BISTEY ANDRÁS

Oroszul beszélni

1.
1956-ban Pesten laktunk egy világháborús golyónyomoktól tarkított, füsttõl feketére koszolódott házban. November elején, már nem emlékszem pontosan, de nyolcadika vagy kilencedike lehetett, anyám leküldött szénért. A ház alatt hosszú pince húzódott, amelyet az Ingatlankezelõ Vállalat lécekkel egyforma, lakattal zárható rekeszekre osztott, minden család abban tartotta a tüzelõjét, meg amit éppen akart.
    Szóval fogtam a szeneskannát meg a lapátot, és leballagtam a pincébe. Alig kezdtem azonban a lapátoláshoz, zaj hallatszott a vasajtó felõl, amelyen, ha nem zárják le, a szomszéd ház pincéjébe lehetett volna átjutni. Azután néhány lövés dördült, alighanem szétlõtték a zárat, majd nagy csattanással kivágódott a vasajtó, futó lábak dobogása és néhány "sztoj!" kiáltás meg egy rövid sorozat hallatszott, majd hirtelen csend lett.
    Az életösztön azt diktálta volna, hogy elbújjak a szénhalom meg a felslihtolt tûzifa mögé, hogy a szuszogásom se áruljon el, de bennem, úgy látszik, nem mindig mûködik az életösztön, mert pont a csendre óvakodtam elõ. Néhány másodperc múlva pedig már a nyirkos, dohszagú falnál álltam vagy hatodmagammal, fölemelt kezekkel. Az egyik kezemben ott maradt a szeneslapát, de ez akkor nemcsak nekem, de a velünk szemben álló géppisztolyos szovjet katonáknak sem tûnt föl.
    Az történt, hogy egy csapat olyan tizenhat-tizenhét éves forma fegyveres gyerek menekült a pincéken át az oroszok elõl, és pont a mi pincénkben érték utol õket. Egy pillanat alatt lefegyverezték a srácokat, engem meg, amikor kíváncsian kidugtam a fejem a szenespincénkbõl, egy tatárképû elkapott, és belódított a többiek közé. A hátam mögül pattogóan gyors, kemény szavakat hallottam. Nem értettem, hogy mit jelentenek, de éreztem, hogy sok jóra nem számíthatok. Ilyenkor az ember cselekedeteit már nem az ész, hanem az ösztönök irányítják. Lassan megfordultam, és leeresztettem a kezem. Vékony, kékre borotvált arcú tiszt állt velem szemben, és én, aki az iskolában alig tudtam elmakogni néhány szót oroszul, magyarázni kezdtem neki, hogy csak a szénért jöttem... és engedjen el, mert anyám odafönt a harmadik emeleten várja a szenet, sõt a rövid nyelû lapátot megemeltem egy kicsit, hogy valami bizonyítékát is adjam a szavaimnak.
    A tiszt egy pillanatra fölvonta a szemöldökét. Vastag, szõke szemöldöke volt, úgy megjegyeztem az arcát, hogy most is lerajzolhatnám, ha tudnék rajzolni. Belõlem meg dõltek a szavak, a tudatom mélyrétegeibe süllyedt szókapcsolatok, nyelvtani alakok bukkantak föl, amelyeket az oroszórán biztosan nem tudtam volna fölidézni. Azután egyszerre elhallgattam, mint egy kikapcsolt rádió. Egyetlen további szó sem jutott volna eszembe, akkor sem, ha nyomban szitává lõnek.
    A tiszt végighallgatott, azután mintha töprengett volna néhány másodpercig, végül egy szemmel alig követhetõ villámgyors kézmozdulattal jelezte, hogy tûnjek el. Én meg rohantam, olyan sebesen, hogy a magasföldszinti lépcsõfordulóban a falnak kellett támaszkodnom, mert elfogyott a lélegzetem. Füleltem egy darabig, de lövések nem hallatszottak odalentrõl, és amikor vagy két óra múlva anyám aggodalmaskodása ellenére elóvakodtam a szeneskannáért meg a szénért, sem élõket sem holtakat nem találtam odalent.

2.
Az 1980-as évek végén egy megyei lap szerkesztõségében dolgoztam. A megyeszékhelynek testvéri kapcsolata volt a szovjetunióbeli N. várossal, amely Moszkváról keletre vagy ezer kilométerre valahol az Urál-hegység közelében épült. Annak is volt napilapja, mellyel ápoltuk a testvéri kapcsolatokat. Ez abból állt, hogy az egyik évben onnan jött hozzánk egy-két kolléga néhány napra, a következõ évben meg tõlünk utaztak oda ugyanannyian ugyanannyi idõre. 1988-ban vagy 1989-ben rám került a sor. Egyedül mentem, de valami szervezési hiba miatt senki sem várt a moszkvai repülõtéren, s az is kiderült, hogy csak másnap délelõtt indul a legközelebbi repülõgép N.-be.
    Két lehetõség között választhattam: a repülõtér kényelmetlen mûanyagszékén töltöm az éjszakát, vagy keresek egy szállodai szobát. Az utóbbi mellett döntöttem, bár tudtam, hogy hiába van elég pénzem, a vállalkozás szinte reménytelen. Beállítani egy moszkvai szállodába külföldiként csak úgy az utcáról, ez a biztos kudarccal lett volna egyenlõ. Kiballagtam hát a bõröndömmel a repülõtér elé, beültem egy taxiba, és elmondtam oroszul - hiába, nehéz helyzetekben az ember csodákra képes -, hogy a Szovjet Újságíró Szövetség székházába akarok menni. A taxis bólintott, mentünk vagy negyven-ötven kilométert, azután megállt egy szûk utcában álló ház elõtt. Fizettem, néhány pillanat múlva pedig már a portásnak magyaráztam, hogy magyar újságíró vagyok, az N.-ben megjelenõ lap vendége, de a repülõgép csak holnap indul oda, és nem akarok a reptéren aludni... tehát a segítségüket kérem, hogy egy szállodai szobát... a saját költségemre természetesen... egy éjszakára... Tényleg el tudtam mondani, lehet, hogy hibásan, de azt mondják, az idegen nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni, szóval a portás megértette, és telefonált valahová. Öt perc sem telt el, lejött a lépcsõn egy alacsony fiatalember, akinek ismét elmondtam, hogy magyar újságíró vagyok stb...
    A fiatalember bólintott, fölkísért az emeletre egy szobába, ahol hárman vártak, és mint a vízfolyás, újra elmondtam, hogy magyar újságíró vagyok... stb... stb... Egyikük elkérte az újságíró igazolványomat, szerencsére elhoztam magammal, mintha sejtettem volna, hogy még szükségem lehet rá. Egy darabig lapozgatta, bólintott, azután telefonált valahová. Nem értettem, hogy mit mondott, csak gondoltam, hogy az N.-ben megjelenõ lapot hívta, ellenõrizte, hogy tényleg a vendégük vagyok-e. Akár oda telefonált, akár máshová, elégedett volt a hallottakkal, mert most elõször elmosolyodott, és intett, hogy üljek le az egyik fotelbe.
    Amíg letelepedtem, újra tárcsázott, és néhány perc múlva közölte, hogy az Ukrajna Szállóban van szoba. Kértem, hogy hívjon taxit, de legyintett, hogy taxira nincs szükség, mehetek trolibuszon, majd elkísér valaki, aki úgyis arrafelé megy.
    Tényleg jött egy középkorú nõ nagy bevásárlószatyorral, és miután elbúcsúztam a kollégáktól, trolira szálltunk. Az Ukrajna Szálló elõtti megállóban mutatta, hogy szálljak le, és egy negyedóra sem telt el, már a szálloda egyik kissé kopott, de akkor nekem nagyon barátságosnak látszó szobájában álltam valahol a kilenc-tizedik emeleten, és a moszkvai háztetõket bámulva meg voltam hatva az orosztudásomtól.
    A történet itt akár véget is érhetne, de az ember telhetetlen. Némi képzavarral szólva, ha a sors kisujját kínálja neki, õ a karja után kapkod. Én sem elégedtem meg azzal, hogy ágyban alhatom egy repülõtéri szék helyett, hanem némi pakolás után fölfedezõ útra indultam a szállodában, sõt már valósággal fitogtattam a nyelvtudásomat, és a gyezsurnaját megkértem, hogy másnap reggelre rendeljen nekem a szálloda elé taxit, amelyik majd kivisz a repülõtérre.
    Itt egy kis kitérõt kell tennem, hiszen ma már talán nem mindenki tudja, ki volt a gyezsurnaja a Szovjetunió szállodáiban. A szó végzõdésébõl sejthetõ, hogy nõ volt, sõt szinte mindig idõsebb, õszülõ, kövér nõ, aki ott ült minden emeleten egy íróasztal vagy pult mögött, olyan helyen, ahonnan végigláthatta a folyosókat. Hogy pontosan mi volt a dolga, azt nem tudom. Egy idõben arra gondoltam, hogy többek között a vendégek erkölcseit óvja, nehogy házaspárokon kívül nõk és férfiak egy szobába menjenek, de a késõbbi események ezt a feltételezést kizárták.
    Amikor elõadtam a taxira vonatkozó kívánságomat, a gyezsurnaja telefonált valahová, majd elém tolt egy cetlit egy rendszámmal, de mondott valamit, föltehetõen azt, hogy ez a rendszáma a taxinak, amelyik reggel várni fog a szálloda parkolójában.
    Közben leszállt az este, és én megéheztem. Fölfedezõ utam során találtam egy önkiszolgáló éttermet, amelynek az ajtajában egy férfi kezébe leszurkoltam négy vagy öt rubelt, és beléphettem a helyiségbe, ahol vagy húszféle étel, legalább annyi köret és desszert között lehetett választani. Többféle gyümölcslé, szamovárban tea, termoszban kávé sorakozott a pultokon, csak szeszes ital nem volt. Azt akkoriban csak az éjszakai bárban kemény valutáért lehetett kapni.
    Megpakoltam egy tálcát, és leültem az egyik asztalhoz. Alig kezdtem enni, két nõ telepedett az asztalomhoz. Az egyik, aki késõbb Irinaként mutatkozott be, vastagon ki volt festve, egyfolytában beszélt, és közben folyamatosan vihorászott. A másiknak nem értettem a nevét, kissé teltebb, éles vonású arca valahogy szomorúnak látszott, nem nagyon válaszolgatott a társnõjének. Egy kissé csodálkoztam, mert nem hoztak sem enni sem innivalót magukkal, ellenben pillanatok alatt szóba elegyedtünk, vagyis õk kezdtek beszélni hozzám. Többnyire Irina vitte a szót, én meg alig értettem valamit a szavaiból. Nem kellett azonban nagy nyelvtudás hozzá, hogy gyorsan rájöjjek, két kurva ült az asztalomhoz. Az 1980-as évek legvégén ez már nem számított különleges dolognak, rajtam kívül nem is csodálkozott senki.
    Egy darabig így ment a beszélgetés, azután Irina a tárgyra tért, megkérdezte, melyikük tetszik nekem, de persze, ha akarom, jönnek mind a ketten. És mondott hozzá egy összeget, amely azt mutatta, hogy ebben az õsi, de itt csak nemrég újjászületett iparágban már a piac törvényei érvényesülnek. Megmondtam, hogy nincs annyi pénzem, azt hittem, rögtön otthagynak, de kevesen voltak az étteremben, ügyfélnek látszó férfi meg pláne nem volt, hát maradtak.
    Kiderült, hogy egész értelmes lányok, Irina abbahagyta a vihogást, a másik meg egy kissé beszédesebb lett, kérdezgettek Magyarországról, meg arról, hogy mi lesz most a világon, még magukról is elmondtak ezt-azt, például, hogy honnan érkeztek Moszkvába, és mivel foglalkoztak "azelõtt".
    Ekkor szóltam közbe, hogy bizony nem nagyon látom rajtuk a Komszomol nevelõmunkájának az eredményét. Ezt persze tréfának szántam, de a hatása megdöbbentõ volt.
    Rám meredtek, néhány másodpercig beléjük szakadt minden hang, azután vinnyogva, sikítva kitört belõlük a nevetés. Csuklottak, a könnyeiket törölgették, ülve toporzékoltak, addig-addig, hogy a szomszéd asztalhoz idõközben letelepedett háromtagú férfitársaság egyik tagja átszólt, gondolom, megkérdezte, ugyan min nevetnek annyira. Irina nem válaszolt neki rögtön, még mindig a szemét törölgetve, fel-felbuggyanó nevetéssel megkérdezte, nem akarok-e valamelyikükkel féláron. . . ha már olyan jól megnevettettem õket. Csak akkor válaszolt a szomszéd asztalnál ülõk kérdésére, amikor mondtam, hogy köszönöm, még így sem... Egy pillanat múlva ott is kitört a röhögés, a két lány meg némi alkudozás után búcsút intett, és átült a szomszéd asztalhoz.

3.
Összetartó osztály volt a miénk, a gimnáziumban érettségi elõtt elhatároztuk, hogy ötévenként fogunk találkozni. Ezt többé-kevésbé meg is tartottuk, ha jól emlékszem, talán két alkalommal nem sikerült. Összejöttünk 1996-ban is, akkor rendeztük a 35 éves találkozót.
    Nálunk az a szokás alakult ki, hogy az egykori tantermünkben találkozunk, mindenki a saját egykori helyére ül, azután valamelyik tanárunk az irattárból erre az alkalomra elõkeresi a naplót, és egyenként felszólít bennünket, hogy mondjuk el, mi történt velünk a legutóbbi találkozó óta. Utána lemegyünk a gimnázium étkezõjébe, ahol a megrendelt ebéd vár minket, és megkezdõdik a kötetlen duma, amely néha a vacsoraidõig is eltart.
    Így volt ez a harmincötéves találkozón is, ahol - hogy, hogy nem - pont egykori orosztanárunk mellé kerültem. Amikor befejeztük az ebédet, és elvitték elõlünk az üres tányérokat, a régi közös emlékeket kezdtük idézni. Ezek az emlékek szinte kivétel nélkül arról szóltak, mennyire haszontalan idõpocsékolás volt tanítani és tanulni az oroszt. Én ugyan közbevetettem, hogy hasznom is volt belõle, elmeséltem, ki tudja, hányadszor az esetemet a pincében meg az Ukrajna Szállóban, de a többiek leintettek, hogy azok rendkívüli idõk voltak.
    - Nektek hiábavalónak tûnhet - mondta az orosztanárunk -, de van, aki már bánja, hogy nem tanult annak idején rendesen oroszul.
    Kételkedve  néztek  rá  az  osztálytársaim,  a  tanárunk  azonban  nem zavartatta magát, töltött egy kis bort a poharába, azután elmesélte a következõ történetet.
    - A nyugdíjazásom elõtt két évvel végzett itt egy fiú, aki éppen olyan hülye volt az oroszhoz, mint... szóval, mint a nagy többség. Sok nehéz percet szereztünk egymásnak, de valahogy megmaradt köztünk a jó viszony. A szülei itt laknak a közelben, innen járt egyetemre. Sûrûn találkoztunk, és ugyanúgy beszélt az orosz tanulmányairól, mint most ti, és elõttetek és utánatok annyian. Tanári diplomát szerzett magyar-történelem szakon, és elég jól megtanult angolul. Egy vagy két évig tanított valahol, azután megunta, hogy sok munkával kevés pénzt keres, gondolt egyet, és az angoltudásával elszegõdött egy nagy kirándulóhajóra kuktának, mosogatónak, azután lépett egyet a ranglétrán, és pincér lett belõle. Hol az Antillákon jár, hol a Vörös-tengeren, hol meg csak itt a Földközi-tengeren kóborol Ciprustól Gibraltárig, és egyetlen hónapban annyit keres, amennyit tanárként jó, ha egy fél év alatt kapott.
    Nemrég érettségi találkozót tartott az osztályuk, azt hiszem, tízéveset. Ugyanitt volt az ebédjük, sõt majdnem ugyanezen a helyen ültünk, mint most veletek. Beszélgettünk mindenfélérõl, egyszer csak odafordult hozzám, és azt mondta:
    - Mostanában megint sokat gondolok a tanár úrra.
    - Ugyan miért? - kérdeztem csodálkozva.
    - Gyakran eszembe jutnak az oroszórák, és sajnálom, hogy annak idején elblicceltem a tanulást, amennyire csak lehetett, és nem tanultam meg oroszul.
    Valami tréfára gyanakodtam, elõször nem is akartam rákérdezni, hogy mi a fenéért sajnálja azt most, de láttam, hogy várja a kérdést, és a többiek is kezdtek fölfigyelni a beszélgetésünkre. Talán valami jó poénra számítottak, és sürgetõen néztek rám, hát megkérdeztem: - Ez valami jó vicc lesz?
    - Egyáltalán nem! - tiltakozott egykori tanítványom. - Már meséltem, hogy pincérkedtem egy nagy kirándulóhajón, és egy hét múlva megyek vissza, amikor újra elindul Kelet-Afrika felé. A legutóbbi úton a vendégek között volt mindenféle náció, fõleg németek, svédek, hollandok és oroszok is. Orosz újgazdagok, annyi pénzzel, amennyirõl egyik-másik nyugati csak álmodozhat, és szórták a dollárt számolatlanul, élvezték, hogy van nekik és költhetik, ahogy jólesik. Ha összeszedtem minden orosztudásomat, és elgagyogtam egy-két rövid mondatot a nyelvükön, akkora borravalót kaptam, amilyet a nyugatiak sohasem adnak. A társaimat, olaszokat, spanyolokat, görögöket a sárga irigység ette az "orosztudásom" miatt, és kérdezgettek, hogy ezt vagy azt hogy mondják oroszul.
    - Szóval oroszleckéket adsz a kollégáidnak - mondtam, amire persze kitört a nevetés, mert emlékeztek a hajdani oroszórákra, de a volt tanítványom komolyan megrázta a fejét.
    - Nem adok leckéket, mert az a kevés is dollárban kifejezhetõ érték, amit tudok, és nem akarom megosztani a többiekkel. Csak azt sajnálom, hogy nem megy jobban, mert ha beszélgetni is tudnék velük, a tenyerükön hordoznának, és dagadtra keresném magamat a borravalóikból. Hiába, a nagy orosz lélek... velikij ruszkij dus...
    Senki sem szólt közbe, nyilván nem vették észre a hibát, de én nem álltam meg, hiába, a véremben van a tanítás.
    - Vagy duh - mondtam az asztalra csapva, ahogy annyiszor tettem az osztályban, ha valaki hülyeségeket mondott -, vagy dusá! És jobb, ha itt nem szólalsz meg oroszul, ráadásul hibásan, mert bevések neked utólag még egy karót a naplóba, mielõtt visszaviszem az irattárba.
 
 

CZIGÁNY IDIKÓ

 Réti séta

Kit láttam, kit vártam?
- Chrisopogon gryllus -
éles mosófüvet
asszony-tiszta kézben.

Egyvirágú gyöngyperjét,
ékes vasvirágot,
s árvalányhaj kunkorgott
száraz nyári tájon.

Polyva pillás, toklász szálkás
gyapjúsással fényperje táncol,
csillagos májmohán sasharaszt árnyék,
hólyagos habszekfû, cincor, cirok, csáté.

Olajfák tövében
lámpás tölcsérgomba,
szél vitte bakszakáll,
aranysárgán szóla.

Fügekaktusz, csermelyciprus,
kányazsombor, gyíkpohár,
"Cantarellus cibarius" -
rókagomba megtalál.

Küllõrojt, lepkeszeg,
rénszarvas zuzmó
és mint az achát ül
a lepketapló.

- Fûz, méz, víz, ház -
mi juthat még mára?
süllõhínár, selyemkóró
lestyán, harmatkása

mézpázsit, naprózsa,
a föld vetõvirága,
sóballa, kõperje
szemvidítóm árva.

Hegedülni szél-vonóval,
víz fog a hajperjén,
testét adja nemsokára
madárszemû jávor.

Böhöncös, csomoros,
héjaszott kõris,
javafák, kacorkés;
nem király ki õriz.

Szalmagyopár, bábakalács,
szellõrózsa, csombor,
holdvitorla, koriander,
királydinnye, kosbor.

Rezeda, rézvirág,
rozsnok és mézontó,
bíborka, borkóró,
báránypirosító.

Szamárkenyér, kakukkszekfû,
kékgyökér, kavicsvirág,
bársonykerep, ezüstperje,
tûztövis a tiszafán.

Madártej vagy madárbirs volt?
Májvirág vagy vajvirág?
Szurokfû vagy ezerjófû
- szóllana, ha hallaná.

Levendula, macskamenta,
gamandor és repkény -
ámulhat az egész világ
rétjeink jókedvén!


 
DIENES ESZTER

Örökös láz

Szívemet véste
kõrisbõl pásztor,
hol tejes bárányt,
dajkálgat jászol.

Elcsapták léptem,
vonyít a talpam,
ringyósult kedvem
magamra csaltam.

Amíg az örök láz
égig énekeltet -
szállásom e földön,
sírig kevesellek.

KOPPÁNY ZSOLT

Menyasszonytánc

Pedig Mocsári Pál nem úgy nézett ki, mint Sobri Jóska.
    Bár ki tudja, milyen volt az egykori hírhedt betyár? Lakatoskollégám volt a Posztógyárban, tõlem jobbra melózott, a legnagyobb satu volt az övé. Hogyan lett mégis Subri? Mert nekem, igenis, olyan betyáros volt. Egy méter hetven lehetett, hozzá úgy ötvenhét kiló, válla kólásüveg, haja drótkemény, seszínû, diszkréten takarva hihetetlenül szõrös fülét. Sötét volt a srác. Kívül csupa szõr, belül tüskés. Betyár ez mégis, szabadszállási volt születésileg, de Erzsébeten lakott anyjával és húgával a nyirkos szuterénben. Sobriból aztán subri lett, buta volt mint a föld, egyszer fölnyerített örömében, mert rájött: az NDK-ban németek is élnek. Öntöttem fejébe a megtanulhatót; nem lett foganatja. Mert dolgozott. Állandóan. Bal kezének mutató- és gyûrûsujjának felsõ perce laposra verve. Mégis! Kalapált, fúrt és hántolt, munkája ezredmilliméteres pontossággal bírt. Nem irigyeltem. Ha ez a dilije, hát legyen. Szót váltani lehetetlen volt. A kajaszünetben bedobta a szokásos magyar-ember-nem-beszél-evés-közben címû elmés kiszólást, s egyik falatot tömte le a másik után. Nemsokára mégis együtt lógtunk. Kóstolgattam. Ráhúztam egyet-kettõt ököllel, de el nem találtam soha. Fürgén elhajolt és már ütött is, gyomorra, mellre, alig kaptam levegõt. Ha pofán ver, biztos, hogy lezuhanok. - Bokszoltam - mondta lakonikusan.
    - Mennyit?
    - Egy évig csak. Két versenyem volt. Már nem tudom, az hány mérkõzés. De veszítettem mindig, igaz, csak pontozással. Ki nem ütöttek soha!
    Na, jó lesz vigyázni, gondoltam, és többé nem ütögettem még tréfából sem, de néha azért összeakaszkodtunk, amikor bekaptunk pár korsó sört, megbolondítva vodkával vagy rummal. Még akkor is pontosan célzott, egyszer az államat is eltalálta, én meg úgy begurultam, hogy rávetettem magam, lebírkóztam, kicsavartam a karját és ahogy feküdt hason, rátérdeltem a nyakára. Akkor megadta magát. Erõsebb voltam és magasabb, de valahogy mindenben ügyetlen. Az eszem meg senkit sem érdekelt. Dumálhattam végig a munkaidõt, némán és mosolytalanul reszelt mindenki, vagy ült éppen a hatalmas alkatrészek elõtt s bütykölt, megállás nélkül. Subri is.
    Fél év múlva aztán odajött hozzám és átnyújtott egy meghívót. - A haver nõsül. Ismered, egyszer együtt rúgtunk be a Gödörben... Olyan veled egymagas, de szélesebb csávó. Na? Beugrott már?
    Be. Emlékeztem a srácra, nagy bunkó volt, Erzsébet-szerte híres állat, félt tõle még a rendõr is.
    - Na, téged is meghívott. A tanácsnál lesz az esküvõ, utána a fõtemplom, aztán fölblattyogunk a kéglibe. A piaccal szemben, egy köpésnyire.
    - Disznóölés meg ilyesmi? - kérdeztem.
    - Marha vagy! Két és fél szobás lakás. Amolyan házibuli lesz.
    - És menyasszonytánc is, igaz?
    - Hagyomány. Annak lennie kell.
    - Te képes vagy egy rongyot is beledobni a kosárba, mi?
    - Úriember nem csibész! Minimum!
    - Bazmeg, kétezerkettõt keresek. Nyolcszázat leadok a muternak ebédre. Magam fizetem a reggelit és a vacsorát. Mi vagyok én? Máriás huncut? Legföljebb... ha legalább rám kacsint a menyasszony, két-három kilót hagyok futni.
    Szombaton volt az esküvõ. Messzirõl stíröltem a lányt, bár sokat nem láttam belõle; arcából, mert finom selyembõl készült fátyol takarta. A võlegény szmokingjában is bunkó volt, nem tudta viselni, úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. És ilyen nõ lesz az övé! Majdnem fölkiabáltam. Subri szúrósan nézett, mert tudta, mennyire nem bírok viselkedni. Röhögtetek mindenkit, még a temetéseken sem fogom be a pofámat, aztán csak azt látni, hogy a nevetéstõl hullámzik a tömeg fekete kígyója. Igyekeztem hát fennkölten pislogni, átérezni a szertartás súlyát, balomban jó méteres kála lógott celofánban, ez volt a legolcsóbb, viszont látványosan hosszú és szép. Majd átadom az ifjú nejnek, ha vége ennek a szájkoptatásnak. Akkor súgta oda Subri, hogy most átdzsalunk a templomba is, Erzsébet fõtemplomába, mely kis, ovális tér közepén zárta karcsún és magasba ívelõn a belsõ "Kosútit". Mintha temetésen. Olyan nyugodtan, csöndben, lehajlott fejjel ballagott a násznép. A fiatal pár kocsiba ült, virágokkal ékesítet vadonatúj Volgába. Pedig a tanácstól a templomig nem érte el a kilométert a távolság. Subrival leghátul csoszogtunk, éhesek voltunk már mind a ketten, sült és rántott húsokról álmodoztunk, uborkasalátáról, korty vörös borról, aztán még mindenrõl, ami belefér. Édesszájú lévén én még a csokitorta és a francia krémes emlékeimbõl fölidézett ízét is megforgattam a számban.
    - Te Jóska, nem Sutyinak becézik ezt a marhát?
    - De.
    - Ez egy szemét... - mondtam, mert eszembe jutott a múlt.
    - Szemét? A legnagyobb gumijavítója van Erzsébeten. Maszek!
    - Attól még lehet szemét! Tudod, mit csinált ez velem? Átruccantunk a haverokkal, még érettségi elõtt, mert a jó filmek elõbb értek ide, a Tátrába, mint Csepelre. Ez a csávó, aki mindig fülessapkát hordott, azt mondja nekem, hé haver, muti már a jegyed! Én, marha meg odaadtam. Nézegette, a fény felé tartotta, nagyokat bólogatott, ez tényleg nem hamis, ma estére szól, aztán zsebrevágta és otthagyott minket. A haverok körbevették, add már vissza a jegyét, de a többi srác, a sleppjébõl odasúgta, hogy húzzunk, mert a Sutyi letépi a hátunkat. És mi tényleg elhúztunk. De nem ismert meg. Szerencsére! Ne is említsd neki...
    - Érdekel is engem! De itt a becsületes neve a meghívón: Bálint Sándor. Az asszony meg Szerényi Éva.
    Nem baj, gondoltam, leeszem és leiszom az akkori jegy árának a tízszeresét is, még csomagolok talán, van nálam mindig nejlonszatyor, tortát biztos, hogy lenyúlok... Nem szóltam Subrinak, csak vonultunk csöndben, és lassan megérkeztünk a templom kapujához. Ujjaimat belemártottam a szenteltvíztartóba, letérdeltem, úgy vetettem keresztet.
    - Haver, te is kövesd a példámat.
    - Református vagyok. Ott ez nem szokás.
    - Akkor bazd meg - mondtam félhangosan, mert tekintetek csapódtak hátra. Elõre mentünk, a legelsõ padba. Újra keresztet vetettem és beültem, mellém meg Subri. Orgonahang úszott a hûvös levegõben, önkéntelenül visszanéztünk.
    A pár jött befelé. A beszûrõdõ éles fény valóságos glóriába burkolta õket, magam még a Szûzanyát is látni véltem, ahogy mögöttük áll és útjára engedi a férfit és a nõt, hogy beteljesedjék az életük.
    Az eseményt nem nagyon figyeltem, látni akartam már, milyen ez az Éva, szép-e, vagy csak olyan mint a többi. Annál a résznél meg majdnem fölálltam, hogy belerikoltsak az ünnepi csöndbe, mikor a pap odáig ért, hogy ha valaki tud valamit, ami miatt ez a házasság érvényét veszthetné, akkor most szóljon, vagy hallgasson róla örökre.
    - Ellopta a mozijegyemet! - De ezt már befelé kiabáltam és nem mozdultam ülõ helyzetembõl. Vége volt a szertartásnak, sorbaálltunk már odakint a téren, hogy gratuláljunk az ifjú párnak. Végre megláttam Évát, ahogy fölhajtotta az arcára eresztett fátylat. Megpusziltam jobbról-balról és átnyújtottam a szál kálát. - Sok boldogságot és bõséges gyermekáldást! - Nyögtem, s már nyújtottam is a kezem Sutyi felé, akinek már nem kívántam semmit, csak gratuláltam a szép feleséghez.
    Oszlott a nép. Páran maradtunk csak, elkezdtem számolni. lehettünk úgy tizenöten, a párral együtt. Elférünk, azt hiszem, bár ha táncra perdül az akkorára síkrészeg társaság, leszakad a födém. Nem dolgom, nem érdekelt semmi, csak ezzel a lánnyal összebújni, megforgatni, háromszázat bedobni a kosárba, jól összehajtogatva a papírpénzeket, meg ne lássák, milyen sóher vagyok. A piac percnyire volt a templom mögött, és a ház, szemben vele; libasorban kaptattunk föl a másodikra. Sutyi nadrágzsebében turkált, de nem találta a kulcsot. Rámordult újdonsült asszonyára. - Hol a frászban van a kulcs? Ne basszad el a jókedvemet. - A lány láthatólag belerezdült, ahogy ráförmedt a Sutyi. Én meg a lépcsõ aljáról fölkiabáltam. - Szerintem nyitva van az ajtó! Valaki biztosan gyártja már a kaját. Anyós, vagy a saját anyád! - Sutyi lenézett, üres tekintetével bogozta, ki is merészelt szólni, aztán bólintott és benyitott. S lám, az anyósa ott állt az ajtóban, lisztes kezeit kifelé fordította, úgy csimpaszkodott az ifjú férj nyakába. Majd belecsókolt Éva kontyos hajába. - Jöjjetek kedveskéim, már rántom a csirkét! Addig is igyanak valami rövidet, hogy megjöjjön az étvágyuk.
    Lassan bezsúfolódtunk a lakásba. Subri meg én rögtön elfoglaltuk a legjobbnak látszó helyet. Ez volt a kanapé. Olyan, amit aztán szét lehet nyitni és franciaágy lesz belõle. Még mellénk ült egy vékony fickó, látásból ismertem, valamelyik erzsébeti köpködõbõl.
    - Na, én benyomok egy vodkát - állt föl Subri és töltött magának. - Ti? Mit isztok? - Én hallgattam, nem akartam túl korán lerészegedni, kólát kértem. A sovány krapeknek is jó volt a vodka. A konyha felõl a rósejbni illata szállt, húzott az orrunk alatt, addig is rágcsáltuk az aprósüteményt, meg a zserbót. Éva táncraperdült, csizmás, feketeruhás parasztember forgatta, fején kalap. Aztán továbbdobta Sutyihoz, tõle meg lekérte az após. Elõkerült a kenyereskosár, konyharuhával takarva. - Eladó a menyasszony - kiáltott föl a kalapos ember, s láttam, hogy befõttes gumival rögzített, hengernyi pénzt dob a kosárba, majd letakarja. Subri is fölállt, átkarolta a karcsú derekat, suta volt, majdnem elesett, ahogy belekezdett a rezgõcsárdásba. Aztán õ is behajította az ezer forintját a kosárba. Én következtem, a táncban végképp antitalentum. Lassan tápászkodtam föl a kanapéról, oldalra lestem, láttam a sztereó Aiwát, mely eddig Skorpiót bömböltetett, most viszont a Corvina lírai számát játszotta. Magamhoz öleltem a lányt és méltóságteljesen lassúztunk. Így is ráléptem a lábára, sûrû bocsánatkérések közepette. A lány rám se nézett. Én pedig mint a kígyóbûvölõ meredtem rá, hátha elkapja a tekintetemet. De nem. Semmilyen jelet nem bocsátott ki felém, éreztem ezt, mert antennáim kitûnõen mûködtek. Nem akarok dicsekedni, de az egész ünneplõ tömegben én voltam a legjobb képû srác, bár lányos, finom arccal bírtam, sok homokos akaszkodott rám, de én leráztam õket, hol szép szóval, hol üvöltéssel. Ez hát a baj! Ez a kisfiús arc. Bezzeg a Sutyi olyan volt, mint aki szõrén üli meg a vadlovat. Ez kell a nõknek. Nem baj, ha részeges, nem baj, ha félrelép, néha lekever egyet, tán bele is rugdos a kedvesbe, csak férfi legyen. Ilyen maszek, mint a Sutyi. Akinek telik Aiwára. Én csak álmodtam ilyen magnóról. Az enyém még szalagos Mambó volt, de minden finom rockkal tele a sok szalag. Volt Corvinám is, meg Beatrice, P. Mobil is, sõt, mert szerettem, még Cserháti Zsuzsa is forgott, fõleg akkor, amikor szerelmes voltam, "Kicsi gyere velem csókot csenni...", olykor még sírtam is. De az igazi zenék, a Cream, a Led Zeppelin, a Purple, a Uriah Heep, a Sabbath, a Santana, Who, Doors, és minden, mi szem-szájnak ingere. - Innen mentek nászútra? - szólítottam meg váratlanul a lányt. Bólintott.
    - Aztán merre, ha nem vagyok vindisgréc?
    - Csak a Mátrába. Egy hét Bagolyírtáson.
    - Szép hely. Jó levegõ, hatalmas erdõk. Jártam ott gyerekkoromban. - A lányt át kellett adnom, gyûlt a pénz, már hiába takarták le a kosarat, szélein kilógtak a papírsarkok. - Te Jóska, ez aztán jól van eleresztve. Aiwa sztereó, kazettás, megvan a kéglije, és még nászútra is mennek, föl a Mátrába.
    - Maszek - mondta Subri, én meg pakoltam kis szatyromba a süteményt.
    - Maszek. Ezt hajtogatod. Te mért nem vagy maszek? Úgy melózol, mint a güzü. szépen kereshetnél te is.
    - Melózni tudok, apám! De az üzlet a lényeg. Ahhoz meg oda se bírok köszönni. Jó nekem a gyár.
    - Marha jó! Ott fogunk elpusztulni. Megnyomorodni. De ilyen cuccunk nem lesz soha. Na! Nézd csak! Vége a menyasszonytáncnak. Megy a csaj átöltözni. Kölcsönzött holmi, mi? Féltik mint a szemük fényét.
    Subri nem szólt semmit, bambult mint mindig, de ez csak a látszat. Figyelmét semmi sem kerülte el. Folyton egyetlen szexuális kapcsolatáról beszélt, ötvenes nõvel, hogy az milyen jó volt, hányszor feküdt a nõre valami sátorban, de hol, kérdeztem mindig, hát a strandon, kérdeztem, miféle sátor van egy strandon, s végre kinyögte, hogy a Balcsinál, kempingben. Jó régen lehetett, el is volt kenõdve, ezért aztán a munkába ölte minden energiáját, valahol érezte, hogy spermiummal az agyban, nem lehet sokáig normális az ember, szerzetesnek meg csak nem vonul. Belépett a lány, körömcipõ vöröslött szépívû lábfején, térden fölül hullámzott a szoknya, blúza fehér selyem, mögötte érzékelhetõ volt a melltartó íves csipkézete. Új taktikát eszeltem ki, mely nem az én eredeti ötletem volt, hanem hallottam a nagymenõktõl. Ne ragadj a csajra, tégy úgy, mintha nem érdekelne, legyen bár a nõ maga Lollobrigida. És akkor, mert hiú minden ember, így a nõ is, furdalni fogja az oldalát, hogy ez a pasas miért nem néz rá? És õ fog rád akaszkodni. Kipróbáltam én már, de úgy sem kellettem a kutyának sem, de talán most, ennél az Évánál bejön. Valami, vagy valaki súgta. Isten. Nem lehetett más. De pont õ? És mi lesz a Tízparancsolattal? Krisztus még keményebb, deklaratív intésével? Mindegy, nem érdekelt, de súgás volt, az biztos, el is fordítottam a fejem, beszélgetni kezdtem boldoggal és boldogtalannal, fociról, nyer-e megint BEK-et az Ajax, meg hogy mennyit zabál a ZIL. Közben majd megõrültem, hogy nem nézhetem Évát, szép lábát, darázsderekát, leengedett sötétbarna haját, száját, fitos orrocskáját, meleg, barna szemét. De juszt se! Egyszer csak mellém ült. - Töltenél kólát? - kérdezte és úgy nézett rám, hogy fölfalt a tekintetével.
    Töltöttem. - Jeget?
    - Kérek.
    Lassú kortyok. Olyan keveset ivott, mint a macska.
    Sutyi váratlanul fölordított. - Elfogyott a lõré! Ki megy le a pinyóba két kanna borért? - Semmi válasz, lapult mindenki, részeg volt a társaság, le sem találtak volna a pincéig.
    - Én lemegyek - mondtam és fölálltam. - Csak nem tudom, melyik a ti pincétek.
    - Asszony, eridj le a sráccal. Vigyetek zseblámpát. Itt a kulcs - és elkezdte hajigálni felém a lámpát meg a kulcsot. - Vöröset is, meg fehéret. Két kannával. Húsz litert, kiscsávó. Van annyi kajakod?
    - Megbírkózom vele - néztem keményen Sutyi szemébe.
    Lementünk a pincébe Évával. Labirintus. Éva már nem emlékezett, melyik ajtó mögött lapul a sok bor. Villany sehol. A zseblámpa is csak pislákolt, merült az elem. - Ez lesz az. Világítsál be! Bevilágítottam. Tele a pincerész gumikülsõkkel. A sarokban mûanyag kannák. - Itt volnánk. - Éva a falhoz támasztotta a hátát, míg én a zárral bíbelõdtem.
    - Csókolj meg! - A kérés váratlansága kiverte kezembõl a zseblámpát.
    - Rám se néztél. Most meg hirtelen... - mutatóujját a számra tette. - De tényleg, mi ez a váratlan fordulat?
    - Kiszúrtalak én magamnak már a kezdet kezdetén. Csak nem látványosan. Csókolj már meg! - Megcsókoltam. Hosszan, kéjesen. Belefulladtam a csókba. Csókolózás közben bearaszoltunk a pincerészbe. Éva fölhúzta a szoknyáját, én meg szorgosan gomboltam a blúzát. Mellét fogdostam a melltartón keresztül, õ meg sliccem körül nyúlkált. - Várj egy kicsit - kértem -, majd én lehúzom... - ezt kellett tennem, mert hosszú alsót viseltem, nehogy fölfázzak, apám figyelmeztetett, hogy fiatalon elveszíthetem a prosztatámat, ugyan nem volt világos számomra, mi is az a prosztata, de, hogy fontos valami lehetett, az biztos, mert különben nem szólt volna az öreg, csak azt nem vette számításba, hogy az õ egyetlen fia nõvel is összekerülhet élete során és ég majd, mint Gyöngyös, mert a jégeralsó nem éppen férfias látvány. Úgyhogy letoltam és mindent egyben. Bokámra csúszva a nem éppen makulátlanul tiszta hóbelevanc. - Nincs rajtam bugyi... - suttogta és így állva, jobbkezével vezette be hímtagomat. Én meg nyomtam mint valami tapasztalt kan, holott ez volt a második, igyekeztem másra gondolni, hogy ne menjek el túl hamar, Sutyi nézett rám, röhögött, hogy baszom a feleségét; oly annyira beleéltem magam a gondolatelterelésbe, hogy a vér visszaszaladt ágyékomból egyéb nemes szerveimhez. Újra a lányra koncentráltam, megemeltem kicsit, néha sikkantott, de nem bírtam így tartani, azért mégsem voltam Sutyi, vékony kiscsávó csak, akin nemrég kezdett nõni a szõr, de még így is kéthetente ha egyszer kellett megborotválkoznom. - Nem bírlak el... - nyögtem. - De ott, mögötted van egy fatrepni.. nem kényelmes, de ennél jobb - és igyekeztem óvatosan hanyattfektetni a lányt. Itt aztán beteljesült az álom. - Jó volt? - suttogtam. Nem szólt. Fölült, haját igazgatta.
    - Sutyinál jobb volt.
    - Akkor az is több a semminél. Miért pont Sutyi? Egy ilyen nõ...
    - Nem akarok melózni... elegem van a gürcölésbõl. Sutyi meg egész nap húzza az igát, este meg csak kibírom valahogy. Aztán jön a gyerek, és én otthon leszek vele, jólétben, biztonságban. Szeretõt meg mindig talál magának az ember. - Tiszta, világos, már-már filozófikus okfejtés. Tudtam én mindig, hogy ez kell a csajoknak, én meg valamiféle próbababa lehetek csak, nem apa, családfõ meg ilyesmi.
    - Nem védekeztünk!
    - Nem. Férjes asszony vagyok, igaz? Akkor meg ne tojjál be. Nem értettem, de ha õ ilyen nyugodt, akkor én mért izgassam magam. Mikor lenyúltam a kannákért azért beugrott. Sutyié is lehet a gyerek, csak nehogy rám hasonlítson, mert akkor fölnégyel.
    Húzta a kezem rendesen a tíz-tíz liter lõré. Benyitottunk. Akkor vettem észre, hogy a hófehér blúzon szöszök, fadarabok csimpaszkodnak. Még az elõszobában, mintha Éva hátát veregetném, lesöpörtem minden áruló nyomot. - Hol az anyámban voltatok eddig? - förmedt ránk Sutyi. - Húsz perc alatt meg is iszom az egészet!
    - Nem találtuk a fakkodat. Elestem a sötétben, mert nincs villany. Csináld meg, mert te is orra buksz egyszer. A zseblámpád meg nemhogy világítana, de direkt sötétít. Bazd meg! Itt a borod, fehér és vörös, igyátok és kússzatok le rólam.
    - Asszony! Hát hol tartod a szemed? Hányszor voltál már lent a pinyóban? Olyat kapsz mindjárt, hogy... - nem tudom, honnét vettem a bátorságot, de a lendülõ vastag kart lefogtam, minden erõmmel szorítottam, hogy érezze, nem vagyok annyira cingár. - Nyugi! Nem õ tehet róla. Én sem találok meg semmit. Úriember nem ver nõt. Igaz?
    - Na jó, szíjjál le, essünk neki, míg hûvös a pija.
    Kortyot nem ittam. Néztem Évát, sajnáltam is meg nem is, ha így választott, hogy jobb egy vadállat, aki házhoz hozza a biztonságot, de nincs egy értelmes szava, még a sóhajtása is hamis és erõszakos, akkor legyen. Fölpróbált, jó volt neki, és mehetek Isten hírivel. Subri rám nézett és tudott mindent. Honnan? Meg nem mondom. Betyár volt ez, csavaros aggyal, tudta õ, hogy húsz percig nem lehet ténferegni. Öntötte magába a bort, de nagyon nehezen bírt lerészegedni, jól tûrte a piát, s ha most hirtelen rászólt volna valaki, hogy szétkapni a gyár összes csõleszúró gépét, már ment is volna szerelni, szétszedni, összerakni, úgy, hogy egyetlen csavar nem marad a mûhely betonpadlatán. Nem kérte senki, de lassan végetért a buli. Odakint már sötétedett. Még aznap este fölvitte õket a Volga Mátrafüredre, ahonnan másnap reggel mentek tovább Bagolyírtás felé. Sokan már a buli közben is elmentek. Páran maradtunk, lekísértük az ifjú párt. Sutyi a hátsó ülésen terpeszkedett, Éva az anyósülésen. - Na, csõtök, majd találkozunk! Ha gumiproblémátok van, mindenkinek ingyen Sutyinál!
    A bérelt sofõr beindította a motort, melegítette. Éva letekerte az ablakot. - Szia. És kösz. Édes kisfiú vagy. Ilyet szeretnék. Ilyen gyereket szülni mint te. Gyere közelebb. - Odaléptem, Éva átkarolta nyakamat, magához húzott és váratlanul szájoncsókolt.

    Sutyi már nyitotta a hátsó ajtót. - Beleverek a szádba, kis geci! - De visszahuppant az ülésre, mert a sofõr gázt adott, és a Volga méltóságteljesen végiggördült az úton. Subri és én hosszan néztünk utánuk, míg föl nem szívta õket a gyéren világított sötétség. Subri hallgatott, nem érdekelte, hogy megvolt-e a lány vagy nem, kezet ráztunk, majd hétfõn a gyárban!
    Én be nem tettem a lábam Erzsébet szórakozóhelyeire, de még Subrit sem látogattam meg a nedves szuterénban, pedig tetszett a húga, csaptam volna neki a szelet, de a félelem nagyobb úrnak bizonyult a kíváncsiságnál. Mi lehet Évával? Pontban kilenc hónap múltán Subri rám tört a gyári öltözõben. Megszületett! Három kiló negyven deka. Kisfiú.
    - Sutyié a gyerek?
    - Nem. A húgomé! Hát ki másé lenne? - Subri értetlenül rázta bozontos fejét. - Vagy úgy! Tegnap született, messzirõl láttam csak, nem tudom, kire hasonlít.
    Nyugtalan voltam. Napokig számoltam, osztottam és szoroztam, és arra jutottam, hogy a fogantatás azon a bizonyos napon történhetett. Na, és? A nászéjszakán Sutyi is odatehette a magáét... Azt azonban elképzelni sem tudtam, hogyha történt is köztük valami, az nem erõszakkal történhetett. Aznap, legalábbis. Mert a lány rám gondolt, engem szeretett, ha pillanatra is. Mindegy. Ha rám hasonlít, akkor örök vesztes lesz, míg le nem fogják a szemét. Ha Sutyira, övé lesz a világ.
 
 

ROZSNYAI ERVIN

Korai Gábriel

Ébresztõt fújni a halottaknak, mikor még
eszük ágában sincs feltámadni -
ez bizony nem valami mennyei mulatság.
És mégis fújni kell,
nap nap után,
arcpukkadásig, tüdõ szakadtáig,
mert egyszer csak muszáj lesz feltámadniuk,
ha a fejük tetejére állnak akkor is.
 

Tréfás ujjak

Felhõsre borzolják a fák
tréfás ujjal az ég haját,
sorsunk gerincén buknak át
torlódó napok, éjszakák

csupa halálos semmiség
lepkeszárny billeg hangtalan
dübörgõ vasgolyó gurul
koppan a feldõlt kuglibáb
kopog a tramtam tratam
veri félelmek ritmusát

Mint lebegõ virágszirom
lepkeszárny billeg hangtalan
csillámló színes buborék
buggyan a nyálkás ágakon
szivárványt játszó rágalom
szállong, elpattan, szerteszét
fröccsenti permetét

Csapzottra cibálják a fák
karmos ujjal az ég haját,
ledõl a nap, mára elég,
magára húzza paplanát,
a nyirkos éjszakát

Tudom-e még, mit egykoron
tudni véltem - tudom-e még,
hogy mikor, merre és miért,
gondolkodom, gondolkodom -

Mi készül holnap, nem tudom,
marad-e bármi, bármi is,
csak egy csipetnyi értelem,
egy szótag, ami nem hamis,
tûfoknyi zug, ahol nem úr
a förtelem,
a fájdalom -

Mi készül holnap, nem tudom,
s hogy lesznek-e még holnapok,
vagy már a holnap is halott,
de bárhogy is - maradni kell,
kell a vízpartnál a cölöp,
amihez egyszer odaköt
valaki tán egy csónakot.
 

Ismerõs

Zörren a párkány, hajnali bõsz kaparászás,
csõr kopkopja hadarva üzenget az ablakon át.
Mit keres errefelé, és mit lel majd e korán kelt
tollas munkabolond? Aranyat? Vagy reggelijéhez
morzsát, ízes hangyatojást?
Míg õ buzgón kincsre vadászik, amott a kiserdõn
hálós szövevényt, kusza ábrát
karcolnak az égre a fák,
kék alapon labirintus
rajzolatát.
Mennyi növény! Jó lenne, ha tudnám,
ezt vagy amazt hogyan is nevezik - de a városi aszfalt,
ahol én cseperedtem, s vénné aszalódtam,
nem terem ily tudományt, amiképp zabot és pipacsot sem.
S nemcsak a fák: a seregnyi madár, ki
fenn a magasban s lenn a gyepen csirreg, cseverészik,
névrõl mind idegen, mint összeverõdött
népek a villamoson.
Ám ez az egy, ki a párkány
bádog dobján pergeti egy kicsi élet
elszántságát és igazát,
nos hát, õ az egyetlen szinte az erdei glóbusz
számos nemzete közt, akit én is
úgy hiszem, ismerek: õ a picinyke
szénfejû cinke, ki lám, ideröppen az eltûnt
zsenge idõkbõl -
füttyszavú emlék Áprilytól.

GYÖRE IMRE

A gyengeségrõl

"Megmutatni a nép gyõzelmét elnyomóin
S méltón ejteni ki e szót forradalom"
(Éluard: Minden elmondani)

Nem tudtam "megmutatni a nép gyõzelmét elnyomóin
S méltón ejteni ki e szót forradalom"
mert minden nemrég történt s túl közel még a régmúlt
Dózsa égett húsának szaga száll orrlyukunkba
éjszaka néha halljuk a falók csemcsegését
s Werbõczy úrnak kardja meg-megcsillan a fényben
a képzelet nem semmi virága szálló pitypang
negyvennyolc itt van persze Petõfi Barguzinban
mennyivel könnyebb élni vélve õ se halt értünk
s egyáltalában senki csak nõttünk mint a gomba
s kötelezõ is szinte azok szájába köpni
akik szabaddá tettek s akarva-akaratlan
egyszer éltek de most is naponta halnak bennünk
szabadon sose lépni elõdök lábnyomába
magunk magasan szállunk tíz centire a földtõl
csuklónkon láthatatlan kötél-bilincs a múlt az
magunkba gabalyodva teljesülünk ki végleg
"az embertõl sosem tágító ember" mért is
zaklat létével õt sem öleljük át ha látjuk
nem akarunk hasonlók lenni hozzá az ének
kifordul szánkból szárad s holnapra eltûnik majd
a bejáratlan távol földjén két fûcsomó közt

HAJDU IMRE

Álomidõ

Részlet

Ruhám tépett, testem sebes.
    Az út, melyen haladnom kell, meredek és köves.
    Minden lépésnél lábamba nyilall a fájdalom. Nincs cipõm, mely védene. S olyan sincs, aki legalább egy pohár vizet nyújtana felém.
    Pedig utamat a Golgotára tekintetek kísérik. Sokak tekintete. Némelyik szempár találkozik az enyémmel. Az egyiken kíváncsiság, a másikon közöny, a harmadikon  gúny, kárörvendés. Itt-ott részvét is kiolvasható a szemekbõl.
    Egy asszony szemében könnyet is látok. De mindenki mozdulatlan, miközben én vánszorgok egyre aléltabban, felfelé a meredek úton.
    Igen, az Istenfia is lehet elgyengült, s lehet a legelesettebb ember!
    Igen, nagyon félek a keresztre feszítéstõl! Vacog bennem a lélek, s most egyáltalán nem vígasztal a Jövõ, hogy az én a sorsom a Küldetés, s Megváltónak küldött közétek Atyám!
    Atyám, ott fenn az égben! Jól gondoltad Te ezt? Ezek, kik itt az út mellett állnak némán, vagy szitkokat kiáltanak felém, s arcukat eltorzítja a gyûlölet, miért kapnak esélyt általam? Nekik miért juss, nekem miért kötelesség a megváltás?
    Miért? Miért? Miért?

*

Idõvel arra jön rá az ember, hogy az élete egészen apró epizódjai is örökemlékûvé tudnak válni. Sõt, néha emlékezetesebbé, maradandóbbá, mint a sorsfordító történések, események! Idõnként ugyanis elfeledkezünk a házassági évfordulókról, a gyermekünk születésnapjáról, arról, hogy mikor nevezett ki a Sors bennünket igazgatónak, fõszerkesztõnek, munkanélkülinek vagy nyugdíjasnak. Viszont, mintha tegnap történt volna, számomra olyan eleven, hogy röhögni kezdtem a Csip csip csóka, vak varjúcska címû dalocska szövegén elsõ osztályos koromban, s ezért a tanító néni hazazavart, hozzátéve azt is, meg ne próbáljak a jövõben az iskola tájára menni.
    Vagy mondok egy méginkább apró epizódot. Egyszer régen kaptam valakitõl két tengeri kavicsot. Ennyi. Ám azokat a kavicsokat máig õrzöm. Sõt, arra is határozottan emlékszem, aki azokat a kezembe tette, pedig régóta nem láttam, s valószínûleg már nem is fogom.
    Fogalmam nincs, miért van ez így, de a kis epizódok valamiért örökre emlékezetesek.
    Rémlik, hogy valamikor régen tanultam ennek okáról is, de lám azt meg elfelejtettem.
    Papírjaim rendezése közben egy régi fényképem akad a kezembe. Azon kevés képek egyike (bizony nem sok ilyen akad!), amelyen mosolygok. Már nem emlékszem a felvétel idejére és körülményeire. Jó régen lehetett, mert a fotóról egy egészen fiatal kölyök tekint rám, túlzott optimizmussal. Következésképp arra sem emlékszem, hogy "parancsra" mosolyogtam-e, mert csak "akkor repült a kismadár" abból a misztikus masinából, vagy tényleg õszinte öröm, szívbõl fakadó derû ragyogott akkor, ott az arcomon.
    Mert - s ezt viszont biztosan tudom -, az ember egészen kora gyermekkorától képes szerepet játszani! Ha úgy kívántatik, akkor például tud mosolyogni "parancsra" is. Méghozzá olyan hitelesen, hogy lám, évtizedek múltával már képtelen vagyok eldönteni: az a mosoly ott a régi fotón õszinte derû-e, vagy csak mímelt mimika.
    Nem kizárt, hogy az utóbbi. Az embert nagyon korán rákényszeríti az élet sok mindenre.
    Például arra is, hogy "jó képet vágjunk hozzá".

*

Régen - egészen pontosan három éve, ám számára a három év már azt jelenti: régen - találkozott egy angyallal. Hogy angyal volt, azért állítja nagyon határozottan, mert éppoly gesztenyebarna haja volt, mint azoknak az angyalkáknak, akiket gyakran látott abban az Árpád-kori kistemplomban, ahol csecsemõkorában keresztvíz alá tartották. Ráadásul az "õ angyalkájának" is éppen olyan mosolygós, cukorfalat pofikája volt, mint hajdani temploma kõangyalainak.
    Igaz, szárnya nem volt. De mindössze csak ennyi volt a különbség. És ennek még örült is.
    Mert így szárny nélkül, olyan-olyan emberi volt az angyal! Teljesen beleszerelmesedett, s ez érthetõ is. Similis simili gaudet - mondja a latin. Hasonló a hasonlónak örül.
    Ám boldogsága, angyal-öröme nem bizonyult tartósnak. Hamár rájött, s csalódva állapította meg: az angyalokat nem lehet földi módon szeretni. Még azokat sem, akik nem viselnek szárnyat, s látszólag teljesen ember formájúak. Illetve... szeretni ugyan lehet, de ez a szeretet egyirányú utca. Mert az angyalok élõben is épp olyanok, mint a templomok kõangyalai.
    Bájosak, kedvesek, örökké mosolyognak rád, de viszontszeretni - úgy igazán, emberi módra - nem képesek.
    Az angyalok nem földi szerelemre vannak kiképezve. S ezen a tényen az sem változtat, hogy van-e szárnyuk vagy nincs.

*

Rád gondoltam.
    Feketerigó fakadt dalra a põre nyírfán, s a trillára megjelentél gondolataimban.
    Arcom - ha netán látta volna valaki - rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékre gyermekkorom legelejérõl.
    Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.
    De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem fényesíti orcám. Igaz, bánat, sõt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz már.
    Szóval... csupán eszembe jutottál. Mint idõnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élõben láttam futballozni Puskás Öcsit.
    Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is. Inkább tûnõdve, csodálkozva. Sõt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság volt-e ez a régmúlt, s bármi ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?
    Mostanában sok mindenrõl álmodom. Ébren alszom, nyílván ezért a sok összevisszaság.
    Egyébként az álmom rövid. A hajnal gyakran ébren ér. S azután már nem tudok elaludni.
    Nyitott szemmel bámulom a még sötét mennyezetet, s a falakon a tárgyak halvány kontúrjait.
    Fekszem mozdulatlan, s várom a derengést. Lassan jön el, de türelmes vagyok. Vagy inkább beletörõdõ?
    Egy idõ óta már csak várakozom. Passzívan, magamat a sorsnak átengedve. Nem lángolok, nem pörgök. Jöjjön, aminek jönnie kell! Semmi különösebbet nem várok, nem kívánok.
    Csalódások így ritkán érnek. Igen, szoktam máskor is gondolni Rád. Leginkább, amikor a létem képeskönyvében lapozgatok. Abban itt is, ott is feltûnsz mellettem. Hol nevetsz, hol szomorú vagy, hol vállamra hajtod a fejed, hol pedig csak nézel csodálkozva nagy, kerekre nyílt szemekkel.
    Nem tagadom, én meg csodálkozva nézem, idézem gondolataimban ezeket a képeket. Rajtuk öt-tíz-tizenöt-húsz évvel ezelõtti önmagamat idegennek látom. Mintha valaki más lenne!
    Pókerarccal szemlélem múltam fotográfiáit. S nem igazán értem, hogy Te hogyan, s fõleg miért kerültél oda? Bár - hogy mit keresek én is ott - számomra ez sem teljesen világos.
    Egyáltalán, én lennék az valójában?
    Kérdéseimre nem tudom a feleletet. Mint ahogy azt sem tudom: mindezeket miért írom le Neked ilyen részletesen?
    Hisz csupán annyit akartam közölni: a nyírfán még nincs levél. A feketerigó ellenben optimista, mert dalol. S én ebben az ellentmondásosságban Rád gondoltam.
    Talán azért, mert próbálom megérteni a megérthetetlent.