KUTAS JÓZSEF

Noé bárja

"... és megtelék a föld erõszakoskodással."
(Mózes I. könyve 9.)

Még alig szürkült, és már sûrûn hullt a hó: nem mintha a felhajtott gallérral törzspresszója felé igyekvõ Zé a fényviszonyok változását összefüggésbe kívánta volna hozni a tél természetes velejárója hóeséssel, nem, az efféle meditáció, távol állt tõle (soha nem is találkoztak). Zé középtermetû fiatalember volt, csapott állal és határozatlan arcvonásokkal, melyeket a korai félhomály még jobban eltompított, bár körülfoghatta õt bármilyen reflektorsugár, azok a vonások akkor is bizonytalanul lebegõk maradtak, mint víz alatt a könnyûbúváré.
    Harminckét éves volt, estéit a Zorbászról elnevezett presszóban töltötte, szigorú idõbeosztás szerint este hattól nyolcig-kilencig. Rendszerint ekkorra végzett, és szeme amúgy sem bírta tovább a sárga és vörös lámpaernyõk dermedõ világítását.
    A falakat japán fametszetek díszítették élénk színekkel: mintha egy régi kort idézõ álarcok függtek volna a sötét háttérben, melynek bármely pillanatban életre kelhetnének, és rendelhetnének egy pohár jéghideg szakét vagy cseresznyeszörbetet.
    Zé mindig háttal ült le, hogy ne zavarják a messzirõl figyelõ szemeknek látszó csónakok és karcsú hidak és faágak: ilyenkor az utcával került szembe. Határtalanul élvezte a kilátást, az övé már nem sok mindennel kecsegtette.
    Csak bíztatta magát, hogy dolgozzon, ha dolgozott: mintha a szakadékba zuhanó önmagát ösztökélné, hogy zuhanjon gyorsabban: viszont abbahagyni sem tudta könnyen a dolgait. Órák hosszat görnyedt a papír felett, tekintete mohón kereste a fehér felületen átvezetõ utat, és néha észre sem vette, ha az erõfeszítés izzadságcseppei félig telt söröspoharába hulltak.
    Egy hét alatt általában egy verset írt, de elõfordult, hogy egy hónapig szõtte a sorokat, mint rongyszõnyegét egy öregasszony, és a hónap végén kidobta az egészet. Vagy elvesztette.
    A végelgyengülésben szenvedõ könyvkötõ üzemben, melyet a vén Szarvas bácsi vezetett, tiszteletben tartották Zé különös kedvtelését, a "tegnapok ködlovagjának" tartották, aki úgy gyalogol át a vasárnapból a hétfõbe és onnan tovább, akár egy eltévedt utas, aki nem beszéli a helybéliek nyelvét. Zé is tiszteletben tartotta Szarvas bácsi bolondériáját az annalesek, krónikák, évkönyvek és reprint kiadások iránt, a bolt ezen szerelmen kívül nem hajtott semmi hasznot.
    Zé tehát észre sem vette a telet, a havat, az utcát és az utcán botorkáló embereket, akik közül néhányan legszívesebben köddudát szereltek volna a nyakukba, mielõtt végleg elmerülnek a jeltelen téli alkony hullámai közé.
    Zé betért a Zorbászba.
    Lucskos télikabátját a fogasra akasztotta. Sísapkáját begyûrte a már fogasra akasztott kabát zsebébe: a fogas hirtelen megdõlt, és az utolsó pillanatban tudta elkapni. Szemüvege bepárásodott, haja a halántékára tapadt, bajusza pedig jégszilánkos védõgátként tornyosult ajka felett. Zé alatt reccsent a háromlábú szék: kiteregette maga elõtt az A/4-es lapokat, miközben gondterhelten ráncolta homlokát a sörpecsétek láttán.
    Nem a sörpecsétekkel volt ám baja Zének, azt sem tudta eldönteni, ezek az õ, avagy más sörpecsétei. A tulajdonos jogos felháborodásával és csalódottságával tologatta a lapokat az asztalon, míg megnyugodott.
    Mi köze neki más dolgához? Zé már letett arról, hogy ezt a világot megismertesse azzal a véleménnyel, amit kialakított róla: még abban az esetben sem lett volna képes rá, ha a világ váratlanul hús-vér, eleven élõlényé változik, és meghallgatja Zé mondókáját.
    "Süllyedne el ez az egész", gondolta bátran Zé, és várta a poharát, mely jelenleg az est egyismeretes egyenletének ismeretlenje volt. Megnyalta a száját, és rögtön elgondolkodott, miért érzi nyelvével ezt a sós, keserû, kellemetlen ízt, mikor még véletlenül sem harapott bele, a sûrûsödõ ködfalba, mint gyerekkorában.
    Majd a város következett, mely a hófelhõk csipkézett koronáját viseli, és a hózápor furcsa hermelinpalást a házak meztelen vállain.
    "Rókavadászat", így Zé, "errõl kéne valami."
    - Szervusz - hallotta közvetlenül az orra elõl.
    Felnézett: a mozdulat nem a meglepõdéstõl sikerült sutára hirtelenre, hanem az öröm miatt.
    Igazán nem számított látogatóra. Ilona nemhogy a Zorbászban, Zé életében nem fordult elõ az elmúlt két évben.
    A nõ hosszú, fekete haján jégpontok szikráztak, sötét szemében megduplázódtak a presszó lámpáinak, poharainak és pillantásainak vad árnyalatú színei. Lebiggyesztette a száját, és leült.
    Zé boldogan látta, hogy kedves szokásaival nem hagyott fel: ügyelt, hogy a lehetõ legkevesebb idegen tárgyat érintse akár ujjaival, akár ruhája szélével, és hogy minél kisebb felületet hagyjon a kíváncsi, mohó tekintetek leszállópályájaként.
    A zenegép egy idétlen Kozmix-számot játszott, mely a dob erõs ütemére épült. Zé villámgyorsan felhajtotta a poharát.
    - Mit keresel errefelé? Vagy moziba készülsz? Korán van még mozihoz.
    - Korán? - Ilona gótikus templomcsúcsot formált ujjaiból, fölötte nézett Zére, fejét félredöntve. - Korán? Fél kilenc van.
    - Fél kilenc? - Zé lázasan megzörgette papírjait, melyekre egy szó sem volt írva, és mellettük a toll olyan elhagyatottan pihent, mint a partra vontatott ladik.
    "Mit csináltam én egész este."
    Arra emlékezett, hogy belép, feldönti a fogast, sört rendel, de arra már nem, hogy milyen is volt a sör íze, mert elõtte... mi is volt elõtte?
    Zé töprengett. "Sós, keserû íz." És megint megnyalta a száját.
    - Jó estét. Mit hozhatok? - Zé felkapta a fejét, a pincérnõ telt, mély hangja nem volt ismerõs, és az alakja sem: sohasem látta. Rövidre nyírt, vörös haja hátul egyetlenegy copfocskában végzõdött: mint egy véres karom, fúródott a tarkójába.
    Zé pedig megérezte: valami összeköti ezzel a teremtéssel itt, a presszóban, melyet jobban ismer a saját zsebénél is, valami, de micsoda?
    A zenegépbõl Ákos dalolt egy bús melódiát az útról, amit keres.
    Asztalukra megállás nélkül dõlt a presszó vörös és sárga, egzotikus színe: lágyan hullámzott, akár a tenger, amit a belefulladó nap vére pirosoz. A vendégek lármája mintha a padlóból szûrõdött volna, és furcsán, öblösen visszhangzott, akár egy visszafelé lejátszott õsrégi magnófelvétel, melyet az unokák a padláson találtak.
    - Narancslevet kérek. Zé, jól vagy?
    - Jól. - Zé végigtörölt a homlokán. - Már azt hittem, azt kérded, hol vagyok. Mert arra bizony nem tudtam volna felelni. Vagy két óra úgy kiesett belõlem, mint autóból a pótkerék.
    Ilona nevetett.
    Zé a hangok dallamának örvényén át visszaúszott a múltba, amikor õk ketten, Ilona és õ, együtt aludtak el és ébredtek fel, napközben olyan erõsen vágytak egymásra, hogy az órák mindegyike egy-egy rafinált szakadéknak tûnt, melyeken át csak a gondolatok hídjai vezettek... vagy azok sem. Az utóbbi idõkben azok sem: csak a vágy volt, mely hiánnyá nõtt, és ebben a hideg kanyonban csak a veszekedés és a harag kaktuszai virágoztak.
    "Hm. Újra kezdjük?" Zé azonnal ki is nevette magát. Éppen õ mondja ezt, õ, aki soha semmit nem képes megismételni? "Na, mindegy."
    De Ilona szebb volt, és váratlanabb, semmint hogy egyetlen pillanatát is el lehetne pazarolni a vele töltött perceknek: drága ital, édes gyümölcs nedve, az öröm özönvize. Zé tétován nyúlt a papír felé, hogy az életre kelt és levegõ után kapkodó benyomásokat rögzítse, de a pincérnõ megakadályozta benne.
    - Tessék, a narancslé, kedves - mondta Ilonának.
    Zé megfeledkezett a tollról.
    Jól hallotta? "Kedves? Hm."
    - Amirõl pedig az imént beszélgettünk - fordult a pincérnõ energetikusan Zéhez, aki rémülten kapaszkodott a söröspoharába -, arról csak annyit, hogy tehetetlenek vagyunk. Kiszolgáltatottak. Ezt valahol konkurenciának hívják, szerintem egész egyszerûen piszokság. Hogy valaki egy tök ugyanolyan bárt nyisson az utca másik oldalán, hát ehhez már pofa kell. Nem is kicsi.
    Átbökte vörösre lakkozott körmeivel a havas utca lombja ködöt (benne éretlen cseresznyék a lassan araszoló kocsik fényei), és a mutatóujj képzeletben meghosszabbított egyenese egy vöröses sárga üvegfalra futott, mely felett ez állt szép, iskolás neonbetûkkel: NOÉ.
    Zé zavartan köszörülte a torkát.
    Megfordította a papírlapokat, lássa, nincs-e hátoldalukra firkantva valamilyen üzenet: mellében ide-oda gurult a szíve, akár a vasgolyó a rabok lábán.
    A Scooter zendített rá a Fuck The Millenium nótára. Zét az egész egy megõrült, vak ménes vágtájára emlékeztette, melybe az énekes rikoltásai vegyültek, ahogyan késpenge merül a forró vízbe.
    - Muszáj mindig babrálnod valamit - szólt rá Ilona - Mindegy, mit, csak ...
    - Nem mindegy - mondta hadarva Zé, és félúton megállította a szemüveg fel tartó kezét -, de egyáltalán nem mindegy ám! Csak akkor babrálok, ha nem érzem biztonságban magam.
    - De hát itt vagyok - felelte a nõ.
    - Tényleg! - Zé ámultan látta, hogy szemközt, az ellenséges presszó mintha imbolyogna az utcai lámpák által alig megvilágított, áthavazott vörös köd árján, akár egy kísértethajó, melynek egyetlen ablakát - egy singnyire felülrõl - a veszteglõ gépkocsik reflektora aranyozza be. - Tényleg hogy kerülsz ide? Ha nem mozi, akkor...
    - Akkor te. Hiányoztál, Zé. De komolyan. Mostanában bármihez fogtam, bármibe kezdtem, te jutottál az eszembe.
    - Azért ez túlzás - motyogta Zé, de a feje szabályosa zúgni kezdett az izgalomtól, akár a túl nagy feszültségtõl egy elektromos masina. - Nana - tette hozzá, de a kiejtett szónál is sebesebben, mielõtt Ilona elsütötte volna régi, szívet melengetõ poénját a francia kurtizánról, megelõzte, lefékezett, és hozzáillesztette: - Nananana.
    - Emlékszel?
    Zé meg sem próbált tiltakozni: ez a szó egyfajta indítókulcs volt régi életükhöz, varázsige, elcsépelt és meseszép, mint a legtöbb szó általában, melyhez a múlt darabjai tapadnak, akár a földbõl kihúzott bokor gyökeréhez a sárga, morzsolható aranyrögök. "Most vajon hová indulunk?"
    - Hát persze. Természetesen - nyögte, de semmit sem hallott.
    - Megint ketten. Te meg én - folytatta Ilona, és jobb kezének ujjait átsétáltatta Zé asztalán, belegyalogolt a sörpecsétekbe, Zé kinyitotta a száját, hogy szóljon, de nem volt, miért, mert a félhold alakú körömsapkás ujjak átsiklottak a mézgás, ragacsos felületen, és araszoltak Zé felé, akinek nem volt hová húzódnia elõlük.
    Ebben a másodpercben a zenegép megrázta magát: Britney Spears ujjongott hangosan, de a pincérnõ egy határozott mozdulattal lekapcsolta a szerkezetet: Zé várta a tiltakozó felhördülést (szem- és fültanúja volt, mi szokott történni olyan esetekben, ha egy kívülálló megszakítja a hétköznapi esték oly szent és sérthetetlen liturgiáját, és elõre megborzongott, mert pontosan tudta, mit kell elszenvednie egy kívülállónak, aki van olyan bolond, és leleplezi magát, torkát a penge alá feszíti, és maga gyújtja meg saját máglyáját a Zippo öngyújtóval, melyet egy hóhértól kér kölcsön), de a helyiségben néma, fülledt csend honolt, mint egy hosszú útról érkezett vándor szívében.
    - Mint a régi szép idõkben? - kérdezte kétségbeesetten Zé, és legnagyobb megdöbbenésére Ilona hatalmasat bólintott.
    - Valahogy úgy. Hozzák az italodat, Zé. Idd meg, aztán menjünk.
    - Jó, menjünk.
    "De hová?"
    Azt észlelte csak, hogy újra eleredt a hó, és furcsán imbolyog a NOÉ felirata, sodródik, egyensúlyát veszti, majd ismét egyenesbe jön, és úszik rendületlenül a semmiben, mely a telet tölti ki.
    - A nyolcvankettedik pár ment be - közölte a pincérnõ asztaluk mellé érve. - Hamarosan maguk jönnek.
    - Fizetni? - riadt fel Zé - Máris kérem a számlát.
    - Ma is szereted elõre rendezni a számlát? - A nõ átfogta Zé csuklóját, tenyere egyszerre volt perzselõen forró és dermesztõen hideg, és szorítása erõs, mint egy sellõé, aki a víz alatti vulkánok örök tüzében fürdik. - Te semmit sem változtál. És, mondd csak...
    - Mondom - felelte Zé, de a két halántéka között ez dobolt: nyolcvankettedik-nyolcvankettedik-nyolcvankettedik-nyolcvankettedik -, mondom, ha tudom.
    - Te vagy a városban az utolsó könyvkötõ?
    - Dehogyis - felelte Zé, az igazságnak megfelelõen: nyolcvankettedik-nyolcvankettedik -, hanem a Szarvas bécsi.
    A pincérnõ asztaltól asztalig lépett, olyan óvatosan, mintha üvegekkel és poharakkal megrakott tálcát egyensúlyozna, és eloltotta sorra a kis, gömbölyû lámpásokat, majd végigment a fal mentén, és hatalmas testvéreikkel ugyanezt tette: felsõteste könnyedén ringott a magában dúdolt láthatatlan dal ritmusára.
    "Itt az idõ", ezt hallotta Zé, és nem fûzött megjegyzést hozzá, itt az idõ, hát hol a pokolban lehetne másutt?
    Érdekes módon a Zorbász, noha mesterséges fényforrásait elvesztette - ahogyan lefekvés elõtt ékszereit, zsuzsuit veszi le magáról a nõ -, mégsem maradt teljes sötétségben: a japán metszetek között a megsokszorozódott NOÉ szó villogott, akár az indulásra kész hajó jelzõmatrózainak kezében az elmosódott, gyenge fáklyafény.
    Mintha a Zorbász a jelen és múlt üveglapjaiból összeállított prizmává változott volna.
    - Szarvas bácsi - Ilona felhúzta karjáról a kötött pulóvert, és háromszögletû órájára pillantott- két perce és húsz másodperce meghalt. Szívszélhûdés érte a mûhelyben egy - Ilona lehunyta a szemét - Vizsolyi-biblia hasonmás-kiadás kötése közben.
    - Egy perc húsz másodperce? - kérdezte: a hulló hó halkan paskolta a Zorbász kirakatüvegét, mint egy gigászi madárszárny.
    - Nem - felelte Ilona.
    Közben felállt, és húzta magával Zét: nyolcvankettedik-nyolcvankettedik... pár, akinek vállaira szinte észrevétlenül röppent rá a kabát.
    - Nem? Nem? De hát az elõbb azt mondtad, hogy...
    - Már három perce halott - válaszolta Ilona, és mosolygott, míg kifelé tartottak a Zorbászból, melynek ajtaját csendesen becsukta mögöttük a vörös pincérnõ, aki maga is alámerülni készült a helyiség sötétjébe.

BODA MAGDOLNA

(édes anyanyelvünk)

pszt! nem illik magyarul beszélni
méking mani
méking láv
szépen beszélni pláne nem illik
a szeretlek szó töve a bazdmeg
és ugyanez
a múlt jelen és jövõideje is
Már csak a csöndek,
a csöndek maradtak.
Ebbõl kellene érteni.
 

(zöld dió)

Nem a széked, asztalod,
nem ágyad,
hanem a falad
és faladon az
árnyak.
Nem az anyag,
hanem az anyagban a tárgyak.
Nem a szó,
hanem a csend.
Csak zöld dió
az égi rend,
titokkertben terem,
mint lélekben
a szûzi liliom
éjek mélyén lent,
delelõ magasan fenn,
nem érintheted,
nem érinthetem.
 

(érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betûbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betûbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hõsök is mi vagyunk
és a hõsök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdõ-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

GYIMESI LÁSZLÓ

Teleholdkor a farkasok

A nyolcvanéves Molnár Gézának

Teliholdkor a farkasok zenélnek,
Ókútba csalják a pörc ágyúszót.

A mesterek nagy néha körbeülnek,
Csak nézik az asztal közepén a sót.

Szerszám emléke göröngyös kezükben,
Szavuk a vászon mind felitta rég.

Nincsen tanulság. Sem rügynyi ígéret.
Koronás viharban egy-egy szikla még.
 

Ki bánja?

Barbár valék, de Róma szólt:
Ne tengjek így a végeken!
Provinciának elmegyen
Hazám, ha kérem; egy legyen
A föld, mi összetartozik.
No lám, a tóga föst nekem,
Ha bõ kicsit, ki bánja, mondd!
A légió se kérdezi,
Ki borja hal, ha jó bolond,
A városért, a fórumért...
Barbár valék, de már a fény
A friss idõbe, ím, bevont,
Latin derû kel arcomon.
Naná, övék a vér, kiont-
Va és övék, ha ég, ha pang.
 

Kezedben égõ pántlika

Görög gúnyában érkezel
Bikád sörénye lángcsokor
Kezedben égõ pántlika
Ázsia vére ajkadon

Latin dalokba ránt a szél
Befognak éji kõkörök
Krisztus keresztje ékesít
Bizánc aranyban altat el

Germán regékbe tévelyedsz
A brit oroszlán udvarán
S a szláv mezõkön áttelelt
Szittyák tanyáznak melleden

Szerelmeinket egyszerû
Virágos ág ha illeti
Anyára földre új igaz
Szavunk nem ébred évekig

Ha közhelyekre térdepelsz
Kivesznek égi szárnyasok
Ha jámborokra nincs idõd
Megejtenek az ordasok

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

A kisember kocsija

Karácsonyra sem enyhült az idõ. Hiába ígértek a meteorológusok délnyugati széllel enyhébb légtömegeket, a szentestén is metszõ északi szél rázta az ablakokat, és jégkristályokat vágott az utcára merészkedõk arcába. "Vajon ilyen ítéletidõben útra mernek-e kelni a gyerekek?" - morfondírozott magában az öregasszony. Õ felkészült mindhárom fogadására, ott sorakozott a spájzban a stelázsin a tizenöt adag kocsonya, a nagy lábos tele aranyosan gyöngyözõ tyúklevessel, a tálakra szépen fölrakva a bejgli...
    Mákos meg diós, ahogy illik, sõt még túrós lepényt is sütött, mert a Feri fia azt szereti a legjobban.
    Szentestét otthon töltik a családjuk körében. Csak az elsõ ünnepen jönnek. Hívták õt is, hogy ünnepeljen velük, de õ ugyan nem megy. Õ se szerette, ha bárki is beállít hozzájuk azon az estén. Nem való az... No és bármelyikhez menne, a másik kettõt sértené. Akkor már inkább elballag itt a templomba, meghallgatja az éjféli misét a saját papjától, és máris eltelt az este. Meg is beszélték a szomszédasszonnyal, hogy majd együtt elballagnak. A két özvegy... Csak nehogy elromoljon valamelyiknek a kocsija útközben! Mert mire segítséget kapnak, akár meg is fagyhatnak ebben a farkasordító hidegben.
    Piroskáék érkeztek meg elsõnek a déli harangszó elõtt. A nagyobbik fiú elõre futott, õ csöngetett be a kapun. A picit a nyakában hozta az apja.
    - Vonattal jöttetek, Pistikém? - kérdezte az öregasszony.
    - Azzal hát, mama. Apu nem tudta beindítani a tragacsot. A végén még bele rúgott egyet, olyan dühös volt rá.
    - Nahát... Ez a te apád... Karácsonykor nem illik ám dühöngeni!
    - Nem is azért rúgott bele... Mert az anyu is mondta neki, hogy hagyja a francba, oda kell adni az ócskavas gyûjtõknek azt a szemétládát. Olyan öreg, hogy már alkatrészt se lehet kapni hozzá. Aztán meg azt is mondta, hogy ha fölszámolják az órabért, amennyit bütyköl rajta, azon már akár egy új kocsit is vehettek volna.
    - De azért nem veszekedtek, ugye?
    - Á nem szoktak. Nem mindig... Csak belerúgott apu a kerékbe, aztán megnéztük, mikor jön a vonat.
    Alig telt el egy óra, Karcsiék csöngettek. Teri büszkén újságolta, hogy a nagy fia, Karcsika vezetett egész úton. Két hete szerezte meg a jogosítványt. No persze, mellette ült az apja is, mert biztos, ami biztos, de egyszer se kellett közbeavatkoznia. Nagyon jók a gyerek reflexei, ami ilyen csúszós úton a legfontosabb. A nyáron külföldre mennek. Milyen jó lesz, ha a két Karcsi fölváltva ülhet a volánhoz... Sokkal hosszabb utat tehetnek meg így, és egyikük se lesz hullafáradt.
    - Feri azt ígérte, hogy már a reggeli órákban itt lesznek. Csak nem történt valami bajuk? - aggodalmaskodott az öregasszony. A kérdést azonban csak úgy maga elé mondta, nem várt rá választ. Mióta egyedül élt, gyakran tett fel magának kérdéseket. Többnyire olyanokat, amire maga se tudta a választ, de azért jólesett megkérdezni. Szinte meglepõdött, amikor Karcsi a vállára tette a kezét.
    - Ugyan anyám, ne fesd az ördögöt a falra! - mondta. - Ismerhetnéd a kisfiadat. Ha õ megígéri, Janka biztosan kitalál valamit, hogy másképp alakuljanak a dolgok. Aztán jól összevesznek, de végül mindig az történik, amit a drága sógornõm a fejébe vesz. Én ugyan egy napig sem tudnék együtt élni vele.
    - Jól van, te csak ne bántsd mindig az öcsédet! Épp elég baja van neki anélkül is. Azt hiszed, nekem nem fáj, hogy ilyen szerencsétlen? Nem elég, hogy az elsõ házassága tönkrement, most még ez is... Mit tehetne? Ott a két gyerek a Julinál, oda megy a fél fizetése. Aztán itt is két gyerek... Rossz csillagzat alatt született szegény, az már biztos.
    - Rossz csillagzat, rossz csillagzat... azért mégse kellene minden hülyeségét eltûrnie. Úgy basáskodik fölötte az a nõ, mintha õ lenne a mit tudom én kicsoda. Tökéletesen tisztában van az anyagi helyzetükkel, de azért még a vécére is kocsival vitetné magát. Figyeld meg, egyszer még a fára mászatja azt a szerencsétlent...
    - Te csak ne ijesztegess itt engem karácsony napján. Már gyerekkorotokban se fértetek össze, mindig civakodtatok. Na, elég! Gyertek, üljünk asztalhoz, ne várjunk tovább! Ki tudja, mikor érkeznek meg...
    - Valóban nem érted, vagy csak nem akarod megérteni? - erõsködött tovább a fia. - Megvetette vele azt az ócska, tizenöt éves roncsot. Tudod, mennyiért vette meg?
    - Nem tudom, de nem is érdekel. Az a fontos, hogy neki is van kocsija.
    - Egy lerohadt kasznija van, amit az ócskavas teleprõl próbál valahogy fölújítani. Én az új gumikért, meg az alvázvédelemért többet fizettem, mint amibe az õ kocsija került. Nem tudom, hogyan engedték át a vizsgán... Na persze, a csókos vizsgákon minden szemét megfelel. Hogy aztán meddig poroszkál el vele, az más kérdés. Mindezt csak azért, hogy õnagysága eldicsekedhessen a barátnõinek, hogy "nekünk is van ám autónk"...
    - Igazad is van, meg nincs is - húzta el a száját a sógora, Jóska. - Belõled most a sofõr beszél, aki attól fél, hogy valami mazsola nekihajt az egyik útkeresztezõdésben. Igaz, én se szívesen ülnék ilyen kocsi volánja mögé. Ferinek viszont ez a hobbija. Ha százszor annyi pénze lenne is, mint amennyi nincs, akkor is maga bütykölgetné a járgányait. Ez a pótszere Janka ellen.
    - Elég legyen már! - csattant föl az öregasszony. - Legalább karácsonykor ne szapuljátok szegény Ferit! Asztalhoz, mert kihûl a leves.
    Már a túrós lepényt dicsérgették, amikor felharsant a csengõ.
    Feriék érkeztek összefagyva.
    - Reggel óta jövünk - jelentette be Janka méltatlankodva, miközben a kezeit melengette a tûzhely fölött. - Mert képtelen ez az... ó, hogy ki ne mondjam... azt a rohadt tragacsot egyszer normálisan összerakni! Háromszor kellett aláhasalnia az úton, mégse tudta kitisztítani a karburátort. Én is inkább hallgattam volna anyámra...
    - Ne idegesíts már azzal a rohadt karburátorral! - csattan föl Feri, az olajos kezét dörzsölgetve. - Az egészen másutt van. Azért kellett aláfeküdnöm, mert elfagyott az üzemanyag-vezeték. Hányszor mondjam még el, hogy megértsd? Mást se ismersz a kocsiból, csak a karburátort.
    - Lári-fári... nem értesz hozzá, és kész. De ha csak ehhez nem értenél...
    - Ne haragudj Janka, de ebben tévedsz - udvariaskodott Karcsi. - Ennek a Škoda szériának, amelyikbõl a tiétek is való, alapvetõ konstrukciós hibája, hogy messze van a benzintartály a motortól, és nagy hidegben elfagyhat a vezeték. Én is nem egyet láttam félretolva az út szélén, amerre jöttünk. No, meg nekem is volt régebben ilyen Škodám, tudom.
    - Akkor meg mi a fenének vette meg? Vett volna olyan autót, amelyik megy is. Nehogy már gyalog járjak, amikor ott áll a ház elõtt ez a tragacs!
    Feri elsápadt a méregtõl és kirohant a szobából. Karcsi és Jóska összenéztek, aztán fölvették a kabátjukat és utána siettek.
    - Legalább ebédelnétek meg elõbb, Ferikém! - kiáltott utánuk az öregaszszony, de egyikük se válaszolt.
    Félóra múlva bementek melegedni.
    - Csak le kellene venni azt a csövet, és kiolvasztani... - vélte Jóska.
    - Ez igaz - állapította meg Karcsi -, csakhogy ahhoz aknára kellene állítani. Így nem férsz hozzá. Kinek van itt a közelben aknája?
    - Az kéne, egy jókora akna alátok... - vetette oda Janka. - Minden hülye autósbuzi alá egy jókora taposóaknát!
    - Nagyon kérlek, hagyd abba, Janka! Legalább itt ne csináld! - sziszegte Feri, és megremegett a keze.
    - Miért pont itt hagynám abba? Kész a kocsi, mehetünk? Tudod, hogy a Manci néniék este el akarnak menni hazulról. Még szerencse, hogy azt a két porontyot nem engedtem beültetni ebbe a rozzant kaszniba. Úgy összefagytak volna az úton, hogy ki se lehetne õket olvasztani. Mivel megyünk haza?
    - Mivel, mivel? Jópofa vagy, drágám. Hát ezzel a kocsival. Rögtön megcsinálom, ha beledöglök is... - mondta a férje, aztán odafordult Karcsihoz. - Aknáról nem tudok, de azt hiszem, van más megoldás is. A motorhoz fölkötök egy mûanyag kannát. Kitart hazáig... Legföljebb majd a mellékutakon megyünk.
    - Veszélyes vállalkozás - csóválta a fejét Jóska. - Akár föl is robbanhat...
    - Nem veszélyesebb, mint a sógornõd. Legföljebb nem lesz min vitatkozni.
    - Majd én segítek - ajánlkozott a kis Karcsi, és már ugrott is az ajtóhoz.
    Alig telt bele tíz perc, lélekszakadva rohant vissza, s izgatottan kiabálta:
    - Gyertek gyorsan, ég a kocsi! Kigyulladt az autó!
    Amikor meglátták a motorházból föltörõ lángokat, szinte földbe gyökerezett a lábuk. Aztán marékkal, lapáttal, ki mit talált a közelben, azzal hányta rá a havat. Karcsi homokért kiáltott, az asszonyok vödörért szaladtak. Volt ugyan egy kis homok az udvarban, de úgy össze volt fagyva, hogy bele se ment az ásó. A szomszédok is összefutottak a nagy kiabálásra. Az egyik azért replikázott, hogy tolják arrébb, mert fölrobbanhat és fölgyújtja a házát, mások vödrökkel, kannákkal hordták a vizet, vizes rongyokkal csapkodták az autót, s közben azon szörnyülködtek, hogyan fordulhat elõ ilyen karácsonykor. Egyszer csak valakinek eszébe jutott, hogy ki kéne hívni a tûzoltókat. El is szalajtottak egy gyereket. A másik szomszéd, aki valaha önkéntes tûzoltó volt, azt mondta, hogy el kell zárni a tüzet a levegõtõl. Haza is szaladt, hozott valami pokrócfélét, azt dobta rá. A mûszálas szövet azonban rögtön tüzet fogott, s pillanatok alatt ráégett a motorra.
    Mindenki kiabált, futkosott, intézkedett, egyedül Janka állt a kapuban lebiggyesztett ajakkal, hanyagul a vállára vetett kabátban, s úgy tett, mint akinek semmi köze az egészhez. Meg volt gyõzõdve róla, hogy mindez csak az õ bosszantására történik.
    - Ugye, mondtam, hogy nem ért hozzá - mondta, de senki sem figyelt rá.
    Feri állt legközelebb a tûzhöz, õ kapkodta ki a segítõk kezébõl a vízzel telt edényeket, és megpróbálta elfojtani a föl - fölcsapó lángnyelveket. Egyszer olyan közel hajolt, hogy a hajába kapott a láng. Jóska éppen mellette állt egy hókupaccal a kezében. Gyorsan a fejére nyomta.
    Janka ezt is szenvtelen arccal figyelte. Csupán annyit kiáltott oda: "Ha összekormozod a kabátodat, én ugyan ki nem pucolom..."
    Ezt a kifakadását többen meghallották, s értetlenül bámultak rá. A rokonok méla undorral, a szomszédok hitetlenkedve. Senki se méltatta válaszra, csak a fejüket kapták fõl, mint a fáradt igáslovak, ha mellettük csap le a villám. Észre se vették, mikor ment be a házba.
    Mire odaértek a tûzoltók, már csak fekete füst gomolyodott a kocsi fölött. A biztonság kedvéért azért jól megszórták poroltóval. Biztos ami biztos...
    - Nagy szerencséje van, hogy nem robbant föl a tank - mondta a parancsnokuk, és aláíratta a jegyzõkönyvet Ferivel. - Piszok nagy szerencséje...
    Késõbb a feketére kormozódott, összeégett autót betolták az udvarra. Ekkor Janka már útra készen állt az ajtóban.
    - Ne haragudjatok - mondta a semmibe révedve -, de nekem ebbõl elegem van. Visszaköltözöm anyuékhoz. Te meg, Feri, ha látni akarod a gyerekeket, ott találod õket. Szervusztok!
    Feri kormos arccal, megpörkölõdött hajjal állt a kocsi mellett. Nem szólt, csak bólintott. Amikor Janka eltûnt az állomáshoz vezetõ úton, felnyitotta a motorház tetejét, megtapogatta a még mindig meleg, fekete égett motort, és elgondolkozva odaszólt Karcsinak: - Egy hónap alatt rendbe hozom, bátyó...
    Az öregasszony szepegve állt mellettük, és legyintett.
    - Ezt, fiam? Ezt ugyan a büdös életben se... És még ez a Janka is ilyen csúfot ûzött velünk.
    - Én már csak azt mondom, szerencse, hogy így alakult - veregette meg az öccse vállát Karcsi. - Igaz, hogy oda a karácsonyunk, meg a kocsid is, de legalább most láthatod ki ez a nõ.

    Mikor elolvadt a hó, Feri valóban megcsinálta az autóját. Egyenletesebben zümmögött a motor, mint valaha. A karosszériát élénkpirosra fújta (ez volt Janka kedvenc színe), és még a gumikat is kicserélte futózottra. Csak egy pillanatra ugrott be az anyjához. Nem látogatóba, csak azért, hogy megmutassa a kocsiját, és bejelentse: mindent rendbe hozott. Most pedig indul Jankáért és a gyerekekért az anyósához. Hamarosan itt a tavasz. Ezzel a felújított kocsival akár a Mátrába is elmehetnek kirándulni.


 
FAZAKAS ATTILA

Winterreise

Hegedût is nyikorgatnál,
Klampíroznál zongorákon,
  Lugasodban ég a nyár,
   Szellõ jár az ágakon,
    Halál igézete szólít!

Ifjú testben a vér suhan,
 Villan a hölgyek bokája,
  Reccsen a zápor a mennyben,
   Felhõit vonszolja az ég,
    Hölgyek kacagnak boldogan,
     Halál igézete szólít.

Játszik a fákon a szélben,
 A napfény is nevetve ugrál
  A remegõ leveleken.
   Örökkévalót ígér az idõ,
    Ifjan a hangod magasba lobban,
     Csörgedezõ patak zaja fénybe
      Szalad vidám billentyûiden.
       Mennyi játék, látomás!

Csendül a tél ágazata,
 Szép volt, szép volt élni, Schubert,
  Lugasodban kintornás jár,
   Kalapjára szitál a hó,
    Halál igézete szólít...
 

Ez a tál is...

Ez a tál is õt dicséri; sötét delfinhad körében
 az ittas Dionüszosz szõlõfürtös
hajókáján lebzsel, és bár a neve is fennmaradt az
 edény durva falába vésve, hol lehet
vajon a valódi EXÉKIÁSZ?...

BISTEY ANDRÁS

Papírkápolna, IV.

Részlet a készülõ regénybõl

A sok régi, tépett szélû, gyûrött lap után szinte újnak látszik, amit a kezembe veszek. Hozzájuk képest új is, 1967. május 4-én kelt Szolnokon.
    "Országos Takarékpénztár Szolnok megyei Igazgatósága Bistey Rezsõ kartársnak, felügyelõ, fiókügyviteli ellenõr. Jászapáti.
    Értesítem, hogy folyó hó 4.-én kelt levele alapján munkaviszonyának felmondását a Mt. V. 30§ (2) bekezdésének d) pontja értelmében elfogadom. Tekintve, hogy a felmondási idõ alatt munkavégzés alóli felmentését kérte, a felmondási idõ alatt munkájára igényt nem tartok. Munkaviszonyát fentiek alapján 1967. május 31-i hatállyal szüntetem meg.
    Intézetünk szolgálatában végzett felelõsségteljes, szorgalmas és odaadó munkájáért ezúton is köszönetemet fejezem ki. Kívánom, hogy megérdemelt pihenõjét jó erõben, egészségben töltse. Szûcs Ferenc megyei igazgató."
    Kis kemény kartonlap, csak az egyik oldalán van szöveg.
    "Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezete Területi Bizottsága Szolnok. Megbízólevél. Megbízzuk Bistey Rezsõ elvtársat, hogy a KPVDSZ Szolnokmegyei Területi Bizottságának tagjaként mûködjék. Mûködési köre kiterjed a megye egész területén lévõ valamennyi alapszervre. Kérjük a Párttitkár és Vállalatigazgató, illetve Ügyvezetõ elvtársat, hogy munkájában támogatni szíveskedjék.
    Ezen megbízólevél a 127190 sz. szakszervezeti tagkönyv egyidejû felmutatása mellett visszavonásig érvényes.
    Kelt 1955. május 12. Szenes Ottóné."
    "Megbízólevél. A Szolnok megyei Tanács VB ezen megbízólevéllel igazolja, hogy Bistey Rezsõ, aki a jászapáti OTP fiók dolgozója, a Jászapáti Közös Egyeztetõ Bizottság tagja. Nevezett ezen megbízása folytán jogosult a közös egyeztetõ bizottsági üléseken mint bizottsági tag részt venni, továbbá az egyeztetõ bizottsági eljárással összefüggõ kérdésekben üzemeknél, vállalatoknál eljárni a szükségessé váló tájékozódás végett.
    Ezen igazolvány érvényes a visszavonásig.
    Szolnok, 1957. június hó 1-n. Szolnok megyei Tanács VB."
    "Városi Tanács VB I. Pénzügyi Osztály. Szolnok, Kossuth L. tér 9. Tel: 16-61, 6-os mellék.
    Megbízólevél. Megbízom Bistey Rezsõ elvtársat a Városi Tanács V.B.I. Pénzügyi Osztály Vállalati Pénzgazdálkodási Albizottság tagját, hogy a szolnoki Városi Tanács felügyelete alá tartozó Vállalatoknál, Termelõszövetkezeteknél, Földmûvesszövetkezeteknél és Ktsz-eknél számviteli és pénzgazdálkodási vonalon ellenõrzést és ezzel kapcsolatosan észrevételezést gyakoroljon.
    Felhívom a felsorolt szövetkezetek és vállalatok vezetõit, hogy nevezetett fenti munkájában legmesszebbmenõen támogassák.
    A megbízólevél arcképes igazolvány felmutatása mellett 1954. március 31.-ig érvényes.
    Szolnok, 1954. január 2.-án. Székely Tibor pü.oszt.vez."
    Orosz és magyar nyelvû igazolvány, M. Áll. Adóhivatal Jászapáti feliratú pecséttel mindkét részen. A magyar nyelvû szöveg fölött ceruzával felirat: Hsz. 1791. Mellette, már nyomtatva, illetve írógéppel beírva "Szám: 1."
    "Igazolvány. Fénykép nélkül visszavonásig érvényes. Igazolom, hogy Bistey Rezsõ, foglalkozása állampénztári fõtiszt, a jászapáti állami adóhivatal vezetõje, állandó szolgálatot teljesít, s mint ilyen, Magyarország egész területén mindennemû szállítási eszközön s kerékpáron szabadon közlekedhet, s fel nem tartóztatható.
    Kérjük az illetékes hatóságokat, hogy nevezettet szolgálatában támogassák.
    Szolnok, 1945. július hó 1. Cziriák hivatalvezetõ h."
    A Szolnok fölé írógéppel oda van írva Jászapáti.
    Az orosz szöveg nem egészen hû fordítása a magyarnak.
    "Igazolvány. A Vörös Hadsereg parancsnokságának rendelete alapján Bistey Rezsõ minisztériumi alkalmazott, hivatali fõnök, munkájának végzése közben nem tartoztatható föl az utcán, nem kötelezhetõ egyéb munkára, és a hatóságok kötelesek õt tevékenységében támogatni. Szolnok, 1945. július 1."
    A pecsét és az aláírás ugyanaz.
    Újabb igazolványok kerülnek elõ a lassanként kiürülõ fiókból. Úgy látszik, ezeket valamiért összegyûjtötte egyszer, s így maradtak együtt.
    "Igazolvány Bistey Rezsõ részére, aki a XII. választókerület X. szavazókörében bizalmi egyén a Szociáldemokrata Párt részére. Jászapáti, 1947. aug. 27-n. (Olvashatatlan aláírás) választási megbízott." A vörös színû pecsét szövege: "Szociáldemokrata Párt Jászapáti Szervezete"
    "Sorszám 7612. Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete.
    Igazolvány Bistey Rezsõ J.B. vezetõségi tag részére, aki a Jár.Biz. számvizsgálóbiz. Elnöke.
    Ezen igazolvány tulajdonosának joga és kötelezettsége az alapszerv munkájában tevékenykedni, az osztálybizottságok, bizalmiak, aktívák munkáját segíteni és ellenõrizni, különösen a felsõbb szervek határozatainak végrehajtása szempontjából. Jogosult a tisztséggel összefüggõ értekezleteken való részvételre. Érvényes visszavonásig.
    1959. július 1. (Olvashatatlan aláírás) szakmai megyei bizottsági elnök."
    "Igazolás. A Jászapáti Alkotmány Vadásztársaság Intézõ Bizottsága igazolja, hogy Bistey Rezsõ jászapáti lakos az 1948, 49 és 50-es években a társaságnak tagja volt, mely idõ alatt 1949. évben az elnöki teendõket is ellátta.
    A fenti idõszakban nevezett fegyvertartási engedéllyel és annak alapján sörétes vadászfegyverrel rendelkezett.
    Jászapáti, 1962. november 14. Sinkó Káli László gazdasági vezetõ."
    - Miért volt szükség 1962-ben erre az igazolásra? - kérdeztem apámat.
    - Akkor kértem, hogy mentesítsenek az 1949-es elbocsátás hátrányos következményei alól, s 1962-ben még így kellett igazolni, hogy nem lehettem a rendszer ellensége, ha a rendszer meghagyta a fegyvertartási engedélyemet.
    Lila tintával teleírt, félbeszakított papírlap, a kézírás szép szabályos, mint a régi kódexmásolóké. A szöveg azonban közeli kort idéz.
    "Folyó évi szept. hó 14-én d.u. 18 óra 40 perckor vett telefonértesítés szerint a Hadtestparság 50 km határsávon a kiürítést elrendelte, a pénzügyigazgató úr Õméltósága rendeletére a hivatali fõnök haladéktalanul intézkedjék az írásban leadott 266 és 267/1944 PM X VI. értelmében. Jelentse, hogy hány vagonra van szükség, és hol álljon rendelkezésre.
    Mezõkovácsháza, 1944.IX.14. Szedlák Gusztáv m. kir. államp. Tanácsos.
    Adta Óvári Mezõhegyes. Vette Szedlák Mezõkovácsházán."
    - Elküldted a jelentést, hogy hány vagont kérsz, és hová?
    - Elküldtem, de a kocsik sohasem érkeztek meg. Így azután minden ottmaradt Mezõkovácsházán, nemcsak a hivatal iratai, berendezése, de a bútoraink is, minden... Néhány bõrönddel jöttünk el.
    - Amikor az igazolási eljárás miatt visszamentél Mezõkovácsházára, biztosan megnézted a régi lakást.
    - Igen, és kifosztva találtam, még a képszögeket is kihúzták a falból.
    - Kik hordták szét a berendezést?
    - Ismerõsök mondtak egy-két nevet, egy szlovák tanító, aki késõbb visszatelepült Csehszlovákiába, állítólag a mi bútorainkkal házasította ki a lányát. Javasolták, hogy próbáljak valamit visszaszerezni, de nem is kezdtem hozzá. Talán sikerült volna összegyûjtenem néhány holmit, de hogyan szállítottam volna el õket 1945 nyarán Mezõkovácsházáról? Magam is csak a vonat tetejére fértem föl.
    Nyomtatott szövegû levél kerül elõ, szakadozott széle, töredezett hajtásai arra utalnak, hogy apám egy idõben sokat hordta magánál.
    "Kedves Munkatársunk! A költségvetési elõmunkálatain keresztül találkoztunk a munkáddal, és ennek eredményeként az országgyûlés elõtt fekszik az elsõ reformköltségvetés. Köszönjük a megértést, a lelkesedést és az önzetlen munkát. További közremûködésedet kérjük, mert a mindennapi élet apró kérdéseinek ismerete, a gyakorlat kiváló munkásainak segítsége nélkül javítani és tökéletesíteni semmit sem lehet.
    Légy munkatársunk továbbra is! A költségvetési reform és a 13000/1948 Korm.sz. rendelet gyakorlati alkalmazása közben fölmerült legkisebb kérdést, gyakorlati lehetõséget vagy ésszerû módosítást velünk közölni szíveskedjél.
    Ha úgy érzed, hogy kérdeznivalód van, kérdezz! Ha segíteni, figyelmeztetni tudsz, segíts és figyelmeztess! Kérdéseid, megjegyzéseid közléséért fogadd elõre is hálás köszönetünket.
    Budapest, 1949. évi január hó 11-én.
    Pénzügyminisztérium, Költségvetési Tanulmányi Csoport. Budapest V. József nádor tér 2-4.I.em.34."
    - Ezt a köszönõlevelet miért kaptad?
    - Javasoltam néhány ésszerûsítést a bürokrácia csökkentésére, és a javaslataim közül egy párat be is vezettek.
    - Néhány hónap múlva pedig azonnali hatállyal, minden igény nélkül elbocsátottak. Nem hivatkoztál erre a levélre?
    - Ugyan ki figyelt volna rá? És nem volt tanácsos nagyon tiltakozni, hiszen engem csak elbocsátottak, de nem vittek el, nem jártam meg Recsket. Szerencsés voltam.
    "Másolat: Pénzügyminisztérium Budapest V. József nádor tér 2-4.
    Ügyiratszám: 6351/1963 Min. Titk. Elõadó: dr. Bíró Imre.
    Tárgy: Bistey Rezsõ hátrányos következmények alóli mentesítése. Hiv.sz.: M/31/1963.
    Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetének Szolnok Megyei Bizottsága Szolnok.
    A pénzügyminiszter elvtárshoz intézett hivatkozott számú megkeresésére értesítem, hogy Bistey Rezsõ volt adóhivatali dolgozónak az 1949.évi elbocsátásból eredõ hátrányos következmények alól történõ mentesítésével elvben egyetértek.
    Nevezett kérelmével forduljon jelenlegi munkaadójához, az Országos Takarékpénztárhoz, mivel a Mt. V. 177.§-a értelmében munkahelyváltoztatás esetén a fegyelmi határozat végrehajtásának felfüggesztését, illetve hátrányos következmények megszüntetését az új munkahely vállalati igazgatója a régi munkahely vállalati igazgatójának meghallgatásával állapítja meg.
    Bistey Rezsõ hátrányos következmények alól történõ mentesítése esetén a nyugellátás szempontjából figyelembe vehetõ éveinek számát a Munkaügyi Minisztérium fogja megállapítani.
    Nevezett iratait egyidejûleg csatoltan visszaküldöm.
    Budapest, 1963. július 12. Bárdos György sk. A minisztérium Titkárságának vezetõje."
    "Országos Takarékpénztár Szolnok megyei Fiókja, Szolnok, Ságvári u. 4-6.
    Határozat. Bistey Rezsõ Jászapáti, Jókai u. 6.szám alatti lakost az OTP jászapáti fiókjának dolgozóját a vele szemben a Pénzügyminisztérium 23.2856/1949.Eln.P.sz. alatt hozott fegyelmi határozathoz fûzõdõ hátrányos jogkövetkezmények alól az Mt. 114.§ és az MT.V.177.§ alapján mentesítem.
    Indoklás: Bistey Rezsõt mint adóügyi tanácsost a pénzügyminiszter 1949. Aug. 6.-án állásából azonnali hatállyal felfüggesztette az 1620/1949.Korm.sz. rendelet 1.§. (1) bek. alapján. Minthogy nevezett a megszabott határidõn belül a fegyelmi eljárás megindítását maga ellen nem kérte, a felfüggesztõ határozatot úgy kell tekinteni, mintha fegyelmi határozattal azonnali hatállyal elbocsátották volna.
    Ezt követõen Bistey Rezsõ a Villanyszerelõ Nemzeti Vállalat miskolci kirendeltségénél mint bérelszámolási csoportvezetõ és forgalmi könyvelõ dolgozott, ahonnan áthelyezéssel került az ÉM.62/8 Épületszerelõ Vállalathoz hasonló beosztásba. Az utóbbi vállalattól kikérés alapján az OTP jászapáti fiókjához nyert áthelyezést 1954. évben.
    Az említett vállalatok elismeréssel nyilatkoztak nevezett munkájáról, és jó munkát végez jelenlegi munkahelyén is. Az elbocsátástól eltelt idõszak alatt a társadalmi munkából is kivette a részét, és ezért a helyi és megyei társadalmi szervektõl ugyancsak elismerésben részesült.
    Minthogy a Pénzügyminisztériumnak a KPVDSZ Szolnok megyei Bizottságához intézett 6.351/1963. Min. Tik. Sz. átirata szerint egyetért azzal, hogy az elbocsátásból eredõ hátrányos következmények alól Bistey Rezsõt mentesíttessék, a rendelkezõ részben foglaltak szerint határoztam.
    Szolnok. 1963. október 23. Tóth János fiókigazgató."
    - Ez csak nagylelkû amnesztia, nem pedig rehabilitálás. Érdemekre hivatkozik, mintha azokkal jóvátettél volna valami bûnt, s így váltál volna méltóvá a megbocsátásra. Egyetlen utalás sincs arra, hogy a felfüggesztés mondvacsinált ürügyeken alapult, sõt miután az eljárást nem folytatták le ellened, csak sejted, hogy mivel vádoltak volna. Miért nem harcoltál az igazadért?
    - Örültem, hogy egyáltalán visszaadják a nyugdíjamat. Még így is nehezen ment.
    "Ügyszám: 31. Ny.10.318/1965-6. Felszólítás vagy válasz esetén erre az ügyszámra kell hivatkozni.
    Határozat. A dolgozó neve: Bistey Rezsõ. Foglalkozása: OTP ügyviteli ellenõr.
    Született 1903. év április hónap 24. nap, Feled helyiségben. Anyja neve: Lozinák Katalin.
    Az SZTK Alközpontja Szolnok, igénylõnek öregségi nyugdíj megállapítása iránt elõterjesztett kérelmét elutasítja.
    Ezt a határozatot ki kell adni Bistey Rezsõ (Jászapáti Jókai utca 6 szám) igénylõnek azzal, hogy a határozat ellen annak kézbesítésétõl számított 15 nap alatt a Társadalombiztosítási Bizottság részletes indokainak közlésével felszólalni lehet. A felszólalást az Alközpontnál, Kirendeltségnél kell benyújtani.
    Megokolás. Az Alközpont igazolások (nyilvántartások) alapján megállapította, hogy a dolgozó 1950. márc. 1-tõl 1965. márc. 31-ig terjedõ idõben fennálló munkaviszonyaival megszakításokkal a nyugdíjjogosultság szempontjából figyelembe vehetõ munkaviszonyban összesen 5480 napot, vagyis 15 év 5 hónapot töltött el. 1929-1949-ig elveszített közszolgálati idejének beszámítására csak a nyugdíj megállapítása során kerülhet sor.
    Minthogy az igénylõ az öregségi teljes nyugdíjjogosultsághoz szükséges 20 év szolgálati idõt nem szerezte meg, a nyugdíj iránti kérelmét el kellett utasítani.
    Kelt Szolnok, 1965. év április hó 15. napján. (Olvashatatlan aláírás) osztályvezetõ."
    "Társadalombiztosítási Igazgatóság Szolnok. Tartozása nincs. Ügyszám: 30 Ny. 2717/1967-10.
    Határozat öregségi nyugdíj megállapításáról az 1958. évi 40. Számú törvényerejû rendelet alapján.
    Elõzmény száma: 1. Törzsszám: -. Bistey Rezsõ nevû, ellenõr foglalkozású, született 1903. év április hó 24. napján Feled helységben, anyja neve Lozinák Katalin, Jászapáti Jókai u. 6 szám lakhelyû.
    Ellátást igénylõ részére 1967 június 7-n elõterjesztett igénybejelentés figyelembe vételével az igényjogosultságot az 1958. évi 40. Számú törvényerejû rendelet alapján elismerte, és az ellátást az alantiak szerint állapította meg az Igazgatóság, kirendeltség.
    Az ellátás folyósításának kezdete 1967 június 1. Nyugdíj 1125 Ft. Házastársi (élettársi) pótlék - Ft. Családi pótlék - Ft. Összesen 1125 Ft.
    A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a megállapított ellátást a határozat kézhez vételétõl számított 14 napon belül folyósítja.
    Arra a naptári hónapra, amelyben a nyugdíjas munkaviszonyban állt, és munkabére a havi 500 Ft-ot meghaladja, vagy keresõfoglalkozást folytat, az öregségi nyugdíj folyósítása szünetel.
    A határozat ellen annak kézbesítésétõl számított 15 nap alatt a Társadalombiztosítási Bizottsághoz részletes indokainak közlésével lehet felszólalni. A felszólalást a fenti igazgatóságnál, kirendeltségnél lehet benyújtani.
    Az igénylõ legutóbbi munkáltatójának neve és telephelye: OTP Szolnok. Munkaviszony, biztosítás megszûnésének idõpontja 1967. év május hó 31. nap.
    Megjegyzés: házastársi pótlék igényét az Igazgatóság elutasítja, mert a nyugdíj összege a havi 1000 Ft-os meghaladja.
    Megokolás. Az Igazgatóság hitelt érdemlõ igazolások (nyilvántartások) alapján megállapította, hogy az igénylõ 1950.márc.31-tõl 1967.máj 31-ig terjedõ idõben az öregségi teljes nyugdíj megállapításához szükséges 22 évvel szemben 17 év és 2 nap szolgálati idõt szerzett. Szolgálati ideje alapján tehát 40 %-os résznyugdíjra jogosult. A törzsnyugdíj mértéke ugyanis az 50 %-hoz képest annyiszor két-két százalékkal csökken, ahány évvel a szolgálati idõ 22 évnél kevesebb.
    Az igénylõ az öregségi nyugdíjra jogosító életkort (60. életév) 1963-ban betöltötte. Igazolta, hogy munkaviszonyban nem áll, és keresõfoglalkozást nem folytat, ennél fogva részére nyugdíj jár.
    A nyugdíjfolyósítás kezdõ idõpontját a munkaviszony megszûnését követõ naptól, vagyis 1967. június hó 1. napjától kezdõdõben kellett megállapítani.
    A rendelet értelmében számításba vehetõ, az 1963. évi január hó 1. naptól 1967. évi május hó 31. napjáig terjedõ idõre kapott bérek alapján megállapított munkabérátlag havi 2404 Ft 13 fill. törzsnyugdíj a munkabérátlag 40%-a, 962 Ft 65 fill. Nyugdíjkiegészítés az 1929 január 1-e óta szerzett szolgálati idõ (17 év) után évenként 1 %, tehát a törzsnyugdíj 17 %-a: 163 Ft 48 fill. A törzsnyugdíj és a nyugdíjkiegészítés összesen 1125 Ft. 13 fill.
    Kelt Szolnok, 1967. június 21. Napján. Szekeres Endréné, Hamar Pál sk. Osztályvezetõ.
    "Tartozása nincs. Társadalombiztosítási Bizottság Szolnok. Ügyszám 30. Ny 2717/1967-11.
    Határozat Öregségi nyugdíj módosításáról az 1958. évi 40. Számú törvényerejû rendelet alapján."
    Vastag keretben a személyi adatok, majd a szöveg így folytatódik:
    "A Társadalombiztosítási Igazgatóság 30. Ny. 2717/1967-11 által 1967. Év június hó 19. napján öregségi nyugdíja tárgyában hozott elsõfokú határozatot igénylõ felszólalása alapján a fenti társadalombiztosítási igazgatóság, kirendeltség területén mûködõ Társadalombiztosítási Bizottság felülvizsgálta, és meghozta az alábbi határozatot.
    A Bizottság a Társadalombiztosítási Igazgatóság fenti határozatát megváltoztatja, és az igénylõ részre az öregségi nyugdíjat módosítja. Az ellátást az alábbiak szerint állapítja meg.
    Az ellátás folyósításának kezdete 1967. év június hó 1. nap. Nyugdíj 1647 Ft. Házastársi (élettársi) pótlék - Ft. Családi pótlék - Ft. Összesen havi 1647 Ft, azaz Egyezerhatszáznegyvenhét forint. A rokkantsági nyugdíj a rokkantság tartamára jár. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a megállapított ellátást a határozat kézhezvételétõl számított 14 napon belül folyósítja.
    A határozat ellen annak kézbesítésétõl számított 60 nap alatt az igénylõ - az igény jogossága tekintetében - keresettel (fellebbezéssel) fordulhat a Társadalombiztosítási Bizottság székhelye szerint illetékes járásbírósághoz, illetõleg Budapesten a pesti központi kerületi bírósághoz.
    A keresetet (fellebbezést) három példányban kell benyújtani.
    A Társadalombiztosítási Bizottság határozata ellen a 67/1956 Korm.sz. rendelet 88 §-ának (2) bekezdése szerint további jogorvoslatnak helye nincsen.
    Megokolás. Igénylõ részére az Igazgatóság 1967. június 1-tõl 17 év 2 nap szolgálati idõ alapján havi 11125 Ft öregségi nyugdíjat állapított meg.
    Igénylõ kéri 1929. jan. 1. - 1949. aug. 6-ig közszolgálatban eltöltött idejének beszámítását, amely az 1620/49 Korm.sz.r alapján szûnt meg.
    A Társadalombiztosítási Bizottság nevezett 1929. jan. 1. - 1949. aug. 6-ig elveszített közszolgálati idejének beszámítását engedélyezte a Vr. 62.§(2)bek. alapján, amelynek figyelembe vételével nevezett 1929. jan. 1-tõl 1967. május 31-ig összesen 37 év 225 nap szolgálati idõt szerzett.
    Az ellátás az alábbiak szerint módosul: figyelembe vehetõ havi munkabérátlag 2404,13 Ft. Törzsnyugdíj 50 %-a 1202,06 Ft. nyugdíjkiegészítés 37 %-a 444,76 Ft. összesen 1646,82 Ft 1967. június 1-tõl.
    Kelt Szolnokon a Társadalombiztosítási Bizottság 1967. aug. 2. napján tartott ülésén. (Olvashatatlan aláírás) a bizottság elnöke Bánhalmi Ferencné sk.h."
    "Nagyközségi Tanács VB Szakigazgatási Szervétõl. Jászapáti, Velemi Endre u.2. Telefon 24. Szám: 1084/4972. Ü.i.:Gyenesné.
    Tárgy: Bistey Rezsõ vakszemély járadékának megállapítása.
    Határozat. Fenti szám alatt meghozott határozatom 1972. május 4-én jogerõre emelkedett, mivel a törvényes határidõn belül ellene fellebbezés nem érkezett.
    Errõl: 1.) Bistey Rezsõ Jászapáti, Jókai u.6.:2.) Nyugdíjfolyósító Igazgatóság Budapest V. Postafiók 484 értesülnek.
    Jászapáti, 1972. május 5. Járvás Józsefné, Tóth Bálint vb titkár h."
    A következõ lapért nyúlok a fiókba, de ujjaim csak az érdes deszkát érintik. Ha apám most mellettem volna, talán megkérdezném:
    - Ez volt az életed?
    Õ pedig biztosan így válaszolna:
    - Történhetett volna rosszabbul is. Nekem szerencsém volt.

KOHÁN ZSUZSA

Ébredés

Mosdókagylóba pottyant az ég.
Vízcserepek.
Tekintetben a láz,
hogy bárhol vagyok:
sehol.

- Mit csinálsz ma, Ofélia?
- Angyalszárnyakat árulok meleg rendezõknek,
aztán bemegyek a zártra,
s terjesztem a Gitát.

Ma bárki a lábamra léphet.
 

Ajándék

Mikor a kert végében megálltunk,
körbemutattál:
"Ezt mind neked adom"
S otthagytál a világ végén.

Azóta is ott.
Rám rakódott napok:
végtelenített film.
Hártyaréteg.
Ezüst csillogás.
Ledobott hátáról az üveghegy.
Végtelenített napok.
 

Még jó, hogy
kicsi a család

Té huszonöt évvel idõsebb, mint én.
Annyi idõs, mint az apám.
Jártunk.

eRr két évvel fiatalabb, mint én.
Annyi idõs, mint az öcsém.
Jártunk.

Több férfirokonom nincs.
 

Mikor a kélgyó önnön
farkába mar vala

Másfél éve megcsalt a pasim
  azzal a nõvel,
akit tegnap megcsalt velem.
 

Szitu van

Sirályok lógtak a levegõben.
Véletlen lenyeltem egyet.
Kiszáradt a szám.
Titkolt szenvedély gyúrt
testembõl márványt.
 Hétfõn hétfõ van.
 Szerdán is hétfõ van.
 Egész héten csak hétfõ van.
 "A kolibri? Az egy szép madár."
 Gyenge szituációk a hétköznapok.
Lomtalanítok.
Kidobok pár
napot, percet, arcot.
"Kincsem."
 Lapozz vissza kettõt!
 Ott kezdõdik az élet.
 Beázott hetek.
 Omlásveszély.
Gesztenyekaparó kisiparos vagyok.
 Anya, fõzzél nekem szivárványt!

  Füst árnyéka.
  Pörkölt végû cérnaszál.
  Küszöb alól figyel a hold.
 

Modell

Mintha csak egy réten
égig érõ fûben...
... ülök a talapzaton.
Alattam szivárványpuha rongy.
Ázunk a hígító lehellte létben.
Vonásról vonásra
árnyékról árnyékra
teremtetem:
vásznon ragyog meztelenségbe
öltöztetett testem...

... vázlat vagyok.
Tanulmány.

KOSZORÚ

Hetven éve halt meg Móra Ferenc (1879-1934), huszadik századi irodalmunk egyik legvonzóbb alakja, a nagy "szegedi triász" - Tömörkény István és Juhász Gyula melletti - harmadik tagja. Szegényparaszti sorból küzdötte fel magát múzeumigazgatóvá, régésszé és mindenek elõtt íróvá - bár, mint írta, "halálos holtáig paraszt maradt". Egyik legnagyobb meseírónk lett, érzékeny, kitûnõ elbeszélõ s mélyrelátó, gerinces publicista. Soha nem érte el ugyan - a vele éppen egykorú - Móricz Zsigmond kivételes erejû és mélységû írásmûvészetét, de felvilágosult, plebejus szemléletével, a szegények és elesettek törhetetlen hûségével, gazdagon áradó nyelvmûvészetével a magyar novella- és meseirodalom maradandó remekeit alkotta meg. "Gyöngyöket szólott és csiszolt drágaköveket kutatott - írta róla halálakor éppen Móricz. - Elment, és vele együtt eltûnt irodalmunkból egy eredeti, sajátlagos, meghatóan õszinte, egy megilletõen ragyogó, magyar szín."
     Itt közölt novellája 1921-ben született, az 1920-as szemfényvesztõ, Nagyatádi Szabó-féle "földreform" keserû humorú visszhangjaként.
 

MÓRA FERENC

Földhözragadt János története

Igenis, egyszerûen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülû Csonka Keserû, de azért õróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.
    Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylõt.
    Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyrõl, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belõle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományaikkal csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetõben a gaz közül. Mikor aztán az akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az õsök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belõlük és szarkaláb meg keserû lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy "sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserû pipacsbimbót, akkor egész biztosan nem jut nekik eszükbe, hogy õk most tulajdon õseikbõl élnek.
    És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetû Jánosok, akiket ezer esztendõ alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamint, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költõk úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergetõ gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerû, lehajtott fejû Jánosoknak a búzakalásszal.
    Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az õ üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon õsi törvény, ami egyidõs a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, amikor magának rakja fészkét, s a mókus, amikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.
    Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az õsi törvényekért, ó dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az õsi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó isten rendelése.
    A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót.
    Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:
    - Hadnagy úr, ez ám a föld!
    Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna"! Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverõsítõ, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy õneki tulajdon földje legyen valaha.
    Hanem aztán, mikor öt esztendõ múlva az õ falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor õ is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.
    - Hát azt mennyi földet igényel, kend? - kérdezték tõle.
    Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyzõ úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettõ?
    János sokkal jobban megijedt, mint amikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Õ, meg az asszony kettõ; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is õ tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.
    - Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.
    János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy "aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyzõ úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megígérte Jánosnak a két hold földet.
    Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.
    Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfényteledett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, amikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költõ lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, amikor az elõre akart szaladni, hazatérõben a birtok föltekintésébõl.
    - Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy elõre?
    Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.
    Persze, már akkor megkésett János a szántással, amikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetõmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebbõl leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Õ maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint elõtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de õ már csak a magáét szántogatja.
    Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerû szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való.
    - Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az elsõ majorba.
    Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az õsszel a földosztáskor.
    És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:
    - Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No, hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertõl.
    És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei õszön se kukoricatörõnek, se cirokvágónak, se répaszedõnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fûnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik õ kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:
    - Egye meg kend a földjét.
    Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkora János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bûnét, jóvá is akarja tenni.
    A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyzõ úrnak, hogy, vissza akarja adni a két hold földet.
    - Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyzõ a homlokára a pápaszemet.
    János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most ez egyszer szabadítsák meg az urak a földtõl. De minden okvetetlen, mert õ másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belõle.