SIMOR ANDRÁSÁlmok
Szombat reggel van. Bosszúságomra, mert a heti fáradtságot ilyenkor szoktam kialudni magamból, fölébreszt egy korareggeli álom. Álmomban egy nem létezõ verset fordítok egy gyûjtemény számára, amely a Harmadik Világról szól. A kiadó a könyvet nem akarja megjelentetni, álmom ugyanis a Kádár-korszakba vitt vissza. Nincs szükségem freu-di álomfejtésre, hogy ébren tudjam, melyik élményem ébresztett fel harminc év múltán, szombat reggel.
A napjainkban kitüntetett egykori mûvészeti vezetõ végsõ korrekcióként azt követelte tõlem, hogy egyik Latin-Amerikáról szóló gyûjteményemben, ahol a szerzõk közt szerepelt Ernesto Che Guevara is, írjam bele a nyúlfarknyi életrajzi jegyzetbe, hogy Guevara kalandor politikus volt. Erre nem voltam hajlandó. "Akkor ki kell õt hagyni!" - jelentette ki. Szorultságomban így feleltem: "Tudod, mit, ne írjunk róla életrajzi jegyzetet, úgyis mindenki tudja, ki volt õ." Csönd támadt, és egyre tovább tartott. A kötet megjelent, a Guevaráról szóló két soros életrajzi jegyzetbe nem került be az igényelt mondat.
Mirõl álmodik ma Guevara harcostársa, Fidel Castro? Ez év szeptember 1-jén az Egyesült Nemzetek tisztségviselõi részvételével megtartott havannai konferencián, melynek témája a sivatagosodás és szárazság veszélye volt, arról beszélt, hogy az emberiség számára jelenleg egyike a legsürgetõbb feladatoknak, hogy egy világméretû oktatási programot dolgozzanak ki és valósítsanak meg.
Kuba 3 milliárd dolláros kezdeti, és kilenc éven át tartó évi 700 millió dollár támogatással másfél milliárd írástudatlan és fél-írástudatlan tanítását, majd a hatodik osztályig terjedõ oktatását tudná megoldani 12 éven belül a Harmadik Világban, megfelelõ oktatási eszközök, beleértve másfél millió napelem biztosítása révén. 10 milliárd dollárnál kisebb támogatásról lenne szó, az OECD (Gazdasági Együttmûködési és Fejlesztési Szervezet) országai évi GDP-jének alig 0,004 százalékáról.
Az oktatási program keretében 4 millió audiovizuális oktatási részleg felállítását kellene megvalósítani olyan önkéntes oktatógárda részvételével, amelyben 4-tõl 8 millióig terjedõ létszámú Harmadik Világbeli fiatal, akiket napjainkban leginkább sújt a munkanélküliség, venne részt, havi 100 dolláros fizetés esetén és 6 millió részvevõvel számolva ez a költség évente az OECD országok GDP-jének 0,003 százaléka volna.
A teljes oktatási program elsõ öt évének költsége körülbelül annyiba kerülne, amennyit az Észak-amerikai Egyesült Államok költ jelenleg 15 hét alatt Irakban megszálló csapatainak fenntartására.
Az OECD országok GDP-jének 0,01 százaléka segítségével - kis töredéke ez a többször felajánlott és kivételes esetektõl eltekintve nem teljesített 0,7 százalékos támogatásnak, melyet a fejlett országok ígértek a világ elmaradt térségeinek - tíz év alatt havi 30 kilowatt villanyáramot lehetne eljuttatni, napelemek segítségével a Harmadik Világ 250 millió családjához, másfél milliárd emberhez, s ily módon a föld legszegényebbjei hozzájutnának naponta néhány órára a villanyáramhoz, rádió és televízió révén oktatási, tájékoztatási és szabadidõs programokban vehetnének részt.
A világméretû álom megvalósíthatóságának bizonyítékaként Fidel Castro - akit manapság a demokrácia élhetési, lakhatási és ivóvíz fogyasztási jogaival nemigen foglalkozó hívei diktátornak neveznek - azt is elmondta, hogy Kubában több mint 1 millió polgárhoz juttatott el az állam 50 ezer dolláros befektetéssel olyan televíziós programokat, amelyek az angol nyelv oktatását segítik. S mivel beszéde egybeesett a tanévkezdéssel, még azt is hozzátette, hogy Kubában 505 ezer középiskolai tanuló kezdi el a 2003-04-es tanévet, és hogy 15 tanulóra átlagban 1 tanár jut.
Errõl morfondírozok ezen a szombat reggelen, ha már hajdani élményem álommá alakulva felébresztett.
KICSI SÁNDOR ANDRÁSNGM
Lehet találgatni, hogy mi a gusztustalanabb: az importált etnocentrizmus vagy dögök élõvé retusálása. Az alábbi sorokban arra szeretnék rámutatni, hogy a magyar tudomány-népszerûsítõ folyóirat-kiadásnak semmi szüksége franchise-kiadványokra, legalábbis úgy nem, ahogy próbálkoznak vele. A például választott darab a világszerte 22 országban megjelenõ, eredetileg amerikai The National Geographic Magazin hazai mutációjának 2003. májusi száma (National Geographic Magyarország, ára 650 Ft), amely legalább három esetben botrányos dolgokat tartalmaz.
Annak idején a szovjet folyóiratok magyar mutációi is tartalmaztak furcsa, sõt bántó dolgokat, de a Playboy-jal még a rendszerváltás elején, 1989 decemberében megindult amerikai dömping esetenként kimondottan visszataszító.*
Mindjárt a tisztavirágzajlást megörökítõ májusi címlapfotót ("Vedlés, nász, halál: a virágzó Tisza", "röpke, kéjes kérészélet") botrány, mivel nem élõ, hanem preparált, mûteremben felvett képet hoz le, amelyen mozdulatlan (nem élõ) jégmadár "csap le" egy úgynevezett tiszavirágra (tulajdonképpen rovarra), amely szintén mozdulatlan (nem élõ). Az illetõ hím rovarpéldányt képtelenség a vízbõl kibukkanva lefényképezni, s erre a Magyar Természetfotósok Szövetsége is rámutatott. Ez lenne a szám magyar specialitása. (A címlapfotó a 64. lapon is megtalálható.)
*
Ángel Manuel Nieves Rivera Puerto Ricó-i mikológus (gombász) barátom még 2003 márciusában hívta fel a figyelmemet egy internetes körlevélben arra, hogy milyen elképesztõ amerikai etnocentrizmussal írták meg és illusztrálták a Puerto Ricóról szóló cikket (jelen számban 90-109. lap). A cikk arról szól, hogy a Puerto Ricó-iaknak van ugyan valamicske nemzeti öntudatuk, de az okosabbja tudja, hogy jobb lenne (ha lehetne) az Egyesült Államokhoz tartozni rendes 51. tagállamként. A fotókon meg persze a szövegben is érdekes szelekcióval szinte csak helyi kisebbségeket (arisztokratákat, feketéket, drogosokat, AIDS-eseket, bûnözõket stb.) mutatnak be. Kiváltképpen az a hezitáló attitûd érdekli a tudósítót, amellyel a Puerto Ricó-iak saját - az ördög tudja, milyen módon elérhetõ - függetlenségük és valódi USA-tagállammá válásuk (ami persze angyali csoda lenne) között õrlõdnek. A National Geographic Magyarország itt azonban némi dicséretet is érdemel, mert az eredeti amerikai változatban még rémítõbb dolgok találhatók.*
Jelen szám valamilyen rejtélyes okból lehozza az eredetileg az 1941. decemberi amerikai számban megjelent írást, amelynek címe A századelõ Konstantinápolya (110-118. lap). Az illetõ város neve 1435 óta Isztambul (1923-ig Törökország fõvárosa). Persze a magyarban is elfogadható volt például Sztambul helyett, mondjuk Konstancinápoly (Csokonai). A Kossuth-emigráció tagjai számoltak be annak idején arról, hogy legalábbis a krími háború óta - pedig abban a háborúban még szövetségesek voltak - a britek mélységesen lenézték a törököket. Jelen írás egyértelmûen lenézõ, sõt ellenséges, antant szempontú, hiszen Törökország már 1914 októberében hadba lépett a központi hatalmak (így az Osztrák-Magyar Monarchia) oldalán. Igaz, az Egyesült Államok 1917 áprilisáig várt, hogy az antant oldalán õ is belépjen. A város leírása még nem a haditudósítóé, de nagyon elrettentõ. Csak három mondat. "Agglomeráció inkább, semmint metropolis. Provinciális települések vurstlija. Sokféle módon élnek itt, attól függõen, hogy az ember hol lakik". (114. lap). Kedves analógia lehet itt a kelet-római Priszkosz 448-beli leírása Attila székvárosáról.
Vajon milyen lesz az NGM leírása az egykori vagy mai Budapestrõl?
OLVASÓLÁMPABISTEY ANDRÁS
Versek aprópénz-országból
Csala Károly "szemelgetett versei"
A lassanként a kortárs magyar irodalom egy vonulatának markáns körképévé bõvülõ Z-füzetek 101. kötete Csala Károly könyve, mely Évtizedek aprópénz-országban (Szemelgetett versek) címmel és alcímmel látott napvilágot.
Ez a könyv a sorozat versesköteteinek többségéhez hasonlóan, olyan hangot üt meg, amely ma, a versekben kódolt bonyolult "üzenetek", öncélú nyelvi játékok és a legszubjektívebb magánlíra divatja idején talán sokak számára nem látszik elég korszerûnek, de az irodalom legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik.
Közéleti líra ez a szó hagyományos, Petõfit, Adyt, József Attilát idézõ értelmében. Témáját legnagyobbrészt közállapotaink kritikus, olykor indulatos, máskor ironikus rajza adja.
A kötet öt ciklusra oszlik. Az elsõ, a Szerelem és szorongás címû ígér talán személyesebb lírát, ám a cím némileg csalóka. A Nem címû, elsõ vers szabályos ars poetica "Nem vagyok hárfa, én nem leszek cimbalom: / beszédem van hozzátok, nem csak dalom" - írja, s a megkülönböztetés a "beszéd" és a "dal" között egy verseskötetben több, mint egyértelmû: nem saját fájdalmát s örömét akarja eldalolni, beszélni akar nekünk a világról. Szükség van tehát rá, különösen olyan korban, amikor kevesen vállalkoznak arra, hogy fontos dolgokról versben beszéljenek.
Ugyanazt mondja itt (és kissé más módon az Álomkép, költõvel címû versben is), amit a kötet borítóján olvasható miniesszében is kifejt: "A költészet alig él, nem virul szerte valóságunk kertjében…"
Nem érdekli az embereket, mert általában nem róluk és nem nekik szól, igazából nem szól senkinek; mintha a költõk maguknak írnának. Ám Csala Károly így folytatja: "Még föltámad talán, akár hullaházi teknejében is föltápászkodik… Talán még lesz mivel táplálkoznia. Talán lesznek, akik táplálni fogják."
Tápláléka pedig csak a valóság lehet, a társadalom valósága odakint, és az ember belsõ valósága idebent, együtt, elszakíthatatlanul.
Aki ezt a költészetet mûveli, ne számítson könnyû sikerre. Errõl szól az aforisztikus Stílus címû vers, amelyet teljes terjedelmében idézek:"Az ember szólna szabadon
de megkötik nyájas hagyományok.
Végigvág a vesszõ azon,
aki a kor stílusába gázol."Ennek a ciklusnak az utolsó verse Az eljövendõhöz, de lehetne a kötet záró verse is, hiszen összefoglalás bizonyos értelemben, summája mindannak, amit Csala Károly aprópénz-országról mond. Egyfajta "üdvözlet a gyõzõnek", de ez másféle gyõzõ, mint akit Ady megidéz, egy okos, felelõsségtudatos gyõzõ, aki nem ellenünk, hanem értünk gyõz.
"Ha eljössz, s szétnézel e síksági részen,
Mondd: morzsoljuk szét a dombokat,
mondd: ez egy aprópénz-ország,
mondd: illesszük magunkat magunkhoz.Ne segítsen mirajtunk senki.
Ha megjössz, s szétnézel a síksági részen,
majd te megtanítasz magunkon segíteni.
…
s maradj is köztünk áttetszõ fényességben.Említettem, hogy Csala verseinek van egy igen erõs ironikus vonulata. A költõ, ha már nem tud felháborodni, mert túl sok ok van a felháborodásra, ironizálni kezd, s metszõ iróniája gyakran kifejezõbb és hatásosabb, mint a felháborodás. "Az egyszerûség kedvéért olykor átvágnak egy mezõn / máskor ugyanezért átvágnak egy torkot" (Az egyszerûség kedvéért). A Zöld dal József Attila "Születésnapomra" címû versének parafrázisa:
"Ha majd a zöldek asztalán
a szegény is étket talál
akkor
talán
…
Vitathatjuk majd szüntelen
ki milyen szennyet tüntet el
imitt
s amott."A társadalmi viszonyoktól elvonatkoztatott "zöld" politikai ürességén, tartalmatlanságán ironizál, bár a "ki milyen szennyet tüntet el" többet jelent, társadalmi rendszerünk rengeteg mocskát is jelenti, amelyet naponta a szemünk láttára tüntetnek el "imitt s amott", de a világ ettõl nem tisztább, hanem még mocskosabb lesz.
A Proletárpukkasztó a munkásosztályt lekezelõ, olykor a létét is tagadó ideológiák paródiája.
"Ön nem verseny- és szalonképes.
…
Ön csak bandukol
és nem hajlandó elkerülni a buktatókat.
…
Intenzív fejlõdés helyett
még mindig a bõvület bûvöletében él!
…
Azonnal kösse föl a gatyát!
Különben holnap
se hús, se hal-nap!"Erre rímel az Egy munkás morfondírozása:
"Eddig állítólag
enyém volt az ország,
mondták és mondtam,
magamnak építem.
Most szertenézek,
s nem lelem."A Himnusz sorait idézi föl az olvasóban az utolsó két sor:
"Szertenézett s nem lelé / Honját a hazában.""Lehet, hogy nem tûnt el,
Csak kivetett magából?"Így morfondíroz a versbéli munkás, aki nehezen érti meg, hogy az általa épített hazát bizony magánosították, s õt kivetették belõle, nehogy legalább részt kelljen adni neki a hazából.
Van a kötetnek egy másik vonulata, a direkt politikai verseké. Szokatlan ez a hang a mai magyar irodalomban, de léte nem meglepõ, inkább azon csodálkozhatunk, hogy csak most kezd újraéledni. Ilyen a Magyarázat a miértre, amelyet teljes egészében idézek."A nép
ez a holnapba hajlított íj
magát sem kímélve
visszacsap arra,
aki ügyetlenül
túlfeszíti húrját."Hasonló gondolatot fejez ki a Proli dal utolsó három sora:
"Fél az ember. Csak fél a szándék.
Pimasz az úr. Szar az egész.
De tudni lehet: lehet másképp."Ezek a sorok adják Csala politikai költészetének lényegét: lehet listába venni az igazságtalanságokat, a nyomort, az úri pimaszságot, de mindez csak nyavalygás, öregasszonyos siránkozás, ha nem tudjuk, és ha tudjuk, nem mondjuk ki, hogy "lehet másképp".
Ha olykor a politikai költeményekben az indulat szétfeszíti a vers szövetét, és esztétikailag kevésbé megformáltan, nyersen tör elõ a kirobbanó mondanivaló, az korántsem jelenti azt, hogy Csala Károly ugyanezeket a gondolatokat ne tudná míves versekben is kifejezni. Csak egyet idézek, a nekem e szempontból legjobban tetszõt, a Hitvány halál címût, de idézhetnék másokat is."Magas a hold, messzi van,
tiszta pora idesüt.
Pocsolyában tükrezik.Kivert pára kucorog
Állat, ember egybevész.
Indulat ágról szakad.Dermeteg fény, éccaka.
A házatlant kõ üti.
(Tócsavízbe holt a hold.)Mintha egy végtelenül lecsupaszított cselekményû, komor és borzongató balladát olvasnánk, amely jól illeszkedik a kötet más hangvételû versei közé, így téve teljessé a Csala Károly költészetérõl készülõ képet. (Z-füzetek/101)
MARIK ÁLMOSModern mítoszok
Halmosi Sándor három kötetérõl
A démonokkal flancoló (Littera Nova)
Napleány voltál (Littera Nova)
Babérliget (Littera Nova)Halmosi Sándor (ha úgy akarom: verses) kötetében végigvonul egy olyan kettõsség, ahogyan a folyók nincsenek agyonszabályozva, például a Rajna Iffez-heimnél, mehetsz át hidakon, szelükkel csaknem elsodorhatnak SCANIA és MAN teherautók, a te bensõ jelszavaid és mormolásaid mások, elemi kettõsséget sem érzel, csak fanyar ízû fennmaradásod kafkai parancsát, mely azonban a Természetbe költözik vissza - írja Tandori Dezsõ a Babérliget címû könyv kapcsán. S tényleg, Halmosi Sándor három verseskötetén érezni lehet ezt a különös kettõsséget, mely átível a könyveken, s úgy fogja össze azokat, mint az egyes szemek az erõs lánckötelet.
Elsõ könyvét, A démonokkal flancoló-t is jellemzi egy fajta különös kettõs erõhatás, de itt szerintem sokkal jelentõsebb a mítoszteremtés szándéka. Ez - mint arról már a cím is árulkodik - egy mitikus, a transzcendens és emberi között lévõ síkon történik. Az egész kötetet, és ezzel a mítoszteremtés folyamatát is keretbe helyezi. Ám ez nem csak amolyan egyszerû keret, hanem egy londoni utazás történetébe ágyazva magának a folyamatnak a kezdõ és végpontja. Halmosi ebbe a keretbe még egy plusz csavart is beletesz, minek következtében az egész könyv tökéletes ívet kap: a londoni utazást a kötet elején és végén ellenkezõ irányba teszi meg. Mintha csak táltos volna, aki az életfán felmászva flancol a démonokkal, majd megteremtve mítoszát lemászik.
De mi is ez a mítosz? Hogyan is születik? Nos, nem más, mint a bensõ jelszavak, mormolások összessége, melyek egymáshoz préselõdésük közben érnek, erjednek verssé. S ez az erjedési folyamat, ami alatt csak a fanyar ízû fennmaradás kafkai parancsát érezni, ez válik mítosszá. Megszületését pedig az önmegszólító versek briliáns nyelvi játékai és az angolosan fanyar humor segíti.
Második kötetében, a Napleány voltál-ban A démonokkal flancoló hosszabb verseit felváltják a rövidebb haiku-szerû versek. Változik a képvilág is az elõzõ könyvhöz képest: míg ott többségben voltak a sziporkázó szójátékokkal összeillesztett sokszorosan összetett képek, addig a Napleány voltál-ban kristályosabbak a képek, mintha a fanyarízû fennmaradás kafkai parancsa itt költözne vissza a természetbe. Így érezhetõvé válik a két könyv közötti különös, egymást erõsítõ kettõsség.
Habár Halmosinak ebben a kötetében is ott bujkál a Tandori által említett kettõsség (és nem csupán a két kötet között van jelen), itt sem ez áll a középpontban, hanem egy kapcsolat vége, és végleges lezárása. A fájó emlékek teljes kitépésének kísérlete, s ennek a kísérletnek a kudarca. E kísérletet pedig a folyton föl-fölbukkanó mérhetetlen hiány akadályozza meg. S eme oppozíció megjelenítésében érhetõ tetten a képvilág átalakulása - a feledés kísérletének sikertelensége viszi Halmosit egyre inkább a kevésbé összetett képek felé. Mintha csak elindulnánk egy úton, s lassan szinte észrevétlenül visszajutnánk a természetbe. Ezt igazolják az egyre "haikusodó" versek is.
A Babérliget - Halmosi harmadik kötete - olyan, akár az elõzõ kettõ sûrített esszenciája. Itt érezni ki legjobban ezt a különös bizsergetõ kettõsséget, mely Tandori szavaival: "gondolati, ha innen villantom; emlékközeg, ha amonnét; és mindig a még nem ismerhetõ rejtelme". Ennek a rejtelemnek a mítoszteremtése az elsõ, ellenpontozása a második és összefoglalása a harmadik könyv. Így együtt pedig e különös misztérium köré épülõ tökéletes ívû szuverén versvilág bontakozik ki pontos, szigorú cezúrákkal.A matematika magasiskolájához mérhetõ precizitású szerkesztés, a máshoz nem hasonlítható képalkotási mód és a fanyar humor teljesen meggyõztek, hogy Halmosi Sándor kötetei azok közé a ritka alkotások közé tartoznak, amelyek nem csak léteznek, de hatnak is.
Hiszen a legkisebb tolakodás nélkül kerülnek közel az emberhez, és a legcsekélyebb hízelkedés nélkül szépek.
TABÁK ANDRÁSAz "Indiák" költészete
Simor András, vál.: Hispán-amerikai költõk tára
1.
Közhely, hogy költészetünk a nagy mûfordítások költészete is. Tegyük ehhez rögtön hozzá, hogy nagy versfordítóink más költészetek méltó fölfedezõi is voltak. E méltó fölfedezõk sorába lépett most Simor András monumentális antológiájával, mely antológia egyben egy csaknem félévszázados versfordítói pálya egyik csúcsa és részbeni megkoronázása is.
Pedig úgy negyvenöt esztendeje, amikor Simor még egyetemi hallgatóként elkészítette elsõ spanyol versfordításait, a spanyol nyelvû líra - akár a spanyol, akár a hispán-amerikai költészetet tekintjük - mûfordításunk sivatagos tartományai közé tartozott. Elsõ nagy mûfordító-generációnk, amelyet Vörösmarty, Petõfi és mindenekelõtt Arany János nevével fémjelezhetünk, egyáltalán nem foglalkozott spanyol nyelvû lírával, és lényegében ugyanez mondható el egy késõbbi nagy mûfordító-generáció, a Nyugat-nemzedék tagjairól is. Ez a kiváló mûfordítógárda - a szöveghûségben gyakran megbízhatatlan Kosztolányit kivéve - a klasszikus elõdökhöz hasonlóan, úgyszólván tudomást sem vett errõl a verskultúráról. (Mi sem jellemzõbb erre annál a meghökkentõ ténynél, hogy Babits híres mûvében Az európai irodalom történeté-ben, a Cid-énekeken kívül, összesen négy [!] spanyol költõt említ meg.) Tehát Gáspár Endre és Pál Endre 1944-ben kiadott Lyra hispanica címû versgyûjteményéig a spanyol költészet amolyan terra incognita volt irodalmunkban. Alighanem igaza volt az érdemes és hivatott hispanistának, András Lászlónak, amikor egy ízben megjegyezte, hogy a piarista papköltõ, Kõrösi Albin kirívóan szerencsétlen válogatása és magyarítása (A spanyol költészet gyöngyszemei, 1895) egész nemzedékeknek vette kedvét a spanyol líra puszta megismerésétõl is.
Még fokozottabban vonatkozott mindez a latin-amerikai (és azon belül természetesen a spanyol-amerikai) költészetre. A magyar költõk és a magyar olvasók világirodalom-ismeretébõl - voltaképpen egészen az 1950-es évekig - sajnálatosan kirekesztõdött ez az eltéveszthetetlenül eredeti, tágas, sokszínû, nagy költészet (egy-két olyan ritka kivételtõl eltekintve, mint például az uruguayi Juana Ibarbourou, akire franciára fordított versei olvastán Kosztolányi figyelt fel), holott Európa - s érdekes módon nem is elsõsorban Spanyolország, hanem Franciaország - már a huszadik század kezdetétõl értõ és elismerõ figyelemmel kísérte a nicaraguai Rubén Daríó költõi forradalmát, a korszakos jelentõségû modernismót, csakúgy, mint Herrera y Reissig, Amado Nervo vagy késõbb Gabriela Mistral s különösen César Vallejo merõben más és más fogantatású líráját, hogy aztán népszerûségben és elismertségben mindezt betetõzze Nicolás Guillén és Jorge Luis Borges, fõleg pedig Pablo Neruda költészetének fogadtatása. Elég Aragonnak egy 1951-es írására utalni, amelyben a század elsõ felének világlíráját illetõen három korszakos mozzanatot jelöl meg: Majakovszkij forradalmi költészetét, a szürrealizmust és a latin-amerikai lírát. És írja ezt nagyjában akkor, amikor e világrésznyi költészetet nálunk jóformán még senki sem ismeri, és amikor éppen az elsõ kísérletek történnek fölfedezésére, bemutatására. Igaz, hogy ezek az elsõ kísérletek azon nyomban két költõóriást prezentálnak: a kubai Nicolás Guillént (Keserû cukornád, 1951), Gáspár Endre fordításában, és a chilei Pablo Nerudát (Ébredj, favágó, ébredj [tkp. részletek a hatalmas lélegzetû Teljes ének-bõl], 1951; A szõlõk és a szél, 1954), Somlyó György fordításában. 1957-ben pedig - a föntebb már említett András László válogatásában és részbeni fordításában - megjelenik Magyarországon az elsõ latin-amerikai (portugál és francia nyelvû költõket is fölvonultató) antológia, a Dél keresztje. Ezt aztán jó negyedszázaddal késõbb, 1984-ben, egy tartalmilag elmélyültebb, terjedelmileg bõvebb gyûjtemény követte, a Benyhe János válogatta-szerkesztette Járom és csillag.2.
A spanyol-amerikai költészetnek már a genezise is rendhagyó. Tudniillik nem "helyben" keletkezett, nem a Kolumbusz elõtti indián (navatl, kecsua, azteca, maja stb.) költészetekre vagy e költészetek valamelyikére épült rá, hiszen számos - például nyelvi - okból ezt nem is tehette volna, hanem voltaképpeni szülõhelye Spanyolország, elõzménye a spanyol líra, elsõ verselõi pedig azok közül a conquistadorok közül kerültek ki - legyenek bár katonák, tengerészek, papok vagy gyarmati bürokraták -, akik 1492-tõl kezdõdõen fél évszázad alatt meghódítják a spanyol koronának az "Indiákat". Szükségtelen és fölösleges föltenni a kérdést, hogy akkor hát mikortól is datálható az "önálló" hispán-amerikai költészet, mivel ezt pontosan aligha lehet meghatározni, annyit azonban megjegyezhetünk, hogy meglehetõsen késõn szakította el a spanyolországihoz fûzõdõ köldökzsinórját. Ám ami e kérdésnél sokkal fontosabb: ez a költészet már megjelenésekor - vagyis a 16. század elsõ felében - valóban költészet volt, s nem is akármilyen, ellentétben a hasonlóan "kívülrõl jött" észak-amerikai költészettel, amely a Mayflower 1640-es partaszállását követõen csaknem két évszázadon át képtelen volt egy Anne Bradstreet vagy egy Joel Barkow esztétikailag alig minõsíthetõ verselményeinél többet felmutatni, és Emerson, de még inkább Longfellow fellépéséig (1830-as évek) úgyszólván nem is létezett.
A hispán-ameriakai költészetnek már az elsõ nemzedéke vérbeli költõket teremt. Nem is annyira a maga idejében mérhetetlenül túlbecsült, Homérosszal és Vergiliusszal egyenrangúnak tartott papköltõre, az egyébként érdemes Juan de Castellanosra gondolunk, hanem mindenekelõtt a mexikói Francisco de Terrazasra, aki a spanyol nyelvû barokk vers egyik mesterévé vált, vagy a spanyol-chilei katonaköltõre, Ercilla y Zunigára aki nagy költõi erõvel megírt verskrónikájában, a nagyszabású Araukánok könyvében a hódítókkal szembeszegülõ araukán indiánokat olyan nemes és bátor ellenfeleknek ábrázolja, ami páratlan a maga korában - nem véletlenül nevezték el õt magát "meghódított hódítónak". Ercilla y Zuniga egyébként azért is fontos költõ, mert Araucana-eposzában már olyan "újvilági" témát ír meg, amelyet az óhazában aligha lehetett volna megírni.
A 16-17. század hispán-amerikai költõire ugyanakkor kivétel nélkül érvényes az, hogy verseik akár Spanyolországban is megszülethettek volna. Nagyon is természetes ez, ha belegondolunk abba, hogy a világhódító spanyol feudalizmus és annak masszív gyarmati szerkezete - ha mutat is már bizonyos bomlásjeleket - még a virágkorát éli, s hogy a spanyol irodalom "aranyszázada", a Cervantest, Lope de Vegát, Góngorát, Quevedót és más világirodalmi nagyságokat adó barokk kisugárzása és befolyása a tengerentúlon is megkerülhetetlen. Megkerülhetetlen, de a legjelentõsebbek esetében mégsem puszta utánzásra csábító, még kevésbé provinciális hozadékú. A spanyol-amerikai barokk nagy költõi, a mexikói Luis de Sandoval y Zapata és Francisco de Terrazas, az argentin Luis de Tejada s fõleg a közülük is kimagasló Sor Juana Inés de la Cruz szuverén, eredeti versmûvészek, akik alkotásaikkal az egyetemes spanyol nyelvû lírát is gazdagították. Igaz, hogy egyre és egyre több amerikai élmény és mozzanat található már verseikben, s ez vallásos témáikat is áthatja-átitatja, és igaz, hogy például az apáca Juana Inés de la Cruz szenvedélyes s olykor meghökkentõen modern intonálású költészetében már az a hang is felcsendül (A guineai hercegnõk rumbája Mária mennybemenetele tiszteletére), amely majd Nicolás Guillén afro-kubai hagyományból kisarjadt son-jainak a hangja lesz, s amely meg sem születhetne máshol, mint Latin-Amerikában, mégis inkább Amerikában termett európai költészet ez még, semmint latin-amerikai gyökerû vagy karakterû.
Hosszú és rögös az út, amíg a spanyol feudalizmus és gyarmatosítás hanyatlásával, az Amerikába is utat találó felvilágosodással, a kreol eszméléssel, a "criollismóval", az indián elõzmény és õskultúra fokozatos fölfedezésével, megbecsülésével és integrálásával a latin-amerikai öntudat kiformálódik és markáns arculatot ölt, azzal a döntõ felismeréssel egyetemben, amit Simón Bolívar, a Szabadító, a szubkontinens spanyol-ellenes függetlenségi harcának vezére így fejezett ki: "… mi nem vagyunk sem indiánok, sem európaiak, hanem közbensõ fajta a földrész jogos gazdái és a spanyol bitorlók között".
A függetlenségi háború (1810-1825) gyõzelemmel zárul, részben mégis csalódást okoz (Bolívar éppenséggel azt írja keserûen: "felszántottuk a tengert…"), mivel a földrészen túlnyomórészt meghozza ugyan a függetlenséget, de korántsem oldja meg az égetõ társadalmi-gazdasági gondokat, nem számolja fel az elmaradottságot, képtelen a feudális oligarchiával szemben tényleges uralomra juttatni a polgárságot, viszont a függetlenséggel és a különbözõ nemzetek kialakulásával együtt viszszavonhatatlanná teszi a latin-amerikai öntudat megszilárdulását. A költészet - mely a szubkontinens szellemi-mûvészeti életében a döntõ tényezõ - pontos tükre ennek. A korszak legjelentõsebb költõi, a neoklasszicista Andrés Bello és José Joaquín de Olmedo, majd a romantikus José Joaquín Pesado és José María de Heredia lírájában már kétségtelen a teljes szellemi és mûvészi önállósodás, a latin-amerikai eredetiség és élmény elsõdlegessége, még akkor is, ha éppen Bello a maga arisztokratikus-esztetizáló hajlamánál fogva ragaszkodik klasszikus európai mintaképeihez. Az immár magára ébredt latin-amerikai líra aztán abban a hosszú társadalmi-politikai erjedésben forrja ki magát megmásíthatatlanul eredetivé, jelentékennyé, sõt idõvel világirodalmat formálóvá, amely a 19. század derekától az 1930-as, 1940-es évekig tart.
Két nagy költõi forradalomban újul meg ez a költészet. Az elsõ a kubai José Martíé, aki a 19. század utolsó harmadában végérvényesen szakít a romantikával mint világnézettel s mint lírai retorikával egyaránt, s aki jószerével egymaga teremti meg a korszerû spanyol nyelvû líra alapjait, a közéleti és az alanyi költészet ötvözetét, azt a minõségileg új látásmódot és mûvészi kifejezést, amely egy egyetemes érvényû költõi realizmus irányába nyit utat. A második forradalom a nicaraguai Rubén Daríóé, aki a századelõn részint a latin-amerikai elõzményekbõl, részint a 19. század végi francia líra eredményeibõl merítve a maga szövevényes, némileg rejtélyes irányzatával, a modernismóval úgy újította meg a spanyol nyelvû líra nyelvét és mûvészi eszközeit, hogy jómaga egyúttal az egyetemes világlíra egyik legnagyobb hatású és kisugárzású költõjévé vált. S ha érzünk is némi túlzást a francia Pierre Reverdy egykori elragadtatott felkiáltásában, hogy "Daríóval a világ költészetének súlypontja átkerült (Latin-) Amerikába", annyi bizonyos, hogy Darío mûvével a hispán-amerikai költészet egyszer s mindenkorra kilépett Latin-Amerikából, és világirodalmi jelentõségre tett szert. A huszadik század legnagyobb spanyol-amerikai költõi, a chilei Gariela Mistral, a perui César Vallejo, az - egyébként prózaíróként is kimagasló - argentin Jorge Luis Borges, a mexikói Octavio Paz, a kubai Nicolás Guillén, a chilei Pablo Neruda, a nicaraguai Ernesto Cardenal - hogy valóban csak a legnagyobbakat említsük -, Darío nyomdokán, a század egyetemes világlírájának legkiválóbbjai közé emelkedtek, és életmûvük, hatásuk csakis világirodalmi mércével mérhetõ.3.
A Hispán-amerikai költõk tára, mely az Eötvös Klasszikusok 57. kötete, már méreteiben is impozáns. A Juan Castellanostól (1522-1607) az 1975-ben született Ana Wajszcukig ívelõ versgyûjtemény öt évszázad líráját mutatja be, 17 ország 318 költõjét, 1052 oldalon, 46 000 sor terjedelemben, 55 mûfordító közremûködésével. Az antológia mintegy párja a két esztendõvel korábban, szintén Simor András válogatásában, szerkesztésében megjelent Spanyol költõk tárának. A spanyol antológia összeállítása, úgy gondoljuk, kevesebb gondot okozhatott a válogatónak a hispán-amerikaiénál, hiszen egyetlen nemzeti költészetet kellett bemutatnia (igaz, hogy nagyobb idõterjedelemben, a 13. századtól a 20. század nyolcvanas éveiig), azonkívül több igen értékes korábbi antológiára és számos, egy-egy költõt reprezentáló mûfordításkötetre támaszkodhatott. A hispán-amerikai költészet relációjában a szerzõi kötetek magyar kiadásai ritkábbak, a két régebbi - föntebb már említett - latin-amerikai antológia pedig a magyarul kiadott spanyol antológiáknál (Lyra hispanica; Hispánia, Hispánia; Spanyol költõk antológiája; Hesperidák kertje) kevésbé reprezentáns, kevésbé átfogó. A Dél keresztje a 20. század elsõ felének lírájára koncentrál, s néhány népköltészeti darabot leszámítva, a 19. század második felétõl alig száz esztendõ verstermésébõl nyújt válogatást, míg a térben és idõben sokkal kiterjedtebb s egyáltalán jóval átgondoltabb Járom és csillag meglehetõsen mostohán bánik egész korszakokkal, például a hispán-amerikai líra nagy barokk - fõként vallási - idõszakával vagy a felvilágosodás és a függetlenségi háború korának költészetével. Ám a két korábbi antológia összevetése a mostanival némiképp méltánytalan, hiszen mind a kettõ nagyságrenddel csekélyebb terjedelmû volt, azonkívül a tágabb (tehát a portugál és a francia nyelvû) latin-amerikai költészet bemutatására vállalkozott, végül pedig sem András László, sem Benyhe János nem tûzte maga elé azt, amit Simor, a spanyol-amerikai líra történetének és fejlõdésének átfogó reprezentálását a kezdetektõl máig, s mindeközben egy-egy korszaknak mintegy a sûrítményét adni a legjelentõsebbek olykor majdnem kötetre rúgó verseivel.
A feladat nagyságát és bonyolultságát mi sem bizonyítja jobban annál, hogy bár közös nyelvû, közös eredetû költészetrõl van szó, ez a kontinensnyi költészet - a gyarmati idõk többé-kevésbé egységes képe után - végül is csaknem húsz ország között oszlik meg, s korántsem állíthatjuk azt, hogy a hajdani közös eredet és múlt, vagy akár a földrész közös gondjai - ha határt szabnak is a teljes elkülönülésnek - erõteljesebben hatnának e költészetekre, mint a sajátos, gyakran élesen ellentmondó nemzeti specifikumok. De hát éppen ettõl olyan izgalmas ez a végtelenül sokarcú, eleven, szüntelenül megújuló költészet, mely az elkülönülés és az egység különös mûvészi szintézisét tárja elénk idõrõl idõre.
Simor András ezt a leglényegét ragadta meg a spanyol-amerikai költészetnek, s összeállításában magától értetõdõ természetességgel rajzolódik ki e szerteágazó, de bizonyos történelmi-társadalmi csomópontokban mégis rendre összetartó líra szinte érzékien kitapintható fejlõdésvonala. Valószínûleg csakis ezzel a válogatói módszerrel valósíthatta meg azt, hogy úgy mutasson be egy ötszáz éves költészetet, hogy annak minden korszakát, irányzatát és árnyalatát a maga gazdagságában legyen képes érzékeltetni. Talán szokatlan dolog azt mondani egy versgyûjteményrõl, hogy rendkívül érdekes olvasmány - ha úgy tetszik, izgalmas olvasókönyv, amely akár ezt a címet is kaphatta volna: "A hispán-amerikai költészet regénye" -, de esetünkben valóban errõl van szó. A válogató úgy tárja fel elõttünk egy távoli s nagyrészt még ma is ismeretlen világ költészetének kincseit, titkait, ámulatot keltõ mestermûveit, hogy tapintatos idegenvezetõként ránk magunkra bízza a fölfedezés minden örömét és megismételhetetlen egyszeriségét.
Hogy ez a fényes válogatói siker persze nem a véletlen mûve, hanem évtizedek megfeszített munkájának az eredménye, azt csak azok tudják igazán, akik ismerik Simor vagy két tucatnyi publikációját a témában, akik olvasták különbözõ latin-amerikai antológiáit, versgyûjteményeit (köztük a navatl és kecsua elõzményeket magyarul elõször bemutató Sasok és kondorkeselyûk címû antológiát), verskötet-fordításait, megannyi csatlakozó tanulmányát, akik legalább részben olvasták fordításait, azoknak a verseknek a százait, amelyeket több mint negyven év alatt ebbõl a költészetbõl magyarra ültetett át, s akik azzal is tisztában vannak, hogy kiváló spanyol-amerikai költõk egész sorát (Fayad Jamís, Roque Dalton, Otto René Castillo, Víctor Valera Mora, Antidio Cabal stb.) õ ismertette meg elõször a magyar olvasókkal.
Simor költõként is rengeteget tanult és profitált a hispán-amerikai költészetbõl. És most mindazt, amit az évtizedek során magába szívott, saját költészetének szuverén részévé tett, fordításaival mintegy visszasugározza erre a költészetre. Ennek a 46 ezer sort tartalmazó, hatalmas antológiának majdnem az ötödét õ fordította le, s elérkezett az ideje, hogy végre kimondjuk: spanyol nyelvû fordításaival legjobb versfordítómûvészeink közé emelkedett. Egyaránt otthonosan mozog a korai krónikásénekek endecasílabói verselésében, a barokk szonettek burjánzó világában, az áradó romantikában, a forrongó és trouvaille-okat követelõ avantgarde-ban, Guillén afro-kubai son-jaiban vagy a zseniális Ernesto Cardenal parttalanul hömpölygõ s mégis oly fegyelmezett versmûvészetében - az egész antológia egyik legkimagaslóbb mûvét, Cardenal 0 óra címû poémáját éppenséggel kongeniálisan fordította le.
Rajta kívül még hat olyan mûfordító szerepel a gyûjteményben, aki annakidején sem az András-féle, sem a Benyhe-féle antológiában nem jutott szóhoz. A fölényes rímtechnikájú Baranyi Ferenc, a bámulatos szókincsû és bámulatos megoldásokra képes Csala Károly, a kiemelkedõ lírikusokat (Borgest!) fordító Tóth Éva, a nagy nyelvi erejû Györe Imre, a különös versérzékenységû Dobos Éva és a hozzájuk minden vonatkozásban méltó Simor Ágnes, aki a kötet legfiatalabb mûfordítója. Szerepük azért különösen fontos, mert jobbára azoknak a költõknek a verseibõl fordítottak, akik alig vagy pedig egyáltalán nem jelentek meg eddig magyarul.
(Eötvös József Könyvkiadó)