98082

RUDOLF OTTÓ TIBOR
Mi a mûveltség mostanában?
    Nézem a közkedvelt mûveltségi vetélkedõt, és õszintén szurkolok a hölgynek, aki tisztviselõ az egyik mûvészeti intézményünkben. Kicsit küszködik a feladattal. Arra kell válaszolnia, kinek a felesége volt a Török Sophie álnevû írónõ. Vajon Ady, Kosztolányi, Babits vagy Radnóti hitvese írogatott-e álnéven? Adyt lassan kirekeszti a sorból, bár Boncza Berta - Csinszka neve nem jut eszébe, de Kosztolányi és Radnótin sokat töpreng. Babits nevénél félhangosan maga elé dünnyögi, hogy szerinte "a költõ keményen bánt a nõkkel". Na, ezt szegény Babitsról nem kellett volna mondania! Most már fogyatkozik az együttérzésem, úgy gondolom, nem a játékmester arcáról kellene leolvasni az egyetértést, vagy az elutasítást...
    Bennem azonban ágaskodik a kérdés: része-e a mai átlagmûveltségnek annak tudása, hogy Török Sophie Babits felesége volt, méghozzá gyengéd, hûséges társa, aki mindvégig kitartott a halálosan beteg költõ mellett?
    Meg hát Harmos Ilona, volt színésznõ, Kosztolányi neje volt. Gyarmati Fanny pedig Fifi becenéven szerepel a költõ-férj magánéletében - ezt is lehetne tudni, ha már valaki "milliomos" akar lenni. Csakhogy kötelezõ-e? Újra meg újra feltehetõ kérdés: mi a (humán) mûveltség mostanában?
    Illik-e tudnia a fiatal nyelvtanárnõnek, hogy Thököly Anna nem lehetett "magyar jakobinus", mert egy évszázaddal korábban élt, mint a többi megnevezett? Fogas kérdés. Napjainkban ugyanis dúl a vita arról, kell-e "lexikális tudás" vagy nem. Tetszetõs válasznak látszik: arra vannak a lexikonok, hogy lekapjuk a polcról õket fölöslegesen ne terheljük a memóriát aprólékos adatokkal! De a lexikális ismeretek hívei megkerülik azt a problémát, hogy menynyi, milyen mélységû adat, adathalmaz tudása ad elfogadható társadalomtudományi ismereteket.
    Az a gondolat persze erõsen megfészkelt bennem, hogy bizonyos adatszerû tudás mégiscsak szükséges. Hiszen nem lehet megdöbbenés nélkül hallani érettségizõ diáktól, hogy teljes hittel és meggyõzõdéssel elemez verseket egy bizonyos "Vörösmarty Vitéz Mihálytól", méghozzá oldalakon keresztül. Kezében a középiskolai szöveggyûjteménynyel, amelyet ezek szerint otthoni tanulásra szinte soha nem lapozgatott. Másképp ekkora hibát mégsem követhetett volna el.
    Innen egy emlékem a 2002. évbõl. Pótérettségi, "bukott angyalkák gyülekezete" októberben - a fõváros 5-6 középiskolájából - tanintézetünkben. Kérdés egy teljesen tájékozatlan lánykához: "Ki volt Horthy Miklós?" Felragyogó arc: "Horthy Miklós 1956-ban a Corvin-közben harcolt a németek ellen." Na, ezt azért már mégse!
    Tananyagcsökkentés ide vagy oda, ezt ezért már nem hagyhatjuk szó nélkül!
    Mégiscsak meg kellene határozni azt a mûveltségi minimumot, amely nélkül teljes tájékozatlanságban maradna az ifjúság a világban, az állásfoglalásnak, helyzetfelismerésének szintje az õt körülvevõ világban már szinte bugyutaság. Naponta válik károsulttá, becsapottá, szerencsétlenné, legelemibb érdekeit sem képes megvédeni.
    Éljen hát a tudás!
    De milyen tudás, mennyi tudás? Ki mondja meg, hogy mi a mûveltség mostanában? Gondolkodtatni kell - mondják a mai tanügyesek. Ám valamilyen tananyag nélkül levegõben marad a gondolat is. Két véglet tapasztalható, ahelyett hogy megtalálnánk a "legkisebb" közös többszöröst. Egyfelõl kísért az évszázados múlt: gyakori a magoltatás, tankönyvi szöveget kell szinte szóról szóra felmondania a diáknak.
    Alapjában véve kényelmes mindenkinek, diáknak és tanárnak egyaránt. Elmosódhat mindkettõ állásfoglalása. Nem kell hitet tenni amellett - szerintem, szerinted - ki az áruló, ki a hõs! És miért? Érvelni, meggyõzni (nem lehurrogni) nehéz... "Leugatni" a vitapartnert, ahogy sajnos diákjaink nyelvhasználatában tapasztaljuk, sokkal könynyebb. Túlzott aggodalmat érzek tanártársaimnál! "Parttalanná válik a vita, mellékvágányra siklik a téma!" Elvész a rutinos tanár fölénye: az "enyém a helyes válasz, punktum"!
    Bár szerencsére fogyatkozik ez a fajta tanár-diák kapcsolat, azért még mindig jelen van, éppen a szükséges támpontok, vezérelvek hiányában.
    A sokféle egyéb tanári magatartás közül egy másik véglet: diák, tanár nem mondja, nem hallja, mit kell tudni. Mit értékel a tanár? Az önálló véleményt? Az olvasottságot? A kommunikációs készséget?
    Máris újabb gondhoz érkezünk. Mi például az irodalomtanítás-tanulás fõ célja, feladata? Szerintem az olvasás megszerettetése, a jó ízlés, az igényesség kifejlesztése, az értékközpontúság. Ám mintha kissé elsiklana mindez. Elõlép a felvételire való felkészítés, ami elvezet az adathalmazhoz, a túlzott lexikalitáshoz.
    Kérve fordulok az olvasás-szociológusokhoz: ha nincs is éppen elég pénz, vizsgálják tovább, mélyrehatóbban az olvasási szokásokat, az ízlés hiányait. Mutassanak irányt a humán mûveltség apostolainak, mert azok túlságosan is elbizonytalanodtak! Végül is van a vizsgaközpontúság, a teljesítménycentrikus közoktatás, vagy nincs?
    Legyen, ne legyen? Mi legyen?...

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN
Akit elkerült a Nobel-díj
Szilárd Leó (1898-1964)
Az ország még a Millennium euforikus hangulatában égett, amikor Szilárd Leó 1898. február 11-én megszületett, Budapesten. Jómódú családja megtehette, hogy itthoni tanulmányai végeztével Berlinbe küldje egyetemre. A berlini egyetemen szerezte meg diplomáját, 1922-ben, ott doktorált, s ott lett egyetemi magántanár, 1928-ban. A berlini évek legfontosabb hozadéka Albert Einsteinnel való megismerkedése lett, aki a fiatal fizikust munkatársává fogadta. Ahogy késõbb Szilárd megvallotta, Einstein mint tudós és mint ember egész életének meghatározó etalonjává vált.
    Berlint - Hitler hatalomra jutása után - 1933-ban örökre elhagyta, s rövid bécsi tartózkodás után Angliában telepedett le, ahol eleinte egy londoni kórház fizikai osztályán, késõbb pedig az oxfordi egyetem híres Clarendon Laboratóriumában dolgozott. 1937-ben éles vitába keveredett a kikezdhetetlen tekintélyû lord Ernest Rutherforddal, a "fizika pápájával", akinek legnagyobb teljesítménye, az atommag feltörése ugyan döntõ módon járult hozzá az atom- és hidrogénbomba kifejlesztéséhez, de a Királyi Fizikai Társaság egyik ülésén mégis azt állította, hogy az atommag energiájának nagy mértékben való felszabadítása lehetetlenség. "Aki az atomenergia ipari méretû felszabadításáról beszél, az holdkóros" - jelentette ki kategorikusan a nemes lord, szavait félreérthetetlenül vitapartnerének, Szilárd Leónak címezve. Szilárd válasza erre az volt, hogy a londoni Szabadalmi Hivatalban szabadalmat szerzett "nagy mértékben létrehozott magreakciókra". Szabadalmi pályázatában - melyben egyébként merészen kijelentette: "kérdéses, hogy a szénbányászat vagy az olajtermés néhány év múltán gazdaságos marad-e" - két elemet nevezett meg mint a célra alkalmas energiaforrást, a tóriumot és az urániumot. Ezzel egyidejûleg minden érdeklõdésével az atomfizika felé fordult, mert kézzelfogható eredményekkel akarta valóra váltani azt, amit Rutherfordnak való feleletében így fogalmazott meg: "a Természet faggatása a tudósok feladata, és nem az arról való lemondás".
    1939-ben a zseniális olasz fizikussal, a szintén emigráns Enrico Fermivel együtt, már az amerikai Columbia Egyetemen az uránhasadás elméleti lehetõségeit vizsgálta. Ekkortájt jelent meg a német Otto Hahn és asszisztense, Fritz Strassman publikációja az elsõ sikeres atomhasításról. Ez annál inkább riadalmat keltett az angolszász országokban, mivel a második világháború már a küszöbön állt. Prága német megszállása után (1939. március) már senkinek nem lehettek kétségei Hitler tervei felõl. Az antifasiszta meggyõzõdésû tudósok ekkor már nagyrészt az Egyesült Államokban tartózkodtak, bár a láncreakció kérdésében akkor még komoly nézeteltérések mutatkoztak közöttük. A Dániából emigrált Niels Bohr például még mindig nem hitt a láncreakció lehetõségében. Szilárd elsõ szövetségese a nagy francia tudós, Frédéric Joliot-Curie volt, aki egyébként Franciaországban maradt és a német megszállás alatt az Ellenállás hõse lett.
    1939 nyarára elültek a tudósok közötti viták, s ebben igen nagy szerepe lehetett a Stockholmba emigrált német fizikusnõnek, Lise Meitnernek, aki Otto Hahntól kapott értesülései alapján Niels Bohrnak írt levelében annak a nézetének adott hangot, hogy Hahn és Strassman eredménye igenis lehetõvé teszi a magenergia nagy mértékû felszabadítását. Ekkor már Fermi, Szilárd, P. A. M. Dirac, Ernest Orlando Lawrence, Wigner Jenõ és Robert Oppenheimer egyetlen szövetségbe tömörült, és hamarosan feltûnt soraikban Hans Bethe, Kowarski és Teller Ede is. E szövetség lelke Szilárd volt, aki még az 1939-es év folyamán meggyõzte Ensteint arról, hogy fel kell hívnia Roosevelt elnök figyelmét az uránhasadás katonai alkalmazásának lehetõségére és a hitleristák elleni felhasználás szükségességére. Einsteinnek ugyanis páratlan tekintélye volt az elnök elõtt.
    Fermi - Szilárd Leóra támaszkodva - 1940-ben megépítette az elsõ atomreaktort Chicagóban. 1942. december 12-én pedig létrejött az elsõ láncreakció. Errõl a hatalmas, korszaknyitó eseményrõl a Magyar Televíziónak adott interjújában késõbb így beszélt Wigner Jenõ: "... nagyon érdekes esemény volt, de nem annyira fizikailag, mint pszichológiailag, mert mindannyian tudtuk, mi fog történni". A szabadalmi jog elismerését és a vele járó összeget Szilárd Leó visszautasította. A Manhattan-terv, az atombomba elõállításának tudományos programja teljes erõvel megindult.
    Mikor aztán elérkezett a siker napja, vagyis a Los Alamosban elõállított atombomba sikeres kísérleti robbantásának napja, valamint megmozdult a projekten dolgozó több tudósban is. Szilárdban is. 1945 tavaszán ismét Einsteinhez fordult, és közösen figyelmeztették az elnököt az atombomba bevetésének immár szükségtelen voltára és a fegyverkezési verseny megindulásának hallatlan kockázataira. Oppenheimer a Los Alamos-i kísérletek irányítója ekkor élesen szembefordult Szilárddal: "Te tulajdonképpen a tudományos reputációdat használod fel arra, hogy a politikába avatkozz." "Igen, de te is éppen ezt teszed, ha ebben meg akarsz akadályozni" - vágott vissza Szilárd. Einstein is, õ is úgy tartotta, hogy a német fegyverletétel után s azután, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren az amerikaiaktól, Mandzsúriában pedig a Vörös Hadseregtõl súlyos vereségeket szenvedõ japán militarizmus gerince megtört, többé már nincs szükség az atomfegyver alkalmazására. A vita eldöntésére összehívott tanácskozáson az atomtudósok többsége Einstein és Szilárd álláspontját támogatta. Már sosem derülhet ki, hogy Roosevelt hogyan döntött volna. Az alelnökbõl elnökké elõlépõ Harry S. Truman, azonban minden aggályoskodás nélkül Hirosima és Nagaszaki atombombázása mellett döntött. Az ellenzõk csoportját - mindenekelõtt Szilárdot - pedig tudományosan és társadalmilag egyaránt elszigetelték.
    A magfizika területe ezzel végleg bezárult Szilárd Leó elõtt. A biofizika felé fordult. A Chicagói Egyetem támogatásával megalapította sugárbiológiai és biofizikai intézetét: élsõsorban a vírusbiológia, az öregedés és a memória problematikája foglalkoztatta. Közben az egyetem egy másik intézetének, az Enrico Fermi Institute of Nuclear Studies-nak a tanára lett, s kutatásai a fizika és biofizika egyre szélesebb tartományait ölelték fel. Nevéhez fûzõdik a magfizikai Szilárd-Chalmers reakció felfedezése, az entrópia és az információ kapcsolatának elsõ mélyreható vizsgálata, a vírusbiológia és az enzimhatás egyes kérdéseinek úttörõ jelentõségû kutatása - ezek a kutatásai és eredményei méltán állíthatóak legnagyobb tudományos eredménye, a még korábban (Fermivel közösen) kidolgozott rácsreaktor-szabadalom mellé.
    Nem adta fel társadalmi-politikai aktivitását sem. 1948-tól - az elsõ sikeres szovjet atomfegyver-kísérlet bejelentésétõl - ismét síkra szállt a nukleáris lefegyverzésért, és a fegyverkezési verseny megakadályozására amerikai és szovjet tudósok együttmûködését szorgalmazta. Élete utolsó percéig ezért küzdött. S ha elnyerte is fáradozásáért a washingtoni tudományos akadémia Atoms for Peace Award díját, megalkuvást nem ismerõ, harcos, sõt nemegyszer éles antimilitarizmusát bizonyos körök sohasem bocsátották meg. Bizonyára ez a fõ oka annak, hogy bármilyen kimagasló eredményeket ért el a fizika terén, s eredményeit bármennyire elismerte is - beleértve ellenfeleit - az egész tudományos világ, a Nobel-díj makacsul és végleg elkerülte. Pedig a huszadik század egyik legnagyobb fizikusa volt.
    1964. május 30-án halt meg a kaliforniai La Jollában.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN
Orális szex az Ovális Irodában,
avagy a többpártállam fenomenológiája
Az idei nyár új fejezetet nyitott meg a magyar demokrácia történetében. Parlamenti pártjaink legfõbb törekvésévé emelkedett, hogy egymás kádereit és klienseit a titkos ügynöki múlt és a közpénzeket elsikkasztó jelen skáláján a legkülönfélébb vádaskodásokkal ellehetetlenítsék. Igaz, nagy példaképünket, az Amerikai Egyesült Államokat e tekintetben sem értük még utol. Az ottani elnöki terem, az Ovális Iroda orális szex-illatának kiteregetéséhez hasonló szuperprodukcióra egyelõre nem volt tehetségünk, de ami késik, nem múlik.
    Merõben elméleti lelki alkatomhoz híven e jelenség mélyére óhajtottam hatolni, s ennek érdekében végignyálaztam egy szekérderéknyi politológiai irományt. Örömmel jelenthetem, hogy buzgóságom sikerrel járt, s meg tudtam fejteni, miféle funkciója van a demokráciákban annak, hogy a sajtó minél zaftosabb részletekkel ecsetelje az effajta szenzációkat.
    A szakirodalom képviselõinek legnagyobb része egy Schumpeter nevû, Amerikába emigrált osztrák egyén több mint félévszázados elgondolásához kapcsolódik, aki úgy vélte, hogy a demokrácia az az intézményes rend, amelyben a döntéshozói hatalom olyan emberek kezében van, akik a néptömegek szavazataiért folytatott verseny gyõzteseként nyerték el ilyetén felhatalmazásukat. Ez a meghatározás azt a látszatot kelti, hogy a tömegek eleve csak közkedvelt, az általuk megválasztott döntéshozók útján - tehát az úgynevezett képviseleti demokrácia formájában - gyakorolhatnák hatalmunkat. Ezzel szemben a gimnazisták úgy tudják, hogy az athéni demokráciában a népgyûlés közvetlenül döntött mindenben, s hogy eleink is maguk választották meg Mátyás királyt a Duna jegén.
    A választókat azonban ma már valóban csak átvitt értelemben szokás jégre vinni, s ennek nyomós oka van: gyakorlatilag kivihetetlen lenne folyvást szavaztatni az országot ilyen s amolyan paragrafusok ügyében. A képviseleti demokrácia intézménye egyelõre nem helyettesíthetõ mással, amíg a kommunikáció fejlõdése lehetõvé nem tesz valamiféle jobb megoldást. Ami engem illet, egyik fõ hibájának éppen azt látom, hogy nem eléggé közvetett, a képviselõk túlságosan nagy létszámú választókörzetekben nyerik el mandátumaikat. Ez, mint köztudott, oda vezet, hogy választóik még hírbõl-névrõl sem ismerhetik õket, s nem lehetnek képesek emberekre, hanem csak pártokra szavazni. Egy több lépcsõs rendszer talán enyhítené e helyzet abszurdságát.
    Nem lenne azonban okvetlenül olyan torz ez az intézmény, amilyen, ha a nép által - bár ismeretlenül - meghatalmazott képviselõk meghatalmazása arra szólna, hogy megbízóik akaratát képviseljék. A történelemben eredetileg ez az ún. "kötött mandátum"-forma volt bevett, ahogyan például nemesi vármegyék képviselõinek is pontosan meghatározott álláspontokat kellett képviselniük a magyar országgyûlésben. A liberális polgári demokráciák azonban e helyett a "szabad mandátum" intézményét vezették be, ami magyarul azt jelenti, hogy miután a választók hatalomra juttattak valakit, a következõ választásig semmi közük ahhoz, hogy az illetõ mire használja ezt a hatalmat. Képviselõiket semmilyen formában nem ellenõrizhetik, s ha kiderül, hogy kortesbeszédeinek minden szava szemen szedett hazugság volt, akkor sem hívhatják vissza õket.
    Ezt az elképesztõ jogfosztást különbözõ logikai bukfencekkel szokás magyarázni. A legfõbb érv az, hogy a képviselõk tevékenységüket "a köz" érdekében végzik, tehát olyan tevékenységet kell folytatniuk, amely nem saját választóik, hanem a társadalom egészének érdekeit tartja szem elõtt. Ez a "köz" azonban nem más, mint a választók összessége, s ebbõl az következik, hogy a "köz" érdekében végzett tevékenység miatt a "köz"-t alkotó közösségek mindegyikének érdekein túl kell lépni. Továbbá az is, hogy a "köz" érdekében végzett tevékenység csak úgy lehetséges, ha a "köz"-t alkotó közösségek egyenként és összességükben semmiféle formában nem ellenõrizhetik és nem kérhetik számon, hogy képviselõik gyakorlatilag miféle érdekeket szolgálnak.
    Nem kell hozzá nagy ész, hogy felismerjük: e gondolatrendszer mélyén - legjobb esetben - az a meggyõzõdés rejlik, miszerint a "köz"-t alkotó egyes közösségek nem képesek felismerni, mi áll összességük érdekében és mi nem, s ezért kell kiszabadítani ellenõrzésük alól képviselõiket, akik így szabadon eldönthetik maguk között, mi áll összességük érdekében és mi nem. A kérdés ebben az esetben csak az: e közösségek valóban ilyen korlátoltak-e, s ha igen, mi garantálja, hogy az általuk megválasztottak okosabbak lesznek náluk?
    E soha fel nem tett kérdésre a soha el nem hangzó - sõt, mélyen titkolt - válasz: a pártok vezetõi. A képviselõjelöltek túlnyomó többsége ugyanis nem egyéni, hanem pártjelölt. Vadidegen bár, de a pártpropaganda szétkürtöli érdemeit és garantálja okosságát. Ezt pedig annál inkább megteheti, hiszen tevékenységének kereteit a pártvezetés okossága szabja meg. Kivételes esetektõl eltekintve ugyanis pártfrakciójának álláspontját kell képviselnie, s ha nem ezt teszi, kizárják onnan és megnézheti magát. A mandátumszabadság tehát nem a képviselõ szabadságát biztosítja, hanem azt, hogy a pártok vezetõi szabadulhassanak meg a választóktól.
    Talán fölösleges is hangsúlyoznom, hogy ez a liberálisnak nevezett ideológia semmiben nem különbözik a sztálinista ideológiától, s ezért inkább e két gyakorlat közötti különbségre hívom fel a figyelmet. Az elõbbi kizárta a lehetõséget, hogy mellette ellenzéki pártok is mûködhessenek, míg a liberális demokrácia csak a választókat zárja ki a hatalom ellenõrzésének keretei közül, de más pártok politikusai számára biztosít ilyen lehetõségeket. Minthogy azonban e lehetõségek csak pártok elõtt nyílhatnak meg, ebbõl az következik, hogy az államapparátus és a szintén pártválasztásokkal létrehozott "önkormányzat"-helyi közigazgatási szervek mûködése nem társadalmi, hanem pártellenõrzés alatt áll. A liberális képviseleti demokrácia tehát ugyanolyan pártállam, mint a sztálinista, csak nem egypártállam, hanem többpártállam.
    Nem akarom lebecsülni a kétféle rendszer közötti különbséget, de azt sem hallgathatom el, hogy ezt igencsak csökkentheti, ha e több párt ideológiai álláspontjai között nincsenek lényeges eltérések. A liberális képviseleti demokráciák túlnyomó többségében pedig egy igen sajátos ál-többpártrendszer mûködik. Ennek lényege az, hogy az uralkodó osztályok és (kisebb országok esetén) a külföldi befolyások úgy mûködtetik a maguk propagandagépezetét, hogy a közéletben csak olyan pártok képviselhessenek számottevõ politikai erõt, amelyeknek mindegyike egyformán az õ érdekeiket képviseli.
    E politikai stratégiának elengedhetetlen része, hogy a pártok jelszavainak és választási ígéreteinek minél rikítóbban különbözniük kell, és hogy képviselõik heves szópárbajokat vívjanak egymással. S ezzel el is érkeztünk a titkos ügynöki múlt és a közpénzeket elsikkasztó jelen, valamint az "Ovális Iroda" orális szex-illatának kiteregetésének funkciójához.
    Ha az egyforma érdekeket képviselõ pártok nem gyaláznák egymást, megkülönböztethetetlenek lennének, s ez azt a látszatot keltené, hogy nincs is többpártrendszer meg demokrácia. Ami pedig súlyos tévedés lenne, hiszen jóllehet mindegyik párt ugyanazokat az érdekeket képviseli, óriási érdekellentétek vannak köztük abban a tekintetben, hogy melyik párt képviselhesse ugyanazokat az érdekeket a hatalom - és az ezzel járó elõnyök - birtokosaként.
    Mintapéldája ennek a modellnek az amerikai kétpártrendszer váltógazdasága, de az se baj, ha e pártok közül az egyik szocialistának vagy éppenséggel munkáspártnak (Labour) nevezi magát, és ennek megfelelõ programokat hirdet. A mandátumszabadság éppen arra való, hogy a pártokat semmi ne kötelezhesse programjaik betartására.
    Hangsúlyoznom kell mindazonáltal, nagyon tévedne az, aki úgy vélné, hogy ez a többpártrendszer hasonlít ahhoz a politikai berendezkedéshez, amely azokat a szocialista országokat jellemezte, ahol - mint Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban és Bulgáriában - a kommunista pártok vezetõ szerepét elismerõ más pártok is létezhettek. Az utóbbiakban eszükbe nem juthatott, hogy a kommunista pártok vezetõit sikkasztással vagy fajtalankodással vádolhassák. Következésképpen az a szocialista rendszer olyan unalmas volt, mint egy nyakig gombolkozott nagymamákat mutogató peep-show, ez meg izgalmasabb még a tévébeli mosópor és dezodorreklámoknál is, ami nem kis szó.

CSEPREGI JÁNOS
A polgárháborúk kezdete
Az attitûd érzelmileg átszínezett hozzáállás. Ezt mondják. Ebben a körben aztán biztos, hogy egyetlen különbségek után sóvárgó embernek sincs hiányérzete, bár arról azért sajnos a néhány ezer négyzetkilométer majdnem minden lakója meg van gyõzõdve (na persze, kivéve engem, gondolják ugyanennyien), hogy csak nekik lehet igazuk. Persze néha azért nyíltan is jelen vannak a közös érdekegyeztetéssel tompítható különbségek mellett a kaszák kiegyénítéséért asztalra csapó, dühödt érvelések is. Nyilván így van ez mindenhol, még jó, hogy legalább itt vagyok én is, gondolhatnád beleesve egy újabb szánalmas csapdába. Ilyen talán minden csoport és minden közösség, és mi is lenne ezzel az életképtelen emberiséggel, ha nem lennénk mi, akik elirányíthatjuk ügyetlen lépteit - ez pedig már annyira nem is életidegen, ha az emberiség mosolygó diktatúráira gondolunk, bár általában igen alacsony volt azoknak a száma, akik végig mosolyogtak. Az erõltetett bölcselkedés ellenére azért számomra tényleg nyugtalanító ez az örvénylõ állóháború.
    Ezek (titánunk nem érzi helyénvalónak a személyes névmások használatát, hiszen ezáltal egyenrangú felekként gondolhatnánk rá és kis védenceire) azt mondják, hogy jó és szükséges indokokkal és indokok nélkül legalább annyira. Bennem meg csak forr az értetlenség, hogy látszólag a gondoskodás bonyolult mechanizmusát végrehajtani képes lények mi módon mondhatják ezt komolyan. Mindegy, türelmesnek kell lennem. Ezek fel sem tudják fogni: mi az, hogy abszolút igazság. Egyre csak azt szajkózzák, hogy milyen szép a selymes, halk szellõben ringó valósága, ahogy törékeny, finom mozgása, fehér csipkéje lágyságot hint a fénybe. Megszûri a szemeket égetõ, nyers és szúrós nyalábokat.
    Meg ugye, az esztétika mellett nem utolsósorban az utcáról kémlelõ, titokfürkészõ elemek vágyainak kielégíthetetlenné tétele. Ezek engem akarnak kioktatni, mintha annyira nagyon tudnák. "Nem tartozik senkire, mi van minálunk!" Biztosan roppant kíváncsi bárki, hogy mit csinálnak ezek. Jó, hogy legalább külön szobánk van! Tudom én, hogy mi a helyzet. Nem mondják ki, de tudom. Azt hiszik olyan hülye vagyok, hogy nem jövök rá magamtól. Kimondhatatlanul is ott bujkál bennük a csiklandozóan kéjes érzés, hogy míg õket nem látja senki, addig õk rejtekbõl leshetik az utcán jövõ-menõ óvatlanokat. Ez az igazi hatalom, mi? Csak egyszer vegyem észre, hogy utánunk is leskelõdnek, majd megnézhetik magukat! Mit tudnának kezdeni ezek nélkülünk? Ez a mi sorsunk, de egyszer betelik a pohár.
    Na, ilyen könnyen ezért nem adja fel egy igazi utcai filozófus vagy ideológiai hõs. Ha eljön az ideje, ösztönös mélységû retorikával érvel, és mi tagadás, nála tényleg megfigyelhetõ, hogy a nonverbális kommunikáció kifejezõbb és hitelesebb, mint a hangképzõ szervek által csomagolt mondanivaló. (Ilyen nagy teljesítmény-fokozó hatása van már pusztán másfél szobányi bérlemény berendezésének is, ha különbözõek az elképzelések, sajnos, a határ csak a csillagos ég.)
    Mert ugye, elõször is gusztustalan, ha valami fehérkedõ csipkével megszûrik a fényt. Erejét veszi, kinyírják, kicsinálják, akkor meg minek? Másodszor meg, ha valaki be akar bámulni, tegye bátran, majd meglátja, milyen az, ha a titánnak valami nem tetszik. Furcsa, hogy a vitázóknak fel sem tûnik, hogy a harmadik emeleti lakásokban a szemközti unalmas szürke tûzfalakról nagyon kevés embernek nyílik lehetõsége bámészkodni, a zsiráfok alacsony száma pedig szintén megfosztja õket a kukkolók nem mindennapi státuszától.
    Nem létezõ dolgokról szóló álomszerû viták. Ha mást nem, legalább a gyûlölõt gyûlöld! - s megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Valakinek mindig muszáj okosabbnak, ha pedig ez nem megy, legalább erõsebbnek lennie.
    Igazán cseppet sem értem, miért olyan fontos, hogy ki szereti és ki utálja a függönyöket. Nem is tudom, nem is érdekel. Csak bánt és keserít, hogy tudattal megajándékozott élõlények nem jönnek rá: milyen nevetséges az egész gyûlölködés, az egész rohadt bohóckodás!
    Igen, õszintén megvallva sajnálom õket, akárkik legyenek is.

BISTEY ANDRÁS
Félévszázados magántörténelem
Köves István: Egy szem tanú
Köves István szereti a szójátékokat, a szófacsarásokat, ezt bizonyítja, egyebek mellett verses könyvének címe is, amely játék az egybe- és különírásnak a magyar nyelvben oly gyakori értelemmódosító szerepével. A költõ egy szem tanú, aki egyúttal szemtanú is, a múlt század második felének szemtanúja. De nem a történelemé, nem a politikai eseményeké. Többnyire magántörténelmet ír, amely csak áttételesen kapcsolódik a történelemhez.
    A kötet a költõi életmû eddigi részének összefoglalása. Válogatott verseket tartalmaz, de a válogatás arra törekszik, hogy a különbözõ idõszakokban született versekbõl új minõséget hozzon létre, a versek egymástól új értelmet is nyerjenek, vagyis nem a történetiségen, hanem az esztétikumon van a fõ hangsúly.
    Érdekes vállalkozás ez, nem is gyakori az irodalomtörténetben, talán azért, mert veszélyeket is rejt. A néha több évtizedes eltéréssel született versek ugyanis a bizonyára szigorú válogatás ellenére különbözõ színvonalúak, a költõ világlátása és formakészsége fejlõdik, s a 30-40 évvel ezelõtti költemények a maiak mellett olykor "zsengéknek" tûnnek. Ilyen kötetet az a költõ állítson össze (ha van ilyen egyáltalán), aki a pályáját mûvészi eszközeinek teljes birtokában kezdte, aki képes nem venni tudomást az idõ múlásáról, aki évtizedek múltán is a kezdetek hangján szól.
    Aki olyan versszakokat ír a Héphaisztosz az olvasótáborban címû versben, mint
    "Gazdag vagyok!
    Enyém itt
    minden szó
    a leírható
    a kimondható
    s enyém itt
    minden gondolat
    az ismertek és a titkosak..."
    Vagy olyanokat, mint Szatmári filteres amelyet teljes terjedelmében idézek:
    "Feslenek a rózsaszálak
    feslenek az angyalok
    foncsorozott vakvilágba
    insztant pokolfény ragyog.
    Foszlanak a kötélvégek
    makog a sok mákvirág
    mindegy itt az ördögfattyak
    innen-e vagy másvilág.
    Sárlanak a sárga kancák
    likas kasból hull a kéve
    pulykakakast vásárlani
    indulni kell Ninivébe."
    Nos, aki ilyen költeményeket ír, annak kár közéjük kevernie 35-40 évvel korábbi verskísérleteket.
    Még mindig a szerkesztési kérdéseknél maradva: a kötet 13 rövid, általában 8-12 költeménybõl álló ciklusra és egy Fiókalja címû részre oszlik. Ez utóbbi fõleg amolyan "vegyes apróságok" gyûjteménye, bár ebben is van néhány szép darab. A túl sok ciklus elkülönítését azonban nem mindig érzem indokoltnak: nincs ennyi hangja, elágazása ennek a költészetnek, néhol zavarja is a versolvasó elmélyedését.
    Köves Istvánra igen erõsen hat a külvilág, annak változásaira reagál, változik maga is. A könyv elõszavában Gyenes István Pálfi Ágnes irodalomtörténészt idézi: "(Köves Istvánt)... a költészet anyagszerû konkrétsága vonzza, s verseibõl az ironikus áthangszerelés dacára kihallani a kassáki Mesteremberek világalakító pátoszát..."
    A konkrétság az én olvasatomban a valósághoz, a hétköznapok világához kötõdést jelenti. Köves István költészetétõl távol áll az elvontság, a versek létrejöttét a környezetébõl érkezõ impulzusok serkentik.
    Ilyen például a Kánikula, a Családregény és még sok más vers.
    Ez a tárgyilagosság azonban nem jelenti a világ dolgainak egyszerû számbavételét. A költõ néha a fonákjáról nézi a valóságot, és ragyogó kis groteszkek születnek ebbõl a nézõpontból, mint például a Februári özvegyaszszonyok amelyet szintén teljes terjedelemben idézek.
    "Mondjátok meg: kivárta hát
    hordhat palackzöld gyászruhát
    arcomon mosoly-heggé simul a seb
    nincs már, ki nem tudott nélküle élni
    a semmibe jár lábát lógázva félni
    s motyog: a világ lett kevesebb."
    Itt kell megemlíteni Köves István rímjátékait, mondókáit, amelyek a kötet legjobb darabjai közé tartoznak: A kedveshez, Csali-mese, Dzsigoló-dzsigg.
    Még mindig a tárgyiasságról szólva: a versek egy kisebb része nem emelkedik túl a jelenség leírásán. A Rondó szélvihara például megmarad egyszerûen egy vihar leírásának, nem kap semmiféle önmagán túli értelmet, s legföljebb a leírás nyelvi leleményei óvják meg az érdektelenségtõl.
    A kötetben kevés a formailag bravúros vers, mintha szándékosan választana egyszerûbb formákat, pedig bravúrosan bánik a nyelvvel, ez ott mutatkozik meg, hogy a költõelõdök hangján szólal meg, leggyakrabban Adyén, például a "Parafrázis" a "Fölszállott a páva", a "Legalább ötvenévenként egyszer" a "Sírni, sírni, sírni" hangján, ez utóbbi egész sorok átvételével. Ady úgynevezett istenes verseit idézi a Térden címû költemény.
    Az elõszóban említett kassáki világalakító pátosz mellett a hosszú sorokból építkezõ, szándékoltan terjengõs költõi epika Walt Whitmanre emlékeztetõ formája is jellemzõ rá.
    "S azok helyett akiknek torka béna s csak szívükben él a vágy
    az Igazság születése és a Rossz halála a
    Tökéletes megalkotása és beletörõdõ eltemetése után..."
    A költõ formaérzékét mutatja, ahogy megidézi Petõfi "Szeptember végén", címû versét, ugyanakkor van ebben a megidézésben jó adag humor is. A Kegyelem nem parodizálja Petõfit, hanem a modern világ tönkretett környezetét állítja szembe a "Szeptember végén" éteri tájával és a saját verse elsõ két sorában felvázolt természeti idillel.
    "Még úsznak a vízben a fürge halacskák
    Még csíp a pióca a láp közepén
    Ám önteni kezdi a gyár vegyi mocskát
    És itt maradunk egyedül te meg én."

(Bába kiadó)

VEKERDI JÓZSEF
Idõtlen emberi távlat
Láng Éva: Nincs kivétel (Új versek és válogatások)
A kötet a költõ legújabb ötven versét és az elõzõekben napvilágot látott négy kötetébõl válogatott verseket tartalmazza. ( Az elsõ kötetek címe: A nyomtalan nyomában, 1986; Ki fogja elbeszélni, 1990; Mókuskerék, 1993; Köldökzsinóron, 1997.) Elõzõ kötetei, sajnálatos módon, úgyszólván visszhang nélkül maradtak, pedig Láng Éva költészete nem mindennapi jelenség sem tartalmi, sem formai vonatkozásban. Tartalmilag legegyszerûbben a szerzõnek a válogatásokhoz írt elõszavával jellemezhetjük a kötetet: "A borítón egyéves vagyok, a kötet hátoldalán a fénykép 79. évemben készült. Két idõpont közti »történelemrõl« vallanak a versek és arról, hogy amíg élek, bennem és körülöttem minden mozgásban van." A "történelemrõl" kettõs értelemben szólnak a költemények: egyéni (érzelmi) sorsról, és közösségi sorsról beszélnek.
    Egyéni sorsáról szóló versei a szerelmi líra sajátos megnyilvánulásai. Láng Éva ötvennyolc éves korában jelentkezett elsõ verseskötetével, és idõs kori verseiben ugyanazzal az izzó testi-lelki szenvedéllyel fordul élete párjához, mint amellyel egymásra találásukra emlékszik vissza a háború utáni napok nyomorúságában, az átélt szenvedések friss sebeit feledtetõ bódulatban:
    "A gang, az ablak szétlõtt négyzetében
    megláttalak, mint álomszõtte titkot,
    csont-bõrbekötve jött felém az Éden
    és mintha lángot vetnének a házak,
    tüzükben égett csontrafosztott tested,
    csókokkal lohasztottam égõ lázad."
    És a máról szólva:
    "Rám vár puha fészked, visz az álom ma feléd,
    forrong a világunk, oda vágyom csak eléd..."
    Szerelmi lírájának visszatekintéseiben is fel- felcsendül költészetének másik központi témája: az egyéni sors epizódjaiból kirajzolódó közösségi sors, a háború és az 1944-es német deportálás borzalma. A kettétört élet tragédiája azonban nem mint politikai téma, nem mint harag vagy bosszúvágy forrása jelentkezik Láng Éva költészetében. Nem von felelõsségre senkit, nem követel jóvátételt, csupán elmondja a pótolhatatlan veszteségeket tudomásul vevõ, bár soha be nem gyógyuló fájdalmat:
    "Az a kép hova lett, az a szín kifakult,
    hol a régi tanyánk, a tükör bevakult."
    Éppen ezáltal nyer költészetében az egyéni tragédia idõtlen emberi távlatot. Az összetört élet üvegcserepeibõl a nemzeti sorscsapás képe áll össze: a nehéz magyar sorsé, amelyen belül 1944 a zsidóságot sokszoros erõvel sújtotta. Nem a sorstalanság vagy hazátlanság vádbeszéde, hanem a szülõföldhöz ragaszkodás, a nemzetben gondolkodás csendül ki soraiból, akárcsak Kiss József vagy Radnóti költeményeibõl:
    "Görgey, Kossuth, Károlyi és Klapka,
    zsidó vagy szász, ha élni itt akar,
    testvér legyen, ne feszüljön kínpadra,
    öleljük át, mert mind igaz magyar..."
    (Az utolsó sor eredetiben is dõlt betûvel van szedve.)
    Ha tartalmi vonatkozásban egyéninek mondtuk Láng Éva költészetét, még inkább érvényes ez formai vonatkozásában. Alig akad költõ, aki felülmúlná Láng Évát a legkülönbözõbb versformák használatában és bravúros kezelésében. Ne felejtsük el, hogy legnagyobb ritmikai varázslónk, Weöres Sándor, leginkább a "Magyar etûdök"-ben (néhány alkalommal az elõzõ, "Rongyszõnyeg" ciklusban) lépett fel csodálatos ritmikai játékaival (és csakis játékaival: "Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi" stb.), Láng Évának mind az öt kötetében legtöbb verse metrikai remeklés. Nem csupán arról van szó, hogy felhasználja a magyar költészet egész formakincsét az õsi nyolcastól az idõmértékes antik metrumokig (és tematikailag is megszólaltatva Pannónia római örökségét!), a keleti irodalmakból a perzsa gázelt, a japán haikut, maláji pantumot. Ennél a változatosságnál is lényesebb az, hogy a ritmus lüktetése olyan átütõ erõvel érvényesül soraiban, hogy sodró ereje a verstanban teljesen járatlan olvasót is magával ragadja:
    "Kocsiszín, farakás. Az a rács. faparázs: ma hamu,
    A kaput lesi út. Hova jut? Vele megy az az egy: a tanú."
    Az idézett sorokban a verskedvelõ olvasók bizonyára felismerik a költészetünkben ritkán használt anapesztust, de csak verstani szakemberek tudják megmondani, mi teszi egyedülállóvá ennek a versnek a formakezelését: minden egyes, háromszótagos anapesztus-verslábat (ti-ti-tá) önálló szóval tölt ki a költõ, és ezt a tagolást azzal fokozza, hogy a verssoron belül minden lábat rímeltet az elõzõ lábbal. Nem véletlen, hogy a magyar vers kiváló szakértõje, Szepes Erika - aki egyébként Láng Éva "felfedezõje" és elsõ kötetének kiadója - "Magyar költõ - magyar vers" címû könyvében Weöres Sándor után Láng Évától idéz legtöbb példát, számszerint 59-et, valamennyit eltérõ formában.
    Napjaink "szabad vers" néven verssorokban nyomtatott - és nem egyszer élvezhetetlen - prózai szüleményei után a valódi verskedvelõknek felüdülés Láng Éva verseit olvasni. (Tevan kiadó)

FRIDECZKY FRIGYES
A világ a díványon
Kathleen Kelley-Lainé - Dominique Rousset:
A globalizáció kegyetlen meséi
Kathleen Kelley-Lainé pszichoanalitikus, aki Budapesten látta meg a napvilágot, és Dominique Rousset újságíró könyve, A globalizáció kegyetlen meséi - amely Lenkei Júlia fordításában jelent meg magyarul - "nem multinacionális cégekrõl vagy a pénzügyi globalizációról, nem a CNN-rõl vagy az internetrõl, nem is a nemzetközi fegyverkezésrõl vagy a globális járványokról szól, hanem ezek hatásáról: gyermekek és felnõttek élettörténeteirõl. A pszichoanalitikus és az újságíró úgy látja, hogy "a globalizáció folyamata áthatolt képzeteinken és befolyásolja terveineket, tehát nemcsak kívül van, hanem bennünk is, magunkban. Élettörténetünkké lett".
    Hét történethez hoz közelebb a bevezetõ, melynek szereplõi "kegyetlenül megszenvedték a globalizációt. Szégyenük, kudarcaik, betegségük, haláluk - mind kapcsolódik valamiként az ezredforduló korának globális hadviseléséhez, világrendjéhez és világgazdaságához, de tömegkommunikációjához és tömegkultúrájához is." Ezek a "mesék" igaz történetek, és azért kegyetlenek, mert áldozatai is vannak. Ez a világ - akarjuk, nem akarjuk - a mi világunk, ezzel lépünk be az új évszázadba. A szerzõk a globalizáció tudattalanjába vezetnek bennünket, mert ez az állítólagos arctalan globalizáció nem távoli tévéprodukció, hanem intim jelenség: belép lakásunkba, gyermekeink közé, megmérgezi gondolatainkat, széttépi családi kötelékeinket - és vannak halottai is, akik a pontosan (megtervezetten) célbajuttatott rakéták nélkül is, a "halottak nélkül háború" áldozatai.
    Ez a mai világ a mindenhatóság illúziójában él, azt képzeli, mindent megtehet. E világ kiszökött az ember racionális ellenõrzése alól. A 20. század a világ alapvetõ tudományos és technikai átalakulását hozta. "A hatékonysági elv egyre fontosabb lett, és annyira elborította az emberek agyát, hogy elfojtott más, filozofikusabb, értékesebb gondolatokat." A hatalomért folyó eszeveszett harcban e világ nem is gondol önnön határaira. "Határtalanul bízik az új felfedezésekben", s mert "jobban szereti a tetteket a gondolatnál". Úgy nekigyürkõzik "a mindenhatóság meghódításának, mint a kisgyerek." Lelkesen és megállíthatatlanul, "szédületes gyorsasággal járja be a modern kor bugyrait. Mindent megtehetek a Földön, mert az is az enyém" - s közben nem veszi észre, hogy nemcsak a gyógyszer és kórházi hely hiányában elpusztuló Kvaisz Kebab Imad a "mellékes áldozat", hanem az új babával szórakozó Cindy is, aki gyermeknagyságú babaházában "kivégzõtermet is talál, villamosszékbe beszíjazott (halálraítélt) bábúval, s aki a gyermek által indukált áramütés hatására rángatózik, szeme szikrázik, s egy nagyobb dózisra »holtan« összerogy. Áldozata a Fülöp-szigetekrõl illegálisan Párizsba jött bébisziszter is, aki már soha nem tud visszamenni hazájába (nincs útlevele, de francia igazolványa sem), minden keresményét hazaküldi, mobiltelefonon és videokazettán tart kapcsolatot családjával, követi gyermekei növekedését, leánya esküvõjét. És nemcsak a férje, de õ is tudja, hogy semmiféle modern készülék nem helyettesítheti a testi érintkezést.
    Áldozat a kínai Cseng, és valamennyi kínai túlsúlyos gyermek, aki rabja lett az áruházak csábító hamburger, pizza, sült krumpli, kóla és csokoládés fánk kínálatának, aki szakított szülei hagyományával, siet a globalizált jövõ felé, mert elfogadta azt a világot, ahol mindenki, mindent megzabál."
    "A globalizált kultúra a szemünk elõtt alakítja át a valóságot, anélkül, hogy észrevennénk [...] a virtuális kép a maga tökéletességében annyira alkalmazkodik a valósághoz, hogy beleolvad: a képek valóságosabbak mint a természet [...] a világ így a képek által mindenhatóvá dagad." A tévés valóság-show-k egy csinált "valóságot" népszerûsítenek úgy, mintha az lenne a tényleges valóság. De ha többé nem lehet játszani, mert nincs már eltérés játék és valóság között, "hogyan lehet különbséget tenni belsõ és külsõ között." A világ ellopja a gyerekektõl a valóság értelmét, és "totalitárius hatalmával megpróbálja elpusztítani az ember gondolkodását." Az egyéni képalkotás fantasztikus változatossága, ezerszínûsége helyett, mások kifundálta, egyenruhába bújtatott univerzális arcú világot láttat velünk. Mi, öregek, még olvastuk a regényeket, s ezren ezerféle képzeletfilmekben játszottuk le magunkban például a Háború és békét. Mi még fejben számoltuk ki a vásárolt áruk után járó végösszeget, a mai fiatal mindent az okos gépek által fedez fel. Miért ne, ha egy mikroprocesszor négymillió mûveletet végez egy másodperc alatt?
    Mi például, ha "a kötelességteljesítés örömérõl", a parancsvégrehajtás gátlástalan gyilkos (német) ostobaságáról akarunk példát láttatni, elolvastatjuk Siegfried Lenz Németóra címû regényét, ám a mai fiatalok az "egér" segítségével kikeresik Vörösmarty, Madách, avagy Descartes mûveibõl a számukra éppen aktuális, vagy elvárt gondolatokat. Ezek a gépek igen hasznos, igen praktikus segítõtársak, (helyettük) mindent kikutatnak, a legbonyolultabb kérdésekre is megtalálják a helyes választ.
    De hová lesz önálló gondolkodásunk, saját felfedezésünk diadalmas öröme? A magunk teremtette axiómák, axiómarendszerek által érzett alkotás mámora?
    Akiket e kor leszoktatott a kétkedésrõl, az ellenvetésrõl, a zavaros tények kivizsgálásáról, sötét misztikák átvilágításáról, egyszóval az önálló gondolkodásról és ítéletalkotásról - azok mind a globalizáció áldozatai, akár a könyvbeli Marianne, akinek hivatása miatt nem lehet saját gyermeke, avagy az olasz Alfredo, akit öngyilkosságba kerget az otthonos hazai cégbõl globalizált világvállalattá nõtt munkahely, s (idegen) fõnökeinek embertelenségig fokozódó elidegenítõ ridegsége. (Konkrét Könyvek)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Múltak, voltak, holtak
Hét könyvrõl
Nem biztos, hogy megéri, de ha az ember megéli - minden történelemmé válik. Akik már ötven évvel ezelõtt éltünk, sõt már akkor is "régóta" politizáltunk, napról-napra olvashattuk a Szabad Nép-ben, hogy miként bánik el a valódi vagy vélt kommunistákkal, egyáltalán a baloldaliakkal, a gyõztes háborúban szövetséges Szovjetunió barátaival a hírhedt McCarthy szenátor vezette Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. Mai amerikai enciklopédiából idézem, hogy ez az úr alkotmányellenesen lett szenátorrá, s ilyenként vált - ahogy Truman elnök írta róla - "patologikus jellemû bérgyilkossá". A jelenlegi amerikai vélemény mutatja, hogy amit akkor pártpropagandának véltünk, mára történelmi tényé lett. McCarthy és hírhedt Bizottsága megbénította az egész amerikai kultúrát: állásukat, publikációs lehetõségeiket veszítették el írók, kiváló filmesek s más mûvészek.
    Mikor a legkülönbek egyike, Alvah Bessie egyáltalán újból publikálhatott, egy kulcsregényt írt Marilyn Monroe-ról, a filmvilág kimagasló csillagáról. Ezt a regényt könyvtárnyi mû követte, de egyik sem ragadta meg oly mélyen a szegénysorból feltört és jobb sorsra érdemes "butuska szõkeség" önpusztító életét, mint A szexbomba címmel nálunk is megjelent best-seller, amit most újra közreadott a K.u.K. Kiadó. Dicséretre méltó, ha ismételten megjelentet ez a kis kiadó tömegolvasmánynak is alkalmas, de lényeglátó és sokatmondó könyveket. A szexbomba izgalmas, érdekes, színes remeklés amely többet mond el a filmvilágról, sõt az egész huszadik századi elidegenedésrõl, mint megannyi esztétikai vagy filozófiai mû.
    Szóval, ha csak ötven évre visszamegyünk, már történeti távlat birtokosai lehetünk. Hát még ha százötven vagy kettõszáz évre! Tavaly volt Kossuth Lajos születésének kétévszázados emlékéve, de jó, ha tudjuk, hogy a volt kormányzó még 1850-ben is aktívan ügyködött: szövögette egy felszabadító katonai hadjárat terveit. Kossuth katonai tárgyú levelezésének és egyéb iratainak bõséges tárházát nyújtja a dr. Maroián György nyugállományú ezredes gyûjteménye, Kossuth Lajos katonai tevékenysége az emigrációban (1849-66.) Volt rá remény, hogy felszabadul az ország, hiszen a Habsburg-uralomnak épp elég ellensége volt Európa-szerte. Kossuthot persze lelkesítették a biztatások, s õ valamelyest naiv módon is bízott elõször Törökország, majd az angolok, a franciák s az Egyesült Államok diplomáciai, sõt katonai támogatásában. Ha megindulhatna az emigráns katonákkal és török vagy olasz felkelõ csapatokkal, az egész magyar nemzet újra felkelve mögéjük, melléjük áll majd… Az olasz függetlenség kiharcolásából magyar tisztek is derekasan kivették a részüket, de bizony Kossuth távlati reményei illúziók maradtak. Minderrõl sok alig ismert jegyzõkönyv és levél tanúskodik, mely együtt Kossuth katonai erõfeszítésének eddig be nem mutatott teljessége. A Puskás Tivadar Híradó Bajtársi Egyesület által kiadott kötet zömét ez a "katona" Kossuth munkálkodását bemutató esszé és dokumentumgyûjtemény teszi ki, de ma már a kisebbik tanulmány, Vörös Béla nyugállományú ezredes, a Kossuth nevét viselõ második világháború utáni katonai tisztképzõ intézetek története is történelmi adalék.
    Nincs ugyan kapcsolatban Kossuthnak az olasz felszabadítással, egyesüléssel és újjászületéssel (Risorgimento) kapcsolatos terveivel, de Madarász Imrének az egész olasz irodalom új meg új nézõpont szerinti esszégyûjteményében, az Örök megújhodásokban (Hungarovox kiadó) kiemelt szerepe van e korszak irodalmának, elsõsorban Tomasi di Lampedusa A párduc címû visszatekintõ remekmûvének. Madarász könyve az olasz irodalom "születéssel, újjászületéssel, feltámadással" kapcsolatos témáit öleli fel, s elmélyítve egészíti ki alapvetõ irodalomtörténetét. Mondhatni, "kilóg" ebbõl az irodalomtörténeti gyûjteménybõl az utolsó cikk, mely az igencsak közepes írónõ, Oriana Fallaci dühödten iszlám ellenes könyvecskéjérõl szól. Sajnos, ez a legaktuálisabb, mert Madarász bírálatának megjelenését követõleg magyarul is megjelent (A harag és a büszkeség). Fallacinak még Berlusconi sem eléggé jobboldali, mert "kormánya nem tartóztatott le mecsetbe járó muzulmánokat merõ feltételezés alapján".
    Ez tehát egyfajta jelen, míg sajnos, ma már Illyés Gyulára is, mint történeti személyiségre kell tekintenünk, s jó, ha ilyenként megbecsüljük. A múltkor már ismertettem egy förmedvényt, amely Illyést mint kommunista kollaboránst támadja. Ez persze éppúgy nem józan hazafiság, mint a Fallacié. De szerencsére nemcsak ilyesmi létezik, hanem egy-egy olyan kötet is, mint most az Alföldy Jenõé (Halandó kézzel halhatatlanul), melyben elemzések és tanulmányok találhatók a költõ verseirõl. Nem egy cikk valóságos fölfedezés számba megy, mert hiába véltem magamat az illyési életmû ismerõjének, nem vettem észre, nem becsültem meg igazán a Pihegõ-t, vagy a népelnyomókat leleplezõ társadalomkritikus Hullaevõk-et meg a Számadó-t, s vele Illyés egész szonettköltészetét. Mindezt és a közismert, nagy verseket is Alföldy finom elemzéssel hozza még közelebb, de nem fél vitatkozni Lengyel Balázsnak Illyés egy csipkelõdõ megjegyzését igencsak pletykaszintûen való elítélésével. De fontosabb ennél Illyés rövid "táviratainak" vagy a Tiszatájjal való kapcsolatainak vizsgálata. Fontos könyv, mert nemcsak megfelelõen értékeli Illyést, hanem kedvet is csinál az újraolvasáshoz. (Orpheusz kiadó)
    Illyéstõl nincs távol a fogalom: népiség. A "népiségnek" pedig bibliája a néprajz. Manapság elhanyagoljuk, de most itt egy bájos album, mely fõként a fiatalságnak készült, de a felnõttek is örömmel lapozhatják, olvashatják és nézhetik az évszázadokat átölelõ munkát, a Képes magyar néprajz-ot (Aranyhal Könyvkiadó). Szerzõje, Árva Attila nemcsak leírja a hajdani ország túlnyomó többségét képezõ parasztság életét, hanem ügyes, színes képekkel meg is mutatja, elsõsorban az ún. tárgyi néprajzot, tehát a mindennapok életvitelbeli, anyagi-gazdasági ábrázolatát. Az õsi gyûjtögetés, pásztorkodás éppúgy szemügyre vehetõ, mint a késõbbi mezõgazdasági munka, lakás, háztartás, sõt a gazdag könyvben helye van népmûvészetnek is, (de a népköltéssel, népzenével már nem foglalkozik). Öröm kézbevenni, nézegetni, olvasgatni ezt a messzi múltban virágzó, de máig is megannyi értéket hordozó kultúrának örökérvényû, és örökértékû emlékét.
    Mi az, ami mindettõl a népkultúrától legtávolabb áll, olykor szembenáll? A huszadik század elejétõl a "modern" mûvészet, az "avantgárd". Jóllehet szívesen veszi az õsi és törzsi mûvészkedés formáit, pártolja az ún. "naiv" mûvészeket, sõt "eszmeileg" fontosnak tartaná, hogy a dolgozók széles rétegeire hasson: a fejlõdés, haladás, sõt forradalmiság eszméinek továbbvitele, a mindenáron újat keresés az, ami meghatározza folyvást változó stílusát. Ezeknek a korszerû új kifejezésmódoknak nálunk halhatatlan mestere volt Kassák Lajos, aki törekvéseit a szocialista politikummal is összekötve, de az állami (vagy párt) beavatkozásnak mindenkor ellenzõjeként folyvást szembekerült a mindenkori hatalommal, a "kultúrpolitikával". Mindennek legfontosabb dokumentuma a Pán Imrével közösen írt Izmusok - A modern mûvészeti irányok története címû könyve, mely sorra veszi a különbözõ külföldi mûvészeti kísérleteket a szocialista agitációtól a polgárpukkasztó, sõt minden mondanivalót elutasító dadaizmusig, és egyedülállóan dolgozza fel saját maga és baráti-elvtársi köre agitatív és mûvészi aktivitását. Ennek lényege épp az alkotó-mûvészi-írói (és politikai) cselekvés: az aktivizmus. Persze, sokszor téved, túloz, amikor például a csodálatos impresszionista festészetet egyszerûen dekadenciaként bélyegzi meg, ismét másszor gondatlan, így a Mitteleuropa-tan meghirdetõje s élharcosa nem Neuman, hanem Naumann, volt, és így tovább. Mindazonáltal Kassák egyik leghívebb követõje, a Kassák Múzeum igazgatója, Csaplár Ferenc szinte kritikai kiadást hozott létre az évtizedekig mellõzött, majd sok hibával kihozott korábbi edicióhoz képest, s ezáltal pótolhatatlan kézikönyvvel gazdagította mûveltségünket. A könyv értékét épp az õ jegyzetanyaga s utószava is növeli. (Napvilág Kiadó)
    Igen, mindez mind a távolba tûnt múlté: történelem. De milyen lesz a jövõ? Amilyenné tesszük, s e tekintetben talán a természeti környezet védelme és az agresszivitás mérsékelése lehet a legfontosabb. Fõként errõl szól Gergely Mihály jövõt kutató sci-fije, A Kozmosz 15. törvénye. Jó és rossz harcának földön kívül, de nem istenes erõk fölényes beavatkozása révén Gergely mûve sokban eltér a szokványos tudományos(?) fantasztikus elbeszélésektõl, már csak abban is, hogy noha az egész mû a "földönkívüliek" segítségével létrehozott jó, sõt jobb jövõ kilátásaival kecsegtet, nem fél a fõhõsre tekintve tragikus lezárással élni. "A Kozmosz 15. törvénye" pedig azt jelenti, hogy e törvény más bolygók Értelmes Lényeinek védelmét szolgálja.
(Hét Krajcár Kiadó)