SZÍNHÁZA huszadik századi német színház egyik legnagyobb alakja volt a Bécsben született Helene Weigel (1900-1971), Brecht felesége és legközelebbi munkatársa, férje halála (1956) után pedig a kettejük alapította világhírû Berliner Ensemble vezetõje. A brechti - ún. elidegenítõ effektusra építkezõ - epikus színház kimagasló tehetségû színésznõjeként fõleg Brecht darabjaiban és dramatizálásaiban aratott átütõ sikert (Gorkij-Brecht: Az anya; Brecht: Kurázsi mama és Carrar asszony fegyverei stb.), de nagy tragikai alakítást nyújtott halhatatlan klasszikus szerepekben is (Antigoné, Lady Macbeth stb.). 1948-tól haláláig a Német Demokratikus Köztársaságban élt, háromszor nyerte el az NDK legnagyobb-mûvészeti kitüntetését, a Nemzeti-díjat. Alakját, mûvészetét Brecht számtalanszor megörökítette. Ezúttal három rövid írását adjuk közre a Színházi tanulmányok (Schriften zum Theater I-VII. Aufbau Verlag, Berlin 1969) címû gyûjteménybõl. A három írásnak mi adtunk közös címet.
BERTOLT BRECHT
[Helene Weigel - háromszor]
Párbeszéd egy epikus színésznõrõl
SZÍNÉSZ Olvastam írásait az epikus színházról. Most, hogy láttam kis spanyol polgárháborús elõadását, a fõszerepben ennek az újfajta játékmódnak a legkiemelkedõbb színésznõ-képviselõjével, õszintén szólva elcsodálkoztam.*Azon csodálkoztam, hogy vérbeli színházat láttam.
ÉN Csodálkozott?
SZÍNÉSZ Meglepetésként éri Önt, hogy elolvasván írásait, ettõl az új játékmódtól felettébb száraz, absztrakt, egyszóval: tanító jellegû dolgot vártam?
ÉN Nem ér különösebb meglepetésként. Rossz híre van a tanulásnak.
SZÍNÉSZ Az biztos, hogy élvezet hírében éppen nem áll, de én nemcsak azért számítottam olyasmire, aminek nincs köze a színházhoz, mert Ön a színház feladatának a tanítást tartja, hanem azért is, mert úgy találtam, Ön elvitatja a színháztól, ami színházzá teszi a színházat.
ÉN Nevezetesen mit?
SZÍNÉSZ Az illúziót. Az izgalmasságot. A beleélés lehetõségét.
ÉN És izgalomba jött?
SZÍNÉSZ Igen.
ÉN Beleélte magát?
SZÍNÉSZ Nem egészen. Nem.
ÉN Nem keletkezett illúzió?
SZÍNÉSZ Tulajdonképpen nem. Nem keletkezett.
ÉN És úgy találta mégis, hogy színház volt?
SZÍNÉSZ Igen. Úgy találtam. Ezen csodálkoztam éppen. De ne diadalmaskodjék idõ elõtt. Színház volt, de nem volt olyan új, mint írásait olvasva számítottam.
ÉN Akkor lett volna csak talán olyan új, ha nem is lett volna egyáltalán színház, mi?
SZÍNÉSZ Azt mondom csak, hogy amit Ön akar, nem is olyan nehéz megcsinálni. Leszámítva Helene Weigelt, a fõszereplõt, csupa mûkedvelõ játszott, egyszerû munkások, akik színpadon még soha nem álltak, Weigelnek pedig nagyszerû technikája van, képzését szemmel láthatóan a közönséges, régifajta színházban kapta, amelyet Ön úgy szidalmaz.
ÉN Igaza van. Az új játékmód vérbeli színházat teremt. Alkalmassá tesz bizonyos körülmények közt mûkedvelõket, hogy színházat játsszanak, ha a régifajta színház játékmódját nem tanulták még meg egészen, és alkalmassá tesz rá mûvészeket, hogy színházat játszanak, ha a régifajta színház játékmódját jórészt elfelejtették már.
SZÍNÉSZ Hohó! Úgy gondolom, Weigel technikájában inkább többrõl tett tanúságot, mint kevésrõl vagy csak elegendõrõl.
ÉN Én azt hittem, hogy nemcsak technikai tudását mutatta be, hanem egy halász-asszony viselkedését is a tábornokokkal szemben.
SZÍNÉSZ Persze hogy bemutatta. De a technikai tudását is. Úgy gondolom, hogy õ nem volt a halászasszony, hanem játszotta csak.
ÉN De hiszen õ valóban nem halászasszony. Valóban csak játssza. Ez a tényállás, hiába.
SZÍNÉSZ Persze, hiszen színésznõ. De ha egy halászasszonyt játszik, el kell ezt feledtetnie. Bemutatott mindent, ami figyelmet érdemel egy halászasszonyban, de bemutatta azt is, hogy bemutatja.
ÉN Értem. Nem keltette azt az illúziót, hogy õ maga halászasszony.
SZÍNÉSZ Túlontúl jól tudta, mi érdemel figyelmet. Látni lehetett, hogy tudja. De egy igazi halászasszony persze nem tudja, nem tudja természetesen, hogy mi érdemli meg benne a figyelmet. Ha azonban Ön a színpadon egy személyt lát, aki tudja ezt, akkor semmi esetre sem halászasszony az, akit Ön lát.
ÉN Hanem színésznõ. Értem.
SZÍNÉSZ Az hiányzott csak, hogy a közönségre pillantson bizonyos részeknél, mintha kérdezné: Nos, látjátok, milyen vagyok én? Meg vagyok gyõzõdve, egész technikát épített arra, hogy állandóan ébren tartsa a közönségben ezt az érzést, azt, hogy õ nem az, akit játszik.
ÉN Meg tudná mondani, miben áll az ilyen technika?
SZÍNÉSZ Ha minden mondathoz titokban hozzágondolná, hogy "erre azt mondta a halászasszony", akkor hangzanék nagyjából úgy minden mondat, ahogy hangzott. Úgy láttam, észrevehetõen egy másik asszony mondatát mondja.
ÉN Ez rendjén van. S miért adja a szájába, hogy "azt mondta"? Minek a múlt idõ?
SZÍNÉSZ Mert éppúgy észrevehetõ volt, hogy utólag játszik valamit el, ami a múltban történt, vagyis nincs meg a nézõnek az illúziója, hogy most történik éppen, hogy az eredeti eseménynek a tanúja.
ÉN De hiszen valóban nem valami eredeti eseménynek a tanúja a nézõ. Hiszen a nézõ valóban nincs Spanyolországban, hanem a színházban van. [...]
1939WALKÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
* A Carrar asszony fegyverei-t, mely - az ír J. M. Synge nyomán - a spanyol polgárháborúból meríti témáját, 1937-ben Párizsban mutatta be egy német amatõr színtársulat, a fõszerepben Helene Weigellel.
A dialektika értékesítése
Amikor a Carrar asszony fegyverei címû kis darabot, amelyet Synge egyfelvonásosa alapján írt B., egy fiatal rendezõ - P. - próbálta az Ensemble-lal, Weigel alakította Carrar asszonyt; az emigrációban, évekkel elõbb, már B. rendezésében is játszotta ezt a szerepet. Jelenteni kellett B.-nek, hogy a befejezés, mikor a halászasszony kiadja az elásott puskákat fivérének és kisebbik fiának, s velük megy a frontra, nem hat hitelesnek. Weigel se tudta megmondani, mi hiányzik. Miután B. eljött a próbára, Weigel mesterien játszotta a fokozódó lelki kimerülést, amit a megjuhászodó, az erõszak miatt megkeseredett asszonyból a falu lakóinak újabb és újabb látogatásai, új és új érvei kiváltottak, mesterien játszotta meg az összeomlást, amikor békés halászatra indult fiának holttestét behozták. Ennek ellenére B. is megállapította, hogy nem eléggé hihetõ. Senki sem értette a dolgot, mindenki tanácstalan volt. "Meg lehetne õt érteni - mondta valaki -, ha csak a szomszédok és a fivére agitációja hatna rá, a fia halála túl sok." "Túlbecsülitek az agitációt" - mondta B. a fejét rázva. "Ha csak a fia halála volna" - mondta egy másik. "Akkor egyszerûen összeomlana" - mondta B. "Érthetetlen - mondta végül maga Weigel. - Egyik csapást kapja a másik után, és az ember mégsem hisz a csapások hatásában." "Mondd ezt még egyszer" - kérte B. "Az egymásutánban minden felpuhul" - mondta P. Megtaláltuk a hibát. Weigel hagyta, hogy Carrar asszony erkölcsileg minden csapásnak engedjen, és a leghevesebbtõl összetörjön. Ehelyett azt kellett játszania, hogyan keményedik meg egyre inkább Carrar asszony minden csapás után, amely megrázza, és az utolsótól hírtelen összeomlik. "Tényleg így játszottam Koppenhágában - mondta Weigel csodálkozva -, és akkor jól ment." "Érdekes - mondta B., mikor aztán a próba igazolta a feltevést -, hogy újra és újra erõfeszítésbe kerül a dialektika törvényeinek figyelembevétele."
1954IMRE KATALIN FORDÍTÁSA
Kurázsi mama kétféle ábrázolása
A szokásos ábrázolási mód, amely azonosulást teremt a fõszereplõvel, a nézõnek (számos tanú szerint) sajátos élvezetet okoz: diadalérzés hatja át egy életerõs, a háború szörnyûségei közt megpróbált személy elpusztíthatatlansága láttán. Azt, hogy Kurázsi aktívan részt vesz a háborúban, nem tartják fontosnak; megélhetési forrás, talán az egyetlen. A részvételnek ettõl a motívumától eltekintve, annak ellenére, a hatás hasonló ahhoz, amit a Svejknél tapasztaltunk: a nézõ - mindenesetre a komikum szférájában - együtt diadalmaskodik Svejkkel a nagy háború vezetõ hatalmai felett, amelyek hiába szõttek tervet az õ feláldozására.
Ennek a hasonló hatásnak azonban a Kurázsi esetében jóval kisebb a társadalmi értéke, mert éppen az õ részvétele, bármily közvetettnek mutassák is be, nem kerül mérlegelésre. Ez a hatás valójában negatív. Kurázsi fõleg mint anya jelenik meg, aki Niobéként nem tudja megóvni gyermekeit a háború végzetétõl. Kereskedõ tevékenysége és az a mód, ahogy gyakorolja, legfeljebb valamiféle ""realisztikus, nem eszményített" jelleget ad neki, de mit se csökkent a háború végzetszerû jellegén. Természetesen ennek ellenére is teljesen negatív, pusztító erõ, de Kurázsi végül túléli, ha eltorzulva is.
Ezzel szemben Weigel, olyan technika alkalmazásával, amely meggátolta a maradéktalan átélést, Kurázsi kereskedõ tevékenységét nem magától értetõdõ, hanem történelmi jelenségnek kezelte, vagyis egy történelmi és múlandó korszak tartozékának, a háborút pedig a kereskedõ tevékenységre legalkalmasabb idõszaknak. A kalmárkodás ez esetben is magától értetõdõ megélhetési forrás volt, csak éppen szennyes, Kurázsi halált ivott belõle. A kereskedõ-anya óriási, eleven ellentmondássá vált, s ettõl az ellentmondástól csúfult és torzult el a felismerhetetlenségig. A csatatéri jelenetben, amelyet a szokványos elõadásokon legtöbbször kihagynak, Weigel valóban olyan volt, mint egy hiéna. Az ingeket csak azért hagyta széthasogatni, mert látta, hogy a lánya gyûlöli lelketlen fukarsága miatt, s mindenképp félt esetleges erõszak alkalmazásától, és átkozódva, tigrisként ugrott neki a katonának, hogy a kabátot letépje róla. Miután lánya arcát elcsúfították egy vágással, megátkozta a háborút, éppolyan mély õszinteséggel, mint amilyennel a közvetlenül ezután következõ jelenetben dicsõítette. Így, teljes kiélezettségükben és kibékíthetetlenségükben ábrázolta az ellentmondásokat. Lánya végsõ lázadása ellene (Halle város megmentésénél) egészen elkábította, de semmire sem tanította.
A közönség számára Kurázsi mama és egész élete tragédiája abban a kétségbeejtõ ellentmondásban mutatkozott meg mélységesen megrendítõen, amelybe egy ember belepusztult; abban az ellentmondásban, amelyet meg lehet oldani, de csak a társadalom oldhatja meg, hosszú és rettenetes harcok árán. És ennek az ábrázolásmódnak erkölcsi fölényét éppen az adta, hogy bemutatta: az ember, még a legéleterõsebb ember is, elpusztítható!
1951IMRE KATALIN FORDÍTÁSA
MÉRLEGPÉTER LÁSZLÓ
"A kapitalista világrend világa" -
Károlyi Imre gróf idézéseHatvan évvel halála után
A magyar fõúri családok között is kitüntetett helye van a Károlyiaknak. A Rákóczi-fölkelés zászlaját a majtényi síkon letevõ Károlyi Sándor (1669-1743) óta a família sok ágra szakadt, s leszármazottaik a hazai közéletben is ellentétes oldalon szerepeltek. Elég, ha a köztársasági elnök Károlyi Mihály (1875-1955) és vele szemben az ellenforradalmár Károlyi József (1884-1934) vagy a miniszterelnök Károlyi Gyula (1871-1947) nevét említem.
Károlyi Mihály mellett volt még egy Károlyi, akit kortársai joggal "vörös grófnak" gúnyolhattak. Nagykárolyi Károlyi Imre György Károly Pál Tibor (1873-1943) mind magatartásával, mind nézeteivel kitûnt a család többi tagjai közül. 1896-ban nõsült. Felesége is Ká-rolyi lány volt: Nagykárolyi Károlyi Alajos lánya, Károlyi Zsófia (1875-1942) grófné. Hat gyermekük született: Tibor (1897-1904), Ferenc (1900-?), Viktor (1902-1973), György (1903-1969), Mária Consuelo (1905-1976) és Gyula (1905-1942).
Pályaképe
Károlyi Imre az egyik Károlyi-birtokon, az Arad megyei Mácsán (ma: Macea) született 1873. január 10-én. Gazdasági akadémiát Németországban végzett. 1897-tõl fõrendiházi tag. 1900-tól a Belga-Magyar Bank, majd a Magyar Bank, majd a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. (1913-1933 közt Angol-Magyar Bank) igazgatóságának elnöke. 1927-1932 közt a felsõház tagja. A Magyar Aero Club igazgatósági tagja. Kétszeresen is Horthy Miklós kormányzó násza lett: lánya, Consuelo ifjabb Horthy Miklóshoz (1907-1993) ment feleségül. Néhány év múlva azonban elváltak. Károlyi Gyula pedig Horthy Paulette-et (1903-1940) vette nõül.
Károlyi Imre építette 1897-ben birtokainak központjában, a Csongrád megyei Nagymágocson, 41 hektáros kert közepén, kastélyát. Ez 1945-1949 közt a Csepeli Vas- és Fémmûvek szakszervezeti üdülõje volt, utána a hazánkban menedéket kapó görög partizánok otthona lett. 1954 óta szociális intézmény: a Kastélyotthon 350 idõs embernek nyújt végsõ napjaikra ellátást. Bekerült a szépirodalomba is: 1949 nyarán néhány hetet töltött itt Kassák Lajos valamelyik mûszaki fõiskola vizsga-elõkészítõ tanfolyamának hallgatói között, s róluk írta Ahogyan elindultak címmel posztumusz, 1987-ben megjelent kisregényét. A meglehetõsen sematikus mûnek kortörténeti értéke megmaradt.
Károlyi Imre birtokán ecet-, szesz-, keményítõ-, gazdasági cukorgyárat és paprikamalmot létesített. Nagymágocs nyári tartózkodási helye volt; többnyire orgonavirágzáskor jött le Pestrõl; kedvelt virága volt az orgona. Amikor a nagymágocsi Juhász András (1909-1999) 1936-ban a kastély szolgálatába állott, már Károlyi Imre valamennyi gyermeke külön élt, mindegyiküknek volt háza a fõvárosban. "Az öreg grófék foglalkozásához hozzá tartozott mindennap, még télen is, ha itt voltak, hogy ebéd után kocsira ültek, és körbe kocsikáztak a birtokon. Nyesegették, metszették a fákat, ez volt nekik az egyik szórakozásuk minden délután." Ezt a komorna, Molnár Andrásné (1921) ezzel az anekdotával egészítette ki: "Az öreg gróf kicsit bogaras volt, mindig nyesegette a fákat. Egyszer pont arra mentem, és megláttam. Imre gróf nemigen szólt a nõi személyzethez, de most megkérdezte: - Hát te mit nézel? - Mondom neki, hogy éppen úgy tudja nyesni a fákat, mint az apám. - Mi a te apád, parasztember? - kérdezte. Mondom, az - Nahát, nézz meg jól, azután menj tovább."
Özv. Petri Ferencné Szegedi Erzsébet (1926-1999) szolgáló volt a kastélyban. Az õ emlékezésébõl csak ennyit idézek: "Imre tulajdonképpen nagyon jó ember volt, például a tizennégyes világháború után az özvegyeknek földet osztott. Azt a részt úgy is nevezték, hogy Özvegysor."
"Ôsz végén - mondta Juhász András - a nagyvadászatra visszajöttek, külföldi elõkelõ vendégekkel; fõleg angolok jártak ide vadászni. Néha, de nagyon ritkán Horthy Miklós, a kormányzó is vadászott itt, valami nézeteltérés miatt az öreg gróffal nem voltak jóban."
Érdekesen emlékezett nagyapjára Károlyi Lajos (1924) és Károlyi Antal (1929), Károlyi Viktor és Széchenyi Ilona (1898-1984) két hazalátogató fia. A nagymágocsi kastélyban születtek. Lajos a keszthelyi gazdasági akadémián szerzett mezõgazdasági mérnöki oklevelet. Brazíliában is mezõgazdaként kezdte, majd az ország egyik legnagyobb acéltermelõ kohóüzemének európai megbízottjaként alkalmazták. Már 1975-ben hazalátogatott, a rendszerváltozás után pedig a család 11 ezer holdjából valamennyit visszakapott, és bérbe adta a Nagymágocsi Farmer Kft.-nek. Azóta a telet Brazíliában, a nyarat itthon tölti. Nagyapja példája nagy hatással volt rá.
Antalt már gyermekkorában érdekelte az elektronika; kristályrádiót épített, amellyel Budapestet fogta. Tizenhárom évesen csöves rádiót készített; ezzel már Bécset is hallotta. A világháború végén az Ausztriában táborozó amerikai hadseregnél dolgozott mint munkás, majd mechanikus, tolmács, gépkocsivezetõ. 1947-ben Svájcba, 1950-ben õ is Brazíliába ment. Eleinte rádió-, majd televíziójavításból élt, utóbb a biztosítási szakmában dolgozott. 1965-ben New York-ba költözött, s onnan meg Brüsszelbõl vezette európai üzleteiket nyugdíjazásáig. Nagyapját úgy jellemezte, hogy erõs és nagyon intelligens ember volt, aki akaraterejével mindig elérte, amit akart. Sok mindennel foglalkozott, többek közt filozófiával, asztrológiával. Feleségének halála után csöndes, magányos életet élt.
Móricz Zsigmond 1935-ben többször járt Szentesen, anyagot gyûjtött Betyár (1936) címû regényéhez. Õsszel találkozott Károlyi Imrével, és a gróf meghívta magához. Móricz Virág apjának naplója nyomán írta: "A gróf még tíz évvel ezelõtt azzal dicsekedett, hogy õ a leggazdagabb ember Magyarországon - most igen takarékos háztartást vezetett. A pesti palotáját feladta, és valósággal számûzöttként, kizárólag csak családjával, közeli rokonaival érintkezve próbált modernül gazdálkodni, és némi szociális engedékenységet mutatni." "Apám számára nagyon hasznos volt a látogatás, a Betyár sokat gazdagodott általa." A mágocsi kastély vált Móricz számára modellé a regény helyszínének ábrázolásához.
Károlyi Imre Nagymágocson hunyt el 1943. július 24-én. "Hosszú hónapokig betegeskedett - mondotta Juhász András. - Lehet, hogy fia és felesége elvesztése is hozzájárult a halálához." Felesége 1942. október 4-én rákban, gépészmérnök fia, Gyula, alig egy hónappal elõbb, szeptember 2-án, Érd közelében, repülõgép-szerencsétlenségben halt meg.
"A kapitalista világrend válsága"
"A társadalom bármely osztályához tartozó, tárgyilagosan gondolkodó ember elõtt eddig sem lehetett kétséges az, hogy az emberiség fejlõdési folyamatában a kapitalista társadalmi és termelési rend nem fogja a haladás utolsó fokát képezni."
Ezekkel a szavakkal kezdõdik Károlyi Imrének 1931 õszén - a gazdasági világválság kellõs közepén - a Pantheon Irodalmi Intézet Rt. kiadásában 80 lap terjedelemben megjelent mûve, A kapitalista világrend válsága. "Ezzel a címmel adott ki a napokban egy füzetet Károlyi Imre gróf, melyrõl a közelmúltban sok szó esett a sajtóban - számolt be róla a jeles katolikus publicista és szerkesztõ, Almásy József (1989-1944), a progreszszív értelmiségi ifjúsági Fiatal Magyarország címû folyóiratában. - Dilettáns munka; azonkívül elszomorító, hogy egy magyar gróf milyen kevéssé tud magyarul; de kétségtelenül sok érdekes és megszívlelendõ dologra hívja fel figyelmünket." Ha a szokás szerint a négy ívnél, 64 lapnál terjedelmesebb kiadványt könyvnek minõsítjük, e könyv mint tipográfiai alkotás meglehetõsen kezdetleges. Akár a korabeli újságok, ez is a rövid ortográfia követõje: nem ismeri az í, ú, õ hosszú magánhangzókat. A könyvben nemhogy névmutató vagy forrásjegyzék, még tartalomjegyzék sincs. A Bevezetés után a következõ fejezetekbõl épül föl: Általános diagnózis - Az egyes államok helyzetének diagnózisa - Magyarország - Szovjet-Oroszország - Prognózis.
Még itt, a bevezetésben leszögezte álláspontját: "Bolsevik szocialista az, aki a szocialista világrendet erõszakkal akarja megvalósítani, és proletárdiktatúra segítségével, terrorisztikus eszközök igénybevételével akarja fenntartani, bárha kisebbségi alapon is. Míg a mensevik szocialista, a szociáldemokrata, az új világrendet törvényes eszközökkel, demokratikus alapon, az emberek többségének érvekkel való meggyõzésével, nem pedig erõszakkal kívánja megvalósítani."
Osztályhelyzetére célozva, elfogulatlanságának elvi alapját így fogalmazta meg: "Nem az a kérdés, mit tartanánk helyesnek, kívánatosnak, elõnyösnek a saját egyéni szempontunkból, családjaink, leszármazóink szempontjából, hanem az, hogy a lehetõ legnagyobb egyéni érdektelenséget és közömbösséget szuggerálva be magunknak - mintha a Mars bolygóról érkezve vizsgálnánk a Föld bolygón elõforduló eseményeket puszta kíváncsiságból kifolyólag - felfegyverkezzünk a tõlünk telhetõ legnagyobb tárgyilagossággal..."
A világ általános helyzetének diagnózisában a világgazdasági válságot jellemezte. A túltermelési válság ismert tüneteit sorolta föl: Amerikában a búzát, a kávét, gyapotot kazánokban égetik el, lezárják az olajkutakat, rézbányákat; Ázsiában, Afrikában meg milliók éheznek. Kínában 50 millióan küzdenek az éhhalállal. Az Egyesült Államokban, a világ leggazdagabb országában, hét és fél millió munkás van munka nélkül, nyolcszázezer farmer áll az éhezés határán, szorul könyöradományra.
Almásy József nagy értéknek tartotta a gazdasági és társadalmi valóságnak ezt a leplezetlen ábrázolását, s hogy "a kapitalizmus bûneit, esztelenségeit becsületes õszinteséggel be is ismeri, amihez eddig nemigen szoktattak hozzá bennünket a kapitalizmusnak olyan exponált képviselõi, mint õ".
Károlyi ugyan fõként az elsõ világháború és a parancsbékék következményének vélte a válságot, de kimutatta az okokat a tõkés termelési rend ellentmondásaiban is. Közben olyan melléktényezõkre is utalt, mint az aranyfedezetre, a gazdaság értékmérõjére. Szerinte ez fölösleges, sõt: káros. A válsághoz, vélte, hozzájárult a növekedõ orosz árukínálat, dömping is.
Sokszor ismétlõdõ érvelése után leszögezte, hogyha a kormányok nem képesek a viszonyok orvoslására, "akkor maguknak a népeknek, a nemzeteknek kellene ezeket a cselekvésre képtelen kormányaikat elkergetniök, és helyükbe olyanokat ültetniök, akik cselekvésre hajlandók és képesek". Azaz a megoldás: a forradalom.Országok és világrészek
Szintén ismétlésekre kényszerült, amikor sorra vette Anglia, Németország, Franciaország, Svájc, Hollandia, a skandináv államok, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Bulgária, Görögország, Kína, Japán, India, Holland-India (a mai Indonézia), Dél-Afrika, Ausztrália, Egyesült Államok korabeli gazdasági-társadalmi-politikai állapotát. Mindenütt nagy figyelemmel ügyelt a kommunista mozgalom helyzetére. Néhány jellemzõ idézet:
"Angliában is állandóan dolgozik a szovjet propaganda. A kommunisták száma is állandó növekedésben van. Ha nem is annyira a magukat nyíltan kommunistának vallók számát illetõleg, mint abban a tekintetben, hogy magában a munkáspártban és a szakszervezetekben erõsen szaporodik a proletárdiktatúra híveinek száma. A szocializmus pedig erõsen hódít teret az intelligencia, a polgári társadalom köreiben is." Érdekes, hogy Németországban Hitler mozgalmát, mint a kapitalista válság veszedelmes következményét, nem vette észre, nem tette szóvá. Az is meglepõ, hogy szerinte Franciaország tartja fönn a világ legnagyobb és legerõsebb hadseregét: az egyedülit, amely sikeresen tudna szembeszállni "a jól felszerelt, jól kiképzett, jól vezetett" szovjethadsereggel. "Amint a francia hadsereg leszerelne, a szovjethadsereg valószínûleg azonnal megtámadná Lengyelországot, Oláhországot és Finnországot. És mind a hármat pár hónapon belül széjjelmorzsolná." Az a megdöbbentõ, hogyha akkor így lehetett is, alig egy évtized leforgása után mennyire gyökeresen megváltozott a világpolitikai helyzet. Károlyi elítélte Franciaországot a Németországra kényszerített békeföltételekért is: "Megakadályozván ez által a két nép közötti õszinte és becsületes, igazi és tartós teljes kibékülést. Ez az õszinte kibékülés pedig egész Európának, de az egész civilizált világnak is legelsõ rendû érdeke". Az Európai Unió két meghatározó államának mai történelmi szerepe remekül igazolja Károlyi fölismerését. Éppen amikor e sorokat írom, vetõdött föl - mégha ma még utópia is - a német-francia államszövetség ötlete.
Károlyinak Franciaországot érõ vádja még: "Hibázott abban is, hogy kis szövetségeseinek államalkotó és államfenntartó erejét túlbecsülve, Magyarországot kiszolgáltatta ezek rablási és bosszúállási vágyának." "Hibázott és hibázik abban is, hogy megakadályozza a békekötések revíziójának felvetését, amely pedig a világválságból való kigázolás elsõ és alapvetõ feltétele."
Az olasz fasizmus érdeméül tudta be, hogy a lakosságot rendhez és fegyelemhez szoktatta; megteremtette a munkások és a munkaadók közötti békés állapotot; megegyezett a Vatikánnal. "Rendszerének igen nagy, esetleg végzetessé válható hibája az, hogy túlságosan egy személyiségre, ennek kiváló tulajdonságaira van alapítva. Hogy az önkényuralommal határos lévén, semmiféle ellenvéleményt nem tûr, semmiféle biztonsági szeleprõl nem gondoskodik az esetleges felgyülemlett elégedetlenség levezetésére. Hogy túlságosan erõs represszáliákkal dolgozik a rendszer elleneseivel szemben." Ez a kritika akkor, amikor Magyarország a területi revízióban remélt olasz támogatás fejében csak szépet és jót mondott a fasizmusról, meglehetõsen kivételes. Akár Móra Ferencé, aki pár évvel korábbi itáliai útjáról írt tárcáiban nem fukarkodott a rendszer gúnyos bírálatával (Beszélgetés a ferde toronnyal, 1927).
Lengyelország gazdasági és politikai helyzetét sivárnak minõsítette, s azt a meglepõ kijelentést tette róla, hogy német, ukrán és orosz kisebbségei miatt szétesés fenyegeti. "Az orosz szovjetpropagandának jobban van kitéve, mint bármely más állam, Németország összeomlása esetén az elsõ lenne, amely csatlakoznék a szocialista új világhoz." Csehország gazdasági helyzete csak a válság éveiben kezdett rohamosan romlani. "Hozzájárult az idén a válság kiélesítéséhez ott is, úgy, mint Magyarországon, a tót felvidéknek és Ruszinszkónak katasztrofálisan rossz termése." Románia a korrupció terhe alatt nyög. "A kommunizmus különösen erõsen terjed az agyonsanyargatott székely, magyar és bolgár lakosság, de most már a sváb lakosság körében is. Besszarábiát nem is említve, amely közvetlen szomszédságban a szovjettel, egyenesen telítve van vele." Meglepõ jövendölésnek hat ez a mondata: "Orosz támadás esetén az egész ország úgy hullanék a szovjet ölébe, mint az érett gyümölcs." Bulgáriáról is hasonlót állapított meg: "A kommunizmus nagyon erõsen terjed, még a földbirtokos parasztság körében is." "Ugyancsak erõsen van a kommunizmus híveivel szaturálva Görögország lakossága is..."
Kínáról, Japánról, Indiáról hasonló képet festett. Japánban ugyanis nincs éhínség, de virágzásának ideje lejárt: "Rohamosan növekedik az általános elégedetlenség, keresethiány, munkanélküliség, és ami evvel jár, a kommunisták száma." Hasonlóan Indiában: "A szélsõséges hindu nacionalisták közül igen sokan vallják magukat nyíltan kommunistáknak."
Minden jellemzése oda futott ki, hogy a világon növekszik a kommunisták száma. Ázsiában, sõt Afrikában és Amerikában is. Az Egyesült Államokról meglehetõs általánosságokat mondott. "A földgömb leghatalmasabb és leggazdagabb államalakulata, az Egyesült Államok; csak két év óta kezdik érezni saját testükön a világválság rettenetes arányait és következményeit." A lecsúszás sebessége, írta, erõsen fölülmúlja az európai országokét. A munkanélküliek száma 7-8 millió. Fölismerése megelõzte a késõbbi "jóléti államok" tapasztalatait, ellentmondását: "Mindenesetre rendkívül fogas kérdés ez a munkanélküliek ellátásának kérdése a kapitalista társadalomban. Az állami ellátás rendkívüli módon terheli meg az államháztartást, illetve a többi adófizetõt. Állandóan folyósítva demoralizálólag is hathat, és munkakerüléshez is vezethet." Megalázó is, mert könyöradomány jellegét ölti. "Márpedig minden munkaképes embernek joga van a munkája után tisztességes megélhetésre, és amely társadalmi és termelési rend huzamosabb ideig és nagy mértékben képtelen ezt a dolgozni hajlandó embereknek biztosítani, az nem érdemli meg, hogy fennmaradjon."
Magyarország
Tíz lapon át jellemezte hazánk állapotát. Hibáztatta a Bethlen-kormányt, hogy a konszolidációkor a nagy adókból nem tartalékolt rosszabb idõkre, hanem "nagyzási hóbortnak" megfelelõen elköltötték. Példáiból kiderül, hogy ezt elsõsorban Klebelsberg Kunó mûvelõdéspolitikájának tulajdonította:
"Hogy csak néhány példát említsek, ilyen volt a tihanyi halbiológiai állomás (melyet a nép csíborpatkoló intézetnek keresztelt el), amelyre a világon semmi szükség nem volt. A lillafüredi építkezés (a vele járó artézi kút fúrási, melegvízkeresési fiaskóval együtt), amelyrõl elõre látható volt, hogy a mi viszonyaink közt magát soha ki nem fogja fizethetni. A külföldi kollégiumok. A külföldi borpaloták vétele. A túlméretezett, részben üres felsõbb iskolák építése, legtöbbször fölöslegesen drága kivitelben. A szegedi ,,Szent Márk"-tér, az ugyanottani haranggal, orgonával és ütõórával. A Póló Társaság és a Magyar Lovaregylet szubvencionálása. A viszonyainkhoz semmiféle egészséges arányban nem álló négy egyetem, amelyek közül kettõ teljesen elegendõ lett volna. Mert a legnagyobb részben elhelyezést sem belföldön, sem külföldön nem találó, szerencsétlen egyetemet végzetteknek ilyen fokú gyártása a lelkiismeretlenséggel határos. Az egyetemi képzettség célja mégsem lehet az, hogy akik azt megszerezték, azok megfelelõ elhelyezés hiányában villamoskocsi-vezetõk és kalauzok, taxisofõrök és vasúti pályamunkások legyenek. Ehhez szükségtelen fáradság egyetemet végezni. Igen szép a sokszor hangoztatott kultúrfölény. De elsõ mégiscsak a puszta megélhetés, a mindennapi kenyér biztosításának kérdése. Akinek ingre és nadrágra valóra is alig telik, az ne vásároljon magának mindenekelõtt cilindert.
Fölösleges volt a bánhidai Talbot-féle villamoscentrálé is. Fölöslegesek voltak a különbözõ szövetkezetek állami szubvenciói. Az állami autók tömkelegének fenntartása. A Windischgraetz Lajos herceg erdejének megvásárlása. A boldogult Földbirtokrendezõ Bíróságnak további fenntartása. A miniszterelnökségi és belügyminiszteri paloták átalakítási, szépítési költségei. A népjóléti minisztérium épületének megvétele, annak ízléstelen, de költséges berendezése. A csepeli kikötõ túlméretezett kiépítése, amely magát belátható idõn belül ki nem fizetheti. Unalmas dolog a sorozatot folytatni, de szükség esetén lehetséges lenne."
A vádpontokat nehéz volna szétválogatni aszerint, hogy a történelem mit igazolt belõle, s mit nem. A csepeli kikötõrõl pl. csak szakemberek tudnák ma megmondani, célszerû beruházásnak bizonyult-e. Az azonban nyilvánvaló, hogy Klebelsbergnek népiskolai és egyetemi fejlesztése, mégha ez utóbbi a válság éveiben valóban értelmiségi munkanélküliséghez vezetett is, mai szemmel távlatos, a magyar közmûvelõdésnek jelentõs emelkedését szolgáló tett volt. Eötvös József és Trefort Ágoston után Klebelsberg volt az a magyar mûvelõdéspolitikus, aki vastag betûkkel írta be nevét a magyar kultúra történetébe. Megítélésében Károlyi Imre demagóg érvelést használt. Olyat, mintha a kenyér árát vetné össze valaki az operaházi belépõjegyével. Õ "a kultuszminisztérium pazarlásával szemben" a földmûvelésügy támogatásának soványságát állította szembe: szerinte ez utóbbi a negyedét sem kapta az elõbbinek. Ezt nem tudom megítélni.
Abban bizonyára igaza volt, hogy a mezõgazdaság nem kapta meg a nemzet életében betöltött szerepének megfelelõ dotációt. "Holott - mint írta - a földmívelésbõl él ez az ország elsõsorban. És a meglehetõsen alacsony színvonalon álló mezõgazdasági termelés magasabb vonalra való felsegítése elsõ és legfontosabb országos érdek." Elhanyagolták az Alföld fásítását, a gyümölcskultúrát, a gyümölcsfa-telepítést, "amely nélkül az ország mezõgazdasági kultúrája magasabb színvonalra nem hozható". Bõ évtizeddel késõbb Somogyi Imre 1942-ben megjelent könyvének címében jelszóvá lett Kert-Magyarország gondolata már Károlyi Imre elképzelései között rejlett. A "növekvõ orosz árukínálat folytán jó kilátásokkal egyáltalában nem biztató búzatermelésnek folytonos helytelen erõszakolása" helyett a gyümölcstermelés elsõbbségét hangsúlyozta. "A szemtermelés általában a mezõgazdasági õstermelés legalacsonyabb fokát képezi. A haladás a magasabb értékû áru termelésére való áttérésbõl áll. Lásd Dánia, Hollandia rendkívül fejlett mezõgazdasági kultúráját." Ezt az áttérést, úgymond, már tíz évvel elõbb el kellett volna kezdenünk.
Hibáztatta a földreform végrehajtásának módját. A földhözjuttatottak zömének nem volt alkalmas termelõeszköze. "Rendkívül sok önkényeskedésre, viszszaélésre, protekcióra és nepotizmusra adott alkalmat. A termelésre gátlólag hatott, és megvonta nagyszámú mezõgazdasági alkalmazottnak létalapját. Sok esetben a községektõl olyan távolságra fekvõ földeket is juttatott, a hibás elgondolás alapján kiválasztott igénylõknek, ahol ezek képtelenek azokat - fogatok híján - megmûvelni, és kénytelenek voltak uzsorabérért vagy pedig feles mûvelésre kiadni. Igen sok esetben vissza is adták már a földhöz juttatottak a nekik kiosztott földeket nem tudván velük mit elkezdeni, mert még feles mûvelésre sem tudták õket kiadni".
"Földreformot mindenképpen kellett volna csinálni, de nem így. Hanem úgy, hogy egyrészt olyan kisgazdák jussanak földtöbblethez, akiknek megvannak a szükséges eszközeik ezen földtöbbletek jó megmûvelésére. Másrészt olyan föld nélküli földmunkások is, akikre nézve meg tudta volna találni a kormány a módját annak, hogy ha földet ad nekik, akkor megmûvelési eszközöket is adjon hozzá, éspedig ingyen, a szét nem darabolt, tehát eladható vagyondézsmaföldek árából fedezve, ennek költségén. A földet magát pedig olcsóbb áron és hosszabb, legalább 50 éves törlesztési feltételek mellett kellett volna adnia. Úgy keresztülvive, ahogy az tényleg történt, az egész földreform (a házhelyjuttatás kivételével) úgyszólván semmit sem ért."
Ez a kritika alighanem szakszerû és meggyõzõ. A Horthy-korszakot vizsgáló történetírás kiaknázhatta volna - ha ismerné Károlyi Imre könyvét.
Mint az egyik magyar pénzintézet elnöke visszautasította a kölcsönök kamatának nagysága (10-12%) miatt ért vádakat. Akkor lehetne a kamatot lejjebb szállítani, ha nem volna annyi bank, takarékpénztár, pénzintézet, mint amenynyi a csonka országhoz képest fölösleges. A pazarlást az államélet sok más területén is elítélte. Például szükségtelennek vélte a testõrséget, a koronaõrséget, a miniszterek szalonkocsijait, a számtalan külországi követséget, a túl sok fõispánt stb. Mai szemmel érdekes a véleménye: "Fölösleges a vasúti üzemben az I. osztály. Teljesen elég lenne két osztály, egy puha, egy kemény ülésû."
"A hitbizomány egy anakronizmus a mai világban, de az egyházi javak is azok." "Sokan fogják talán erre az álláspontra a vallásellenségesség bélyegét rásütni akarni. Pedig a vallásosságnak az egyházak gazdaságához, vagyonához semmi köze. Krisztus tanításába, tudtommal, sehogyan sem magyarázható be az, hogy követõi, tanításának közvetlen tolmácsai, az apostolok földi javakban bõvelkedjenek, ezeknek utódaira, az egyház szolgáira pedig ugyanez áll."
"A vallástanítás, a papok eltartása, fizetése a hívõk dolga és kötelessége. A közoktatás pedig az államé. Nem tartozom a materialista, ateista felfogású emberek közé, sõt ellenkezõleg. De nem vagyok képes megérteni azt, hogy az isteni Gondviselésben, egy túlvilági életben bízó hittel micsoda kapcsolatban van az egyházak vagyoni állapota; annak szükségessége, hogy azok nagy földbirtokokkal, uradalmakkal, jószágokkal rendelkezzenek, és hogy a szegénységet hirdetõ krisztusi egyház valláserkölcsi tanításának népnevelõ hatását mennyiben mozdítja elõ az, hogy fõpapjai dúsgazdagok." A történelem azóta ezt a kérdést megoldotta, bár a közoktatás állami egyeduralmát nem õrizte meg.
Almásy József bírálatának mindjárt elején ezt tette szóvá: "A legnagyobb feltûnést azonban azzal keltette, hogy a magyar gazdasági válság megoldására az egyházi javak szekularizációját ajánlja." Ez ugyan leegyszerûsítése Károlyi nézeteinek, de kétségtelenül fontos része. Almásy, a katolikus pap, egyet is ért vele: "Az is igaz, hogy az egyházi birtokok kezelése teljesen megérett a reformra: mai formájukban több ódiumot keltenek, mint amennyi hasznot hajtanak. A katolikus egyház - melyet a kérdés elsõsorban érint - vagyon nélkül is nagyszerûen fogja hivatását teljesíteni."
Bizonyságul, hogy az egyházi birtokok ellen nem elfogultságból emelte föl szavát, s hogy a maga társadalmi rétegét sem vonja ki az igazságos birtokelosztás követelményeibõl, Károlyi így folytatta: "Kisajátítandónak tartanám ezen kívül a szabad forgalmú nagybirtokoknak is azon részét, amely egy bizonyos meghatározandó nagyságú területen felül van egy kézben. Mert ezek is anakronizmust képeznek." Érdekes, hogy ezt a kérdést tovább nem részletezte. Ez föl is keltette Almásy gyanúját is: "Károlyi Imre nagyon ígéri, hogy sine ira et studio (Indulat és elfogultság nélkül.) fog írni, ez azonban nem egészen sikerült neki. Feltûnõen gyengéd megértéssel nyilatkozik a kartellekrõl és a bankokról. Szerinte [az] utóbbiak kölcsönüzleteikben éppen csak rezsijüket keresik meg, amit csak akkor hihetünk el, ha az elnöki és vezérigazgatói mamutjövedelmeket is nemes egyszerûséggel rezsinek nevezzük."
Károlyi követelte a választói törvény módosítását: a titkos választójog bevezetését, az ajánlóív kiküszöbölését. "A titkos választójog egy biztonsági szelep. A hivatalos pressziótól elválaszthatatlan nyilvános szavazati jog nem az. A kazán széljjelrobbantását elõsegítni nagy hiba és vigyázatlanság."
"Véleményem szerint ezek legkevésbé sem mondhatók ma radikális rendszabályoknak, hanem a józan konzervatív haladás érdekében volnának meghozandók, mentendõleg, amit menteni lehet. A gátat ott kell húzni, ahol az ár nem fenyegeti elsöpréssel. Sajnos, nem valószínû, hogy a gát idejében meghúzassék, az árvíz pedig jönni fog. Naivitás azt képzelni, hogy ennek az évek óta tartó, világszerte fokozódó népnyomorúságnak nem jön meg valamilyen formában a csattanója."
A Szovjetunió
A könyv legterjedelmesebb fejezete Szovjet-Oroszország állapotának bemutatását nyújtja. A szerzõ az elfogultság vádjának elhárítására elõre kijelentette, hogy az orosz forrásokat - sem a vörösökét, sem a fehérekét - nem vette figyelembe. Német, angol és fõképpen észak-amerikai leírásokra, adatokra, megállapításokra támaszkodott, ezeket is gondosan megrostálva, félretéve azokét, akik a föltûnõen lelkes dicséretig mentek el. Így meggyõzõdése, hogy amit írt, megfelelt a valóságnak.
"Az orosz birodalom a földgömb egy teljes hatodrészét foglalja el. Lakossága 160 millió körül van, tehát legnagyobb gazdasági egységét képezi a földgömbnek. Természeti kincsekben pedig ennek a leggazdagabb része." Ezzel magyarázza, hogy a bolsevik vezetõk a négyéves világháború és a kétéves polgárháború irtózatos pusztításai után egy évtizeddel eredményeket tudtak fölmutatni. Meg azzal, hogy szerinte "kiváló szervezõ képességû, vasakaratú és kíméletlen energiájú embereknek bizonyultak" - kezdve Leninnel.
"Bármennyire ellenszenves is legyen számunkra, éspedig nemcsak nekünk, a polgári társadalom tagjainak, de minden tisztességesen és humánusan gondolkozó, normális észjárású embernek, tehát a nyugati szociáldemokrácia híveinek számára is, az orosz bolsevizmus eljárási módja, terrorisztikus megfélemlítési eszközei, despotikus önkényuralma, az emberiesség követelményeivel, az emberi szabadságjogokkal való nemtörõdése, mégis el kell ismernünk azt, hogy elõször is vezetõi a kapitalizmus történetében példátlan teljesítményt végeztek el a tökéletesen kaotikus állapotban levõ Oroszország újjáépítésével, a polgárháborúk utáni romhalmaz eltakarítását követõ bámulatos létesítéseikkel.
Másodszor pedig el kell ismernünk azt is, hogy (uti figura docet) (Mint a mellékelt ábra mutatja.) vannak olyan rugók az emberben, az átlagos emberek millióiban is, amelyek helyettesítik a kapitalista társadalom vagyonszerzési rugóját az emberi munkateljesítés, erõfeszítés dolgában.
Harmadszor, hogy egészen téves elképzelés, üres illúzió az európai polgári társadalom részérõl azt hinni, mint azt a mai napig a legtöbben hinni szeretik, hogy az orosz szovjetállam összeomlás elõtt áll, akár a lakosság éhezése és egyébkénti ellátatlansága következtében várható belsõ forradalom, akár a vezetõk egyenetlenkedése folytán várható zavarok folytán. [!]"
A lakosság valóban nem éhezett, s a vezetõk - Sztálin vasmarkának szorításában - kétségtelen egységet mutattak. A második világháború, a honvédõ háború a közös ellenség ellen, vitathatatlanul összekovácsolta a Szovjetunió népeit.
Károlyi Imre fölvázolta a Sztolipin-féle földreformtól kezdve az orosz mezõgazdaság történetét. A földnélküliek és a kisparasztok a cárizmus alatt úgyszólván állati sorban éltek. A legelemibb földmûvelési tudás birtokába sem juthattak.
Károlyi úgy látta, hogy a bolsevik hatalomátvétel után Lenin "bámulatos gyorsasággal teremtett valamelyes rendet és rendszert". Ezt az építõmunkát vetette vissza a polgárháború, amelyet Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenics és Vrangel fehér ellenforradalmi seregei külföldi segítséggel robbantottak ki. Dicsérettel említette Trockij hadszervezõ képességét és munkáját: majdnem a semmibõl teremtette meg a "bátran, derekasan és önfeláldozóan" harcoló Vörös Hadsereget. "El kell ismerni azt is, hogy a fehércsapatok vezetõi, tábornokai és politikai biztosai óriási hibát, sorsdöntõ hibát követtek el avval, hogy az általuk elfoglalt területeken azonnal visszaállították a régi földtulajdont, mintha semmi sem történt volna. Evvel a semleges, eleinte inkább a fehérekkel rokonszenvezõ parasztokat - azoknak földéhségével nem számolva - elkeseredett ellenségeikké és a vöröscsapatokkal rokonszenvezõkké, ezeket mindenben elõsegítõkké tették."
Ezt fokozta a fehérterror: a bosszú, kivégzés, kegyetlenkedés. "Az e téren való ráduplázás egy óriási szegénységi bizonyítvány. Ugyanezt az undorító jelenséget lehetett észlelni, természetesen hála Istennek csak sokkal kisebb méretekben, nálunk is 1919-ben, a kommunizmus bukása után."
Károlyi szerint a polgárháborúban a nagyobb pusztítást a fehérek vitték végbe. Utána viszont, 1922-ben, Lenin "imponáló belátóképességrõl téve tanúságot" a Novaja Ekonomicseszkaja Polityika (NEP) bevezetésével "átmenetileg megeresztette ismét a magángazdasági tevékenység gyeplõjét". Ez meggyorsította a gazdaság helyreállítását. "Lenin paralitikus megbetegedése s halála után Sztalin (valódi nevén Dsu-gasvili) kaparintotta kezébe Trockijnak és követõinek heves ellenzése dacára is a kormányzást, mint a kommunista párt vezértitkára, akitõl az egész pártorganizáció és minden hatalmi állás betöltése függött."
A trockizmus elleni harc kimenete-lének, Trockij emigrációba kényszerítésének ismertetése után Károlyi így látta: "A trockisták által követelt balra forduló gazdaságpolitikát azonban Sztalin maga azután egyszerûen adoptálta, magáévá tette, úgyszólván minden tételben és tekintetben." Visszaszorította a magángazdaságot, kiirtotta a gazdag parasztságot (a kulákokat), sõt a középparasz-tok ellenzéki részét is. A kisparasztokat kolhozokba és szovhozokba szervezték. Ezek már akkor a szovjet mezõgazdaság 65%-át jelentették. "A kollektív üzemekben megélhetésük, ellátásuk semmi esetre sem rosszabb, inkább jobb, mint volt azelõtt, és minden esetre jobban van biztosítva." "Sokkal nagyobb termésátlagokat eredményeznek, mint a nyomorúságosan felszerelt és megmûvelt, még megmaradt kis egyes parasztbirtoktestek..." Ez lehetõvé tette a lakosság, nem utolsósorban a városi munkásság jobb élelmezését, sõt kivitelre is jutott gabona." A kulákokkal szemben elkövetett embertelen eljárással kapcsolatos erkölcsi hiányosságot számításon kívül hagyva, amely hiányosság egyébként is a szovjetvezetõk egyik fõ jellemvonása, nem tagadható, hogy Sztalinnak ebben is igaza volt a szovjetállam zavartalan ellátása és fennmaradhatása szempontjából."
Úgy látszik a nyugati sajtó alapján Károlyi is hitt a szovjet propagandának, amikor elhitte a kolhozosítás önkéntességének legendáját. De friss tájékozódását bizonyítja, hogy amire hivatkozott nemrégen hangzott el. Sztálin 1931. június 23-án mondott Új helyzet - új fe-ladatok a gazdasági építõmunkában címmel beszédet a gazdasági funkcionáriusok értekezletén. (Olvasható A leninizmus kérdései minden kiadásában.) Erre utalt Károlyi: "Hogy célját már mennyire elérte, bizonyítja az, hogy legújabb útmutatásában, amelyben különben is ismét valamelyest jobb felé fordította a kormányzat rúdját, teljesen elegendõnek, a szükséglet számára megfelelõnek mondta ki a parasztbirtokok kollektivizálását, megtiltotta az erõszakkal, presszióval való további beterelést a kollektív üzemekbe, és inkább azok adminisztrációjának, vezetésének és felszerelésének javítására fektette a súlyt." Ugyanígy hitelt adott Sztálin nyilatkozatának, amely szerint lezárult a polgári társadalom megmaradt tagjainak üldözése, "mert ezek már azonosították magukat az új világrenddel, nem képezik többé annak burkolt ellentáborát, hanem együtt akarnak mûködni a további felépítésben, amire nézve tudásuk, képzettségük és tapasztalataik felhasználása a szovjetállam szempontjából most már elõnyös és kívánatos. Azoknak pedig, akik ennek dacára folytatnák a volt polgári társadalom tagjainak folytonos feljelentgetését, az ellenük való besúgásokat, szigorú megfenyítéseket helyez kilátásba. Nézetem szerint ismét igen ügyes taktikai lépés az õ részérõl." Ká-rolyi pár év múlva, a hírhedt pörök idején, bizonyára belátta, hogy ez az "ügyes taktikai lépés" mennyire képmutató volt.
Méltatta a pjatyiletka, az ötéves terv eredményeit, többek közt az évi 15 ezer traktor gyártását a mezõgazdaság számára. "A gazdasági autarkiának elérése szempontjából kidolgozott ötéves tervezet elsõ közlése minden közgazdaságban valamennyire jártas olvasónál (legalább is amennyiben az illetõ a polgári társadalomhoz tartozott) mosolygást váltott ki (nálam is). Annyira valószínûtleneknek, hihetetleneknek, sõt jóformán lehetetleneknek látszottak a közölt számadatok az elérendõ teljesítményeket illetõleg. A magam részérõl õszintén vallom be tévedésemet ebben a tekintetben is, éppen úgy, mint abban, hogy a vagyonszerzési rugón kívül nincs más elképzelhetõ rugója az iniciatíváknak, szorgalomnak, munkatöbbletnek, az átlagos emberek millióinál." "Ugyanaz a vasakaratú, céltudatos eljárás jellemezte a szovjetvezetõséget, elsõsorban a diktátort, Sztalint, az ipari termelés fellendítése körül kifejtett erõfeszítésében is." Károlyi sorra vette a Szovjetunió természeti kincseit: erdeit, vízierõit, olaját, szenét, vasát, aranyát, rezét. Bõségesen el van látva - úgymond - minden egyéb elképzelhetõ érccel. "Alluviális, fekete, búzatermelésre alkalmas földterülete a legnagyobb a földön." "Halgazdasága a legnagyobb a földön."
Kiemelte a munkásjóléti intézményekben, a nõvédelemben, a gyermekvédelemben elért kétségtelen eredményeket - szembeállítva a tõkés világ hasonló intézményeivel. "A házasság védelme - mutatott rá - ezzel ellentétben ugyancsak hiányos." A könnyû házasságkötést és a szintén könnyû válást kifogásolta. Ám rámutatott, hogy ebben a polgári társadalom is képmutató, hiszen a vagyonosak számára éppoly könnyû. "Valláserkölcsi szempontból pedig egészen egyformán kifogásolható bármelyik."
A viszonyok összehasonlításában igazságtalannak tartotta, hogy a szovjet állapotokat a nyugat-európaiakkal vessék össze: az méltányos, ha a cári Oroszország viszonyaival, mégpedig a lakosság többségét alkotó szegények, munkások, törpebirtokosok, földnélküliek akkori életstandardjával. "Így pedig nem üt ki az összehasonlítás a szovjet hátrányára, legalábbis ma már nem."
"A kapitalista világ 35 millió munkanélkülije számára (családtagjaikkal együtt 100-120 millió ember; Kína és India nyomorgó tömegeit nem számítva), a napról napra folyton szaporodó éhezõk és nyomorgók számára nagyon is érthetõ attrakciót (Itt:vonzerõ.) kell hogy képezzen az az állam, ahol munkanélküli nincs, ahol a dolgozónak betevõ falatja biztosítva van, a dolgozni képtelenekrõl úgy ahogy, de gondoskodva van, feltéve természetesen, hogy a proletársághoz tartozik, vagy ahhoz csatlakozott. Ha fenn akarjuk tartani a kapitalista világrendet és a polgári társadalmat, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy erre az attrakcióra a mi munkásainknak, a mi szegényeinknek szükségük ne legyen, és rájuk a szovjetállam attrakciót ne képezzen." Jelenleg azonban, mutatott rá, a világválság sújtotta milliók számára "mágnes vonzóerejével bír, és halálos veszedelmet jelent a súlyosan beteg kapitalista világrendre nézve."
Károlyi cáfolta, hogy az elért eredmények a kancsuka, a megfélemlítés, a kényszer szülöttei. Ezeket éheztetéssel, mondja nem lehetett volna elérni. Ezt igazolják a Szovjetunióba szerzõdött amerikai, angol és német szakemberek, mérnökök, technikusok is. Ha elõfordul is néha elégedetlenség, kedvetlenség, munkakerülés, sõt szabotálás is, ezek kivételek. A külföldiek szerint "a hiányzó vagyonszerzési rugót" elsõsorban "a rendkívül intenzív, ügyes, állandó propaganda" pótolja. Ez folyton azt sulykolja a nép fejébe:
"1. hogy minden az övék;
2. hogy a proletárbecsület és proletárszolidaritás megköveteli a lehetõ legnagyobb munkateljesítményt, különösen most és egyelõre még, a felépítés alatt;
3. hogy késõbb, a teljes felépítés keresztülvitele után lényegesen kevesebb munkateljesítményre és munkaórára lesz szükség;
4. hogy ámbár a különbözõ életszükségleti cikkekkel való ellátás még bevallottan ki nem elégítõ és hiányos, az semmi esetre sem rosszabb a proletárok számára (gyári, ipari munkások, kisparasztok és földnélküli földmunkások), mint volt a régi világrend alatt. Sõt inkább jobb és fokról fokra, évrõl évre javulnia kell, ahogy a javak termelése növekedni fog;
5. hogy ha még egyelõre szûkösen van is minden, másnak sincs több;
6. hogy ha bekövetkezik a szünet nélkül beígért világforradalom, az orosz szovjet lakosságának helyzete a mostaninál még sokkal jobb lesz;
7. hogy most sokkal több kórház, üdülõtelep, szanatórium, munkásklub, színházi és mozgóképszínházi szórakozás, betegségi szabadság, fürdõhelyre való beutalás stb. van, mint a cári uralom alatt a munkások számra, és egyáltalán a szegény emberek számára volt;
8. hogy a kapitalista világ meg készül támadni a szovjetállamot, ami ellen a proletárságnak megfeszített munkateljesítmény által elõre kell védekeznie az egész vonalon, hogy a Vörös Hadsereg ez esetben minden szükségessel bõségesen el legyen látva.
Ennek az intenzív propagandának egy bizonyos hányada kétes alapon, vagy mondjuk, legfeljebb feltételes alapon nyugszik. Másik része azonban valóságon alapul."
A gazdasági válság idején a legnagyobb eredmény, amelyet a tõkés társadalommal szemben a szovjetország föld tudott mutatni: "Az elsõ években mutatkozott nagy munkanélküliség teljesen megszûnt, inkább munkáshiánynak adta át helyét."
A két világrendszer békés együttélésének késõbbi taktikai elvével szemben Károlyi még Leninnek azt a tételét ismertette, amely szerint a világforradalom hamarosan gyõz, és a kommunista világrend létrejön az egész világon. Vagy a kapitalista államok támadják meg a Szovjetuniót, de proletárjaik a forradalomhoz állanak át, s így gyõz a világforradalom, vagy pedig a Vörös Hadsereg fogja "a forradalomra már megérett kapitalista államokat megtámadni". "Az összeütközésnek valamely formájában bekövetkezendõ bizonyosságát mindnyájan teljes nyíltsággal mondják ki".
Nehogy egyoldalúsággal legyen vádolható, újból és újból rámutatott a bolsevista rendszer "förtelmes rákfenéjére", a terrorra. "Az elmúlt évtized alatt kivégzettek, meggyilkoltak száma állítólag megközelíti a 3 milliót. Ez minden jobb érzésû emberben fölháborodást, undort, megvetést kelt." Elítélte a tételt, amely szerint a kétkezi munka magasabb rendû és magasabban díjazandó, mint a szellemi munka. Jó megfigyelése volt a szocialista gyakorlatról, amikor a felelõsségtõl való mindenáron való húzódást jelölte meg legfõbb betegségének.
Nemcsak visszataszító, de értelmetlen is Károlyi szerint a szovjet állam vallásüldözése. Ha a vallás magánügy, ostobaság gúnyolni, hiszen "a lakosság jelentékeny részének szovjetellenes hangulatát a folytonos vallásüldözéssel csak élesztették, és az õ rendszerhez való õszinte csatlakozását akadályozták. A keresztény vallás alaptételeiben semmi sincs, amivel egy tisztességesen, emberségesen felépített szocialista társadalmi és termelési rendnek okvetlenül ab ovo ellentétbe kellene jutnia".Javaslatai
Károlyi Imre ismét tíz lapon terjesztette elõ Prognózis címmel jövõképét, javaslatait. Megvallja, a megoldást nem tudja, csak töpreng rajta. Néhány dologban mégis biztos. Egyrészt: "Ma már ugyanis nem lehet kétséges, hogy egy szocialista termelésre és társadalomra alapított államalakulat igenis fenn tudja magát állandóan tartani." "Másrészt a kapitalista világrend további fennállása az emberek nagy többségének és az emberiség további evolúciójának szempontjából nézetem szerint csakis abban az esetben mondható elõnyösnek és kívánatosnak, ha megtalálja a módját és lehetõségét annak, hogy legkirívóbb, legzavaróbb bajait és hibáit - sajnos, nehezen elképzelhetõ - belátással, jóakarattal, megegyezéssel, egyetértéssel és céltudatos, szívós kitartással orvosolni tudja. Ha minden így megy tovább, mint most, akkor további fennmaradása még csak nem is kívánatos."
Programjának elsõ pontja a világháborút lezáró békeparancsok káros következményeinek fölszámolását követelte: "az összes háborús tartozások, sarcok, jóvátételek töröltessenek az egész vonalon". A második a békeszerzõdések revíziója. "Azokon a területeken, ahol a lakosság erõsen vegyes nemzetiségû, általában mindenütt nemzetközileg kellõképpen ellenõrzött népszavazás útján kellene eldönteni, hogy hová legyenek azok a területek tartozandók. Ez felel meg a beígért Wilson-féle pontoknak, de egyedül ez felel meg a tisztességnek és józan észnek is." Érdekes, amit Szlovákiáról és Kárpátaljáról mondott: "A tót és rusznyák Felvidék népszavazása valószínûleg azt az eredményt hozná, hogy ezek Magyarországhoz kívánnának visszacsatoltatni, vagy pedig azt, hogy önálló államocskát kívánnak alkotni."
Az Európai Unió bõvülésének idején különös érdeklõdésünkre tarthat számot, amit Károlyi Imre gróf az európai népszövetségrõl tartott. A történelem igazolta: "kezdetben csakis gazdasági jellegû kellene, hogy legyen". A római szerzõdés (1957. márc. 25.) valóban csak közös piac, Európai Gazdasági Közösség volt, késõbb lett Európai Unióvá. "De a gazdasági béke megteremtésével - kívánta és jövendölte Károlyi Imre - valószínûleg gyorsan alakulhatna át az európai államok valóságos, politikai szövetségévé is, egy igazi Pán-Európává."
Még érdekesebb, ahogyan ezt az európai államszövetséget elképzelte:
"A formális és teljesen politikai szövetségben tömörült európai államok együtt és közös költségen tarthatnának fenn egy minden tekintetben kitûnõen felszerelt, elsõsorban erõs katonai repülõrajokkal bõségesen ellátott zsoldos hadsereget mint európai nemzetközi államrendõrséget. Ennek fõvezetõsége egyelõre francia lehetne, késõbb a legszámottevõbb európai államok (angol, francia, német, olasz) közös vezetése alatt állhatna. Ez szolgálhatna esetleg renitenskedõ, békétlenkedõ, magát a nemzetközi bíróság ítéletének alávetni nem hajlandó állam megrendszabályozására. Egyébként pedig minden állam teljesen leszerelhetné jelenlegi hadseregét, melyre többé semmi szüksége sem lenne, és fenntartása csak fölösleges improduktív költséget okozna."
Ez óriási megtakarítást jelentene, de csak akkor valósulhatna meg, ha az orosz kérdés végleg megoldódnék. "A két teljesen különbözõ társadalmi és termelési rend nem nézhet farkasszemet egymással anélkül, hogy elõbb vagy utóbb összeütközésre ne kerüljön közöttük a sor." "A legnagyobb engedmény, amit a mostani Oroszország szovjetkormányának tenni lehetne, az kellene, hogy legyen, hogy alakuljon át demokratikus alapon álló népkormánnyá. Ha azután az orosz népszavazás egy szocialista államrend mellett döntene (a bolsevik uralomnak aligha lenne többsége), akkor abba Európának természetesen bele kellene nyugodnia, és megkísérelnie, hogy lehetséges-e a kapitalista európai államszövetségnek a szocialista alapon álló orosz szovjetszövetséggel való békés együttmûködése és egészséges gazdasági érintkezése. Valószínûleg igen."
"Az európai népszövetség fölött kellene állnia a népek Világszövetségének..." Ennek legfontosabb föladatát Károlyi - nyilván a szovjet példa nyomán - az egyetemes érvényû "világtermelési tervezet", vagyis tervgazdaság megteremtésében látta. "Az elõzõ év statisztikai adatai alapján kidolgozott világfogyasztással arányban kellene meghatározni a következõ év tervszerû termelését. Természetesen csak nagy vonásokban."
Tisztában volt azzal, hogy e föltételek megteremtése hosszabb idõt venne igénybe, a gazdasági válság viszont nem vár, hanem ijesztõ gyorsasággal mélyül tovább, és pusztítja, roncsolja, rágja a kapitalista világrendet, akár a rákbetegség. "Ezek nélkül a minimális elõfeltételek nélkül, én részemrõl legalább, nem vagyok képes hinni a világválság elmúlásában és a kapitalizmus fennmaradásában. Hanem ez esetben azt kell, hogy higygyem, hogy a kapitalista polgári társadalomból kiveszvén az egészséges önfenntartási ösztön, mely nélkül pedig semmi sem életképes, át kell, hogy adja helyét egy új világrendnek, egy más, szocialista társadalmi és termelési berendezkedésre alapított világrendnek."
"Ha a polgári társadalom vezetõi - fejezte be könyvét Károlyi Imre - a szociáldemokrácia megfontolt, emberséges és tisztességes gondolkodású vezéreivel meg tudnának egyezni egy bizonyos fokozatos átmeneti programban, a termelési eszközök fokozatos szocializálásában, a magányvagyon limitálásában, az adózás kérdésében stb.; ha velük karöltve járnának el egy olyan átmenet létesítésére, amely minden társadalmi osztályra nézve elviselhetõ, akkor elképzelhetõ az új világrend úgy is, hogy az ne járjon a polgári társadalom kibírhatatlan sanyargatásával és részleges kipusztításával."
1946-ban, amikor hozzájutottam Károlyi Imre könyvéhez, és elolvastam, a lapszélre ezeket írtam: "Nem tudtak, ez indokolta a proletárforradalmat." Még a fordulat éve, a pártállam megteremtése elõtt voltunk. Engem 1950-ben rúgtak ki elõször állásomból titóizmus vádjával; 1957-ben ültem nyolc hónapot izgatás vádjával. Még hittem, hogy szocializmus lesz hazámban, nem pedig karikatúrája, amely az alapelveket évtizedekre kompromittálja.
Ezt hihette Károlyi Imre gróf is, amikor a polgári társadalom haszonélvezõit gyõzködte a szocializmus szerinte való elõnyeirõl: "Ha a polgári társadalom tagjainak túlnyomó része ilyenképpen bele tudna nyugodni a változott világrendbe, alkalmazkodni tudna hozzá, hajlandó lenne részt venni annak felépítésében, akkor nem lenne oka kétségbeesésre a változott világrend miatt. Mert a munkára való kötelezettség, a magánvagyon túlnyomó részének elvesztése akkor, amikor a megélhetés mindenkinek számára intézményesen van biztosítva, az emberek közötti civakodás, irigységet állandóan szító osztálygyûlölet megszûnése egymagában véve egyik sem ok a kétségbeesésre. A polgári társadalom tagjaira, a kapitalizmus haszonélvezõjére sem, amennyiben van bennük valamelyes életfilozófia, vagy nevezzük fatalizmusnak."A visszhang
Almásy József, a katolikus publicista, tömören így foglalta össze Károlyi Imre könyvének tanulságát: "a kapitalizmus princípiumai nem alkalmasak többé az emberiség sorsának irányítására" "A kapitalizmus lényege az, hogy mindenki csak a saját hasznát keresi; lényegéhez tartozik, hogy az emberi erõfeszítés egyetlen lehetséges rugójának csak a vagyonszerzési vágyat ismeri el." Almásyt meggyõzte Károlyi, hogy a Szovjetunió munkásai emberfölötti munkát végeznek "a vagyonszerzés minden reménye nélkül, éspedig nemcsak kényszerbõl, hanem szociális kötelességük tudatában. A materialista marxizmus megcáfolta önmagát; az általa teremtett orosz rendszer bebizonyította, mekkora hatóerejük van a váltig tagadott és csúfolt eszméknek. Az ötéves terv a legnagyobb gazdasági erõfeszítés, mirõl eddig a történelem tud; imponáló jelenség a kapitalizmus szánalmas vergõdésével szemben. Tervszerû gazdálkodás és a javak tervszerû elosztása a kapitalista anarchia helyébe - ez a jövõ programja, gondolja az ember Károlyi könyvének olvasása közben. Miért ne lehetne ezt materializmus, vérengzés és a természetes emberi jogok lábbal taposása nélkül is megcsinálni?"
A katolikus pap így folytatja: "Persze ehhez az kellene, hogy megtisztulva a kapitalista önzéstõl, felhagyva a marxista osztályharccal és mindenféle gátszakítási versengéssel, kartellek és bankok, egyházi és világi nagybirtokok egyaránt tudatára ébredjenek annak, hogy mindnyájan adósai a küszködõ és szenvedõ tömegeknek, s adósságát mindenki a saját zsebébõl igyekezzék megfizetni. A kapitalizmusnak el kell tûnnie; csak az a kérdés, magától átadja-e helyét az etikai alapokon nyugvó tervszerû szociális gazdálkodásnak, vagy magával rántja-e a pusztulásba a keresztény kultúrát is."Az örvény szélén
Ezzel a címmel adta ki egy év múlva, 1932-ben Károlyi Imre válaszát az elõzõ könyvét bírálóknak.
Az öt bíráló szintén önálló, 104 lap terjedelmû kiadványban szállt vele szembe. Címe: Válasz gróf Károlyi Imrének "A kapitalista világrend válsága" címû könyvére. Alcíme: A magyar válság kibontakozásának útja. Nagyon tanulságos, kik fogtak össze ellene. Két tekintélyes közgazda, Czettler Jenõ (1879-1954) egyetemi tanár, akadémiai levelezõ tag, a képviselõház alelnöke és Éber Antal (1872-1950) a Magyar-Olasz Bank vezérigazgatója, országgyûlési képviselõ, a Magyar Köztársasági Tanács elnöke (1926-1948). Friedrich István (1883-1958) gépgyáros, legitimista politikus, 1919-ben néhány hónapig miniszterelnök, akkor is országgyûlési képviselõ. A negyedik Györki Imre (1886-1958) ügyvéd, szociáldemokrata országgyûlési képviselõ. Az ötödik is szociáldemokrata volt: Mónus Illés (1888-1944) a Magyarországi Szociáldemokrata Párt fõtitkára, kevéssel utóbb a Szocializmus címû elméleti folyóirat és a Népszava fõszerkesztõje. Czettler Jenõ Kommunizmus vagy szolidarizmus?; Éber Antal Denaturált kapitalizmus; Friedrich István A tizenkettedik óra; Györki Imre A magyar válság kibontakozásának útja; végül Mónus Illés A kapitalizmus válsága - szocialista megvilágításban címmel fejtette ki nézeteit.
Károlyi Imre elõzõ könyvénél is terjedelmesebben, kerek 200 lapon válaszolt nekik. A korszak eszmetörténetét búvárlók mindkét könyvben sok tanulságot találnak; szempontomból azonban nem volna értelme az alapmûvel azonos mélységben ismertetnem. Mint ahogyan Károlyinak ezután kiadott néhány füzetét sem, amelyek 1937-ben Szentesen, Hódmezõvásárhelyen és Csongrádon elhangzott elõadásait gyorsírói följegyzés alapján tették közzé.
1938-ban jelent meg Stern Samunak, a pesti izraelita hitközség elnöknek A zsidókérdés Magyarországon címû röpirata. Károlyi erre is válaszolt, azonos címmel. Fontos kiemelnem, hogy noha õ is élt a szokásos érveléssel, a zsidóság túlzott szerepével a gazdasági és a kulturális életben, aránytalan képviseletével a kommunista és szocialista mozgalmakban, következetesen hangoztatta a kérdés józan mérlegelését, megoldását, mégpedig "lehetõleg a hazafias, nemzeties érzésû zsidóság közremûködésével". "Hogy ablakbeverések, verekedések, lármás szidalmazások, tíz-húszszoros többségben levõ egyetemi hallgatók által csinált zsidókolléga-elpáholások helytelenek, kifogásolandók, a kérdés megoldását nem szolgálják, és semmilyen rendes államhatalom részérõl el nem nézhetõek, ez szerintem indoklásra nem szorul". "A túlzókkal szemben - mondta Csongrádon - tagadásba kell venni azt, mintha nem volnának kifogástalanul hazafiasan, nemzetiesen érzõ zsidók, akik nem helyezik zsidóságukat magyarságuk elébe és fölé; mintha nem volnának olyanok, akik hasznos munkát végezve a magyar népközösség javát szolgálják." Külön fölemelte szavát a német minta követése ellen. "Másodszor pedig tévednek a minden áron antiszemita általánosítók, ha azt képzelik, hogy egy olyan kicsiny, számot alig tevõ ország, mint Magyarország, igen káros következmények nélkül megengedhetné magának a zsidóellenes intézkedések és törvényes rendelkezések olyan sorozatát, amelyet a 70 milliós hatalmas német nemzet megengedett magának, egészen eltekintve attól, hogy ezek az intézkedések, rendelkezések megfeleltek-e mindenben az igazságosság, a tárgyilagosság és a célszerûség követelményeinek, aminek bírálatába én belebocsátkozni nem vagyok hajlandó."
1938 után Károlyi Imre nem szólalt meg.
IRODALOM
Éble Gábor: A nagykárolyi gróf Károlyi család leszármazása. Bp., 1913.
Almásy József: A kapitalista világrend válsága. Fiatal Magyarország, 1931. 109-110.
Válasz gróf Károlyi Imrének A kapitalista világrend válsága címû könyvére. Írta Czettler Jenõ, Éber Antal, Friedrich István, Györki Imre, Mónus Illés. Bp., 1931. 104.
Nagymágocs. Fejezetek a község történetébõl. Szerk. Blaskó Jánosné, Bodrits István. Nagymágocs, 1. k. 1989. 2. k. 1990.
Péter László: Nagymágocs az irodalomban. Délvilág, 1990. szept. 1. = P. L.: Kívül a körtöltésen. Szeged, 2001. 231-237.
Herczeg Mihály: A gróf Károlyi család vásárhelyi uradalma a 19-20. században. Szeged, 1994.
Gudenus János József: A magyarországi fõnemesség XX. századi genealógiája. 2. k. Bp., 1999.
Blahó Gabriella: Brazíliától a nagymágocsi kastélyig. Károlyi Lajos gróf hazatért. Délmagyarország, 2001. szept. 8.
KILÁTÓHIDASI JUDIT
Az utópia vége
Japán 2003Kilátások
2003-ban Japán két kerek évfordulóról is megemlékezik, amelyek azért kitüntetetten fontosak, mert alapjaiban hatottak történelme alakulására. 400 éve annak, hogy megkezdte mûködését a Tokugava sogunátus, amely sajátos módon intézményesítette Japán két és fél évszázados elzárkózását a világtól. 150 évvel ezelõtt azonban megjelent Japán partjainál Matthew C. Perry kapitány vezénylete alatt a "Fekete Flotta", ami egyszersmind az elzárkózás feloldását és a nyugati modernizáció felé vezetõ úton az elsõ lépést jelentette (JKL).
Korunkban a nemzetközi feszültségek fokozódásával Japán helyzete, szerepe és felelõssége a nemzetközi diplomáciában és politikában egyre inkább kiélezõdik. Mindez hatalmas nyomást gyakorol a kormányra, hiszen ahhoz, hogy saját országa érdekeit hatékonyan képviselhesse és érvényesíthesse, számos fronton határozott állásfoglalásra és intézkedésekre kényszerül. Ráadásul a gazdaság immár több mint egy évtizede recesszióval küzd, a kilábalás pedig alapvetõ szerkezeti és intézményi reformokat tesz elengedhetetlenné a belátható jövõben. Ehhez járulnak továbbá olyan - ugyancsak halaszthatatlan intézkedést igénylõ - társadalmi jellegû problémák, amelyek kezelése azért sürgetõ, mert minél jobban elodázzák õket, annál nehezebbé válik a kezelésük mind anyagilag, mind szervezetileg. Ezek közé sorolandó a növekvõ munkanélküliség és a foglalkoztatáspolitika átalakításának a kérdése, a rohamosan öregedõ társadalom és az ehhez kapcsolódó egészségügyi ellátás és társadalombiztosítás reformja, a csökkenõ gyerekszám, ami a foglalkoztatáspolitikát és társadalombiztosítás problémáját alapjaiban érinti, és végül, de nem utolsósorban, az oktatás kérdése. Ez utóbbiak a társadalmi hangulat meghatározó elemei, és nem alábecsülendõk, hiszen a társadalom életerejének mozgatói. Mindez már-már kezelhetetlenül sok és bonyolult feladat, különösen egy évre vonatkoztatva. Azonban kölcsönös öszszefüggésük és egymásra hatásuk okán egymást erõsítõ és gyengítõ funkciójuk a korábbiaknál élesebben vált nyilvánvalóvá, és ez ma már a társadalmi tudat szintjén is lecsapódik. A társadalom felelõsen gondolkodó része aggódva figyeli az események alakulását és mind a médianyilvánosságot, mind a civilszervezõdések csatornáit igénybe véve egyre erõteljesebben ad hangot véleményének és igényeinek.Sikertörténetek
Persze mint mindenütt a világon, a felelõsen gondolkodó polgárok alkotják a kisebb hányadot - a többség boldog tudatlanságban sodródik az események áradatában. Tokió - a defláció ellenére - immár 12 éve változatlanul a világ legdrágább városa. Az Economist Intelligence Unit 134 nagyvárosra vonatkozó felmérésében a New York-i megélhetési árakat 100-nak véve, Tokió a maga 139-es indexével jelentõsen kiugrik a mezõnybõl, habár Kobe és Oszaka szorosan követi 136-os értékkel. Összehasonlításképpen Párizs 103-as index-szel rendelkezik. A magas megélhetési költségek ellenére egyre több japán fiatal dönt úgy, hogy a nagyvárosok központjába költözik - ezzel csökkentendõ a közlekedési költségeket és a legendásan hoszszú közlekedési idõt, amit a külvárosi családi házakból való bejárás jelentett. Ezt az igényt kitûnõen kiszolgálják azok az égbe törõ felhõkarcolók, amelyek a lakóknak csodálatos panorámát kínálnak. A korábban minden japán álmát jelentõ családi házak helyett a körpanorámás magasházi luxuslakások divatja jött el. A 40-50 emeletes felhõkarcolók gombamódra szaporodnak - csak Tokió körzetében 2003-ban 28 ilyen új épületet adnak át, amelyek irodáknak és lakóknak egyaránt egyfajta új életstílust kínálnak, tágas belsõ terekkel, a külvilágot teljes pompájában elõtáró üvegfalakkal, maximális kényelemmel és elektronikus felszereltséggel. Minél magasabban van a lakás, annál kapósabb: a lakásokat sorsolással osztják el, mivel a magasabb emeletekre vágyók száma mindig több. A laikusban ugyanakkor óhatatlanul felmerül, hogy ezek a toronyházak vajon hogy viselkednek egy valóban nagy földrengés, de akár csak egy kiadósabb áramszünet idején.
Ezekben a csodálatos lakásokban többnyire nem sokgyermekes családok lelnek otthonra (a nagycsalád amúgy is fehér holló lett - fõleg a nagyvárosokban), hanem egyedülállók vagy párok. Ugyanis a hagyományos értékrendben szinte elképzelhetetlennek tartott házasságon kívüli párkapcsolatok jócskán megszaporodtak, az egyedülállók száma pedig ugrásszerûen megemelkedett. Tokióban a 30 éves férfiak csaknem fele nõtlen. Nem saját szántukból: a lányok nem sietnek férjhez menni. Ha egy nõnek a saját keresetébõl megfelelõ szintû életvitelt sikerül biztosítania, akkor nem adja fel a kényelmét, a nyugalmát. A sok magányos lakó azonban szeretetre vágyik, és ezt sokszor kisállatok tartásával elégíti ki. Régebben Japánban kutyát csakis kertes házban tartottak. A kutyának ugyanis a hagyományos tatamis szobabelsõkben nem volt helyük - hiszen oda még ember is csak zoknis lábbal léphetett be. A kutyák a hagyományos beltéri japán tisztasági szabályoknak kevéssé tudtak megfelelni. Az ölebek persze egy külön kategóriát alkottak, de azokból kevés volt. Mára azonban a kutyakultusz Japánt is elérte. Márpedig ha a japánok valamit meghonosítanak, akkor a tökéletességig finomítják - elég a teaceremóniára, az ikebanára, vagy akár a Zenbuddhizmusra, az autógyártásra, az elektronikára gondolni, ami az "importot" követõen igazi magasságokat a japán kultúrában ért el. A toronyházakban lakó kis kutyákat mint mindenütt a világon, idõnként meg kell sétáltatni. A séta után a jobb házakban a bejárati elõcsarnokban kutyalábtus áll rendelkezésre, ahol a kutyusok tappancsát rögtön meg lehet tisztítani, nehogy a liftet vagy lépcsõházat bepiszkolják. A kutyadivat elszabadulásáról tanúskodnak a szaporodó kutyaszalonok, kutyabutikok (ahol felöltöztetni lehet õket), a kutyakozmetikumok, a kutyamanikûr-készletek, a kutyafülpucolók, a bentlakásos kutyaszanatóriumok, a kutyatemetõk, valamint a kutyaeledelek, a kutyavitaminok és a kutyadepresszióoldók egyre gazdagodó választéka. A gazdák magányosságát ugyanis lehet, hogy oldják a kutyusok, de a kutyák magányosságát a bezárt panorámás lakásokban nem oldja senki. Japán 2002-es elektronikai slágerterméke az a kutyaugatás értelmezõ kis masina volt, amely az elhangzó ugatást gazdájának lefordítja emberi nyelvre: "vigyél ki", "inni szeretnék", "éhes vagyok", "játssz velem" stb.
Recesszió ide, recesszió oda, a vásárlókedv nem csökken az úgynevezett márkás divatcikkek terén. A japán lányok-asszonyok ezidáig is a leghálásabb kuncsaftjai voltak az európai, hongkongi és szingapuri divatbutikoknak. Sokan egy-egy bevásárló túráról több tucat Gucci-táskával, Hermes-sállal és Versace-kosztümmel térnek haza. Ezt felismerve, a nevesebb divatházaknak már korábban is rendre nyíltak üzletei Japánban. Mégis meglepõ, hogy a divatos Omoteszando negyedben 2002 õszén a Louis Vuitton butik nyitása elõtt lányok százai már elõzõ éjjel foglaltak helyet a bejutáshoz. A cég örömmel nyugtázta, hogy ilyen sikere még sehol sem volt a világon. A jelenség nemcsak azért szokatlan, mert a hasonló színvonalú üzletek a világ egyéb tájain inkább a korlátozott számú, ámde elegáns vevõkörrõl ismertek, hanem azért is, mert a japán vásárlók zömét nem a középkorúak, hanem a tizen-huszonéves fiatalok alkotják. Ezek a farmeres lányok zsebpénzük javát költik a méregdrága luxuscikkekre, s ez csakis úgy lehetséges, hogy egyéb kiadásaikat a szülõk zokszó nélkül fedezik. Az önálló keresettel rendelkezõ irodai alkalmazottak vagy az úgynevezett "carrier-woman"-ek számára már kevésbé problémás a fedezet elõteremtése, hiszen keresetüket többnyire teljesen magukra költhetik. A Ginzán Anouk Lepère belga divatmodell monstre posztere reklámozta a 2003 tavaszán nyíló Salvatore Ferragamo luxusbutikot, ami a várakozásnak megfelelõen ismét tumultuózus jelenetek színhelye volt.
Jó hír ugyanakkor, hogy a fiataloknál a továbbtanulási kedv minden eddigit meghaladó rekordot jelez: a 2003. január 18-19-én rendezett országos központi egyetemi felvételi vizsgákra több mint 502- ezren jelentkeztek, és a jelentkezõk 92%-a meg is jelent az írásbeli megmérettetéseken. (Japánban a tanév április 1-jén kezdõdik.) Ez az abszolút számértékû növekedés különösen figyelemre méltó annak ismeretében, hogy a tanulókorú fiatalok száma fokozatosan csökken. A jelenség értelmezéséhez érdemes figyelembe venni, hogy ugyan még felsõfokú végzettség birtokában se könnyû az elhelyezkedés, csak középiskolai végzettséggel azonban még nehezebb. Részben persze ezt a fiatalkori munkanélküliséget is hivatva van bizonyos fokig lecsapolni a továbbtanulás lehetõsége. Lehetséges továbbá, hogy sok fiatalnak lendületet és motivációt adott a továbbtanuláshoz a 2002-es év nagy japán tudományos sikere: ketten is Nobel-díjat kaptak.
2001-ben némi vihart keltett akadémiai körökben az a kormányszintû bejelentés, hogy Japán 50 év alatt 30 Nobel-díjat akar produkálni. (JT, 2001. 12. 20. 17. o.) Japán tudományos és technológiai fejlettségéhez képest kevesellték ugyanis a 100 év alatt természettudományok terén odaítélt 6 díjat. Sokan komolytalannak, sokan felelõtlennek, sokan elhamarkodottnak, sokan pedig laikusnak minõsítették ezt az "ígéret"-et, mondván, hogy a japán tudomány tekintélyét veszélyezteti. A kormánytisztviselõk nem így vélekedtek. Szót tett követett és a Japán Tudományfejlesztési Tanács a stockholmi Karolinska Intézetben felállított egy úgynevezett "információs" hivatalt. Feltehetõleg nem e hivatal mûködésének köszönhetõen, de 2001-ben Nojori Rjodzsi kémiai Nobel-díjat kapott, 2002-ben pedig ketten is részesültek Nobel-díjban. A megosztott fizikai Nobel-díj odaítélése Kosiba Maszatosi professzornak sem a díjazott, sem a japán tudományos körök számára nem volt meglepetés. Kosiba professzor a Tokiói Egyetem nagytekintélyû professzor emeritusa, tudományterületének kiemelkedõ mûvelõje, elismert szaktekintély mind Japánban, mind külföldön. Miután maguk a japánok 15 éve folyamatosan jelölték, saját bevallása szerint minden évben várta a telefonhívást. Olyannyira biztos volt a dologban, hogy volt olyan korábbi év, amikor kollegái és tanítványai számára már a bankettet is megrendelte a jó hírt ünneplendõ, ám a kitüntetést végül is csak az idén kapta meg. Nem így a másik megosztott díjazott a kémia területérõl, Tanaka Koicsi, aki sem koránál (43 éves), sem tudományos pályafutásánál fogva nem volt jegyezve a japán tudományban. Nem is japánok, hanem németek jelölték. Tudományos fokozata nincs, és csak afféle "mezei" alkalmazott a Shimadzu cégnél. Tanaka pillanatok alatt a média és a közvélemény középpontjába került. Elesettsége, szerénysége, a "bocsánat, hogy élek" hozzáállása az eseményekhez, botladozása a protokoll és a közszereplés világában a lakosság kedvencévé tette. Minden szülõ és minden diák szemében példaképpé vált: lám, a nép egyszerû fiából, a kisemberbõl is lehet Nobel-díjas. Tanaka tehát akaratlanul is olyan modellé vált, aki a japán fiatalok számára komoly motiváció a tanulásban.Az utópia vége
Japán méltán lehet büszke történelmileg példátlanul rövid idõ alatt elért technológiai és gazdasági sikereire. Ugyanakkor szembesülnie kell számos olyan kihívással, amelyektõl további boldogulása függ.
Mindenekelõtt Japánnak le kell számolnia azzal az utópiával, hogy a gazdasági növekedés folyamatos és töretlen, hogy a teljesítmények tovább fokozhatók, és az emberi teljesítõképesség vég nélkül növelhetõ. Kicsit úgy áll a dolog, mint az olimpiai rekordokkal. Az olimpiák történetében eleinte egy-egy ciklus alatt hatalmas és látványos volt az elért eredményekben a növekedés. Nem számított csodának, ha egy-egy kitûnõ atléta - sportágtól függõen - egyik olimpiáról a másikra akár centimétereket vagy perceket javított teljesítményén. Néhány évtized után a javítás nagyságrendje - az emberi teljesítõképesség korlátai miatt - már sokkal szerényebb regiszterbe váltott át, és manapság már századmásodperces teljesítményjavításért kell annyit dolgozni, mint az elõdöknek egy-egy percért. A munkaerõ teljesítõképességének a további fokozása csak a társadalmi és emberi kapcsolatokat érintõ áldozatok révén lehetséges, ami nem biztos, hogy megtérülõ stratégia. A szerkezeti, szervezeti reformokban rejlõ tartalékokat lenne inkább érdemes kihasználni.
Lassacskán fel kell adnia Japánnak azt a meggyõzõdést is, hogy minden kizárólag az akaraton múlik. A kisember meg volt gyõzõdve arról, hogy gyarapodása megállíthatatlan, hogy az anyagi jólétnek csak a képzelet szab határt, és a fejlõdés útjában nem áll semmi. Már nem elég az "akarni kell és csinálni, s akkor sikerülni fog" - szemlélet. Ma már a világ sokkal bonyolultabb annál, sem hogy puszta akarattal lehetne a tudást és tehetséget, innovációt és kreativitást pótolni. Nyilván számos területen, elsõsorban az egyéni képességek fejlõdése terén, az akaratnak továbbra is megmarad a maga kitüntetett szerepe, de a mozgástér kitágult - a megméretés paraméterei nem engedélyezik többé a belterjes fejlõdést. Lépni kell az oktatás és a tudományos fejlesztés területén az új igényeknek megfelelõen.
Japán egyre kevésbé vonhatja ki magát a globalizáció alól. A legutóbbi évtizedben ugyanis - bármennyire hihetetlen - Japán alaposan hátrasorolódott a globalizációs index tekintetében. A Fo-reign Policy tudományos folyóirat 2001 óta január-februári számában közli öszszehasonlító vizsgálatát, amelyben az egyes országokat - a gazdasági, pénzügyi, személyközi kapcsolati és technológiai (elsõsorban informatikai) nemzetközi kapcsolatai mentén összevetve - úgynevezett globalizációs index-szel minõsíti. Nos, az elsõ körbe esõ 20 ország közé Japán már a 2001-es tanulmányban sem került bele, (Magyarország a 17. helyen szerepelt), 2003-ra pedig az immár 61 országra vonatkozó vizsgálatban Japán a 35. helyre sorolódott hátra - Botswana és Uganda közé (JT 2003. 01. 20. 17. o.).
Ennek az okai külön tanulmány tárgyát képezik, itt csak annyit érdemes jelezni, hogy e riasztó lemaradás természetesen nemcsak Japán számlájára írandó. Nemcsak Japán nem nyílt meg kellõképpen, azaz stagnált e vonatkozásban, hanem ezzel egyidejûleg más, kisebb és ezért mozgékonyabb, dinamikusabb országok erõteljesen elõre haladtak. Ezért a látványos lemaradás. Ezen azonban Japánnak saját jól felfogott érdeke miatt változtatnia kell, hogyha továbbra is egyik vezetõ tagja akar maradni a nemzetközi közösségnek.
HIVATKOZÁSOK
Foreign Policy: 2001. January-February; 2002. January-February; 2003. January-February
JKL: Japán Kulturális Lexikon, Corvina, 1999
JT: The Japan Times (angol nyelvû japán napilap)
FÓRUMSZÉCHY ANDRÁS
Tézisek a békéért folyó küzdelem
új problémáirólA békéért, a népek, népcsoportok békés együttéléséért való vágy az emberi ha-ladás sok évezredes törekvése. A háborúk a "szerzés", a leigázás, a kizsákmányolás, mások erõszakos elnyomásának termékei, s ezek ellenhatásaképpen alakultak ki az önvédelmi harcok. A "homo sapiens" kifejlõdése több százezeréves története során nem ismerte a háborúkat, így tehát nem igaz az a tétel, hogy a háborúskodás természetszerû, "öröktõl fogva" való. Mintegy tízegynéhány ezer éve jelent meg elõször a "primitív háborúk" kora a "több" elragadásáért, míg a technikai fejlõdés, az államok kialakulásának elõrehaladásával, az i.e. mintegy 2000 év óta már a "civilizált csaták" megjelenésével szenvedõi az emberek a pusztító, hódító háborúknak. A 15. századtól a technika és a kizsákmányolás, elnyomás "tökéletesedésével" léptünk be a "modern háborúk" korába, mely a katonai technológia és a transznacionális monopoltõke elõretörésével megsokszorozta a szenvedést az emberiség számára.
A háborúzásokkal szemben állott a vallásos tanítások, a bölcseleti gondolkodók jobbik fele: a görög-római-kínai-indiai-zsidó-keresztény-iszlám hitvilág, szentkönyveik, s nagy gondolkodóik a békességet hirdették, s állították mércéül, ha ezzel számos követõjük és felkent hatalmasságaik a történelem során nemegyszer rútul visszaéltek is, s eredeti szellemiségüket visszájára fordították rossz ügyek érdekében. A béke és a modern humanitás apostolai és elméleti megalapozói voltak a reneszánsz és a felvilágosodás nagy alakjai: Erasmus, Dürer, Grotius, Rousseau, Voltaire, Diderot, Lessing, és nem utolsósorban Kant "Az örök békéhez" címû mûvével. Írásai között nem kisebb gondolatokat fejt ki, mint "Az állandó hadseregeknek meg kell szûnniük. Mert ezek állandóan háborúval fenyegetik a többi államot". Vagy: "Egy állam se avatkozzék be erõszakosan egy másik állam alkotmányába és kormányzásába."
A 19. és a 20. századi békemozgalmak élén is olyan kiválóságok állottak, mint például Victor Hugo, a munkásmozgalmi I. Internacionálé tagjai vagy Alfred Nobel, Albert Einstein. Az oroszországi szocialista forradalom elsõ dekrétuma a békérõl szólt, majd a népek önrendelkezésérõl, s mindvégig a legkövetkezetesebben ott harcoltak hívei a fasizmus és a gyarmatosítás ellen, a béke tartós biztosításáért. A II. világháború és egy új világháború kitörésének megakadályozásáért olyan kiválóságok léptek fel nemzetközi téren is, mint Bertrand Russel, Joliot-Curie, Thomas Mann és Makszim Gorkij, Picasso, Gandhi, a szakszervezeti tagok milliói, akárcsak napjainkban Chomsky, Günter Grass, Umberto Eco, az amerikai filmélet legnevesebbjei, s a transznacionalista tõke globalizálása ellen fellépõ tíz és százmilliók, az emberiség veszélyeztetett milliárdjai.
A magyarországi békemozgalom sem szûkölködött kiváló és bátor emberekben. Az elsõ magyar békeegyesület elnöke Jókai Mór volt, s az elsõ világháború ellen harcolók soraiban, a béke ügyét szorosan összekötve a szociális haladással, ott látjuk mindenekelõtt Ady Endrét, majd Bartókot, Kodályt, Babitsot, Károlyi Mihályt, a munkásmozgalom vezetõit és tagjait, késõbb József Attilát, a munkás, urbánus és népi írók, mûvészek legjavát, az antifasiszta mozgalom teljességét, amiként ott állnak ma is a béke és a társadalmi haladás ügye mellett ezek utódai.
A 21. századi új háborús veszély legnagyobb gondja, hogy a tudományos-technikai haladás olyan tökélyre fejlesztette a haditechnikát, hogy az képes az egész civilizáció elpusztítására. Mikor planétánk soha nem tapasztalt nehézségekkel küzd (a demográfiai robbanással többszörösére növekedett az emberiség létszáma s éppen a legelmaradottabb területeken veszélyben van élelemmel és ivóvízzel való ellátása, pusztít az éhínség, a betegség, kimerülõben vannak a nyersanyagok meg az energia, ökológiai válság lépett fel valamennyi földrészen stb.) - ezek leküzdése helyett irdatlan összegû ráfordításokkal folyik tovább a fegyverkezés, a népek zsarolása és elemi szabadságjogaiktól való megfosztása, a modern háborúval való fenyegetés. A bipoláris katonai egyensúly megbomlásával, mely felszínen a destabilizáló "médiaháború", a lokális háborúk medrében tartja a konfliktusokat, nem szûnt meg. Ellenkezõleg: a tõkés nagyhatalmak, elsõsorban az Egyesült Államok katonai hegemóniájának birtokában, kiszolgáltatottá tette bolygónk lakosságának több mint négyötödét, de az ún. fejlett országok dolgozó lakosságának is jelentõs többségét. (Ezekben az országokban sem szûnt meg a relatív elnyomorodás, ezekben az országokban is folyamatosan növekszik a munkanélküliség; a szociális intézményrendszerek lebontásával bizonytalanabbá vált az élet, nem szûnt meg a rasszista megkülönböztetés és az ellenségesség szítása, mély kulturális-morális válság lép fel, megjelenik az új-gyarmatosítás stb.)
A multinacionális - transznacionális tõke a világ valamennyi területére kiterjedõ expanziójával szemben, annak mintegy ellenhatásaként, elszaporodott a terrorizmus, annak egyéni, de csoportos, sõt államilag szervezett formája is. A tudományos alapokon nyugvó nézet-rendszerek, így maga a munkásmozgalom is, kezdetektõl fogva elutasította és elutasítja ma is a terrorizmust mint a társadalmi bajok orvoslásának valódi megoldását. (Csupán emlékeztetünk Marx és Engels polémiáira az anarchistákkal, Plehanov és Lenin vitáira a narodnyikokkal és az akkori idõk populistáival, fundamentalistáival.) A terrorizmus elfojtásának nem lehet eredményes, egyben morálisan és jogszerûen is elfogadható megoldása az országok-népek elleni erõszakos, modern fegyveres fellépés, a nemzetközi együttmûködési normák egyoldalú felrúgása, az egyes földrészek agresszor-megszállása. Erre kézzelfogható példát mutattak az USA visszataszító antihumanista és a nemzetközi jogokat tipró új fellépései az elmúlt évtized során: elõször a délszláv országok, majd Afganisztán, és most Irak esetében.
Az Egyesült Államok szélsõséges, konzervatív héjái, módszereikkel nem csak Irak népével kerültek szembe, de a 3 milliárdnyi arab világgal is, sõt hasadást idéztek elõ saját szövetségesi köreikben, a NATO-n belül, az Európai Unióban, de ellenállásra találtak az el nem kötelezett országok szervezetében, s magában az ENSZ-ben is. Az erõ politikája nem vezethet eredményre: széles ellenállási mozgalom van kibontakozóban világszerte a Washington vezérelte transznacionalista tõke gazdasági, politikai, katonai, kulturális globalista expanzionizmusával szemben. Ebben nemcsak a közvetlenül megtámadottak találhatók, de az új veszély, a jogtiprás és az új imperializmussal szembeszegülõ felvilágosult vallási erõk, maga a pápa is, konzervatív néppártiak, szuverenitásukat õrzõ függetlenségiek, polgári humanisták és demokraták csakúgy, mint a környezetvédõ zöldek, feministák, szakszervezeteik és agrármozgalmiak, haladó értelmiségiek, a szociálreformista és radikális munkásmozgalom különbözõ osztagai is. Ebben a "szivárvány színû" koalícióban összefog a háborúellenesség, a nemzeti függetlenség és a polgári szabadságjogok védelme, a szociális kérdések konszenzusos megoldása, a "terrorizmus", elleni küzdelem álarcába bújó újgyarmatosító állami terrorizmus elleni védekezés. Mindez arról tanúskodik, hogy a béke, a nemzeti függetlenség, a demokratizmus és a szociális biztonság ügyének összekapcsolása létrehozhat egy olyan új világméretû tömegmozgalmat, amely képes lehet egy más, alternatív, igazságosabb világrend kiérlelésére.
Több mint száz Nobel-díjas tudós, nemzetközileg ismert és megbecsült író és mûvész, a szakszervezetek tagsága, a háborúellenes mozgalmak millióihoz csatlakozva méltán emelték fel szavukat a béke és a társadalmi igazságosság ügyéért. Deklarációjukban kinyilvánították: fellépnek "az olyan gazdasági, politikai és kulturális intézkedések ellen, amelyek a mérhetetlen gazdasági és szociális egyenlõtlenségek, a korporációk világméretû kormányzása patkányhajszájának mentalitását honosítják meg a profitszerzés rabszolga munkája számlájára". Elkötelezték magukat "a béke, az olyan politikai, gazdasági és társadalmi tevékenység intézményei mellett, amelyek az emberek közötti kölcsönös segítség erõsítését, az egyenlõsítés vívmányait, az állampolgárok részvételével elfogadott megoldások, a teljes demokrácia sokféleségének és gyakorlatának megõrzését szolgálják".
TUDÓSPORTRÉKSzerkesztõbizottságunk tagját, a tudományos rovat vezetõjét, Kardos István Arany Toll-as újságírót, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének örökös tagját megtisztelõ elismerésben részesítette a Tudományos Újságírók Kamarája. Munkásságáért Hevesi Endre Életmû-díjjal tüntették ki.
KARDOS ISTVÁN
Egy asszony, aki már életében
legenda lettDienes Valéria (1879-1978)
Az 1970-es évek derekán Tihanyban egy tudományos tanácskozáson hatalmas érdeklõdést keltett és központi témává emelkedett egy idõs tudósasszony elõadása, a tánc és mozgás szemiotikájáról. Személye már a 20. század elején sem volt ismeretlen tudományos körökben. Dienes (leánykori nevén: Geiger) Valéria az elsõ nõk közé tartozott, akik bejutottak a budapesti tudományegyetemre, a matematika-fizika szakra, rendkívüli hallgatóként.
Karakteres alakja felhívta magára Babits Mihály figyelmét is, aki Halálfia címû regényében megörökítette alakját abban a fiatal diáklányban, aki az egyetem folyosóin heves vitákat folytatott a történelmi materializmusról és a természettudomány legújabb eredményeirõl. Rendkívüli olvasottsággal idézett angol mûveket, tartott munkásoknak elõadásokat és vett részt a Huszadik Század körének vitáiban. Ez mind Dienes Valéria volt. Egyetemi tanárai közül többeket rajongásig szeretett. Ám azok nem is voltak akárkik. Fizikatanára Eötvös Loránd volt, akinek pedagógiai alapelve volt a tanítványokkal felfedeztetni a valóság jelenségeit. Bölcseletet Alexander Bernáttól tanult, aki Berkeley-t és klaszszikus görög filozófusokat adott kezébe bevezetõül. A fiatal egyetemista lányt szenvedélyesen érdekelte a zene, a tánc, a mûvészet is. E tárgyak mélyebb ismeretében az esztétika tanára, Beöthy Zsolt segítette.
Az egyetemen ismerkedett meg társával, Dienes Pállal, a kiváló matematikussal, akivel a doktorrá fogadás szertartása alatt cseréltek jegygyûrût. A huszonéves fiatal nõt minden érdekelte, fõleg a matematika szemszögébõl. A mozdulatban, a zene szerkezetében idõfüggvényt vélt felfedezni. Kimagasló intellektusa, vonzó személyisége hamarosan kapcsolatba hozta a századelõ jelentõs szellemeivel.
1906-ban egyszer megfájdult a foga, így fogorvoshoz ment, akivel családi barátságot kötött. A fogorvost Madzsar Józsefnek hívták, feleségét pedig Alice-nak, aki Jászi Oszkár húga volt. Így alakult ki a történelmi jelentõségû kapcsolat a galileistákkal, a Huszadik Század címû folyóirattal és annak szellemi irányítójával, a marxista Szabó Ervinnel.
A Tanácsköztársaság veresége után emigrációs évek következtek, melyek során Dienesék elkerültek Párizsba is. Itt ismerkedett meg Henry Bergsonnal, akinek elõadásait hallgatta, s akinek jelentõs mértékben a hatása alá került.
Ezután Dienes Valéria életében az orkesztika kapta a fõszerepet, amelyet Isadora Duncan a kor nagy táncosnõjének stúdiójában ismert meg. Hazatérvén a mozdulatköltemény mûvészetét magániskolájában oktatta. Dienes Valéria a mozdulatkölteményt megkülönböztette a balettól, melyet akadémikus mozgásnak tartott. Az õ mozdulatmodelljeit az ógörög vázákon vélte felfedezi. A mozdulatvilág rendszerezését, törvényeinek meghatározását tartotta feladatának. A késõbbiekben még Béjart forradalmian új táncmûvészetét is az elavult, akadémikus iskolához sorolta.
A Dienes házaspár történelem tépte sorsot élt. Bécs, a walesi Alberrystwyth Egyetem, Nizza csak néhány állomás volt a sok közül. Különös kitérõt képezett Dienes Valéria életében amikor Raymond Duncan meghívta Nizzába, ahol egy egészen sajátos munkaközösségen alapuló gyermekotthonban dolgozott, évekig.
Rendkívül széles kapcsolatrendszerét elsõsorban érdeklõdése és nem ideológiai rokonszenvei határozták meg. Így például fiatal korában közismerten jó viszonyt ápolt Prohászka Ottokárral, a magyar keresztény szocializmus ellentmondásos alakjával. Szinte lehetetlen röviden összefoglalni azt a hatalmas, szerteágazó tevékenységet, mely életét jellemezte. Publikált a 20. század elsõ évtizedeiben az Atheneum, a Nyugat és a Huszadik Század hasábjain. Számos filozófiai mûvet fordított Descartes-tól, Locke-tól, Teilhard de Chardintõl, de fõleg Bergsontól. A magyar filozófiai nyelv fejlesztéséért 1934-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki.
Fáradhatatlanul foglalkozott zenés misztériumjátékok írásával, rendezésével, nevelési problémákkal. Jelentõs eredményeket ért el a matematikában, a fizikában, a filozófiában, a szemiotikában. A bevezetõben említett, nagyhírû tihanyi elõadását 1975-ben életének nyolcvanhatodik esztendejében tartotta meg.
Budapesten hunyt el 1978. június 8-án.
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Csatlakoztunk a keltákhoz?
Mint ismeretes, nemrégiben ismét európaiak lettünk. Ahogyan ezt kommentálni szokás, egyszer már azok voltunk, amikor Szent István - igaz, nem éppen ügydöntõ népszavazás útján, mint inkább a fülekbe öntetett forró ólom segítségével - beléptetett bennünket a kereszténységbe, de aztán valahogyan kikerültünk onnan.
Lehetne persze kötekedni mindezzel, mondván, hogy az európai kultúrát köztudomásúan nem a kereszténység teremtette meg, hanem az igencsak pogány ókori görögök. Csakhogy ez - miként a belénk nevelt történelmi közhelyek többsége - nem igaz. A görögök ugyanis még meg sem jelentek Európában, amikor - az i. e. 1800 körüli idõkben - a kelták (vagy ahogyan késõbb a rómaiak hívták õket, gallok) õsi szálláshelyei már megtalálhatóak voltak az északi Alpoktól Dél-Németországig terjedõ területeken. Az i. e. 1200 körül indultak el aztán jellegzetesen széles kardjaikkal és harci szekereikkel, hogy hatalmuk alá hajtsák a kontinenst, és az i. e. III. századig tartó, diadalmas hódításaikkal - néhány csücsöktõl eltekintve - Európa egészét elfoglalták. Bár megszállásukat nem látták szükségesnek, azért mindenesetre kirabolták Rómát éppúgy, mint Thébát, s legnagyobb kiterjedésekor az általuk uralt terület Portugáliától Ukrajnáig, valamint Észak-Németországtól Észak-Itáliáig, a Kárpátokon át a Fekete-tengerig és Kis-Ázsiáig húzódott.
A homéroszi kor görögségéhez hasonló törzsi társadalmakban éltek, egységes birodalmat sosem hoztak létre. A történelemben azonban ez volt az elsõ eset, hogy Európa - fejlett hírszolgálattal is öszszekapcsolt - közös civilizációban egyesült. Nyelvüket a Brit-szigetektõl Kis-Ázsiáig használták, s az általuk kifejlesztett és elterjesztett ún. hallstatti (i. e. 750-i. e. 450) és La Tène kultúra (i .e. V-i. e. I. sz.) határozta meg eredetileg a kontinens mûveltségét, olyan vívmányok bevezetésével, amilyen a vasból készített fegyvereké és használati tárgyaké, valamint az ötvösmûvészeté.
Magaslatokon emelt, nagy kiterjedésû védmûvekkel - falakkal, árkokkal - körülvett településeket, majd a kereskedelmi utak mentén megerõsített városokat építették Európaszerte mindenfelé, s urbánus kultúrájuk, sok kutató szerint, a görög-rómaival egyenrangú volt, vagy még felül is múlta ezekét. Földmûveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, városaikban fejlett kézmûipar virágzott, amelyet vándor mesteremberek is terjesztettek, s szoros kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn a görögökkel, etruszkokkal, késõbb a rómaiakkal.
Hatalmuk az i. e. II. században, a germán és római támadások harapófogójában kezdett szétmorzsolódni, s az i. e. I. századra a Brit-szigetek északi karéjától eltekintve mindenütt elvesztették függetlenségüket. E folyamat a Vercingetorix vezette háború kivételével viszonylag kisebb pusztításokkal és fokozatosan ment végbe, városaik, kulturális hagyományaik sokáig tovább éltek. Mi több - bár jórészt angol, illetve francia nyelvet használnak -, utódaik, Európa legõsibb lakói, máig önálló etnikumként fennmaradtak: õk a Brit-szigeteken a gaelek (írek, skótok, manxok) és britek (walesiek, cornwalliak), Franciaországban pedig a bretonok.
Társadalmuk vezetõ rétege nem a katonai arisztokrácia volt, hanem a druidák ("tölgyfaismerõk") testülete, akik - a modern európai feminizmus elõképeiként - akár nõk is lehettek. A törzsi gyûléseiken, a királyokat is megelõzve, õket illette meg az elsõ szó. Tevékenységük a szellemi kultúra minden területére kiterjedt. Õk voltak a mágusok-papok, jövõt tudó látnokok, a peres ügyek megfellebbezhetetlen ítéletû bírái, a történelmi és - meglepõen magas szintû - természet-tudományos (fõként csillagászati és gyógyászati) ismeretekkel rendelkezõ tudósok, orvosok, az ifjúság nevelõi, s a közösség hagyományait költõi formában továbbhagyományozó dalnokok is. A kontinensen a római hódítás idején az ellenállás vezetõiként, a keresztény hittérítéskor pedig pogány varázslókként üldözték-irtották õket. A Brit-szigeteken azonban még a VI. században is vannak róluk feljegyzések, az íreknél pedig bárdköltõként a középkorban is folytatták tevékenységüket.
Szellemi kultúrájuk õsi emlékei, minthogy írásbeliségük nem volt, csekély kivételekkel elvesztek. Vallásukat a (valószínûleg helyi) istenek rendkívüli sokasága jellemezte, s az, hogy bizonyos állatokat (holló, vadkan, sertés, bika, ló) is isteni tiszteletben részesítettek. Túlvilágképzetük elütött az ókori népek sötét alvilágaitól: náluk az elhalálozottak az óceán közepén, a boldogság szigetein laktak, örök ifjúságban, zenével és harci játékokkal töltve idejüket.
Noha az ókori források alapján költészetükrõl még körvonalaiban sem tudunk képet alkotni, annál jelentõsebb szerepet játszottak az európai irodalom fejlõdésében azok a kelta mondák, amelyeknek magva az ókor végén, a IV-V. század fordulóján élt, s az angolszász hódítókat legyõzõ brit király, Arthur (másképpen Arthus) alakja köré szövõdött. Az Arthur-mondakör elsõsorban a walesi hagyományban virágzott, majd a középkor folyamán, a kontinensen élõ bretonok körében is elterjedt, miközben magába olvasztott számos más, eredetileg tõle független kelta mondát, így - csak a legismertebbeket említve - a varázsló Merlinrõl, a Grálnak nevezett csodálatos edényrõl vagy a Trisztán és Izolda szerelmérõl szólót.
A breton mondákat vette át és dolgozta fel keresztény lovagi szellemben a XII. századtól a francia udvari verses lovagregény egyik fõ vonulata, amely csakhamar Európaszerte a nemzeti irodalmak vezetõ elitmûfaja lett, majd prózai változatban évszázadokon át a tömegszórakoztatás slágere is. Innen kisugárzó hatása pedig a görög mítoszokéval vetekszik Szerb Antal szavaival: "A keltáknak megadatott, mint a görögöknek, hogy ismereteiket, bölcsességüket és vágyaikat maradék nélkül mitikus formába tudják önteni. De míg a görög mítosz ereje a plasztikus ábrázolás, emberi alakba, testi foghatóságba látása a világ rejtett dolgainak, addig a kelta mítosz csupa bizonytalan suhanó fény és árny, egymásba olvadó vad öröm és még vadabb fájdalom; éppen kontúrtalan sejtelmességével áll közelebb a modern lélekhez, mint az antik mitológia." Innen érthetõ, hogy e mondák varázslatos történetei a legmodernebb szépirodalmi feldolgozásokban is megtalálhatók.
Az európai kultúra igazi megteremtõi - nem úgy, mint a görögök Szókratésszel - sose itattak méregpoharat bölcseikkel, hanem politikusaik és tábornokaik fölé helyezték õket, és nem öntettek forró ólmot azok fülébe, akik nem hittek disznó-isteneikben.
Remélem, õhozzájuk csatlakoztunk.
SZALÓKI LÁSZLÓA Koplalón
Többszöri szíves meghívásra, szülõfalumba mentem vadászni. A kedves, távoli rokonokhoz igen zord idõben, kellemetlen havas úton jutottunk el. A rossz útviszonyokat feledtette a szívélyes fogadtatás, a jóhangulatú és eredményes vadászat, nem felejthetõ epizódokkal.
Én hatvan(!) év után jártam újra azon a tájon. Ez magában is különleges. Akkor hajtógyerekként, 80 fillérért, most puskás vadászként szemléltem a mára igencsak megváltozott környezetet. Eltûntek a tanyák, helyettük a talajjavításra (digózás) kimélyített gödrök helyén kialakult fás, bokros ligetek teszik változatossá a sík környezetet. Eszünkbe sem jut, hogy ez a sokat szenvedett helység, Jászladány, mostanság nem a remek vadászati lehetõségek okán híresült el.
Tart a hajtás. Várakozunk. Ez sem meddõ idõ a vadászaton. Figyelni kell. Tesszük is. Társaink egy alig kiemelkedõ dombos részen telepített fiatalos erdõt taposnak. A sikeres lövéseket kalaplengetéssel díjazzuk. Jó érzés ilyen környezetben vendég vadászaton részt venni. Nekem különösen, mert itt születtem. Gondolkodom, vajon melyik határrészen vagyunk? Beugrik a tudatomba: ez a környék a "Koplaló". Itt volt a nagyapámnak is három vékás földje. (A kataszteri hold háromnegyede.) Mondták úgy is itt, hogy másfél köblös. Ez, az alig valamit érõ földdarab nagyon is megbecsült része volt a család hét holdas "birtokának". Gyermekként hallgatott családi beszélgetések alapján tudatosult, miért is volt olyan fontos a hétgyermekes családnak a koplalói földecske, az elsõ világégés elõtt és után is.
A mi családunk is - másokhoz hasonlóan - nehezen, nagy szegénységben élt akkoriban. A megélhetéshez legszükségesebbek is igen szûkösen voltak aratás elõtt. Ezért nem volt mindegy az aratás idõpontja. Ezen a földön mindig korán lehetett aratni. Egy héttel, tíz nappal is hamarabb, mint másutt.
A föld mûvelésében, betakarításában a megszokottól különbözõ módszert (ma technológiának mondanánk) alkalmaztak. Az érett (kézzel már morzsolható) rozsot rendre vágta a nagyapám. (Évrõl-évre ugyanazt termelte, ezt mostanság monokultúrának nevezzük.) Egy napi könnyû munka volt ez. Amihez a gondosan karban tartott szerszám és igyekezet is mindig megvolt. Ilyenkor az égiek segítsége is szükségeltetett, szép, napsütéses idõ formájában néhány napig. A szárazon kévébe kötött (már a kalászokban "fermentálódott") terményt azonnal kocsira rakták, és ezzel estére a szérûskertbe álltak, hogy reggel korán - az elsõk közt - elmasinálhassák. A frissen elcsépelt gabonát azonnal a malomba vitték. Jó esetben a következõ napon már kenyér sült, persze lángos is és ropogós vakaró, hogy az újkrumplileves és borsófõzelék mellé szeghessék meg a rozscipókat.
A koplalói föld termésébõl élt a család az aratás idején, Péter-Pál után. Átmeneti idõre a gondok enyhítését hozta ez a termés, hiszen egyrészét eladva "zsírozóra" is jutott. Kérdezhetjük: mennyit is érhetett akkor és ma? A három, öt mázsa (100 kg) rozs mai értéke hat és tízezer forint. De mennyit ért akkor? Tudom - de fõleg zsigereimben érzem - az idõben, hogy jelentõségét tekintve bizony összehasonlíthatatlanul többet, igazából valóban az életet jelentette.
Küzdelmükre, jászokra jellemzõ élniakarásukra emlékezve hajtok fejet elõdeim emléke elõtt.
A néhány könnycsepp, akkor ott a vadászaton - és most is - sorsuk, sorsunk iránti tisztelgés.
KICSI SÁNDOR ANDRÁSEgy jiddis rímrõl
Mint ismeretes, a német Mensch "ember" szóval igen nehéz rímet alkotni, nem így jiddis megfelelõjével. Max Weinreich mutatott rá, hogy a jiddisben legalább egy évezrede meglevõ francia (loez) eredetû jiddis bentshn "áldani" szó elõszeretettel rímel a jiddis költészetben a mentshn "nép, emberek" szóval, mégpedig legalább körülbelül 1500 óta (1975: 244, 499; a bencsolás, avagy áldás hátterérõl Raj Tamás világosít föl, 1999, 88. szó). Nem kizárt, hogy az eredeti késõlatin benedicere "áld" szó a magyar becsül szónak is etimológiai alapja.
Rímünk nem hiányozhat természetesen a magyarországi jiddis költészetbõl sem. A talán leghozzáférhetõbb forrás Kányádi Sándor gyûjteményébõl (Erdélyi jiddis népköltészet, Bp. 1989), s az õ magyar fordításából való.
Íme, egy népdalrészlet:in a fremd land umbakant
cvisn fremde mencsn
ver vet undz cu der hipe firn
un ver vet undz bencsnin ungarisn land
zenen gite mencsn
zej veln indz cu der hipe firn
un got alejn vet undz bencsn*
ismeretlen népek között
ezer idegenben
ki ad áldást ki vezet majd
hipe alá engemmagyar földön sok jó ember
lesz aki segítsen
hipe alá õk vezetnek
és megáld az Isten
FEKETE JÁNOSÁtmeneti állapot
Nézem az óvoda kertes, virágzó fákkal bozontos udvarát mélyen alattunk, a házunk tövében, s azon gondolkodom, hogy milyen fura dolog az öregség. Amíg nem kopogtat az ajtónkon, elhessegetjük. "Kit érdekel?" Évek multával aztán mind jobban vágyunk megérni és megérteni, de ezzel együtt a rettegésünk is nõttön nõ, ahogy kerülget, és suttyomban közelget felénk.
Az idõsödõ ember már kevesebbet buzog, rohangál, ám mind többet gondolkodik, és hajlamossá válik a merengésre meg a spekulálgatásra. Hogy is volt? Mi lett volna, ha? Be szép is lenne még mindig úgy! A fizikai erõ fogytával a kalandozások kora egyszer s mindenkorra lejárt, s a tér radikálisan beszûkül, mondhatni, átalakul. Az emlékezés és a fantázia virtuális valósága tolakszik a helyére.
Nekem például a bõrtömlõm már-már kérgesre szikkadt, és ezernyi ezer ránc barázdálja a képem, de a Karinthy-féle Énkém még mindig ugyanazzal a leküzdhetetlen kíváncsisággal ül ki a zsákom lazára kötött szájára, mint hetven éve. Meregetem hát pislogó szemem, hol elõre, hol meg hátra. Mindhiába. A sokdioptriás szemüveg sem könnyít rajtam. Emlékezetem sóvár tekintete itt is, ott is áthatolhatatlan falakba ütközik. Hiába veszem kézbe, és forgatom riadtan a nagyszülõkkel kezdõ, sápadt családi fényképalbumot - s irigykedem a nemesi családok távolabbra viszszatekintõ kutyabõrére -, tulajdonképpen fogalmam sincs semmirõl sem, ami az elõtt történt, hogy megszülettem. És a köldököm is hiába bámulom. A születésem emlékét rejtegetõ kis gödör manapság divatba jött õssejtjei sem árulnak el semmit homályos elõéletemrõl. Honnan a csudából kerültem elõ? Fogalmam sincs. De hogy hová tartok, az is ködbe vész. Korábban legalább reméltem tudni. Azóta ráébredtem, hogy csak hitegettem magamat.
Lehet, hogy minden egyéni sors csak átmeneti formába löttyenése a létezés végtelen láncolatának, s egy fantasztikus kohó gyorsan foszló, pillanatnyi illúziója csupán? Mert mik vagyunk valójában? Csupán játékszer egy emberileg fölfoghatatlan, nálunk sokkal hatalmasabb Erõ vagy Lény kezében? Egy felülrõl rázott kaleidoszkóp átmeneti mozaikábrája csupán, amelyet elménk sohasem lesz képes bekeríteni s felfogni a maga teljességében? Mert az önhitt tudományos kutatásainkkal mire jutottunk? Fejlõdik ugyan a technikai civilizációnk, de a boldogtalan és hiábavaló sorsunk zártságából semmi sem emel ki bennünket, s a trutymó marad. Csak mind mélyebbre süllyedünk a megmagyarázhatatlanság sár-mocsarába, és mind elveszettebbé válunk egy mindörökre kiismerhetetlen labirintusban. A hit válaszánál értelmesebb (és kényelmesebb) magyarázatot valóban hiába keresünk. Bizony, anélkül annyira kilátástalan volna a kiszolgáltatottságunk a természeti és társadalmi erõknek meg kataklizmáknak, hogy jogosnak kellene elismerünk Arany János verses följajdulását, a walesi bárdok kilátástalan kínját: "Ne szülj rabot, te szûz! anya / Ne szoptass csecsemõt!..." Ha a tényeket szigorúan leltároznók, akár nyomban fel is akaszthatnánk magunkat.
No de, az élet élni akar, akárhány éves az ember. A kutyaól ablakpárkányára könyökölve elandalodom az ötemeletnyi mélységbõl felszûrõdõ gyerekzsivajon. S hiába lakunk a feleségem meg én idefenn, ebben a manzárdnak becézett padláslakásban, mintha koromhoz igazán illetlenül éppen azt tenném, ami soha nem sikerült - mert a tornaórákon, bizony ugyancsak ügyetlen voltam -, most a világ állít fejtetõre. Szédítõ magasban, s fölöttem érzékelem az óvoda-kertben rohangáló, viháncoló, kusza kis csapatot, a kavicson csikorgó, dobogó lábakat, meg a felserkenõ földszagot. Még a frissen tört, suhogó botocskák zöld végébõl kicsurranó tavasz nedv-illatát is, valahogy fölöttem érzékelem, mintha az elém táruló látvány egy részegítõ táncba hívna, valósággal elbódít.
Csaknem egy szinten velem, egy lebontott ház torzó maradványa mered felém, vagyis az égre. Csak úgy ágaskodik, valósággal a felhõkbe szúr ez az elárvult, már semmire való, málló vakolatú, sápadt tégla-kémény. Vagy ez a velem együtt fejre állt omladék mégsem olyan árva? Szárnyak suhognak, és a tört téglák ormán-hegyén egy galambpár turbékol már. Talán azért nem hullanak le, s röppennek fel onnan a bárányfelhõk puha vattájába, mert olyan elégedettek! Minden bizonnyal az a hím, amelyik a díszes, fehér nyakkendõvel feszít. Ugyan hová rakhatták a fészküket? Fogalmam sincs. A macskák számára azonban ez a tégla-torony teljesen megközelíthetetlen, a felém meredõ csupasz kilátó így a párocska szerelmi légyottjához biztonságos tanyának látszik, igazán jól kiszemelték. Tollászkodnak, s egymást kurkásszák, hol szelíden, hol meg nekivadulnak. Jó nekik! Minden bizonnyal még csak elsõ tavaszosok.
Be jó lenne most újra beleszédülni a szerelembe! - sóhajtok fel, s hökkenek meg, pirulok bele a koromhoz illetlen gondolatba. Felülkerekedõ józanságom egykettõre talpára állítja a zsendülõ évszaktól megfordult világot. Öreg feleségem is szól hozzám, szerencsére, az amerikai konyha fõzõpultja felõl kéri a segítségemet. Bizony, elkel a nehezen mozgó jóléleknek. Nekem kell elmosogatnom, mégsem hagyhatok rá minden fárasztó munkát.
Derûsen elrugaszkodom hát az ablakpárkánytól - a csontjaim még csak nem is zökkennek -, és semmi pénzért el nem árulnám, hogy az imént hogyan csapott meg az ötödik emeleti városi lakásban az a langyosodó tavaszi szellõ.