BALLAI LÁSZLÓ

A másik Magyarország

Ráérõsen sétált haza a randevúról. Ez a lány megvan. Minden jól sült el. A cipóban felszolgált hagymaleves, a bajor káposztás csülök, a búzasör. És csók a végén, meg "drága Zsigmond, hiányozni fogsz". Talán már a következõ találka után feljön a lakására. Sõt, az sem kizárt, hogy járnak is majd, hiszen Anita nemcsak dekoratív, de némi esze is van. Társaságba is be lehet dobni.
    Ahogy a Dob utcából befordult a Kertész utcába, a sarkon elhaladt amellett a kiskocsma mellett, ahová a nyolcvanas évek közepén nem egyszer betértek Dianával. Az micsoda nõ volt! A Közgáz egyetem legjobbja. Kár, hogy megzubbant. Mûbalhék, kiborulás, depresszió. Szerencse, hogy a piától ellazult. Egy üveg pezsi, és mindenben partner volt a pulyka. És ennek már több mint tíz éve! Mi is lett vele? Ja, igen, valami külföldihez ment férjhez. De miért nem tûnt fel ennyi ideig ez a hely? Persze, a Körút felõl nem erre szokott gyalog jönni, ha pedig kocsit vezet, a Dob utcai keresztezõdésben jobbra kell néznie, a pincelejárat pedig balra esik.
    Fejét lehajtva lement az alacsony lépcsõn, hogy megkeresse a kedves sarkot, amelyben órákon ültek egymásba borulva Dianával. Ám a helyiséget egyedül a söntéspult helyzetérõl lehetett felismerni. Az asztalokat, székeket eltávolították, a mocskos falakon - melyekre faburkolat helyett mûanyag lambéria került - könyöklõasztal futott körbe, de itt-ott már leszakadt a ránehezedõ felsõtestek súlyától. Egy vendég elvizült nézéssel meredt rá, majd beleharapott a jobb kezében tartott margarinba s baljával kenyeret tört hozzá a pulton levõ penészgyanús veknibõl.
    Némi tétovázás után Zsigmond rendelt egy nagyfröccsöt.
    - Huszonhat forint - lökte elé az italt a csapos.
    Zsigmond a zsebébõl elõhúzott bankjegyeket a pult felett lebegtetve bizonytalanul kérdezett vissza: - Mennyi?
    - Nem hallja? Huszonhat.
    - Százból kérek.
    A Bajor Királyban háromszázért szokott búzasört inni. A magas borravalón nem csak a csapos álmélkodott el, de mindenki felfigyelt Zsigmondra, aki nagyot húzott a poharából. Jólesett az ital, szomjas maradt a csülök után. Elsõ este nem lehet három sörnél többet meginni a nõ elõtt, mert alkoholistának hiszi az embert.
    Egy szakállas alak lépett Zsigmondhoz.
    - Ne haragudjon, hogy megszólítom - mondta barátságosan mosolyogva. - Törzsvendég vagyok itt, de maga olyan, mint a király.
    - Uram, én csak egy egyszerû vendég vagyok, mind mindnyájan - szerénykedett Zsigmond.
    - Nem, maga nem olyan, mint a többiek. És nem csak azért, mert százat adott huszonhatra, nem uram. Maga az egyetlen, aki itt engem megért.
    Felemelte a poharát és ivott.
    - Ezekkel ugyanis nem lehet beszélgetni - folytatta. - De tényleg maga a király. Ahogy mozog, ahogy rendel, ahogy iszik. És ez nekem tetszik. A többieknek nem. De a többiek mit számítanak, ha mi beszélgetünk.
    Kiürültek a poharak. Zsigmond rendelt még egy kört.
    - Különben, én itt lakom a negyvennyolcban - közölte a szakállas férfi.
    - Igen? Akkor szomszédok vagyunk. Hányadikon lakik?
    - A pincelejáróban.
    Zsigmond zavartan elhallgatott. A lépcsõlakó azonban lendületesen folytatta: - Az a lényeg, hogy az ember õrizze meg a tartását, uram. Nem szabad feladni az emberi méltóságot. Tudja-e, miért kerültem az utcára?
    - Nem?
    - A feleségem miatt.
    Zsigmond kezdte unni hívatlan beszélgetõtársát. Azon gondolkozott, hogy itt Magyarországon miért nem lehetséges, hogy valaki bemenjen egy ivóba, és zavartalanul elfogyasszon egy italt, ha szomjas.
    - De azért csak megélünk - folytatta a törzsvendég. - Mindig elõre is lépünk egy kicsit. Most például sikerült lecserélni a kocsimat egy újabbra.
    Zsigmond, mint jó társalgó, majdnem megkérdezte: "Milyen márkájú autót vett?", de most már óvatos volt. A hajléktalan elmesélte, hogy az új kocsira egyszerre tíz kiló horgany is ráfér, és a kereke is strapabíró.
    Tehát a magafajta "kocsikkal" vánszorgó guberálók miatt nem lehet rendesen haladni a Dob utcában, amíg a MÉH nyitva tart. Reggelente ezért késik az irodából, és mindig exkuzálnia kell magát, ami nem igazán szerencsés dolog. Ámbár õt megvárják az ügyfelek. Hiába, az adótanácsai, a trükkjei aranyat érnek.
    - Képzelje, a horganyért háromszáz forintot kaptam - lelkesedett a férfi. - Uram, háromszázat! Félre is tettem belõle.
    Zsigmond úgy érezte, ideje lejárt, és indulni készült.
    De a szakállas megragadta a karját, és így szólt: - Uram, nekem semmi közöm ehhez a helyhez. Én Taszáron voltam fejlesztõ mérnök. Amikor az új kormány eldöntötte a felszámolást, egyik hónapról a másikra az utcán találtam magam, több tucat kollégával együtt. Még végkielégítést sem kaptunk. Most mondja meg, hol tud elhelyezkedni Magyarországon egy, a hadseregbõl kirúgott fejlesztõ mérnök? Ez nem Amerika, ahol két kézzel kapnának a magamfajta után.
    Zsigmond figyelni kezdett. A mérnök folytatta: - Hónapokig jártam munka után. Minden kapu bezáródott. Mindegy, nem érdekes. De egy nap megyek haza, és a kulcsom nem nyitja az ajtót. Megnézem a táblát, a feleségem leánykori neve áll rajta. Elkezdtem dörömbölni, nyisd ki az ajtót, mondom, az anyád keservit, vagy rád töröm. Erre azt feleli a drága, hogy jog szerint az övé a lakás, és tûnjek el, mert kihívja a rendõrséget.
    Ittak. A szakállas beleélte magát a történetébe.
    - És tényleg kihívta a rendõröket, akik megállapították, hogy nincs jogcímem arra, hogy belépjek a saját lakásomba! Nincs jogcímem. Mi ez? Másnap elmentem a tanácsra, mert tanácsi volt a lakás, kettõnk nevére jött a kiutalás húsz évvel ezelõtt, kettõnk nevére jött a vételi ajánlat is, két éve. A tisztviselõ elém tette azt a nyilatkozatot, amelyben lemondtam a vételi jogomról a feleségem javára. Elsötétült elõttem a világ. Eszembe jutott a jelenet. Édes mosollyal csak annyit kért az asszony, egy finom vacsora után, ha jól emlékszem, pecsenye kacsát sütött, hogy írjam már itt, hogy eljárhasson a vétel ügyében, mert én olyan elfoglalt vagyok, úgysem érnék rá. Aláírtam.
    Zihálva kiitta az italát.
    - Felség, elmehet - mondta. - Nem tartom fel tovább. Az audiencia véget ért. Ez volt az én történetem. Két éve nem tudtam elmondani senkinek. Ha itt körülnéz, megértheti, miért. Pedig ami az életmódomat illeti, semmiben sem különbözik tõlük, hacsak abban nem, hogy õk ügyesebben kukáznak. De nem félek, idõ kérdése minden.
    - Uram, hadd hívjam meg még egy pohár borra - unszolta Zsigmond.
    - Nagyon kedves, de most én vagyok a soros.
    Zsigmond a csaposhoz fordult. - Ez az én köröm.
    - Nekem teljesen mindegy, kinek a köre, csak valaki fizessen - morogta a csapos. Zsigmond a pultra helyezett egy százast.
    - Tessék - mondta.
    - Miért aláz meg? - kérdezte a mérnök.
    - Nem alázom meg, csak átvállalom a kötelezettségét. Ez a rundó az enyém.
    - Miért vállalná át?
    - Mert holnap lehet, hogy nem talál horganyt és újságpapírt sem. Sõt, ezt az ötszázast is itt hagyom magának.
    A szakállas felháborodott.
    - Nem kell - mondta.
    - Kinek nem kell, ha magának nem? - erõsködött Zsigmond. - Fogadja csak el. Nincs más választása.
    - Már hogyne lenne?
    - Uram, legyen szíves - fordult a csaposhoz Zsigmond. - Itt van ez az ötszázas. Számlát nyitok a szakállas úrnak. Amíg az ötszáz forintból futja, addig nem kell fizetnie.
    A pultra tette a bankjegyet.
    De a mérnök már fönt járt a lépcsõ tetején, onnan dörögte: - Jobban szerettem ezt a helyet, mint a Lépcsõst, király. De végtére, az is csak háromszáz méterre van innen. Ott meg én nyitok számlát magának.
    Becsapta a kocsmaajtót. A helyiségben italozók felnéztek egy pillanatra, majd ismét poharaikba mélyedtek. A Zsigmondhoz legközelebb álló vágyakozó pillantást vetett a pulton heverõ ötszázas felé, ajka, mint aki imádkozik, hangtalanul mozgott, talán azt számolgatta, mennyi ideig iszogathatna abból a pénzbõl anélkül, hogy végsõ összeroskadás elõtt álló kézikocsiján naponta kétszer embermagasságig rakott papírhalmot kellene elhúznia a Dob utcai begyûjtõig, ahol egy-két kilóval mindig átverik.
    Zsigmond tehetetlen dühében rendelt még egy nagyfröccsöt, bár nem kívánta igazán az italt. Végtére is megalázta ez a "mérnök". Tárgyalási szituációban keményen visszavágna, darabokra szedné ellenfele érveit. Hanem most nem fog egy guberáló után futkosni. Beszélnek lecsúszottakról, esélytelenekrõl, és tessék, ha az ember segíteni akar rajtuk, így viselkednek! Lassacskán kiürült a pohara, fizetett, eltette az ötszázasból visszajárót, és hazaindult a sötétben. Megint Anitára gondolt. Holnap felhívja. Nem, még korai lenne. Hadd várjon legalább egy napot. Vagy kettõt? Ilyenkor az elején legjobb bizonytalanságban tartani a nõt.
    Amint a kapu zárjába illesztette a kulcsot, megtorpant. Olyan érzése támadt, mintha valahol külföldön, nagyon messze, egy másik kontinensen járt volna az imént. Vagy lehet, hogy csak egy másik Magyarországon, amelynek létezésérõl sokan nem is tudnak, még többen nem is akarnak tudni, s ahol egy ital huszonhat forint, nem háromszáz, mert háromszázból ott - margarinos kenyeret majszolva a lépcsõfordulókban - hetekig megélnek az emberek?
1998
 

MADARÁSZ LEVENTE

A nem létezõ autóbusz

Egyszer megkérdeztem anyától
egy megállóban:
- Mire várunk ilyen sokáig?
- Arra a buszra, kisfiam,
amelyik soha nem fog jönni -
válaszolta anya idegesen,
s gyalog tettük meg
az utat hazáig.
Azóta gyakran eljárok
abba a megállóba,
és várok arra a buszra,
amelyik anya szerint
sosem fog eljönni.
 

Tanmenet

Van egy érdekes mondat a Macbethben,
azt még elmondom.
Valahogy így hangzik:
Isten képe bennünk sem örök.
Már megyünk is tovább,
pedig meg kellene állni,
hogy mindenki elgondolkodhasson azon,
ez mennyi mindent jelent.
De nem lehet. Nincs rá idõ.
Haladnunk kell az anyaggal tovább.
 

Kézmosás

Reggeli hírek a közcsatornán. Nézed.
Exkluzív, helyszíni közvetítés.
Honnan is? Késõn kapcsolódtál be,
már bemondták.
Pontos, tényszerû tudósítás. Kikrõl, mirõl?
Élõ adás. Fontos. Reccsenõ borda,
törött ujjperc. A képernyõn. Látod.

Jóval késõbb, a fürdõben kezeidet
mosva döbbensz rá: egy-két pillanat
elmúlása merevül ismét
a meddõ örökkévalóságba.
Mosod kezeidet,
megszokott mozdulatsor. Amúgy,
mellesleg, nem is lehetne
végezni ezt kispilátusabbul.
 

Biztos kötés

Ideális a párkapcsolat,
közös a tehermegosztás.
Nem tudsz megszabadulni tõlem,
nem tudok megszabadulni tõled.
 

Kétsoros

Ahogy egy egyszerû találkozás is baleset lehet,
ugyanúgy lehetséges találkozás is egy baleset.
 

D. NAGY LAJOS

Nyakfájás

Azon a napon Szakolczai Pista nyakfájással ébredt. Feje is hasogatott, az elõzõ este folyamán elfogyasztott szeszekbõl kifolyólag, de azt megszokta már, hogy a feje fáj, a másnaposságot könnyen viselte, a nyakát azonban mozdítani is alig bírta. Feltápászkodott és leszállt az ágyról. A parketta hideg volt, de ez kivételesen jólesett most neki. Néhány óvatos tornamozdulatot tett: karkörzés, hajlongás elõre-hátra, nyújtás a padlóig, de hiába, a fájdalom nem tágított. Jól tudta, mivel áll szemben, családi átoknak nevezte, mert annak idején apja is gyakran szenvedett ettõl.
    Látása még nem tisztult ki, tapogatózva, a falak mentén jutott el a fürdõszobáig. Ahogy felkattintotta a villanyt, a hirtelen fény elvakította, percekig semmit sem látott. Amikor visszanyerte a látását, a tükörbõl ismerõs arc nézett vissza rá: a másnaposság, harmadnaposság nemespenésze fénylett rajta. Szerette ezt az érzést, ezt a félholt kábulatot, amikor két nap között lavírozik az ember. Végigsimított a borostáin, és megdörgölte a szemét: szombat van, nem háborgatja senki.
    Meghagyta magán az érdes, durva szõrt, ilyenkor szokta pihentetni az arcát. Viszszatámolygott a hálószobába, és ruhái keresésére indult. A tegnap esti hazaérkezés és levetkõzés nem volt egészen kristálytiszta számára. Zakója a földön hevert, az ing a szék karfáján, a zoknik a szekrény alatt. Végül megtalált mindent, és óvatos mozdulatokkal felöltözött, hogy újságért menjen.
    A szombat volt az újságolvasás napja, és ettõl még egy akut nyakizom húzódás sem tántoríthatta el. A lépcsõházban járt, amikor eszébe jutott, mit mondott az orvos a gyakori nyakfájásairól. A csigolyák tökéletlen állásáról beszélt, és arról, hogy egy rossz mozdulat vagy testhelyzet következtében a nyak izmai megrándulnak, meghúzódnak. És a rándulás, húzódás aztán napokon keresztül az izmokban marad. Elhatározta, hogy minden mozdulatot tudatosan az irányítása alá von, felkészül a váratlan helyzetekre és elkerüli a felesleges mozdulatokat. Érezte, hogy meg tudja csinálni.
    Ahogy kilépett a kapun, az arcába hideg szél csapott, minek következtében fejét elõvigyázatlan hirtelenséggel leszegte, nyakizmai megrándultak és a fájdalom szétterült a lapockái között. Halkan elkáromkodta magát, és továbbindult. Lassan haladt az erõs szélben, galérját felhajtva, az újságosbódé felé. Egy százast adott, az újságárus mogorván adta vissza az aprót, foga között mormogva, hogy szombaton ezt itt szokták hagyni borravalónak. Pista agyát elöntötte a düh, fogta az aprót és visszavágta a pultra. Csak akkor nyugodott meg, amikor behúzta maga mögött a bejárati ajtót, és a lakás áporodott, langyos melege körbefutotta, mint valami könynyû füst. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy betolja-e a biztonsági zárat, de lusta volt visszafordulni, levetette a kabátját és a konyhába ment.
    Itt már minden a terv szerint haladt: felbontott egy olajos halat, uborkát vett elõ a konyhaszekrénybõl és megivott egy kis pohár házipálinkát. Az olvasás az elõírtak szerint, komplikációk nélkül zajlott le.
    Dél felé, amikor már csak a gyászjelentések és a sportrovat újraolvasása volt hátra, elálmosodott. Idegesen pöckölgette a gyufásdobozt, hallgatta, hogy serceg ujjai alatt a papír.
    A telefon akkor csörrent meg, amikor elheveredett az ágyon. Végigfutott agyán a gondolat, ahogy kipattan az ágyból és belehasít nyakába a fájdalom. Már a puszta gondolattól elindult benne a fájás, és akárhogy vigyázott is, rásújtott és összerándította. Leizzadt, amíg elérte a telefont. Senkivel nem akart most beszélni.
    - Szervusz, Pista, Veronika vagyok.
    - Szervusz.
    - Magyarországon vagyok.
    - Én is.
    Még nem tudta, mi történik. Hallotta a hangot, az ismerõs hangot, de nagyon halkan és messzirõl, a saját hangjával együtt.
    - Pista!
    - Igen?
    - Pista, én vagyok az, Veronika. Nemsokára nálad vagyok. Ha akarod, persze, ha akarsz engem látni.
    - Persze, hogy akarlak. Mikor érsz ide?
    - Úgy két és fél óra múlva. Most jöttem át Hegyeshalomnál.
    - Siess.
    Kábultan tette vissza a telefont. Egy pillanatra megtántorodott, a becsorgó szürke novemberi fény összesározta az arcát. Arra riadt, hogy hideg víz zuhog a tarkójára.
    Megtörölte az arcát és visszament a telefonhoz. Ahogy nézte a fehér készüléket, kisütött odakint és a függöny résein át vékony csíkokat rajzolt a falra a fény. Kihúzta a függönyöket és nyitott szemmel a napba nézett.
    Amikor a porszívóval az ágy mögé hajolt, vagy a sarkokat célozta meg, összecsi-kordította a fogait. Prüszkölt a felvert portól, pedig az menekült elõle, mint hajtók elõl a megriadt vadak. De nem kegyelmezett, halálos precizitással haladt centiméterrõl centiméterre, a fájdalmat egy sötét ablaktalan szobába zárva. A bömbölõ gép tulajdonképpen karja meghosszabbítása, vagy õ maga volt a bömbölõ gép. A szoba, a szobák így egészen másnak látszottak, új távlatok nyíltak, a falak megnõttek és összehúzódtak, az ablak, a fény kitöltötte az egész teret. Arra gondolt, hogy Veronika majd segít otthonosabbá rendezni itt mindent.
    Két és fél óra, számolgatta, két és fél óra, amíg ideér, a forgalomtól is függ, attól is, hogy milyen gyorsan tud áthatolni a városon, amíg idetalál, ha idetalál egyáltalán. De volt már nála egyszer, valamikor régen, két vagy három évvel ezelõtt, még az egyetem után, amikor utoljára voltak együtt, és az utolsó nyarat, a szabadságukat búcsúztatták. Azóta nem látták egymást, és nem beszéltek. Veronikától két levél jött, az elsõben arról írt, hogy Németországba megy, a másodikat már onnan küldte, honnan is? Hannover, Essen, Köln? Ez mindig kimegy a fejébõl. Keresni kezdte azt a levelet, felforgatta a fiókjait, az irattárcákat, táskát, hivatalos aktái között is megnézte, a látható rendbe egy láthatatlan rendetlenséget csempészett, de csak egy fényképet talált, egy fekete-fehér, poros, gyûrött szélû fotót.
    Nézte a képet, azon az utolsó nyáron készült, annak is a végén, egy átmulatott, átmarháskodott, hosszú nyaralás után. Lenn voltak valahol a Tiszta-parton, egy koszos kis nyaralóban, és csak a diplomaosztóra mentek vissza Pestre. Ez a kép a diplomaosztó után készült, a Citadellán, ahol elváltak végül, és ahol utoljára megittak még egy sört. Ott vannak mind a négyen, balról Diósi Pali, mellette Sándor, majd Veronika és õ. Mind a ketten, Sándor és õ is ölelik Veronikát, és kacagnak a kora õszi napsütésben.
    Visszarakta a képet a tárcájába. Azóta nem látta, mióta Veronika második levelét megkapta. Akkor elhatározta, hogy kizárja az életébõl. Túl sokat jelentett neki és túlságosan nagy ûrt hagyott maga után. Pedig nem volt szerelmes belé. Vagyis hát megfogalmazni ezt sohasem tudta pontosan. Veronika inkább Sándorhoz húzott, Sándor viszont nem akarta a barátságukat veszélybe sodorni egy valószínûleg rövid és rosszízû kaland kedvéért. Veronikai ugyanis eléggé megbízhatatlan nõ volt, és a férfiakat az életében sohasem tartották számon. Tabu volt, nem beszéltek róla.
    Az idõ múlása már-már elviselhetetlenül kicsire zsugorodott össze az agyban. Arra gondolt, hogy így legalább elég ideje lesz felkészülni, elõkészíteni a terepet, és lejátszani magában a múlt eseményeit.
    Veronikának a rakott krumpli volt a kedvence. Amíg a fõtt tojás héját szedegette, az apró mozaikdarabokból összerakta az arcát, de ez az arc egészen más volt, mint a fényképen. Nem is értette a dolgot, ez egy szomorú, fáradt arc volt, és Veronika örökké nevetett. Nevetett és felmelegítette õket. Ha Veronika ott volt, nem fáztak többé.
    A rakott krumplit fél négykor vette ki a sütõbõl, számítása szerint még egy óra, míg megérkezik. Lement egy éjjel-nappali boltba, és bevásárolt borból, gyümölcsökbõl. Telerakta a hûtõt, de a vörösbort nem tette be, hadd maradjon meg a tüze. Már csak a tálalás volt hátra, bevitte a nappaliba az asztalt és szétnyitotta. A székeket is behordta hozzá. Nem tudta ugyan elképzelni, hogyan fog mindezt megtörténni, de ösztönei azt súgták, hogy legyen tartózkodóbb, hivatalosabb. Veronika a kényelmes fotelekben otthonosan érezné magát, vagyis elõnnyel indulhatna. Pista nem akarta hogy Veronika otthonosan érezze magát és elõnnyel induljon. Azt akarta, hogy õ legyen fölényben. Legalább az elején.
    Nem merte felhívni. Hogy hol jár, mi van vele, talán beugrik máshoz is, de nem, ha tényleg Hegyeshalomnál volt, amikor telefonált, akkor az két és fél óra, ez kétségtelen. Nincs ideje máshová is menni, tehát egyenesen ide jön. Pista most gondolt erre elõször. Egyenesen hozzá jön. Ez megzavarta. Két év után, két év hallgatása után miért épp hozzá. Talán Sándort is felhívta. Vagy még talán Palit is. De õk nem érnek rá. Nem akarják látni. Nem akarják tudni, hogy él.
    Tulajdonképpen õ sem akarta tudni, hogy él. Úgy csöppent most is ebbe a helyzetbe, hogy nem volt választása. De hát Veronika mindig ilyen volt, az embernek nem volt választása mellette.
    Szabályos kört írt le a fejével: már egész megszokta a fájdalmat. Máskor is így van, megszokja, elfelejti, és ha elõjön, szinte csodálkozik rajta. Csak a hirtelen mozdulatokkal kell vigyázni, a szabálytalan, kifordult testhelyzetekkel, azokkal a pillanatokkal, amikor valami az eszébe villan. Mert a villanást egy másik villanás követi, a nyakcsigolyák körül.
    Mégis meg kell borotválkoznia, döntötte el, hosszas és beható vizsgálatok után. Még a régi módszerrel borotválkozott néha, ha ideje engedte és volt hangulata hozzá, felverte a habot a baltenyerében és az arcára kente. Rövid szakaszokat vágott le. Kikapcsolta a zenét, hogy hallja a szõrszálak sercegését, ahogy az elmúlással viaskodnak.
    Készen állt minden, a nyakkendõt is megkötötte, amolyan félig lezseren, ahogy egy házigazdához illik, amikor egy régi barátot vár. Még fél óra volt és a gyomrában apró ördögök jártak táncot. Vizsgák elõttrõl ismerte ezt a fajta idegességet, amikor az ismeretlentõl retteg az ember: szerette is meg nem is. Most határozottan nagyon nem szerette, de ezt most nem lehetet elhalasztani, elodázni, nem lehetett kitérni elõle.
    Egy fotelbe dõlt le, pihenni, várni, lábát a dohányzóasztal üveglapjára tette. Nehéz volt kényelmesen elhelyezkednie, végre talált egy pozíciót, amiben a nyakizmai úgy feszültek meg, hogy a fájás szinte kellemes, majdhogynem kéjes érzéseket okozott. Végigsimította a bõrbõl feszesen kitüremkedõ csigolyákat.
    Az egyik csigolyát kiakasztják az akasztás elõtt, és a kiakasztott csigolya mint egy éles penge, ahogy a test aláhull, elmetszi a gerincvelõt. Nem olyan régen olvasott errõl. Vajon melyik csigolya lehet, amit kiakasztanak? És puszta kézzel? Tapogatta a csontjait és erõsödött benne a borzongás. Egy mozdulat és vége, nincs többé semmi. Ha megtalálja ezt a darabkát, ezt a gümõt, és elmozdítja. Feje lehanyatlik, csak egy halk sercenés, mint amikor fellobban egy gyufaszál, és a gerincvelõbe az a pengeéles csontdarab beléhatol, átvágja. Még él egy darabig. A délutáni szûrt fény elhalványodik, a bútoroknak azonos színük, illatuk lesz. Aztán minden összeolvad egy nagy szürkeségbe.
    A fájdalom, mely újra a nyakába hasított és egészen a talpáig futott végig, nem érdekelte, amikor felpattant a fotelbõl. Túl közel érezte magát ahhoz, amit csak félelmében képzelt el. Félt, hogy képes lenne megtenni. Kívülrõl nézte magát. Félt, hogy amit csak a gondolataiban élt végig, a keze elindítja. Nézte a kezét. Nem remegett, egyenletesen áramlott benne a vér.
    Már csak percek voltak hátra. Az órát nézte, mely a fotel mögött függött a falon. Az óra nem járt. Azóta, mióta megkapta, nem járt, de nem bánta. Legalább így naponta kétszer tökéletesen pontos, és néha azt az érzést keltette, hogy megállt az idõ. Most különösen ez az érzése volt, hogy nem az óra romlott el, hanem a világ, amelyben az óra van.
    Az ablakhoz ment, kinézett. A nap vörös volt, és már félig eltakarták a tízemeletes házak. Ekkor döntötte el. Ekkor villant agyába megint a gerincvelõ, ahogy megfeszül és elpattan.
    Elképzelte Veronikát, ahogy a csengõt nyomja, kopog, dörömböl, megcsörgeti a telefont, újra meg újra, egyre türelmetlenebbül. Aztán ahogy kétségbe esik. Ahogy mentõkért telefonál, vagy csüggedten megfutamodik. Ahogy autóba ül, és elkezdi a Sándor számát keresni a noteszében.
    Elképzelte, de mégsem tudta tökéletesen elképelni. Az a nõ megint nem Veronika volt, az a szomorú tekintet, sápadt arc, tehetetlen félelem nem tartozhattak hozzá. De nem hagyta magát, konokul továbbpergette a filmet, és az a görcs a gyomrában lassan felengedett.
    Valami mégsem hagyta nyugodni, a bizonytalanság, a kérdés, hogy mit akar tõle. És a kérdések tovább, hogy mi történt vele, és mi fog vele történni. Miért hozzá jön. És elõször. És Hannover, Essen, Köln. A Citadella. Az a nyár. És nyárutó. És hogy mikor tanult meg vezetni.
    Magát a hóhér helyében érezve Szakolczai Pista végigtapogatta a nyakcsigolyáit. Szakértelemmel kiválasztotta a megfelelõ csontot és lassan, körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte. A testét melegség öntötte el. Fejét oldalra biccentette, elõször jobbra, aztán balra, egyenletes tempóban, majd elõre és hátra is. A nyakfájás abbamaradt, mintha elvágták volna.
    Odakint autó fékezett, és a kora esti szürkületbe egy fényszóró éles fénye hatolt. Pista tudta, hogy Veronika jött meg, az ablakhoz sietett, de már nem látott semmi. Ebben a pillanatban a lépcsõházból cipõkopogás hangja visszhangzott az emeletek felé. És ezt már nem lehetett félreérteni, elvéteni, ez Veronika cipõinek a kopogása volt. Ezt ezer közül is megismerte, mert összetéveszthetetlen, ahogy az esõ szaga is összetéveszthetetlen, amit magával sodor a szél. Pista most ezt a fanyar, nedves esõszagot érezte. És az esõ jött, kényelmesen és megállíthatatlanul közeledett, és már ott volt az ajtó mögött. Pista elindult, hogy kinyissa elõtte.

BOLDOG DEZSÕ

Életemlék

A madarak lezuhantak akkor aztán föltámadtak mégis
 (de nem volt hova támadni fel)
a költõk legyintgettek és ittak és bámulták a tegnapelõttbõl érkezett sárgás esõket
én ott üldögéltem megszokott kalyibámban kasmírhoz közel
egy másik naprendszer helyett rendetlen labirintjában a térnek
a macskák nyugodtan doromboltak akkor zöld szemükben
huszonkét éves buddhista boszorkánylányok tekintete villant
gõzölgõ teácska forrt

Itt ülök e csillámló égitesten
a jános-hegyen (és az üvegtengereken) is túl
hol õrült erdõk zokognak éjjelente
és hajnalok taknya csomózza a fák lombjait
 (nem akarok több szentembert s pszichológust látni suttogtad
 és elbúcsúztál halott futballcipõdtõl
 odalent trolibuszok kanyarogtak az egyikbõl
 elõragyogott vörös fejed valamint az átvágott torkú lány
 aki mosolygott)
mert sokan vannak mondják az elárasztottak
egy másik naprendszerében a térnek
az eleve lemondók az elevenek
egy másik erdõ mélyén
 (a balkezesekbõl immár jobbkezes lett
 és fordítva játssza vivaldit
 és lát képtelen írógépeket turkálgat egy szonettkupacban)
 (és csak üldögél
 a holdról felsepert hamu közepében)
valaki fordítva játssza bennem a telet
valaki végképp hazatér elfelejtett városaitokból
(vihar jön megint ideje van egy kis beethovennek)
megint kizuhant egy karácsonyfa az ablakon
egy mosógép
és bámul utánuk szélütötte szemmel
(a madarak feltámadtak
tárgyaink pedig szétszórva heverésznek a mindenségben)
 

Pátosz

1. (Hozzád)

Ahogy a tavalyi avar a lábad alatt
ahogy a hangyák mindig egy irányban
ahogy tükröd ami megmondja néked
és tégelyébõl a soha ki nem fogyó arckrém -
mert tudd aki szárnyakat növeszt az óceánba hull
mert termõ lét és õsködök között
egy õszi légy a volt-világból visszaszáll
napom lemegy és a puskatust fogom
(és nincs megnyugvás és nincs halál)

2. (Magamhoz)

Ahonnan a világ elszelelt
ahonnan elsõ pokolkörödbe lépsz
ahol bõszes vidámságod eltûnik
(az a félisteni röhöghetnék)
íródnak
egyetlen életedhülyeség-folyama verseid
ahol a hasztalan üzemelõ múlt
és a lámpás ahogy a benti térben lángol
a porból lettél bolyongó démonná leszel stb…

(elrettenteni nem tud már a világ se magától)

LÁSZLÓFFY CSABA

Anakreón és a világháló

Szepes Erikának*

Világháló! Pazar megoldás - csak hát
a székfoglaló beszéddel mi lesz?
A sörbárban a klasszikusok hagyják:
szklerózisukon kívül senkihez

nincs közöd. Tanúskodik az utókor
(ha van kinek, és lesz, aki imád),
hogy latorkert óvott a riadótól,
s sárkányfogveteményt falt a világ.

Anakreón, nyomorodott vigéc,
nem vagy poéta már, meszes aortád
ketyeghet interneten, semmi vész,
sírod csak egy lerobbant, csiszlik ország.
 

(Balladai ráadás)
 

Ne búsulj, Föld,

testem is kenetté lesz;
személyem, mint egy hascsikarás - félek,
kiszáll belõlem. "Ördögfing" (ne érezz
többet, minthogy e purcintásnyi élet
a te szavadtól nyer némi értelmet,
Villon). Míg illat ostromolja orrunk
s a vágy nyugtalanító, könnyû felleg,
azt képzeljük: fontos és sok a dolgunk,
holott akár a por, csak tétovázva,
a görnyedést feledtetõn gomolygunk.
Legtöbbször, persze, hiszékenyen - hátha
nem sürget semmi, hogy összeomoljunk.
 


* A költõ ezzel a három verssel ajándékozott meg
 "Anakreón-variációk" címû könyvem megjelenésekor. Sz. E.
 
 

Ijesztés Anakreónnal

"Ideje ágyba bújni…"
(Vas István)

Olykor már hihetõ is
az örök hihetetlen
hogy vége lesz a láznak
s a nõk haja az illat
oly messzire elillan -
gyöngécske erejével
a hirtelen hidegben
a férfi nem is érez
csak vacogást csak szégyent
véreres szemfehérjén
csak értelem ha villan
s mint réti sas magasból
szigorral és keményen
kockázatát bemérve
a gõg s a részegítõ
vágy tûntével növekszik
a távolság a mélybe

a szív már nem világít
csak kalimpál s a láb is
lapos utakat áhít
nem ijeszt a sebesség
a cél sem ámít (még egy
kevés lélegzetével - - - -)
mi gondod már hazáig?
 

A nosztalgia végkihívása

Hogyne lehetne hinni a génutakon
áttûnõ emlékeknek, amikor
rég elsüllyedt szigetvilág felé
vonulnak még ma is a néhai
vándormadárrajok utódai.

Széthordott üstök, mozsarak lármáját
túldübörgõ fogolyszerelvény és a
kivándorlók árvízzel, árveréssel
sújtott birtoka: számûzött emlékeink.

Elmosódott könyvillusztráció-
részletek - nincs más látvány egy ilyen
ködös és zivataros reggelen -
(mit ér a hóborttal harmatozott
nagyapa-hormonoktól feldagasztott
kitalációk magángyûjteménye?)

A pinceboltozat homálya is
testet rejtegetõ szürke daróc,
szakállukkal halál csontüregébõl
integetõ szerzetesárnyaké.

Mint szimmetriát sértõ sok kacat,
vegyes portéka - kihûlt porcelán-
törmelék, kiürült képkeretek -,
az ûrhuzatban észrevétlenül
lemorzsolódnak a szecesszió
lepréselt szirmai, indái is.

Borzongásaink õsbozótja, ó,
bújócskaérintések bársonya!

KÉPES GÁBOR

Utas és világ

Sanyi bácsi ha buszra szállt
oly hitelesen tudott inogni
hogy négy kamasz pattant fel
õ morogva leült két helyet foglalt
egyet magának egyet pedig
a zacskó paradicsomnak
mert utálta fogni
megtámasztotta behemót botját
s minden templomra keresztet vetett
látszott meztelen karján
a kék tetoválás hogy: Édesanyám
s a fehér foltok amiket magára szedett
Sanyi bácsi igazi pesti vagány volt
ha leszállni készült a vészjelzõt nyomta
a busz fékezett a vezetõ rázta az öklét
hatalmas volt mint önmaga szobra
Sanyi bácsi meg bocsánatkérõn
az orra alatt egy nagyot anyázott
büdös kölykét hogy nem érti meg
a két megálló közt van neki dolga
Sanyi bácsi ha buszra szállt mindig
egyedül volt és vacogva fázott
az orra alatt egy nagyot anyázott
ménkû essen e szemtelen korba
 

A Pentagon-legenda

Sanyi bácsi nemmel szavazott Európára
minek ide a sok dán és német
a tabániakat is utálom eléggé
s a józsefváros a másik véglet
szabad és független Sanyi bácsink
naphosszat csak a rádiót nyúzza
jobb szereti ha a cigány húzza
s a híreket csak tompított hanggal
ha irakban felrobbant néhány kósza bomba
Sanyi bácsi már elõre tudja
menni kell menni metróba bújni
Sanyi bácsi már angolul tanul
ju ár máj desztini - remegve súgja
a zenét egy szemetes dübörgi vadul

(2003-as katonanóta)

SZARVAS JÁNOS

Barba

Akkor már tíz napja ringatta hajónkat az Atlanti-óceán. A magas északról, a Sarkkörön túli norvég kikötõbõl indultunk, hogy jó egy havi hajózás után horgonyt vethessünk majd a dél-amerikai La Plata-öböl kikötõjében, Montevideóban.
    A többezer tonnányi rakomány csak fél terhe volt ugyan hajónknak, de mit tehettünk? Abban az idõben a tengerhajózás is megszenvedte a gazdasági válságot. Gyakran keresztezték utunkat a Kanadából félig rakottan útnak eredõ hajók, hogy késõbb, Európából holt teherrel, ballaszttal térjenek vissza az Öt-tó vidékére. Nekünk ekkor még jutott fuvar, s reméltük, a visszaút sem lesz veszteséges. Kapitányunk, a világot járt, tapasztalt, õsz szakállú "Barba" reménykedett: lesz még szõlõ s lágy kenyér…
    Valahányszor beszédbe elegyedett velünk, szívünkbe hitet s reményt plántált bölcs elõrelátásával, de nyugalmat, biztonságot, tartást kölcsönzött csupán a megjelenésével is. Szava erõt, meggyõzõdést sugallt, ha a hosszú hajóutak alatt csüggedni látszottunk. Jelenség volt az öreg, s már elõre sajnáltuk, hogy rövidesen nyugdíjba vonul. Hatvan évesen és rakoncátlankodó szívvel, romló egészséggel már nem illik sehol a kommandóra, hangoztatta. Szerettük õt, mert nemcsak parancsnokunk, de ha kellett, apánk helyett apánk is volt egy személyben. Nemcsak mi, fiatalok, de a beosztott tisztek is rajongtak érte. Tudása, értékítélete, a társasági életben való jártassága lenyûgözött bennünket. No, és a józansága. Mert hiába volt telítve hûtõszekrénye nemesebbnél nemesebb italokkal, õ mértéket tartott. Soha senki nem látta ittasnak, és a személyzettõl is mértéket követelt.
    A hajó szalonjában pedig, akárcsak a parancsnoki hídon, részére fenntartott hely, egy bõrfonatú karosszék - vagy ahogy a hajózsargon nevezte - a "trón" illette meg. Helyét senki el nem foglalhatta, de ha mégis, akkor úgy megfizetett érte, mint az a bohóckodó ifjú matróz, aki még nem ismerve a helyi szokásokat, egy óvatlan pillanatban kapitányunk helyére ülve figurázta ki az öreget. "Kettõ fok balra, teljes gõzzel elõre" - rögtönözte nyegle modorában, és a következmény nem is maradt el: matróztársai utálták ki maguk közül, s reméltük, többé nem fordulhat elõ ilyen szentségtörés. Hiszen az õ ülõhelyét még helyettese sem merészelte elfoglalni, tisztelve ezzel "Isten után az elsõt".
    Indulás után rendszerint éjszakánként tûnt fel a Hídon, hogy rövid ellenõrzés után ismét belevesse magát a munkába. Dolgozott: írt, olvasott s gépelt. Sürgönyeibe senki bele nem pillanthatott. Hétpecsétes titok volt tartalmuk.
    Miután rendszeresen végigjárta a fedélzetet, bepillantott a gépházba is, mert szerette hallgatni a gépek dohogását, beszippantani a kenõolaj sajátos illatát. Valamikor maga is gépészként kezdte, s megjárt minden lépcsõfokot a ranglistán, míg kapitányi vizsgát nem tett. Elmondhatta, hogy él-hal a hajózásért… Körútja végén a Hídon levõ vedlett bõrfoteljébe ereszkedett, hogy az útvonalterv részleteivel foglalkozzon. Ilyenkor látszólag megnyugodott. Már amennyire megnyugodhatott bármikor is egy tengerészkapitány.
    Végül felpillantva az irományokból új tempót diktált a kormányosnak: - Kettõ fok jobbra… Irány 182 fok dél… Tartani a kurzust… Teljes gõz!
    Laja, az elsõtisztünk ilyenkor elismerõen bólintott Barba felé, aki tévedhetetlennek bizonyult a navigáció tudományában. De egyre gyakrabban tûnt fel az is, hogy kapitányunkat valami bántja. Valahányszor kisétált a farfedélzetre, hosszan bámulta a hajó sodorvizét vagy a szélben lobogó nemzeti trikolort, s gondolatban messze járt. Hogy családja volt-e, vagy van-e, nem tudhattuk, soha senkivel nem osztotta meg magángondjait. Bizalmas körökben ugyan az a szóbeszéd járta, hogy fiatal tisztként egyik hazautazása alkalmával a vonaton megismerkedett egy lánnyal, kit hazáig kísért, és azon melegében, kissé illumináltan, megkérte szüleitõl a kezét, ám azok elutasították azzal, hogy tengerészhez, világcsavargóhoz nem adják a lányukat. Ennek ellenére házasságot kötöttek, de amikor az elsõ rövid hajóútjáról hazatért, asszonyát egy másik férfival kettesben találta a hitvesei ágyban. Csalódását  - rebesgették - azóta sem heverte ki. Úgy tûnt, számára mi, a hajó személyzete maradtunk a családja, a fogadott fiai, s mi nem is csalatkoztunk benne. Hallgatólagosan bár, de elfogadtuk atyai gondoskodását. Ha néhanapján akadt valami fegyelmi ügy, azt megtanácskozta ugyan tisztjeivel, de végül maga döntött, és mindig jól…
    Csak egyvalamitõl félt, de attól nagyon: rettegte a napot, amikor majd egyszer idegen, úgynevezett "olcsólobogó" alá kényszerül a hajója. Mert minden jel arra mutatott, hogy egyre szaporodik azoknak az államoknak a száma, amelyek felajánlják lobogóikat más nemzetek hajósvállalatai számára, nem számolva azzal, hogy a lobogóváltással szinte hazát cserél a személyzet. Ilyenkor érzi igazán a tengerész, hogy "szívet cseréljen az, aki hazát cserél". Amikor munkaértekezletet tartottunk, gyakran ecsetelte az olcsólobogó elõnyét és hátrányát: a tulajdonosok számára kedvezõ adómentességet, de hangsúlyozta a személyzetet sújtó hátrányokat, a szociális ellátatlanságot, a biztosítás nehézségeit. Elrettentõ példaként említette, (mert példákban bõvelkedett), hogy amikor az egyik európai állam tengerész szakszervezetének tagjai megtagadták az "olcsólobogós" hajók ki- és berakását kikötõikben, rögvest egy másik, akkori világhatalom szakszervezete is csatlakozott hozzájuk: buzdította, szolidaritásáról biztosította õket, de elhallgatta, hogy nekik ugyanakkor több mint másfélszáz hajójuk fut olcsólobogó alatt. "Ennyit errõl…" - mondta, s mi ittuk szavait. Tanulhattunk tõle…
    Amikor egy ízben a foteljában ülve ismét csendesen elszunnyadt, a Hídon az ilyenkor szokásos csend honolt. A tisztek is lábujjhegyen járkáltak. Sõt, a kis hajósinas se zavarta meg álmát, inkább visszafordult a gõzölgõ kávéscsészével. "Majd, ha felébred" - morcogta, fenséges konyakos kávé illatot hagyva maga után. Mert Barba a konyakot szíve serkentõjének tartotta, fõleg amikor szívtáji panaszai kiújultak. Elhallgatta ugyan a betegségét, de maradhat-e bármi is titokban egy hajó zárt közösségében?
    Rádiósunk sürgõs rádióüzenettel lépett Barbához, de hasztalan ébresztgette.
    - Meghalt… A Barba meghalt! - suttogta döbbenten, s az elsõtiszthez, Lajához fordult. - Kapitány úr… a parancsnok meghalt.
    Laja a tisztekbõl bizottságot alakítva jegyzõkönyvet vett fel, miután alaposan átvizsgálták a holttestet. Az ölében megtalált távirat mindent megmagyarázott: "Lobogóváltás. Libériai zászlót felhúzni. Anyakikötõ: Monrovia. Az új Regiszter száma…"
    Tehát bekövetkezett az, amit egyetlen csepp vérünk sem kívánt. "Olcsólobogó" leng ezután felettünk, s a rettegett hír tragédiát okozott. A jóságos, megfáradt szív ekkora gond terhét már nem viselhette el. Örökre elpihent… Pedig nem sok idõn múlt, hiszen rövidesen törölték a kapitányunkra végzetes elhamarkodottan, idejekorán kiadott közleményt az alábbi szöveggel: "Elõzõ utasítás visszavonva. Lobogó marad…"
    A szabályzat szerint jártunk el. Hûtõkamra híján két óra múlva a tengerbe kell temetni a halottat,  ha ez alatt az idõ alatt nem találunk kikötõt. Márpedig a legközelebbi kikötõ több napi hajóútra volt tõlünk. Kapitányi díszbe öltöztettük, kitüntetéseit - volt egy pár - mellére tûzve helyeztük testét a vitorlavászon-zsákba. Lábára súlyos vasak kerültek, hogy biztosan a mélybe merüljön, majd "varrattal" rögzítettük szemfedelét. Nemzeti lobogóval vontuk be ravatalát, s miután mindahányan elbúcsúztunk, az elsõtiszt, aki immár átvette a parancsnokságot, elmondta a tengerész imát. Ezután két markos legény megemelte a palló végét és a tengerbe csúsztatta a tetemet. Halk loccsanás hallatszott csupán, amikor átadtuk Barbát az örökkévalóságnak.
    Hajónk kört írt le a jeltelen sír helyén, míg a hajókürt fájdalmasan búgó hangját el nem nyelte a végtelen messzeség.