OLVASSUK EGYÜTT

SZEPES ERIKA

Játsszunk verset

avagy: A szöveg ereje

Csaknem másfél évtizede mûködõ "költõiskolánk" tagjainak verseit az Ezredvég rendszeresen közli, ezért egyrészt nevüket ismerhetik, másrészt a régi olvasók emlékezhetnek arra, hogy néhányszor már bemutattunk különbözõ versírójátékokat. Mostani játékunk - akaratunk ellenére - komollyá vált: szerettem volna, ha megtanulnak a diákok glosszát (spanyol eredeti nevén: glosa) írni.
    A glossza versforma lényege, hogy ki kell választani valamely versbõl egy strófát (szokásosan az elsõt), és annak soraival új meg új strófákat kezdeni, így annyi új strófát kapunk, ahány soros a "mottó".
    A kollektíva Pilinszky János verse, a Négysoros mellett döntött, nem elsõsorban a rövidsége miatt, hanem azért, mert különleges verstani sajátságaival egy újfajta nehézség elé is állítja a merész vállalkozókat: sorai nem egyforma hosszúságúak: az elsõ sor 11, a második 10. a harmadik 11., végül a negyedik 6 szótagos. Felfogható rímtelennek vagy nagyon lazán rímelõnek is.
    A diákok a feladatot többféleképpen oldották meg. Volt, aki minden strófában megõrzi az eredeti sorhosszúságokat, akadt, aki a strófát a megfelelõ sor méretéhez igazította, így különféle sorhosszúságú strófákból épült a vers, és végül egyedi leleményû megoldásként született egy olyan változat is, amelyikben az idézendõ sorok a strófákban ugyanazt a helyet foglalják el, mint az eredetiben, tehát az eredeti strófa második sora az "új" strófában is a második sorban van.
    Ezeket a versforma-gyakorló feladatokat általában úgy végezzük el, hogy nem figyelünk a szöveg tartalmára, a sorok gondolati illeszkedésére, csupán a formát tanuljuk, s gyakran jó játékok keletkeznek abból, hogy az egyik sort az egyik diák "költi", a másodikat egy másik, hozzá tematikusan egyáltalán nem kapcsolódva.
    A Pilinszky-verssel nem ez történt. A szöveg olyan súlyos, a hangulat annyira tömör és kikezdhetetlen, a ritmusra is ránehezedõ, hogy senkinek nem sikerült elszakadnia a Pilinszky-mû alapvetõ esztétikai minõségétõl, a tragikusságtól, és az ezt felkeltõ képi világtól, költõi eszközöktõl. Pilinszky szövege lehetetlenné tette a játékot; empátiát, azonosulást igényelt. Legnagyobb meglepetésünkre legyõzött minket.
    Nem bántuk, mert szép verseket ihletett. Az egyetlen, aki frivol hanggal kísérletezett, Balla István volt a második megoldásban, de belátván a blaszfémia felé tartó rontást, az utolsó sorban - "bûnét" bánva - vallomást tesz ("Pilinszkyt árulom.").
    Ezzel a verscsokorral és az általa kínált tanulsággal köszöntjük az új iskolaévben az olvasókat.

PILINSZKY JÁNOS

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

MARIK ÁLMOS

 Glossza I.

Alvó szegek a jéghideg homokban
Síró telek az ércfehér sós hóban
Néma emberek kiáltanak és csak
Állnak fagyosan jéghideg homokban

Plakátmagányban ázó éjjelek
Minden oszlop gúnyosan felnevet
Földre hull törött szemüvegkeret
Ahogy csendben áznak az éjjelek

Égve hagytad a folyosón a villanyt
És kiürült a toronyház hajnalra
Törött szemüvegkeret és alvó szegek
Fölsikít s kialszik egy rõt fénykereszt

Ma ontják véremet
Szétolvad jéghegyek
Éhezõ vérebek
Akarják véremet
 

 Glossza II.

Alvó szegek a jéghideg homokban
Mint nyelvi nehézségek pihennek
A még keserûn égõ csikkek mellett
S morfémák kacagnak

Nevetésük üres és sivár akár
Plakátmagányban ázó éjjelek
Tartalmuk már csupán a húgyszagú csend
Törött pohár szilánk

Tükrében elvetélt az összes képzõ
És dühödten kiáltják utánad
Égve hagytad a folyosón a villanyt
Kongnak beton mezõk

Halott igekötõk közt ázik a csend
A téren s tüdõbetegen köhög
Már Anakreónnak sincs kedve inni
Ma ontják véremet


 
SZABADKAI ZSÓFIA

Glossza

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Labirintusból utat nem lelek.
Tömbházak figyelnek itt az égre nyíltan.
A csönd beleremeg.

Plakátmagányban ázó éjjelek.
Belém sikolt: de én nem ezt akartam!
Túldimenzionáltam idõt és teret
S az rámkeményedett.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Nem takarhattad ürességedet.
Minden, mi hívott, eltaszít ma halkan.
Ne küldj életjelet.

Ma ontják véremet.
Tudd, én akartam
Felelõsségemet.
Élj tovább a dalban.

MURÁNYI ZITA

 Glossza

Alvó szegek a jéghideg homokban,
hóhérfekete álmokat borítva,
néhányat a sötétben összeroppant,
csillagtalan, az ég. Alján, ha ringnak

Plakátmagányban ázó éjjelek.
Vacogva ébred, hálóköntöse
kihûlt, a Nap korongját kénytelen
nyakába fûzni, halvány fényeket.

Égve hagytad a folyosón a villanyt?
Válladon teher, emeletnyi fölösleg
bûn, habarcsanyaga kalandjaidnak,
titkaid kusza fonalát követem.

Ma ontják véremet,
kijáratot keres,
homokszín plédemen
törmelék, kõszíved.

BALLA ISTVÁN

 Glossza I.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Takonymelegbe vágyó istenek
nyirkos énekeivel egy szerelvény:
Utolsó kis kenet.

Kínzó nyugalom újra megfigyelni
Plakátmagányban ázó éjjelek
pusztuló, bitumen-örök szerelmén
a Hold hogy kéjeleg.

Zseblámpa, a vak Úr kezébe adtad,
keresse hajnalig (mert este ki-
Égve hagytad a folyosón a villanyt)
a kozmoszt. És te ki

böllér-karodat így keresztbe öltöd,
S haláltalannak élsz egy életet,
nos, te sem tudod, amit éppen itt látsz:
Ma ontják véremet.
 

 Glossza II.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Elzárt terepen éktelen nyomor van.
Szörnyû feladat, ámde késõ bánat.
János! tehetem ezt? Ezer bocsánat.

Plakátmagányban ázó éjjelek.
Kibírhatatlanul hangzó jelek.
Bevésve már a síró szótagok.
Sajátmagamnak újfent jó vagyok.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Végre itt ez a szerep is bevillant.
Láthatom, hogy a te nem én, s leírom.
Téged úgyse, de magam leírom.

Ma ontják véremet.
S utalják béremet.
Kegyetlen fájdalom.
Pilinszkyt árulom.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Elfogult recenziók

A költészet nagy hegyvonulataiban a legkiemelkedõbb csúcsok mind férfiak voltak, de ezt igazságtalan dolog lenne csupán a nõk alkati alkalmatlanságával magyarázni és örök, megváltoztathatatlan törvénynek kikiáltani. Történelmi okai vannak ennek.
    A költõnek a gúzsba kötõ konvenciók uralmától felszabadult és az elõítéletektõl sohasem rettegõ lélekkel, a legszemélyesebb és a legnyíltabb indulatokkal kell a dolgokhoz, jelenségekhez közelítenie. Tehette ezt egy nõ, aki ösztöneit, természetes vágyait is sokkal inkább volt kénytelen elfojtani az írott és íratlan szabályok szorításában, mint a lényegesen hosszabb pórázra eresztett férfiak?
    Eddig az idézet. Mert idézet a fenti szöveg, mégha az elõírt kis macskakörmök kitételét mellõztem is. Saját magamtól idéztem ugyanis, egy elõszóból, amelyet egy kitûnõ költõnõ kötetéhez írtam évekkel ezelõtt. S hogy miért jutott eszembe éppen most? Azért, mert egy másik jeles nõnemû tollforgató: Ézsiás Erzsébet kötetét olvasgatom. Prózai kötet, elbeszéléseket tartalmaz, mégis a költõnõkkel kapcsolatos - nagyképû és sommás tételemet torpedózza meg, vagy legalábbis figyelmeztet annak elévült voltára.
    Mert Az éjszaka sárkányai címû kötet megrendítõ olvasmány. Nem stiláris bravúrjaival, merész újításaival rendít meg, hanem azzal az õszinteséggel, amely - eddig legalábbis úgy gondoltam - csakis költõk esetében követelmény. Ézsiás Erzsi oly módon szolgáltatja ki magát ezekben a novellákban, ahogy a legszemélyesebb mûfaj, a líra mûvelõi is csak nagyritkán képesek.
    Erzsi újságíró, számos riportot készített velem különféle napilapok számára az elmúlt évtizedek során. Úgy szeretem, mintha közeli rokonom volna, hiszen valaha legbensõbb barátaim egyikének volt a szeretõje. Pontosabban így: a Szeretõje. Mert szövetség volt az már, nem is szerelem. Régi jó ismerõsöm õ - mondhatnám tehát. Ám ez nem fedné a valóságot. Igazából most ismertem csak meg Az éjszaka sárkányai darabjait olvasva, amelyek közül jónéhány - az "álnevek" ellenére is - a kettejük kapcsolatáról szól. Annakidején a barátom - aki amúgy családos ember volt - szinte naponta analizálta nekem ezt a nem mindennapi szövetséget. Az õ szemszögébõl ítéltem meg tehát a dolgokat. A másik fél csak most hallgattatott meg, amikor végre szólásra jelentkezett, évekkel a barátom halála után.
    Egyik novellában - Az Óriás és az üveggolyó címûben - a Férfi nyaralójába ruccannak le titokban a téli Balatonhoz a törvénytelen szeretõk. Az ott eltöltött - boldog? - órák után hazafelé autóznak a történet végén. Ám folytassa a krónikás:
    "Már az országúton jártak, amikor megszólalt a mobiltelefon dallamos hangja. A Férfi zavartan nyúlt utána és csak félkézzel fogta a kormányt. Alig hallható igeneket és nemeket mondott, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az aggódó feleséggel beszél. A Lány ránézett a kínlódó, ismerõs, imádott arcra, és rájött, hogy nincs az a galaxis, ahol boldog lehetne ezzel a férfival. Teljes erõbõl félrerántotta a kormányt, át a másik sávba. És hirtelen millió üvegdarabra tört a világ..."
    Most állt újra össze. Ebben a könyvben.
    *

    Azt hittem, a bölcsészkari menzán maga a Tananyag jelent meg. A fiatalember ugyanis, aki 1957 õszén leült mellém a viaszos vászonnal letakart asztalhoz, nem csupán hasonlított Ady Endrére. Azonos volt vele. Én legalábbis úgy éreztem. Arra kellett gondolnom, hogy a katzenjammer miatt vizionálok. (Elõzõ este ugyanis tanévnyitó dajdajt csaptunk késõbbi ösztöndíjaink elsõ számú elnyelõhelyén: a Borostyán nevû vendéglátóipari objektumban, a Bartók Béla úton. Ebbe a kocsmába lehetett a leghamarabb eljutni az Eötvös Kollégiumból.)
    Aztán kiderült, hogy Ady Endrét Tóth Miklósnak hívják, a tiszalúci református lelkész fia és színmûvészeti fõiskolás.  (Akkoriban a sztárjelöltek is a bölcsészmenzára jártak étkezni.) Ám most is hangsúlyozom, hogy nem csupán kísérteties hasonlóságról volt szó: a metakommunikáció, a karakter, a szellemiség is egyezett. Ez persze csak késõbb derült ki, akkor, amikor már barátok voltunk és jobban megismertük egymást, és amikor már Ady "összetételét" is gondosan vegyelemezhettem a róla készült tudományos dolgozatok sokaságának - de leginkább verseinek - elmélyült tanulmányozása jóvoltából.
    A hatvanas évek végén az Ifjúsági Magazin fõszerkesztõ-helyettese voltam, Miklós pedig a Vígszínház mûvésze. Ady-estet rendeztünk neki az Eötvös-klubban, 1969. május 6-án. Valóban kísérteties volt: a háttérben díszletként szolgáló felnagyított Székely-portréfotó mintha kilépett volna a keretébõl, amikor Miklós belépett a színpadra.
    Aztán egyszercsak író lett belõle, Tóth-Máthé Miklós néven. Számos novelláskötete, regénye jelent meg, színmûveit itthon és Erdélyben nagy sikerrel játszották. Szatirikus vénája szinte egyedülálló a mai kedélytelen világban. Akármilyen rendszer volt, van: õ mindig azért csúfondároskodott, hogy tisztességesebbre szégyenítse korának embereit, VIP-eket és slemileket egyaránt.
    Jelenleg Nyírlugason él, legújabb könyvét, a Múlt idõben címût már ott írta. Szülõfalujáról, Tiszalúcról vall a kötet elbeszéléseiben. És most, jó négy évtizedes barátság után derült ki számomra, hogy Miklós költõ. Némelyik prózai írásának ugyanis olyan szép lírája van, hogy összeszorul az ember szíve. Az édesapjáról készült "portrévázlatot" így fejezi be:
    "Testi elmúltával megszûntek már a vitáink is. Eggyé vált velem, a fiával. Ha a tükörbe nézek, õ tekint vissza rám. Fehér hajam az övére emlékeztet. Némely mozdulatomban õ mozdul újra. Bennem él hát tovább az apám, naponta erõsítve engem, míg csak magam is mellé hanyatlom. És akkor majd ott, ahol csak a csend zenéje szól, elmondhatom neki mindazt, amit életében nem mondhattam el."
    Szó szerint ugyanezt mondhatnám el az én apámról. Az õ "testi elmúlásával" szûntek csak meg a mi vitáink is. És azóta olyan disszonáns lett az élet harsogása, hogy egyre inkább csak a csend zenéjét szeretném én is hallgatni.

VADÁSZ FERENC

Lázadt az igazságtalanság ellen

Erdõs László emlékezete

Az író, aki húsz kötetét hagyta az utókorra, 1913. július 20-án született, a 20. századi magyar történelem egy sokrétû vonulatának, históriájának tudója, tragikus eseményeinek átélõje volt. Most rá emlékezõn megrendülten arra kell gondolnunk, hogy 1997 márciusában bekövetkezett halálakor tapasztalatai egy részét elvitte magával. Igaz, sokat feltárt, ismerté tett ezekbõl az élményekbõl, titkokból, de korántsem mindent nyújthatott át az olvasónak, amit elmondandó lett volna. A szocialista demokratikus törekvések és azok képviselõinek kíméletlen üldözése nem a nyilas rémuralommal vette kezdetét, hanem már jóval több, mint két évtizeddel korábban. Sok minden akadályozta errõl szóló mûveinek gyarapítását: szabadsághiány, szegénység, tilalmak, börtön, betegségek.

    Állapota már aggodalomra adott okot, amikor az egyik szokásos kedd délutánon ott ültünk az Írószövetség klubhelyiségében, a Nagy Lajos Irodalmi és Mûvészeti Társaság tagjaitól, az Ezredvég néhány szerzõjétõl körülvett asztalnál, s õ megfáradtan, zihálva kínlódva is képes volt még idõszerû kérdésekrõl vitázni. Hiányoltuk néhány hetes távollé-tét, s mikor ennek okáról kérdeztük, két szóval válaszolt: majdnem meghaltam! Aztán rövid hallgatás után visszatértünk gyakori témánkhoz, az akkori bonyodalmaktól a régmúlthoz.
    Vajon, nem a magyar történelem része, elidegeníthetetlen és kihagyhatatlan fejezete-e mindaz, aminek Erdõs László fiatal évei óta szenvedélyes odaadással önfeláldozással küzdõ, minden szenvedést vállaló résztvevõje volt? Ezt valóban csak elfogult, kirekesztõ szándékú gyûlölködõk próbálhatják kétségbe vonni, tagadni, elhallgatni. Erdõs mûvei hitelesen tanúsítják: bennük dobban a magyar munkásmozgalom, a dolgozó kisemberek és az értük küzdõk szíve. Könyvei ott sorakoznak városokban és falvakban a könyvtárak polcain, teljes számban ritkán, de az E jelzés mögött egy-két példány csaknem bizonyosan, s aki bármelyikbe belelapoz, az eltelt évtizedek harcos, gyõzõ vagy elbukó, boldog és boldogtalan, reménykedõ vagy reményvesztett embereinek sorsával szembesül.
    Az alkotó a vele történteket a maga érzéseit, gondolatait gyakran átadja elbeszélése, regénye egy-egy alakjának, olyan tulajdonságokkal ruházza fel õket, amilyenekkel rokonszenvez, vagy amelyeket megvet. Ritka az olyan dokumentumnak számító önvallomás, amilyen a Tények és tanúk sorozatban 1984-ben megjelent mûve. Ebben több mint 500 oldalon át nyomon követhetjük viszontagságos életének eseményeit, születése színhelyétõl, a pesti Murányi utcától az 1945-ös szabadulásig. A testben lélekben meggyötört, életét újrakezdõ író   maga   mögött   hagyva   csendõr-nyomozó inkvizítorok kínzókamráját, az élete fogytáig fegyházra ítélt fegyenc zárkáját, az elpusztításra kijelölt munkaszolgálatosok pokoljárását, a náci koncentrációs tábor túlélõjeként szép álmokba ringató meséket ír gyermekének "A kínai császár elefántja" címmel. Késõbb regényhõse, a latin-történelem szakos Tacitus tanár úr már nem mesét, hanem torokszorító megtörtént dolgokat mond el diákjainak, a kéjjel ölõ Sturmführerrõl, az SS-legényekrõl, az évszázad infernójáról.
    Hadd mondjak néhány szót Erdõs Lászlóról, személyes kapcsolatainkról. 1941-42-ben a szegedi Csillagbörtönben egymásra néztek zárkáink ablakai. õ és társai a VKF/2 (a vezérkari fõnök különbíróságának) elítéltjei, jómagam Komáromból a gyõri királyi törvényszék ötös tanácsának elítéltjeként töltöttem fegyházbüntetésemet. A két párhuzamos épületrész közötti udvaron ablakaink alatt olykor akasztófát ácsoltak, kivégzések folytak. A rácsozott, bedeszkázott ablak mögött raboskodó Erdõs Lászlóval akkor még nem ismertük egymást, évekkel késõbb derült ki egykori szomszédságunk.
    Barátunk fel-le többször megjárta a munkásmozgalom harctereinek zegzugos útvesztõit, emelkedõit és lejtõit. Érettségije után nyomdászinas, aki verseket ír a Népszavába, a jogi egyetem elvégzése után fegyenc, majd Dachau foglya. Hazatérve propagandista, lapszerkesztõ, filmgyári igazgató, nyomdavezetõ, írószövetségi tisztségviselõ. Ha meg-megismétlõdõ betegségei olykor pihenni kényszeríttették, akkor is talált magának nap nap után szellemi foglalkozást: sakkozott, rejtvényt fejtett, zenét hallgatott, különbözõ tudományágak új felfedezéseirõl szóló publikációkat tanulmányozott, matematikai feladványok megoldásával múlatta az idõt. A fizikai szenvedések közben is munkára fogta az agyát. Mindez aligha volt véletlen, mert nem akármilyen szellemi felkészültségû családnak volt a tagja. Fivérét, Pétert, mint a modern közgazdasági gondolkozás megújítóját, nemzetközileg ismert akadémikust tartották számon. Fia - Erdõs L. Péter - ma már a matematika kiemelkedõ tudósa, német, holland és más egyetemek vendégprofesszora.

    Maradandó tanulságokat mond el mindaz, amit Erdõs más írásaiban, köztük a két alkalommal József Attila-díjjal jutalmazott Veszélyes mûvészet, majd Lelkiismeret címû regényében mondott el. Aztán, mint a Magvetõ kiadó egyik szigorú ítéletû fõszerkesztõjével, találkozhattak vele írótársai. Nem akarok nagy szavakat használni, mégis megkockáztatom az állítást: az igazi író mindig túléli halálát tíz-húsz évig és ki tudja meddig, míg a papír elporlad, szólhat az olvasóhoz. Ott, ahol kötetei közül valamelyik valakinek kezébe kerül. Szólhat koráról, sorsáról, álmairól, kalandjairól az utódoknak.
    Erdõs László második élete máris elkezdõdött. Olvashattuk az Ezredvégben, a többi közt, A Szeverjáncz-legenda címû regényének részletét. Ebben - idézem - Kis Dezsõ egy Szabolcs-megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fia, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, elmondja élete egyik megrendítõ emlékét.
    "Hogy hányunkat kergettek a mezõre, azt csak hozzávetõlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten; közülük kilenc súlyosan sebesült. Mint az okos ember már a számokból sejtheti: aki ott járt, isten segedelmében sem reménykedhetett... Az aknamezõ megtisztítását vezénylõ fõhadnagy a hadmûvelet sikeres befejezését jelenteni akarván feljebbvalójának strammul odavágta talpát egy földdarabra, amelyet eddig mindnyájan sikerrel elkerültünk, s ennek következtében több darabra szakadt. Egyik karja egy kis vállrésszel az õrnagy elé repült, aki nem tudván megállni átbotlott rajta, és alighanem megrántotta a bokáját, mert hozzánk is elhallatszott a káromkodása... Az õrmester az életben maradt munkaszolgálatosokat elvezényelte a fölöttesek szeme elõl, álljt és pihenjt vezényelt, aztán megengedte, hogy leüljenek az árok partjára. Adott nekik egy-egy cigarettát és odadobta a gyufás dobozát, hogy rágyújthassanak. Végül szétterpesztett lábbal megállt elõttük és nagyot sóhajtott. - Ilyen az élet, bizony az élet ilyen - mondta. - Jegyezzék meg maguknak, az õrmester úrnak is lehet szíve."
    Bizony az élet ilyen. Ilyen volt.
    Az író szelleme tovább él és hat, mert hitelesen vallott arról a tragédiáktól terhes, iszonyatos korról, melyben élnie adatott.