PAÁL TAMÁS

A só meg a kovász

Én, József József, a koppányi békebíró nem lehetek ünneprontó. A véleményemet errõl az egész görögtüzes komédiáról megtartom magamnak. Én is voltam színész. Vándorszínész. Ha üres volt a kassza, jött a ripacskodás. Tûzfújás egymásra, no, meg a seggberugdosás. A díszletek mögött aztán összeölelkeztünk, és kiröhögtük a közönséget, a krajcárokat számolva... Ha kiegyeztünk a Sorssal, akkor miért ne egyezhettünk volna ki most az osztrákkal az ide-oda guruló forintokért, hát nem igaz?
    Nem, nem igaz! Már megint a békebíró beszél belõlem. Igaz, hogy én is nevetve számoltam a díszletek mögött a krajcárokat a bohóckodás után. Kínomban. De a közönséget, amely tapsolt ennek a baromságnak, nem néztem le. Meg akartam nevelni, hogy ne dûljön be a szemfényvesztõ hókusz-pókuszoknak. Ezért is lettem tanító. Néptanító... egy kis darab idõre!
    Só meg kovász nélkül csak ízetlen, savanyú, lapos kenyeret lehet sütni. Ti vagytok, fiaim, a népben a kovász, nélkületek a lisztbõl csak hitvány görhe lehet. De a sót, a krisztusi hiteteket a gyermekemberek széppé, vonzóvá formálásához soha ne felejtsétek magatokkal vinni. Így bocsájtott utunkra, ilyen útravalóval a Rektor Úr... Igaza volt. Már ami a kenyeret illeti. Mert negyvennyolc óra alatt a vármegyei tömlöcben az ifjú ember is megtapasztalja, hogy milyen az a "komiszkenyér" . Só nélkül. Hitehagyottan...
    Ahogy az esperes úrral beléptem az iskolaterembe, telve prófétai hittel, fel sem tûnt a koszos, kifakult asztalkendõbe csomagolt, töretlen só. Anélkül, hogy odafigyeltem volna rá, a sarokban álló kemence torkára tettem. Miközben a szemem le nem vettem a számtalan sok, ide-oda ugráló tikról, melyeket a gyerekek a bakókból elõkotort kenyérdarabokkal etettek. Hiába gyakoroltam a színészetet kétszer is, amíg csak apám be nem pofozott a kollégiumba, felháborodásom a nem várt látványtól kiült az arcomra, úgyhogy az esperes nem is hagyhatta szó nélkül: "Az Úrjézusnak egyformán kedves volt minden élõlény, egyformán óvta, védte õket, a Teremtõ ajándékát!" S kenetteljes mosollyal, égre emelt szemmel fürgén kisietett a helyiségbõl a karcsú derekú, de nagy lapátkezû esperes atya. A szoknyáját kicsit megemelve, hogy be ne piszkolódjék a poros földön.
    A gyerekek vigyázzba vágták magukat, tátott szájjal bámultak utána. Persze õk tudták, amit én még nem, hogy miért aggódik olyan nagyon a tikokért. Én csak azt éreztem, hogy a finomkodó mozdulatok, a kivonulása úrihölgy módjára, meg a nagy, lapát kezei valahogy nem illenek egymáshoz. És hogy ezek a kezek még mogyorófapálca nélkül is - amibõl vagy három is látszott, ahogy becsukta maga mögött az ajtót a "bennfelejtett" tikokkal - meg fognak leckéztetni engem hamarosan. És úgy is lõn!
    Nem, nem csigázom fel az érdeklõdéseteket, nem hajtattam ki a tikokat. Azok maguk is ott csoportoztak hamarost az ajtó elõtt, éktelen rikoltozással. Ki kellett engednem õket, s õk, szó szerint értve, repültek a gazdájuk után! Felsóhajtottam, hogy lám, magától megoldódott a kellemetlen helyzet, amibe önhibámból kerültem. Annyira nagy kõ esett le a szívemrõl, hogy fel se tûnt: tekintély ide vagy oda, ezeknek az egészséges ösztönû parasztgyerekeknek nevetnie kellett volna az egészen. De ehelyett megszólaltak: "Dicsértessék az Úrjézus"! Az esperes atya helyett én fogadtam: "Mindörökké, Amen!" És zavaromban a kemencetorokhoz lépve felvettem a szennyes ronggyá nyûtt asztalkendõt, és a katedrára dobtam. Rögvest szét is nyílt, s kilátszott belõle a kõkemény sódarab. Eszembe jutott a Rektor Úr intelme a sóról, a mindig bennünk munkálkodó krisztusi hitrõl, és elnevettem magam, s a gyerekek is. Jóízû göcögéssel követtek. A sok tik, no meg az esperes megrendítette ugyan bennem prófétai hitemet, de íme, újra megtaláltam a sót, mint színészkoromban egy-egy értelmesebb arc, figyelõ tekintet láttán...
    De a felszabadult nevetésnek pálcasuhogás vetett véget. Nem a fenekekre, hanem az asztalra mérték õket a nagy lapátkezek, hosszú, szõrös ujjak. Az esperes úr! Aki a díszkiséretet otthagyva az udvaron berontott, és felkapta nagy hirtelen a legvastagabb "gyermekszelídítõt". A kõkemény só fogta fel azt asztallap helyett az ütlegeket, és tört ízzé-porrá. A tikok mintha megérezték volna, hogy az égzengés, villámlás, a vihar miattuk tört ki, elégedett kotkodácsolással betódultak, és felborzolt, harcrakész tollazattal csipegették fel egymás elõl a sómorzsákat. Vagy két tucat gyermekszempár figyelt engem, aki éreztem hitvány, semmit érõ kovász mivoltomat...
    Kiragadtam hát az erõlködéstõl lihegõ esperes atya kezébõl a széthasadt fenyítéket, és kihajtottam vele a tikokat. Némelyiket a nekibuzdult gyerekek fogtak meg a padjuk tetején, és adták át nekem...
    A ribillió szerencsés véget ért. Mégis hatott a kovász. Kisült a kenyér. Kaptam is belõle a vármegyei tömlöcben egyik-másik jobbágyszülõtõl. Amely az ehetetlen "komiszkenyér" után jól jött. De tanítani nem taníthattam többé, mert az esperes kenetes mosolyával azzal vádolt meg a hatóság elõtt, hogy "rebellióra" tanítottam a nebulókat. Hogy hiányzik belõlem a só: a krisztusi hit...
    A nótárius uram a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek a tárgyaláson arról, hogy a pap verte szét a sót, és a tikjai ették fel. Még félreértenék, és a láncokat sose vennék le rólam. Igazat adtam neki. Hallgattam. Sõt, szántam-bántam engedetlenségemet.
    Így a vizsgálati fogság után ki is engedtek, nem kellett "betyárra" lennem. Tanultságomra, bûnbánatomra tekintettel békebíróságra javasolt az esperes atya. Kézcsókkal köszöntem meg neki. Add meg a császárnak, ami a császáré, add meg az egyháznak, ami az egyházé!
    Igyunk hát, barátaim, a Kiegyezésre! Igyunk Koppány mezõvárosának elsõ Polgári Körére!! Prosit!

ROZSNYAI ERVIN

Fellélegzés

Ahogyan régmúlt városokra
újabbak törmeléke rakódik,
úgy rétegezõdnek egymásra
néha az álmok is.

Azt álmodom például, hogy
akasztani visznek,
vagy vizsgáznom kell matematikából,
és imbolyogva egyensúlyozok
egy gyökjel kinyúló ágán,
vagy nem tudok a vonatról leszállni,
mert az ajtókat lelakatolták,
s kapkodva, elfulladva
tapogatózom késélnyi repedés után,
ahol kiszökhetnék, mint egy sugárnyaláb,
hogy odakinn majd visszanyerjem
az elfelejtett emberi formát -

mi tagadás, kényelmetlen álmok ezek -

én azonban szerencsés vagyok, mert
egy föntebbi rétegben párhuzamosan
azt is megálmodom,
hogy az egész csak álom -

így már álmomban is
mintegy kívülrõl szemlélhetem
éjszakáim fantomjait,
s fellélegezhetek: lám, semmi baj,
ezek teljesen ártalmatlanok,
szinte táncosan könnyedek
létünk nappali szörnyeihez mérten,
mint egy szökevény léggömb, amely
derûs felelõtlenséggel
a valótlanba röppen.
 

Csak ne félig

Csak ne hátra,
csak ne félig,
ne is csak az
elsõ vérig,
de mindvégig,
végsõ cseppig,
ha lihegve,
ha zihálva,
csak életre
vagy halálra,
buktából is
felcibálva,
végesincsnek
legvégéig,
poklokon túl,
egeken túl,
túl a semmin,
a megtalált
mindenségig.

D. NAGY LAJOS

A semmi

Ha magába zár a semmi
S az éjszaka szélein egy késhegy
Mint holdtölte után érzed
Szemed mögé akar bemenni

Ha a falak mögötti árnyak
Mind átszûrõdhetnek rajtad
Azt tesznek veled amit akarnak
Homlokod falán átkiabálnak

Ha bevetetlen a körömágyad
S a holdak karéja egyre kisebb
Tenyeredben tartasz egy giccset
És szilánkjai összevágnak

Ha frissen csapolt véred alvad
Poharadban a víz helyett
És elporlad a lehelleted
És nincsen rá többé hatalmad

Ha a fûben sárban bogárban
Nem találod már a múltat
S az emlékezés is untat
S az unalomban is hiány van

Ha valaha keresni akartad
De magába zár a semmi
És a valami után eredni
Nincs már erõd önuralmad

S ha holdtölte után egy késhegy
Szemeid mögött megsebez
Az egészet elölrõl kezdheted
Hogy a semmit a végén elérjed.
 

Különös

Benned a különös is mintha
Csak a pillanatokból születne,
Úgy viseled a természetfeletti
Hangtalan színeváltozásait,
Mint más a karórát.

Benned az a szép, amit
Mások nem látnak meg rajtad,
Mert túlságosan is láthatóvá teszed.

Benned én is ott vagyok,
Ha kitárod a szemed bogarait,
Amilyeneket még a tenger
Sem rejtett sohasem.

Benned a fény otthonossá válik,
Megszelídül, tested része lesz,
Nem hagy el többé.


 
OLÁH ANDRÁS

Munkakapcsolat

Ennyi? - kérdezte a himlõhelyes arcú, kopaszra borotvált fejû férfi, miközben gondosan egymásra hajtogatta a gyûrött bankjegyeket.
    A lány némán bólintott.
    - Nem volt valami nagy forgalom - állapította meg a férfi, inkább csak magának címezve a mondatot, majd kutakodva a lányra nézett. Az állta a pillantását.
    - Oké, két óra múlva érted jövünk. Addig még csinálsz egy fuvart, rendben? A férfi visszament a kocsihoz, ahol társa várta járó motorral. A lány egykedvûen bámult az elviharzó autó után. Kibontott egy rágót, kettétörte, az egyik felét bekapta, a másikat visszacsomagolta. Élvezte, ahogy a mentholos íz szétfut a szájában. Megigazította sortját, a vékonyka, feszes pólót, és visszament az útra.
    Két éve dolgozott Smasszernek. Így hívták maguk között a kopasz férfit, aki négyüket futtatta. Smasszer idõnként kiválasztott közülük valakit - úgymond magáncélra - , s annak egy darabig nem kellett kiállni az útra. Õt még sohasem választotta ki. De nem is baj. A lányok azt mondják, hogy brutális állat. Extra kívánságai vannak, és csak gyötör, örömöt nem okoz. Jobb így, hogy csak munkakapcsolatban vannak.
    Smasszer vad kegyetlensége, persze, elõtte sem volt teljesen ismeretlen. Az elején egyszer félretett harminc márkát. Megtalálták nála. Akkor nagyon összeverte Smasszer. Fölrepedt a szája, vérzett az orra, a szeme alatt napokig virított egy kékes-lilás folt. Akkor egy hétig nem dolgozott. Kaját alig kapott, és a lányok is rászálltak. Az maga volt a pokol. Még az is fölmerült benne, hogy megszökik, de aztán mégsem mert. Hová is mehetne? Szülei, rokonai nincsenek. Az intézetbe? Ahol az a hideg, varangytestû nevelõ megerõszakolta? Akkor inkább itt...
    Tizenhat éves volt. Épp a születésnapján történt. Tortát is kapott, ünnepelt az egész szoba. Aztán bejött az az undorító varangy, hogy õ is ad valami ajándékot. A szobájába hívta, és ott... ott megtörtént. Próbált védekezni, de csak jobban felbõszítette a férfit. "Mi az? Egész nap csak riszálod a segged, kelleted magad, most pedig megjátszod a szûzlányt?! Rohadt kis kurva!" - sziszegte, és akkora pofont lekevert, hogy nyomban eleredt az orra vére.
    Nem ellenkezett tovább. Csak amikor a férfi leszállt róla, akkor kapta fel az asztalról a vázát, és fejbe vágta. Kirohant a szobából. Egész testében remegett. Vérzett is. Akkor döntött úgy, hogy megszökik. Tudta, hogy a porta felé nem mehet, úgysem engednék ki, ezért a nevelõi vécét választotta. Annak az ablakán nincs rács, ott kimászhat. Valamelyest rendbe szedte magát. Csak azt sajnálta, hogy a kis Kláritól nem búcsúzhat el...
    Klári! Vajon most mi van vele? Biztosan megnõtt már. Elmosolyodott. Nagyon szerette azt a kis békát. Az meg mindig bújt hozzá: "Te vagy az én anyukám" - mondta. S tényleg úgy is volt. Õ védte meg a nagyobbaktól, fésülte a haját, kikérdezte a leckét, csokit lopott neki, esténként pedig - villanyoltás elõtt - átment hozzá, a kicsik hálójába, és mesét mondott. Aztán jóéjtpuszit adott a homlokára, az meg átölelte vékonyka karjaival a nyakát, magához szorította, és azt suttogta: "Te olyan jó vagy..."
    Valahányszor eszébe jutott kis barátnõje, mindig elszorult a szíve. Dédelgetett álma volt, hogy egyszer, ha pénze lesz, ha a saját életét élheti, megkeresi majd azt a kis vakarcsot...
    Egy autó állt meg mellette.
    - Mit kérsz egy körért, cicám? - Õszülõ halántékú, elegáns, öltönyös-nyakkendõs krapek ült a volánnál.
    A lány elsorolta a tarifákat. A férfi kedvtelve mustrálgatta.
    - Jól van - mondta, és kinyitotta az ajtót. - Gyere, szállj be!
    A lány elhelyezkedett az ülésen.
    - Hol szoktátok csinálni? - kérdezte a férfi, és a combjára csúsztatta a kezét.
    - Itt az erdõben - biccentett fejével a lány. - Majd mutatom az utat... De a pénzt elõre kérem.
    Ez szabály volt. Smasszer ragaszkodott hozzá. Volt rá példa, hogy az ügyfél fizetés nélkül távozott. Az sem véletlen, hogy két-három óránként begyüjtik a pénzt a lányoktól. Egyszer egy pasas kirabolta Maját. Elvette az egész napi bevételt.
    A férfi közben fizetett, és indított.
    - Itt, jobbra lesz egy bekötõ út - figyelmeztette a lány.
    - Régóta csinálod? - kérdezte a férfi, és visszakapcsolt kettesbe.
    - Mi maga? Rendõr?
    - Dehogy - nevetett amaz. - Csak beszélgetni akartam...
    - A társalgás nincs benne a tarifában. Csak a dugás - közölte hûvösen a lány.
    A férfi fölvonta a szemöldökét, de nem szólt tovább. Rákanyarodott a jelzett erdei ösvényre.
    A lány gondolatai visszatértek az emlékekhez. Eszébe jutott az elsõ munkanap. Akkor már egy hete Smasszernél lakott. A pályaudvaron szedték föl. Épp jókor, mert a másnapi lapokban már benne volt a fényképe. Olyanféle kísérõszöveg társaságában, miszerint leütötte, kirabolta nevelõjét, és megszökött az intézetbõl. A szemét strici! Persze, a lányok a szobából biztosan sejtik, hogy egy szó sem igaz az egészbõl. Még jó, hogy Tonió épp ott bóklászott a pályaudvaron. Látta, hogy éhes. Vett neki hamburgert, kólát meg fagylaltot. Helyes srác volt. Megkérdezte, van-e hol laknia, majd felajánlotta, hogy tud egy helyet. Így került Smasszerhez. Smasszer megnézte, körbeforgatta, és csak annyit mondott: "Jó áru. Tanítsd be!" - és pénzt adott Toniónak.
    Tonió volt az elsõ fiú az életében. Szerette. Pedig ekkor már tudta, hogy a fiú számára a vele való törõdés csak munka...
    Az ösvény a jól ismert tisztásba torkollott.
    - Megérkeztünk - rebbent fel a lány tekintete.
    A kocsi megállt.
    A lány beletúrt a hajába, megrázta a fejét, mintha csak elõbbi gondolatait akarná elhessegetni, majd sortja zsebébõl egy ezüstös csomagolású óvszert halászott elõ.

GYÖRE IMRE

Magánút

(Szolnok, 1932)

100 éves Tabák Lajos
szociofotoja alá.

Akkor se menne át, ha
meglenne mindkét lába,
vándorod, hisz háta
mögött oszlopon tábla:
MAGÁNÚT
TILOS
AZ ÁTJÁRÁS.
Hová? Sehonnanból
Valahovába -
hát ül. Térdcsonkja
vastagon bebugyolálva
valami rongyok halmazába,
mankója fekszik,
fáj a fája,
az õsz sara rajt növekszik.
Hová menjen?
Ez a hazája,
a feledésbõl
immár kivágva
S most
hátunk mögött,
elõttünk körbe tábla:
MAGÁNÚT
TILOS
AZ ÁTJÁRÁS.
Talpalatnyi föld,
mindõnk hazája,
min megállhat
ki-ki magába,
nem léphetünk le róla,
s nem akarunk lelépni róla
múlttal-jövõvel körbezárva.
 

Lépés

Lábam fölemelem -
e mozdulat
képe, alig egy pillanat
alatt többszázezer
kilométerre elszaladt
(lásd fénysebesség)
utol se érhetem,
kérdezvén: mért ily hirtelen
hová így nélkülem,
csillagok közt s alatt,
eddig nem járt utak
porát kavarva fel
e semmivel?

S mi lesz akkor,
ha lábam leteszem?

Átvillan bennem életem,
könnyekkel sírt szerelmesem,
félig se végzett dolgaim,
s hogy nem újult tõlem semmisem

Mintha valami képzelem
lett volna voltom: képzelem.
Ennek is végét vethetem
(akár egy csillagrobbanás)
ha talpam újra leteszem
lépésnyire s már földesen...
 

Átváltozások

Besimulni az utak
síkjába a síkság
fûcsomói alatt
messzire nyúlni
leszakadni a löszfal
suvadásával együtt
kapaszkodni a sziklák
csúcsára hólepetten
félig ért csillagot
szakítani az égrõl
ránccá lenni
a torlódó tömeg
homlokán itt válni
emberi arccá
különné-eggyé
a semmi után
gyötrötten valahára...
 

A mondatok

Mából nézve a tegnapi
mondatokat már por lepi.
Pattannak az ég erei,
szivárog csillaggal teli
vére, sokszínûn, szanaszét,
cseppek, pirosak, néha kék-
színûek, lassan feketék.
Más szemmel nézed:
más az ég,
holnap másabb lesz,
nem elég,
ha hallgatsz róla,
s nem hiszed,
holnap újra kell mondanod:
mából nézve a tegnapi
mondatokat már por lepi,
vagy Világ maga mondja ki.
 

Égjárás

Ott kuporgok a világ
négy sarkában, senki se lát,
egyszerre nézem
a fejszét, a fát,
aki kivágja, s amit kivág.
Eget látok valami résen,
lábnyomaim fenn mennek tovább,
négyfelé látom lábam nyomát,
jártam arra valaha régen,
markomban csillag, éjjeli mécsem,
fölhajítom: majd odaérjen
hajnalt jelezni, ahová én nem...

BALLAI LÁSZLÓ

Mosoly a tóból

Idõnként artikulálatlan hangon szidta a kicsi gyermeket, és mindennek elmondta az anyját, akit esténként együtt vártak haza. Máskor meg asszonyos kedvességgel becézgette, ölébe vette, ringatta. Ringatta? Ezt persze Ábry csak feltételezhette, mert az apa-leány kapcsolatnak csupán fültanúja volt. Amikor a lépcsõházban elõször találkoztak, egy udvarias fiatalembert ismert meg, aki kétéves forma kislányát is köszönésre nógatta. Õ vigyázott a gyerekre, és amikor este a felesége is hazaért, a falon keresztül teljes volt a családi béke, anya és leánya boldogan gügyörésztek, amíg az apa televíziót nézett.
    Csak napközben adódtak nehézségek. A kislány eldugta a tányérját, kiöntötte a vázából a vizet, és apja kívánságaira gyakran hiszérikusan reagált, fellobbantva benne a trágárság, sõt a tettlegesség tüzét. Ha már ütések is csattantak, Ábry át-átdörömbölt a falon.
    Otthon gyakran megemlítette a dolgot Valinak, akivel kettesben éltek.
    - Ugyan, apa, azért veszed ennyire a szívedre, mert kevesebb a munkád - vetette oda a lánya a televízió mellõl.
    Ábrynak valóban nem sok tennivalója akadt mostanság, négy munkatársának is fel kellett mondania. Harminc évig dolgozott egy textilipari vállalatnál, ahol a fõkönyvelõségig vitte. A rendszerváltást követõen külföldi kézre került a gyár. A befektetõt csupán a telek érdekelte, amelyen a régi épület teljes bontása után irodaházat akart létesíteni. Mind az ezerkétszáz dolgozó munkanélküli lett. Ábry felismerte, hogy a gazdaság liberalizálása szükségképpen a könyvelõk iránti kereslet megnövekedésével jár, és saját céget alapított. Kezdetben nyolcan is alig gyõzték a munkát, de a vállalkozók csakhamar jövedelmük eltûntetését várták el tõlük. Ábry nem volt hajlandó valótlan adatok könyvelésére, így klientúrája olyannyira megcsappant, hogy Tündével egy-két nap alatt végeztek a fõkönyvekkel, azután csak úgy tettek-vettek az irodában. Felfigyeltek hát arra, mi történik a szomszédban.
    Kezdetben persze nem tudták, mik ezek a hol rövid, éles, hol elnyújtott. vonító hangok. Amikor azonban a gyreksírás is feljajdult, rájöttek, hogy nem valami háziállatról van szó. Hallgatózáshoz hozzászokott fülük egy idõ múlva kiválóan érzékelte a két ember minden rezdülését.
    - Hogy ütheti meg valaki a saját gyermekét? - sóhajtott fel Tünde.
    - El sem tudom képzelni - mondta elgondolkodva Ábry.
    És ekkor szemük összevillant. Egymásra mosolyogtak. Hónapok óta kettesben töltötték a napokat az irodában. Évek óta magányosak voltak. Ábryt elragadták a nõ ruhája mögött sejlõ formák. Tekintete a nõ bordó nylonharisnyás lábára tapadt. Tünde is ráébredt, mennyire vonzza az õszülõ férfi gödrös mosolya. Lassú mozdulattal végigsimogatta térdét. A harisnyaszemek apró kisülései csak úgy pattogtak a tenyere alatt.
    Hónapokig tartott az irodai szerelem. Ábry nem merte megosztani boldogságát Valival, akinek az arcán mindig az a mosoly tündökölt, amely tizenkilenc éve ragyogott rá Tihanyban, és azóta is igézte nappal, éjjel.
    Ábry a Balatonban úszott. Csukott szemmel tempózott, csak idõnként nyitotta fel szemhéját. Hirtelen, mint sellõ, az orra elõtt bukkant fel a vízbõl egy lány és önfeledten rámosolygott, majd huncutul menekülést színlelt. A férfi utána vetette magát, egy-két tempóval beérte, de amikor megfoghatta volna, lemaradt. Így játszadoztak-incselkedtek egymással vagy fél napig, az ebédrõl is teljesen megfeledkeztek, futó csókokból, ölelésekbõl merítve az energiát. A tünemény Ábryhoz ment feleségül, mosolya a férfi életének fénye és értelme lett, s még a legborúsabb napokon is felderítette az egyhangú fõkönyveket. Gyönyörû kislányuk született. A csöppség arcán azonnal felderült a halhatatlan anyai mosoly. Amikor a tizenhárom éves Vali úttörõtáborba utazott, azt találták ki, hogy, mint hajdan szombatonként, az Uránia mozi elõtt randevúznak, és megnézik a hat órás elõadást. Ábry ért oda elsõnek és már zsebében lapult a mozijegy, amikor a felesége feltûnt a túloldalon, és megállt a pirosnál. Mindkét irányba hatalmas autóáradat hömpölygött. Amikor zöldre váltott a lámpa, néhány kocsi a keresztezõdésben szorult. Az asszony szerelmes önfeledtséggel átszaladt a zebrán. Nagy dudaszóval kivágott egy luxusautó, és elütötte. Az asszony felröppent, mint a fõnix madár, majd élettelenül alázuhant. A táskájából kiguruló púdertartó Ábry cipõjéhez koccant.
    Hetek múlva Vali gyászban megtört gyermekarcán újból felragyogott az a földöntúli mosoly. Ábry a lába elé rakta a világot, csakhogy újra és újra láthassa szerelme mosolyát. Nem is próbálkozott más nõkkel. Ez a mosoly még öt év múlva is ott tündökölt elõtte, amikor Tündével szeretkezett.
    Egy alkalommal váratlan munka adódott. Kelepeltek a nyomtatók, fodrozódó papírhalmok zizegtek, csattogtak a számológépek. Fõnök és beosztott csupán késõ este fonódhattak egymásba. A szomszéd lakásban egész nap csönd volt. Ez persze a munkazaj mellett nem tûnhetett fel és késõbb is alig, amikor a technika zörejeit a testek zajgása váltotta fel. Hirtelen valaki berobbant az irodába és felkattintotta a villanyt. Tünde felsikoltott, és kirohant a fürdõszobába.
    - Bocsánat - dadogta a szomszéd. Részegségében hosszasan kutatott a szavak után. - A gyereket levittem vidékre a nagyanyjához, aztán hazajövet benéztem a Bertalan-ba a haverokhoz. Az ajtó nyitva volt, mint amikor a feleségem itthon van...
    - Menjen már innen! - kiáltott rá Ábry, miközben megszégyenülve kapkodta magára a ruháit.
    - Néha nekem is jár egy kis szabadság - jegyezte meg távozóban a szomszéd, és felnevetett.
    Ábry nem láthatta többé Tündét. Elköltözött, és édesanyja nem adta meg az új címét. A férfi csak ült az irodában, és hallgatta a szomszéd családot. Igyekezett lopva érkezni, és távozni, nehogy összefusson az apával. Egyszer hazafelé menet mégiscsak beleszaladt. A fiatal férfi szemében leplezetlen gúny jelent meg. Ábry tehetetlenül sündörgött el mellette, mert magát is mocskosnak érezte...
    Gondolatai ránehezedtek, összenyomták. Az útkeresztezõdésben nem látta a piros lámpát. Csikorgó fékezést hallott, majd elvesztette az eszméletét. Amikor kivilágosodott a világ, emberek hajoltak fölé.
    - Jól van?
    - Köszönöm, igen - mondta Ábry, bár kínzó fájdalom hasogatott a tarkója táján.
    Tápászkodni kezdett.
    - A helyszínen le kéne lõni azt a szemét sofõrt, aki állon vágta - háborgott valaki. - Nem igaz, hogy ebben az országban már mindent szabad!
    - Persze, mert a kommunisták gyõztek a választásokon...
    - Na, mondja, a jobbszélsõknek mit köszönhetünk? Felét éri a nyugdíjam!
    Hazaérve Valit a televízió elõtt találta. A Terminátort adták. Ábry hüledezve nézte a jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger kiveszi a szemét, és felhajtja a bõrt a karján, amelyben izmok helyett drótok futnak.
    - Te ilyesmit nézel, Vali? - kérdezte Ábry.
    - Azt nézek, amit akarok - válaszolt a lány, és rámosolygott apjára.
    Ábry fejébe lüktetõ fájdalom nyilallt. A felesége tizennyolc évesen soha nem mondott volna ilyesmit. És nem a korszak volt más, hanem õ. Ez a mosoly csak látszólag az övé, az arcbõr gyûrõdése csupán, üres reflexió, mögötte ugyanúgy nincs semmi, mint a Schwarzenegger-robot plasztik borítója alatt.
    - Hogy mersz velem igy beszélni? - csattant fel Ábry.
    - Jaj, apa, hagyj már ezekkel a fárasztó kérdéseiddel...
    - Te, te, vigyázz!
    - Biztos megint semmi dolgod nem volt az irodában, csak azt az õrültet hallgattad, aki üvöltözik a gyerekével. Igazán kereshetnél valami normális munkát! Mibõl élünk így meg?
    Ábrynak meglódult a keze. Vali sírva fakadt, ám apja saját üvöltésétõl nem hallotta sem õt, sem az arcbõrén csattanó tenyerének hangját.
    Arra ocsúdott, hogy dörömbölnek a falon.
 
 

ABLAK

Federico García Lorca (1898-1936) közvetlenül halála elõtt szonettkötet összeállítására készült. Vicente Aleixandre visszaemlékezése szerint könyvének címe A sötét szerelem szonettjei lett volna. Mások a Szonettek kertje címre emlékeznek. A tizenegy szonettbõl álló A sötét szerelem szonettjei címû ciklus, melyet a költõ 1935-36-ban írt, Spanyolországban elõször 1995-ben jelent meg. Magyarul két szonettet kivéve, tudomásunk szerint, mindezidáig ismeretlen.
 

FEDERICO GARCÍA LORCA

A sötét szerelem szonettjei

A rózsákból font füzér szonettje

Ezt a füzért! hamar! halálom érzem!
Fond sietve! mondj dalt! nyöszörögj! mondj dalt!
az árnyék szavai torkomra forrnak
újra, ezerszer, januári fényben.

Szeretsz-szeretlek közt remeg reményem
növényben, sóhajában csillagoknak,
kökörcsinek sûrû sorára roskad,
és sötét jaját hallom egész évben.

Élvezd friss táját eleven sebemnek,
pusztíts patakot és tépd ki a szittyót.
Vérem mézével teljék meg a serleg.

De hamar! Együtt, kínom legyen kínod,
megmart lélek, vágy tépett ajka reszket,
öljön meg minket az idõ, ha így jobb.
 

Az édes panasz szonettje

Félek, varázsát visszakéred tõlem
szobor szemednek, és hangod hiába
érinti orcám, nem gyullad ki rõten
lélegzet-rózsád magányos virága.

Fáj nekem, hogy ágak nélkül áll törzsem
ezen a parton, és még jobban fáj ma
virágom veszte, se húsom, se földem,
hogy szenvedésem férge õket rágja.

Ha te vagy az én rejtegetett kincsem,
te vagy keresztem, verítékem kínja,
kutyád én, fájdalmam neked nyüszítem,

amit elnyertem tõled, ne kérd vissza,
folyód vize ne maradjon mezítlen,
esztelen õszöm lombjával borítsa.
 

A szerelem sebei

Ez a fény, ez a lángnyelv, az emésztõ.
Ez a szürke táj, mi körülvesz engem.
Fájdalom egyetlen eszméje bennem.
Égi szorongás, világ, óra, és õ.

A vér sírása, mikor minden késõ,
lant, hangja nélkül, fáklya fénye rebben.
Tenger súlya, rám dõl, lehullok verten.
Ez a skorpió, szívemet kitépõ.

Füzére szerelemnek, ágya sebnek,
álom nélkül álmodom rólad éjjel,
mellem romjai közt téged kereslek.

És bár elmém bölcs, égi csúcsra ér fel,
szíved ereszkedõt mutat szivemnek,
keserû tudás vár bürök levével.
 

A levél szonettje

Bensõm szerelme, eleven halálom,
hiába várok írott szavaidra,
azt gondolom, elhull a virág szirma,
ne légy te se, ha magam nem találom.

Halhatatlan éj. Kõ halott hegyháton,
árnyat nem ismer, nem bújtat a szikla.
Legbelül a szív semmit se vár, mintha
hold fagyott méze peregne a tájon.

De szenvedtelek. Erembe mart szájam,
tigris és galamb, derekadat tépik
liliomok és fogak párbajában.

Õrült vagyok, kinek csak szavad fénylik,
vagy éljek nélküle, derûs magányban,
mi lelkem árnyékszínétõl sötétlik.
 

A költõ igazat szól

Sírni akarok, és tenéked sírok,
hogy te szeress és te sirass el engem.
fülemile szól alkonyati kertben,
és veled tõr, csók, és veled a kínok.

Megölöm õt, vele másként nem bírok,
ki virágaim meggyilkolta bennem,
sírás és kín átváltozik e percben,
örökétig õrizzék búzasírok.

Ne érjen véget soha gombolyagja
a szeretsz-szeretleknek, mindig égjen
fényét vetve vén holdra, öreg napra.

Mit nekem nem adsz, tõled én se kérem,
a halálé lesz, mikor eljõ napja,
árnyékát se õrzi remegõ vérem.
 

A költõ telefonon beszél szerelmével

Hangod mellem dünéjét általjárta
az édes fakabinban, záporozva.
Lábam delénél mintha tavasz volna,
homlokom északán páfrány virága.

Fény fenyõje hajnalpírt, vetést várva
dalolt a szûkös térben, melynek foglya
voltam, és a tetõig kapaszkodva
elõször sírt reményem glóriája.

Édes és messzi hang, kicsordul értem.
Édes és messzi hang, bensõmbe vájva.
Messzi és édes hang, ájult reményem.

Messzi, mint sebzett õz sötétlõ árnya.
Édes, mint zokogás a hóesésben.
Messzi és édes, velõben gyúl lángra!
 

A költõ szerelmét kérdezi
Cuenca "Elbûvülõ Városá"-ról

Tetszett a város, melyet szorgos cseppek
fenyõk közepén sziklákból kivájtak?
Álmait, arcait, útjait láttad,
kín falait, kiket a szél sebez meg?

A tört hold kék hasadékát szeretted
búza övezte partján a Júcárnak?
Csókolt újjbegyed ott galagonyákat,
kik koronázzák csúcsát a köveknek?

Emlékeztél énrám, mikor a csöndbe
fölértél, hol kígyóút, tücskök foglya,
árnyékok népét õrzi mindörökre?

Odafent, áttetszõ fénybe hajolva,
nem hullt eléd egy dália, körözve,
mit forró szívem ejtett homlokodra?
 

Szonett Góngora modorában,
melyben a költõ szerelmének
egy galambot küld

Ez a galamb, kit küldök Turiából,
édes a szeme és fehér a tolla,
vágyam viszi babérfás Göröghonba,
szerelmem tüzét, legyek bár akárhol.

Szûzi erénye, puha nyaka lángol,
forró pihéi állnak kettõs sorba,
dérrel, gyönggyel remegve kirajzolja
ajkad hiányát a hószín madártoll.

Tedd kezed a fehéren vakítóra,
felszáll belõle jéghideg panaszdal,
és hópelyheit szépségedre szórja.

Ilyen a szívem is, éjjel és nappal
szerelem sötét börtönének foglya,
sír, mikor téged nem lát, égõ jajjal.
 

[Jaj, sötét szerelem, titkod halálos]

Jaj, sötét szerelem, titkod halálos!
jaj, seb, jaj, gyapja nélkül síró birka!
jaj, epe tûje, kamélia szirma!
ár tenger nélkül, fal nélküli város!

Kemény arcélû éj, végtelen, gyászos,
szorongás hegyén égbe érõ szikla!
jaj, vonító szív, üldözött hang sírja,
érett liliom hervad, csönd halált hoz!

Menekülj tõlem, égõ hangod jég volt,
jaj szívemnek, a bozótosba tévedt,
hol gyümölcs nélkül nyüszít hús és égbolt.

Elefántcsont homlokom be ne vérezd,
könyörülj rajtam, hisz nem vagyok még holt!,
szerelem vagyok, lángoló természet!
 

A szerelem a költõ mellében alszik

Te sosem érted, mennyire szeretlek,
mert bennem alszol, alva, félig halva.
Sírva rejtlek, mint erdõ ûzött vadja,
acél hangú szó szívemig sebez meg.

Hús, hajnalcsillag egyformán remegnek,
fájó mellemet szögezik kínpadra,
és szennyes szavak szárnyaid harapva,
könnyû szárnyait komoly szellemednek.

A kerteket elözönlik a népek
testedet és haldoklásomat várva
zöld sörényû paripáin a fénynek.

De te aludj, álmod senki se bántsa.
Véremmel hegedûk húrjába tépek!
Még lesnek ránk, elérnek nemsokára!
 

Álmatlan szerelem éjszakája

Fölöttünk éjszaka, kerekded holdam,
te hosszan nevettél, én sírni kezdtem.
Megvetésed isten volt, vak keservem
galambok láncon, pillanatok holtan.

Alattunk éjszaka. Kristálykín voltam,
mély messziségért sírt a vágy szemedben.
Fájdalmam haláltusái felettem,
szíved gyönge, benne puha homok van.

Aztán a hajnal ott talált az ágyon,
ajkak vég nélkül ömlõ, jeges vérre
tapadtak sebzetten, hová a vágy von.

Jött a nap, a zárt erkélyen belépve,
és az élet korállja nyílt, sugárzón,
szívem szemfedõ alatt is elérte.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

Ladányi Mihály hetven évvel ezelõtt született, és ötvenkét évesen halt meg, 1986-ban. Saját szavaival és verseivel emlékezünk rá:
"Az a helyzet, hogy az élesztõ büdös - ugyebár, ha megszagoljuk-, de nincs nélküle kenyér. Ahogy az élesztõt beledagasztjuk a kenyérbe, úgy kell beledagasztani a kovászoló igazságokat a társadalomi állapotokba, mert különben ehetetlenné-élvezhetetlenné válik az egész. Tehát mindent, ami a bajok forrása, nevén kell nevezni ahhoz, hogy megoldhassuk ezeket a társadalmi vagy emberi problémákat. Ilyen probléma most, hogy bizonyos ösztönöknek szabad utat engedtek. A szerzés ösztöne... Ha ezt a társadalom nem fogja meg, nem rendszabályozza meg, akkor semmit sem ér az egész úgynevezett szocializált társadalom, még akkor sem, ha bizonyos rétegeknek ez nagy hasznára válik. A tulajdon mértéke az elidegenedéssel egyenesen arányos. További probléma az, hogy ha egy ipari mérnök pénzt akar keresni, akkor el tud helyezkedni egy maszek autószerelõnél, erõsítve ezzel a törpetõkét. És mit tegyen egy vidékrõl elszakadt munkásszállással vagy ágybérlettel beérõ segédmunkás, ha pénzt akar keresni? Ugyanoda megy, az autószerelõhöz. És megint a törpetõke erõsödik, és újabb élõsdi réteg alakul ki. Meg kellene fordítani a menetirányt. Majakovszkij azt mondta: Induló balra. Netán. Egészséges ösztöneim alapján én is azt mondom: indulás balra."
(Új Tükör, 1984. december 2.)
 

LADÁNYI MIHÁLY

Töredék

és amikor a szél
magával viszi
az elvérzett felleget

új Nap süt rájuk,
és újra Új Világról szavalnak,
pedig a régi kell nekik,

s a szolgabírók
feltámadása közben
berekedt indulók döngicsélnek,

és mi itt nézzük egymást
tétlenül, tehetetlenül és
gyanakodva megint.
 

Lélekvándorlás

Íme a lélekvándorlás,
mikor egyik elit másikba költözik
és újra járni tanul vállainkon.

Illúzióink indulószövegét
elnyomja a pénztárgép csattogása.
Vásárlási lehetõségeink demokratikusak.

Énekeljetek - mondják - céljaink közösek.
A hátsólépcsõn ereszt ki feleségük.
Torkomban érzem a vacsoramaradékot.
 

Kérdõív

- Mitõl fárad el polgártárs keze jobban?
Aláírásoktól vagy kézszorításoktól?
- Büszke-e Ön (turáni, gepida, Klauzál utcai) származására?
- Polgártárs szerint a proletárdiktatúra sikeresen
átadta-e már helyét
a sokoldalúan fejlett kisvállalkozásoknak?
- Szívesen alkalmazna-e szobainasként
proletárt, népmûvelõt vagy lírikust?
- Szereti-e a paprikáskrumplit,
vagy egy fenét szereti?
- Tesznek-e fel kérdéseket Önnek,
és aláhúzza-e,
vagy betiltja az egészet?
 

Esti dal

Nehéz az embernek, nehéz,
ha nem csillagász, tengerész,
ha folyvást csak a földre néz,

ha folyvást elakad dalom,
mint szellõ a bozótoson,
s nem mozdul, mint a mozgalom -
 

Tizenegyedik parancsolat

Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-fõre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeibõl se,
szerezz, szerezz, szerezz!

Nélküled fizetésképtelenek a hivatalok,
hát jár neked ez, te állítod elõ
a globális értéktöbbletet.
Vegyél meg minden ezt-azt, a polcok roskadoznak,
váltsd árura magad, legyen meg mindened.

A dolgos testnek, ha este még maradék erejét összeszedi
(mert komolyzene megy s jobb egy kis etyepetye)
kell a tudat, hogy a gyereknek - ha úgy dönt
a fõorvos úr is - meglesz majd mindene.

Hát vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-fõre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeibõl se,
s szerezz, szerezz, szerezz!
 

Optimizmus

Nem fojthatnak kétszer
ugyanazon folyóba.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

"Mindent megírok-e?"

Berecz János memoárjáról

Szûkebb baráti körömben nemhogy vezetõ, de még csak befolyásos politikust sem lehetett találni soha. Valahogy taszított a fontos - és fontoskodó - emberek társasága, éppen ezért a mögöttem levõ évtizedeket hozzám hasonló kisemberek körében töltöttem el. (Mert magamat - késõbb némileg elhíresülve is - a kisemberek közé soroltam mindig, nem emelkedhettem fölébük, ha már az õ szószólójukká szegõdtem annakidején, induló lírikus koromban.)
    Azoknak a politikusoknak a fellajstromozásához is elegendõ a két kezem ujjállománya, akikhez barátinak mondható érzések fûznek. Akik a tágabban vett baráti körömbe sorolhatóak. Berecz János ezek közé tartozik.
    Fogalmam sincs már, hogyan ismerkedtünk meg. Talán - még 1958-ban - a KISZ KB egyetemi és fõiskolai osztályának munkatársaként vetõdött el valamelyik taggyûlésünkre a bölcsészkaron. Ott barátkozhattunk össze. Mindenesetre 1959-ben - amikor már vezetõje volt az említett osztálynak - hozzá szaladtam, ha új versem született. No, nem azért, hogy lektorálja, pláne cenzúrázza, hanem azért, hogy legépelhessem. Egy csóró, mucsáról szalajtott egyetemistának ugyanis - ha történetesen költõpalánta volt az illetõ - komoly gondot okozott verseinek tisztába tétele. János volt az egyetlen ismerõsöm Pesten, aki olyan irodában dolgozott, ahol írógép is találtatott - persze, hogy hozzá fordultam segítségért mindig.
    És késõbb is, amikor már nagyon nagy ember volt. A magam ügyében - természetembõl fakadóan - soha. Mindig mások érdekében jártam nála, éppen azért, mert ott sohasem kellett kilincselni. Bármilyen magas poszton volt, mindig azonnal és szeretettel tárta ki az ajtaját elõttem, egy percig sem várakoztatott. És nem tudok olyan esetrõl, hogy ne segített volna annak, akinek a dolgában felkerestem.
    Berecz János most új könyvet írt, eztúttal a memoár-irodalom mûfajában. Amikor hírét vettem, felszisszentem szinte: Jesszusom, õ is beállt a sorba! Napjainkban se szeri, se száma politikusok önigazoló visszaemlékezéseinek - miért szaporítja õ is ezeket?
    Aztán, amikor tavaly nyáron a Kosztolányi Dezsõ téri alternatív könyvhétnyitón kedvesen dedikált tiszteletpéldányt kaptam tõle, már a cím megnyugtatott: Vállalom. Végre egy politikus, aki nem magyarázza a múltját, hanem vállalja. Mert Berecz János múltja igenis vállalható. Õ sem volt tévedhetetlen, vele is megesett, hogy nem a leghelyesebben döntött egy-egy fontos ügyben - de ténykedése öszszességében a javát szolgálta ennek a páváskodva is csak verébnyi hazának. És ami a leglényegesebb: tisztességtelenül, becstelenül sohasem járt el pályafutása során.
    Izgalmas olvasmány Berecz könyve. Tekintve, hogy évekig Kádár János közvetlen környezetében dolgozott, sok mindent látott, amirõl a közvélemény ma sem tud. Hitelesen fedi fel Kádár számos - napjainkban igencsak kárhoztatott - "húzásának" pontos motivációját. Kicsit más fénytörésben látjuk Berecz könyvének elolvasása után azt a korszakot, amelyet a mai hivatalos álláspont szerint csak elmarasztalni szabad.
    Stílusa egyszerû, tényközlõ. Nem szépít, nem lakkoz - vall. Már-már a gyónás személyességével és hitelességével. Ahogy az Elõhangolás-ban kilátásba helyezi:
    "Mindent megírok-e? Úgy hiszem, hogy igen. De csak hiszem. Ugyanis, sajnos, sok pofonos bírálatot kaptam azért, mert mindig tapintatos voltam, és az alantas támadásokra kulturált módon, emberséges stílusban válaszoltam. Ezzel írásban sem tudok szakítani, de nem kímélem azt, aki megérdemli."
    Önmagát sem kíméli. Ettõl izgalmas - olykor pedig kifejezetten megrendítõ - olvasmány Berecz János könyve. Vállalja a múltját, önmagát.
    Én pedig - 1958 óta folyamatosan - õt.