98082

GÖRBE TÜKÖR
CSALA BERTALAN
A Rendszer
- Ott benn leesett valami - mondta a cégvezetõ a bal oldali szobában. Gregor megpróbálta elképzelni, nem eshetne-e meg egyszer valami ilyesmi a cégvezetõvel is, mi ma vele...
(Franz Kafka)
Még az is lehet, hogy a basszuskulcs. Múltkor is, mikor próbáltam kinyitni vele az ablakot, és énekeltem is hozzá valami olcsó slágert, szóval akkor is felébredtem, pedig nem is aludtam. Lehet, hogy nem is én voltam. Lehet, hogy az interglobális transzmolekurális mûholdas vajaskenyérfigyelõrendszer hibája miatt estem ki önmagam szerepébõl, mert miközben ez a rém titkos rendszer éppen meg akarta figyelni a vajaskenyér útját a beleimben, szigorúan nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, hirtelen felindulásból odarontottam a hûtõhöz, és megettem egy Túró Rudit is. Igen, ez lehetett a végzetes lépés, hiszen ennek az atomizált generátorába nyilván nem volt betáplálva a Túró Rudi paramétere, mert ahhoz kellett volna egy részecskemolesztáló Túró Rudi-plazmamodulátor, ami mai árfolyamon igen drága, az Ecserin például csak Szergej árul ilyet, de õ is kemény pénzekért lopja. Tehát hiba csúszott a rendszerbe, és emiatt olyan elõre be nem kalkulálható folyamatok indultak meg, melyeknek következménye felmérhetetlen, még az is lehet, hogy a végén növesztek egy harmadik heregolyót, és megszeretem a matematikát. Egyébként nem értem, hogyan történhetett mindez, hiszen az interglobális transzmolekuláris mûholdas vajaskenyérfigyelõ-rendszert figyelõ alkalmazottak munkáját is szigorúan ellenõrzi az interglobális transzmolekuláris mûholdas vajaskenyérfigyelõ-rendszert figyelõ rendszer. Sõt, még azokat is figyeli egy rendszer. És, ahogy hallom, fejlesztés alatt átt a halottakat figyelõ földalatti exhumátor, illetve a meg nem születetteket figyelemmel kísérõ, méhtengeri mikormerülõ-rendszer is, biztonságunk tehát egyre jobban garantálva van, igazából ne is értem, mitõl lett az a basszucskulcs a múltkor, mikor az ablakot akartam kinyitni vele, és énekeltem is, úgy rémlik. De már ezen is túl vagyok, már csak egy homályos emlék, szinte a múlt ködbeveszõ része. Most egy ilyen, nagy, fehér csarnokban élek, lábaim nem lévén, de legalább nem botlok meg többet. Szemeim is sokat fejlõdtek a baleset óta, lazán látom a hátam közepét velük, igazán, panaszra nem lehet okom. Kicsit még hiányzik a családom néha, ezért meg is fogom kérni a Tisztet, vasárnaponként engedjen oda egy kis idõre a családomat figyelõ rendszer monitorjához. De ha nem enged, nekem úgy is jó. Panaszra tényleg nem lehet okom, hiszen most közelrõl is bizonyságot szerezhettem arról, hogy az illetékes szervek nemzetközileg összefogva mindent megtesznek biztonságunk érdekében. Az élet csak egyre szebb lesz.

Kényszerpálya
Eszem, be, és jut is valami, amikor Ottó bácsi, a votják nyelv titkos rajongója, metszõollóval vágott ki amatõr pornóképeket a Takaros Matyó Macák címû, járási underground szadiz-datból, közben teljesen elérzékenyülve rúgta át a macskát a szomszédba, és nagyot sóhajtva ("Örzse, Örzse, te ganéj!") tört ki belõle az elfojtott nemiség. Akkor próbáltam vele elõször beszélni. Akkurátusan a körmeit is levágta a metszõollóval, ha már a keze ügyében volt, de közben az újságot is próbálta nézni, és mikor már harmadszor vágta majdnem ketté az ujját, arra gondolt, milyen jó lenne a fõvárosban élni, legalább õ is mehetne tüntetni. Igaz, nem tudta, hogy mit jelent a tüntetni szó, de ha már annyit mennek, biztos jó lehet. El is határozta, ha legközelebb kocsmába megy, minden feleshez kicsit tüntet is a sarokban, csak gyakorlásképpen. Aztán átrúgta a kutyát is, annyira elérzékenyült, igaz elfelejtette, hogy szegény pára láncon volt, és Horatius örökbecsû sorai jutottak eszébe: "Anya csak egy van." Biztos õ a Big Mádör. Ottó bácsi egyébként ugyanolyan kisgyerek volt, mint a többi: ugyanúgy túrta az orrát, ugyanolyan hülyén tudott vigyorogni, ha valami olyasmit kérdeztek tõle, amire nem tudta a választ, szerette a kovbojfilmeket, és Dopemant, mígnem egy szomorú napon olyan dolog esett meg vele, amirõl szentül hitte, hogy sohasem fogja elfelejteni, annyira mély nyomott hagyott benne. De nem így történt, mert hiába faggattam, csak annyit tudott mondani, hogy lópisztoly. Azóta nem is jártam nála, de elõttem van, ahogy bágyadtan és közömbösen üldögél a veranda szélén a kopott kanapén, fülébe csorog az esõ a lukas csatornából, és az arra járó élõlényeket megpróbálja a szomszédba átrúgni. Felesége már átköltözött, egy ideje a szomszéddal él. Ottó bácsi, mikor nála jártam, engem is megpróbált átrúgni a szomszédba, fel is csillant a szeme ekkora kihívás láttán, de én gyorsabb voltam, és mikor a lábát lendítette, gyorsan hozzákötöttem a cipõfõzõjét a bajuszához. Aztán kedélyesen elmesélte nekem élete történetét, csak az nem jutott eszébe, mi történhetett vele 6-tól 78 éves koráig, azt mondta, hogy akkor nem figyelt annyira, igaz, azóta már megbánta, és kért is, ha megtudok valamit, azonnal szóljak. Kérdeztem tõle, szerinte mi a lényeg, mire õ egy dalt súgott a fülembe ("Sose leszek én költõ/Kevés ahhoz egy emberöltõ/Hogy belõlem váljon író/Világmegváltó hero") aztán gyorsan felolvasta egy kockás füzetbõl a votják igeragozás fõbb szabályait, majd elváltoztatott hangon távozásra szólított föl. A kapunál jártam, mikor utánam kiáltott, és megkért, hogy írjak neki levelet, mert ha jön a postás, átrúghatja a szomszédba.

MERÉNYI KRISZTIÁN
Mihákiné macskái
Ínséges, háború utáni lábadozás jellemezte a falu minden zugát. Körös-körül nyomorúság: akna vájta kráterek a mezõn, lebombázott házak, sebzetten csellengõ, gazdátlan jószágok.
    Az egyik épségben maradt utcában lakott a hatvanöt éves, pirospozsgásarcú Mihákiné. Az özvegy kilószámra vásárolta fel a hentes üzlet aprólékait és nyesedékeit. A púposhátú, életerõs asszony macskákat tartott a padláson. Ha valami nem kedve szerint történt, akkor úgy feldühödött, hogy az incidens után még legalább öt percig hunyorgott és civakodott magában.
    Amikor elérkezett az etetés ideje, létrán mászott fel a félszáz padláslakóhoz.
    - Mit bánom én, ha össze is szartok mindent, de szaporodjatok, és meg ne lógjatok valami rafinált csellel itt nekem!
    A macskák kedvükre sokasodhattak, és a szûkös hely ellenére paradicsomi állapotok uralkodtak odafenn; matracok, rongyok kuszaságában éltek, és ez a kényelem teljesítette ki számukra a tökéletes macskaidillt.
    Az idõk során Mihákiné igencsak megtollasodott. A férje spórolt vagyona révén - vagy ki tudja, miért? - pompás anyagiakkal rendelkezett, jókat evett, televízión nézte az esti mûsort és a néha odatévedõ unokáját is gyakran megajándékozta. Ám a gyerek sohasem mehetett le a szúrós vegyszerszagot árasztó pinceszobába.
    Egy szép napon reggel Mihákiné szokás szerint megetette macskáit, maga is bekapott néhány falatot, s azután riadtan nézett a faliórára.
    - Jézusom, már húsz perce ki kellett volna nyitnom!
    Nyugtalanul terítette vállára saját kötésû nagykendõjét és kicsoszogott az utcáról megközelíthetõ, különbejáratú üzletéhez.
    A boltocska kirakatában csodaszép, foltos, fehér és szürke prémkabátok pompáztak.

PAÁL TAMÁS
Vaginamonológ
(à la Podmaniczky Szilárd)
... tudod Lencikém, úgy érzem magam, mint Te, a "víg özvegy", akinek a férje eltûnt (hétköznap) a háborúban, azután (hétvégén) Gábor bátyám, a revizor hamarabb érkezett meg a (sohasem) vártnál, akkor, amikor a méretes Szabó tizedes éppen mértéket vett a lepattogzott mázú cserépkályhádról, de úgy tapogatott, elvétve az irányt, hogy a nadrágja fogott tüzet, elannyira, hogy a kezeit még akkor is feléd nyújtogatta, amikor Gábor jól fejbeverte a vizesvödörrel, mint egy pincebogarat, de eltaposni nem taposta el (csak meg...), mivel méretes Szabó felzokogott, és belõle is kitört a humánum... és így a jövõ hétre is prolongálva lett az elõadás... De nem a Te hajtépõ "romantikus" oldaladról akartam beszélni Veled, mert ennek se vége, se hossza nem lenne, hanem a "közéleti oldaladra" szeretnélek figyelmeztetni, amivel szemben kötelezettséged lett a választás azaz a megválasztás óta. Mert attól még nem teljesítetted, hogy a videofelvételt a hacacáréról Gábor bátyám nevének a kifütyülésével árultad, a "jó ízlésedre" hallgatva, a "jó erkölcs" nevében. Így is gratuláltak Gábor bátyámnak az ismerõsök, ismeretlenek: (a barátok nem, azok irigyelték, hogy a falunk általa került Trianon óta elõször az érdeklõdés középpontjába) és a népszerûségi listán megelõzte két hétig (amíg az elment nyaralni) a köztársasági elnök urat is... ahogy eltûntek a mi kis határmenti falucskánkból az újságírók, méretes Szabót (nem a zokogásáért) felfüggesztették, majd kirúgták a rendõrségtõl, szakaszvezetõi sarzsival, hogy senki se gondoljon rosszat az én Gábor bátyámról, és nehogy a többi "víg özvegy" (akinek ingázik az ura, legalább a korcsmáig meg vissza) is kérje a kemencéje generál nagyjavítását, hogy jól húzzon a... hogy mi, azt én nem tudhatom, mert Te mondogatod (még átkiabálod a határon túlra is) fõnek-fának, hogy nekem olyan nincs is, ami a férfiakat vonzaná, mert én csak egy "piszkolódó piszkafa" vagyok, nem igaz, a "jó ízlésed" mondatta Veled?... szegény Gábor bátyám, amikor a válópereteken megkérdezte tõle a bírónõ, hogy "életszerû" volt-e a videón látott jelenet, azt mondta, a kezében szorongatott vödörre pillantva, hogy a "jó ízlés" ellen vétene, ha nyilatkozna, így minden maradhatott volna a régiben köztetek, mert a bíróság nem látott elég okot, azaz "indokot" a házasságotok felbontására. Mégis minden megváltozott körülötted, mert Gábor bátyámat egyetlen töredékszavazat nélkül polgármesterré választották, hiszen bebizonyította, hogy az ellentétes irányból fújó szeleket is be tudja fogni a vitorlájába, ha a gatyájába már nem is forog úgy a szélmalom, ahogy Te szeretnéd... de az esze jól forgott mindig is, ha csak "majdnem" jogász a papírja szerint (na és, ha kibukott negyedévesen, kinek mi köze hozzá?!) Mert elõször a szeme közé nevettél, hogy a választási ígéretének eleget téve a méretes Szabó helyett két "biztos" urat is állított... de ha valaki hívja õket "helyszíni szemlére", mindkettõ egy csomó zavarbaejtõ kérdést tesz fel a bajbajutottnak, hogy "biztos-e", amiket az állít, hogy inkább elrohan és nyújtófával segít a baján a reménykedõ "víg özvegy"... csak Te tartasz ki még mindig, a madáreleséget is elhordod otthonról a "biztos" uraknak, hogy hátha megtörik az állhatatosságuk, de ne reménykedj, biztos, hogy továbbra sem mennek ki méretet venni! Azt tanácsolom ezért kedves jó barátném, mert elõrehozott választás sem lesz, az biztos, ezért várj türelemmel, amíg Gábor bátyám gatyájában forogni kezd a vitorla... a Békés városi polgármester szélmalmokat telepít az "energiagondok megoldására" és õtõle fog tanácsokat kérni a "hatékonyabb üzemeltetés" végett... csak várd ki türelemmel, addig is, hogy én, a senkinek sem kellõ "piszkafa" befejezzem a piszkálódást. Ugye, hogy én is jól kifogtam? Rajtad, sógorasszony, rajtad, hehehehehe!

KOSZORÚ
Hetven éve halt meg Krúdy Gyula (1878-1933). Utolsó Szinbád-novellái egyikével idézzük meg emlékét.

KRÚDY GYULA
A vadevezõs megtérése
Szinbád olyanformán vetõdött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.
    Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek, lyukas bádog, gyermekfürösztõ teknõk, öregasszonyok megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben agyonzúzhatta volna magát.
    Ô, mint a neve is mutatja "vadevezõs" volt egész életében, így senkinek a pártfogására nem számíthatott, mikor érzése szerint összetört bordákkal, kimerült tagokkal, a pokoli látományoktól elgyávult lélekkel, csak éppen egy paraszthajszálon függõ szívvel, nehézkes testtel, mint egy kõvel megrakott szekér a sivatagban: a hajótörésbõl megmentette puszta életét, és annak is örült, hogy még egy saru van a lábán.
    Tehát nem mehetett el a plébánia mellett, hogy annak küszöbén be ne sántikáljon, és az öreg plébános úrtól pártfogást kérjen arra az idõre, amíg messze a nagyvilágtól, az óbudai partokon újra felépítheti a maga hajócskáját. Vagy pedig, ami valószínûbbnek látszott, egy kis temetés irányában pártfogolja õt az apátúr, mert nem akart elhasznált éjjeliedényként a parton elhagyatva lenni.
    - Úgyis mindig az óbudai temetõben akartam nyugodni, ha már nem tölthettem egész életemet Óbudán, a nagyon tiszteletreméltó városban. Itt szeretnék adót fizetni - mondta Szinbád szívbeli meggyõzõdéssel, mert hajótörése után õ se volt takarékoskodó a kegyes elhatározásokkal, amelyekkel kegyelmet két további életben maradásához.
    Tehát beköltözött Szinbád Óbudára, mint egy tönkrement vadevezõs, aki soha többé nem mer kalandokra indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz Kristóf.
    Legfeljebb kocsin járok, ha járok valahová - gondolta az alig magához térõ hajótörött, amikor a plébániai templomban ráeszmélt, hogy még vannak jó emberek, Szent András, Szent Flórián és más oltárképek szentjei ezen a világon, akiknek támogatására lehet számítani.
    Az apátúr maga is olyan jó öregember volt, mint egy jövendõbeli szent szobor a plébániai templomból, csak a sekrestyés nézegetett gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja alól, és magában mormogott, mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielõtt azt elfelejtené a plébániai templomból csak ezer lépésnyire nyitható vendéglõkben.
    S a sekrestyésnek mindennap meg kellett tennie az ezer lépést, mormogván könynyelmû fiatalsága felett, mikor még az ezer lépést éppen õ mérte ki a bormérõ helyekig.
    - Legfeljebb kocsin járok - ismételte az alig magához tért hajós, mint azoknak szokása, akik valami hosszú nélkülözés után valamely égi vagy földi pártfogást éreznek a hátuk mögött, s ezért kissé elbizakodnak.
    Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká, sõt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nõk a május ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínû harisnyát húztak a rózsaszínû ruhához, és úgy mentek mindig a templomba, mintha a saját esküvõjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni.
    A napsütésben a tavalyi fehérnemûk, alsószoknyák és alsónadrágok között az udvaron valami része volt Szinbádnak is, mert váratlanul búcsút mondott a ruhaszárító kötélnek, amellyel néha véget vetni akart életének, és elõlengedezett, mint egy vasalt ing, amelyet az ünnepi nap jól kifehérített, a gazdasszony keze kivasalt, régi tisztességes gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai révén maga is tisztességes polgárnak számítson, ne pedig csak afféle vadevezõsnek, akit a szelek játéka sodort az óbudai partokra.
    Úgy közeledett Szent András szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis régi keresztkomája volna.
    Éppen a nagyon fehérre, nagyon tisztességesre vasalt ing tette, hogy egy gyermeknek lett a keresztapja, elsõ állását elnyervén ezzel Óbudán.
    Tudniillik az idõ tájt, mikor Szinbád vasalt ingében örvendezett az életnek: két szegény asszony egy kisgyermeket hozott keresztelni. Tarka ruhás, a romantikából való cigánynõk voltak, akik Óbuda környékén laktak, és mint a népmesében: kártyavetéssel, jóslással, tenyérolvasással és más mágiákkal foglalkoznak, mert csak ehhez értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az erdei vadak, a szemükben ezeresztendõs titkok bogarásztak, sötétlettek, gyermekei azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a fõnöke, Óbuda és Pomáz között, az országúton.
    A cigánynõk a gyermekkel a karjukon - mert felváltva és dédelgetve vitték azzal a csodálatos szerelemmel, amellyel csak a cigányok tudják szeretni a purdéikat - a plébániai templom körül leskelõdtek, és nyomban szemügyre vették Szinbádot, nagyon fehérre vasalt ingében, amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami csodálatosságot, amelyben hosszú idõk óta elõször van része.
    A bûbájos szemû cigánynõk persze nyomban észrevették Szinbád büszkélkedését, és mialatt a gyermeket egymás között cserélgették, a maguk hipnotizáló nyelvén kezdtek beszélni a plébániai templom ódon fala mellett, hogy hiába várják Fábiánt, a vajdát, akinek a gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni, Fábián valami okból meggondolta magát, és nem lép óbudai területre, mert van az úgy, hogy néha maguk a cigányvajdák sem merészelnek bizonyos városokba belépni. A purdénak pedig keresztapára volna szüksége, aki a helyén legyen, amikor az öreg plébános a keresztvízzel meghinti a gyermeket.
    - Fiú vagy lány? - kérdezte bizonyos érdeklõdéssel Szinbád, miután a cigánynõk beszédének bûvkörébe került, és miután ezt a kérdést megtette, többé nem menekedhetett meg a varázslattól, amelyet a cigánynõk elkövettek arra nézve, hogy a gyermek keresztapaságát Szinbádra bízzák.
    Már jött is plébános úr, és Szinbád a két cigánynõ rábeszélésére vállalta a keresztapaságot az apátlan purdé mellett.
    - Mi legyen a neve? - kérdezte a plébános úr.
    Mielõtt Szinbád felelhetett volna, az asszonyok egyértelmûleg válaszolták:
    - Fábián legyen a neve, mert ez a neve a vajdának is, habár nem jöhetett el a keresztelõre.
    Szinbád tûnõdve, elgondolkozva nézett a kis Fábiánra, akinek keresztapaságát vállalta a távol levõ vajda helyett. Állt a cigánypurdé felett, aki csak abban különbözött a többi gyermektõl, hogy már néhány napos korában fekete volt, mint a lurkó. Milyen lesz, mikor felnõ Fábián? Akasztófán csizmában vagy mezítláb ágyban végzi-e életét? Amint már a keresztapák szoktak gondolkozni az új hívecske felett, akit a plébános úr éppen most lát el útravalóul az életre, a szent keresztséggel.
    - Mit mondjunk neki komámuramról, ha majd Fábián felnõ, és keresztapja felõl kérdezõsködik? - szólalt meg a cigánynõ, aki komaasszonya lett Szinbádnak, és a gyermek nyakára egy aranytallért, aranyláncon, akasztott (amelyet bizonyára viszszalopnak Fábiántól, ha felnõ).
    - Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? - tûnõdött Szinbád, és még elgondolkozottabban nézte a purdét.
    Eleinte azt akarta felelni, hogy Fábiánt, ha felnõ, elküldhetik hozzá vályogot vetni vagy muzsikálni, de aztán hirtelen elgondolkozott.
    - Mondják meg neki, hogy az elsõ inget én ajándékozom neki - felelt Szinbád, miután Fábián tetõtõl talpig anyaszült meztelen volt.
    Levetette büszkeségét, a maga fehér, maga vasalt ingét, és keresztfiának adományozta.
    Ez a vadevezõs megtérésének története.

OLVASSUK EGYÜTT
RUDNAI GÁBOR
Magányos cédrus
Négy költõ Csontváry képérõl
Százötven éve született az egykori Sáros vármegyei Kisszebenben (ma: Sabinov) Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919), festõmûvészetünk egyik legnagyobb alakja. Híres képének, a Magányos cédrus-nak több költõnk is verset szentelt. Négyet választottam ki bemutatásra és rövid elemzésre - az évforduló tiszteletére - mintegy fõhajtásul.

BÉNYEI JÓZSEF
Magányos cédrus
A fának emberarca van,
ráncokkal, szemgödörrel.
Ha szél lendíti ágait,
meztelen csontja zörren.
Az ágnak emberkarja van,
kinyújtja, mintha kérne.
Jaj, egyedül van, nincs hite,
nincs egy száraz levél se.
Fogódzna földbe szép gyökér
s a homok elbocsátja.
A szem határa végtelen,
a magány színe sárga.
Mert fáj a fának ez a sors,
a kín görcsökbe rándul,
elõtted koldus könyörög,
koncot vár tíz kitárt ujj.
Adj neki jószót legalább,
szólj hozzá, mint a vakhoz.
Óh, hogy repülne innen el,
tört szárnya egyre csapdos.
Nem nyúl az égig, szétterül,
mint porfelleg a földön.
Szólítsd meg, szétroncsolt keze
üresen le ne törjön.
A fának emberarca van,
magányos emberarca.
Szívedhez ér, - milyen hideg,
milyen sovány a karja...

A versben a fának van: emberarca (1. vsz. 1. sor), emberkarja (2. vsz. 1. sor), emberarca, magányos ember arca (7. vsz. 1-2. sor), megjelenik a kar névszói állítmányként használt melléknevekkel (hideg, sovány) a 7. vsz.-ban, a kar többi része az elõzõkben: tíz kitárt ujj (4. vsz. 4. sor), szétroncsolt kezek (6. vsz. 3. sor), utóbbinak szinonimája: tört szárnyak (5. vsz. 4. sor/. A fának nincs: hite, egy száraz levél se (2. vsz. 3-4. sor). A megszemélyesítést folytatja a koldus metafora (2. vsz. 1-2. sor; 4. vsz. 3-4. sor). A szegénységhez járul a testi fogyatékosság ("szólj hozzá, mint a vakhoz" - 5. vsz. 2. sor; "tört szárnya"="szétroncsolt kezek" - 5. v. sz. 4. sor és 6. vsz. 3. sor).
A versben elõforduló feltételes módú igék: kérne (2. v. sz. 2. sor/, fogódzna (3. vsz. 1. sor), repülne /5. vsz. 3. sor/ - az elsõ a koldus metaforához, a második és a harmadik a nyomoréksághoz kapcsolódik. Utóbbi kettõ azt fejezi ki, hogy a fa se maradni, se elmenni nem tud, pedig elvágyódik, s mindent megtesz a távozás érdekében. Ezt fejezi ki aktivizálódása: az 1. versszakban "szél lendíti ágait" (a mondat alanya a szél), az 5. versszakban "tört szárnya egyre csapdos", tehát õ maga cselekszik.
A vers idõhatározója: egyre (5. vsz. 4. sor), "a szem határa végtelen" (3. vsz. 3. sor) - örök az elvágyódás és a vergõdés. A vers egyetlen színe a sárga ("a magány színe sárga"), ez a homok színe.
GARAI GÁBOR
Magányos fa
Csontváry cédrusára
Ha ki fának rendeltetett,
erdõben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.
Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyûit
önemésztõ ága.
Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdõt,
az hagyott el téged.
A madár motívum megjelenik az 1. versszak 3. sorában a vihar megszemélyesítésében: "Magányos fán vihar fészkel", folytatódik a 4. versszakban: "Dögmadarak elkerülik,/ vijjog némasága;/ maga termi keselyûit/ önemésztõ ága" - a keselyûk említése a Prométheusz-mítoszt is felidézi. Az istenek elleni lázadás nyilvánul meg abban, hogy a fa "mozdulatlan, mint a bálvány", vagyis istenként imádtatja magát, ennek következménye a rabság ("gyér lomb szikár foglya"), valamint a megszemélyesített ég kérlelhetetlensége ("irgalmatlan ég"). Sorsa az elrendeltetés ("Ha ki fának rendeltetett,/ erdõben kell éljen"; "Ha ki fának rendeltetett..." - 1., 5. vsz.). Hiányzik a megváltás, nincs kit megváltania: "vedlett törzse csak mihaszna/ erényét ragyogja". Függõleges helyzete "álló sír", melyen õ maga a fejfa ("ágas karó"). Az "ágas karó" egyúttal madárijesztõ is: "Dögmadarak elkerülik", vértanúsága a megváltói szerep megcsúfolása.
A versben egyetlen szín sem jelenik meg, a meghasonlást fejezik ki a némaság és hangutánzó szó összekapcsolása kizáró ellentétben: "néma, görcsös jajgatás", "vijjog némasága". A némaság motívuma is mutatja, hogy egyszerre eltûrõje (jajgatás) és okozója a szenvedésnek (vijjogás - a keselyû hangja).
A vers eszmei mondanivalóját az utolsó két sor hordozza: "nem te hagytad el az erdõt,/ az hagyott el téged".
Bényei József cédrusa nem tud sem maradni, sem elrepülni, Garaié "mozdulatlan". Bényei cédrusát "a homok elbocsátja", Garaiét fogva tartja; de nem is vágyódik el, mert amíg Bényeinél "A szemhatár a végtelen", addig Garainál nemcsak a föld, hanem az ég is puszta ("magányos fa, terhe, kínja/ puszta földnek, égnek" - kapcsolatos mellérendelés van a föld és az ég között, a puszta jelzõ mindkettõre egyformán vonatkozik). A végtelen látszólag a puszta szinonimája (Bényei versében megjelenik a pusztára jellemzõ homok és porfelleg is), valójában ellentéte.

PÁL JÓZSEF
A Cédrus tövében
egyetlen gyík se
csak a kõ
a kõ egy hulla
szõrtelen szeméremdombja
a gyökér is csak azért
hogy a görcsös törzs
madártalan égre
a verdesõ koronát
vagy az ég poklát
a kõ poklával
legalább kortyok
oltanák a szomjat
forrásnélküli a kõ
az égbõl esõ még nem esett
1973

A képen nincs kõ. A sírkõ ("a kõ egy hulla szõrtelen szeméremdombja") a Fohászkodó üdvözítõ címû festményen jelenik meg. A vers befejezésében "forrásnélküli a kõ", ez a Mária kútja Názáretben címû képet idézi. A vers fõ stíluseleme a fosztóképzõ és a tagadás: "egyetlen gyík se", "szõrtelen szeméremdomb", "madártalan ég", "forrásnélküli a kõ", "esõ még nem esett". A versben az egyetlen élõlény a fa, megszemélyesítése: "verdesõ korona". A fosztóképzõ és a tagadás által keltett hiányérzet fokozza, hogy az 1-4. sor nominális stílusát az 5-10. sorban sem oldja fel ige, egyetlen melléknévi igenév fordul elõ ("verdesõ"), a hiányos mondatokból kimarad az állítmány. Az utolsó elõtti versszakban az ige feltételes módban áll ("oltanák"), az utolsó versszak a szomjúság oltását is cáfolja.
A hulla testrészének és a sírkõnek metonímiával való azonosítása a terméketlenséget fejezi ki, élõ és holt elkárhozását. A Fohászkodó üdvözítõ címû képen a sírkõ a fa tövében van, kettejük egymásmellettiségébe a költõ a szeretkezés képét vetíti bele. A görcsös törzs a szülés görcseire is utal, de csak tagadásban van jelen a víz, ami Csontváry képein, így a versben idézett Mária kútján is a termékenység szimbóluma. Élõ és holott nászából nem születhet új megváltó.
Ég és föld Garai Gábor versében puszta, itt pokol. Garainál a cédrus "álló sírját... megásta", itt a megváltó sírjával kerül kapcsolatba. Ott a fának van "vedlett törzse", itt "a kõ egy hulla szõrtelen szeméremdombja". Garai Gábor cédrusa férfi (Prométheusz), Pál Józsefé nõ ("görcsös törzs" - szülés).

PETRÕCZI ÉVA
Csontváry
Tiéd a magva
Fekete magva
a csodafának.
Belõle szökkent
Világot árnyba
Borító bánat
Tiéd a törzse
Sudár-szép törzse
a csodafának.
Esténként mégis
Másnak bontottak
Libánus ágyat.

A költõ Csontváryt a cédrussal azonosítja. Az 1. versszakban a mag a pályaindító hallucinációra utal. A 2. versszakban a magányos cédrus jelenik meg, a fekete színt viszi tovább a "Világot árnyba/ Borító bánat". A 3. versszakban a lombkorona után a fatörzset írja le a költõ. A 4. versszakban utalás történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címére (Libánus), az ágybontással a táncoló lányseregre, ezáltal a 3. versszakbeli törzs ("Sudár-szép törzse/ a csodafának") phallikus értelmet kap. Az utolsó versszak az elsõnek is ellentéte, mert a magtalanságra, az utódnélküliségre utal.
A vers egyetlen idõhatározója: "esténként", az egész élet felkészülés a szerelemre. Az összefonódó két fát a termékenység szimbólumának szokás tekinteni, Petrõczi Éva versében a szerelemnek a magányos fa és a táncoló lánykar között kellene létrejönnie. A Garai Gábor versében említett "mihaszna erény" itt az örökös szüzességet jelenti.
A bánat szinonimái a versekben: "a kín görcsökbe rándul" (Bényei József), "Ahány gallya, annyi néma,/ görcsös jajgatása", Magányos fa, terhe, kínja/ pusztaföldnek, égnek" (Garai Gábor) A bánat, fájdalom, kín vagy részvétlenségbe fullad, vagy torzulást okoz, Petrõczi Éva versében az egész világot árnyba borítja a bánat, de a fa "sudár-szép" marad.
A vers mûfaja a dal. Szerkezete tökéletes: az 1. és a 3. versszak azonos felépítésû, a tiéd birtokos névmással indul és a csodafának birtokos jelzõvel ér véget, a nyomatékosítás eszköze az elõre vetett birtokos névmás és a sorismétlés. A 2. és a 4. versszakot az árny és az este azonos napszakot idézõ motívuma köti össze, valamint a betakarózás /árnyba borít/ és az ágybontás ellentéte. A fekete és az este színhatása révén az 1. és 3. versszak párhuzamára, továbbá a 2. és 4. versszak párhuzamára és ellentétére épülõ verset az 1. és 4. verszak foglalja keretbe.
A "Libánus" jelzõ Petrõczi Éva versét megelõzõen Nagy László: Seb a cédruson címû versében fordul elõ ("LIBÁNUSFA", "LIBANONI CÉDRUSFA LIBÁNUS", "LIBÁNUSFA LIBANONI CÉDRUS", "VILÁG SEBE RAJTAD LIBÁNUS"). Mindkét vers az õsi pogány szertartásokat idézi. Nagy László az ember- és állatáldozatot, Petrõczi Éva a termékenységünnepet, a kultikus prostitúciót. Nagy László verse monumentalitásával, Petrõczi Éva bensõséges hangulatával ragad meg: az egyik csodálatot, a másik áhítatott ébreszt.

KÉPZÕMÛVÉSZET
BARANYI FERENC
A nehéz kísérlet
Gyurcsek Ferenc kiállítására
Balla Zsófia nyilatkozta a Népszavában nemrég: "... szemlátomást más-más dolog az emberiség és az az embertömeg, amely csupán egykaptafára gyártott lények együttese, akiket a sablonos nevelés- és hírgyár, az elektronikusan irányított szórakoztatóipar - a maga tévésorozataival, képes folyóirataival és bevásárlóközpontjaival - elbutít és fogyasztóvá aláz. A mûvész nehéz kísérlete, hogy ezt a közönséget ismét emberiséggé tegye, mégpedig úgy, hogy felkínálja tapasztalatainak eredményeit".
    Örülök a Munkácsy-díjas szobrászmûvész, Gyurcsek Ferenc kiállításának, mert minden nívós kulturális esemény része az imént említett "nehéz kísérletnek". Annak pedig külön örülök, hogy Budapest legnagyobb bevásárlóközpontjában jött létre ez a kiállítás, mert így a "mérgezés" egyik góca nyomban ellenmérget is kínál.
    Gyurcsek Ferenc húsz éve a barátom, elfogult vagyok tehát vele. Ám azzal nem vádolhat senki, hogy a személye iránti szimpátiát látom rá a mûveire, mert már az 1970-es években beleütköztem a munkáiba: Vépen az Ekés-be, Baján az Úszók-ba, Szolnokon pedig a Tanúhegy-be. Tehát kint a szabadban, nem pedig kiállítótermekben.
    Most viszont itt, falakon belül. Elsõ pillantásra azt lehet mondani, hogy ez a kiállítás nem az igazi Gyurcseket mutatja meg, mert az a Gyurcsek köztereken, tágas parkokban - egyszóval Isten szabad ege alatt - látható. Az a léptékrendszer, amely a kisplasztikát jelenti, nem igazán az õ világa. Az igazság az, hogy ebben a meghittebb, emberszabásúbb léptékrendszerben is az igazi Gyurcsek mutatkozik meg. Ahogy egykori egyetemi évfolyamtársam, Tasnádi Attila írta róla: "... elsõsorban a közösségi célú, monumentális feladatokhoz vonzódik, s ha megbízás híján olykor kis- és középméretekben gondolkozik, akkor is a köztéri megjelenítés lehetõsége lebeg a szeme elõtt. Innen, hogy kisléptékû dolgait is monumentális erõ, robusztus lélegzetvétel feszíti - szobrai szinte kikövetelik maguknak a teret, a távlatokat".
    Nos hát innen az én rokonszenvem, amit az ébresztett bennem, hogy Gyurcsek közösségi célú feladatokhoz vonzódik elsõsorban, ahogy Tasnádi Attila fogalmazta. Nemcsak gyönyörködtetni és lenyûgözni - pláne meghökkenteni - akar a szobraival, hanem orientálni, hatni is. A közgondolkodásra, a jó-ízlésre, a mentalitásra. Petõfivel vallja õ is, akárcsak jómagam: "én használni s nem ragyogni akarok". S ez a szándék a kifejezésmódját nagy mértékben meghatározza. Idõnkint - mintegy izommutogatásképpen - a legmodernebb módi szerint formál meg egy-egy alkotást, bizonyítván, hogy tudna õ a legdivatosabb iskoláknak is éltanulója lenni, csak éppen nem akar. Legfõbb célja a világos közlés - mert van mit közölnie.
    Tasnádi azt is írta róla, hogy "kiáltó dinamikája" van a szobrainak. Stabil mobilok. Valóban: a Parasztlázadás, a Jakobinus rózsa, a Tisztelet Madáchnak ghibertis aranykapuja vagy az 1848-49-es szabadságharc emlékmûve éppen úgy a hol velünk élõ, hol pedig a rajtunk átrobogó történelem - nem kõbe zárt, hanem kõbe szabadított - örökmozgása, akárcsak Ópusztaszeren a Nemzeti Katonai Emlékmû égredöfõ szablyái.
    Gyurcsek Ferencrõl is elmondható, amit egyszer közös barátunkról és eszmetársunkról, Janzer Frigyes-rõl írtam: szobrai nem szoborszerûek. S ez korántsem elmarasztalás, sõt! Szobrai ugyanis nem csupán életszerûek, hanem kifejezetten elevenek. Amikor a Közép-Ázsia címû 35 cm-es kõfejet nézem, az villan eszembe, amit Giambattista Strozzi írt Michelangelo Éjszaka címû szobráról: "... ha vita - destala, se non credi, e parleratti". (Eleven - ébreszd fel, ha nem hiszed, és beszélni fog.)
    Ha már Michelangelónál tartunk, az õ sixtusi Krisztusa - aki nem a megszokott, szelíd, szakállas Krisztus - így jelenik meg az egyik versemben: "... e robosztus, engesztelhetetlen ifjú nem tartja orcájának másik felét oda, ha egyszer arcul csapják... Ha kell, saját tanait üti arcul, hogy végül az arcátlanság lakoljon". Nos, Gyurcsek István király-a sem a megszokott, jóságos arckifejezésû szentember. Õ is eltökélt ifjú inkább, aki történelmi küldetését vasszívvel teljesítette, mert - hogy megint csak egyik versemmel rímeltessem Gyurcsek mûvét - "a megszerzett földön élni kellett/ a jószomszédság kompromisszumában. /Ezért meg nem gátolhat senki abban, / hogy a pogány idõket elsirassam/ s a véreskezû királyt áldva áldjam".
    Gyurcsek József Attilá-ja is úgy néz a semmibe, hogy már a mindenséget látja. Olyan a tekintete, mint annak, "ki tûzhelyet, családot már végképp másoknak remél". De a II. világháborús emlékmû Pietája, a Lélekmadár kettõs, ám egyazon arcának szívszorító lírája - és egyben drámája - arról gyõz meg bennünket, hogy amikor Feri a lélek tükrét teremti meg kõbõl, abban valóban a lélek tükrözõdik, sokszor mélyebb és rejtettebb bugyrait tárván fel önmagának, mint a hús és vér ábrázatok.
    Grafikái is láthatók itt, ezekrõl ugyanazt lehet elmondani, amit a szobrairól, lévén a legtöbb elõtanulmány egy-egy szoborhoz. Robosztus, "kiáltó dinamikájú" tusrajzok ezek is.
    Végezetül Ferinek is mondom, amit Janzer Frigyesnek írtam néhány éve: "Csak büszkeségre van okod: / a kõ, a bronz már engedelmes / szolgád, hogy mindent megteremthess, / mit az Isten megálmodott."
    Ferikém, ez a Te munkád - és nem is kevés. Legyen elég hited, erõd és idõd ahhoz, hogy be tudd fejezni.
    *Elhangzott 2003. Április 24-én, a budapesti Westend City Centerben