn nevelkedett, és Petõfin. Sok könyve volt, és mi azokat már gyerekkorunkban bújtuk.
    - Milyen körülmények között laktak, milyen lakásban?
    Szokványos falusi lakásban Borossebesben is, Világoson is. A világosi lakásra jól emlékszem, az egyik oldalán meg a másikon is volt egy szoba, középen a konyha szabad kéménnyel.
    - Az édesanyja a háztartást vezette, és a gyerekeket nevelte?
    Amikor kellett, varrást vállalt. Fehérnemûvarrással foglalkozott, és ebbõl, különösen a háború alatt, pótolta a hadisegélyeket. Amikor befejeztem a negyedik elemit, a polgári iskolába kellett volna mennem. Újszentannára jártam be, vonattal, az állomás igen messze volt. Úgyhogy hajnalban keltünk fel mi, világosi gyerekek, és már esteledett, amikor visszajöttünk. Amikor befejeztem a negyedik polgárit, kellett volna a kereskedelmi iskolába menni. A legközelebbi kereskedelmi iskola Lippán volt, Temes megyében. 1917-18-ban jártam oda. A gyorsírás volt az egyik szaktárgy, azt jól megtanultam már az elsõben. Nem volt fûtés, sem világítás, a tanárok arra buzdítottak bennünket, hogy hozzunk egy kis tüzelõanyagot magunkkal az iskolatáskánkban. Sõt, volt olyan tanárunk is, aki fölbíztatott bennünket, hogy menjünk át a máriaradnai híres búcsújáró templomba, és hát szerezzünk néhány gyertyát. Ilyen körülmények között folyt a tanulás. S akkor következett be az összeomlás, az 1918-as forradalom, s már nem tudtunk bejárni normális körülmények között Lippára. A Maros hídját megszállták a francia gyarmati katonák az egyik oldalon, a másik oldalon pedig már a román Nemzeti Tanács uralkodott el. A faluban is kezdett a helyzet elmérgesedni, kezdték az embereket üldözni, megérkeztek oda a székely katonák. A székely katonák agyonlõtték a románok vezetõjét. El kellett jönnünk. Anyám nagyon félt, hogy bajba kerülünk Erdélyben.
    - Beszéljünk még egy kicsit az erdélyi idõkrõl! Reggel korán ment iskolába, késõ este ért haza. Hogyan folyt a gyerekélet, ha maradt egy kis szabadidõ?
    Részben a fényképezéssel telt, de tanulni is kellett. A háború alatt anyámnak se volt sok ideje foglalkozni velünk. Éltünk a magunk módján, úgy, mint a többi gyerek.
    - És hogyan kapott egyáltalán kedvet a fényképezésre? Ismert talán fényképészt?
    Nem, egyet sem ismertem. Még a faluban sem volt. Az újságokban láttam a fényképeket, és mindig izgatott engem a dolog.
    - Azon az eligazításon kívül, amit az üzletben adtak, máshonnan is szerzett fotós ismeretet?
    Csak sokkal késõbb kezdtem a szakkönyveket tanulmányozni. Azokból nyertem a szakmai képesítést.
    - Világoson azzal a kis boxgéppel fényképezett?
    Nem is gondolhattam másra. 1918-ban, amikor eljöttünk Erdélybõl, hónapokig vagonlakók voltunk a szolnoki teherpályaudvaron, míg végre nagy nehezen lakást kaptunk. Egy szoba-konyha lakásban éltünk a szüleimmel, öten gyerekek, a Szilágysomlyóról elmenekült nagybátyám, a nyolcadik, a Máramarosszigetrõl elmenekült unokaöcsém meg a kilencedik volt. Vályogházban, vízvezeték nélkül. Ez is sok tapasztalatot nyújtott nekem. Érettségi elõtt már elmentem otthonról, hogy könnyítsek valamit a család helyzetén. Abból a pénzbõl, amit tanításból itt-ott szereztem szünidõkben, béreltem egy ágyat magamnak. Ágyrajáró lettem.
    - Hogyan kerültek éppen Szolnokra?
    Apám az Egyenlõség nevezetû lapban olvasott egy hirdetést, és megpályázta a szolnoki zsidó hitközségen a kántori állást. Emlékszem, én voltam a fõ írástudó a családban, már mint a szépen író, és én magam írtam a kérvényt.
    - Tehát itt volt állás...
    Na, szóval, Szolnokon folytattam az iskolai tanulmányaimat. A kereskedelmi iskola elsõ felét Lippán végeztem, a második felét Szolnokon akartam elvégezni. Föl is vettek a Városi Felsõkereskedelmi Iskolába. Azt sem tudtam befejezni, mert közbejött a második forradalom, kitört március 21-én a Tanácsköztársaság, s ez megváltoztatta a helyzetünket. Engem, mint erdélyi menekültet, mindjárt beválasztottak az akkor megalakult diáktanácsba. Ez a diáktanács végezte el az iskolával kapcsolatos feladatokat, amíg a románok ide nem értek. Három hónapig bombázták a várost, akkor már az iskola sem mûködött. Nem is tanultunk. Az egész iskola önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, és a nagyobbakat fel is vették, minket, kisebbeket nem. Azt mondták, hogy nekünk itt a városban lesz feladatunk.
    - A családja nem politizált?
    Õk nem. Bár Erdélybõl azért kellett eljönnünk, mert nagy magyarok voltunk, különösen az anyám. Õ nagy magyar hazafi volt. És ilyen szellemben nevelt bennünket. A világosi iskolában a március 15-i ünnepélyeken mirajtunk volt a legszélesebb nemzeti színû szalag, és szavaltuk az iskolában a Petõfi verseket. Bennünk ott a magyarokat látták. És üldöztek bennünket, mint magyarokat. Itt meg, Szolnokon, hamar rá kellett jönnünk, hogy azért üldöznek minket, mert zsidók vagyunk.
    - A felsõkereskedelmi iskolában voltak antiszemiták?
    Csak a gimnáziumban, mert odajártak a jómódúak, onnan került ki késõbb a nyilas mozgalomnak egyik városi vezetõje is. Nekünk haladó szellemû tanáraink voltak. Az igazgatónk tagja lett a városi direktóriumnak, s a Tanácsköztársaság bukása után elmenekült Szolnokról. Ki is nevezték az új igazgatót.
    - Ez már a Tanácsköztársaság leverése után volt?
    Igen. Egy olyan igazgató került az iskola élére, aki azelõtt katolikus pap volt.
    - Gondolom, megváltozott a légkör.
    Nem változott meg.
    - Hogyhogy?
    Matematikát és fizikát tanított, de közben folyton elbeszélgetett velünk a papi életrõl. Azért lépett ki az egyházból, mert sok minden nem tetszett neki.
    - És lett valamilyen retorzió a Tanácsköztársaság alatti tevékenységért? Bántották a diákokat?
    Attól eltekintve, hogy a Héjjas-különítmény átjött Kecskemétrõl Szolnokra, és végigvert mindenkit az utcán, akit ért, bennünket egyébként nem bántottak.
    - Akit láttak, azt megverték?
    Igen. Végigvonultak a fõutcán korbácsokkal, és akit értek, azt megkorbácsolták.
    - Mit szólt a család Lajos bácsi politikai tevékenységéhez?
    Apám megértette, annyira vallásos ember volt, ha valaki szólt neki, hogy vigyázzon a fiára, figyelmeztesse, annak azt mondta: ez biztosan az isten akarata, ebbe nem lehet beleszólni.
    - Nem is volt veszekedés miatta?
    Nem, nem volt.
    - Gondolom, Lajos bácsi aztán elhagyta a hitét is.
    Nem voltam vallásos soha életemben.
    - Az édesapja nem haragudott ezért sem?
    Nem, azt is isten akaratának tartotta.
    - Az édesanyja egészen másféle ember volt, ugye?
    Neki minden lényeges kérdésben volt véleménye. Mi gyerekek úgy éreztük, hogy mindig az igazságosságot keresi. Bár õ tudatosan soha nem politizált. Az irodalom, a mûvészet érdekelte, bár laikus volt, és csak hat elemit végzett. Emlékszem, az elsõ világháború alatt mennyire érdekelte, hogy mit ír az újság. Nekünk a Pesti Napló járt akkoriban Világosra. Nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy egy országos napilapra elõfizetõk legyenek. Õ mégis kiszorította a Pesti Naplóra való elõfizetést, és fõzés közben, a családi elfoglaltság közepette, mindig engem ültetett maga mellé, és én olvastam fel neki, például az országgyûlési tudósításokat. Az roppantul érdekelte.
    - Ez nem szokványos nõi szerep, nem volt jellemzõ akkoriban. Az édesapja hogyan viselte?
    Õt jobban érdekelték a bibliamagyarázatokról szóló könyvek, állandóan a vallásos tárgyú könyveket bújta. Kevés ember volt, még a vallásosak között is, aki a héber nyelvet annyira ismerte volna, mint õ.
    - A szülei annyira különbözõ emberek voltak, megértették azért egymást?
    Nem hiszem, hogy megértették volna egymást, de soha nem ellenkeztek.
    - Nem volt az akkoriban divat.
    Apám nem volt vitatkozó természetû ember. Mindenbe beletörõdött, úgy, ahogy volt. Amikor Kecskeméten laktunk, anyám írt valamelyik újságba irodalmi tárcákat. Közölték is. A család jó viszonyba volt a Kecskeméti Újság egyik szerkesztõjével, Ötvös Nagy Imrével, aki szociáldemokrata elkötelezettségû volt. Anyám személyesen ismerte Fényes Adolfot is. Az öcsém egyszer faggatta anyámat, miért nem adott a gyerekeinek olyan neveket, amelyek a héber õsökre emlékeztettek volna. Anyám elmondta, Kossuth Lajos évfordulója miatt nevezett el engem Lajosnak. Õ soha nem akart Dávidot, Ábrahámot meg hasonló neveket adni. Mindegyik névadását meg tudta indokolni: Endre öcsém például Ady Endre miatt kapta a nevét.
    - És az édesapja még azt is elfogadta, hogy a felesége nem igazán vallásos? Azt is megbocsátotta?
    Igen, igen.
    - Nem is járt az édesanyja a templomba sem?
    A nagy ünnepeken azért elment, de nem vitt imakönyvet, és nem imádkozott, csak jelen volt.
    - És a gyerekek neveltetését inkább az édesanyja irányította vagy inkább az édesapa?
    Fõképpen anyám akarata volt, hogy iskolába járjunk. Õ vitte keresztül, hogy föltétlenül végezzük el az iskolákat. Pedig mi olyan anyagi helyzetben voltunk, hogy gyerekkorunkban gyakran kimentünk a piacra, és a pékek sátrai között magunkba szívtuk a friss kenyér illatát. Mondogattuk közben egymásnak, milyen jó lenne egy darab kenyeret enni.
    - Ennyire nélkülöztek, még éheztek is esetleg?
    Sokszor éheztünk, sokszor. Bár az apám igyekezett gondoskodni rólunk, s én már diákkoromban igyekeztem segíteni, enyhíteni a körülményeken, mellékfoglalkozással, tanítással enyhíteni a gondokon.
    - A jobb módú gyerekeket korrepetálta?
    Saját osztályombelit is tanítottam, s az iskolai szünidõben elmentem például Hatvanba tanítani olyan megbukott gyereket, akit pótvizsgára kellett elõkészíteni. Láttam, hogy apám mennyit talpal, és milyen kevés keresete van, láttam aztán hozzánk hasonló családok életét, s a munkásokat, akik ugyanúgy vagy még roszszabbul élnek, mint mi. Sok mezítlábas, rongyos ember vett körül bennünket, s láttam, hogy nem rosszabbak másoknál, csak éppen nincs megélhetésük. Az elsõ tapasztalatok ilyenek voltak.

KÖNYVMÛVÉSZET

FERENCZY MÁRIA

A Tíz Bambusz Csarnoka

Nyomtatott könyvek, Gutenberg elõtt

Különleges esemény színtere volt 2003. szeptember 30-a és december 23-a között az Országos Széchényi Könyvtár kiállítóterme: A Tíz Bambusz Csarnoka címmel a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseibõl rendeztek könyv- és nyomdászattörténeti kiállítást. Ilyen kiállítás sem Magyarországon, sem Európában nem volt még. Norvégiában a kilencvenes évek közepén rendeztek egy jóval kisebb bemutatót, 2002-ben pedig Párizsban a könyv-világkiállításon szerepeltek kínai ritkaságok, fõként párizsi múzeumok gyûjteményeibõl, de a budapesti kiállítás mindkettõnél nagyobb, jelentõsebb.
    A Kínai Nemzeti Könyvtár, a kiállított kincsek tulajdonosa, a világ egyik legnagyobb könyvtára: 23 millió könyvtári egységet õriz. Ebbõl mintegy 300 ezer darabot tesz ki a Régi és Ritka Könyvek és Dokumentumok Gyûjteménye, amely a régi kínai kultúra számos fontos emlékét õrzi. Ennek anyagából válogatták ki a könyvtár munkatársai azt a száz darabot (ötvenkilenc tételt), amelyet három hónapra elhoztak Budapestre.
    A kínai írásbeliségnek mintegy 3500 éves folyamatos története van. A legrégibb emlékektõl, a jóslócsontoktól hosszú, folyamatos fejlõdés vezet az egységes írásig, onnan a különféle kalligráfiai stílusokig, a kõbe vésett és a bronzba öntött feliratoktól a nyomtatott könyvekig. Ebben a fejlõdésben jelentõs lépéseket tett lehetõvé a papír feltalálása, majd elterjedése idõszámításunk elsõ évszázadaiban, késõbb pedig kéziratok sokszorosítására szolgáló eljárás kifejlesztése. Ez az - európai fametszetkészítéshez hasonló - eljárás a táblanyomtatás volt. Egy kis ív (két lap) szövegének tükörképét vésték egy fatáblára, s ezzel a dúccal nyomtattak.
    Táblanyomtatással Kínában már idõszámításunk 9. századában Johannes Gutenberg elõtt mintegy hatszáz évvel nyomtattak könyvet. A ma ismert legkorábbi, pontosan datált könyv 868-ban készült - hazánkfia, Stein Aurél találta meg expedíciója során Tunhuangban, Kanszu tartományban a 20. század elején. A táblanyomtatás a 10-13. században kifejlõdött, egyre többféle kiadvány jelent meg. A buddhista szent szövegek és a konfuciánus kánon szövegei mellett már nemcsak a hivatalnoki vizsgákhoz szükséges történeti és bölcseleti mûveket és segédkönyveket állították elõ nyomatással, hanem kalendáriumokat, többé-kevésbé gyakorlati kézikönyveket (gyógyfüvekrõl, építészetrõl, mesterségekrõl stb.), továbbá szórakoztató irodalmat, elbeszéléseket, színjátékokat is.
    A kiadványokat gyakran illusztrálták is. A vonalas tusrajzokhoz ugyanúgy készítették el a nyomtató dúcot (táblát), mint a szövegekhez, és az illusztrációkat együtt nyomtatták a szöveggel. A 16. századra az illusztrálásnak már különbözõ stílusai is kialakultak.
    A fekete-fehér fametszetes illusztrációk készítõinek és a különféle szövegek kommentátorainak egyaránt eszébe jutott, hogy a színek használata szebbé vagy könnyebben érthetõvé tenné mûveiket. Ezért a különbözõ színû szövegrészeket külön-külön dúcokkal nyomtatták. A 17. század közepére pedig megtalálták azt a módszert, amely a kontúr nélküli finom színfoltokból építkezõ festészeti alkotások hû reprodukálására is alkalmas volt. A színes fametszet-technika e tökéletesítése Hu Cseng-jen (1584-1674), A Tíz Bambusz Csarnoka, a nevezetes festészeti és kalligráfiai kézikönyv szerkesztõje és kiadója nevéhez fûzõdik. (Ezért lett a budapesti kiállítás fõcíme A Tíz Bambusz Csarnoka, vagyis az õ mûvének címe.)
    A táblanyomtatás egészen a 19. század második feléig, a modern nyomdászati módszerek elterjedéséig, általános maradt, és szolgálta a hagyományos kínai kultúrát. A kiállítás ebbõl a hosszú történetbõl eredeti alkotások segítségével "mindössze" az utolsó hét-nyolcszáz évet mutatta be.
    Mivel a magyar közönség igen kevéssé ismeri a kínai civilizációt, a látogatót nagyméretû tablók között vezettük be a kiállítási térbe. A tablók néhány képpel és rövid szöveggel ismertették a kínai írás fejlõdését, az írás hordozóit, az írás stílusait, azaz a kalligráfiát, a sokszorosítás korai formáinak kialakulását, valamint a könyvformák változásait a selyemtekercstõl és a zsinórral összefûzött bambuszlapocskáktól a táblanyomtatású, színesen illusztrált könyvekig. Szintén a kiegészítõ tájékoztatást szolgálták a Kínából érkezett mûtárgymásolatok (az elõtérbe kerültek) és a hazai múzeumokból (a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeumból, a Néprajzi Múzeumból és a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárából) kölcsönzött tárgyak, közöttük a táblanyomtatás fõ eszköze, néhány megvésett nyomtatótábla (dúc is).
    A hazai anyag legfontosabb része egy jelzésszerû enteriõr volt, egy régi írástudó dolgozószobája, amelyet a középsõ teremben állítottunk föl. Jellegzetes tárgyaival ez mintegy megelevenítette a könyvillusztrációkat, bepillantást nyújtott azoknak az embereknek az életébe, akik a régi kínai könyveket, a kiállított mûtárgyakat egykor megalkották, használták és méltatták.
    A kiállítás középpontjában a táblanyomtatású könyvek álltak, de az anyagban néhány kéziratos mûvet és pacskolatot is bemutattunk. Mindegyik mûtárgy más-más témát és stílust, más-más kort és ízlést képviselt, gazdag körképet adva a hagyományos kínai könyvkultúráról, az illusztrációk pedig betekintést engedtek a régi kínai élet számos érdekes és jellegzetes pillanatába. A kiállítást kísérõ katalógus a rövid leírás mellett mindegyik mûrõl közöl legalább egy színes fényképet: itt azonban csak néhány darabot tudunk kiemelni.
    A pacskolatok közül mindössze egyet említek meg: Csung Kuj, a Démonûzõ ábrázolását, egy 16. századi lapos dombormûrõl készült levonatot. A kínai hagyományban is ritka, dinamikus ábrázolás a marcona férfiút könyvvel a kezében és tokba zárt citerával a hóna alatt, azaz az írástudók legfontosabb és legkedvesebb tevékenységének szimbólumaival jeleníti meg. Kitûnõ kvalitásai és grafikai megfontolások miatt ez az ábrázolás került a meghívóra, a plakátra, a belépõjegyekre és a katalógus borítójára is.
    A kiállítás legrégibb mûtárgyát mi nem látjuk könyvnek: a buddhista szútrát tartalmazó, több mint tíz méter (!) hosszú tekercs 1149-ben készült. Huszonnégy táblanyomtatású ívbõl ragasztották össze: a huszonhárom szöveges ív elé egy fametszetes képet illesztettek, a tanító Sákjamuni Buddha és tanítványai ábrázolását.
    A különleges darabok között is különlegességnek számít egy másik buddhista szent szöveg nyomtatott és illusztrált példánya (formája átmeneti kínai "könyv" forma: leporelló, azaz a könnyebb kezelés végett harmonikává hajtogatott tekercs). A szöveg Liang Vu-ti kínai császár (uralkodott i. sz. 502-549 között) kegyes írása, amely bekerült a buddhista kánonba. Ezúttal azonban nem kínaiul, hanem a 11. század második felében készült tangut (kínai nevén hszi-hszia) fordításban nyomtatták ki. A tangutok - a tibetivel rokon nyelvet beszélõ törzsek - Északnyugat-Kína területén éltek, a 10-13. században szerveztek birodalmat és államot, kínai mintára, de mégis annyira önállóan, hogy a még saját írást is alkottak maguknak. Az is kínai mintára készült, de írásjegyei egyenletesebben teltek, mindegyik sok vonalból áll. A Tangut Birodalom fõvárosát 1227-ben földúlták Dzsingisz kán hadai, a népesség szétszóródott, késõbb a nyelv kihalt, az írást elfelejtették. De több mint hetven évvel a birodalom bukása után még használatban volt, mert 1300 körül még nyomtattak könyvet tangut nyelven és írással, ezt a példányt éppenséggel Hangcsouban, a kínai kultúra és könyvnyomtatás egyik legjelentõsebb központjában, de csaknem kétezer kilométerre a tangutok lakóhelyétõl.
    A késõbb általánosan elterjedt, fûzött kötésû, lapozható könyvforma egyik korai példája az 1249-ben nyomtatott Füveskönyv. Korábbi szövegek alapján számos gyógynövény tulajdonságait és használatának módját írja le. Igényes megformálású szövegét finoman részletezõ illusztrációk kisérik.
    A populáris irodalom egyik korai darabja A lámpakoppantó újabb elbeszélései, amelynek Fucsien tartományban készült 1511-es kiadását mutatta be a kiállítás. A fucsieni könyvesházak alakították ki azt a stílust, amelyet a kötet címlapja is mutat: a lap felsõ részén minden lapon illusztráció látható, alatta a kötet címe, illetve a folyamatos szöveg. A képek kevés vonallal, egyszerû kompozícióval ábrázolják a történetek egyes jeleneteit.
    1603-ban készült a Jeles festõk képeinek jegyzéke, az elsõ illusztrált könyv a festészetrõl. Szerzõje, Ku Ping százegynéhány régi és kortárs festõrõl közöl méltatást és mindegyiknek reprodukálja egy-egy mûvét, fametszetes kép formájában. Címlapjának kalligráfiája is rendkívül elegáns, az illusztrációk pedig bemutatják az írástudó festészet kedvelt témáit, színek hiányában is tudják érzékeltetni a kompozíciók sajátoságait, a képek finomságát.
    A bekerítõ sakk (gó játék) kézikönyve 1609-ból való alkotás. A játék leírásán és játszmák bemutatásán kívül Vang Ting-na a könyvben számos esszét gyûjtött egybe a sakkjáték irodalmi igényû méltatásaiból, és az egészet hat fametszetes képpel egészítette ki. Ezek a képek az írástudók életét, szórakozásait ábrázolják, nagy elbeszélõ kedvvel, igen finom, részletezõ stílusban. Számos más esettel együtt itt is nagyon sajnáltuk, hogy egy könyvet egyszerre csak egy helyen lehet kinyitni: eredetiben csak egy képet mutathattunk meg a látogatónak. Azt választottuk, amelyen egy sziklakertben sakkozó baráti társaságot ábrázolt a mûvész. A két játékos mellett két kibic üldögél, három kis szolgáló pedig lesi az urak kívánságait. A személyeket és a környezetet, a sziklákat és a növényeket egyaránt igen aprólékosan, finom vonásokkal "rajzolták" meg, de a nyugodt és összefogott kompozícióban egyetlen fölösleges részlet sincsen.
    Szung Jing-hszing 1637-ben jelentette meg Mesterségek a dolgok feltárásához címû könyvét. Gondos megfigyelések alapján leírta és egyszerû, kifejezõ ábrákon meg is mutatta a földmûvelés és a különféle kézmûves mesterségek, például a szövés-fonás, a kerámiamûvesség, a szénbányászat, a bronzöntés vagy a papírkészítés fõbb munkafolyamatait. (A kiállítást kísérõ dokumentáció kitûnõ fényképsorozatot tartalmazott a papír elõállításának Keleten napjainkban is élõ hagyományos technikájáról. Ezeken a fotókon ugyanazt a technikát láthattuk, mint a 17. századi fametszetes képeken.) A gazdag kötetben azonban nem találjuk meg sem a könyvnyomtatás, sem a hangszerkészítés leírását - úgy látszik, ezek a tevékenységek oly mértékben kötõdtek az írástudók (az elitkultúra) világához, hogy a mesterségek könyvében le sem írták õket.
    Nem sokkal késõbb jelent meg Hu Csen-jen már említett mûve, A Tíz Bambusz Csarnoka, a táblanyomtatás legbonyolultabb változatának remeke. A finom, árnyalatos festményreprodukciók és a szöveges lapok, a különféle stílusú kalligráfiák méltán szolgáltak mintaképül a következõ évszázadok írástudói számára. A bemutatott lapok egyikén látható kalligráfia úgynevezett fogalmazó írással készült, gyorsírásszerûen összevont ecsetvonásokkal, sajátos, a többi stílustól eltérõ ritmusú írásképpel. Ezt a stílust leginkább a magánéletben és a mûvészetben használták (a vele írt magánlevelek és feliratok az európai szemlélõ számára is értékelhetõk) absztrakt mûalkotásként.
    Más stílust képvisel A nyugati szoba címû színjáték 1628-1644 között megjelent kiadása (a színjáték magyar mûfordításban is olvasható). Illusztrációi nagyvonalú kompozíciók, helyenként finom részletezéssel ábrázolják a darab jeleneteit. Talán a legkedvesebb közülük az alvó fõhõsnek és álmának megjelenítése.
    Kevésbé részletezõek, de a környezetet is ábrázolják és igen kifejezõek a Vízparti történet százfejezetes változatának illusztrációi egy 17. század eleji kiadásban. A magyar fordításban is igen népszerû klasszikus regény mindegyik fejezetéhez készült egy-egy kép.
    A 18. században számos albumot készítettek, amelyek fametszetes tájképeken mutatták be egy-egy vidék szépségeit, nevezetességeit. A kiállításon szereplõ albumok közül A régi Sö körzet hegyei és völgyei címû alkotást emelném ki: lapjai madártávlatból ábrázolják a tájat, amelyen az emberi tevékenység megjelenítése a legérdekesebb, akkor is, amikor egy települést és körülötte a gátakkal tagolt megmûvelt földeket látjuk, de akkor is, amikor a folyó zúgói között szinte keresnünk kell a törékeny hajót és a hajót a partról vontató pici embereket.
    A kiállítás "legfiatalabb" tárgya még nincsen százéves. A száz virág írópapír, versek számára címû gyûjtemény 1911-ben, a kínai császárság utolsó évében készült, teljesen hagyományos formában, hagyományos módszerekkel, sok, árnyalatonként színezett nyomtató dúcokkal. Egy-egy virág színes képe látható a finom kerettel is díszített papírlapokon, ahol bõven marad hely egy-egy vers kalligrafikus lejegyzése számára.
    Talán ennek a néhány könyvnek, mûtárgynak a fölidézése is érzékelteti, milyen jelentõs eseménye volt ez a kiállítás kulturális életünknek, a Kínával való kulturális kapcsolatainknak. Ekkora jelentõségû kiállítás ötven év alatt csupán kettõ volt. 1954-ben, a Kínai Népköztársaság megalakulásának ötödik évfordulójára gazdag kortárs iparmûvészeti és népmûvészeti kiállítás érkezett Pekingbõl Budapestre (a bemutatott anyag felét azután a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeum megkapta ajándékba). Harminc évvel késõbb, 1984-ben pedig az ókori cseréphadsereg néhány katonáját és a kísérõleleteket állították ki a Magyar Nemzeti Múzeumban. Remélem s kívánom, hogy a hagyományos kínai kultúra további értékeinek megismerésére ne kelljen újabb évtizedeket várni.

MÚLTUNK

BOGNÁR FERENC

Gyermekkorom Albertiben

II., befejezõ rész

Magyarország elveszítette a háborút, és vezetõi elveszítették becsületüket. Lépten-nyomon nyomorékokat, féllábú, félkarú katonákat lehetett látni az utcán. Az elkeseredett emberek azt énekelték: "Kötelet a Tisza Pista nyakára!" Aztán meggyilkolták. Az ellenség már vicsorította fogait, de az ország feldarabolását, Trianont még nem lehetett elõre látni.
    Az õszirózsás forradalom a mi falunkban rablást, fosztogatást hozott. Édesapám a mészárszéke elõtt állt, csizmaszárában egy mészároskéssel, és várt. A handabandázók elvonultak az utcán és azt kiabálták: "Jani bácsihoz nem megyünk be!" Münczék tõlünk pár házra lévõ üzletének ajtaját puskatussal döngették azt kiabálva: "Nyissák ki, nyissák ki!" (Münczék idõs emberek voltak, elbujtak a pincébe.) Édesapám egy darabig várt, majd odament, beszélni próbált Virág Palival, aki kicsit be volt rúgva, nem akart apámra hallgatni. "Ne avatkozzon bele Jani bácsi" - mondotta. Csak azt láttam, hogy a következõ pillanatban a puska egy csavarással már apám kezében volt. Kibiztosította, és felszólította a tömeget: "Na gyerekek, most már elég volt, menjetek haza!"
    Másnap Virág Pali eljött megköszönni apámnak, hogy nem engedte õt rabolni. Egyébként, jóravaló villanyszerelõ volt.
    Az õszirózsás forradalom felfordulása után Károlyi Mihály átadta a hatalmat a Tanácsköztársaságnak.
    Gróf Szapáry erdejében majálisokat rendeztek.
    A Tanácsköztársaság bukása után jött a fehérterror.
    Egy emlékemet idézem ebbõl az idõbõl. (1919-ben 8 éves voltam.)
    Lovascsendõr hajtotta a házunk elõtt az elfogott vöröskatonákat. Egyikük kiforgatta a zsebeit, és eldobálva az iratait azt kiabálta: "Értesítsétek a szüleimet, Abonyi Tivadar a nevem!" A vele együtt nyolc vöröskatonát kihajtották a régi piactérre, és ott agyonlõtték õket.
    Misa bátyám kigyógyult az utolsó sebesülésébõl, a comblövésbõl is. Nagybátyáim leszereltek. A testvérek Misa bátyámat bízták meg a vendéglõ vezetésével.
    Az élet kezdett normalizálódni. Mi gyerekek tovább éltük gondtalan életünket. Amikor már elég jól kocsolyáztam, a befagyott tó tükörsima jegén nyolcasokat csináltam. Egy kör jobb lábbal, egy kör balról bal lábbal. Így folytattam mindaddig, amíg kialakult a nyolcas. Aztán mindannyian néztük, milyen szép a jégen a nyolcas. Általában nem is törölték le, nem karcolták össze, hagyták, hogy maradjon.
    A korcsolyázással kapcsolatban egy kellemetlen emléket is õrzök a tóról. A jégpálya szélén, a part mellett nem fagyott be a tó, a vékony jég alatt folyt a víz a vízimalom, a Gerle-patak felé, ezért egyik alkalommal beszakadt alattam. Elég mély volt a tó, de szerencsém volt, hogy közel voltam a parthoz, és Szarvas Karcsi nyújtotta a kezét, kihúzott a jég alól. Szaladtunk hazafelé. Éppen jött gróf Szapáry tejeskocsija, és a kocsis hazavitt bennünket. Mire hazaértem, olyan voltam, mint egy páncéllovag. A ruhámra ráfagyott a jég.
    Szegény édesanyám nagyon meg volt ijedve, befûtöttek a nagy, fehér kályhába, levetkõztettek, és édesanyám dörzsölte a testemet, azt mondogatva, hogy ez a gyerek biztosan tüdõgyulladást fog kapni. Már senki sem tudott a kályha közelében megmaradni, olyan foirró volt, én pedig még mindig remegtem, mint a kocsonya. Aztán lefektettek, másnap reggelig aludtam, és még csak meg sem fáztam.
    Nyáron sokszor kirándultunk Pali bátyámmal és a többi gyerekkel a Dolinába. Nagyon szép a Dolina vidéke. Sokszor ürgéket öntöttünk ki, és hajkurásztuk szegényeket, amikor kibújtak a lyukból.
    1920 augusztusában bevonultak a románok a faluba. Az udvarunkban gúlába rakták puskáikat. Két tiszt elfoglalta két szobánkat. Az Ipartestületben, a házunktól pár méterre, átellenben több embernek a fenekére huszonöt botot vertek, majdnem agyonverték õket. Azóta tudom, hogyan mondják románul: 25. Dozecsecsincs. A két tiszt közül az egyik egy magas, barna (nem tudom, milyen rangú), vad alak volt. A másik katonaorvos. Egyik éjszaka - isten tudja, hol járt - a magas, barna tiszt, leült a zongorához, és elkezdett játszani. Fütyült arra, hogy az egész ház alszik, és mindenkit felébreszt.
    Mi, Pali bátyámmal az udvarban szaladgáltunk a katonák között, és nem sokat törõdtünk azzal, hogy azok mit csinálnak. Ott ültek a földön, és egy alkalommal az egyik katona puskáját tisztogatta, miközben az elsült. Egy pár perc múlva kirohant az a tiszt, aki éjszaka zongorázott, egy korbáccsal a kezében, és majdnem agyonverte a katonát. Szerencsére, senkinek nem lett semmi baja, mert a golyó a levegõbe repült. Ugyanez a tiszt nagyon nézegette a nõvéremet, aki akkor 18 éves, szép lány volt. Azóta is emlékszem arra, hogy többször is megkérdezte a nõvéremtõl: "Unvemere domnyusáre?" Megjegyeztem ezt a mondatot és késõbb megkérdeztem, mit jelent ez magyarul? Azt jelenti: "Hova megy, kisasszony?"
    Édesapám nagyon megijedt, amikor látta, hogy ez a tiszt megpróbál kikezdeni a nõvéremmel, és elküldte õt Irsára a nagybátyámhoz, hogy bujtassa, amíg a románok el nem hagyják a falut.
    A másik román tiszttel kapcsolatban más emlékem van. Palival együtt elkaptuk a rühességet a katonáktól, vakaroztunk. Anyám megkérdezte azt orvos-tisztet, milyen betegség ez? Az orvos megfogta a karomat, felhajtotta az ingemet, és adott egy fekete kenõcsöt, hogy azzal kenegessenek bennünket. A rühesség három nap után elmúlt, és negyedik nap megfürödhettünk, lemoshattuk magunkról a büdös kenõcsöt.
    Szegény anyámnak nagy volt a meglepetése, a román katonák leszedték a kertben az összes paradicsomot, és megették, de még a tarisznyájukat is telerakták paradicsommal. Nem mert szólni nekik, de nagyon csodálkozott, hogy nyersen eszik a paradicsomot. Akkoriban Magyarországon ez még nem volt szokás.
    Nagyjából ezek voltak a kalandjaink a románokkal. Néhány hét után (pontos idõpontra nem emlékszem) kivonultak a falunkból. Mindenki fellélegzett, hogy megszabadultunk az idegen katonáktól.
    Miután a románok elhagyták a falunkat, egy nagy vasúti szerelvény állt meg a vasútállomás egyik sínpárján. Csupa marhavagon, erdélyi menekültekkel. Az egyik család Marosvásárhelyrõl jött, és édesapám meghívta õket a házunkhoz. A családnak három tagja volt: Wiegner Henrik meg a húgai, Szidónia és Herminke. Késõbb ebbõl az ismeretségbõl két házasság született. Henrik feleségül vette édesanyám húgát, Rózsikát, Szidóniát pedig elvette Misa bátyám. Herminke nõvérével együtt nagybátyám házában lakott haláláig.
    A szerelvényrõl még két férfi maradt Albertirsán. Az egyiket Prikkernek hívták, és késõbb Alberti fõjegyzõje lett. A másik tanárember volt, Kristófnak hívták, s volt egy fia is. Kristóf tanár úr Palit is tanította. Egyébként nagyon szeretett vadászni. Egyszer engemet is magával vitt, többedmagammal, egy kacsavadászatra. Az ingoványos talajon a lábamra piócák másztak fel, és én ordítani kezdtem, elriasztva a kacsákat, s elrontva ezzel a tanár úr vadászatát, amiért nagyon megszidott.
    Az elemi iskola elvégzése után édesapám beiratott a monori polgári iskolába és 11 éves koromban elkezdtem a vonatozást Irsáról Monorra és vissza.
    Idus nõvérem már 19-20 éves volt, sok irsai fiatalember udvarolt neki, de egyik sem volt komoly.
    Szántó bácsi egyik fiával évente többször megjelent kocsijával, és megvette a marhabõröket édesapámtól. Közben kinézte a nõvéremet az egyik fiának. Meghívta Monorra egy bálba, ahol bemutatta a legfiatalabb fiának, Somának. Õ is katona volt, 17 évesen vitték ki az olasz frontra, ahol súlyos betegséget szerzett.
    Pali bátyám is már nagy kamasz volt és udvarolgatott a lányoknak. Apám tõlem kérdezte, hogyan udvarol Pali a lányoknak. Én pedig elmondtam: hallottam, mikor azt mondta a Juliskának, hogy milyen szép fülbevalója, és milyen szép lánca van, és milyen szép szemei vannak. Apám nagyokat nevetett. "Szóval így udvarol a bátyád?"
    Édesapám pipázott, de cigarettázott is. Méregerõs dohányt szívott, csavart egyet, és megkínálta a bátyámat, mondván, hallom, már nagy fiú vagy és udvarolsz. A cigarettától Pali elkezdett köhögni, és nagyon rosszul lett. Mintha csak most is hallanám anyám szemrehányásait. "Neked mindig ilyen vicceid vannak, minek rászoktatni azt a taknyos kölyköt a dohányzásra?" Hogyhogy taknyos? Már udvarol, felelte édesapám, nagyokat nevetve.
    1922-ben már komollyá vált nõvérem kapcsolata Szántó Somával. Többször találkoztak, és az apja megkérte Idus kezét. Édesapám tétovázott, aztán beleegyezését adta, hogy hát, ha tetszenek egymásnak, legyen. (Itt hosszú évekre elõre kell ugranom a történetben. József Attila jut eszembe: "Az igazat mondd, ne csak a valódit." Nos, a valóság az, hogy Idus nõvérem jómódban ment férjhez, de mint késõbb kiderült, férje 17 évesen Piave mellett egy életre való betegséget szerzett be egy olasz nõtõl, amellyel nõvérem életét tönkretette. Nekem gyámom lett, holott neki lett volna szüksége gyámra, mert az én örökségemet is eltékozolta.)
    1923 telén történt aztán a nagy tragédia. Szüleim elindultak Idusékat meglátogatni Monorra, de nem vonattal mentek, hanem kocsin. Jól beburkolóztak, apám azt gondolta, így nem fognak megfázni. De édesanyám mégis megfázott, s a megfázásból tüdõgyulladás lett. Abban az idõben még nem ismerték a penicilint, egyetlen gyógymód a priznic volt. Vizes lepedõbe tekerték, és izzasztották szegényt. A betegséget nem tudta legyõzni a legyengült szervezet, és fiatalon, 42 éves korában meghalt.
    Szépen éltünk, mindenünk megvolt, olyan volt édesanyám halála, mintha villámcsapás sújtotta volna a házunkat.
    Én még 13 éves sem voltam. Bevittek a szobájába, hogy búcsúzzak el halott édesanyámtól. Kegyetlenség a gyermeket a halott édesanyához bevinni, hagyni kellett volna, hogy emlékeiben a régi, szép asszony arca maradhasson meg. A halott anyám elgyötört arca még sokáig kísértett.
    Édesapámat pedig még sohasem láttam ilyen állapotban. Erõs, jókedvû, határozott ember volt, és most ott láttam õt a fának dõlve zokogni. Két-három órán keresztül teljesen összetörte édesanyám halála.
    Nem tudott magához térni napokig. Mi hárman, Idus, Pali meg én, ott ültünk szótlanul. Jöttek a testvérek, az egész rokonság és a barátok. Nehéz azokat a napokat leírni.
    1923. november 20 és 1924. február 13. Ezeket a napokat egész életem során, soha többé nem tudtam elfelejteni.
    Édesapám megkérte legidõsebb unokanõvéremet, Ungvári Ilonát, hogy jöjjön el hozzánk, és vigyázzon ránk, gyerekekre, lakjon nálunk. 1924. február 4-én volt a születésnapom. Édesapám egy zsebórával ajándékozott meg. Akkor még az volt a divat, hogy a nadrág felett volt egy mellény, és arra jött a kiskabát. A mellényzsebembe tettem a zsebórát, és átfûztem a láncot a másik zsebbe. Apám próbált viccelõdni, hogy nyissam ki a zakómat, hogy lássák az órát, amit a születésnapomra kaptam.
    Nem sokáig viccelõdhetett, pár napra rá elköszönt tõlünk, Ilonára bízott bennünket és elindult a kabai vásárba. Magával vitte az összes pénzét.
    Este késõn indult, hogy a vasútállomáson felszálljon az éjfél körül induló vonatra. A Vasút utcán ment végig, amely akkor még nem volt beépítve, csak egyik oldalán volt néhány magányos ház.
    Akkor láttuk utoljára.
    Este enyhe volt az idõ, éjjel félméteres hó esett.
    Hajnalban éktelen dörömbölésre ébredtünk. Ablakainkat zörgették. Nagy nehezen kinyitottuk hálószobánk behavazott, jégvirágos ablakát. Az uradalom tejeskocsisa volt, torkaszakadtából kiáltozott: - Megölték az apjukat!
    Megölték! Megölték!... Nehezen hatolt az agyunkig, az értelmünkig. Megölték apánkat. Ez nem lehet igaz! Ki, és miért tette volna?
    A kocsis maga találta meg apánkat az állomáshoz vezetõ, magas töltésre épült úton, a Vasút utca közepén. A lovak hirtelen megtorpantak, õ leszállt, és ott találta apánkat három késszúrással a mellében. A gyilkos, vagy a gyilkosok még a nyakát is elvágták.
    Egy-két nap alatt apám bestiális meggyilkolásának egész törtrénete bejárta a falu minden zegét-zugát, olyan volt a házunk, mint egy siralomház, zarándokhely vagy fõhadiszállás, vagy mind a három együttvéve. Ott voltak a rokonok, nagybácsik, nagynénik, szomszédok, barátok. Családunk, különösen édesapám, köztiszteletben állt. Nemcsak az apám, de az õ apja, nagyapja is a falu szülötte volt, a mesterséget is generációk hosszú során örökölték egymástól.
    A csendõrök és a szenzációhajhász riporterek hetekig ott lebzseltek és kilincseltek nálunk. Az Est-ben, a Pesti Naplóban, az Az Újságban és más napilapokban hajmeresztõ cikkek jelentek meg öles címekkel a gyilkosság körülményeirõl, a családról, nõvéremrõl, bátyámról és rólam.
    A vizsgálat szerint hosszú pengéjû késsel vagy bajonettel követték el a rablógyilkosságot. Hirtelen támadtak rá, meglepték, még a télikabátja zsebében tartott revolverét sem tudta használni. Állitólag már az elsõ szúrás is halálos volt. A nála levõ több tízezer koronát elrabolták.
    Ezt az eseményt, ezt a borzalmat, amely röviddel anyánk halála után következett be, nehéz még ennyi év elteltével is leírni.
    Szüleim tragikus halálával véget ért gyönyörû gyermekkorom.

MÛHELY

ROZSNYAI ERVIN

Nemzet és szerelem

Fejezet a szerzõ "Két Machiavelli" címû készülõ mûvébõl

A nemzeti lét szükségessége és hiánya közti ellentmondás, mint Itália sorsának meghatározója, visszatükrözõdött az olasz irodalom legnagyobbjainak mûveiben. A jelen nyomorúsága különösen fájdalmas volt, ha a múlthoz, a római világbirodalom hajdani nagyságához mérték. "Rab Itália, hajh, nyomor tanyája, (kormánytalan hajó vad förgetegben,/ világnak nem úrnõje, csak rimája!" Dante szólt így az Isteni Színjátékban egy emberöltõvel késõbb pedig Petrarca nem kisebb megrendüléssel számolt be római útján szerzett élményeirõl, a táj harmonikus szépségeivel vetve össze a mindennapok zaklatottságát. "Édes vizek forrásai zúgnak a hegyekrõl, szarvasok, dámvadak, vadkecskék s az erdõ vadon nyájai bolyonganak a tágas dombokon [...] Az ökörcsordákat, szelíd juhnyájakat, az emberi munka gyümölcsét, [...] a természet ajándékait, a közeli tavakat és folyókat, a nem túl távoli tengert szóval sem említem. - Egyedül a béke van innen számkivetve [...] Gondold csak el, a pásztor fegyverben vigyázza az erdõt, de nem farkastól tart, hanem rablóktól. A szántóvetõ páncélingben jár, és paraszti ösztöke helyett lándzsával noszogatja a vonakodó ökröket: [...] a halász a csalétket nem botra, de kemény kardra fûzi, [...] s ha vizet akar meríteni a kútból, rozsdás sisakját köti mocskos kötélre. [...] E vidék lakosai közt nincs biztonság, békesség, emberiesség, csupán háborúról, gyûlöletrõl és hasonló démonokról hallhatsz."
    Nemcsak az idegen hadaknak tulajdonítható ez az állapot. "Itália minden városa apró / zsarnokkal telve" - fakad ki Dante, és Jacob Burckhardt kortörténete révén pontos képzeteink lehetnek az ilyen zsarnokocskákról. A 14. század kényurai közül a svájci kultúrtörténész megemlíti - más címeres gazemberek mellett - a milánói Bernab Viscontit, aki az állam legfontosabb céljának a fejedelem vadkan-vadászatát tartotta: "ha valaki ebben útjába állt, megkínozták és kivégezték: a reszketõ nép köteles volt etetni ötezer vadászkutyáját, és a legszigorúbb felelõsséggel tartozott a kutyák jólétéért". Ez a fejedelem 100 000 aranyforint hozománnyal házasította ki mind a hét leányát, és roppant kincseket gyûjtött. - A század végén uralkodó Giovanni Maria fejedelmet "megint a kutyái tették híressé, de már nem vadászkutyái, hanem az emberek szétmarcangolására idomított állatai, amelyeknek neve éppúgy reánk maradt, mint Valentinianus császár medvéié". A 15. századbeli sienai Pandolfo Petrucci másban lelte örömét: "az volt a nyári szórakozása, hogy a Monte Amietáról kõtömböket gurított le, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál el velük". És miben jeleskedtek a nagyobb uralkodó családok tagjai? Aragóniai Alfonz, aki 1435 óta Nápolyt birtokolta, "egész lényében fényes jelenség volt", szerény, "az emberekkel való érintkezésében elragadóan szeretretreméltó", csak hát a pazarlásnak nem tudott ellenállni, és amikor az Abruzzókban nagy földrengés pusztított, a túlélõkkel fizettette meg az elpusztultak adóját. Utódja a trónon, Ferrante, a vadászaton kívül "két gyönyörûségének engedte át magát: ellenségeit szerette a maga közelében tudni, akár élve, jól õrzött börtönökben, akár holtan és bebalzsamozva, abban a ruhában, melyet életükben viseltek. Nevetve beszélt meghittjeivel foglyairól: múmiagyûjteményét nem is rejtegette". Az effélékkel szemben mondta ki már a 14. században Boccaccio az ellenállás jogát: "Királynak, fejedelemnek hívjam-e a kényurat, és hûséggel legyek hozzá, mint fölöttem valóhoz? Nem! Mert õ a közjónak ellensége. Élhetek ellene fegyverrel, összeesküvéssel, kémekkel, lessel, csellel: szent és szükséges cselekedet ez. Nincs kedvesebb áldozat a zsarnok vérénél."
    Az országot eszelõs követeléseik tárgyává alacsonyító zsarnokocskákra a közös ügy, a haza nevében zúdítják haragjukat a nagy olasz klasszikusok. A hazáról, Itáliáról szinte vallásos áhítattal beszélnek. Petrarca ódát ír hozzá: "Nem ez a föld, amelyen megszülettem? / Nem ez az õsi fészek, / az anyaföld, amelyben / atyánkfiai rendben elpihentek?" Másutt "szép Anyának", "mindenség díszének" nevezi. De milyen hazáról, pátriáról is van szó? Nem arról, amit a rómaiak "res patrumnak", az "atyák", a patríciusok, a nemesek ügyének mondtak. A középkorból kifelé tekintõ olaszoknál a haza eszméje összekapcsolódik a polgári egyenlõségeszmének, a születési elõjogok elutasításának korai formáival. Már Guinizelli, a 13. század költõje azt vallotta, hogy a nemesség az erénytõl, a virtustól függ, nem a születéstõl. Dante szintén az erkölcsi és értelmi kiválóságokhoz köti az igazi nemességet, és tudatos önneveléssel küzd "vérünk gõgje", a "hitvány nemesség" hiú, hamis önérzete ellen, amelyrõl nem titkolja, hogy benne is megvan; de a legradikálisabb nyilatkozat Petrarcáé, aki megrója egy levelében Cola di Rienzót, az 1347-es római felkelés vezérét: miért nem ölte meg a nemeseket? A 15. században a Lorenzo Medici irodalmi köréhez tartozó Luigi Pulci, többek közt, egy szamárháton megvívott lovagi torna ábrázolásával, nyelvet ölt komikus eposzában a nemesi létmód sajátos koncentrátumára, a lovagvilágra; ugyanennek az írói körnek egy másik jeles tagja pedig, a fiatalon elhunyt Pico della Mirandola, kibontja az antifeudális egyenlõségeszmébõl az ember önteremtésének mintegy három évszázaddal késõbb, a felvilágosodásban kiteljesedõ gondolatát. Az ember "a világ csomója és köteléke" (nodus et vinculum mundi), "önmaga alkotója és szobrásza", vallja Pico, és Az emberi méltóságról c. írásában így beszélteti az Ádámot eligazító Istent: "Olyan lénynek alkottalak, aki sem égi, sem földi, sem halandó, sem halhatatlan - azért, hogy a magad alkotója és legyõzõje légy: állattá fajulhatsz el, és Istenhez hasonló lénnyé születhetsz újjá. Az állatok az anyaméhbõl viszik magukkal azt, amire szükségük lesz [...] Csak te tudsz szabad akaratod szerint fejlõdni és nõni: mindenfajta életre megvannak benned a csírák." Ez a szemlélet nemcsak az emberek születési elõjogok szerinti megosztásával, hanem az eredendõ bûn dogmájával is ellentétes.
    Visszatérve kiindulópontunkhoz: a hazának az olasz reneszánszban kimunkált fogalma az emberek születési egyenlõségére épül, a nemzet közös otthonát jelöli. A nemzet a feudális rendeknél magasabb, osztatlan egység, amely minden egyes olaszt magába ölel a közös történelmi és kulturális hagyományok, a közös nyelv erejével. E helyi nyelvjárásból kiemelkedõ közös nyelvnek, tehát a nemzeti és állami egységnek a megteremtése érdekében írt Dante értekezést "a népnyelven való ékesszólásról" - egyelõre még latinul: De vulgari eloquentia - , s végül Firenze nyelvjárása alapján meg is alkotta hatalmas Színjátékával az olasz irodalmi nyelvet.
    A nemzeti nyelv kimûvelése a nemzetállam objektív szükségletét jelezte, de magát az államot és a megvalósítására hivatott politikai cselekvést, ha ösztönözte is, nem pótolhatta. Bár e cselekvés mikéntjérõl különbözõképpen vélekedtek a reneszánsz gondolkodói, abban többnyire egyetértettek, hogy a politikai széttagoltságért, az emiatti viszályokért és a siralmas erkölcsi állapotokért elsõsorban a klérus világi hatalma és kapzsisága felelõs. Ezért éppen Itáliában hangzott fel elõször a majdani polgári forradalmak követelése az egyház világi hatalmának eltörlésérõl: itt mutatkozott ugyanis a legélesebb ellentét a kezdõdõ polgárosodás és a megcsontosodott feudalizmust megtestesítõ római egyház között, amely önálló monarchiává szervezõdve, kettévágta a félszigetet, útját állta egy esetleges nemzeti egyesítési kísérletnek, és óriási birtokokkal, pénzzel, befolyással alátámasztott politikai hatalmát jóideig a császároknál is feljebb álló legfõbb hatalomnak akarta elismertetni Európában. Mohósága látványos volt, tekintélyét lesüllyesztette papjainak, különösen felelõs vezetõinek botrányos életvitele.
    A tömegbefolyást veszélyeztetõ erkölcsi züllés ellen reformmozgalmak keletkeztek magában ez egyházban is, visszatérést sürgetve az evangéliumi eszményekhez. Ezek a mozgalmak nemegyszer elég hamar hivatalossá váltak, és a hierarchiába integrálódva, hasonultak gyakorlati életükben azokhoz az intézményekhez, amelyeket eredetileg meg akartak reformálni; újító eszméik mégsem enyésztek el nyomtalanul, sõt, a legjobb gondolkodók munkásságában a leendõ reformáció eszményeit elõlegezték. Dante az egyik elsõ és legerõteljesebb hangadójuk - a költõ, aki a ferencesek harmadik, világi rendjének tagja volt (akárcsak festõbarátja, Giotto), és kíméletlen kritikává fejlesztette a rendalapító Assisi erkölcsi megújulást célzó kezdeményezéseit. "Járt Kéfás és járt Választott Edénye / a Szentléleknek, mezítláb, soványon, / akármely csárda étkével beérve. /De mái pásztor nincs, hogy ne kívánjon / két szolgát - oly súlyos! - , ki támogatja, / s még uszályával egyet aki bánjon. / Díszménjeit palásttal borogatja, / úgy, hogy egy bõr takar két állatot. / Óh, türelem, hogy nem roskadsz alatta!" "A gondolat - az apostoli szegénység mint eszmény - Assisi Ferencé, de a hang már nem az övé: nem az alázat nyöszörgése, hanem a reformáció két évszázaddal késõbb felüvöltõ forgószele. A korrupt pápák a pokolba kerülnek, mint III. Miklós, aki méltatlan õrzõje volt a mennyország rábízott kincseinek: "S ha nem nézném még itt is tisztelettel / a szent kulcsokat, miket vígan élve / kezeltél ott fönn szennyezett kezeddel, / még keményebb lennék hozzád beszélve, / mert kapzsiságtok rontja a világot, / jókat tiporva, rosszakat kímélve!" "Istenné tettetek aranyt, ezüstöt, / nálatok bálványimádó se rosszabb, / egyet imád az, százakat a püspök." A poklot bejáró Dante nem érez szánalmat a bûnhõdõ pápák szenvedése láttán, amelyet kegyetlen fantáziával õ maga eszelt ki számukra: fejjel lefelé szoronganak egy szûk, kútszerû lyukban - hogy kihulljon a zsebükbõl az arany, amit életükben beletömtek - , talpukon tûz ég, s egy hellyel lejjebb csúsznak, ha megérkezik a következõ pápa. Miklóst az egyelõre még élõ VIII. Bonifác fogja lejjebb nyomni - róla Szent Péter a Paradicsomban igen elkeseredetten nyilatkozik: "Aki e földön helyem bitorolja, / helyem, helyem, mely az Isten fiának / szemében olyan, mintha üres volna: / tette, hogy síromon kloáka támadt, / vér és bûz kloákája, hol a Sátán, / ki innen esett, tetszeleg magának." Dante Nagy Konstantin római császárt teszi felelõssé ezekért az állapotokért, hitelt adva annak a 15. századig történelmi tényként elfogadott híresztelésnek, hogy a római egyház a császár adománylevele révén lett világi hatalommá. (A kérdéses okmányt, amelyben az áll, hegy Konstantin a sajátjával egyenlõ hatalmat ruház a római püspökre, neki adja Rómát, az itáliai városokat és a birodalom összes nyugati tartományait, õ maga pedig visszavonul Konstantinápolyba, valójában többszáz évvel késõbb hamisították, amint azt Lorenzo Valla, a neves humanista 1440-ben filológiai elemzéssel kimutatta.) A költõ történelmi tévedésének persze nincs érdemi jelentõsége: fontosabb az, hogy jelképrendszerében a római udvart a kapzsiság megelevenítõje, a nõstényfarkas jelképezi.
    Az evangéliumi szegénység eszményének megcsúfolása háborítja fel Petrarcát is. "Elképed az ember, ha az egykori szegény halászokra gondol, és ezeket látja itt arannyal,bíborral rakottan, a fejedelmektõl és a nemzetektõl elorzott zsákmánynyal hivalkodva, amikor partra vont bárkák helyett fényûzõ palotákat lát s a hegyeken a villák kerítéseit a szegényes hálók helyett, amelyekkel a hajdani halászok a galileai forró napon szûkös élelmüket alig tudták megkeresni [...] Itt most csak hazug beszédet hallani... A szent magány helyett elvetemült tömeget látni, a legpimaszabb csatlósok özönlõ hadsorait, tisztító böjtök helyett élveteg lakomákat, ájtatos zarándokok helyett embertelen, aljas semmittevõket, az apostolok meztelen lába helyett tolvajok hófehér paripáit, amelyek arannyal felszerszámozva, arannyal borítva, aranyat harapdálva száguldoznak, és ha Isten e szolgákhoz nem illõ fényûzést meg nem fékezi, maholnap aranyból lesz a patkójuk is." Petrarca kanonok volt Avignonban, jól ismerte a pápai udvart, és nemcsak prózában kárhoztatta gyalázatosságait, hanem szonettekben is, abban a versformában, amely egyébként szerelmi líráját szokta varázsos zengéssel megszólaltatni, a harag szószólójaként azonban ökölbe szorul és lesújt, mint az ótestamentumi prófétáknak, Danténak vagy a majdani reformáció prédikátorainak átkai. "Atyáid ellen hol veszed a merszet, / ki egykor szûzi szegénységbõl lettél, / orcátlan ringyó?" "Árulás fészke, kapzsi Babilon, hol a palotákban vének nyûvik csitri lányok testét, bûzöd az Úr orrát facsarja! Reng a föld, mely hátán tûr meg téged de bizony mondom, eldõl a gõgös bástya és a bálvány, ebül szerzett kincsed tûz emészti!"
    Átkozódik az ábrándos lelkû költõ - lehetséges azonban, hogy az átoknál is kíméletlenebb és hatékonyabb a gúny, a vizet prédikáló borivók kacagtató kipellengérezése, amelynek Boccaccio a mestere. Tõle aztán megkapják a magukét ez ereklyékkel házaló szélhámosok, a hókuszpókuszos csodatevõk, a titkon üzekedõ szerzetesek és apácák. Erkölcseikrõl bájos kis elbeszélések rántják le a leplet: a kolostori kertészlegény története, akit kilenc apáca kényszerít szerelmi szolgálatokra: az apátnõ, aki fenyíteni indul a bujálkodáson kapott apácát, de fõkötõje helyett sietségében a nála tartózkodó pap alsónadrágját húzza a fejére. A Tartuffe-elõdök egész sorát vonultatja fel a leggroteszkebb helyzetekben a szabadszájú író, hogy az álszent moralizálást félresöpörve, általuk tegye közszemlére a megszentelt intézmények és személyek romlottságát, erénytõl csöpögõ szólamaik és sóvár gyakorlatuk antagonizmusát. Malackodik? "... nyilvánvaló, hogy emez novellákat nem templomban mondották el [...] Kinek az a dolga, hogy Miatyánkot mondjon, s hurkát meg pástétomot süssön a lelki atyjának, hagyja békén emez novellákat, ezek bizony nem szaladnak senki után, hogy elolvassa õket, ámbátor ugyan a szenteskedõ nénikék is mondanak s elkövetnek néhanapján efféle dolgokat." Így búcsúzik Boccaccio a Dekameron olvasóitól."
    A polgári szellem korai olasz úttörõi a természetes érzelmeket állítják szembe az ájtatos hazugságokkal, a dolgok néven nevezését a sarlatán ködösítéssel, s ha vágyakoznak is még az égi boldogságra, érdeklõdésüket sokkal inkább az evilági közeg, az évszázadokon át lecsepült földi valóság ébreszti fel. "A természetet mint legjobb vezetõt, mint egy Istent kövessük" - írta Petrarca, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy valami egészen meghökkentõt cselekedett, ami azelõtt senkinek nem jutott volna eszébe: 1336. április 26-án öccse társaságában megmászta a Mont Venteux-t, a Szeles Hegyet, anélkül hogy ott bármi dolga lett volna, pusztán a természet szépsége iránti szenvedélytõl hajtva. És hogy mennyire rokon ez az újmódi szenvedély a hazához fûzõdõ érzelmekkel, arról maga a költõ számol be: "Elsõ pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam, és mintegy elzsibbadtam a szokatlanul könnyû levegõ bûvöletében. Körülnéztem, s lábam alatt láttam a felhõket [...] Arrafelé fordítottam a tekintetemet, amerre a szívem leginkább hajlik, Itália felé. És noha nagy messzeség választott el a havas, fenséges Alpoktól, közelieknek tûntek elõttem [...] Egy sóhajt küldtem bevallom, Itália egéhez, mely csak a képzeletem, nem pedig a szemem elõtt lebegett, és a szívemet égõ vágyódás marta, hogy viszontláthassam barátaimat és hazámat."
    Világos: ha a túlvilág érdekelné, mi köze volna természethez és hazához? Természet és haza - az új világszemlélet szerves egységbe fogja a kettõt, ahogy ugyanennek a szemléletnek az alapján merítenek erõt a kor olasz gondolkodói a régi görög és római bölcsességbõl, a "pogányok" irodalmából saját kortársaik hithû barbárságai ellen, vagy keresik a római történelemben azt a közös összekovácsoló hagyományt, amelynek örököséül hazájukat szánták. Ezért fordított Petrarca Homéroszt és írt latin nyelvû hõskölteményt Scipióról, a Karthágót legyõzõ római hadvezérrõl, ezért járta régi kéziratok után kutatva a kolostori és apátsági könyvtárakat, nem is eredménytelenül, mert a kallódó ódonságok között sikerült felfedeznie Plinius, Titus Livius és Marcus Terentius Varro írásait, Cicero két levelét és két beszédét. Eszmei harc volt mindez, méghozzá többnyire tudatos: a régi források felkutatása és a nyelvmûvelés, a szégyentelen klérus megszégyenítése és a természetrajongás, a sokféle ágból egy mederbe ömlõ áramlás, amelynek sodra a polgárosodás, a nemzeti lét, a nemzetállami egység felé tört.
    Állami egység - de hogyan? Ki fogja megvalósítani? A pápa? A császár? Vagy valamelyik olasz hercegség, fejedelemség, királyság, köztársaság? És milyen formában? Petrarca az abszolút monarchiáért száll síkra. "Bizonyos, hogy a dolgok mai állapotában, az engesztelhetetlen polgári viszálykodások idején, az egyetlen fejedelem kormánya a legjobb eszköz Itália erõinek egyesítésére és helyreállítására, mivel hazánkat a hosszú háború õrülete annyira meggyengítette. Ezt én megértettem, s megvallom, hogy a mi betegségünkre az egyetlen uralkodó ereje lenne szükséges." Dante szintén egyeduralomra gondolt, mégpedig - ghibellin (császárpárti) lévén - a német-római császár jogara alatt, s lelkesen ünnepelte az itáliai hadjáratra induló VII. (Luxemburgi) Henriket mint az ország reménybeli egyesítõjét. Reményeit csakhamar szertefoszlatta a császár váratlan halála, az egységet megteremtõ egyeduralkodó azonban továbbra is Dante vágyálma maradt, és megszabta az Engels által "ghibellin pártkölteménynek" nevezett Színjáték politikai tartalmát. A pokol legmélyebb pontján az impériumra kezet emelõk bûnhõdnek, a Caesar-gyilkos Brutus és összeesküvõ társa, Cassius; Júdás mellett õk a világon a legnagyobb bûnösök. Mindhármukat a jégbefagyott, háromfejû Lucifer nyúzza szünet nélkül iszonyú karmaival és õrli malomkõ módjára a fogaival, mindegyik szájában egyet-egyet. A Caesart elárulók tehát ugyanazt a büntetést kapják, mint Isten Fiának árulója, vagyis Caesar - illetve az impérium, a császárság intézménye - isteni méltóságra emelkedik, és egyenrangúvá lesz Jézus Krisztussal. Mi más ez az adott összefüggésben, mint a nemzeti egység, a nemzetállam istenítése?
    Az egységes állam: objektív, de egyelõre meg nem valósítható szükségesség; eszmény, mégpedig nem teológiai, hanem nagyon is evilági (a filozófia nyelvén: immanens), mégis mintegy túlvilágivá (transzcendenssé) lesz a tudatban, mert megvalósitásához nincsenek meg az eszközök; földi (politikai) cél, de megközelíthetetlensége miatt mitikusnak tûnik. Az ilyesfajta immanens transzcendencia - a realisztikus és a teológiai, az "evilágra" és a "túlvilágra" irányuló szemléletmód összefonódása - nem korlátozódik sem a politika területére, sem a reneszánsz idõszakára, és a különbözõ korokban az ideológia valamennyi tartományában megjelenik. Átfogóbb okaira még visszatérünk e tanulmány utolsó elõtti fejezetében, most csupán annyit szeretnénk kiemelni, hogy a reneszánsz mint feudális talajon polgári elemeket tartalmazó átmeneti korszak különösen alkalmas ezeknek az ellentétes ideológiai elemeknek a keveredésére, és még inkább fogékony rá az olasz reneszánsz, ahol az átmenet általános ellentmondásait a nemzeti egység sajátos problémái tetézik. A reneszánsz - újjászületés - a teológiai világképtõl való függetlenedés újító eszméit hozza világra, de ugyanakkor a régi gondolkodásmód is tartja magát: realizmus és mágikus homály, tudományos racionalitás és ködös alkímiák, modernség és középkor elválaszthatatlanul összevegyülnek egymással, mint Dante Színjátékában, s hol a mítosz ölt realista vagy akár nyersen naturalisztikus formát, hol a reális tartalom jelentkezik mitikus vagy egyszerûen csak naiv és primitív formában. Talán hasznos lesz az utóbbi esetet egy tanulságos, bár tulajdonképpeni témánknál kicsit késõbbi példával megvilágítani.
    Paracelsus, a 16. század kimagasló orvosa, úgy vélekedett, hogy a tüdõgyulladást a csillgoktól megrontott tüzes levegõ okozza. Ostobaság? A mai fülnek bizonyára az. Ám e csacskaságnak a maga korában értékes filozófiai tartalma volt, amely lényegileg egybehangzott a kopernikuszi felismeréssel. A régi, arisztotelészi eredetû geocentrikus-teológiai világkép éles különbséget tett a végtelen körmozgást végzõ égboltozat és a földi világ között: az egyik tökéletes és örök, a másik tökéletlen és romlandó, összemérhetetlen amazzal. A kopernikuszi felismerés halálos csapást mért erre a kettéosztásra: a heliocentrikus világ egységes törvények szerint mozgó, bensõleg összefüggõ rendszer, az égnek nincs kitüntetett helyzete a földhöz képest. Emiatt üldözte tûzzel-vassal a katolikus egyház Kopernikusz követõit. Ha mármost a tüdõgyulladásért a csillagoktól megrontott tüzes levegõ felelõs, akkor anyagi közeg által közvetített anyagi kapcsolat van a földi és az égi jelenségek között - vagyis Paracelsus, aki a betegségek okát a szervezet kémiai folyamatainak zavaraiban kereste, ugyanúgy állást foglalt az ég és a föld teológiai dualizmusa ellen, mint Kopernikusz, még ha gondolata nem szabadult is meg a régi hiedelmek zavaros, babonás formájától.
    A gondolat tehát fordulatot tesz a valóság felé, vágyai azonban nagyobbak a lehetõségeinél. Kettõs ellentmondás keletkezik emiatt: a forradalmi új eszmék ellentéte egyrészt a régiekkel, másrészt a régi eszméket szakadatlanul újjáélesztõ saját korlátaikkal. Ezt a kettõs ellentmondást is példával igyekszünk bemutatni, összehasonlítva, hogyan ítélte meg ugyanazt a tulajdonságot, a kíváncsiságot Aurelius Augustinus (Szent Ágoston) a 4., és Dante a 14. század küszöbén. A keresztény egyházatya, A kíváncsiság kísértése címet adta fõ mûve, a Vallomások egyik fejezetének. A kíváncsiság - írja itt - hívságos és az érzékek kísértésénél is veszedelmesebb, mert "a tudásra irányul", és "a természet rejtett dolgainak felkutatására ösztönöz, holott ezek rajtunk kívül állnak, és ismeretüknek semmi haszna sincsen". - Most pedig figyeljünk Odisszeuszra, akivel Dante találkozott a Pokol nyolcadik körében, a csalók között, és meghallotta tõle utolsó útjának történetét. Trója tízéves ostroma után tíz évig bolyongott Odisszeusz a tengeren, míg hazaérkezett, de hiába volt távol kétszer tíz esztendõn át, mégsem tudott megülni otthonában. "... se kisfiam, se vénségtõl elernyedt / atyám, se nõm, akinek örömére / õriznem kellett köteles szerelmet, / le nem gyõzhetett - lelkem szenvedélye: / látni világot, emberek hibáját, / s erényüket, s okulni, mennyiféle. / S bejártam a tenger ezernyi táját, / pár szál deszkával és a pár legénnyel, / ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát." "Elhajóztak a hispán partok elõtt, fáradtan, megvénülten jutottak el a tengernek ahhoz a részéhez, amelyet akkor Herkules Oszlopainak neveztek (ma Gibraltári-szorosnak), utána már az ismeretlen következett, ahová nem lett volna szabad kimerészkedni, hiszen köztudomású, hogy ott végzõdik a a világ. De Odisszeuszt éppen ez vonzotta, a szirének énekénél is csábítóbban. " » Ó, társak, bár veszélyek ezre víja / szíveteket, mégis nyugatra hágtok; / ha látástokból, bármi sok a híja, / õriztek - szóltam - még egy csöppnyi lángot, / ne sajnáljátok megkeresni tõle / a Nap útján a néptelen világot! / Gondoljatok az emberi erõre: / nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni elõre! « / Így tettem bennük élessé a vágyat , / e kis beszéddel, útra; úgy, hogy õket / alig tarthattam: nem volt egy se fáradt. / A far keletre, és az evezõket / bolond repülés szárnyaivá tettük, / s vitorláink mind balfelé verõdtek. / Új ég, új csillag ragyogott felettünk, / ha jött az éj; a mi egünk lebújva / a tenger alá, már egészen eltûnt." Egyszer csak egy magas hegy bukkant fel elõttünk - a Purgatórium hegye - , hát sikerült? Partra szállhatnak az ismeretlen földön, ahol elõttük még senki sem járt? "Örültünk, de örömünk gyászba múlott, / mert az új földrõl felhõ jött, s viharja / kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott, / s háromszor azt a vízben megcsavarta, / negyedszer a farát magasba vonta, / orrát mélybe - valaki így akarta, / s fejük fölött a vizet összenyomta."
    Világot látni - ez a szenvedély hajtja a legendák hajósát, mert az ember nem tengõdésre, hanem tudásra és haladásra született ("per seguir virtute" - arra, hogy kövesse az erényt, a virtust). Alig hihetõ, hogy ez az Odisszeusz, vagyis Dante, nagyjából kortársa volt Giovanni Fidanza ferences rendfõnöknek, aki Szent Bonaventura néven lett doctor seraphicus, az égi tudományok szeráfi doktora, és Soliloquiumában, önmagával folytatott magányos beszélgetéseiben így írt: "... vedd szemügyre, lelkem, az érzéki világot, de csak abból a célból, hogy megvessed", mivel "a világ bölcsessége nemcsak földi, hanem állati, sõt ördögi dolog". A szeráfi doktor halálakor Dante 9 éves volt, mégis úgy tûnik, egész korszak választja el annak a rendnek a fõnökétõl, amelyhez maga is tartozott. Az õ lelkében Odiszszeusz szenvedélye, új világok felfedezésének vágya lobog. Mi másért vágott volna neki elsõként a nemzeti nyelven megszólaló, új idõket meghirdetõ nagyepika nyílt óceánjának? Ennek az óceánnak õ a dicsõséges Kolumbusza.
    A cél - az eszmény - érzéki-földi természete és mitikus megközelíthetetlensége, valóságos és túlvilági jellege (immanens transzcendenciája) sehol sem szembeötlõbb, mint Dante és Petrarca szerelmi tárgyú költészetében. Ennek a témakörnek egyik legszebb darabja Francesca és Paolo epizódja a Pokol második körében, ahol a bujálkodók bûnhõdnek. Már az elhelyezésük is sokat mond. Dante nem sorolja õket a nagy bûnösökhöz; ezek az alsóbb körökben szenvedik el a büntetésüket (annál súlyosabbat, minél lentebbi a kör). A bujálkodókat forgószél hajtja örökösen, ahogy életükben a vágy hajtotta õket; büntetésük megegyezik a bûnnel, csak éppen öröm helyett gyötrõdést hoz, nincs pillanatnyi megállásuk. Láttukra Dante szemében "részvétkönny remeg", hiszen ezt a bûnt maga is rendszeresen gyakorolta, igazából nem is ítéli el. (Nem úgy, mint az egyházfõk korrupcióját, mint Miklós pápát, aki iránt szemernyi részvétet sem érez.) Megszólít egy sodródó párt: miért kerültek ide? A fiatal Francesca, Rimini urának felesége válaszol: szerelmembe esett férje öccsével, Paolóval. "Szerelem, gyenge szívnek könnyû méreg, / társamat vágyra bujtá testemért, mely / oly csúf halált halt, rágondolni félek." Hogyan történt? Egy könyvet olvasgattak Lancelot-ról, a Kerek Asztal lovagjáról, aki urának, Arthur királynak a feleségét szerette. "Szemet ez gyakran szememen felejtett, / s arcunk az olvasásba belesápadt, / de fõleg egy pont lett, amely megejtett. / Szent mosolyáról olvasván a vágynak, / mely csak egy csókra szomjazik bolondul, / ez, aki többet tõlem el se válhat, / ajkon csókolt, remegve izgalomtul." "Aznap többet nem olvasánk azontúl." A férj rajtakapta õket, és mindkettõjüket megölte (most a Pokol legalsó körében, a testvérgyilkosok között bûnhõdik, jóllehet a korabeli szokások szerint a megcsalt férjnek jogában állt megölni feleségét és a csábítót). Abban a világban, ahol a házasság vagyoni és politikai érdekeken alapul, a szerelem - az igazi - ellenkezik a valóságos viszonyokkal, és vagy beteljesületlen marad, vagy meg kell halnia; az eszmény nem válhat valóra.
    Az eszmény és a valóság áthidalhatatlan ellentéte már a lovagkor szerelmi lírájában, a trubadúrok mûvészetében is uralkodó motívum. A trubadúrok rendszerint, ha nem is mindig, a beteljesületlen szerelmet éneklik meg hangszeres kíséretû dalaikban, vágyakozásukat egy hölgy iránt, aki elérhetetlen számukra, mert férjnél van, vagy társadalmi rangban magasan fölöttük áll. Ez a szerelem csak titkon, rejtjelezve adhat hírt magáról, és"finamor"-ként, kifinomult érzelemként különbözik a közönséges testi szenvedélytõl: tárgya a "domna angelicata", az angyali úrnõ, akit a költõ úgy kíván szolgálni, mint hûbéres a hûbérurát (nemegyszer "uram"-nak szólítja), megközelíthetetlen szépségének magasztos erkölcsi értéket tulajdonít, alakját, amely a kései trubadúr-költészetben a Szûzanyáéval azonosul, áhítattal övezi. Ehhez a - mondhatni - vallásosan világias mûvészethez csatlakozik az olasz korareneszánsz lírai költészetében a dolce stil novo, az "édes új stílus", illetve a nyugat-európai zenében az ars nova, az "új mûvészet", nem puszta folytatásként, hanem gyökeresen megújítva a konvencióvá merevedett - bár gaz

MÉRLEG

HEGEDÛS SÁNDOR

Messzirõl jött ellenálló

Bajcsy-Zsilinszky Endre
 

    Kevés olyan jelentõs politikusa volt hazánknak, aki annyi viszontagság után jutott volna el a radikális jobboldaliságtól az antifasiszta mártíromságig, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Pályája Békéscsabától - Szegeden át - Sopronkõhidáig ívelt. Önfeláldozása tette hitelessé megtérését a néphez, s ez biztosít számára halhatatlanságot a Hitler-ellenes hõsök panteonjában.
    1886. június 6-án született Szarvason, dr. Zsilinszky Endre fõgimnáziumi tanár és Bajcsy Mária gyermekeként. (Nevét belügyminiszteri engedéllyel 1925-ben egészítette ki a Bajcsy névvel.) Anyja patinás nemesi famíliából származott, a családi hagyomány szerint az anyai õsök ott lovagoltak Bulcsu vezér mögött, a hajdani portyázások idején, amikor a kalandozó magyarok rettegésben tartották Nyugat-Európát.
    Apja, elmagyarosodott szlovák volt, a neofiták "jó" szokása szerint pápább lévén a pápánál, túldagadó magyarkodásával nacionalistábbnak mutatkozott egész környezeténél. Így aztán fia, az ifjabb Endre is virtuskodó honfiságával tüntetett, s úton-útfélen büszkén hivatkozott anyai õseire. Korántsem véletlen tehát, hogy a katonatiszti hivatást választotta; temperamentumos, bátor, sõt nemegyszer hetvenkedõ természetének is ez a pálya felelt meg leginkább.
    Az otthon légkörében szívta magába Széchenyi, Kossuth és Deák kultuszát, de Kossuth iránti rajongása nem zavarta abban, hogy az 1867-es kiegyezés híve legyen. Jogot tanult Kolozsváron, majd Heidelbergben és Lipcsében. Rövid ideig - mint fiatal jogvégzett ember - Árva vármegyében a fõispán mellett titkári teendõket látott el.
    A század elején Békéscsabán Áchim L. András parasztvezér radikális földosztó programja okán igen nagy népszerûségre tett szert a nincstelenek körében, s ezzel féktelen gyûlöletre indította maga ellen a megye úriosztályát. Ady Endre csodálója volt a bátor, népért küzdõ Áchimnak, és barátjává fogadta. Áchim elragadtatott, szárnyas szavakkal fordult hozzá. "Hejh édesapám, lelkem danoló madara, tanáld ki már az a nótát, amitõl egyszer, nem is oly régen, oly szépen égtek itt az úri kastélyok és plébániák..." Nos, ettõl a "nótától" retteg az úriosztály, ezért határozta el, hogy végez az istentelen lázadóval.
    1911. május 14-én, a Zsilinszky-fivérek - Endre és Gábor - behatoltak a képviselõ házába, ahol is revolverlövésekkel súlyosan megsebesítették. A politikus másnap a kórházban belehalt sérüléseibe. A gyilkosság országos ügygyé vált, de a bíróság és az ügyvédek közös erõfeszítéssel, fõleg a hamis vallomások elfogadásával "bebizonyították", hogy a fiúk jogos önvédelembõl követték el tettüket. A Zsilinszky-fivérek ünnepelt patrióták lettek az elõkelõség körében. A nemesi kaszt fenegyerekei úgy cselekedtek, ahogy "rendjük" iratlan törvényei megparancsolták. Zsilinszkyt és bajtársait, tisztté avatásukkor, nem véletlenül oktatta ki elöljárójuk: "Uraim, most hogy a tiszti vizsgát letették, életük legfõbb gondja a kardbojt becsületének megvédése legyen. Minden sértést véresen meg kell torolni!"
    Móricz Zsigmond, az Úttörõ címû lap 1911. május 21-ei számában az alábbiakat írta: "Az intelligencia csõdjét jelenti az a két revolverlövés, amely a parasztvezér életét elpusztította."
    Késõbb (1942), amikor egy heves parlamenti vitában a nyilasok Bajcsy-Zsilinszky fejére olvasták bûnét, így védekezett: "Engem a magyar bíróság mentett fel." Küzdõtársai elbeszélései szerint ezt a bélyeget élete végéig - magán  viselte. Dobi István írta visszaemlékezéseiben, hogy egyszer, mikor összetalálkozott vele, Bajcsy-Zsilinszky a kézfogás után megjegyezte: "Ha szükségét érzed, lemoshatod a kezed." Tette elkövetése után azonban még hosszú ideig büszkén vállalta a gyilkosságot. Egy nemesi családból származó huszártisztre jellemzõ gõggel élt, mulatott, párbajozott, s a nép megvetése a fiatalembert mindinkább jobbra sodorta.
    Az elsõ világháború kitörésekor bevonult a lovassághoz, s elõbb a balkáni, majd az orosz fronton harcolt.
    Legendás haditette volt, amikor 1914. szeptember 11-én igazi huszárcsínnyel négy (!) bajtársával bevette Pancsovát, majd a meglepetésükbõl felocsudott szerbek ellentámadása során a Duna déli partjára szorult 800 magyar katonát sikerült átmentenie az északi oldalra. A városból kimenekülõ közös hadsereg katonái között volt Szálasi Ferenc is. Zsilinszky késõbb így emlékeztette találkozásukra: "Te futottál, én szembelovagoltam veled, nem mertél visszafordulni, velem tartani ..."
    A keleti fronton az oroszokkal nézett farkasszemet. Amikor megsebesült, le akarták szerelni, de a rettenthetetlen huszárhadnagy visszakönyörögte magát a hadszíntérre. Az isonzói arcvonalra került, ám az osztrák-magyar hadsereget akkor semmi sem menthette meg a vereségtõl. Zsilinszky fõhadnagyként vonult vissza a katonai hivatástól.
    Handabandázó szélsõjobboldali politikus és igen termékeny újságíró lett. Mint látni fogjuk, publicisztikájában nemcsak napi politikai kérdésekkel foglalkozott, hanem az akkor ébrendezõ fasiszta irányzat teoretikusává vált, aki cikkek, tanulmányok, könyvek egész sorában fejtette ki fajvédõ, ultranacionalista nézeteit. Nem lebecsülendõ az a szerep sem, amelyet a szélsõ jobboldal megszervezésében, a fasiszta identitás kialakításában játszott. A jó tollú publicista és a katartikus szónok nézetei termékeny talajra leltek a deklasszálódott dzsentri-dzsentroid körökben. Ám az antant Magyarországgal szembeni elvárásai, valamint az ország belpolitikai helyzete nem tette lehetõvé, hogy irányzata felülkerekedjen és uralkodóvá váljék. Ezért egyre inkább a politikai élet másodvonalába szorult.
    Gömbös Gyula társaságában, 1918 végén, megszervezte a Magyar Országos Véderõ Egyesületet (MOVE), amely azokat a katonatiszteket tömörítette, akik a Monarchia szétesését követõen felléptek a szélesedõ demokratikus mozgalmak ellen és az integer Magyarország mellett. Õk adták az ellenforradalmi kurzus kemény magját, mely Horthy Miklós mögé sorakozott fel. Késõbb, amikor a kormányzó - az antant nyomására - kénytelen volt elhatárolódni a radikálisaitól, ellenzéki szerepkörben tartották ébren a fasizmus vészjósló zsarátnokát.
    Az 1918-as polgári forradalom által kivívott demokráciát fenyegetõ MOVÉ-t Károlyi Mihályék 1919. februárjában betiltották. A vezetõket letartóztatták, köztük Zsilinszkyt is, de a velük szemben alkalmazott intézkedések komolyságára vall, hogy hamarosan kiszabadultak. Zsilinszky Szegedre sietett, ahol a Horthy-Bethlen csoportosulás a francia megszállók oltalma alatt buzgón szervezte az ellenforradalmat. Végezni akartak Károlyi Mihály demokratikus kísérletével, majd a Tanácsköztársaság létrejötte után, már a kommünnel való véres leszámolásra készülõdtek.
    Zsilinszky úgy vélte, hogy a munkáshatalom a zsidók vezette csõcselék uralma, amely hazája megsemmisítésére tör. Létkérdésnek tartotta egy radikális hangvételû lap megalapítását és szerkesztését, mert felismerte, hogy a tömegek mozgósításához széleskörü "felvilágosításra" van szükség.
    Haláláig Horthy Mklós tisztelõje maradt, noha a kormányzó "mérsékelt" politikájával akkoriban mindinkább szembekerült. Vallotta: "A magyar állam feje ma Horthy Miklós kormányzó és senki más. Magyarországnak ma semmiféle távollevõ titkos feje nincs és nem is lehet." E sorokat 1920-ban írta le Szózat címû újságjában, és õ ajánlotta államfõnek az ellentengernagyot, az "otrantói hõst".
    Amikor gróf Bethlen István miniszterelnök lett (1921. április 14.), megváltoztak a jobboldali radikálisok érvényesülésének a feltételei. Bethlen elvetette a szegediek módszereit. A rendszer konszolidációja ugyanis megkövetelte az élet normalizálását, a Nyugatot borzoló kilengések megszüntetését. Ez viszont elégedetlenséget keltett a szélsõségesek körében , akik még drasztikus eszközökkel kivánták megtorolni 1918-1919 "bûneit". Úgy gondolták, külön úton próbálják a maguk elgondolásait megvalósítani. E törekvésnek volt csalhatatlan jele Gömbösék új pártalakítási kísérlete. 1924. november 13-án az ultrajobboldaliak létrehozták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot (Fajvédõ Párt), mely 1928-ig Bethlenék ellenzékeként igyekezett kikényszeríteni a feloszlatott különítmények által alkalmazott gyakorlat legalizálását. Gömbös mellett találjuk Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kozma Miklóst, Ulain-Reviczky Antalt és Eckhardt Tibort. Bajcsy-Zsilinszky töltötte be az ideológus szerepét az erõsen pragmatikus vezér mellett. Az 1926-os választásokon a Fajvédõ Pártnak sikerült 5 mandátumot szereznie. A párt szélsõségesen antiszemita, nacionalista, irredenta propagandával akarta tömegbázisát kiszélesíteni és meghátrálásra kényszeríteni a hivatalos vezetést. A Szózat címû lap hangvételét késõbb átvették a nyilaskeresztesek, akiknek ezáltal nem kellett a kõbaltánál kezdeniük. A fajvédõk sikere nem volt átütõ erejû, a jobboldal többsége beérte a mérsékeltebb bethleni stílussal. Ezért úgy döntöttek, hogy puccsal ragadják el Bethlentõl a hatalmat, s totális dikatúrát vezetnek be. A kísérletet a kormányzat még idejében leleplezte.
    Gömbös Gyula ekkor belátta, hogy pártjával nem tudja nagyratörõ ambícióit biztosítani, s ezért önfeloszlatással és az Egységes Pártba való visszalépésével egyengette tovább karrierjét.
    A szegedi harcostársak - Gömbös és Bajcsy-Zsilinszky - útjai szétváltak. Bajcsy-Zsilinszky létrehozta a Nemzeti Radikális Pártot, de az tiszavirág életû próbálkozásnak bizonyult. Erõsödõ antihitlerizmusa miatt a lojális ellenzék szerepet betöltõ, de a nácizmust elutasító, Eckhardt Tibor vezette kisgazdapárt felé kezdett orientálódni. Ez a döntése tekinthetõ a múltjával való szakítás elsõ lépésének.
    Nagy vívódások közepette ugyan, de a nácizmus Magyarországot is fenyegetõ elõretörése fokozatosan ráébresztette arra, hogy merre kell haladnia. Elõítéletei súlyos koloncként nehezedtek rá, nem is tudott tõlük teljesen megszabadulni, ám megpróbálta összeegyeztetni azokat új felismeréseivel.
    Gömbös Gyula mint miniszterelnök (1932. október l - 1936. október 6), már politikai ellenfélre talált egykori barátjában, aki nem értett egyet a kormányfõ német orientációjával, és 1933. május 20-ai felszólalásában ezt a parlamentben ki is fejtette. A franciák szövetségét ajánlotta a németekkel való "sorsközösség" helyett. Gömbös nem bocsátotta meg neki az éles bírálatot, és az 1935-ös választások során, különbözõ manipulációkkal kiszorította a törvényhozók házából.
    Bajcsy-Zsilinszky visszavonult a publicisztika területére. Kemény hangú cikkekben hívta fel a figyelmet a növekvõ német veszélyre, különös tekintettel az 1938-as Anschlussra. Ausztria bekebelezése és a közös német-magyar határ létrejötte miatt ugrásszerûen fokozódott a nácizmus besugárzása és a nyilasok tevékenysége Magyarországon.
    1936. november 30-án belépett a Kisgazda Pártba, amely Horthy "tapintatos" ellenzékeként ellensúlyozni igyekezett a szélsõjobboldali tendenciákat. A párt titkos választójogot követelt, szorgalmazta a kartellek megrendszabályozását és a mérsékelt földreformot. Bajcsy-Zsilinszky örömmel fogadta az elsõ bécsi döntést, melyben a trianoni revízió nyitányát látta, mert akkor még nem értette meg, hogy a németektõl kapott "ajándékért" késõbb igen nagy árat kell a magyarságnak fizetnie. Ezt még 1940-ben sem ismerte fel, és a második bécsi döntést is a kormányzattal együtt ünnepelte.
    1939-ben ismét bekerült a parlamentbe, a Független Kisgazdapárt jelöltjeként a tarpai választók támogatását sikerült elnyernie. Ekkor már alaposan megváltozott az országgyûlés összetétele. A náci befolyás és az egész országra kiterjedõ titkosság (Darányi: 1938. XIX. tc.) következtében a nyilasok különbözõ csoportosulásai 49 mandátumot szereztek.
    Bajcsy-Zsilinszky elszánt ellenfele lett a hungaristáknak, akik a hitlerista szellemet honosították meg a parlamentben. A kiváló debatter bátran állta a sarat a széljobb egyre agresszívabb támadásaival szemben. Náciellenes magatartását a Gestapo számontartotta, és az ország megszállása után meg is torolta. 1940. januárjában Eckhardt Tibor lemondott FKGP-pártelnöki tisztségérõl és helyét Tildy Zoltánnak adta át. A református lelkész-politikus mellett észrevehetõen megnõtt Bajcsy-Zsilinszky befolyása-hatása.
    A keménykötésû honatya, mind országgyûlési hozzászólásaiban, mint zsurnalisztikai tevékenységében nagy súlyt helyezett az ideológiai munkára, az emberek agyába akarta plántálni a magyarságtudatot. Azt vallotta, hazája képtelen megfelelni történelmi hivatásának, ha nincs olyan világos eszmei hajtóerõ, mely alkalmassá teszi Nagy-Magyarország újrateremtésére és a Kárpát-medencében betöltendõ vezetõ szerepére.
    Ideológiai-politikai nézetei haláláig hordozták azokat az építõköveket, melyek elõbb rasszizmusát (fajvédelem) alapozták meg, késõbb (bármennyire paradoxnak hangozzék is) antihitlerizmusának voltak alapillérei. Ebbõl a szempontból számos rokonvonás lelhetõ fel közte és Szekfû Gyula, valamint Szabó Dezsõ között. Amíg a húszas években kereszténysége a forradalom és a liberalizmus visszaszorítására irányult, a negyvenes években fokozatosan jutott el a forradalmárokkal (kommunistákkal) és a liberálisokkal való szövetség igenléséig. Ebben a közeledésben azonban mindvégig tétova, öntörvényû és különutas maradt. Antiszemitizmusa azonban sokat veszített dinamizmusából, mert náciellenessége prioritást kapott eszmerendszerében. A zsidósággal szembeni megszorítások (zsidótörvények) meggyengítették a pénzemberek pozicióit, míg a német expanzió egyre komolyabban fenyegette az ország függetlenségét. Ami korábban eltávolította Bethlen Istvántól (konzervatív liberalizmusa), késõbb közelebb is hozta hozzá. Mindketten ráébredtek ugyanis arra, hogy a nyugati orientáció elképzelhetetlen a "szegedi gondolat" platformján.
    Harmadikutas nacionalizmusa (navigálás a pánszláv és pángermán árnyak között) egy társadalmi egyensúlyhelyzetre épülõ romantikus-utopisztikus, paraszti-kispolgári rend külpolitikai kifejezõje volt. Ezzel is magyarázható, hogy Bajcsy pályája a harmincas évek elsõ felében az alakuló népi mozgalmakhoz közelített. Historizáló kedvében Mátyás királyt és Zrínyi Miklóst, a költõ-hadvezért tekintette ideáljának, s a szabályozott központosító rendet tartotta a magyarság fennmaradása feltételének. Vezérmotívuma tehát hazája nemzeti függetlenségét kifejezõ nacionalizmus, mely a huszas években még erõteljes antiszemita, antikommunista és revizionosta elemekkel volt telítve. Ám a harmincas években már mindezek fenntartása mellett - a náciellenesség került a sor élére. Õ, a fajvédõ antiszemiták egyik vezéralakja írta le 1942-ben: "nemzetünknek éppen legmagyarabb (...) keresztény elemei, szellemének, erkölcsiségének legjellegzetesebb képviselõi tudták és tudhatták magukat legkevésbé azonosítani azokkal (...) az állampolgári egyenjogúságot, a kereszténység tanításait félretevõ törvényalkotásokkal, az elsõ és második zsidótörvénnyel".
    Mindvégig kitartott Horthy Miklós mellett, bár rendszerének elõbb jobboldali radikális, késõbb demokratikus kritikusa volt. Ez az ellentmondás, mely egyformán táplálkozott a proletárdiktatúrától való félelembõl és a hitlerizmussal való következetes szembenállásból, voltaképpen nem tudott mit kezdeni a Horthy-rendszerrel. Elfogultsága nem engedte felismerni, hogy a fasisztoid-ellenforradalmi rezsim nem reformálható meg. A középrétegek ("középosztály") szószólója nem mondott le a parasztságra támaszkodó dzsentrik vezetõ szerepérõl. Egy ilyen bázis képlékeny s kiszolgáltatott a különbözõ ellenerõknek. Ez teszi Bajcsy Zsilinszky társadalom- és állameszméjét illuzórikussá. Mint az integer Magyarország rabja elutasította a wilsoni elveket, mivel a szupremácia feladását látta bennük. A megtartás-megújítás Szküllája és Kharübdisze között vergõdött, távlatai elködösültek.
    A háború alatt már meghirdette a Pax Hungaricát, mely a Kárpát-medence népeinek kibékülését és összefogását hirdette meg, de makacsul ragaszkodott a magyar vezetéshez. Ez megakadályozta a szomszéd népeket abban, hogy komoly elhatározással közeledjenek hozzánk. Nem szólva arról, hogy az utódállamok, az antifasiszta koalició tagjaiként, bizvást reménykedtek a hitleristák és vazallusaik katonai vereségében, ami szebb jövõvel kecsegtetett, mint egy magyar hegemónia alatt álló konglomerátum.
    Ráadásul Bajcsy Zsilinszky az alkotmányos királyság mellett kardoskodott, mert rendületlenül hitt a Szent István-i korona bûverejében.
    Úgy vélte, a magyarság hivatása nem az, hogy megóvja a keresztény Nyugatot a keleti barbárságtól, hanem az, hogy megõrizzük önálló létünket a keletrõl-nyugatról fenyegetõ veszélyekkel szemben: "Szigorúan értelmezett puszta önvédelemre kellene berendezkednie" az országnak.
    Túlzás lenne azt állítani, hogy eljutott a kommunisták iránti rokonszenvig, de tapasztalatai, valamint a helyzet kényszerítõ hatása alatt megszabadult régebbi megszállott, elõítéletekkel teli antikommunista magatartásától: "Igenis el tudom képzelni kommunistában is a hazáért való aggódás érzését" - mondta a katonai bíróság elõtt, Schönherz Zoltán védelmében, 1942-ben. Akkortájt, már elítélte a szovjetellenes háborút is, és a magyar csapatok keleti frontról való visszarendelését követelte.
    Bajcsy-Zsilinszky Endre nemcsak "prédikátor" és publicista volt, hanem gyakorlati politikus is. Minél jobban kibontakozott a vészhelyzet, annál inkább követelte a szavak felcserélését a tettekkel. Mindennek nem mondott ellent, hogy megmaradt naivnak és hiszékenynek. Nemcsak a kormányzóban bízott, de a legfelsõbb vezetésben is. Ez sokszor megbénította cselekvõképességét.
    Már 1940 novemberében parlamenti beszédben tiltakozott a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás ellen, mert látta, hogy ez az elkötelezettség végzetes lehet hazája számára. Az angol orientációt szorgalmazta, remélve, hogy London kellõ segítséget fog nyújtani a trianoni revízióhoz. Helytelenítette Jugoszlávia, majd a Szovjetunió megtámadását, mert féltette Magyarország jövõjét a hitlerizmus összeomlásától. Kijelentette: "A háborút a németek elveszítették, és Magyarországnak meg kell találnia a kibontakozás és megmenekülés módját." Minden megnyilatkozása azt bizonyította, hogy sohasem mondott le Nagy-Magyarország visszaállításáról. Amikor a doni vereség után követelte a honvédek hazarendelését, illetve a Kárpátoknál való felvonultatását, akkor Dél-Erdély visszaszerzésére gondolt. A sztálingrádi német vereség, illetve az olaszok 1943-as kapitulációja megerõsítette honvédelmi elképzeléseiben. Súlyos összeütközése volt a nyilasokkal, amikor keményen tiltakozott az újvidéki vérengzések ellen, s a bûnösök felelõsségre vonását követelte. Bárdossy László miniszterelnök megigérte az ügy kivizsgálását, de tudjuk, hogy semmi érdemleges nem történt. 1943 nyarán már az új kormányfõtõl, Kállay Miklóstól követelte a háborúból való kilépést, ám a miniszterelnök a németek bosszújával, az ország megszállásával riogatta Bajcsyt. Egyik memorandumában ugyanezt kérte Horthytól is, de süket fülekre talált.
    A vereség közeledte erõsítette benne az antihitlerista ellenállás szellemét. Egyre kevesebb idegenkedéssel tekintett azokra, akik küzdelmében partnerei lehettek. A szociáldemokraták antihitlerizmusát és honvédelmi akaratát ismerte el, amikor - felkérésre - hajlandó volt cikket írni a Népszava 1941. karácsonyi számában. Ebben Kossuth Lajos szabadságharcos szellemének középpontba állítását sürgette. A FKGP nevében õ helyezte el 1942 március 15-én Petõfi szobránál a megemlékezés (és figyelmeztetés) koszorúját. Ugyanakkor Kállay miniszterelnök kivárási taktikája rá is hatással volt, ezért még nem sürgette az aktív ellenállást, ám nem hagyott kétséget afelõl, hogy adott esetben hazájáért arra is kész lenne: "Ha Quisling-kormány jön és még élek, fegyvert fogok ellene."
    1944. március 19-én a Gestapo az elsõk között tartóztatta le. Pisztolylövésekkel állt ellen, de megsebesítették és elfogták. Hónapokig kellett elszenvednie a náci pribékek kínzásait. 1944. október 14-én szabadult. Meg volt gyõzõdve róla, hogy passzív kivárással hazája jövõjét teszi kockára. Ezért azonnal kapcsolatot teremtett a kommunisták vezetése alatt álló Magyar Fronttal, amely felkérte, hogy az 1944 novemberében alakult Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság elnöki tisztségét lássa el. Ez az antihitlerista erõket tömörítõ harci szervezet irányította volna a fegyveres ellenállást, amelynek katonai vezetõje Kiss János altábornagy lett. Bajcsy-Zsilinszky úgy tervezte, hogy a magyar partizánok folyosót nyitnak a Vörös Hadsereg számára, s ezzel meggyorsítják Budapest felszabadítását.
    Mielõtt az elképzelést megvalósíthatták volna, Bajcsy-Zsilinszkyék árulás folytán (Mikulich Tibor százados) a nyilas Számonkérõ Szék foglyai lettek. 1944 december 11-én százötven társával együtt Sopronkõhidára szállították. Az úton többen is felajánlották segítségüket megszöktetéséhez, de kijelentette: mint mártir nagyobb szolgálatot tesz hazájának.
    A Dominich Vilmos hadbíró õrnagy vezette tárgyaláson gyors ítélet született. "Nyugodtan akarom tölteni a karácsonyt" - mondta a hadbíró. Bajcsy-Zsilinszkynek, a formális tárgyalás során nem voltak illúziói, igaza tudatában rendíthetetlenül viselkedett.
    Kötél általi halálra ítélték. Minthogy nem volt kéznél "hivatásos" hóhér, huszonöt pengõért nyilas önkéntesekre bízták az ítélet végrehajtását. Közvetlenül elõtte végezték ki ifjúkommunista rabtársait, Kreutz Róbertet, Pataky Istvánt és Pesti Barnabást.
    Bajcsy-Zsilinszky Endre úgy halt meg, hogy tudta: a szabad, független, demokratikus Magyarországért áldozza életét.

FÓRUM

BERNÁT PÉTER

Valahol utat tévesztettek

Az elmúlt évezredek során minden nagy birodalomnak megvolt a maga jól meghatározott küldetéstudata. Ez alól napjaink szuperhatalma, az Egyesült Államok sem kivétel. Amint idõszámításunk kezdete körül a Római Birodalom a civilizáció terjesztésének bajnokaként tüntette fel magát, úgy az Egyesült Államok 2000 év elteltével a demokrácia terjesztõje és a világ csendõre szerepét játssza.
    A birodalmi küldetéstudatnak van azonban egy nagy hátulütõje: képviselõi ugyanis gyakran elfeledkeznek arról, hogy más civilizációs alternatíváknak is van létjogosultságuk az általuk képviselteken kívül. Nem is gondolnak arra, hogy másoknak esetleg nem felelnek meg az õ általuk felállított civilizációs normák, és ezért azokat mindenáron mindenkire rá akarják kényszeríteni. Ez a helyzet Irakban is, ahol Amerika egy - szerinte ideális - helyzetet kíván kialakítani, bár errõl magát az iraki népet elfelejtette megkérdezni.
    Amikor idén tavasszal az amerikai erõk átlépték Irak határát, azt egy jól meghatározott hármas cél érdekében tették. Egyrészt meg akarták dönteni Szaddám Huszein rendszerét, másrészt fel akarták kutatni a feltételezett tömegpusztító fegyvereket, harmadrészt demokratikus rendszert akartak bevezetni az országban. Mindezt természetesen a lakosság teljes támogatása és éljenzése közepette képzelték el megtenni.
    Az elsõ csalódások azonban már a háború elején bekövetkeztek. Elmaradt a kilométer hosszan kígyózó hadifoglyok tömege, az iraki katonák nem adták meg magukat lelkesen a tengerészgyalogosoknak, hanem inkább átöltöztek civilbe és egyszerûen hazamentek. A városokba begördülõ harckocsikat is sok helyen fogadták "Le Bush-sal, éljen Szaddám" kiáltással, s ezen az amerikai katonák igencsak meglepõdtek. Nekik nem ilyen fogadtatást ígértek a parancsnokok a háború elõestéjén.
    Annak tehát, hogy Amerika Irak-politikájával nincs valami rendben, már a háború alatt megmutatkoztak az elsõ jelei. A gondok azóta pedig csak gyûltek. Nyoma sincs a tömegpusztító fegyvereknek, melyeknek feltételezett létezése biztosított jogalapot a háború kirobbantására. Ez utóbbi momentum megkérdõjelezi az ország megszállásának jogosságát. Persze csak az elvek szintjén, hiszen arra már Thuküdidész is rámutatott, hogy "jogegyenlõségrõl csak az erõk egyensúlya esetén lehet beszélni, a Hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik elõtte." A Hatalmas pedig háborút akart 2003 tavaszán.
    De nemcsak a megszálló erõknek, hanem az általuk létrehozott Iraki Kormányzótanácsnak is gyenge a legitimációja. Az amerikaiak részérõl beígért jólét még nagyon távolinak látszik. Az ország munkaképes lakosságának csak a fele rendelkezik tényleges munkahellyel, azaz megélhetési forrással. Nem beszélve arról a csaknem félmilliós tömegrõl, melynek egzisztenciája a megdöntött rendszerhez volt kötve. Ilyenek például a katonák, vagy a számtalan elnöki paloták személyzete. Nekik az amerikai bevonulás egyet jelentett az egzisztencia elvesztésével.
    Mindez azonban elõre látható volt, és a háború szükségszerû következményének lehet tekinteni, ám azt már nem, hogy ezen csoportok helyzete a háború befejezése után több hónappal sem javult. A háború elõtt azt mondták a Fehér Házban, hogy Irakot olajtartalékainak köszönhetõleg gyorsan talpra lehet állítani, de ennek megvalósulására mind a mai napig semmilyen jel sem utal. Ez pedig óhatatlanul kiábránduláshoz vezet, még az amerikabarát irakiak körében is. Az amerikai ígéretekben csalódott, egzisztenciájukat vesztett tömegek így értelemszerûen jutnak arra a következtetésre, hogy minden mostani bajuknak az amerikaiak az okozói, hiszen Szaddám alatt legalább kiszámítható volt az élet.
    Az elkeseredés egyre nagyobb méreteket ölt, s ez az amerikaiak és az angolok elleni fokozódó támadásokban csapódik le. Ezek intenzitása alapján már a nyugati szakértõk is felkelésrõl beszélnek. Felkelést viszont nem szokás felszabadítók ellen indítani, ebbõl tehát logikusan következik, hogy az irakiak megszállóknak tekintik az amerikaiakat. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a különbözõ segélyszervezetek sorra zárják be irodáikat Bagdadban, a spanyolok meg már a diplomatáikat is visszahívták az országból. Mindezek alapján arra lehet következtetni, hogy a harcok lezárása óta nem volt olyan éles konfliktus Bagdad utcáin, mint napjainkban.
    Irakban a csalódottság nemcsak a lakosságra jellemzõ, hanem az amerikai katonákra is, akiknek nem ezt ígérték... Bár a hadvezetés mindent megtesz, hogy javítsa a katonák hangulatát, (még Burger King éttermet is nyitnak), mégsem tudják feledtetni, hogy Irakban szinte mindennap meghal egy amerikai katona. A háború befejezése óta már több mint másfélszáz hullazsák telt meg: mindez nem maradt nyom nélkül a katonák lelkében, egyre több a depressziós közöttük, és rohamosan nõ az öngyilkosok száma is. Az utóbbi hónapokban 14 amerikai katona fordította maga ellen a fegyverét. Módfelett kínos mindez a Pentagon számára, és talán éppen ez magyarázza azt a naiv lépést is, hogy egy amerikai parancsnok katonái nevében írt leveleket azok hozzátartozóinak, melyek a küldetés nagyszerûségérõl és az iraki nép barátságáról szóltak. A csalás persze gyorsan kiderült, s így a túlbuzgó parancsnok akciója többet ártott, mint használt az iraki misszió amerikai közvélemény elõtti megítélésének. S mint tudjuk, az amerikai közvélemény rendkívül fontos, különösen, hogy jövõre választások lesznek, és az ifjabb Bush, az iraki küldetés apostolának népszerûségi indexe pont az utóbbi idõkben kezdett mélyrepülésbe.
    Annak, hogy Irakban a fentebb vázolt helyzet kialakult, nagy mértékben az amerikaiak makacssága az oka. Nem hajlandóak az angolokon kívül másoknak beleszólást biztosítani Irak ügyeibe, ezt viszont egyre nehezebb fenntartani. Tudniillik Amerikának már eddig is többe került Irak megszállása, mint ahogyan eredetileg számolták, ezért a Pentagon és a Fehér Ház igyekszik minél több országot rábírni arra, hogy fegyveres alakulatokat küldjön Irakba. Teszi ezt úgy, hogy jottányit sem kíván osztozni az ország politikai irányításában, illetve az ENSZ fegyverzetellenõreit sem engedi oda vissza. Ez utóbbi momentum enyhén szólva tragikomikussá teszi az egész jelenlegi iraki szituációt, mivel még Szaddám Huszein is engedélyezte azok mûködését, még ha korlátozott mértékben is. Persze ennek is megvan a maga oka. Ha visszatérnének az ellenõrök Irakba, és egy-két hónap vizsgálódás után hivatalosan kijelentenék, hogy Irakban semmilyen tömegpusztító fegyver nincs, akkor végleg semmivé foszlana az amerikaiak casus bellije, és Bush elbukná a választásokat. Itt azonban azt is figyelembe kell venni, hogy Amerika számára Irak presztizskérdéssé vált. A terrorizmus elleni árnyékbokszolás során belefutott egy olyan szituációba, amelyben rendkívül nehéz meggyõzõ eredményeket felmutatni, ellenben nagyon könnyû tekintélyt veszteni. Az amerikai kormányzat szeretne minél elõbb minél több katonát kivonni Irakból, ezzel csökkentve a megszállás költségeit, illetve jelezni a világnak és a hazai közvéleménynek, hogy sikeresen elvégezte feladatát. De ezt az irakiak növekvõ fegyveres ellenállása megakadályozza. Ha ugyanis Amerika ebben a helyzetben kezdené meg a csapatok kivonását az országból, az a meghátrálás látszatát keltené. Viszont ha nem kezdi el a kivonulást, azzal beismeri, hogy nem a tervei szerint alakulnak a dolgok, és ez utóbbi negatívan befolyásolná Bush jövõ évi választási esélyeit. Bármelyik megoldást is választják, valamilyen szinten rosszul jár a Bush-kormányzat.
    A távlati tervek szerint Amerika a hatalmat idõvel az Iraki Kormányzótanácsnak kívánja átadni. Ám az utóbbi idõben annak demokratikus elkötelezettségét egyre többen kétségbe vonják. De hát mit is vártak egy olyan országban, melynek politikai kultúrájában egyáltalán nincsenek meggyökeresedve a demokratikus hagyományok? Sõt mi több, kezd úgy festeni a dolog, hogy a Szaddam-rendszer például több jogot biztosított a nõknek, mint a mostani. Megnyilvánul ez abban, hogy Bagdad utcáin egyre több nõt lehet csadorban látni. Ennek az az oka, hogy az amerikaiak a Kormányzótanácsba a vallási fundamentalistákat is beültették. Azokat az iszlám fundamentalistákat, akik ellen Afganisztánban harcolnak, és akiket Szaddám úgy, ahogy kordában tartott.
    A közeljövõben a Fehér Ház mindenképpen rá fog kényszerülni politikájának átértékelésére. Ennek az elsõ jelei már látszanak, de még nem lehet tudni, hogy ténylegesen milyen lépésekre kerül sor. Az eredményes válságkezelés legelsõ elengedhetetlen feltétele nem lehet más, mint az iraki nép bizalmának megszerzése. Ehhez rendkívül fontos a kemény fejlesztések és jóléti intézkedések bevezetése. Mindezek mellett a tömeges munkanélküliség kérdését is meg kell oldani, ami a feszültségek fõ katalizátora. Komoly infrastrukturális fejlesztések és jóléti intézkedések is kedvezõen befolyásolnák a békefolyamatot. A végsõ rendezéshez azonban még ez sem elég. Ahhoz az kell, hogy az ENSZ és azon belül is az iszlám országok, nagyobb szerepet kapjanak Irak újjáépítésében.
    Amerika végül levonhatja a tanulságot: jelenlegi katonai potenciáljával nem egy ország meghódítása, hanem annak megtartása a fõ kihívás számára. Ez utóbbihoz pedig az emberek megnyerésén át vezet az út, ami nem fér össze azzal, hogy mások szabják meg nekik, milyen normák szerint, s milyen politikai rendszerben kell élniük.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Egy univerzális zseni

Neumann János (1903-1957)

Neumann János - vagy ahogy a nyugati világ ismeri: John von Neumann - 1903. december 28-án született Budapesten, igen jómódú, bankár családban. Elmondható róla, hogy "csodagyerek" volt, hiszen sokoldalú - mindenekelõtt matematikai - zsenialitása már nagyon korán megmutatkozott. A nagyhírû fasori evangélikus gimnáziumba járt, amelynek legendás matematikatanára, Rátz László ("Rátz tanár úr") tanítványaként azok közé a növendékek közé tartozott - például a késõbbi Nobel-díjas fizikussal, Wigner Jenõvel együtt -, akik késõbb a 20. századi "reáltudományok" kimagasló alakjai lettek.
    Neumann korán megmutatkozó lángelméje arra késztette tanárait, hogy a középiskolai kereteken túlnõtt tehetségnek hozzá méltó tanítómestereket keressenek. A budapesti mûszaki egyetem olyan hírességei foglalkoztak vele, mint Fekete János, Kürschák József és Szegõ Gábor. Utóbbi a Magyar Televízió róla készült portréfilmjében, az 1970-es években, így beszélt Neumann korrepetálásáról: "Neumannak nem volt szüksége arra, hogy bárki is tanítsa. Elláttam könyvekkel, megbeszéltük a megoldások irányát, és õ mindent megoldott. Hetenként egy-két alkalommal összejöttünk, beszélgettünk. Ennyi volt az egész." A bankár édesapa mindhárom fia számára biztosítani akarta a családi jólétet. Ezért Mihály fiát a jogi, Miklós fiát pedig a mûszaki pályára irányította. Jánossal azonban elégedetlen volt. Bár nem mindennapos képességeit hamar felismerte s ugyanannyira méltányolta, hogy szakmai problémáit is megosztotta-megvitatta vele, semmiesetre sem támogatta matematikai vonzalmát, mert azt tartotta: az nem pénzkeresõ szakma. Így aztán hozzájárult ugyan ahhoz, hogy fia a budapesti tudományegyetemen matematikát hallgasson, de ahhoz is ragaszkodott, hogy ezzel egyidejûleg Zürichben beiratkozzék a kémiai fakultásra. Neumann János tehát egyszerre szerzett a zürichi egyetemen vegyészmérnöki és a budapesti egyetemen matematikai doktorátust. 1927-ben, huszonnégy éves korában, már a berlini egyetem és a hamburgi egyetem magántanára volt. Érdeklõdése akkor fordult véglegesen és visszavonhatatlanul a matematika felé, amikor egy berlini vacsorán megismerkedett a kor nagy német matematikusával, David Hilberttel.
    Ekkor, pályája elején elsõsorban matematikai logikával és halmazelmélettel foglalkozott, s rögtön akkora sikerrel, hogy tõle származik a halmazelmélet egzakt megalapozása. A kvantumelmélet matematikai megalapozása terén pedig korszakalkotó jelentõségû 1932-ben kiadott A kvantummechanika matematikai alapjai címû mûve. Ezzel voltak kapcsolatosak az ún. Hilbert-teret érintõ kutatásai is. Németországi munkásságának fontos eredménye volt még a játékelmélet kidolgozása, voltaképpen életre hívása, amelyet 1928-ban egy göttingeni folyóiratban tett közzé (Zur Theorie der Gessellschaftspiel).
    A termékeny németországi éveknek, mint annyi más tudós esetében is, Hitler 1933. januári hatalomra kerülése vetett véget. 1933 õszén már az Egyesült Államokban találjuk, ahol a princetoni Institute of Advenced Study állandó professzora, s katedráját haláláig meg is tartotta. Az intézmény rangját minõsíti, hogy a fizikai tanszék élén Albert Einstein állt. Az 1930-as évek végén, a negyvenes évek elején a német atomfizikusok eredményei Amerikában mozgosították az összes antifasiszta meggyõzõdésû tudósokat. Az atomenergia békés célú felhasználása átmenetileg háttérbe szorult az atombomba elõállításának ügye mögött. A Chicagóban megvalósított magreakció nyomán kiszélesedett a kutatók köre. Los Alamosban Robert Oppenheimer vezetésével megkezdõdött az atomfegyver kifejlesztésének megfeszített munkája. E tudósok között volt Neumann János is.
    Vele kapcsolatosan fel sem merülhet a kérdés: mit keresett abban a társaságban egy matematikus? Neumann univerzális zseni volt, aki természetesen a fizikában is otthonosan mozgott. A Pentagon felkért szakértõjeként éppen akkoriban fejezte be a légierõ meteorológiai szolgálatának a kiépítését. A Los Alamos-iaknak kidolgozta az ún. "rálövéses módszert", vagyis azt a rendszert, ami elindítja az atombombában a láncreakciót. Emellett igen jelentõs szerepe volt az atomenergia felszabadítására vonatkozó elméleti feladatok megoldásában. Munkatársai szerint elképesztõ gyorsasággal dolgozott, hihetetlenül rövid idõ alatt oldott meg olyan ágas-bogas matematikai problémákat, amelyekhez mások még közeledni sem igen mertek. "Szemlátomást élvezte a gondolkodást - mondta róla egyik munkatársa - , élvezte, amikor szinte megoldhatatlannak tetszõ problémával került szembe."
    Alaptulajdonsága volt ez. Tágranyílt szemmel nézni a világot, felkészülve lenni minden fogas probléma megoldására.
    Ez a rendkívüli személyiség máskülönben elbûvölõen kedves, közvetlen, mindig tréfálkozásra kész ember volt. Bohém természetével a tudósvilág egyik kedvence lett. Ugyanakkor magánéletét tabunak tekintette, abba senkit sem engedett bepillantani. Elsõ feleségétõl, akitõl lánya született, elvált, második felesége pedig ritka intelligens asszony volt. Errõl talán elég anynyi: beteg férje helyett õ tartotta meg egyetemi matematikaelõadásait. Egykori titkárnõje, Gorman kisasszony is szeretettel emlékezett Neumannra: "Humánus, kedves, barátságos férfi volt. Egyetlen dolog bosszantotta csak fel - a telefon. Nagyon indulatosan reagált a téves vagy torlódó kapcsolásokra. Szeretett elegánsan öltözködni, még teniszezni is csak öltönyben volt hajlandó."
    A háború után Neumann érdeklõdése a számítógép problematikája felé fordult. A 20. század egyik csúcsteljesítményének, az elektronikus számítógépnek a kifejlesztésében megkülönböztetetten fontos szerepet töltött be. Ennek alapvetõ gondolatai (a kettes számrendszer alkalmazása, a memória, a programtárolás, az utasításrendszer stb.) mind-mind tõle származnak. A számítógép és az agy címû munkájában (magyarul: 1964-ben jelent meg) túllépve a számítógép technikai kérdésein már a gondolkodás mechanizmusainak feltárásáig hatolt. S ez nagyon is jellemzi ezt a kivételesen nagy tudóst, az elmúlt század egyik legnagyobbját, aki a matematikát sohasem öncélú módon, hanem mindig a kor igényei szerint, a felhasználhatóság óhajával mûvelte, miközben rendkívül fontos elméleti eredményekre jutott. Annyi bizonyos, hogy tudományos hagyatéka a 21. század emberiségének is javát szolgálja majd.
    A Nobel-díj kivételével, amelyet érthetetlen módon nem kapott meg, voltaképpen minden lehetséges elismerésben része volt. 1954-ben kinevezték az Egyesült Államok atomenergia-biztosává, az Amerikai Matematika Társaság elnökévé választották, elnyerte a Szabadság Érdemrendet és az Enrico Fermi-díjat.
    Egykori hazájáról sohasem feledkezett meg. Adóívei tanúskodnak róla, hogy adatai kitöltésekor mindig magyarnak vallotta magát.
    Washingtonban hunyt el, 1957. február 8-án.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A civil társadalom és a hûtõszekrény-tulajdonos társadalom

Aligha akad honunkban olyan újságolvasó, rádiót hallgató vagy tévét nézõ polgár, aki ne hallotta volna, hogy a civil társadalom igen fontos valami. Leginkább azt hallani róla, hogy a demokrácia legfõbb biztosítéka, vagy legalább azok egyike. Jobb álllamelnökök, kormányfõk is külön nyilatkozni szoktak, hogy kezet nyújtanak a civil társadalomnak, s ezek szerint nem akármi.
    Jó másfél-két hónapja éjt nappallá téve kutatom, hogy mi. Hatalmas nemzetközi szakirodalma van, legalább anynyi monográfia és szaktanulmány elemzi, mint az ufókat, az asztrológiát vagy a rákbetegség okait és gyógymódjait. Vannak, akik kommunikációs szférának tekintik, mások fából vaskarikának. Jómagam, amilyen földhözragadt vagyok, leginkább azoknak hiszek, akik a civil szervezetek összességét azonosítják vele. Ami persze csak a labda odébb gurítását jelenti, hiszen a civil szervezetek mibenléte ugyanilyen vitatott, zûrzavaros ügy, különös tekintettel arra is, hogy többé-kevésbé, de nem teljesen azonos értelemben szokás beszélni nonprofit, közhasznú, harmadik szektorbeli vagy nem-állami szervezetekrõl is. Külön kis szótárat kell bebifláznia az embernek, ha el akar igazodni ebben a labirintusban. Szerencsémre kaptam ehhez Ariadné-fonalat is, egy remek összefoglalást, amelybõl kiviláglott nemcsak az, hogy e kifejezések mit jelentenek, hanem az is, hogy korábbi zavarodottságom nem ok nélkül való, mert ezek gyakran "nem jelentenek többet, mint minden tartalom nélküli üres hivatkozást".
    Az innen merített ismereteimbõl azt a következtetést szûrhettem le magamnak, hogy a civil szervezetek ismérvei:
    l.) egyrészt magánkezdeményezésre alakulnak és az államtól minden tekintetben függetlenül mûködnek,
    2.) másrészt közhasznúak, azaz össztársadalmi érdekeket képviselnek (szemben pl. a magánklubokkal, hobbyegyesületekkel),
    3.) harmadrészt teljességgel kizárják tevékenységük eredményeinek körébõl azt a lehetõséget, hogy valaha is az államhatalom birtokosai vagy részesei legyenek (szemben pl. a pártokkal, szakszervezetekkel,
    4.) negyedrészt kifejezett céljuk a mindenkori államhatalom ellenõrzése és a vele versengõ, azt kiegészítõ szervezõdések létrehozása.
    A civil szervezetek egy része nemzetközi hatósugarú tevékenységet folytat. Ezeket nem-kormányzati szervezeteknek (angolul non-governmental organizations: NGO) nevezik, s közülük nem egy - mint az emberjogi területen mûködõ Amnesty Inernational, vagy a környzetvédelemben a Greenpeace - méltán vívott ki magának világhírnevet.
    Így állunk hát, s ami elsõként eszembe jut, az az, hogy milyen szívet melengetõ dolog, ha az emberek minden noszogatás nélkül, maguktól összeállnak, hogy jogsértések ellen szót emeljenek, zörgessenek az önkormányzatok ajtaján, ha az nagyvonalúan átlép a környezetszennyezés szempontjain, vagy adományokat gyûjtenek beteg gyerekek, hajléktalanok segélyezésére. Második gondolatom viszont az, hogy valami nem stimmel azzal a jelszóval, miszerint az effajta szervezetek elszaporodása és aktivitása a demokrácia kiteljesedésének jele. Ennek éppen az ellenkezõje igaz. Amennyiben ugyanis egy társadalomban politikai és gazdasági demokrácia van, semmi szükség nincsen arra, hogy az államhatalmat a politikai szférán kívüli magántársaságok ellenõrizzék, s vele versengjenek, tevékenységét kiegészítsék olyan feladatok vállalásával, amelyeknek megoldása az állam elemi kötelessége. Ha itt "civileknek" kell önszervezõdniük ahhoz, hogy a bajok enyhüljenek, akkor nagy baj van, és nem mással, mint a demokráciával. Ráadásul pedig a civil szervezetek azzal, hogy kizárják céljaik közül a hatalom megszerzését, eleve olyan helyzetbe hozzák magukat, amilyen azé a gyalogosé, aki el akar ütni egy tankot. A hatalom ellenõrzéséhez hatalom kell, miként a hatalommal folytatott versengéshez is. A legpéldázatosabb eset itt a Greenpeace Rainbow Warrior nevû hajójáé, amelyet a világhír se tudott megóvni attól, hogy a makulátlan francia képviseleti demokrácia haditengerészete a hullámsírba ne küldje.
    Az effajta szervezetek tevékenységére jellemzõ az, ahogyan az Amnesty Inernational mûködik. E szervezet, ha azt tapasztalja, hogy valamely országban az embereket lelkiismereti okokból bebörtönzik, tömegesek a jogsértések, kínzások, embertelenségek, a faji és vallási alapú diszkrimináció formái, akkor - miként egy megbízható leírásában olvasható - "elsõdleges módszere, hogy jogsértés esetén felszólító levelet küld az érintett kormányoknak a jogsértés orvoslása érdekében. Eredménytelenség esetén a nemzeti szekciók, önkéntesek útján és más emberi jogi szervezetek felkérve levéláradatot zúdítanak a kormányokra, végül a jogsértésekrõl sajtótájékoztatót adnak ki. Az Amnesty International évente jelentést állít össze az egyes országokban tapasztalt jogsértésekrõl". Hivatalos konzultzációs státust azonban az ilyen szervezeteknek nem sikerült elérniük sem az ENSZ-ben, sem az Európa Tanácsban. Némi - indokolt - rosszindulattal azt is mondhatnánk tehát, hogy a civil szervezetek tevékenysége révén az államhatalmi embertelenség növekedése egyenes összefüggésben áll a postaforgalom növekedésével. A teljes igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy ahhoz képest, hogy korábban az ilyen rémtettek leleplezése és a világ nyilvánossága elé tárása a média kétes értékû és hitelû tevékenységétõl függött, e szervezetek színrelépése mindenképpen igen jelentõs elõrehaladás.
    Az egyetlen tevékenységi kör, ahol a civil szervezetek esélyesen léphetnek fel - sõt, nyitott ajtókra találhatnak -, az állami tevékenység kiegészítése. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a hatalom megspórolhatja azokat az összegeket, amelyeket pl. a nyomorban élõk és más hátrányos helyzetûek segélyezésére vagy a kultúra fejlesztésére kellene fordítania. Nem kétséges, hogy itt a civil szervezetek az egyes emberek és kulturális teljesítmények sokaságának sorsát tudják valamelyest kedvezõbb esélyekhez juttatni. Ez pedig szerintem mindennél fontosabb, még akkor is, ha az ilyen tevékenység - másfelõl - az állam kötelességmulasztásait leplezi, és ily módon, a makulátlanul nemes szándékok ellenére, az antidemokratikus rend fenntartását is elõsegíti.
    "A lakosság civil szervezetben részvételét tekintve elmondható - olvasom egy másik forrásban -, hogy a lakosság egyharmada-fele tagja valamilyen önkéntes szervezetnek, amely összeurópai szinten közel százmillió embert jelent. Ennek politikai jelentõsége (az állampolgársági tudat manifesztálódása), illetve társadalmi jelentõsége (a képviseleti demokrácia mûködésének finomítása, árnyalása) egyaránt óriási." E megállapítással maradéktalanul egyetértenék, ha a szerzõ a mondatot azzal fejezné be: "lehetne". E politikai-társadalmi jelentõség ugyanis - eléggé nyilvánvaló módon - csak akkor válnék lehetõségbõl valósággá, ha a civil szervezetek politikai-társadalmi szervezetekké alakulnának át. Olyan módon például, hogy nem kunyerálással akarnának segíteni a nyomorban élõkön, hanem egy olyan politikai programmal nyernék meg a választásokat, amely állami feladattá teszi az ínség megszüntetését. Magyarán: ha megszûnnének civil szervezeteknek lenni, és az államhatalomért tudatosan versengõ politikai pártokká alakulnának át.
    Külön problémának látom azután, milyen értelemben lehet "civil társadalomként" tehát egyazon közösséghez, szociológiai szakszóval "nagycsoporthoz" tartozókként emlegetni azokat az embermilliókat, amelyek effajta szervezeteknek tagjai. Utánajárva ennek, arra a következtetésre jutottam, hogy lehetni lehet, de ez a nagycsoport az úgynevezett "statisztikai" vagy "feltételes" csoportok körébe tartozik. Magyarán: attól, hogy valamely civil szervezet tagja vagyok, és minden erõmmel buzgólkodom e szervezet - s netán több ilyen tipusú szervezetek - céljainak eléréséért, nincsen több közöm a más tipusú civil szervezetek tagjaihoz, mint az egyik hûtõszekrény-tulajdonosnak a másikhoz, és normális körülmények között kizárólag a statisztikai felmérések sorolnak bennünket együvé. Ha példaként önmagamat veszem, tagja (sõt, itt-ott elnöke, fõtitkára, elnökségi tagja) vagyok a Nagy Lajos Irodalmi és Mûvészeti Társaságnak, a Magyar PEN Clubnak, a Haladó Erõk Fórumának, a baloldali Együttmûködés Tanácsának, a Tõkei Ferenc Társaságnak, a Magyar-Filippin Baráti Társaságnak, a Lukács György Alapítvány és a Hevesi Gyula Alapítvány kuratóriumának, de készséggel tisztséget is vállalnék pl. a Horányi Természetvédelmi Egyletben vagy a Dániel Úti Közlekedési Biztonság Tanácsában is, ha lenne ilyen. Ezek egyaránt civil szervezetek, de ezen túl konkrét céljaik, tevékenységük igencsak eltérõk, s esetenként nem is tudnak egymás létezésérõl. Tény, hogy önmagában mindegyikük igen nemes ideálokat követ, de aki azt hiszi, hogy izolált egymás melletti létezésüknek bármi köze van bármiféle össztársadalmi utópiák megvalósulásához, az - minek nevezzem? - filozófus.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Az olaj álneve: Szabadság

Györe Imre: Viharváró

Györe Imre elsõ kötete, a Fény ugyan 1955-ben jelent meg, a költõt azonban az 1956 után induló népes költõnemzedék tagjaként, sõt annak idején egyik vezéregyéniségeként tartotta számon az irodalomtörténet. Az 56-os kataklizma utáni újjászületés egyik fontos jele volt a Tûz-tánc címû antológia, amellyel egy markánsan baloldali elveket valló, új nemzedék robbant be az irodalomba. Az antológia egyik szerkesztõje Györe volt.
    Az a nemzedék mára szétszóródott, jó néhányan meghaltak vagy eltávolodtak akkori eszméiktõl. Az önmagát szocialistának nevezõ rendszer, amikor már nem volt szüksége a konszolidáció olyan fölmutatható jeleire, mint a Tûz-tánc, maga is inkább mostohagyermekeinek tekintette a tûztáncosokat, legalábbis azokat, akik megõrizték elveiket a manipulációktól, s sunyi magyarázkodásoktól és mellébeszélésektõl, s olykor szembesítették is azokat a rendszer egyre nyilvánvalóbb romlottságával.
    Györe Imre azok közé tartozott, akik nem változtatták meg fiatalkori elveiket, elkötelezettségüket, a ha változott a hangjuk, az reagálás volt a világ rossz irányú változásaira. Könyvei megjelentek ugyan azokban az évtizedekben is, de a jórészt irányított kritika nem, vagy legalábbis nem méltó módon vett róluk tudomást. Pedig ezek a könyvek - verseskötetek és drámák - egyre sokszínûbb, egyre árnyaltabb válaszokat adtak a kor kérdéseire. Igen, a koréra, mert Györe Imre mindig korának gyermeke volt, õ is azok közé tartozik, akik számára a magánügy és a közügy sohasem, vagy csak igen ritkán válik el.
    Ez így volt az elmúlt évtizedet megelõzõ negyven évben is, Györe költészete nemesedett, mint a pincék mélyén érõ asszúbor, a fiatalkori, lelkesedés hangjába mind több kétely és mardosó bizonytalanság keveredett, anélkül hogy belsõ meggyõzõdésébõl jottányit is feladott volna. Mindez gazdagította, és mûfaji, sõt formai téren is sokrétûbbé tette a verseit. S még sokkal inkább így van ez a rendszerváltás óta.
    Némi cinizmussal akár azt is mondhatnánk, hogy Györe Imre költészetének jót tett a rendszerváltás. Már nem köti a legalább nevében mégiscsak szocialista rendszer iránti önként vállalt kímélet, és a kizsákmányolás, a nyomor, a kilátástalanságba süllyedt szegénység és a pökhendi, öntudatosan igazságtalan és erõszakos gazdagság ellentéte láttán kivirágzik költészetének szatirikus és indulatos vonulata. Ismét olyan korban élünk, amikor idõszerûvé válik a juvenalisi sor: "Difficile est satiram non scribere", azaz nehéz szatírát nem írni. És idõszerû a Bálint György által megfogalmazott "felháborodom, tehát vagyok" szellemi alapállás is. A kettõ nemcsak kiegészíti, de föltételezi is egymást.
Györe Imre legutóbbi könyve, a Viharváró a Z-füzetek jubileumi, 100. kötete. Az idõzítés telitalálat, akár tudatos volt a sorozatszerkesztõ Simor András részérõl, akár a véletlen mûve. A Viharváró verseinél nehezen lehetett volna jellemzõbb írásokat találni a sorozat egészét is reprezentáló 100. kötet számára.
    Az Ezredvég rendszeres olvasói 1992 és 2003 között már találkozhattak ezekkel a költeményekkel, melyek azonban így együtt, egymás hatását fokozva még erõteljesebben hatnak. A kötet 44 verse egyetlen ciklust alkot, és ennek nem csupán a kis terjedelem, sokkal inkább szemléleti, a sokféleségben is egységes mûfaji és formai jellemzõk az okai.
    A groteszkbe hajló szatíra jellemzõ példája a Majakovszkij-percek, a szovjet költõ megidézése valamelyik Duna-hídon a rendszerváltás utáni valahányadik évben. A szatíra alapja annak elképzelése, hogyan fogadná a mai kor magyar hivatalos "kultúrpolitikája" Majakovszkijt.

"Ön túl orosz
sõt, túl nemzetközi,
és úgy haladnak sorai,
mint lenn a lépcsõk sora, ni,
egyszóval nem az igazi."

    S miért nem az? Nem a lépcsõzetesen írott sorok, még csak nem is az "oroszság" vagy a nemzetköziség okán.

"És szavai, ha tán bezúznák
néhány polgártárs ablakát
nem jósolnék jövõt Magának,
lecsapolnák, mint a megáradt
folyó vizét, robbantva gátat,
vagy egyszerûen elterelnék,
és kérdezhetnénk: hova lett?"

    Ám akár élhetne is ma nálunk Majakovszkij, csak eleget kellene tennie az "elvárásoknak".
"Szelídek vagyunk, szívünk jámbor,
ugyanezt elvárnánk Magától,
és istenfélõ életet..."

    Istenfélõ élet és költészet elismeréseként talán még valamilyen keresztet is kapna a költõ kitüntetésképpen. Ehhez természetesen el kellene felejtenie Ivan Kozirjevet, a vasöntõt, aki új lakást kapott, s életében elõször saját fürdõszobájában nyithatta meg a hideg- és melegvíz-csapot.
    Az elmélyült, érett társadalomlátás és a markáns hangvételû, modern plebejusság, amelyik a könyv fülszövege szerint is Györe költészetének legjellemzõbb sajátossága, kitûnõ versek sorában mutatkozik meg, olykor egyszerûségében is József Attilai mélységû sorokban, mint az Égverés címû versben.

"... Szürke tény:
a szegény szegényül szegény,
végül lóg kölcsön-kötelén,
s nem adja meg..."

    Ifjúkori reményeinek szétfoszlása nem a rendszerváltáskor történt, bár akkor mutatkozott meg a maga brutális nyíltságában, ami már jóval korábban érlelõdött. Györe Imre a vesztesek közé sorolja magát, de az okok keresésekor nem csak "az objektív körülményeken" kéri számon, ami történt.

"... Mindünk másmilyen,
de egy. És túl türelmesen
hittük: az új kor megterem.
akár a tök. Hát kérdezem:
mit tettél, fájva, görcsösen,
hogy ténye, te, más, új legyen?"
                               (Vesztesen)

    A vereség fáj ugyan, de segít a megmaradásban annak a tudata, hogy nem végleges, az utolsó szót még nem mondta ki a történelem.

"Ki tudja, hány utat kell
bejárnunk, míg a célhoz
vivõkre rátalálunk?"
              (Az utolsó Szó)

    Errõl számos más vers is szól, például a Biztató, a Csipkebokrok, a Vetkõzés, a Futás után. Ez a kötet, s talán ez idõben Györe költészetének legerõteljesebb vonulata. Ha pedig egy-egy gyengébb pillanatban megkísérti a feladás gondolata, az elvágyódásból olyan versek születnek, mint például az Álom vagy a Tabák Andrásnak ajánlott A Tengert nézd!

"A tengert nézd,
csak a tengert.

csak a tengert már,
túl pocsolyákon,
pangó vizeken,
káka-szigettel,
ebihal, pióca,
csiborral teli lápon."

    Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Györe Imre költészete csak a világ dermesztõ romlásának groteszk, szatirikus vagy felháborodott ostorozására szorítkozik. Ez a költészet többrétegûbb ennél. Bár a Viharváró éppen csak ízelítõt ad a költõ szerelmes verseibõl, az "Ákom-bákom" játékos rímei a szerelmi játék önfeledtségét idézik:

"Ákom-bákom,
játszani
kellene már valaki,
kinek kemény
csecsei
mint Babilon
tornyai,
fölmerednek,
hegyesülnek..."

    Más versekben a már említett plebejusság jegyében István király Szent Jobbját hasonlítja a mai kor szellemétõl merõben eltérõ módon öregapái ökléhez.

"Öregapáim ökle
szorulhat így ökölbe
föld alatt rég, s örökre.
Szétverik koporsójuk,
verejték szakad róluk,
éjjel hallik a döngés,
mint távol vihar-dörgés."

    István új kort hozó harcos ökle és az öregapák új korért koporsót döngetõ ökle között meglátja a költõ a hasonlóságot, s ez a közelmúlt újrendies, barokkos Szent István-kultuszának idején forradalmi tett a maga módján.Költõi nyelvezetének gazdagsága nem a szavak valamiféle túlburjánzását jelenti. Györe a leghétköznapibb szavakból olyan költõi nyelvet kovácsolt magának, amelyen szinte bármelyik költõ-elõd vagy kortárs hangján meg tud szólalni. Ennek a legjobb példája a (W.W. látomásai), amelyben Walt Withmant idézi. Ebbõl a költeménybõl származik a címül választott gondolat is: "... s lám, poros katonák nyaldossák cserepes ajkuk a sivatagban, készek/ olajért ölni, melynek álneve Szabadság mostan..."
    Versformái is változatosak, bár van egy kedvenc, hét szótagból álló hangsúlyos sora, amelyben az ütemhatár többnyire a negyedik vagy az ötödik szótag után következik, de olykor máshová is kerülhet. Ilyen például a Háromkirályok. Más versekben a felezõ nyolcas is felbukkan, például Az eltörött Egészben címû, "A 125 éve élõ Adynak" ajánlott költeményben.
    Györe Imre új kötete, a Viharváró azt bizonyítja, hogy a hetvenedik éve felé közeledõ költõ ma is a fiatalokat megszégyenítõ érzékenységgel és indulattal figyeli a világot, sõt nem csupán szemléli és értelmezi, de a maga lehetõségeivel törekszik a megváltoztatására is. (Z-füzetek/100)
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Tanulni! Tanulni!

Kilenc könyvrõl

Jó pap holtig tanul - mondja a közmondás. Nos, bennem, úgy hiszem, nincs semmi papos, nem is ambicionálnám, de hogy - nyilván nem távoli - holtomig szívesen tanulok, azt állíthatom. A baj az, hogy egyre kevesebb könyvbõl tudok újat tanulni. De vannak örvendetes kivételek. Mostanság nem is egy.
    Elsõsorban ezekrõl a könyvekrõl szeretnék most szólni - hátha más is tanul belõlük.
    Egy tanulmánykötete kapcsán a közelmúltban már írtam, hogy a mai mûvekrõl szóló jó kritikák szinte elõlegezik a nehezen realizálódó jövõbeni irodalomtörténetet. Ezt tapasztaltam most a vas megyei Gyurácz Ferenc kritika- és tanulmánygyüjteményét "(Két szûk évtized) olvasva. Külön öröm, hogy vidéki kritikus tette le asztalunkra azt az átfogó kritikai összeállítást - mintha valamelyes távolból jobban lehetne látni, mi történik az irodalom "központjában", s ez a vidéki helyzet arra is alkalmas, hogy felhívja a figyelmünket olyan mûvekre, illetve szerzõkre, akik innen Pestrõl talán bele sem esnek látókörünkbe. Hogy példát mondjak: még a nevét sem hallottam Krausz Tivadarnak, Karay Lajosnak vagy Holló Andrásnak; utóbbinak Gyurácz két remek könyvismertetést is szentel. De ismert szerzõkrõl is tud okosan újat mondani. Egyáltalán nem titkolja, hogy irodalmunk "népi" vonalával rokonszenvezik - és ezt meg is indokolja, rámutatva, hogy a szegény emberek, hajdani parasztok életének, erkölcsének irodalmi visszatükrözését a jövõre tekintve is fontosnak tartja. Ezért ír (nem elõször, hiszen már elsõ saját kötete is vele foglalkozott) Veres Péterrõl, akit sokan végképp idejétmúlt szerzõnek minõsítenének. Pedig Veres Péter következetes agrárszocialista szemlélete a magyar termelés, (mezõ) gazdaság, de egyáltalán a közösségi magatartás dolgában is fontos lehet. Népi (paraszti) és szocialista ez a szemlélet, s ha valaki még egyáltalán reméli a szocialista eszmék "túlélését", Veres Péter (és az õt értelmezõ fiatalabb kritikus: Gyurácz) szemléletét sem vetheti el. De nemcsak Veresrõl van szó, hanem Németh Lászlóról, Gombos Gyuláról, Szécsi Margitról, Kiss Annáról, Buda Ferencrõl, Bari Károlyról s más szerzõk és mûveik problémáira, akiknek korlátaira is szigorúbban reagál, mint a "mérvadónak" számító pesti kritika. Tanulhatunk tõle!  (Eleink)
    Veres Péternek, Sinka Istvánnak, Szabó Pálnak még a Horthy-korszak osztálytársadalmában kellett kiküzdeniük az írói létet és megbecsülést - s e korszak körülményei között nem a paraszti, hanem a munkás sorból való feltörést kezdte meg Molnár Géza, akinek számára 1945 valóban felszabadulást hozott, újságíróvá, szépíróvá, a pártfunkcionáriussá végül diplomatává lehetett, tanusítva azt, hogy a most sokat szidott szocialista idõszak (amit a munkásság legjava régen óhajtott) lehetõvé tette a nincsteleneknek is a kultúrába és az aktív politikába való belenövést. A 80 éves Molnár Géza épp most megjelent emlékirata, a Lángoktól ölelve (Hét Krajcár Kiadó) ritka õszinteséggel szól a folyamatról, amelyben a megszorítások közt élõ munkás környezetbõl elõször kispolgári életideálok (mély vallásosság, náci-német teljesítmények csodálata, a félig-polgár kisiparos alkalmazottainak megnyomorítása) felõl az öntudatos szervezett munkás társak tapintatos baráti-elvtársi nevelése (amelyben a szolidaritás játszotta a fõszerepet) miként alakítja át a fogékony tanulnivágyó munkásfiatalt s teszi többre alkalmassá: az alkotó munkára. Erre tanít meg Molnár Géza kötete, mely a sikeres párválasztásnak, szerelemnek s boldog házasságnak külön fölemelõ hatása révén a magyar irodalom egyik legszebb munkásnõ alakjának megírását is lehetõvé teszi az író számára. Tanulni! Tanulni! - érzi a fiatal munkásember, és könyvébõl tanul a magamfajta másfelõl jött irodalmár is. Nem hibátlan mû - például az 1956-os eseményeknek Moszkvából való várakozó-aggódó leírása túlméretezett, míg sógorának a második magyar hadsereg pusztulása során történõ halála a Donnál, az egész mû legjobb részlete, mely nem fél két rokonszenves horthysta tisztet (egyikük orvos) is bemutatni.
    Az is nagyon tanulságos Molnár könyvében, hogy a német vereséget váró s a fölszabadulásra készülõ munkásság mennyire nem volt képes felkészülni az illegális létre s tevékenységre. Így nem rendelkeztek napi biztonságot nyújtó, elfogadható papirokkal! Mint az egyetemi ifjúság ellenállásának egyik résztvevõje, sõt szervezõje, azt a feladatot kaptam, hogy megbújásra alkalmas lakásokat és papírokat szerezzek. Nekünk, akik az uralkodó osztály disszidensei voltunk, ez sokkal könnyebb feladat volt, mint a jövõ uralkodó osztályát képezõ munkásifjúságnak. Nekik, ha voltak papírjaik, nem tudtak vele bánni. Sokszor azzal is roszszul jártak, mint az a fiatal testvérpár, amelyik remek német papírokra tett szert, de az oroszok bejövetele után éppen ez okozta vesztüket, mert a felszabadítókkal nem tudták megértetni, hogy ezek a "megbízhatóságukat jelzõ" náci papírok - hamisak.
    Molnár Géza könyve az üldöztetés és kiszolgáltatottság fontos tanulságaival szolgál. Nem is szólva arról a kiszolgáltatottságról, amit az õt is sujtó "morbus Hungaricus", a tébécé "magyar betegsége" jelentett - s szintén halálos veszedelemmel járt. Szép és tanulságos mû!
    Molnár könyve önéletrajzi regény, a nagyon sokoldalú Sumonyi Zoltáné, a Panelhalmok (Magyar Könyvklub) szociográfikus regény. Elõször 1981 májusában jelent meg a Magvetõnél a Panel-halmok címû kötete, s örömömre szolgált, hogy kulturális népfrontkeretben bemutathattam, mint az akkor legkülönb könyvet. Annyira megfogott, hogy egy-két év múlva megkérdeztem a szerzõt (aki nyilvánvalóan élõ modelleket örökített meg), hogy mi lett a kisregény legrokonszenvesebb hõsnõjével. Mint mondja, ez szöget ütött a fejébe s megírta a regény folytatását - 22 évvel késõbb. Így a szociográfikus írás két idõpontot dolgoz fel, mert az 1979-es írás most az új könyv elsõ részét képezi. S mit tesz a sors: az 1979-es szeptember 14-ike most, 2001-ben sajátos értelmet nyer: három nappal vagyunk az Amerikát ért terrortámadás után, tehát a könyv ennek pesti visszhangjával indulhat.
    No de, mik ezek a panelhalmok? Az elõregyártott betonelemekbõl összeállított lakótelepek várható leomlása, mikor az összerakott tömbökbõl egyszerûen "panelhalom" lesz, akár mert lebontják, akár nem, mert összedõl a lakótelep házállománya. Hogy e sokat szidott lakótelepek helyett miként lehetett volna milliónyi embernek állami költségen, viszonylag olcsón sokszázezer lakást létesíteni, azt senki sem feszegeti. Azóta is folyvást lenézik ezeket az építményeket, bár több mint húsz év alatt egy sem dõlt össze, egyet sem kellett lebontani, legföljebb megerõsíteni és a rákkeltõ aszbeszt-tömítésektõl megszabadítani. Ám aki teheti, jobb helyre költözik. Így történik ez a kettõs regényben is: az elsõ részben megismert pesti tipusok közül alig maradt valaki a lakótelepen. A legtöbben jobb helyet kerestek, és találtak. Most a jellegzetes tipusoknak több mint két évtizeddel késõbbi sorsát bemutató második részszel az idõtényezõt is feldolgozó remek szociográfiát készített el Sumonyi, s ráadásul nagyon olvasmányosan, érdekesen ír: szó sincs semmiféle szociográfiai fontoskodásról, pontoskodásról. A bravúros Panelhalmok mai irodalmunk párját ritkító teljesítménye.
    Molnár Géza önéletírása azzal végzõdik, hogy a munkásifjúból diplomata lesz, Bányász Rezsõ emlékezése, a Diplomatanegyed (Progressio Kiadó) viszont a kész, érett diplomata megannyi tapasztalatáról ad számot, nem kis humorérzékkel. Ez a mû pedig azért tanulságos, mert a hírekben szereplõ diplomata tevékenységnek (amit lapokból magam is hetven éve követek nyomon) "üzemi titkait" tárja elénk a sokszor komikus, de elengedhetetlen protokollszabályoktól a titkosan folytatott diplomáciai húzásokon át a fordulat utáni hirtelen és méltánytalan leváltásáig. Beszámol arról, hogy a Kádár-korszakban miként játszott szerepet Magyarország (épp diplomáciája révén) az általános enyhülés, a hidegháború felszámolása terén. Legnagyobb eredménye a világpolitikai fordulatot hozó helsinki szerzõdés volt, mely azonban nem adta fel a szocializmus valódi s vélt érdekeit, de nagy lépést jelentett az igazi demokrácia felé. Mindebben szinte megható, amit Bányász Kádár János személyérõl és egyéni magatartásáról ír. Van mit tanulni ebbõl a könyvbõl is, amely - mellesleg - nagyon szórakoztató, derûs olvasmány.
    Sem a nagypolitikával, sem a diplomáciával nem foglalkozva is messzi földre visz el s kalauzol Pethõ Bertalan Japánról szóló könyve: Japán út/viszony (Platon kiadás). A szerzõ kitûnõ filozófus, akit azonban sem a "szakma", sem a magyar értelmiség egésze nem méltányol igazán - ahogy ezt egykor Hamvas Bélával is tette. De miért kell megvárni, míg valaki elpatkol, hogy akkor majd "posztumusz" fölfedezzék, esetleg többé-kevésbé obskurus "intézetet" is hozzanak létre "tanulmányozására"? Pedig Pethõt már most tanácsos tanulmányozni - lehet tanulni tõle, bár egyetlen mûve sem könnyû olvasmány. Õ a - félmûveltek, vagy divatból ellentmondók által - nem ismert s elítélt "posztmodern" gondolkodás apostola, s ez a Japánról szóló könyv azt bizonyítja, hogy a Távol-Kelet e siker országa a háborús vereségét követõ megrázkódtatás után valami újat kezdett. Sem az európai, sem az amerikai gondokodáshoz, politikumhoz és gazdasághoz nem csatlakozott, hanem saját útra tért, és ez egy korai posztmodern kísérlet volt, tegyük hozzá: sikeres kísérlet, amely a honi hagyományokhoz (pl. a családhoz és a foglalkoztatást nyújtó üzemhez való ragaszkodáshoz) kapcsolódott, de elutasított minden "metafizikát" (és ez a posztmodern lényege).
    A történelem mindig tanulságos. A szépirodalmon belül azonban nehéz a múltat úgy "népszerûsíteni", hogy az írásnak meglegyen a mûvészi és olvasmányossági értéke, s igaz is legyen. Ezt a ritka követelményt képes kielégíteni Bárány Tamásnak, a Rákóczi-szabadságharcról írott, ifjúság által is élvezhetõ regénye, a Rákóczi zászlai (Hét Krajcár Kiadó). Az 1955-ben elõször, most hatodszorra megjelent regény igen olvasmányos, megragadják az olvasót szép természeti képei, de különösen tanulságos történetszemlélete, amellyel érezteti az osztályviszonylatokat: a Fejedelem mellé-mögé felsorakozó fõurak érdekeinek és álságainak bemutatását, s velük szemben a mindig becsapott nép életét, küzdelmét, örökös csalódását, mely a kuruc táborból való szökésüket s az egész hadsereg meggyengülését, végül is vereségét idézi elõ. Ez teszi igazán tanulságossá Báránynak a háromszázadik évforduló kapcsán különösen aktuális regényét.
    Tanulságos történetileg mindaz, amit ma tapasztalunk. Talán közhely Juvenalist idézni: "Difficile est satiram non scribere" - amihez Juhász Gyula okkal tette hozzá: "De szatirát írni még nehezebb." Mert könnyû a rosszat észrevenni, átélni, csakhogy a szatirához nem elég az elkeseredés - humorérzék is kell hozzá. Simor András füzete: az Ezredvégi szatirák ezért tanulságos. Aki nevetni is tud, az semmiesetre sem zárja ki a történelmi reményt! Ez a hetvenhét vers mulattat, csak az elolvasást követõleg válik keserûvé az olvasó mosolya. Pedig Bálványos Huba bravúros tollrajzai eleve derûsen hatnak a füzetbe csak betekintõ olvasóra is, s ezt a derût sugározzák Simor keserédes szövegei, a frappáns sûrítés, a ravasz meghökkentés remekei. A mitológiai hagyománytól a közelmúlt nagypolitikájáig (McCarthy, Che Guevara) át a mai szociográfiáig számtalan tárgy, szín bukkan fel a nehezen letehetõ könyvecskében, amely a maga módján a jelenkori költészet egyik lehetséges (brechti) mintadarabja! (Z-füzetek/103)
    A gazdagok és szegények közötti különbségek mind nagyobbak, mondhatni döbbenetesek. A Magyar Hírlap immár másodízben kiadott összeállítása, a 100 leggazdagabb magyar igencsak tanulságos. Nem mintha feltétlenül hiteles lenne. Hogy megint egy ókori latin idézettel éljek: "Bene vixit, qui bene latuit" - "Jól élt, ki jól meghúzta magát". Aki ügyesen rejtegeti vagyonát, netán külföldön (!), az nem került bele e kiadványba. Már az a tény, hogy a bemutatott személyek (többnyire) vállalták gazdagságukat, valamelyest tisztességre utal - már amennyire tisztesen össze lehet gyûjteni milliárdos vagyonokat... A hét leggazdagabb személy 46 és "mindössze" 22 milliárdos vagyonnal mind befektetéssel, tõzsdei manipulációkkal szerezte vagyonát, a kisebbek kereskedelemmel, iparral, borászattal és élelmiszeriparral, vannak, akik találmányokkal, ismét mások ingatlan befektetéssel, a média s informatika egy-egy ágának tulajdonosaként, idegenforgalommal, turizmussal (ez a legkisebb  vagyon eredete). A listán szerepel egy aktív miniszter és egy pártvezér is - tessék találgatni, kik? Szóval így élünk, így élnek - õk... (Magyar Hírlap)
    Szerepel a listán két mûgyûjtõ, mûkereskedõ is, akinek gazdagodását mint mûvészetkritikus figyelemmel kísérhettem, s állíthatom, hogy az õ esetükben valódi kreativitás, szakértelem és ízlés segített a gazdagodásban. Vannak közülük, akik vagyonuk egy részét közérdekû tárgyakba visszaforgatják. Másszor is írtam már az év legfigyelemre méltóbbnak vélt kiadványairól, ezt teszem most is, mikor Kieselbach Tamásnak a Modern magyar festészet (1892-1919) címû albumát említem. Ez a hatalmas mû a karácsony elõtti könyvdömpingbõl magasan kiemelkedõ legszebb s legfontosabb alkotás volt. Több mint 600 oldalon eleddig páratlan teljességgel és színvonalon mutatja be a magyar mûvészet legjavát. Ezernyi megbízható, színes reprodukcióban tûnnek fel benne az összes fõmûvek 60 múzeumból és 150 magángyûjteménybõl, úgy, ahogy ez az anyag még sose volt látható. (És készül a folytatása is!) Tett ez a könyv, ha nem is egykönnyen megfizethetõ. (Kieselbach Galéria)