VARGA RUDOLF

Olyanmindegy

Ezt
a
göröngyös
dûlõt
én
néztem ki
magamnak
vagy
õ
volt, ki lábamhoz
oldalgott?
Olyanmindegy.
Rég volt.
Ki tudja már
melyikünk
kezdte.
Az
ösvény
vagy
én
szóltam elõször,
csipámat törölgetve,
hátam mögül
álmosan kilépve.
 

Derengõ

Létezik-e ?
Nincs rá bizonyíték.
Tetten nem érheted.
Ha
magyarázni kell,
értelme sincs.
Gyöngyeid
disznók elõtt,
s
a
vérfarkas
kóborol odakint.
Madárürülék
a
havon,
ott
a
stigma
csuklóidon,
homlokodon.
Lelked foszlányai
szanaszét
a
fehér papíron.
 

Egy hadonászó kéz

Én
ezt
valamikor, valahol
már
láttam, ahogyan
elintéz
egy
tollvonással.
Leint egy kéz,
Hagyjam
a
panaszos szót.
Ne
karcoljam
a
hazugságjégkristályokból
épült palotát.
Egy
hadonászó kéz
megint
leint.
Ez
bizony
most
sem jelent
jót
az
álmoskönyv szerint.
 

hullik av akolat

Reped a zég,
hullik
av
akolat,
vagy csak
a
csillagok
marakodnak ?

NEMES LÁSZLÓ

Villamoson Budára, Kõbányára

Részlet egy készülõ regénybõl

Írj! - mondja Laczkó Péternek Zsuzsika -, írj, az nagyon fontos.
    Õ meg arra gondol, mi fontos még, mi lehet fontos még ebben az egyre érthetetlenebbé vált világban ? Talán csak az a rózsaszál, amit Zsuzsika most tett elé, abban a karcsú vázában. Annak a hajnalpír színe, annak az illata.
    Írj! - bíztatja Zsuzsika, - Írd meg, amit csak te tudsz, azt a világot, amelynek te vagy a tanúja...
    És talán már csak én, gondolja Laczkó Péter, bár azt se tudom, hogy valóban szüksége van-e világnak a tanúkra, vagy inkább csak nekem azokra, akik még rábólinthatnak az én tanúságtételemre: Igen, így volt, valóban így. Anélkül valahogyan a levegõben lóg, üresen kong minden állítás; kell a másik rábólintása: így volt ez, valóban így. Még ha csak regényt írok is, gondolja arra a gyönyörû rózsára nézve Laczkó Péter, vagyis fikciót, nem történelemkönyvet. Csak az igazat, nem csak a valót. De hát eltûnnek a tanúk, elment a múlt héten Sebõk Gyuri is.
    Agatha Christie a háború elõtti évtized során többször is elkísérte férjét, Max Mallowan régészt hosszú hónapokig tartó ásatásaira. Világhírû detektívregényeitõl merõben eltérõ Így éltünk Mezopotámiában címû könyvében egy helyütt azt írja: "Er Rakkánál kezdetleges komp visz át az Eufráteszen..." - Azt a kompot, ugyanazt a rozoga, kezdetleges kompot kezeltem én magam, alig néhány évvel Agatha Christie-ék útja után, katonáskodásom elsõ õszén-telén, Rakkánál, az Eufráteszen! - kiáltott fel e sorok olvastán itthon, Budapesten, sok esztendõvel az angol írónõ halála után Laczkó Péter, és arra gondol, ha beszélhetett volna róla Agatha Christie-vel, a tanúval, ez esetben az õ tanújával, hogy emlékszik-e õ is, milyen volt az a friss szellõ a folyó fölött, milyen volt a kompnak az a korhadt pallója, milyen az a fehér házfalaival magába zárkózó szíriai arab városka, az a szúrós szag: keleti fûszerek, trágya, por, elhullott állatok tetemei, szél fútta sivatagi por keveréke - ez támasztotta volna alá az õ igazát? Ettõl tudta volna talán jobban megírni a regényét?
    Írj, bíztatja Zsuzsika, írd meg azt, amit csak te tudsz, írd meg azt a világot, amelynek te vagy a tanúja...
    Írj, bíztatta Juli is, a sikeres orvos, a maga felfelé ívelõ pályája elején: csillogott a szeme, bizonyára õszintén, szeretettel, szerelemmel, írj, mondta neki az elsõ, háborús önéletrajzi elemekkel teleszõtt, többé-kevésbé már elfeledett regénye után, jóval a soha el nem készült És ha átúsznám a Niagarát elõtt: írj, mondta, bíztatta Juli, de a tanú, a tanúságtétel szó akkor talán el se hangzott, ez benn talán fel se merült, talán csak valami másról volt szó, ki tudja, mirõl - dicsõségrõl? hiúságról? szánalomról? vigasztalásról? - mutasd meg, hogy érsz te is annyit, mint ... mint kicsoda? Mint azok, akiknek a nevétõl akkoriban visszhangzott a világ? A mi kis világunk? Vagy a nagyvilág? Vagy hogy érsz azért annyit te is, mint én, doktor Bíró Júlia? Ki tudja, ezt se lehetett megkérdezni tõle, ezt se lehet megkérdezni, most már soha...
    De õ akkor mégis hozzáfogott, írni kezdett, még azt hitte, hogy érdemes, írni kezdett újra, de úgy gondolta, most már másként, talán jobban, életének arról a koráról, amikor úgy érezte, hogy érdemes volt... érdemes minden szenvedés, minden áldozat...
    "A nagy, háromtonnás gépkocsi platóján egy nagy láda volt, lõszerrel tele, arra állt fel Kósa Péter, fejét kidugta a ponyva alól, összehúzta szemét, amint a hideg, párás levegõ az arcába vágott. Tél volt, téli reggel Olaszországban, a háború hatodik esztendejében. Lenn, a völgyben, mélyen a lövedékek szaggatta út alatt, sûrûn megülepedett a köd, csak helyenként emelkedett ki belõle, olyan valószerûtlenül, mint az umbriai festõk képein, egy-egy templomtorony, égbe meredõ jegenyefák csúcsai, vagy- de ezek már a ma, a mi korunk emlékei - füstös, elszenesedett, szürke-fekete romok. Az árokban egy kilõtt harckocsi roncsa... benne talán még... de nem, erre gondolni se szabad!
    Hogyan került ide, az angol hadseregbe, kérdezte a minap Kósa Pétertõl egy angol fiú a kantinban, valahol Firenze és Bologna közt; kissé részeg volt a fiú, de ha józan lett volna, talán akkor sem értette volna meg; tudod, felelte õ, azt hitte, hogy tréfásan, az volt a mániám, hogy Hitler ellen akarok harcolni, nem pedig a õ oldalán, nem az õ gyõzelméért... Tudod, tette még hozzá, Byron is elment harcolni a szabadságért Görögországba - de a nagyképûségéért rögtön el is szégyellte magát. Byron és én, Kósa Péter, micsoda hülyeség!
    Izgatottan, mint a kisdiák a nagy gonddal megírt dolgozatát, úgy adta oda az elsõ teleírt lapokat Julinak. És leste a hatást. Juli arca elkomorodott. Levetette a szemüvegét, keskeny, hosszú ujja hegyével megdörzsölte a szemét. Elvékonyodott valahogy az arca is, mintha inasabbá, szálasan keményebbé vált volna. Mint az apjának, amikor õ elõször járt náluk abban a kõbányai lakásban...

    (Hát itt ezen a ponton, életemnek nyolcvannegyedik esztendejében, abbahagytam az írást.
    Holtpontra jutottam, úgy éreztem, mintha az éppen leírt utolsó mondatokbeli, általam éppen megformálható Juli szemébe néztem volna most, mintegy fél évszázaddal ennek a bizonyára utolsó nekirugaszkodásommal megkezdett regényemnek éppen elképzelt jelenete: bizonyos Laczkó Péter és felesége, dr. Bíró Júlia suta párbeszéde után. Hiszen azt a tervezett regénybeli kitalált Laczkó Péter által leírt Kósa Pétert én magam már megírtam egyszer, méghozzá ugyanazon a Kósa Péter néven - jól-rosszul, ahogy tudtam - egy Eltûnt Európa címû regényemben: aztán vagy huszonöt év múltán egy hozzá hasonló elõéletû, vagyis zsidó, vagy éppen félzsidó (de ronda szó! Egy ronda kor kényszerû torzszüleménye!) alakot, formáltam meg Török Dénes néven a Hérosztrátoszok kora címû könyvemben, azt az ugyancsak félszeg budapesti embert, aki kényszerû emigrációja idején, még csak becsületnek sem nevezhetõ minimális tisztességre hallgatva önként jelentkezett az angol hadseregbe, hogy Hitler ellen harcolhasson - mert úgy éreztem, hogy többet tudnék elmondani már annak az egykori, annak idején Kósa Péternek elnevezett hajdani fiatalembernek a világáról, az õ, immár idõben is kitágult koráról. Aztán, mintegy tucatnyi újabb esztendõ múltán Légüres tér címû regényemben egy Lõrincz Tamásnak elnevezett, többé-kevésbé elismert (vagy elfuserált?) íróról írtam, mert volt még mondanivalóm annak a hajdani Kósa Péternek - alias Török Dénesnek, vagyis mutatis mutandis önmagamnak - a világról, hiszen más volt már a rálátás, azt hittem, jobban látom, mi az ami fontos, ami kimaradt, hogy az igazat közelíthessem meg, ne csak a felszínes valót: de hát szabad-e még, lehet-e még tovább változtatni, csûrni-csavarni, toldozni-foldozni ezt az alakot, ezt a sorsot, ilyen-olyan áttételekkel de végül mégiscsak az én sorsomat, az én még el nem kopott emlékeimet?
    Írj! - bíztatja ebben a kínnal-keservvel megkezdett regényemben a történet öreg "hõsét" a változatosság kedvéért bizonyos Laczkó Pétert a fiatal Zsuzsika -, írd meg azt a világot, amelynek te vagy a tanúja.
    És én újra meg újra nekiveselkedem. Szegénységi bizonyítvány? Küszködtek ezzel az átokkal nálam nagyobbak is. Óriások is - így vigasztaltam magam. "Csak én bírok versemnek hõse lenni - elsõ s utolsó dalomban... Bûvös körömbõl nincsen mód kitörnöm... én maradok magam számára börtön... jaj én vagyok az ómega s az alfa." A magam börtönében, ha parányi is, de én vagyok az ómega s az alfa - ám én vagyok a tanú is. Nem tudom, hogy amit mûvelek, az végül irodalom-e, de vallom, hiszem, hogy az irodalom, minden ellenkezõ nézettel szemben, írójától függõen jól-rosszul, de mégis, méghozzá nem utolsósorban, tanúságtétel. A emberrõl és a korról. És ha én a történelem egy bizonyos részének, annak is csak valamely parányi cserepének vagyok a tanúja, meglehet már egyik utolsó élõ tanúja, azt jól-rosszul dadogva, akár egy "Kósa Péter" egy "Török Dénes", egy "Lõrincz Tamás" vagy "Laczkó Péter" szavával el kell mondanom. És az õ múltjuk, az õ elõéletük, legalábbis annak egy része, de egész életünket meghatározó, döntõ szakasza - ha úgy tetszik "csillagórája" - nem lehet más, mint az enyém. Mutatis mutandis - megváltoztatva a megváltoztatandókat persze -, hiszen én regényt kezdtem írni, nem naplót, nem történelemkönyvet. Méghozzá újabb regényt, más szereplõkkel, más környezetben, más történettel. De a világ, az én világom - ahogyan én látom, ahogy én azt hiszem, hogy látom - ugyanaz. In nomine Dei - írtam valamikor az iskolai füzeteim elsõ oldalára, mert akkor még azt hittem, hogy tudom, amit már tudok. Ma már tudom, hogy nem tudom, azt se tudom, hogy ki volt igazán Kósa Péter, ki volt Török Dénes, ki volt Lõrincz Tamás, ki volt Bíró Juli, ki ez a Zsuzsika, ki ez a rejtélyes Franz-Francesco Reinhold - és ki vagyok én. Tudom, hogy egyre többet tudunk ebben a világban - és egyre kevesebbet tudunk errõl a világról. De azért talán igaza van annak a "Zsuzsikának" mégiscsak vágjunk bele, vagyis folytassuk! Ahogy annak idején illett az irkánkba írni: In nomine Dei. N. L.)

    Laczkó Péter nem tudta, hogy illik-e ilyenkor virágot vinni, vagy sem. Hiszen ez, akárhogy nézi is, lényegében leánykérés, ha úgy tetszik: háztûznézés. De hát Bíró Gyula, a munkásigazgató, nem mondja-e, hogy ez afféle kispolgári csökevény? Azért csak bement a körúti virágboltba, vett egy csokrot, nem túl hivalkodót: néhány szál szegfût. Vöröset? - kérdezte az idõs virágárusnõ, õ pedig zavartan mondta: - Nem... izé... talán inkább vegyesen... - Ha mégse kellene a virág, gondolta, Juli majd lebeszéli róla.
    A klinikára ment be Juliért, megbeszélésük szerint, onnan villamosoztak ki Kõbányára, Bíróékhoz. Valahogy olyan ez, jutott eszébe hirtelen ott, a villamoson, mint amikor a Fräulein Liesellel ment át Budára, Lóriékhoz. Mert Laczkó Dánielék persze német nevelõnõt is felvettek Péter mellé - bizonyára nem is csak azért, mert az õ társaságukban így illett ez akkoriban. Tanuljon a gyerek, amit csak lehet, ezt mondták mindig.
    Akkor, az elsõ iskolai éve elõtti nyáron a Balatonnál nyaraltak. A meglehetõsen szerény polgári panzióban (ez persze csak késõbb tudatosodott benne) töltötte a nyár egy részét a Döhrer-Döbörnöky család is. A fiukkal, a vele egykorú Lórival, hamar összebarátkozott Péter, a panzió kertjében és a strandon is sokat játszottak - tucatnyi más gyerekkel együtt -, labdáztak, fogócskáztak, homokvárakat építettek és romboltak, sokszor összeverekedtek, lubickoltak, fröcsköltek a vízben, azon a nyáron tanult meg úszni Péter és Lóri is. - Ez egy régi, arisztokrata család - mondta egy este, a vacsoránál apa. - A Döhrer-Döbörnöky bárók.
    - Báró Döhrer-Döbörnöky Lóránd - mondogatta magában a barátja elõkelõen hangzó hosszú nevét még este, az ágyában is Péter, és bár iskolába még nem járt, de azért valamiképpen különös, sokszor hallott, történelmi képzetek merültek fel benne. Grófok, bárók, hercegek. Az árvízi hajós. A legnagyobb magyar. Hadvezérek, fejedelmek...
    Egy-két hónappal az után, hogy hazautaztak - mindenesetre már jóval az iskolaév kezdete után - telefonált Döhrer-Döbörnökyné, hogy a Lóri fia úgy megkedvelte azt a kis pajtását, a Pétert, hogy örülnének, õ maga meg a férje is, ha vasárnap délután meglátogatná õket. Az a derék német nevelõnõje, ugye, át tudná kísérni hozzájuk a kisfiút. Persze, csak a gyereket hívják, minket nem, jegyezte meg anya kissé sértõdötten, visszaakasztva a telefonkagylót a fali készülék kampójára, de apa csak mosolygott és legyintett. Hadd menjen a gyerek, mondta, olyan jó pajtások!
    A villamoson, Buda felé, Péter valami várkastélyt képzelt mag elé, bástyákkal, tornyokkal, talán még alabárdos testõr is áll a kapu elõtt. Aztán megérkeztek a kopár, négyemeletes bérházhoz, a lépcsõházban savanyú kelkáposzta fõzelékszag terjengett, a második emeleten Liesel csengetésre Lóri anyja nyitott ajtót, meglehetõsen kopott, barna pongyolában. Ugye, hat órára el tud jönni a kisfiúért, liebes Fräulein, mondta, és már húzta Pétert beljebb, az elõszobába, ahol még mindig érzõdött kissé a kelkáposztaszag. Vagy valami más? Péter az elõszobán túl csak a gyerekszobát látta abból a lakásból, Lóri ágyát, egy kis tanulóasztalt, a szanaszét szórt játékokat: építõkockákat, ólomkatonákat, na meg a villanyvonatot, amit õ sohasem kapott; rögtön le is telepedtek mellé a szõnyegre. Lóri anyja késõbb egy-egy bögre kakaót hozott be nekik - de tejszínhab nélkül - és egy-egy szelet kuglófot; pontosan hat órakor megjött érte érte a Fräulein Liesel. - Ugye, te is eljössz hozzánk? - kérdezte Péter a pajtását. Persze, természetesen, felelte az, s az anyja is bólintott. De erre valahogy nem került sor. Laczkó Péter úgy emlékezett, hogy Döbörnöky Lórándot akkor látta utoljára.
    A klinikáról Julival ment villamoson Kõbányára, Bíróékhoz. Kezében, persze, ott szorongatta a Juli által sem kifogásolt, selyempapírba bugyolált csokrot. Kopott, nagy bérház volt az is, ahol Bíróék laktak, öt- vagy hatemeletes. - Isten hozott, fiam - mondta Bíró Gyula, hajdani géplakatos, néhány hónapja gyárigazgató, és megszorította Péter kezét. Magas, izmos férfi volt, barna haja még alig õszült a halántékánál. Így mondta: Júlia leányom. Péter nem tudta, hogyan szólítsa, visszategezni nem merte, végül a Bíró elvtárs megszólításnál maradt. Bíróné egy karcsú vázába rendezgette azt a pár szál szegfût. - De gyönyörû! - mondta többször is, majd odaült melléjük az asztalhoz, de a pálinkából sem õ, sem Juli nem ivott. Õk, a férfiak is éppen csak egy kis kupicányi itallal koccintottak. - A sógorom hozta Szentesrõl, saját, finánc nem látta - mondta Bíró Gyula és kissé hamiskásan kacsintott hozzá, ami kemény metszésû vonásaival és egyébként annyira komoly tekintetével furcsa ellentétben állt. A felesége kontyba kötött haja szürkébb volt, mint az övé. Csak néhány percig maradt az asztalnál, tenyere élével a nem létezõ morzsákat söprögette az asztal lapjáról, aztán felállt, kis tányérokat, pogácsákat és valami apró, vaníliás süteményt hozott be.
    - Júlia elmondta - nézett Péterre Bíró Gyula -, hogy te fegyveresen harcoltál a fasiszták ellen. Derék dolog...
    Péter a torkát köszörülte. - Hát... katona voltam, az angol hadseregben... öt évig... önként jelentkeztem, mert úgy éreztem... de hiszen tetszik... izé... tudja, Bíró elvtárs, az egyes katona csak egy kis csavar ebben a mai nagy hadigépezetben... a véletlen szabja meg, hogy ki, hová kerül... elsõ vonalba, vagy ki tudja... kibõl lesz hõs... vagy hõsi halott... de mindenképpen felajánlottuk... izé... felajánlja az ember, ahogy mondták valamikor vitam et sanguinem...
    - Életünket és vérünket - szólt közbe Juli, de nem mosolyodott el, levette szemüvegét, a zsebkendõjével dörzsölgetni kezdte.
    - Azt is mondta Júlia leányom, hogy amolyan tanárféle ember vagy.
    - Igen... már tanítok is... azaz...
    - Péter ugyanis levelezõ tagozaton... - szólt közbe megint Juli. - Tetszik tudni, apa, õ annak idején, amikor érettségizett...
    - Ahá - bólintott Bíró Gyula. Majd mintegy mellékesen, nem is azon a határozott, érces hangján hozzátette: - Azt is mondta Júlia, hogy a szüleid már nem élnek. De akkor még...
    - Hiszen mondtam - jegyezte meg türelmetlenül Juli. - Az édesapja ügyvéd volt. De Péter...
    - Tudom... Õ a mi új világunkért... azért is harcolt...
    - Túl se élték a szülei - folytatta Juli - azt a korszakot. Az üldözöttek...
    Üldözöttek - ez a szó jelentette akkoriban, és még évekig, azt, hogy zsidó. Amit, volt aki nem akart, volt aki nem mert, volt aki szégyellt, de semmiképpen sem "illett" kimondani, csak úgy körülírva, eufemisztikusan említették: üldözött.
    - Persze, tudom - bólintott Bíró Gyula, s a tekintete, az arca még komolyabb lett, szinte megnyúlt, megfeszült. - A fasizmus bûnei... - folytatta -, ami soha többé... mint tudjuk, az a burzsoázia...
    - És Péter írni is szeretne - vágott közbe újra Juli. - Hiszen annyi az emléke, a tapasztalata... Afrikában is járt...
    - Hát, erre még egy kupicával - fejezte be az apja.
    Pogácsát, süteményt is majszoltak, késõbb hazaérkezett Juli két húga is, Teri és Mari. Péter akkor látta õket elõször.


 
SZARKA ISTVÁN

Újévi alkaioszi

Szabad, szabad légy s fergeteges-szelíd
e völgymenetben, gyermeki kedvedet
óvd meg, hisz némi emberálom
vár. Meg a sors, ez a szolgalelkû.
 

Szigeti Fámhoz

Szigeti Fámhoz
egyetlen nyom a hóban az enyém.
Még messzebb most a Város,
még közelibb a télszagban a Lény.
Tetteti: aluszik
márciusig.
 

Boszorkányszombat

Ötszáz költõ a gyûlésbe gyûlt.
Egyenként szállingóztunk,
rosszul öltözött, jelentéktelen gnómok,
ápolatlan élemedettek,
bukott szülõk, pocsék szeretõk,
életképtelen, áruló barátok,
irigyek, gyûlölködõk,
sértõdöttek és agresszívak.

Utánunk rögeszme-bûz,
egodiasztolé förtelmes nyáknyoma,
és elkísért minket az emberiség
kacagása: a Faj
roppant ügyesen ugrott félre
feléje dobált könyveink elõl...
Ötszáz költõ: a kapukat becsuktuk.

Iszonyú erõ neszelt föl, izzott
rubin lencséje kékfehérré,
hajnalhónaljú szárnyakon,
forrásligetek lehében föllebegtünk,
zsenge-szépen, csobogó szerelemmel
várt ránk az ifjúság.

P. PAPP ZOLTÁN

A téren

hóbungallókban faggyúfénynél
makacsul ír hisz õ egy író mondják
mi mást tehetne s õ is úgy hiszi
halálig bújócska de ki a hunyó
talán a tisztelt olvasó

mulandó szavak vacognak
könyvkuckóba vágynak
mulandó író mulandó olvasót áltat

mulandó lét magánybûze árad
ejtõernyõs politikusok dedikálnak
a könyvsátrak közt kígyózik a tömeg
napfõzte fõvel várják a pillanatot

a jégveremben elárvult könyvek
megcsikordulnak a hidegben
az író reménykedve ajtót nyit
megint csak a szél volt mormogja
kihûl minden idebenn
 

Alkalmi definíció

A költészet - vulkán,
amint kirobban, körötte fölég a táj,
mikor szunnyad, óvatos tisztelet övezi,
ha rég kihunyt, megközelíthetõ.

LÁSZLÓFFY CSABA

A részvét

A polgári író, akár a vesztes, úgy vett számba mindent, ami a világháború után környezetébõl, országából még megmaradt. A Harmadik Köztársaság politikai és társadalmi vezetõrétege - csóválta meg a fejét az amerikai vendégek tiszteletére összegyûlt magyar társaság láttán, s gondolatban hozzátette: Dinnyés Lajos miniszterelnök, Veres Péter, az új honvédelmi miniszter... Tildy Zoltán, az elnök, s a kabinetiroda fõnöke egy Mihályfi nevû újságíró. Mindenbõl harmadik garnitúra... Negyven-ötven év múlva ki fog tudni róluk vajon? Kínosan vigyortó törpék a fiatal, széles vállú amerikai szenátorok között. A vendégek, az imperialista nagyhatalom képviselõi pedig fõlényes vigyorú, gazdag gyermekek, akik minden tekintetben a világ méltó urainak képzelik magukat. Pedig nagyon az elején vannak mindennek, aminek mi, európaiak már a végén vagyunk.
    A polgári író két fényes, hûvös napot töltött vidéken. Az egri utcákon nagy szekerek vitték a gazdák pincéibe a mustos hordókat. Az erjedés szaga az ösztön-kiélés utolsó szabad fellobbanásaira emlékeztette, hisz a bomlástól a beérésig terjedõ hosszú út kockázataival számoló új rendszer nyilván legjobbnak látta, ha egyenlõre betiltja a privát örömöket... A társasgépkocsi, amely visszatért Budapestre, vidéki kastélyok mellett haladt el, melyeket kiraboltak és felégettek csak a csupasz, szenes falak maradtak meg.
    Minden sértést megtorolni! Minden áldozatot felvállalni!... Éppen színdarabot írt egy meggyilkolt (vagy inkább öngyilkos?) nõrõl, amikor szólt a telefon, és T. doktor jelentkezett. "Vajon mit akarhat?" - tûnõdött. Hónapok óta nem hallotta a derék ember hangját.
    Éjjel átélt félelmi rohamához ez a beszélgetés is hozzájárult bizonyára. Az orvos felesége öngyilkosságot követett el, s meghalt.
    Az író nyugtalanul aludt, reggel ólomtagokkal ébredt.
    "Hát kérem, megtörtént" - mondta volt az orvos minden bevezetés nélkül. Az író halványan emlékezett a csinos, nagyon ápolt külsejû asszonyra, aki egyetlen egyszer járt náluk. A férj elmondta, hogy valamilyen titokzatos betegségben szenvedett, s ezért nem mertek telefont szereltetni lakásukba, mert feleségét állítólag amúgy is üldözik, és mindenféle gorombaságot kiáltanak utána.
    Az író meghívta magához T. doktort. Titokban arra gondolt, hogy olyasmit tudhat meg tõle, aminek esetleg hasznát veheti készülõ drámája feleséggyilkossági jelenetéhez. Aztán átvillant agyán a gyanú, hogy az õ korábbi benyomásai szerint, mintha az orvosnál sem lett volna minden rendben: állandó fejfájásra panaszkodott, egyik alkalommal feltûnõ karmolásokat fedezett föl a férfi duzzadt arcán. Ha vitára került sor köztük, T. félmûvelt vagy kissé zavarosan mûvelt ember benyomását keltette, aki lelkesen és szertelenül végzi szakmáját, s valószínûleg kóros erotikus válságban él.
    "Dr. T. eljött - jegyezte föl késõbb naplójában az író, de most másképpen mondta el felesége halálát, mint a telefonban. Talán rosszul értettem; most azt mondja, hogy felesége hirtelen halt meg, érszakadás, agyvérzés végzett vele..."
    Az író naplójából nem derül ki több a szerencsétlenségrõl. "A felejtés minden módját megkíséreltem - mondta T. doktor -, a szexuális módokat is." (Ez nem túl korai így? Mintha késõbbi - nem másnapi - vallomás lenne.) "Semmi sem segít." A naplóbejegyzés a megözvegyült orvosnak ezzel a lemondó legyintésével szakad meg. Az író egyszerre komikusnak és szomorúnak találja.

    Képzeljünk magunk elé egy vörös hajú, vállas férfit. A nehéz évtizedek nem koptatták le arcáról a jámbor mosolyt, jóllehet Budapest pincéiben bujkálva vészelte át a megszállás és a front fenyegetõ borzalmait. Az ismerõsök, fõleg a T. doktor sikeres praxisának kijáró hálából, feleségét is elbujtatták a nyilas pribékek elõl; bár nem mindig voltak együtt. Az orvos idõnként kockázatos "kiszállásokkal" honorálta a bizalmasaivá vált páciensek együttérzését és bátorságát.
    A jóságot talán könnyebb viszonozni, mint a rosszat (minden sértést!) megtorolni - tûnõdik borús magányában az író. Nemcsak õ.
    "A nõk látszólag õszintébbek nálunk, de ez legtöbbször benyomásaik örökös ingadozásaiban nyilvánul meg."
    T. doktor kusza fejtegetéseit egyáltalán nem könnyû követni.
    "Hamisak, odaadóak, csodálatra méltóak... és közben aljasak, valahányszor átengedik magukat megfoghatatlan indulataiknak."
    Az orvos szempillái idegesen vibrálnak, túl sokat látszik fecsegni.
    "Maupassant ezt zseniálisan fejti ki. - T tekintete izzik. - Azt mondja róluk, hogy hazudnak, anélkül hogy tudnák, hogy akarnák, anélkül, hogy értenék... mivel érzelmeik teljesen õszinték!"
    (Ráadásul még Maupassant is!) Az orvos hangja hirtelen megbicsaklik; csak el ne sírja magát.
    "Ilyen váratlan, õrült elhatározások tanúja voltam én nemegyszer, most már tisztán látom. Ezzel sikerült megdöntenie minden okoskodásomat. Minden józan belátást!..."
    Csinos, mondhatni szép pofika volt. Arcán diszkréten állt a festék. Kedélye, igaz, hullámzott, de hangja ritkán keményedett meg, s lett ellenmondást nem tûrõ... (Úgy látszik, ezúttal ez történt.) T. már alig vesz lélegzetet:
    "Engem tûrhetetlen migrén kínzott éppen. Nem figyeltem rá kellõképpen... Ráhagytam minden ostobaságot. Ki tudná pontosan megmondani, mióta lett kedvenc slágere a » megölöm magam « . Nem találtam a recepttömbömet, pedig indulnom kellett. » Kiugrom az ablakon! « Különös, érzelmes hangon mondta, szinte belsõséges zsarolással. Ráhagytam ezt is; a földszinten laktunk. Lehet, hogy el is nevettem magamat, mikor tágra nyitottam az ablakot. Hangom, állítom, szelíd volt, udvarias: » Csak utánad!... «"
    Véletlenül nem Maupassant-nál olvasta? - kérdezte volna az író T. doktor azonban nem hagyott idõt a közbeszólásra.
    "Elhatározásainak kiszámíthatatlansága rejtély marad számomra. De lám, mindig minden sikerül nekik. - Ezt már többes számban mondta. - Még a halál is."
    A részvétnyilvánító mit tehet ilyenkor? Csendes bólintással motyogja: "Örök rejtély."

SZALONTAI IMRE

egyszeregy

a tulajdon növekedésével arányosan
növekszik a biztonsági örök száma is
végül
minden tulajdonnal nem rendelkezõ személy
biztonsági õrnek megy el
vagyis a rendet
amely a tulajdonra épül (s a tulajdont
magát) mindenekelõtt
önmagától védi meg
 

leltár

volt tisztelettel egy máj
két tüdõ vesék miegymás
nyolcvan hiábavaló év (kivonva
az örökkévalóságból)
küszködés óceánnyi kín
hangtalan fájdalom sírás
kevéske derû
ennyi a leltár tehát
hozzáhazudva is kevés

ESNAGY JÓZSEF

Parancsolatok

Ne kíméld magad.
Ne köpd le soha azt,
akit egykor szerettél.
Ne alakoskodj.
Ne mondj marhaságokat,
nehogy rád ismerjenek.
Inkább sétálj ki önmagadból.
Menj hancúrozni
a hervadó virágokkal,
hiszen mindig õsszel
érzékenyülsz el,
õsszel mutatod meg szíved
õszinte szeretetét.
 

Utak s folyók...

Utak s folyók mellett bolyongsz,
mint egy bogár,
botladozva hatalmas mezõk
zöld sziklái közt,
s nem tudod, hová,
merre visz a felhõtlen délelõtt,
a villámló délután;
a szeretet és a gyûlölet
örökkévalósága,
amikor a madarak röpte
fölrajzolja égre a szíved.
 

Felismerés

Õszi fény az ablak üvegén.
Még lezáratlan ügy vagyok.

NAGY ZOPÁN

I.
A hõség
mint lehetõség:
most írom legszebb verse-
met. - Fülledt helyzet e
tehetség, ami lopva elte-
met...

Befog(ad)hatatlan kifogás,
lefoghatatlan felfogás,
ami ismét rám rakódik
- elkenõdik -, s rám ne-
vet...

Most írom legszebb verse-
met. - A hõség
mint lehetõség:
rám - rakódik
- be - kenõdik -, s a te-
hetség (elfogulatlan) elte-
met...

- Pedig most írnám legszebb
versemet...
 

II.
A megfagyás
mint magatartás:
nem írok immár verse-
ket. - Dermedt felleg e
tehetség, ami égi szerke-
zet...

Felold(hat)atlan rá(m)fogás,
fölöttem álló látomás,
ami durván rám - szakadva
- beszúródik -, s szerte-
szed...

Nem írok immár verse-
ket. - A megfagyás
mint magatartás: be-
szúródik, s veszélyeztet
finom, józan része-
ket...

- Ezért nem írok
verseket. (?)...