OLVASÓLÁMPA

SZERDAHELYI ISTVÁN

Amikor nem jön a tömeg

Varga Rudolf: Szörnyek, szavak
 

Már annyira megszoktuk, hogy magától értetõdõnek tekintjük a Varga Rudolf által rögzített látványt: az "aluljárókban, kartondobozokon / haldoklanak a koldusok, / hullaország leselejtezett rohamosztagosai, / a / kihullott / istenadták, / a / díjhátrálékosok, / a / kisemmizett / megnyomorítottak, / kiket / a / történelem / csontig becsapott, / kik / göncökkeltelt batyuként / vonszolják maguk után sorsukat, / talpalatnyi hazátlanságban / lakmározó / kukák közt / kecmeregnek, / kik / porrázúzott / reményeik puskaporából / buherált / rakétáikon / éjjelenként / túlélni / a / Holdra repülnek." (Talpalatnyi hazátlanságban)
    Megszoktuk, megszoktam én is. Az ilyen élmények hozzá tartoznak mostani mindennapi életünkhöz, kiiktathatatlan elemei annak a társadalmi rendszernek, amelyet mindnyájan elfogadunk. Télen hideg van, vastag hó világít a bokrokon és a fák fekete ágain, tavasszal pedig az én gyepemet is sárga meg lila szirmokkal pettyezik tele a szomszédból átszivárgó kankalinok, vagy mik. Van társadalom és van idõjárás. Jó idõjárás esetén a rossz társadalom is elviselhetõ. Nálunk egyébként demokrácia van, szabad választásokkal. Ezt Varga Rudolf is jelzi legremekebb költeményében, amelyet épp ezért nem a fenti, helyspórolós módon idézek - hiszen az íráskép igen fontos tényezõje a költõi hatásnak -, hanem az eredeti szedéssel:
 
Mindig
belémbotlik.
Mindig
belébotlok.
Ez
már csak
így van,
ha
véget érnek
a
választások,
s
lámpavasakról
félholtan rugdalóznak
a
meglincselt
plakátok.
(Lámpavasakról)

    Ha lenne még Magyarországon élettere a költészetnek, s a jobb fiatalok - mint hajdan - kéziratban terjesztenék egymás közt a szívüket leginkább megdobogtató alkotásokat, e sorok bizonyára ott szerepelnének köztük. Bizony mondom, irigylem Vargától ezt a verset. De hát nincs többé az az élettér, csak demokrácia van, írhat bárki bármit, úgyse figyel rá senki. "Mit csináljunk?" - kérdi az átlagemberek tömegei nevében Varga Rudolf. "Emberek vagyunk. / Gondolkodunk. / Bocsánat, hogy élünk. / Hahahahehehehahahahihihi. / Keresünk / magunknak / egy / jobb, / testhezállóbb tévedést, / egy / kifizetõdõbb hitvallást. / Tettetjük / konokul, / hogy / még / sajátmagunknál / is / hülyébbek vagyunk." (Mit csináljunk?) Vagyis rájött arra is, amit Max Weber így fogalmazott meg: "minden igazi uralmi viszonyhoz hozzátartozik az engedelmeskedni akarásnak egy bizonyos minimuma, tehát az engedelmeskedéshez fûzõdõ (külsõ vagy belsõ) érdek". Vonatkozik ez az aluljárókban, kartondobozokon haldokló koldusokra is.
    "Jön a tömeg, a tömeg!" - írta József Attila, s azt is hozzátette: "Óh! / Minden más hiábavaló, / az alku, az átok, a csönd, a szó!" De a tömeg nem jött, csak Szárszón a vonat.
    S nem jön az a tömeg ma se. Emiatt pedig Varga Rudolf se önmaga nevében teszi fel a "Mit csináljunk? " kérdést, hanem a kifizetõdõbb hitvallás keresõk nevében. A tömeg nem jön, s így erre a kérdésre nem tud õ se - én se, más se - olyan választ adni, ami azonnal és teljes bizonyossággal garantálná a világ megváltását. Átgondolta azonban ezt is, és pontosan megírta, mi a célja: "Lásd meg / szavamban / a / rejtett vonzást, / a / tûpontos, / helybenjáró / némadühöt, / az / iránytartást." (Lásd meg!)
    Varga Rudolf kiváló költõ. Átgondolt mindent, megírt mindent, csak azt nem, hogy télen vastag hó világít a bokrokon és a fák fekete ágain, tavasszal pedig a gyepemet sárga meg lila szirmokkal pettyezik tele a szomszédból átszivárgó kankalinok, vagy mik. Jó idõjárás esetén a rossz társadalom is elviselhetõ. Mi meghalhatunk, de - erre bizonyára József Attila is rábólintana - a szavaink nem mind hiábavalók. Ha költeménybe írjuk õket, az utókor elolvassa. Ha csak kimondjuk, az unokáink utánunk fogják mondani, sõt, sokkal jobbá fogalmazzák majd. (Saluton Kiadó)
 

KÉPES GÁBOR

A nyitott könyv

Esnagy József: Proletárzsoltár

    Proletárzsoltár. Meghökkentõ és figyelemfelkeltõ cím, s ezzel legfontosabb szövegtani funkciójának kiválóan meg is felel: nem lehet csak úgy elmenni mellette. Meghökkentõ az összetétel két tagja közti látszólagos feszültség, ellentét miatt. De látszólagosat írok, hisz a viszonyulás finomabb és több annál, minthogy csak ellentétesnek nevezzük. Gellért Oszkár szép verssorai jutnak eszembe: "Szebben szõni piros álomkendõt nem tudhat senki. / Makacsabbul senki nem érez marxi, jézusi jövendõt." S a verssor felidézi bennem a francia neokatolikus mondást is, amit Hegedûs Géza épp Gellért kapcsán emleget: "A kommunisták és a keresztények csak túlvilági perspektíváikban különböznek egymástól."
    A mondásban persze benne van a kitalálóinak hazabeszélõ büszkesége is. A párhuzam mégis megfontolandó, s alátámasztja az õskeresztény közösségiség legendája éppúgy, mint a keresztényszocialisták szolid kísérletei vagy a felszabadító teológia sokkal markánsabb gondolata.
    A zsoltárok a hit megvallásának gondolatritmus szervezte õsi liturgikus énekei, hatásuk a késõbbi irodalomfejlõdésre óriási. Aki Proletárzsoltárt ír, mint Esnagy József teszi, Balassitól Adyig sok szövetségest és sorstársat talál, s hogy fohásza éppen a kizsákmányoltakért, a legszegényebbekért szól, az õ nevükben és az õ soraikból, csak még inkább megbecsülést érdemel.
    A társadalom jelenségeire való reflektálás, ha úgy tetszik: a közéletiség vagy közszolgálatiság manapság igazi ritkaságnak számít, fõleg, ha valaki ilyen lírai eszközökkel teszi. A ritkaság általában a bibliofilgyûjtõk kedvenc kritériuma, s a körülmények nekik kedveznek: a Z-füzetek puritánságában is kellemes, igényes és fõleg tartalmas kiadványai, mint ez a kötet is, néhány százas példányszámukkal azonnal kuriózummá válnak. Egy másik kor másik csoportjának kifejezésével élve a Z-füzetek a "második nyilvánosság", de hát ezen aligha kell ma már csodálkozni.
    Azon már annál inkább, hogy ebben a könyvben milyen biztos arányérzékrõl tanúskodó módon keveredik irónia (nem abban a harsány megjelenésében, amit e sorok írója is néha elkövet) és pátosz (nem abban a sekélyes modorban, ami az õszintétlen nagyzolókra jellemzõ).
    Esnagynál irónia és pátosz tiszta és igaz módon oltódik bele a versekbe: a mûvelt ember érzékenységével megírt törékeny sorokba. Nem hiába halmozom a jelzõket: a költõ is ezt teszi, s a négy részre, pontosabban négy könyvre osztott kötet lapjairól valóban valamilyen nehezen megfogható magasztosság árad, még akkor is - éppen akkor, mikor a proletárok zsoltárját írja.
    Mert a címadó vers szívenütõ kérdései és az azokra adott ellentmondást nem tûrõ válasz éppen az ellenkezõje annak, ami egy vallásos szövegtõl elvárható lenne. Itt a megszólított maga a proletár, egy megszemélyesített és egyetlen ember kicsiségében sûrített embertömeg, és a költemény épp az ígért örök üdvösség és a megadatott embertelen nyomor ép ésszel felfoghatatlan ellentétességét tárgyalja. De tárgyalás helyett érdemes lenne az üvöltés szót használni. Esnagy versei a maguk burjánzó szépségével együtt is rendkívül indulatosak. És ami indulatos, az ösztönös is, természetes is, hazug tehát vagy mesterkélt eleve nem lehet.
    Az indulat pedig néha önmagára irányul - vagy az irodalomra, a költészet hatalmára és élettelenségére. A versek egy jó része magáról a versrõl szól, az alkotás folyamatának és az ihlet keletkezésének titkát kutatva, figyelemmel az emberi elmemûködés (másként: a lélek) mindenféle apró furcsaságára éppúgy, mint a folyton változásban, mozgásban (tudniillik: öregedésben) lévõ test az alkotástól csak látszólag független rezdüléseire. A versnek pozitív és negatív meghatározását is megadja. S most meg kell csonkítanunk egyik legsikerültebb mûvét (A vers), hogy az elejét és a végét idemásolva az esnagyi gondolkodást illusztrálhassuk: "A vers spirituálé. Intellektuális magány." [...] "De sohasem ábránd, sohasem felhõtlen lelki hevülés, / önfertõzés, önkielégítés és felcsévélt, / unalmas játékfilmszalag."
    Szintén jellemzõ rá, hogy a gyakran hosszú és mégis nagyon sûrû, rendkívül sokféle gondolatot és érzést felvillantó, szintetizáló, egybecsomózó szövegeket a vége felé megcsavarja, az addig felépített rendszert olyan erõvel döntve össze, hogy azzal nem csak a képzeletbeli csomót vágja el, de az olvasót is megrémiszti alaposan.
    A versek nyomasztóságát az idõtlenségük adja. Amint mondani szokás: abbahagyja õket, de nem fejezi be. S a befejezés feladata ránk hárul, de nem tudunk megbirkózni vele, mert a költõ problémái, félelmei, csalódásai minket éppúgy szorongatnak. "Temetetlen holt az emlékezet" - írja egy helyen.
    Aki fájdalom érlelte szerelmes versekre vágyik, aki hisz a költészet klasszikus eszményeiben, s általában aki elkötelezett költõtõl nem harcos, pattogó indulókat, hanem odafigyelést, elmélyedést igénylõ bölcseleti költeményeket vár - az itt megtalálja számítását. Így a bibliofilgyûjtõk csoportján túl a Proletárzsoltár még sok tízezer olyan magyar olvasó figyelmét is megérdemelné, aki egykor nívós olvasmányokhoz szokott.
    De mivel (botcsinálta) kritikus vagyok, valamilyen hibát is ki kellene emelnem. És ne hallgassuk el, van is egy igencsak szembeötlõ könyvészeti - és nem költészeti - hiba. A Z-füzetek sorozat példányai, füzetvoltukhoz méltón két apró fémkapoccsal vannak összetûzve. Ha az ember kétszer végiglapozza a könyvet, nem tudja becsukni többé. Görbe és egymást makacsul elrúgó lapok, s középen a két gonosz kapocs. Nálam épp a címadó versnél marad nyitva. Nem lehet szabadulni tõle. (Z-füzetek/95)
 
 

KODITEK BERNADETT

Ezredvégi kérdés

Kassai Franciska: Sírdogál a Szépség

Több mint tíz éve már, hogy a két verseskötet és egy meseregény szerzõjeként is ismert költõ-elõadómûvész Kassai Franciska nem jelentetett meg önálló kötetet.
    A Sírdogál a szépség címet viselõ új kötet darabjai vallomások a végleteibe fordult ezredvégi világról: testi-lelki szenvedésrõl, fáradtságról, nagyvárosi nincstelenségrõl, a hétköznapi élet szürke, sivár rutinjáról, a kiüresedett valóság viszonyai között egyedüli lehetõségeként megélhetõ költõi sorsvállalásról és a megálmodott Szépség utáni mérhetetlen vágyról.
    Azt mondhatnánk, egyfajta Spleen és Ideál-versek. A kötetbõl kirajzolódó ezredvégi helyzetjelentés olvasójában minduntalan felderengenek a A fájó Párizs (Spleen de Paris) képei, s aligha véletlen, hogy a valóság antitéziseként és az elérhetetlen ideál megtestesítõjeként - a kötet címében és mottóiban is hangsúlyos helyre kerülve - Kassai Franciskánál a Szépség szimbolikus nõalakja jelenik meg.
    A Rapszódia címû elsõ ciklus a minden mértékét elvesztett, szélsõségeiben megnyilvánuló hétköznapi lét zaklatottságának rajzával indul. A valóságnak ezek a képei (amelyek utalásszerûen és kevésbé kifejtve késõbb is feltûnnek még) úgy válnak el a ciklus más verseinek központi témáját adó idill képeitõl, mint árnyék a fénytõl. Az erõs kontraszthatásnak is köszönhetõen az idill-versekbõl jól körvonalazhatóan tûnik elõ és nyeri el jelentéstartalmát a Szépség mint egyfajta álomban, mesében, gyermeki létben, költészetben, szerelemben, természetben megélhetõ idilli létállapot, amelyhez az olvasó önkéntelenül társítja egy (költõ)nõalak képét. A jelentéstöbblet ez utóbbi jellegzetessége valószínûleg nem csak annak a ténynek köszönhetõ, hogy a mûvészetben a szépség hagyományosan is allegorikus nõalakként szokott megjelenni, hanem annak is, hogy az idealizált létállapot különbözõ színterei mind-mind a költõ személyes élményeihez, belsõ tereihez kötõdnek. Az olvasó az õ álmán, meséjén, költészetén, szerelmén keresztül vagy az õ kert-élményében éli át az idillel való találkozást.
    E nagyon is személyes idill azonban egy-egy gyökérszálával mintha az egyetemes kultúra testébe kapaszkodna. Az idill-versek legmeghatározóbb darabjaiban a kép- és szóhasználat - helyenként alig észrevehetõ, máshol egészen nyilvánvaló - utalásokat tesz korábbi költõi hagyományokra és egyetemes mítoszokra.
    Az Egy álombeli kertben címû vers klasszicizáló kifejezéskészletével, a fején koszorút viselõ költõ képével rég letûnt korok hangulatát idézi, a figyelmes keresgélés pedig egyenesen az Orfeusz-mítoszig vezeti el az olvasót. Az elsõ versszak néhány sora így szól: "Egy álombéli kertben megpihen-tem.../...Szívemre hullt cseppje a béke balzsamának,/s lomb lettem magam is, friss tavaszi ág". A sorok olvasása közben váratlanul Rilke Orpheus-szonettjeinek egyik képe villan fel az olvasóban: "Ki a holtak ligetébe lenn/dalolt egyszer legalább.../Kibe sûrû mákonyital/csurgott vak lombok alatt:/fülében az isteni dal/örökkön benne marad".  A késõbbiekben magát "Orfeusz unokája"-ként aposztrofáló költõ versében minden bizonnyal több véletlen egybeesésnél az álombeli kert és a holtak ligetének efféle hasonlatossága.
    A kert, az érintetlen természet mint az idill metaforája a ciklus több darabjában is feltûnik, s az olvasó értelmezési horizontján minden alkalommal megjelenik az elsõ kert, a paradicsomi õsállapot teremtés utáni békéjének asszociációja. A ciklus záródarabja, a Köszönöm az életnek címû vers azonban ennél sokkal kézzelfoghatóbb és konkrétabb utalást tûnik tenni a bibliai hagyományra. Bár a már-már imának, hálaadásnak is beillõ költemény megszólítottja végig meghatározatlan marad - éppúgy lehet egy sorsfordító, nagy szerelem férfija, mint maga az isten -, a vers egyes szakaszai, különösen a harmadik és negyedik versszak, szinte az ószövetségi zsoltárok hangját idézik:

    Harcolva helyettem pajzsként
    védelmeztél,
    és legyõzted bátran minden félelmemet.
    Sodródtam gyors folyón kis
    lélekvesztõben,
    - és megtartott engem a te hited.

    Indulni, lépni már nem vágytam,
    gyáván botladoztam idegen világban.
    Szépen szõtt szõnyeget terítettél elém,
    ne érjen lábam a föld sarához...

    Máshol mintha egészen a szöveg szintjéig hatolna a bibliai utalás. A második versszak néhány sorát akár Ozeás könyvének mondatai is ihlethették volna. Amikor Kassai Franciskánál azt olvastuk: "... de te hozzám hajoltál./Tenyeredbe emeltél, puha szeretetbe/ takartál", szinte visszhangoznak a háttérbõl az isteni szeretetrõl szóló próféta hangjai: "...Karomon hordoztam.../Puha kötelékkel vonzottam,/a szeretet kötelékeivel,.../lehajoltam hozzá,/enni adtam neki" (Oz. 11, 3-4).
    A Visszanézve címû második ciklus múltba nézõ versei valójában a jelenrõl szólnak.
    A verseken átsugárzik a megtett életút tapasztalataiból kikristályosodó életbölcsesség. A ciklus idõszembesítõ versei (Visszanézve, A mai nap, az a szép!) a vívódó, kesergõ, a jelenbõl elvágyódó ifjúság helyett - az általános költõi hagyománytól eltérõ módon - a letisztult szemléletû érettkort tüntetik fel értéktelítettként. A versekbõl egyértelmûen kitûnik, hogy az idõhöz való viszony a lehetõ legszorosabban összefügg az énkeresés folyamatával. A jelen elfogadásához vezetõ út ugyanis - több vers tanúsága szerint is - teljesen egybeesik a sajátként felvállalható sors felismerésének folyamatával. Mire az ember elhagyja "a mások szabta szûk ruhát", és az "álorcás napok"-ból álló "gyáva élet" helyett megtanulja belsõ törvényei vezérelte saját útját járni, megváltozik idõ- és értékszemlélete is. Az önmegtalálással párhuzamosan átértékelõdnek az egykori tapasztalatok: a vádaskodást és az önvádat felváltja a megértés, a régi szerelmek bántásai megbocsátássá, gyötrelmei áldássá nemesülnek. A korábban elveszettnek hitt értékeket nem szükséges többé az anyagi lét elemi ösztönével birtokolni ahhoz, hogy megmaradjanak. Az élmény függetlenedik az idõtõl, vagy ha úgy tetszik, egy kitágult jelen részévé válik. A bölcsesség relativizálja az idõt és egyszersmind belsõvé teszi: ráébreszt arra, hogy amit az ember valaha szeretett, az egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul az övé marad - a belsõ kertben.
    Külön szót érdemel a ciklusban elhelyezett  négy,  az öregség-halál  témakö-réhez kapcsolódó költemény (Gyász, Eljönne most, Feladat, Özvegy). A versek (a négybõl három) fájdalmas szembenézések az apa halálával. Szervezõ elvük ugyanúgy az idõszembesítés, mint a ciklus szinte minden más darabjáé. Idõ és érték viszonya azonban itt egész máshogyan alakul, mint a többi versben. Az eljönne most címû költemény zárósorai az idõsíkok váltogatásával teremtenek feszültséget. Sorról sorra haladva feszül egymásnak a múlt egy életképe ("Amikor elmentem tõle,/az erkélyrõl integetett") és a múlthoz viszonyított jövõbeli halál félelme, amely egyszer jelenné válik majd ("Szorongva gondoltam arra,/hogy mikor õ már nem lesz/majd ez a kép is megmarad bennem). A megmaradó, nem felejthetõ, fájdalmas kép jelene pedig ugyanaz a kitágult, idõtlen és el nem múló jelen, mint az egykori szerelmek megszépült emlékeié. A Feladat vagy a különösen szép Gyász címû versek a halál tapasztalatával szemben éppolyan védtelennek mutatják a költõt, mint az iménti költemény. Végkicsengésük korántsem a ciklus egyéb verseire jellemzõ elfogadás és megbékélés hangján szól. A bölccsé érett látásmód érvényessége jól láthatóan korlátozott marad, nem terjed ki a megélhetõ tapasztalatok mindegyikére. A halálversek kétségtelen ûrt hagynak maguk után, megbontják a ciklus hangvételének egységét és viszonylagossá teszik a ciklus többi versében felmutatott életfilozófia érvényességét.
    A Körök foglya címû harmadik ciklus a testi szenvedésé. A Fáradtan címû nyitóvers vissza is vonja az elõzõ ciklus állításait. A néhány lappal korábban megfogalmazott bölcsesség elbizonytalanodik, s a költõ erejét vesztve vallja be: "ha tudom is olykor, mit kellene tennem,/nem teszem, hisz nem bírok úszni az ár ellen,/s régi köreimbe kerengek tehetetlen."
    Ez a ciklus az idillhez való közeledés, a "szépen leélt élet" megvalósíthatatlanságának személyes, belsõ eredetû lehetetlenségét mutatja meg. A negyedik az én felõl a külvilág felé fordul. Az objektív, külsõ valóság azonban semmivel sem bizonyul kevésbé fájónak, mint a szenvedéssel sújtott egyéni lét. A Gyötör a város címû ciklus versei lehangoló képet festenek a nyüzsgõ, zajos nagyvárosi életrõl, az értékek elvesztésérõl, a modern kor toposzává lett TV-oltárról és a reklámok profán liturgiájáról, a kiüresedettségrõl, a züllésbe torkolló kiútkeresésrõl és a Szépséghez hasonlóan nagybetûs Szegénységrõl. Az idillt képviselõ értékek már nem is annyira vágyként, mint inkább csupán hiányként vannak jelen ebben a valóságban: "A város felfalja az évszakok szépségét", "Távol a természet egyszerû világa!", "Hol a szépség, a mélyen zengõ?" - bukkanunk egyre-másra az értékvesztés megfogalmazásaira. A ciklusnyitó Ezredvégi kérdéssel bevezetett hétköznapi pokoljárás-versek tágabb dimenzióba helyezik, bizonyos értelemben magyarázzák is az egyéni léthelyzet tragikumát, miközben a költõ egyéni sorsa egy közös, társadalmi szintû tapasztalat kontextusába kerül.
    A hétköznapokból való elvágyódás egy egész csokor ars poeticával vezet a valóság elõli menedékként, s egyszersmind közösségi feladatvállalásként is megélt költészethez. Az Orfeusz unokája címet viselõ kötetzáró ciklus tiszteletadás a költõelõdnek, hitvallás a mûvészetrõl, s végül testamentum, melyet a költõ az utókorra hagy.
    Az utolsó ciklus a lét egészére tekint: az Orfeusz-mítosszal (Orfeusz panasza, Orfeusz unokája) a kezdetekig nyúlik vissza, az utódokra hagyott testamentumokkal (Hagyaték, Az utódom) az eljövendõ korokhoz szól. A "mindenkori dalnok", az örök Orfeusz dalával "Így érnek egymásba/a sorsok és a hangok".
    A jól felépített kötet darabjai egyszerre személyesek és "közérdekûek". Helyzetjelentések személyes létállapotokról és tudósítások, korrajzok mindannyiunk közös tapasztalatairól. Az önmagára és a külsõ valóság alakulására egyaránt figyelmes költõ összetéveszthetetlenül nõies, lírai vallomásai az ezredvég dekadens életérzésérõl. (Hungarovox)
 

ECSEDY ILDIKÓ

Egy angol nyelvû tanulmánykötet

"Unwritten Messages" from the Carpathian Basin (Edited by Katalin Barlai and Ida Bognár-Kutzián)

Angol nyelvû tanulmánygyûjtemény ez a kötet, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki a Monográfiák címû sorozatban. Az angol nyelvû kiadvány magyar ismertetése annál inkább szükséges, mert magyarul kell kerülnie az olvasó kezébe; az eddigi tervek szerint a kiadvány meg fog jelenni magyarul is, csak a szerkesztõ(k) anyagi helyzetétõl függ, hogy mikor. Még sürgõsebb tehát, hogy magyarul is olvashassanak róla honfitársaink, akik természetesen nem utazhatnak el azokba a kis templomokba, amelyek alapján a szerzõk tanulmányaikat írták. Az égi-földi jelenségek történelmi konklúziói révén született ez az archaeosztronómiai kiadvány, amely a szerzõk végsõ következtetéseirõl és tapasztalatairól ad bizonyítékot az olvasó kezébe. Eredetileg ketten szerkesztették a kiadványt, de a régész Bognár-Kutzián Ida a munka végére magára hagyta a csillagász Barlai Katalint, aki kettõjük szándéka ismeretében úgy hajtotta végre a szerkesztést, ahogy ketten eltervezték. Végül õ írta a kiadványt útjára bocsátó szövegeket.
    Az elõszóban elmondja Barlai mindenekelõtt azt, hogy a Kárpát-medence a kelet-európai kontinens érdekes tája a mérsékelt égövben, és némely égi jelenség éppen ezért innen meg sem figyelhetõ. Az égitestek kelése-nyugvása például korántsem olyan jól látható, mint az Egyenlítõnél (a régi polinézek navigációjához például ez volt a szükséges). A Hold mozgása szintén nem olyan látványos, mint ahogy például Skóciában vagy Nagy-Britanniában tapasztalható (Stonehenge-ben). Rítusaik, az itt élõk hitrendszere és temetési szokásai azonban tükrözik a legfontosabb idõpontokat, a téli és nyári napfordulót, valamint a tavaszi-õszi napéjegyenlõséget. Ezeknek az eseményeknek és körülményeiknek a tudása kinyomozható az ókori és középkori népek emlékezetébõl, tehát õseink írásaiból is, valamint e közösségek építkezéseibõl, szentélyeik, sírjaik, templomaik és temetõik tájolásából és egyéb körülményeibõl.
    Akik ezeket az írásokat és építményeket tanulmányozzák, elsõsorban történelmi érdeklõdésûek, de természetesen azokat a szövegeket keresik, amelyekben mind az égi jelenségek, mind a Föld erre való építészeti tükörképei tanulmányozhatók, elsõsorban a rituális jelenségek központjait jelentõ templomokban és temetõkben.
    Tehát régészeti (archeo) és csillagászati (asztronómia) a szerzõk érdeklõdése, leírásaik pedig arra épülnek, hogy a természeti jelenségeknek is történetük van, és az emberek történelméhez szükségünk van az égitestek eseményeire is. Az ég és a föld összefüggéseit tudnunk kell, mert minden földi jelenség, tehát a földbõl kiásható emberi múlt és építészeti környezete feltételezi, hogy ismerjük azokat a régi idõket, amikor e föld lakói számára az égitestek jelezték az idõt, a késõbbi nemzedékek számára is mérföldköveket jelentve a történeti kutatáshoz.
    Ez a kis tanulmánygyûjtemény az elsõ kísérlet a régészeti-csillagászati (archaeosztronómiai) vizsgálatra, tehát összefüggõ történelmi, égi és földi vizsgálódásra.
    Nem csupán a kötet szerzõi vettek részt ebben a sokoldalú munkában. A szerkesztõ Barlai Katalin köszönetet mond kollegáinak, akiknek a segítségét felhasználhatta. Innen tudhatjuk meg, hogy külföldi szerzõk is részt vettek a munkában, szóban és levélben is támogatták a vállalkozást. Például a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének segítségét is felhasználhatta a szerkesztõ. Az angol fordítás is az õ konklúzióikat tükrözi, valamint azt az anyagi támogatást, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott.
    Az egyes tanulmányokban olvashatunk a szerzõk véleménye elõtt és után a velük összefüggõ klasszikus idézetek segítségével más szerzõk véleményérõl is. A jelen dolgozatok tárgya többnyire az õsidõ: a magyar honfoglalás és a korábbi idõ is, ugyanis erre vonatkozik a mû címe. A szerzõ véleményérõl és munkájáról a tanulmányokhoz csatolt bibliográfiai adatokból szerzünk tudomást, és ott nézhetünk utána a további részleteknek is a kollégák nézeteirõl.
    Nem utolsósorban a tanulmányok készültekor papírra került illusztrációk, valamint a könyv tárgyául szolgáló terület, Magyarország régészeti térképérõl a könyv végén tájékozódhatunk. A szerkesztõ végezetül kollegáinak mondott köszönetet. De olvashatunk az itt tárgyalt neolitikus építményekrõl is.
    Olvashatunk itt a szentélyekrõl (LAZAROVICI, Tiberiu - CSILLIK, Iharka: The Neolithic Shrine at Parta); az iklódi temetési helyek sírjainak tájolási-csillagászati aspektusairól (MAXIM, Zoria - CHIª, Gh. Dorin - OPROIU, Tiberiu - CSILLIK, Iharka: The Astronomical Aspects of the Orientation of the Graves in the Burial Site of Iclod); a sírok és csontvázak tájolásáról a korai bronzkorban MOKRIN nekropoli-szában (JOVANOVIÆ, Borislav - VINCE, Andor: Orientation of Graves and Sceletons in the Early Bronze Age Necropolis of Mokrin); a sírok és csontvázak tájolásáról a magyar honfoglalás korszakában (ZSOLDOS, Endre - SZEIDL, Béla: The Orientation of Graves from the Period of the Hungarian Conquest); a középkori veleméri templom falfestményeirõl (KOVÁCS, József: The Murals of the Medieval Church at Velemér); a középkori veleméri templom axisának meghatározásáról (KELEMEN, János: Determination of the Axis of the Medieval Church in Velemér).
    Az itt közölt írások elején rövid összefoglalás olvasható a tárgyról és a szerzõ konklúziójáról. Gazdag illusztrációkkal kapjuk az itt szerepelt építmények csillagászati aspektusait és felfedezésük körülményeit, valamint egybevetést az épületek európai rokonságával. Végül referenciák olvashatók az építmények (szentélyek) ismertetéséhez. Sok részletet tudhatunk meg a napkultuszról és tájolási szerepérõl Magyarországon és környékén, továbbá arról, hogy a sírokat és a tetemeket gyakran a legfõbb csillagászati irányok szerint tárolták.
    Ezekben az írásokban megismerjük a szentélyeken kívül elhelyezésüket, és a bennünk elhelyezésre került áldozati ékszereket is tanulmányozhatjuk, valamint például az eltemetettek életkorát is. Ezekben és a szerzõk más tanulmányaiban gyakran grafikonok jelzik és foglalják össze az érdekesebb következtetéseket, kitérve arra, hogy e régiókban milyen gazdasági tevékenysége volt az ott lakóknak.
    A sírok általános leírása után képet kapunk például az egész Tisza-parti temetkezésrõl is. A sírok emberanyagának történeti elemzése után a komplex népesség ismertetésére is sor kerül. Különbözõ temetõkbõl valók az itt fekvõk, és sírjaikban a szögletek megoszlása arra vall, hogy az itt található árkokat napkelte és napnyugta irányában határozták meg. Az egyes írásokhoz mindig mellékelik a szerzõk a témakörhöz tartozó referenciákat.
    A leírt kutatási eredmények ígéretes forrást jelentenek a tájolás kutatásához, fõként az i. sz. 10. században, tehát a magyar honfoglalás idõpontjában. Vannak jól dokumentált temetõk, néha azonban a tájolás régészeti feltárása további kutatásokat igényel. Elõfordul az is, hogy a tájolás régiók szerint felfedezhetõ különbsége etnikai eltérésekre utal. Maga a szerkesztõ, Barlai Katalin is hivatkozik saját tájolásaira, de köszönetet mond dr. Bálint Csanád segítségéért is. 13. századiak a legkorábbi datálások, legfeljebb képtöredékek láthatók az illusztrációkon a 14. századból.
    Az egyes tanulmányok után listát kapunk a közremûködõkrõl és módszereikrõl, összefoglalást a kutatásaikról, és a könyvecske legvégén összehajtogatott térképet találunk a Kárpát-medencérõl. Itt csak azok a lelõhelyek szerepelnek, amelyek a kötetben elõfordulnak, a tájékozódáshoz és a lelõhelyek azonosításához szükséges részletekkel, politikai határok nélkül. A tájékozódást megkönynyítendõ a szövegben olvasott lelõhelyek (például az ott található folyók) minden nyelven szerepelnek, amelyet a kérdéses hely jelenlegi lakói használnak. (Konkoly Observatory)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hat könyvrõl

Ugyanarról a szerzõrõl ismételten írni? Miért ne? Ha jót csinál,  és meg is  tudja je-lentetni. Jót és újat, mint most Hárs Ernõ, aki Kaleidoszkóp címmel sajátos kötetet adott közre: zeneszövegek fordítását. Minden vers megannyi énekelhetõ dalszöveg (köztük számos ország himnusza), amelynek nemcsak tartalmilag kell az eredetihez kapcsolódnia, hanem ezen túl a zenei elõadásnak is meg kell felelnie. Sokszorosan nehéz feladat, amire Hárs Ernõt kiváló énekes feleségének elvárásai is késztették. Hiszen a korábbi szövegek sokszor bugyuták voltak. Igaz, ma egyre inkább a zeneszerzõ eredetileg használt nyelvén adják elõ a mûvet. (Ha jól emlékszem, már több mint hatvan éve Set Svanholm svéd mûvész magyarul énekelte Kodály Psalmusát.) Ez a gyakorlat mind általánosabb, csakhogy néha épp a rövid költemények zenei megformáltsága esetében szükség lehet a szöveg közvetítésére is. Hárs Ernõ fordításaiban az a bámulatos, hogy ezek a most nyomtatásban megjelent szövegek, mint magyar versek is jól megállják a helyüket. Bravúros költõi teljesítmény! (Eötvös József Könyvkiadó)
    Van aztán egy szintén idegenbõl fordított regény, amely magyar tárgyánál fogva lehet különösen kedves számunkra. Igazi bestseller, amelynek nyomán társasutazásokat indítottak Németországból a hódmezõvásárhelyi tanyavilágba, ahol a regény 1923-ban játszódik. Hugo Hartung regénye, a Piroska nagyon olvasmányos, de mégsem alantasan szórakoztató, korántsem giccses kép arról, miként láttak (és látnak?) bennünket, magyarokat a németek. A regény bájos és a látásmódot tekintve tanulságos olvasmány. Jó hogy újra megjelent  mert nem igaz, amit az ismertetõ állít, hogy elsõ magyar kiadás. No de az elsõ közreadást (más fordításban) rögtön elkapkodták, ezért helyes, hogy a kiadó ismét közzétette, olyan programja részeként, amely magyar vonatkozású mûveket közvetít. (K. u. K. Kiadó)
    Meglepõ módon szintén derûs olvasmány Soros Tivadarnak, a két sokszoros dollármilliomos Soros fivér apjának könyve (Álarcban), amely az 1944-es rémkorszakról szól. Ezt az õ vezényletével, rejtõzködve, hamis papírokkal, pénzzel, és töretlen optimizmusával sikerült egész családjának (számos baráttal együtt) átvészelnie. Elõször említem meg, hogy 1944-ben az egyetemi ellenállás központi sejtjében feladatom volt okmányok és lakások beszerzése, kevesebb pénzzel, ám a Soroséhoz hasonló jó összeköttetésekkel, és származásom "rendben lévén" tán kisebb kockázattal (bár lebukás lett a vége). Nos, Soros papa életkedve, okos taktikája és nem kis szerencséje bearanyozza ezt az egyáltalán nem szokványos üldöztetési történetet, amelyre azért, még egy-egy szinte idillikus helyzet ábrázolása után közvetlenül is, rávetül az ismerõsöket ért szörnyû sors árnya. Külön érdekesség, hogy egyik fõszereplõje Kozma Lajos, a kiváló építész és formatervezõ. Az eszperanto (eredetibõl) és angol változatból készült magyar fordítás szinte kritikai kiadásként bonja ki s egyesíti a különféle Soros szövegeket. Jegyzetanyaga lexikális pontosságú fontos összegezése a magyarországi történéseknek, az egész Horthy- majd Szálasi korszaknak (Trezor)
    Megint másfajta meglepetés egy mai, de egyáltalán nem derûs gyûjtemény, a bajai Esnagy József verseinek füzete, a Proletárzsoltár. Már a címben feltûnõ nézõpont is ritkaság manapság, a honi helyzet és politikum bírálata pedig éppenséggel szokatlan. Baja már több mint másfélszáz évvel ezelõtt adott az (osztrák) irodalomnak egy szabadságharcos költõt, Karl Becket (akinek az életmûvére nem jellemzõ kedves verse lett a Kék Duna keringõ indítéka). És most Esnagy személyében, íme, egy mai szocialista költõ, aki felzárkózik Baranyi, Györe, Simor mellé, a baloldaliság rangos képviselõi közé. Mégpedig saját hanggal, ami nem kis dolog. A hagyományos formálás mellett legmegragadóbbak a Második könyv szabadversei. Száz éve Ady, aztán József Attila, késõbb Benjámin majd Ladányi után szinte kihaltnak tûnt ez a költõi magatartás, és végre itt egy új képviselõje! (Z-füzetek/95)
    Kertész Imre Nobel-díja egész irodalmi életünket fölélénkítette, s - eltekintve egypár félfasisztától - mindenki örült neki, ezért külön öröm, hogy máris megjelent róla egy könyv Szirák Péter tollából. A debreceni kutató nagyon is szakszerû, a modern irodalomtudomány vívmányaival élõ könyvét a szlovákiai Kalligram adta ki -  soha jobbkor. A mûvek olykor kissé nehéz elemzése mindenképpen segít a Kertész-életmû értékelésében. Szolnok (Bistey), Baja, Debrecen, Pozsony  és így tovább: érdemes figyelni arra, ami Budapesten kívül történik. Kulturális életünk centralizációja már-már végzetesnek tûnik - feloldása mindnyájunk feladata. (Kalligram)
    Szóval a kritikus örül, ha jót s akár társadalomkritikusat, akár derûset talál, de ez nem ok arra, hogy a föntebb egy mondatban már elítélõleg említett jelenségekre közömbösen tekintsen. Engem feháborított valami Beke Albertnek  Illyés életmûvét írói megalkuvásként bemutató tanulmánya (Illyés Gyula mint közéleti szereplõ). A kötetté feltupírozott mû nem szégyell Illyésrõl (a mindenre felhasználható Márait idézve) "sunyi parasztként" szólni, s õt azzal is vádolni, hogy nagypolgári feleségének bábjaként Kádár János eszközemberévé vált. Milyen bûn volt sokszor találkozniok! (N. B. két percnyire laktak egymástól.) Azután: mily elhanyagolt Ilylyés sírja, nyilván családja sem becsüli. (Épp e napokban avatják a síremlékét, no de a sírról készült riasztó fotó többszöri reprodukálása alkalom volt a terjedelemnövelésre, így kerülhetett a füzet 1200 forintba. Úgy kell nekem!) Az irodalmi szemérmetlenség ritka példája ez a förmedvény, amiért nemcsak a szerzõt, hanem kiadóját terheli a felelõsség. A cég fõnöke, Szíj Rezsõ jobboldali korlátoltságában már több mint hatvan éve írt lekicsinylõ kritikát Illyésrõl. amellyel nem A kacsalábon forgó vár mindig bátor, nagy költõjének ártott, hanem a szegénység sorsát tekintve mindig egyetértõ népi írók összességének. (Szenci Molnár Társaság)