MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az unokák, a társadalom és
a google.com

Négy unoka kering körülöttem. Kettõ még nagyon kicsi, azok csak felváltva sírnak, de a nagyobbak már arra is képesek, hogy szétrombolják a lakásunkat. A pofozás szülõi feladatkör, egy nagypapa legfeljebb helytelenítõen csóválhatja a fejét, ám azt is mosolyogva. Ülök hát közöttük, és igyekszem megoldani a társadalomfilozófia néhány alapvetõ kérdését.
    Módszeresen gondolkodván, a legelsõ probléma itt az lenne, mit értsünk társadalmon. Amikor az unokák alszanak vagy más pásztorolja õket, van idõm a legfontosabb szakirodalom átlapozására, de sehol nem találtam egy valamire való meghatározást. Tudós barátaimra is rátelefonáltam, nem több sikerrel, míg végül a hazai gazdaságpszichológia atyamestere, Garai Laci fel nem világosított, hogy az interneten van egy "google.com" nevû program, ha abba különbözõ nyelveken beütöm a keresett fogalmat, képernyõre sikeríthetek minden olyan szöveget, amelyben e kifejezés elõfordul.
    Hûha.
    Lelkesedésem meredeken csökkent, amikor rájöttem, hogy a "társadalom", "Gesellschaft", "society" stb. szavakat tartalmazó szövegek áttekintésére nemcsak az én életem kevés, de az unokáimé se lenne elég, még akkor se, ha most rögtön abbahagynák a gardróbszekrény tartalmának kicibálását, s minden - elképesztõen nagy - energiájukat a google.com tanulmányozásának szentelnék. Ravasz ember lévén, áttértem a "társadalomfogalom", "társadalom-meghatározás" meg "társadalom definíciója" stb. fordulatok keresésére, s itt már emberibb léptékû eredményekkel állhattam szemközt. Meg is tudtam, mi az "információs társadalom meghatározása", a "posztmodern társadalom definíciója", a "jóléti társadalom fogalma" stb. a legkülönfélébb felfogásokban, s még azt is közölték velem egyes szövegek, hogy napjainkra "a társadalomfogalom kiüresedett", meg olyasféléket, hogy "a társadalom fogalma immár nem a totalitás filozófiai kategóriájára épül". Arról azonban, hogy a társadalom mint olyan micsoda, s mi üresedett ki és mi nem épül immár erre vagy arra, egyetlen kivétellel sehol nem volt szó.
    Olyan ez, mintha pontosan tudnám, mi az, hogy Soma unokám, Totó unokám, Robi unokám és Kamilla unokám, s még azt is, hogy az unokáim bekakáltak, de arra nem tudnék válaszolni, mit jelent az, hogy unoka. Az az egyetlen hely ugyanis, hogy "a társadalom fogalma" kifejezés elõfordult, egy tanszéki vizsgatétel-jegyzék volt, ahonnan csak azt lehetett megtudni hogy a vizsgázóknak tudniuk kellene, mi a társadalom fogalma.
    Szegény vizsgázók.
    A tévé egyik most divatos sörreklámjából úgy értesültem, ilyenkor gondolkodni kell. Ezt megtéve arra a következtetésre jutottam, hogy társadalmaknak azokat az emberi közösségeket nevezzük, amelyek önállóan, más emberi közösségekkel fenntartott szükségszerû kapcsolatok nélkül is fejlõdõképesen mûködni tudnak. A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy a társadalmak általában többé-kevésbe szoros kapcsolatban állnak egymással, sõt: fejlõdésük ütemét is lényegesen befolyásolja, hogy e kapcsolatok milyenek. Önálló társadalmaknak azonban csak akkor nevezhetõk, ha ezek hiányában is mûködõképesek, s a történelemben számos példáját találjuk annak is, hogy egyes társadalmak - gondoljunk az Amerika felfedezése elõtti azték és inka társadalomra, a csendes-óceáni szigetekre, Japán elzárkózásának évszázadaira, Tibetre - földrajzi vagy politikai okok miatt teljes vagy túlnyomó mértékû elszigeteltségben tudtak élni. Ezzel szemben minden más közösségtípusnak szükségszerû kapcsolatban kell állnia más közösségekkel, különben létezése vagy fejlõdõképessége megszûnik; azaz minden egyéb közösség csak egy-egy társadalmon belül, annak alkotóelemeként életképes. Könnyû ezt belátni, ha megfontoljuk, hogy még a legnagyobb "társadalmi nagycsoportok", az osztályok se tudnának meglenni az egymással folytatott árucsere nélkül, s a tõkés osztály és a munkásosztály éppenséggel automatikusan megszûnne, ha nem lenne, aki munkabérért dolgozna vagy a bért kifizesse.
    Az emberi közösségek a családoktól, baráti kapcsolatoktól a munkahelyi kollektívákon, tudományos vagy mûvészeti egyesületeken és futballdrukker-egyleteken át a társadalmi osztályokig rendkívül sokfélék lehetnek. Minden közösségre egyaránt jellemzõ azonban az, hogy
    a) tagjaikat közös érdekek kapcsolják össze,
    b) akik ilyen érdekeik érvényesítése végett együttmûködnek egymással.
    Közös érdekek és együttmûködés nélkül az emberek, akárhányan is vannak, nem alkotnak közösséget, csupán sokadalmat, csoportosulást, véletlenszerûen feltorlódó tömeget. A társadalomnak nevezett közösséget viszont - a fentieknek megfelelõen - az jellemzi, hogy a tagjai összekapcsolódó érdekek körének a közösség minden egyes tagjára kiterjedõ, legalapvetõbb érdekeket kell magában foglalnia. Ezek:
    a) a közösség fejlõdéséhez szükséges anyagi és szellemi javak elõteremtése,
    b) az együttélés rendjének szabályozása,
    c) a külsõ veszélyek elhárítása.
    A társadalomnak nevezhetõ közösségek tagjait ezeknek az érdekeknek mindig szükségképpen össze kell kapcsolniuk. Korról korra változók viszont azok a konkrét szükségletek, amelyek az ilyen érdekek mögött meghúzódnak. Barlangi õseink társadalmainak a szellemi javakkal kapcsolatos szükségleteit még kielégítették a tábortûz melletti beszélgetések; ma már e szükségletek az egyetemi oktatáson túli, posztgraduális képzés intézményeinek mûködtetését is megkövetelik.
    A közösség fenntartásához szükséges anyagi és szellemi javak elõteremtésével kapcsolatban megjegyzendõ, hogy ez csak rövid távon korlátozódhat a napi szükségletek kielégítésére. Történelmi léptékben itt mind az anyagi, mind a szellemi javak egyre bõvülõ újrateremtésére van szükség, különben a fejlõdés megtorpan, és az elmaradt társadalmak összeroppannak a fejlettebbek fegyveres vagy kulturális erõinek nyomása alatt.
    Ezek a társadalom minden tagját összekapcsoló érdekek nagyon érdekesek. Óhatatlanul felötlik az emberben az a kérdés, ugyan miféle érdekek fûztek egy rabszolgát a rabszolgatartóhoz? Avagy engem a kormányok tagjaihoz és bankvezérekhez, akik - miközben mit sem sejtve mosolygok tomboló unokáimra - elinflálhatják nyugdíjamat, bankcsõdökkel elsikkaszthatják megtakarított filléreimet s egy egyszerû gyógyszer-áremeléssel még halálra is ítélhetnek.
    E probléma megoldásához kiindulópontként szolgálhat Max Weber megállapítása, miszerint "minden igazi uralmi viszonyhoz hozzátartozik az engedelmeskedni akarásnak egy bizonyos minimuma, tehát az engedelmeskedéshez fûzõdõ (külsõ vagy belsõ) érdek". S bizony, ahogyan ezt Engels oly éleselméjûen kimutatta, a rabszolgaság intézményének bevezetése nélkül egyrészt megállt volna az emberi társadalmak fejlõdése, másrészt viszont ez az utólag oly borzasztónak tetszõ intézmény még az ilyen sorsra jutott embereknek is érdeke volt. Korábban ugyanis az egymással marakodó vagy egymásra vadászó hordákban élõ eleink a csatározásaik során elfogott embertársaikat egyszerûen megették. Késõbb, a kannibalizmusról leszokott törzsek vagy a nem rabszolgatartó civilizációk sem bántak szelídebben foglyaikkal; rövid úton lemészárolták vagy feláldozták õket isteneiknek.
    A normális történelmi helyzetekben tehát az alávetett osztályok nem egyszerûen áldozatai a történelmi fejlõdésnek, hanem haszonélvezõi is, az õ szabadságuk is mindig nagyobb, teljesebb, mégha nem is éri el az uralkodó osztályok szabadságlehetõségeinek mértékét. Az a történelmi fejlõdés, amelyik - legalább lehetõség szerint - nem kamatozik az osztályszerkezet valamennyi lépcsõfokán még az adott nemzedékek életében, hanem korlátozza a már elért szabadságot, visszaveszi jelenünk értékeit valamiféle távoli jövõ nevében, nem fejlõdés, hanem visszafejlõdés, a haladás mezében elkövetett reakciós történelmi bûntett. Ami - sajnos - eléggé gyakori, Marcusénak nagyon igaza van, amikor megállapítja, hogy a despotikus uralmak mindenféle ésszerû indok nélkül "fölösleges elnyomással" is sújtják a tömegeket.
    Jó lenne alaposan megfontolni, a mi társadalmunk hogyan fest e tekintetben, de nincs rá lehetõség: az unokáim most kezdik kitépni a lapokat a legféltettebb szakkönyveimbõl. Nem mutatják a Max Weber által emlegetett "engedelmeskedni akarás minimumát" sem. Tehetik, õk nem társadalmak.


TABÁK ANDRÁS

"Alkalmasint"

Búcsú egy szótól

A szó, amelytõl most búcsút veszek, fura egy szó, nem vitás. Még a hangzása is az: "alkalmasint". Van benne valami fanyarkás zamat, enyhén ironikus mellékzönge, ugyanakkor némi hûvösen tartózkodó jelleg is, egyszóval stíluskaraktere, sajátos kifejezõereje van, távol áll attól a szürkeségtõl, ami a határozószók megszokott tulajdonsága. Mindig is kedveltem, megkülönböztetett vonzalom fûzött hozzá, aminek pontosan nem tudnám okát adni, mivel ez a vonzalom éppoly titokzatos és kifürkészhetetlen eredetû, mint általában a szavakkal kapcsolatos viszonyunk. Mindenesetre jó darab ideje bosszant már, hogy milyen mostohán és felelõtlenül bánnak vele, de azt magam se hittem volna, hogy a méltatlan bánásmód mennyire elharapódzott. Az utóbbi hónapokban ugyanis tettem egy kísérletet. Figyelni kezdtem elõfordulásait, és felfirkantottam magamnak, ha írásban vagy szóban találkoztam vele. Az összegyûlt példatár lesújtónak bizonyult, s még inkább elszomorítónak. A feljegyzett példák közül négy különösen jellemzõt közreadok. Íme!
    Mondat egy Irakkal kapcsolatos publicisztikából: "Ebben a vonatkozásban Bush elnök sohasem ingadozott, keményen bírálói szemébe vágta alkalmasinti kishitûségüket.¨
    Aztán egy kávéházbelsõt felvillantó versbõl:
    "Zene szól
    Alkalmasint pénztárgép zümmög..."

    Egy klasszikus román regény magyar fordításából: "Nem mindig, de alkalmasint köszönt, ha csak egy fõbiccentéssel is..."
    Végül pedig egy televíziós stúdióbeszélgetésbõl, amelyben a mûsorvezetõ így buzdította egyik vendégét: "Tessék csak közbeszólni, vágjon a szavamba alkalmasint, hadd pörögjön fel a mûsor!"
    Mi tetszik ki ebbõl a négy példából? Az, hogy a kolumnista, a költõ, a mûfordító és a mûsorvezetõ szerint az "alkalmasint" jelentése 'alkalmanként, néha, esetenként, alkalomadtán'. Holott a szó jelentése egészen más. Annyit tesz: 'feltehetõleg, hihetõleg, valószínûleg', s hogy a médiumokból közkedvelt (elborzasztó) szavát is idebiggyesszem: 'vélhetõleg'. Az említett idõszakban kilenc ízben jegyeztem fel a szó hibás használatát, és csak kétszer találkoztam - egy német ismeretterjesztõ munka fordításában meg egy lapunkbeli kritikában - helyes alkalmazásával.
    Ez már tagadhatatlanul tendencia. Mégpedig sokatmondó tendencia. Napjainkban - ha ugyan egyáltalán ráfanyalodnak néha még - a szót sokkal gyakrabban használják helytelenül, mint jól. Vajon miért? Azért, mert ritka szavaink közé tartozik? Vagy mert eredete annál is inkább elködösült, mivel az "-int" rag réges-rég kihalt nyelvünkbõl? Vagy csupán annak tudható be, hogy a nyelvérzékünk ezúttal megcsal bennünket?
    Bizony lehetséges. Valószínûleg (alkalmasint!) ugyanannak az elhomályosulásból fakadó jelentésváltozási folyamatnak vagyunk a tanúi, amely például a "negédes" szóval történt, úgy száz-százhúsz évvel ezelõtt. Ez a szó Ballagi Mór nevezetes szótárában (A magyar nyelv teljes szótára, 1873) így szerepel: negédes, mn. 'hetyke, rátarti', és különös módon még így értelmezi Bárczi Géza is (Magyar szófejtõ szótár, 1941): 'rátarti, büszke'. Pedig a szó, mely Ballagi korában még valóban egy jelentésû volt (Kármán József, Kemény Zsigmond, Vörösmarty és Jókai gyakorlata a példa rá, fõleg az utóbbi, aki gyakran és nagy elõszeretettel használta, kivált delnõkre alkalmazva), 1941-ben már nem volt az, sõt már két jelentésû sem volt, hanem teljességgel más jelentést vett fel: 'magakelletõ, szenvelgõ, finomkodó, édeskés'. (Érdekes, hogy ugyanakkor Póra Ferenc 1907-ben [!] kiadott, kevéssé ismert, de ma is haszonnal forgatható kézikönyvében a szó kizárólag megváltozott, új jelentésében szerepel.) Valamikor a tizenkilencedik század utolsó negyedében kezdõdött meg a "negédes" tartalmi átalakulása (Mikszáth és Tolnai, mintegy átmenetként, mindkét értelmében élt vele), és a huszadik században - Bródyval és Krúdyval kezdõdõen - már alig akadt írónk, aki ne megváltozott jelentésében használta volna. S bár A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótára V. kötete (1966) a szó mindkét jelentését feltünteti, ma már alighanem csak nyelvészek és igen olvasott emberek ismerik eredeti jelentését.
    Nyilvánvalóan ez a jelentésváltozás zajlik le napjainkban az "alkalmasint"-tal is. Ahogy a "negédes"-ben a hibásan szótagnak értelmezett "édes", úgy az "alkal-masint"-ban a valóban alapszó "alkalom" lehet a ludas abban, hogy a nyelvérzék elbizonytalanodik, s tanácstalanságában a helytelen értelmezés mellett köt ki. Ha ugyan valóban puszta jelentésváltozás történik szavunkkal, és nem valami sokkal rosszabb - tudniillik az, hogy szõrén-szálán kikopik, sõt elvész nyelvünkbõl.
    Nagyon is fennáll ennek a veszélye. Amikor ugyanis egy szó valamely nyelvi közösség minden egyes tagja számára már nem ugyanazt jelenti, magyarán: ha többé nem egyértelmû, akkor annak a szónak jószerével befellegzett. Ideig-óráig még elvegetálhat, kolumnisták, költõk, mûfordítók, mûsorvezetõk kényének-szeszélyének kiszolgáltatva, de aztán eltûnik csöndben, észrevétlenül. És megjelenik mellette - mint ahogy egykor Ballagi szótárában ténylegesen - a képzeletbeli szomorú jel: †.
    Pedig igazán kár érte. Mert hiába írta róla kiváló nyelvmûvelõnk, Lõrincze Lajos, hogy "papíros ízû szó", az Értelmezõ Szótár meg azt, hogy "kissé régies, választékos", én változatlanul szeretem, frissnek és elevennek találom ma is. Meglehet persze, hogy elfogult vagyok iránta. Hogy még mindig túlságosan bensõséges szálakkal kötõdöm hozzá. Az 1960-70-es években ugyanis írtam egy nagyregényt - amely aztán Átmeneti emberek címmel csak 1981-ben jelent meg -, és regényem egyik hõsének választottam szavajárásául: "alkalmasint". Úgy éreztem, éppen eléggé jellegzetes és erõteljes szó ahhoz, hogy hozzájáruljon egy nem mindennapi, erõteljes karakter ábrázolásához, méghozzá bizonyos fanyar töltéssel.
    Sajnálom hát megmásíthatatlannak látszó elmúlását. Ha könnyet épp nem ejtek is érte, azért szomorú szívvel búcsúzom el tõle. Olyan ez, mint amikor közeli rokonát vagy meghitt, régi ismerõsét veszíti el az ember. És milyen régi szavunk vész el vele! Elsõ írásos elõfordulása - még "alkolmasint" alakban - Balassi halálának évébõl, 1594-bõl való.
 


OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Gazdagság

Öt könyvrõl

Ady, Kassák, József Attila, Ladányi s most Györe Imre - így festhet a szocializmus legkiemelkedõbb magyar költõinek névsora. Mert mára Györe is felsorakozott a legnagyobbak mellé, ha nem is annyira saját hanggal, mint az elõbbiek. De róla nem is a szocializmushoz való hûséget vagy épp a sajátos költõi személyiséget emelném ki, hanem anélkül, hogy másokat (pl. Benjámint, Garait, Simort) lebecsülnék, a gazdagságot, amellyel oly sok hangon tudja megszólítani a - többnyire keserû hangulatban levõ - olvasót. A ma már irodalomtörténeti fontosságú Z-füzetek sorozatában a megtisztelõ kerek számú 100. kötetkében lépett most elõ az Ezredvégben írt versek gyûjteményével (Viharváró). Felmutatja elõdeit, példaképeit s átformálja az õ mûvészi látásukat, hûséggel s továbblépve: Bosch, Botticelli, no meg a Biblia, azután Éluard, Majakovszkij, Brecht, a hazaiak közül épp Ady, Bartók, József Attila, Radnóti mûvét. De ír õ - szintén megbecsüléssel - Tandoriról is, akitõl pedig igencsak különbözik, hiszen Tandori költõi zsenialitása az, hogy mindent a feje tetejére állít, Györe viszont megáll az elõdök s a maga lábán. "Földhözragadt" - de fölfelé s elõre néz egészen a látomásosságig, melyben ha látja is a bukás s az azt követõ nyomorúság minden szomorúságát, a tisztulás fényeit veszi észre, hozza el, vetíti felénk, elénk. Közben egy-egy versen belül is megannyi ötlet s vele járó fordulat. A címadó vers például szinte impresszionisztikus képpel indul, majd a vihart megelõzõ nyomasztó atmoszféra kerekedik felül, hogy vad forradalmi lázadás látomása bontakozzék ki a mindössze alig több mint harminc soros költeményben. Mert Györe nemcsak széles látókörû költõ, hanem a sûrítés mestere is. Így pl. A tüdõ stb. címû, még rövidebb vers orvosi pontosságú leírását, nagyon is személyre vonatkozó s mégis általános érvényû, mert példamutató összegezés követi; a tragikus indítás, majd kifejtés után végül optimista lezárással.
    A kötet záróversében Amerikáról szólva az Egyesült Államok legnagyobb költõjét, Whitmant szólaltatja meg, átvéve Whitman szabadvers formáját és egész demokratikus, népi szemléletét, s ezt kérve számon a mai Amerikától. Van egy hatalmas Ady-verse is, amely a nagy elõd egész életmûvét összegezi, középpontban a hegeli-marxi elidegenedés ábrázolással ("Minden egész eltörött"), amit még (Adyval szemben is!) derûvel képes lezárni: "Valakik majd jönnek egyszer... s összerakják új Egésznek"...
    Van aztán itt egy másik, szintén nem jelentéktelen költõ: Szarka István, aki már két hatalmas kötetet tett le s ennek kiegészítéseként szintén egy füzetet a Szender a holdudvarban címût. (Curiosa Nova Kiadó). A két vaskos kötet egyike vers, a másik a versekhez fûzött reflexiók, magyarázatok, szinte Szabó Lõrinc posztumusz kötetéhez hasonlóan. De az új füzet önmagában is nemcsak megállja a helyét, hanem határozott fejlõdést, elmélyülést mutat. Szarka sem akármilyen író: a huszadik századnak a mesterségbelit tekintve legfontosabb vonulatát, az orvosírók sorát folytatja, amibõl a természettudományos mûveltség s vele összekapcsolódó humanizmus és materializmus a jellemzõ - Csehovtól Németh Lászlóig vagy Gottfried Bennig. Szarka versei bonyolultabbak, elvontabbak, intellektuálisabbak, áttételesebbek, mint a Györééi, mégsem "gazdagabbak", még kevésbé szuggesztívabbak. Ám nem szabad elvetnünk ezt a fajta - szintén elkötelezett - költészetet sem, van ebben "spiritus": táj- és természetszeretet, sõt természettudományosság, filozifikum; pontos leírások, a dolgok bonyolultságának tudása és ábrázolása, sõt politikum, a nemzeti emlékezettõl (Farkasölõ), igazi hazafiságon át (Hanyatt, Vizitáció MS mesternél), a mai "fene tulajdon-viszonyok", "burzsuá restauráció", "ókonzervatív IFJAK gyülemé"-nek, "külcsin a belrend" említésén át a "lakható világ", "szeretetreméltó Amerika" kívánásáig.
    Öröm olvasni s ismertetni egymás után két ily kitûnõ (noha kis) kötetet, mint ahogy öröm volt olvasni Csongor Rózsa sokszínû elbeszélés válogatását is, melynek címében ugyan csak egy szín van (Fekete hárászkendõ), ám tartalma sokkal színesebb. A legkedvesebb színekkel a könyves, író s politikus társakról szóló visszaemlékezések szolgálnak: egy könyvtárról; egy nehéz idõben megsegített íróról, aki a neki átadott versekrõl (nyilván okkal) lesújtó kritikával hálálta meg az életmentõ gesztust: Tersánszky-ról, Oravecz Pauláról, Lengyel Józsefrõl, Illyésrõl, Weisshaus Aladárról. Ügyes formai megoldások is vannak a kötetében: sokfelé utaló egyetlen oldalnyi mondat (A magány lépcsõin); mikrorealizmus (Mély seb); az idilliben induló nyaralás tragédiájának rögtön az írás elején történt exponálása, majd késõbbi kifejtése (Kései bûnbánat); játék az idõbeliséggel (Ikrek éjszakája) és így tovább. A legjobbak persze a személyes jellegû írások, bár ezek közül elhagytam volna a régiesen lelkendezõ ("szocreál") szibériai beszámolót. (Hét Krajcár Kiadó)
    Öröm nem olvasgatni, hanem nézegetni a Nagy Lajos Társaság alighanem legaktívabb tagjának Dániel Máriának grafikai gyûjteményét, amely szintén a Z-füzetekben jelent meg, eggyel Györe kötete elõtt, 99. számként. Dániel Mária remekül rajzol; ha kell, bonyolultan öszszetett, absztrakt tusrajzokat, ha kedve tartja, szigorúan realista mûveket, más-szor végsõkig leegyszerûsített "suhintásokat", melyek épp néhány vonásukkal lesznek telitalálattá. Van saját világa: páva-variációk, madárijesztõk, pálcika emberkék, s mindenben ott van az "izmusok", az avantgarde minden, ám sose embertelen tanulsága. Külön meg kell dicsérnünk a rajzokkal vetélkedõ kis értelmezéseket, amelyek az író Dániel Mária névjegyei.
    És megint csak öröm olvasgatni - mert folyamatosan olvasni nem könnyû  - két jókora kötetet: Kurcz Györgynek az Aforizmák aranykönyve és Aforizmák ezüstkönyve címû, tematikusan rendezett összeállítását. Bölcsmondások, idézetetek, ötletek párját ritkító válogatásáról van szó, amelyre még mint konkurens vállalkozásra is tekinthetnék, ha nem lenne önállóan megálló munka. Nekem is van három nagy kötetes, kiadós gyûjteményem, a Bölcsességek könyve.
    Nyilván lesznek akik ismerik, hiszen a belõle készült rövidebb kötetkékkel és CD-vel együtt már vagy 400 ezer példányban fogyott el, úgy hogy kétségtelen sikerét megirigyelte a cifra pályájú Nemere István (legutóbb a tévében azt bizonygatta, hogy nem Gagarin volt az elsõ ûrrepülõ), és még a címét is ellopta: szintén Bölcsességek könyve fõcímmel tett közzé egy tartalmilag jórészt tõlem átvett gyûjteményt. Így megy ez manapság nálunk. Szó sincs azonban ilyesmirõl Kurcz György esetében. Õ velem egyidejûleg, évtizedeken át dolgozott a saját hatalmas mûvén, amely - már csak eltérõ nézõpontjaink miatt is - jól egészíti ki az enyémet (azért is írtam hozzá elõszót). Itt is ajánlom mindazoknak, akik a legfontosabb eszmék, gondolatok efféle sûrítményeit kedvelik. (Focus Kiadó)


SIMON CS. JÓZSEF

Novellák a kilencvenes évekrõl

Bistey András: A képviselõ vidékre megy

A Szolnokon élõ Bistey András új kötetében (A képviselõ vidékre megy) tizennyolc novella olvasható. Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató helyzetjelentések ezek napjaink világáról, emberi viszonylatairól. A kötet címadó novellája - A képviselõ vidékre megy - bekerült a frankfurti könyvvásárra készült német nyelvû magyar novellaantológiába. A mindössze tizennégy oldalas mûvet a szerzõ munkásságát rövid tanulmányban méltató Tabák András már-már móriczi nagyságrendû alkotásként jellemzi.
    A szegedi egyetem magyar-olasz szakán diplomázott, majd ugyanott doktorált Bistey több regényt is írt eddig, de õ maga fõként novellistának érzi magát, ami abból adódhat, hogy fõhivatású napilapos újságíróként ez a mûfaji forma áll legközelebb hozzá. Az 1960-as évek végétõl jelentek meg novellái, ám az igazi írói kibontakozást, az érett novellák egész sorát a kilencvenes évek hozták meg. A rendszerváltás ellentmondásos világát íróként senki sem ragadta meg jobban Bisteynél - írja a kötet bevezetõjében Tabák András. Valóban, a politika színfalak mögött zajló, emberi sorsokra, kisegzisztenciákra mélyen kiható, gyakran különalkus, csúsztatásos és olykor bizony hazug világát nyíltan leleplezi az író A képviselõ vidékre megy címû novellájában. A drámai hatásfokozás kitapintható a mûben: ahogy halad elõre a cselekmény, szinte mindent egyéni politikai karrierje alá rendel a fõszereplõ, felvállalva a falugyûlésen a nyíltszíni tapsot is képmutató hazugságaiért.
    Egy másik, a kötetbe beválogatott, a A fegyverrejtegetõ címû novella története csak látszatra abszurd. Nagyon is valós ez a helyzet, hiszen számtalan olyan emberi megalázással járó történettel behelyettesíthetõ, amelyek mozgatórugói az emberi irigység, gõg, hatalomvágy. Jóllehet az emberi ütközésekre a helyszín csak a legritkább esetben egy rendõrségi kihallgatószoba, mint ebben az elbeszélésben, de nem sokkal kellemesebb ennél egy autokrata vagy megalomániás fõnök belülrõl gondosan becsukott ajtajú irodája sem. Nyilván jól tudja ezt az újságíróként az élet sûrûjében járó Bistey András is, ezért olyan találóak novelláiban finom írói eszközökkel megfestett példázatai. Elgondolkoztatnak a félelemrõl és a megfélemlítés eszközeirõl, de legalább annyira az emberi tisztességrõl és az erkölcsi tartásról is. (Hét Krajcár Kiadó)


 

SZARKA KLÁRA

Rendes ember-e Sándor György?

Sándor György: Miért lettem Kádár híve

Sándor György önéletírása két markánsan elkülönülõ részre osztható. Az elsõ, a gyerekkor, az önfeledt emlékezésé. Egy olyan korszak megidézése, amelyik a mai ifjúság számára sajnálatosan ismeretlen. Bár csaknem negyven évvel késõbb cseperedtem, nekem, szerencsére, még volt részem abban a barangoló, csibészkedõ gyerekkorban, amiben Sándor Györgynek is. Pontosan értem, mire gondol, amikor így ír: "Az a gyerek, természetesen jó családi háttérrel, aki nem kerül bölcsõdébe, ahol azonnal bilizni kötelezik, vagy óvodába, ahol néha elõiskola vár szegény porontyra, hanem mezõn barangolva, csibészkedve élheti világát, mintegy az emberiség aranykorát éli meg." Neki az aranykort, a szabadságot és a saját tapasztalatok megszerzését az akkor még szinte falusias Kõbánya jelentette. A jó családi hátteret folyton dolgozó kocsmáros szülei, a tágabb világot a melósok, fuvarosok, kisegzisztenciák szociális univerzuma. Természetes módon cseperedett bele a természeti környezetbe és a társadalomba is. Meseszerûen - és minden zavar nélkül - keveredtek életében a saját zsidósága és a tágabb környezet kereszténységének szokásvilága és vallásossága. Sándor György saját kiskamaszkoráig tartó idilli életének ízeit, illatait, anekdotikus történeteit olyan kedvesen és szórakoztatóan adja elõ, hogy az olvasót csaknem olyan pörölycsapásként éri mindennek a kellemességnek a szétzúzása, ahogyan magát a fõszereplõt is az elsõ zsidótörvények teremtette cudar világ.
    1938-ban el kell adniuk a kocsmájukat, beljebb kell költözniük a városba, és a magát nagy magyarnak érzõ fiatalember egyszeriben szembesülhet azzal a ténnyel, hogy olyannyira szeretett hazája õt csak másodlagos polgárának tekinti, majd teljes egészében meg is tagadja, sõt elpusztítani sem átallaná. Ettõl fogva az emlékezés stílusa megváltozik, az események puszta felidézése mellett folytonos és utólagos értelmezésük húzódik végig a könyvön és a szerzõ életén is. Van mit értelmeznie és megértenie Sándornak. Végigélt intézményes és privát antiszemitizmust, munkaszolgálatot és Mauthausent, a fényes szelek éveit és 1956-ot, a Kádár-korszak évtizedeit és a rendszerváltozást. Sándor György igyekszik megérteni a saját legszemélyesebb sorsát, de úgy, hogy megpróbálja az akkor és azóta benne torlódó általánosabb kérdésekre is megtalálni a választ. Méltatlanul gyors nyugdíjazása és súlyos betegsége csak elmélyítették oknyomozó hajlamát. És még egy körülmény, amelyik szinte nógatja a mélyen és etikusan gondolkodó emlékezõt, hogy lázasan kutassa saját sorsának nemcsak értelmét, de életének értékét is. A kötetet tavaly novemberben zárja egy keserû utószóval. Megsebezték az egyre hangosabban újjáéledõ antiszemitizmus mérgezett nyilai, s felkavarta az új világ nevében fellépõk nyeglén egyoldalú múltértelmezése. "Személyes ügyünk, hogy mielõtt ezt a világot elhagyjuk, kiderüljön, szégyellnünk kell-e magunk, vagy felemelt fejjel búcsúzhatunk."
    Az olvasónak is izgalmas szellemi kaland végigkísérnie Sándor Györgyöt életének cseppet sem eseménytelen évtizedein, és vele együtt töprengeni értelmezésükön. Hogyan következhetett be a holokauszt? Miért nem volt zsidó ellenállás? Miért hagyták a szövetségesek a gyilkolást? Mit tett a pápa, és mit nem?  A háború végét felszabadulásként megérõ 21 éves ifjú az akkori megszabadultak elõtt álló három útból az itthon maradást választja. Nem vándorol ki Palesztínába, és nem próbál szerencsét az Egyesült Államokban sem. Ahogy ma mondja: "Érdekes lenne egyszer õszintén elmondani egymásnak, hármunk közül ki csalódott nagyobbat. Mert, hogy mindnyájunkban van csalódás (ha õszinték vagyunk magunkhoz), abban biztos vagyok."
    Felidézi, és értékelni igyekszik a saját személyes életének és az országnak az újraindulását is. Azt, ahogyan a rádióba kerül, és munkája attól fogva (elõször a rádióban, majd évtizedekig a televízióban) a szenvedélye is lesz. Komolyan és részrehajlás nélkül igyekszik megidézni 1956-ot, és azt a máig vállalt személyes döntését, ami a kötet címe is lett: Miért lettem Kádár híve. Sándor György õszintén meg van gyõzõdve arról, hogy a Kádár vállalta szerep, és a nevével fémjelzett korszak adhatott az országnak az adott körülmények között a legtöbbet. Szerinte minden más megoldás csak rosszabb lehetett volna. Talán a legtöbb töprengésre, a legtöbb olvasmányélmény felidézésére ennek a döntésnek az utólagos nyugtázása adott okot. A Sándor által levont konzekvencia ez: "Kádárnak pedig szobrot fog állítani még a nemzet. Semmiképpen nem most, hanem 50-100 év múlva, mint Görgeynek. A szobor nem a Parlamentnél, hanem valószínûleg Angyalföldön fog állni. Nem baj. Szerény ember volt, kivárja az idõt, és Angyalföldön jól fogja érezni magát. A fõ, hogy egyszer igazságos megítélésben legyen része, amely a bûneit és érdemeit egyaránt mérlegeli. Magyar államférfi volt a borzalmas XX. században."
    Sándor György önéletírása számos izgalmas momentummal szolgál az egykori NDK-beli látogatásainak tapasztalatairól is. Talán csak egy esetet hoznék most szóba a sok közül: beszédes történet a "létezõ szocializmusból". Az NDK-s elvtársakkal egyik este fehér asztal mellett folytak a tárgyalások. Az elfogyasztott alkohol és a nóták változásairól ugyan szerzõnk - lévén a kocsmáros fia - rendelkezett tapasztalatokkal, a keletnémet élmény mégis megmaradt benne. Az egyik derék német káder, amikorra szinte teljesen berúgott, és túl volt már a nótákon és kuplékon, könnyes szemmel zendített rá a fasiszta indulókra is.
    Megérnének egy(-két) misét a rádióban és a születõ magyar televízióban eltöltött évek is. Szerzõnk a rá jellemzõ alapossággal gyûjtötte össze azokat az értékeket, amelyeket - szerinte - minden fogyatékossága és hibája ellenére megteremtett a Kádár-kori média. Az igazság kedvéért és a saját életének igazolásaképpen. A szerzõ végsõ kérdése sokak kérdése. Azoké, akik, mondjuk csak így egyszerûen és egyszerûsítve, rendes emberek voltak akkor is, és azok most is. "És most az utolsó szó jogán, felkérem az olvasót, hogy mérlegelje az elmondottakat és ítéljen. Azok közé tartozom-e, akik tettek valamit az országért, vagy az átkos egyszerû kiszolgálója voltam?"
    Nem tisztem megítélni, ki mennyit tett a hazáért, ki mikor, mit szolgált (ki), csak annyit kívánok csendben magamban, legyen még sok olyan rendes ember ebben a kis kompországban, aki úgy éli le az életét, hogy folyton keresi benne az igazságot és az értelmet. Ahogyan Sándor György is tette és teszi. (CET Belvárosi Könyvkiadó)


BISTEY ANDRÁS

Könyv az öregekrõl

Benke László: És hirtelen leszállt az este

Amikor befejeztem Benke László könyvének olvasását, visszalapoztam az elõszóra, prof. dr. Iván László írására, és ismét elolvastam a következõ sorokat: "Újra és újra elgondolkoztam, mi is ez az írás? Dráma? Tragédia? Valamiféle Igazság-esszé? Vádirat? Megbékélõ áhítat-ima?"
    Rá kellett jönnöm, hogy mindegyik, és egyik sem. A sokféle írásból, lírai emlékezésbõl, riportból, esszébõl egy sajátos, nevenincs új minõség jött létre, amely egyaránt képes megragadni az olvasó érzelmeit és értelmét. A megrendítõ, helyenként szinte versbe olvadó líra és a statisztika szenvtelenségével meggyõzõ, szikár próza itt nem oltja ki, hanem erõsíti egymás hatását.
    A könyv tanúsága szerint családi okok ösztönözték a szerzõt, hogy az egyedül maradt, és önmaguk ellátására már nem képes öregek sorsának krónikása legyen. Kezdeti megrendítõ tapasztalatai keltették föl kutató szenvedélyét, hogy ne csak a közvetlen felszínt, de a mélyebb összefüggéseket is megismerje.
    A kép, amelyet az idegen segítségre szoruló öregek helyzetérõl rajzol, ugyanolyan sokrétû, mint maga a valóság. Csöndes beletörõdéssel viselt nagy igazságtalanságok, tragédiák, nyomasztó környezet és a kiszolgáltatottsággal visszaélõ számítás ugyanúgy megjelenik a könyv lapjain, mint az erkölcsi kényszerbõl fakadó önzetlen segíteni akarás. Talán nagyobb visszhangra számíthatna, erõsebb érzelmeket keltene, ha csak a bõven sorjázó megdöbbentõ esetekkel foglalkozna, de nem lenne igaz. A szeretet és a harmónia felvillantásával nem az érzelmeinket nyugtatja, nem felháborodásunkat csillapítja, hanem a valóság reális képét tárja elénk, amely csak annyiban megnyugtató, ha ugyan ez elég a megnyugváshoz, hogy a számító gonoszság, a mások szenvedése mellett gondtalanul elmenõ közömbösség, ha létezik is, nem uralja világunkat. Az értékeket csak pénzzel és pénzben mérõ társadalom nem tudja kiölni az emberbõl, ami benne emberi.
    Benke László idõsek otthonában élõk sorsát villantja föl, otthonról elüldözött, a családjuk által kis vagyonukból kiforgatott emberekét. Azután otthonokat mutat be, rosszul és jól vezetetteket, olyanokat, ahol az öregeket szinte csak szükséges rossznak tekintik, és olyanokat is, ahol ha a pénz nem is több, figyelemmel, törõdéssel, lelkiismeretességgel, szeretettel képesek másokénál jobb környezetet teremteni.
    Természetes, hogy a szerzõ szívesebben idõz el a jó példáknál, nyugtatva önmagát és az olvasót, hogyha nem is minden otthon ilyen, mint a példaként bemutatott mosdósi "Õszi Napfény", legalább ilyen is van, és ez már önmagában biztató.
    A riportokat interjú követi, amelyben a Mosdósi Tüdõ és Szívkórház igazgatója tárja föl mindannak a hátterét vagy inkább mélyrétegét, amit a riportokból ha nem is a felszínen, de legalábbis az egyik oldalról, a lakók és a riporter-látogató oldaláról ismerhettek meg az olvasók. Dr. Gyurkovics Kálmán szavai tárgyilagosak, mintha szándékosan kerülné, hogy érzelmesnek látsszék, de olyan ismereteket ad, amelyek nélkül nehezen, vagy egyáltalán nem lenne érthetõ ez a "jelenség".
    A mûfaji sokrétûség jegyében tapasztalatokat összegzõ, a riportok egyénijétõl az esszé általánosításához vezetõ út végállomása a Kevés a gyerek, sok az öreg: elfogyunk címû publicisztikai fejezet.
    Világháborúk, forradalmak és ellenforradalmak után "Maradt a Pénz és a Pénz uralma. Nem vér folyik, csak pénz csörög." Az emberi viszonyok eldologiasodtak, szétesett a nagycsalád. Bár - hadd tegyem hozzá - ezt a nagycsaládot is ma már inkább csak a nosztalgia szépíti meg. Emlékezzünk Móricz novelláiban az istállóba számûzött, dolgozni már nem tudó, csak terhet jelentõ öregekre, vagy a magatehetetleneket elpusztító egykori tiszazugi családokra. A szegénységnek és a (viszonylagos) gazdagságnak egyformán lehet embertelenítõ hatása.
    Miközben a könyv megállapításai túlnyomórészt pontosak és találóak, néhány passzusa vitára ingerel. "Többet kellene lármáznunk a magyar létünket veszélyeztetõ kórokozók elhatalmasodása ellen... Ne legyen szégyen a gyermekvállalás, ne legyen sajnálatra méltó a nagy család." Természetesen "lármafa" is több kellene, de e téren a változás aligha csupán meggyõzés és elhatározás kérdése. Az okok ennél jóval mélyebben vannak.
    Kétlem továbbá, hogy "... a materializált értékek közül a pénz, a vagyon, a gazdagság nem függ össze meghatározóan az öregkori boldogsággal". Bizony összefügg vele a pénz, ha másképpen nem, a hiánya révén. Ezt egyébként a könyv egyik-másik riportja is bizonyítja, amelyben az öregek panaszkodnak, hogy szinte egy fillérjük sem marad, minden pénzük elmegy az ellátás fedezésére.
    "Talán nem lesz mindig pénzhajsza, hanem valódi, humanista verseny bontakozik ki az idõsekért, s az egyik otthon jobb szolgáltatást nyújt a másiknál."
    Szép gondolat ez, ha rövid távon nem is reális. Az állam éppen most készül kihátrálni az egészségügybõl, átadva a terepet a profitorientált vállalkozásoknak, amelyek bizonyára létrehoznak majd nagyszerû otthonokat is - azoknak, akik meg tudják fizetni. Ahhoz, hogy az idézetben levõ szép álom megvalósuljon, olyan társadalmi fordulatnak kellene bekövetkeznie, amely magát a tõkés profitot szüntetné meg, de ilyen fordulat jelenleg és a közeljövõben nincs napirenden.
    Benke László könyve nem könnyû olvasmány, súlyos dolgokról szól szépen, mértéktartó arányérzékkel. Aki elolvassa, sokkal többet tud majd a magyarországi öregek helyzetérõl, mint mielõtt a könyvet a kezébe vette. Többet tudni pedig érdemes errõl a témáról, hiszen - ki elõbb, ki utóbb - mindenki lesz öreg, aki megéri. (Hét Krajcár Kiadó)


FRIDECZKY FRIGYES

Tükröt tart századunk elé

Hargittai István: Életeink

Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár Életeink címû könyvének alcíme (Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal) jelzi, hogy ez a tudományos, egyben izgalmas irodalmi mû, több mint egy tudós egyéniség önvallomása. Tükröt tart századunk elé, szembesítve annak minden gyötrelmeivel (és eredményeivel, szépségeivel), melyeket mindünk átélt, de különös intenzitással azok, akiket e kor galádsága, származásuk okán a kirekesztés, üldöztetés s a végcél (Endlösung) szennyes viharába vetett, a pokol kapujáig, akár az elmúlásig.
    A szerzõ 19 fejezetre osztott könyvében 19 Nobel-díjas tudóssal történt bensõséges találkozás - beszélgetés, riport - keretében nemcsak mindegyikük tudományos felkészülését, sikeres pályafutását követhetjük, hanem a szerzõhöz hasonlatos személyes sorsuk alakulását is, kezdve édesapjuk korai elvesztésével, annak egzisztenciális következményeivel s lelki traumáival, folytatva a gyermekkor, majd a felnõtté érés idején elszenvedett megalázó megkülönböztetésekkel, meghurcolással, hozzátartozóik elpusztításával. Az író és a tudós partnerek sorsuk, hasonló pályafutásuk elénk vetítése közben Hargittai sort kerít a kiterjedt család végzetszerû útjának feltárása mellett, az élete során megismert - Nobel-díjjal ugyan nem honorált, de jelentõs tudományos eredményeket elért - magyar tudósokra is, többek között, Klein György-re, aki a daganat-immunológiában ért el világraszóló sikereket, Erdõs Pál matematikusra, Polányi Mihály kémia professzorra, aki felfedezéseiért joggal várhatott volna Nobel-díjat, de fia, John C. Polányi kapta meg azt 1986-ban.
    A Hargittai professzor által kiemelt 19 Nobel-díjas közül tízen kaptak kémiai Nobel-díjat, öten orvosit, négyen pedig fizikait. Közülük Frederick Sanger kétszeresen is (1958, 1980) kémiai Nobel-díjas; Linus Pauling pedig az 1954-ben elnyert kémiai után, 1962-ben Nobel Békedíjat is kapott. A nõi emancipáció mai napig sem megoldott, "vérszegény" állapotára jellemzõ, hogy e 19 Nobel-díjas között csupán kettõ a nõ. Gertrude Elion (1918-1999) farmakológus, aki egész életét az elkerülhetetlenül halált okozó, végzetes betegségek leküzdésére szentelte. Az általa felfedezett gyógyszerek között van, amelyik megakadályozza az átültetett szerveknek a kivetését, vannak rákellenes gyógyszerek, a leukémiát, a vírusos fertõzést, a köszvényt, a fekélyeket legyõzõ, sõt AIDS-ellenes gyógyszerei is. Rosalyn Yalow (1921), aki 1977-ben kapott orvosi Nobel-díjat olyan új radioimmunológiai vizsgálatok kifejlesztéséért, amelyek nagyon pontosan meghatározzák a vérben levõ hormonok, például az inzulin, koncentrációját. E technikát ma már a világon mindenütt alkalmazzák.
    Hargittai István édesapja, dr Wilhelm Jenõ bíró, sikeres ügyvéd volt, könyvet is írt a tisztességtelen verseny jogi vonatkozásairól. A keleti fronton aknaszedõ munkaszolgálatosként halt meg 1942. szeptember 30-án. Testét egy akna tépte szét. Kisfia akkor még csak tizennégy hónapos volt. Édesanyja 1908-ban született Orosházán - szép kertes házuk, békés otthonuk volt.
    Onnan hurcolták a családot gettóba, ott préselték õket marhavagonba, hogy Auschwitzbe vigyék, a halálgyárba. Orosházán a gettóban minden értéket elvettek tõlük, édesanyját beteggé, nagybátyját nyomorékká verték. A debreceni téglagyárban nem kaptak enni, ivóvizet is alig. A szadista csendõrök erõsen fûszerezett kolbászt adtak a vagonba - de vizet egy cseppet sem. Sokan beleõrültek az iszonyú szomjúságba. Kutyának nevezték, és kutyaként is kezelték õket, több halottjuk volt, már indulás elõtt. Az Auschwitzba irányított vonat - újabb parancsra - Ausztriában kötött ki. A strasshofi koncentrációs táborban ukránok ütötték-vágták õket. Fürdés, kopaszra nyírás, fertõtlenítés. Munkaképesek jobbra, öregek, betegek, gyerekek balra. Vonaton Bécsbe vitték õket, s átadták a csoportot a Todt-szervezetnek. Egy iskola tantermeiben háromszintes ágyakat kaptak, s a családok együtt maradhattak. Õk hatan voltak. A 600 fogoly között 60 gyermek is élt. A 15 évnél idõsebbek a felnõttekkel jártak dolgozni, a kisebbek csoportosan kutatták át az elõzõ nap lebombázott házakat. Mindent ki kellett hozniuk, mert õk oda is befértek, ahová a nagyobbak nem. Gyakran rájuk omlott egy fal vagy a tetõ. A betegeket s a legyengült öregeket a padláson helyezték el. A küszöbükre tett ételeket vagy magukhoz vették, vagy elpusztultak. A primitív lágerführer verte az embereket; a gyermekeket s az öregeket is. Ellopta fejadagjukat s egyéb holmijukat.
    1945 tavaszán felszabadultak. A szovjet katonák felállították tábori konyháikat: a kiéhezett foglyok annyit ehettek, amennyit csak bírtak. Sokan halálra ették magukat. Viszontagságos úton, de Wilhelmék is hazaértek. Édesanyja 1946-ban, 38 évesen férjhez ment Pollák Józsefhez, akinek elpusztították feleségét és kisfiát. Az ötéves Istvánka új "apát" kapott. Házukat Orosházán teljesen kifosztották a helybeliek, és õk jobban szégyellték magukat, amikor egy-egy bútorukat visszakérték, mint azok, akik szabad prédaként széthordták azokat. Mindenki ott ártott, ahol tudott. Elvették házukat, "osztályidegen"-né minõsítették õket, tisztességes munkát alig kaptak. A fiúkat csak kicsinyes huzavona után vették fel a gimnáziumba.
    Ha körülményes módon is, de leérettségizett Hargittai István, 1959 õszén az ELTE vegyészkarára került, s a második évfolyam végén kijutott Moszkvába.  Amikor 1965-ben Budapesten elkezdte kutatói tevékenységét, tudta, hogy új utakra kell lépnie, nehéz körülmények között.
    Nagyra nõtt tudósként és emberként is. Átgondolt, megszenvedett, belülrõl jövõ kritikával, határozott világképpel látja a történéseket. Tudja, hogy a magyar holokausztot a hazai antiszemitizmus készítette elõ már 1921-tõl, és "senkinek sincs joga megbocsátani a náci vagy japán bûnöket".
    Ezt az irodalmilag, szakmailag és határozott elviséggel, utánozhatatlan eredetiséggel megkomponált könyvet minden mûvelt magyar (és nem magyar) embernek el kellene olvasnia. (Typotex Kiadó)