BALLAI LÁSZLÓ

Zombi

Bartha Antalnak

- Öreg vagyok, nem zavarok, három.
    Már csak három nap, és nem lesz ébresztõ, reggeli torna, gázálarc, menetgyakorlat, krumplipucolás, õrség, irányított szabadidõ, stokizás, körletszemle, takarodó, Csõke százados, Pati hadnagy és Zsuffa törzsõrmester. Már javában tartott a leszerelés elõtti összetartás. A szobában csak úgy gomolygott a füst, de ki törõdik ezzel ilyenkor? Ha az ügyeletes bejön, õt is megkínálják.
    - Az milyen volt, amikor Beregdi tizedes bedobta a gumikacsáját a körlet közepébe, és úgy szólt, hogy addig öntsék a vizet a kopaszok, amíg a kacsa nem úszik?
    - Viszont nem ultrázott be, nehogy a lúg tönkretegye a kacsa tollait.
    Általános derültség.
    - És Pilhál szakszi, a konyháról?
    - Ne is mondd, öcsém. Annak a kezében viszont állandóan remegett az ultra. A mosogatáshoz sem adott, hogy több jusson a kõre. Onnan lehetett tudni, hogy elõzõ nap õ volt az ügyeletes, ha valaki nem látta volna a gizda arcát, hogy a legénységi konyhán síkosak maradtak a tányérok.
    - A tányérok? A teásbögrék. Reggelente zsíros volt a tea.
    - Engem meg egyszer bezárt a hûtõkamrába. Ha nem csúszik le az egyik félsertés a kampóról, lehet, hogy meg is fagyok.
    - Miért? Belebújtál a bõrébe?
    Nagy nevetés.
    - Dehogy! Mire visszaakasztottam a kampóra, teleizzadtam a gatyámat is. Nem mindenki olyan tagbaszakadt barom, mint te.
    - De te, Kõíró, ne nagyon sírjál, mert rögtön az újonc után bekavartad magad az irodára, ahol te lettél a király.
    - Csak hozzánk képest. Akkora a király, mint Zoltics, az öreg írnok õ sosem lett. Ahhoz még Csõke százados is kopogtatva ment be.
    - Persze, mert õ írta az angol leckéit.
    - Mindegy, hogy miért, így volt.
    - Lényeg az, hogy Kõírónak az újonc után soha nem volt dolga Pilhállal.
    - Annyit azonban senki nem volt konyhaszolgálaton, mint Zombi.
    - Legalább háromszoros Kiváló Krumplihaj Cibáló kitûntetést érdemelne.
    - Csórikám mindig Pilhált fogta ki.
    - Akkor Érdemes Ultrabénás.
    - Egyszer lehányták a Pilhált. Hátul szállt le a buszról, és épp akkor ért a középsõ ajtóhoz, amikor az kinyílt, és valaki hatalmasat könnyített magán, teljesen beterítve a szakszit.
    Óriási hahota.
    - Mire a csóka egyáltalán felfogta, mi történt, az ajtó szépen becsukódott, a busz pedig továbbment. Hanem, ahogy jött be a laktanyába, és felháborodva rinyálta, mi történt vele, egy sem volt, aki megsajnálta volna, mindenki a szemébe röhögött.
    - Én meg sose felejtem el, amikor Zsuffa fõtörzs összeszedette velünk a leveleket és az ágakat az ezredtörzs elõtti erdõben, mert jött valami pizsomás a hadosztálytól. Elmagyaráztam neki szépen, hogy a levél és az ág, ha lehullik a fáról, az nem olyan, mint amikor a tiszti lakótelepen eldobják a konzervdobozt, hanem természetes bomláson megy keresztül, és szép lassan összekeveredik a kõzettörmelékkel, szemcsékkel, gazdagítja a szerves rétegeket, és így alakul ki a hazánkban legáltalánosabban jellemzõ, átlagosan ötven-hatvan centiméter vastagságú barna erdei talaj, mely mezõgazdasági mûvelésre igen alkalmas. Õ ezt érti, mondta erre Zsuffa fõtörzs, de szedjük össze a leveleket és az ágakat az erdõben, mert az a parancs.
    - Azért elsõ idõszakban te is jó néhányszor bekavartál Zombinak, Kõíró! "Ha nem pucolod ki a géppisztolyom, én pucollak ki az elõjegyzésbõl!" vagy "Ha megtalálod az én fókámat is, akkor megkeresem a körlet elhagyásidat!" Emlékszel? Ha nem ilyen jámbor a srác, már nem lenne ennyire egyenes az orrod.
    Ekkor friss pálinkával megérkezett Csengey, aki még az összetartás alatt sem bírta ki, hogy ne dobbantson.
    - Hülye vagy Csengey, nem ér annyit az egész! - mondta Kõíró, mielõtt elindult. - Ha megbuksz, még a futkosóba is bedughatnak.
    - Az üzlet az üzlet. Megegyeztem Sámsonnal, hogy hozok öt litert az új fõzetbõl. Egy pár bakancsért odaadja. A Ho Si Minh-ösvényen úgysem fognak meg.
    - Ennek a hajdúsámsoni zugpálinkafõzõnek már az apja is a laktanyából látta el felszereléssel a környékbelieket.
    - Ja, az ötbõl kettõt Csõke századosnak hozom. Ennyivel tartozom neki a bakancsért.
    - A bakancsot nem Zsuffa fõtörzs írta le?
    - De igen. Azért viszem az ellenértékét a fõnökének.
    Hanem hát szeszt fogyasztani ilyenkor is kockázatos, ezért a leszerelõ állomány elhagyta a szobát, azaz, a hálókörletet. Ketten maradtak, Kõíró, az írnok, aki onnan kapta a nevét, hogy ha valaki összeakaszkodott vele, annak azt mondta, nagyon vigyázzon, mert kõvel írja meg a kimaradási engedélyét, és az sose fog látszani a papíron, és Zombi. Zombi, akinek Kõíró volt a "keresztapja", és akit eredetileg Dombinak hívtak, mozgásban csakúgy, mint észjárásban igen lassú volt. Ragadványneve egyébként, miután megnézte élete elsõ zombifilmjét, igen megtetszett neki. Kõíró azért nem tartott a társasággal, mert a mappáját pakolta össze, hogy még megmutathasson valamit az új írnoknak, Zombi pedig az ágyán ült és - sírt.
    - Te nem iszol pálinkát, Zombi? - kérdezte Kõíró. - Vagy már nem szereted?
    - Megyek mindjárt.
    Zombi elfordult, és zubbonya ujjával megtörölte szemét. De nem mozdult, csak bámult ki az ablakon a nyárfák kopasz tetejére. Kõíró átölelte a vállát.
    - Rossz hír? - kérdezte. - Valami történt a családban?
    - Nem. Ott nem történik semmi.
    - Megbántottak? Mondd, hogy ki, elintézem.
    - Ugyan. Nem bánt itt engem senki. Még a Pilhál se igen zavart, padig az gané volt.
    - Hát akkor mi baj, Zombi? Három nap múlva szabadulunk.
    - Épp ez az.
    - Tessék?
    - Mi lesz azután?
    - Hogy-hogy mi lesz? Civilõrület lesz, Zombikám! Buli buli hátán, lányok, minden!
    - Penyigén?
    - Hát, Penyigén. Összecsõdíted a srácokat, és kész.
    - Csupa öregember lakik ott.
    - És a fiatalok?
    - Nyíregyen, Mátészalkán, Bátorban.
    - Miért nem mész te is Nyíregyre?
    - Drága ott a lakás...
    Az egyik fa csúcsáról pacsirta rebbent fel. Zombi a szemével követte a röptét, majd tekintete Kõíró térdére zuhant.
    - Én hajnalban kelek, ellátom az állatokat, nappal melózom a gépállomáson Gyarmaton, este megint etetés, ganézás - dörmögte. - Nyíregyrõl nem tudnám megcsinálni.
    - Most ki látja el az állatokat?
    - Apám. De öreg már, nem igen bírja.
    - Hát akkor miért nem adja fel?
    - Azt nem lehet!
    - És a testvéreid? Õk nem segítenek?
    - Már mind kiházasodott. Kései gyerek vagyok.
    Zombi hosszasan elgondolkozott.
    - Talán azért is ilyen kései, hogy a szüleimet tudjam istápolni - mondta végül.
    Felállt, hogy a többiek után induljon.
    - Tudod, Kõíró, soha többet ilyen jó sorom nem lesz az életben, mint itt a katonaságnál. Ennyi vidámság, jó fej, humor... Nekem csak itt voltak igaz barátaim.
 

ESNAGY JÓZSEF

Karakterek

A katona

Emberi arcom
hamar elfeledhetõ
húscafat darab
 

A kesergõ

Sírgödör a test.
Amortizálható a
szabad akarat
 

A cézár

Dadogó Cézár
népe õszinteségre
ösztönzi nyelvét
 

A politikus

Elmefuttató
szavaitól terhelten
emelkedik fel
 

Az újságíró

Mindent kiderít
ha Ofélia s Hamlet
egymáshoz õrül
 

A pénzsóvár

Olyan tömött zseb
nincs melyben ne férne el
még egy kevéske
 

A pénz és a költõ

Bár nem akarja
ércnél maradandóbban
görnyed elõtte
 

A szkizofrén

Karomat tárván
a mindenható Istent
én támasztom fel
 

A magányos pásztor

Puding-puhafû
árnyékomat furulya-
ként bibézgetem
 

A szex-mániás

Takaró alatt
testem (el)élvezi a
tûnõ életet
 

A szentimentális

Kopott kabátom
hajtókájában fénylõ
szentjánosbogár
 

A magabiztos

Többé már nappal
sem bújhat el elõlem
hajnalcsillagom

OLÁH ANDRÁS
 

Szomjazunk

1.
Sebek vagyunk.
Arcunk haldokló
Jézus-arc.

Tekintetünk
metszéspontjába zárva
temetõk árvasága.

2.
Cellák vagyunk.
Magányunk börtönfalára
Vésve kushad a szó.

Bilincsbe vert
karunk konok
csönd-virág.

3.
Visszhang vagyunk.
Apadó kutak öblének
szelíd mormolása.

Szívünkben
szíkesedõ álmok.
Szomjazunk.


 
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Az öregasszony háza

Az öregasszonya háza sarkánál állt, és körmével a málló vakolatot kapirgálta. Tudta õ enélkül is, hogy a százéves vályogfal úgy pergeti le magáról az öreg maltert, mint kígyó a bõrét, de ismét meg akart gyõzõdni róla, mielõtt odacsõdíti a fiait. Mert azok ugyan akármiért neki nem állnak... Már tavaly is mondta nekik, hogy megvedlett a lábazat. El is jöttek megnézni. No, akkor még csak kisebb foltokban esett le a malter, meg itt-ott felpúposodott. "Táskásodik" mondták, aztán elmentek. Hozasson két köbméter homokot, meszet, cementet, aztán majd egy szombaton hazaugranak, és egykettõre gatyába rázzák az egészet.
    El is ment a fuvaroshoz, de nem találta otthon. Másnap megint felkereste, de újra hiába csengetett. Megdühödött, kiment a kertbe, ásott egy jó mély gödröt, annak az alján talált homokot. A szomszédból kért kölcsön egy vödör meszet, aztán nekiállt, és úgy, kézzel betapasztotta a lyukakat. Nem lett olyan szép, mintha kõmûves csinálta volna, de legalább nem ázott tovább a vályog. Aztán három napig nem tudott fölkelni az ágyból, olyan rosszul érezte magát. Csóválta a fejét az orvos, és azt mondta: "Juci néni, a maga korában már nem szabad ilyen dolgokat mûvelni! Gondoljon a vérnyomására meg a visszereire!"
    No hiszen, ha mindig csak a vérnyomására gondolna, ki a fene kapálná meg azt a nagy kertet? Ki locsolná, ki adná el a megtermelt zöldséget, virágot, gyümölcsöt? A fiai is mondogatják évek óta, hogy adja bérbe. Más se hiányozna, mint hogy idegenek slájferozzanak az õ portáján! Mert attól aztán istenigazából fölmenne a vérnyomása... Segíteni pedig egyik se jön. No jó, néha megpermetezik a krumpliját, eljönnek gyümölcsöt szedni. Ha szól, jönnek. De hogy mindenért szólnia kelljen? Hát maguktól nem veszik észre?
    Karácsonykor bezzeg jól jön nekik az ajándék. Akkor szokta õket körbelátogatni. Mindegyiknek ad harminc-negyvenezer forintot. Amennyi éppen összejön a kertbõl. Olyankor már nincs kint munka, ráér vendégeskedni. Néha két-három napot is eltölt náluk a városban, a galambdúcban. Így hívják a lakótelepi lakást. Mert az: galambdúc! Se kertje, se udvara, csak az ágy, az asztal, meg a televízió. Hogy mit néznek rajta egész este? Aztán csoda, hogy összevesznek? Régen, amikor még élt a férje, bizony õk is összekaptak néha. Akaratos ember volt a Jani, nem nagyon lehetett vitatkozni vele. No, de látta a szemin az ember lánya, hogy vihar készül, s akkor kiment a kertbe. De a galambdúcban hová menjen az a szerencsétlen?
    A fene tudja, milyen emberek ezek. Az egyik jobban uradzik, mint a másik. Színházba járnak, meg egész évben arra kuporgatnak, hogy nyáron elmehessenek üdülni. Mintha nála nem lehetnének el abban a hatalmas kertben. Nem erre nevelte õ a fiait, csak hát a menyek... Igen, azok a tûsarkon tipegõ, bodorított dámák. A Panni, a Jóska felesége egyik õszön leült mellé diót pucolni. Azt mondja, adjon neki gumikesztyût, mert a zöld dióhéjtól megbarnul a keze, és nem tudja lemosni. Félti a festett körmeit... Ó, hogy az a... El is küldte onnét menten. Méghogy gumikesztyûben akar diót pucolni... De már a Jóska is! Az meg kesztyûben szereli az autót. Mert hogy õ osztályvezetõ...
    Hanem amikor összefut a három gyerek! A Jóska állandóan politizál. Másról se lehet beszélni vele. A Pista, a legkisebb, az meg cukkolja, hogy "úgyis elvéreztek a következõ választásokon, öt év múlva a kutya se emlékszik még a pártotok nevére se". A Feri, az meg mûszaki ember, csendes, befelé forduló gyerek. Állandóan csitítgatja õket. A motorokról beszél nekik. Õt meg azzal cukkolják. Berregnek neki. Szóval, az a legjobb, ha külön-külön jönnek, akkor tud beszélgetni velük.
    Aztán itt van ez a ház is, csak a gond van vele. Amíg élt a férje, õ tataroztatta, javítgatta, de hát lassan tizenöt éve, hogy senki se nyúl hozzá. A gyerekek azt mondják, adja el, költözzön hozzájuk. Mállik a vakolat, törik a cserép, meg hát fölötte is eljárt az idõ. Hetvenöt év... A városban az orvos is közelebb van. A városban! Aztán melyik menyének legyen a cselédje? Õt ebbõl a házból csak a Szent Mihály lován lehet kimozdítani.
    Jöjjenek õk, ha látni akarják! Jönnek. Igazán nem panaszkodhat, minden hét végén hazajön valamelyik. Elbeszélgetnek, ha megkéri, segít is mindegyik, de azért az orra alá dörgölik, hogy megint drágább lett a benzin, már több, mint ezer forintba kerül egy út. Nem baj, odaadja azt az ezer forintot, neki nem kell a pénz. Aztán egy hétig újra nincs kihez szólnia.
    A múlt héten áthívta a szomszédot, hogy nézze meg ezt a tetõt, mert az õ szeme már gyenge, nem látja, hol folyik be az esõvíz. Át is jött a Tóni, megnézte, aztán fölvitte a padlásra az összes rossz edényt, mert vagy tíz lyukat talált. Azokat tette a csurgás alá. Azt mondta, a fele cserepet le kellene cserélni, meg néhány léc is elkorhadt. Van neki egy kõmûves barátja, ért a tetõkhöz is. Éppen munkanélküli, olcsón elvállalná.
    Megdühödött a fiaira, hogy csak hitegetik a ház javításával. Két éjszaka nem aludt, addig gondolkozott, hogyan is tegyen, mit is tegyen, aztán elhívatta a kõmûvest. A fiatalember azt mondta, százezer forintért bevakolja a házat, és a tetõt is megcsinálja. Még a fuvarost is elintézi, nem neki kell utána szaladgálnia. Már-már a tenyerébe csapott, de eszébe jutott, hogy vajon mit szólnak majd hozzá a fiai. Végtére is megígérték, hogy megcsinálják. De mikor? És ha odaadja a kõmûvesnek a pénzét, mibõl lesz karácsonyi ajándék?
    Kért egy hét gondolkodási idõt. Este nekiült, és mindháromnak megírta a kõmûves ajánlatát, meg azt is, hogy ha egy héten belül nem intézkednek, megcsináltatja vele a házat, és akkor lõttek a szokásos karácsonyi ajándéknak.
    Néhány nap múlva mindhármuktól megjött a válasz. Szinte ugyanazt írta mindegyikük. Mintha összebeszéltek volna. Örülnek, hogy jó szakembert talált. Csináltassa csak meg vele, nem hiányzik nekik a pénz. Különben sem érnek rá ezen a nyáron. Az egyikük üdülni megy, a másik nem tud szabadságot kivenni, a harmadik meg mit kezdene egyedül? Szerszáma sincs...
    Az öregasszony a ház sarkánál állt, és a körmével a málló vakolatot kapirgálta. A kõmûves kissé távolabb nézegette a falat, s lelkesen magyarázta, milyen szép, erõs, tartós lesz az új, amit õ csinál. Az öregasszony azonban nem figyelt rá. Egyre csak az járt a fejében, hogy a fiai mégsem jöttek el az öreg házat gatyába rázni.
 

CSALA KÁROLY

Egy régi jó költõre

R. B., a hetyke skót tragédiás
azt hívén magáról, hogy õ komédiás,
mókázva nótázta (népe) életét,
pedig pocsék, garázda korban élt,
napfény-lelket dalolt, s míg küszködött,
nem látott körben mást, csakis ködöt;
szabadkõmûveske-szabadságot remélt,
holott reménye dudafüttyöt sem ért.
 

Anti bá'

Hej, lakodalmast zeng már
Dionüszosz, a lármás,
vagy tán inkább
Héphaisztosz, a sánta,
bömbölõ magnetofonját
ajtaja mellett, udvari padján
legfõbb hangerejére csavarva,
s brummog hozzá
torkából a kisüsti, nem is bor.
Így mulat õ a magányban,
mindünknek szükséges
munkától s becsülettõl fosztott
hajdani büszke kohász,
vagy tudja a szösz:
meglehet, egykori öntöde rabja.
 

Így van ez

Reggelen még sütött a nap,
de beborult, esik.
Nem is rég még kívántalak
reggeltõl estelig.
Mérsékletnek ideje már,
tudatták tagjaid,
fölhúzott óra mind lejár -
kimondtad szóval is.
Szigorúbb már a szemhatár,
törõdjünk hát bele,
esik, esik... Ez megesik.
Ám szerelmünk csak megmarad
akkoron is, ha már
teste fogy lefele,
s nagyobb gõggel terpeszkedik
vézna szellem-fele.

KÉPES GÁBOR

P. M.

zárójelbe tett perjel a posztmodern
elmélkedett magában egy õszülõ halántékú filozófus
egy budai kirándulás közben egy agyonfirkált
csonka padon pihegve
a fenekét nyomta a két léc között tátongó semmi
s a torkát karcolta a zacskós kakaó hideg szõrös
furcsa leve
amíg szájával szopta a tömlõt
s mellette egy Pesti Mûsort emelgetett a csalfa dombi szél
elmerengett a szemben elterülõ franciás ízléssel gondozott kert
a nyersfa székelykapu a rózsaszínre meszelt csúcsos épület
és a kukatárolónál meglehetõsen hanyagul
mondhatni csálén elhelyezkedett nedves matrac
eklektikáján
két ember lakik itt állapította meg
egy gazdag és egy szegény - így okoskodott
majd fejében szép kis történet állt össze
Mr. Hájról a pompás úrról aki éccaka kilopódzik
s a matracon fekve magát Dr. Dzsekinek nevezve
a põre semmivel takarózva
számlálja a csillagokat

ebben a gondolatban aztán szépen elnyugodott
s megigazította kobakja jobbfelén
a viszketõ zárójelet

CSÁK GYULA

Mindennapok

1.
Az 1850. esztendõ augusztusának egyik bágyadt napján rosszkedvûen ült hatalmas íróasztalánál Mátray Gábor úr, a Nemzeti Múzeum fõkönyvtárosa. Széles mellû, szálas, bár enyhén pocakos termetét hátradöntötte, kihúzta mellényzsebébõl porcelánnal díszített aranyóráját, majd anélkül, hogy megnézte volna a mutatók állását, helyére csúsztatta az órát. Ingerülten felállt, az ablakhoz ment és hosszan bámulta, miként csatáznak a múzeumkert csenevész bokrai a Duna felõl érkezõ széllel.
    Váratlanul fürge lépéseket hallott a folyosóról, és elkiáltotta magát:
    - Bálint!
    A megszólított Kiss Bálint volt, a képtári õr. Vele készült keservesnek ígérkezõ beszélgetésre Mátray úr.
    Bálint nemcsak fürgén lépkedett, hanem gyakran szinte ugrálva, miközben gavallérosan begörbítette mindkét könyökét és járás közben lengette kezeit. Kis termetû, erõsen barna bõrû, sovány ember volt, ötven körüli, de még bogárfeketén, egyetlenegy õszülõ hajszál nélkül. A szeme is olajosan barna, az orra pedig tompa és fitos. Minthogy külsõ viselkedése szerint, érett kora ellenére, szinte gyerekes volt, soha nem szólították a vezetéknevén.
    - Tessék parancsolni - lépett be a nagyrangú tisztviselõ szobájába és örökösen félrecsapva viselt, hetyke fejfedõjét lekapta.
    - Üljön le... ha van egy kis ideje - dünnyögte a szoba gazdája s maga is visszaült méltóságos íróasztalához, sokáig szótlanul húzogatta puffadt arcát díszítõ vékonyszálú, ámde mégis dús és formás bajuszát, mert nem tudta, miként kezdjen mondandójához.
    Azután mégis megszólalt és azt mondta:
    - Gondolt-e már arra, hogy az Alkotó az idõnek is meg a térnek is bõvében volt, amikor a Mindenséget létrehozta, és nekünk, embereknek mégis csupán parányit juttatott mindkettõbõl?
    Hozzá volt szokva Bálint, hogy Mátray úr társalgásra méltatja, mégpedig magasrendû témák tárgyában is, ezért nem lepõdött meg, hanem lehunyt szemmel bólintott.
    - Amint mindennek, bizonyára ennek is oka van.
    - És ez a rövid idõcske mégis mennyire hosszú és gyötrelmes tud lenni olykor - sóhajtott Mátray úr. - Gondoljon csupán az elmúlt néhány évre. Vajon lesz-e a jövendõ számára ember, ki a budai ostromot nézte, a pesti népet látta, együtt élt az aggódókkal és vívókkal, s tudósít majd errõl?
    Bálint könnyen, gyorsan adott választ:
    - Ha más nem küld majd hírt felõlünk, hát Mátray uram feljegyzései bizonyosan.
    - Psszt! - kapta ujját szája elé Mátray úr, és kiemelkedve székébõl az ajtóhoz sietett, s csak miután becsukta, akkor mondta: - Olyan idõket élünk, Bálint, amikor az általunk lejegyzettekrõl nem beszélhetünk. Ez magára is vonatkozik! Sokat ismer az írásomból, hiszen segített is tartalmilag gazdagítani, de ha jót akar nekem s magának, örökre eltemeti ennek az együttes jegyzetelésnek az emlékét.

2.
Több mint másfél évszázadon át el is temetõdött Mátray Gábor eredendõen Jegyzemények címmel ellátott naplója, mégpedig az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában. Ámbár lehet, hogy az a hely nem is temetõ, hiszen feltámaszthatók az ott heverõ holtak, "akik" ezek szerint nem is holtak, mert az élõk életébe és nem a másvilágba illeszkedõen térnek vissza közénk. És nem az Örökkévaló támaszthatja fel "õket" csupán, hanem evilágiak is. A kézirattárat kezelõk és a kézirattárba kutatás céljából engedéllyel bejutók mind forgathatták, nézegethették és kísérletezhettek a feltámasztással.
    Néhány évtizeddel ezelõtt engem is szerencséltetett a sorsom, hogy bejuthattam oda s lapozgathattam a nevezetes és akkor a nyilvánosság elõl még elzárt naplót, s próbáltam is bátorságot gyûjteni, hogy megkísérlem a feltámasztást, de olyan szakmai tudást igényelt volna, amellyel nem rendelkeztem és a vonatkozó kutatómunka fortélyait eltanulni nem is szándékozom. A késõbben próbálkozók egyike viszont sikerrel járt, aki elõtt kalapot emelek, s íme: reklámot is csinálok munkájának. Erre szükség is van, mert lévén tudományos mûrõl szó, nem verték túlságosan nagy dobra a Jegyzemények nyilvánosságra kerülését. Hasznosnak vélem, ha verem a dobot én is.

3.
Az Országos Széchenyi Könyvtár ma már a Várban van, de a bevezetõ részben ábrázolt, képzeletbeli jelenet idején még a Nemzeti Múzeumban volt, vagyis a mai Múzeum körúton, amelyet akkor Országútnak neveztek. Az erre az útra nézõ oldalon már állt a mostanihoz hasonló, erõs vaskerítés, de a másik három oldalt eléggé rozoga deszkapalánk övezte, s ezt csak valamikor a kiegyezés körüli idõben cserélték vaskerítésre. S a bekerített rész valóban olyan poros, kopár, legfeljebb itt-ott vadnövényekkel benõtt kert volt, amilyennek az elsõ pont alatt bemutatott Mátray Gábor úr látta, kinézve dolgozószobája ablakán. Tervezték, hogy szépen parkosítják és terveket is készítettek neves kertészekkel, de a megvalósításra csak a szóban forgó idõ után húsz évvel került sor.
    Nevezett idõben ugyanis még inkább romlott a Múzeum környéke. S ezt a romlást éppen jelentõsége növekedésének köszönhette. E látszólagos ellentmondás az épület elhelyezkedésébõl, méretébõl és nemzeti intézmény voltából fakadt.
    Nagy valószínûséggel nincsen ma országunkban olyan tízévesnél idõsebb emberi teremtmény, aki legalább rajzolatban soha ne látta volna a múzeum lépcsõjét, az oldalfalak egyikén álló Petõfi Sándorral és híveivel, meg az õt hallgató sokasággal. Ez a kép az egyik jellegzetes megidézése az 1848-as szabadságharcnak, egyike a legfelemelõbb pillanatoknak - és méltán. A Jegyzemények szerzõje azonban sem politikus nem volt, sem katona, hanem ízig-vérig civil, értelmiségi tisztviselõ, aki nemcsak hivatali teendõi okán tartózkodott a Múzeumban, hanem ott volt a lakása is, és naponta élte át, olykor inkább "viselte el" az ott zajló eseményeket. Nagymûveltségû, lelkiismeretes tisztviselõ volt, hazafinak sem kivetendõ, mert a 48-as vívmányok ellen támadó osztrákokat elítéli, Kossuthtal azonban több dologban nem ért egyet, legfõképp a fegyveres megoldásnak nem volt híve. Mint a kulturális javak õrzõje, keserûen szemlélte a háború pusztításait.
    A naplójából vett alábbi idézetben egyszuszra adja elõ zsémbes modorában az 1848. március 15-tõl személyesen átélteket egészen a szabadságharc bukásáig:
    "A Múseum Pesten 1848-49-ben nevezetes szerepet játszott akarata ellen, mirõl ugyan a hírlapok és a magyar forradalomról megjelenedõ munkák majd bõvebben fognak emlékezni. A zajongó és felhevült fiatalság kezdé a Múseum udvarát népgyûlésekre használni, és mások késõbben utánzák. A szabadsajtó kivívása napján az udvaron levõ fõlépcsõ jobb, vagyis északnyugati oldalfalán állottak a néphez beszélõ szónokok: Klauzál Gábor, Nyáry Pál, Vasvári Pál, Petõfi Sándor. Következõ napon abból az alkalomból, hogy a Károly kaszárnyára kitûzték a nemzeti zászlót, a Múseum udvarán ismét nagy népgyûlés volt. Ugyanott március 26-án pompás egyházi ünnepély, melynél a nemzeti õrsereg egész pompával tisztelgett. E naptól naponként a nemzeti õrsereg fegyvergyakorlata. Április 1-én, a kedvezõ királyi leírat megérkezvén, délután öt órakor nagy népgyûlés volt, április 2-én ismét népgyûlés, amelyen a világtalan Vesselényi Miklós beszélt igen mérsékelt hévvel, ezért ifjaink nem kedvelték. Április 9-én ismét népgyûlés, mely alkalommal a nyíregyházi követek és lengyel utazó vendégek szónoklottak. Április 23-án nagy népgyûlés, melyre a nemzetõrség is kiállott, mert a bécsi polgárok és bécsi magyarok küldöttsége jött oda. Már korábban a tyrol zászlót szentelték, azután a lengyel csapatzászlót. S így ment ez folyvást. Még ágyúkat is hoztak ide és az újonc tüzérek taníttattak vélek bánni. A verbuválás mezeje is még a nyáron ide tétetett. A toborzott újoncok itt vétettek és vizsgáltattak meg. A reggeltõl estig tartó zaj, lárma és muzsika az egész intézetet rendetlenségbe hozá. Egyízben lóvásár is tartatott az udvaron, mert az álladalom számára vásárlandó lovak ide rendeltettek felállíttatni. Aztán a császári sereg ittléte alatt a télen békességünk volt ugyan, de a Múseumot kórházzá akarták átalakítani. Kubinyi igazgató erélyes intézkedései azonban meggátolták. A magyarok visszajötte (1849. április 24.) után csakhamar megkezdõdvén Buda ágyúztatása (május 1-én) a Múseum is nagy veszélyben forgott, mert Budavárból Pest is bombáztatván, a Múseum is célul volt tûzve és egy nagy bomba az igazgató lakása elõtt is pattant. A magyarok is kórházzá akarták a Múseumot átváltoztatni. A toborzás és ujoncozás ismét itt tartatott, valamint május 27-én a népünnepi lakoma is az elsõ emeleti csarnokban. Konyha az udvaron volt. A császári és orosz sereg július 12-én Pestre jövén, katonák sokasága az udvaron sátorozott, sõt, kocsik, lovak, ökrök még a folyosókra is bejöttek, a tisztek itt háltak, hivatalt állítottak. Július 23-án este a külsõ, nagy lépcsõ elõtt egy elfogott honvédtisztet agyonlõttek, néhány nap múlva az igazgató szállása elõtt egy közhonvédet. Császári fuvaros szekerek, robotos parasztszekerek napokig az udvarba zárattak, míg a katonaság után küldték õket élelmiszerrel, miegymás. Az udvar gyakran úgy tele volt velek, hogy járni sem lehetett. Körös-körül széna, szalma, ganéjmaradék, miként marhavásáron, vagy kocsmák udvarain szokott lenni. Az itt tanyázott katonaság tüzet rakott, sütött, fõzött kénye-kedve szerint, miként a táborban. A császári hadparancsnokság ismét kórházat akart nálunk berendezni, amibõl azonban ismét nem lett semmi. Augusztus közepétõl 49-ben aztán már felsõbb rendelet következtében minden beszállásolástól ment maradt az udvarunk és a jól megganéjzott föld csakhamar zöldelleni kezdett."

4.
Éppen ezt a fentebb idézett részt húzta elõ fiókjából Mátray úr és nyújtotta Bálintnak, hogy nézné át. Gyakorlat volt ez, mert Mátray úr kellõen tájékozódhatott ugyan magyar, meg német nyelvû újságokból, továbbá a köteles példányokként olykor elõírásszerûen beküldött plakátokból, de a piaci árak, pletykák, rémhírek, az általános közhangulat különféle ismerõsöktõl, jelentõs részben éppen Bálinttól kerültek Mátray úr figyelme terébe. Nem tudományosan ellenõrzött események, tények vívtak helyet maguknak a naplóban, illetve: pontosan attól vélte hitelesnek naplóját Mátray úr, hogy a folyó élet minden apró-cseprõ részlete, egyszóval az élet így kikerekedett egésze került a Jegyzemények-be.
    - Hiányos - ingatta meg a fejét Bálint kissé talán túlságosan is merészen. Mátray úr mindenesetre rosszallóan ráncolta a szemöldökét.
    - Mire gondol? - kérdezte.
    - Nincsen benne, hogy például a nagytermi gyûléseinken elannyira cigaróztak, pipáltak a jelenlevõk, hogy a végén már beszélni alig lehetett és be kellett a cigarózást rekeszteni.
    - Jó - bólintott Mátray úr -, beveszem. - Hirtelen fölemelte a hangját: - De akkor azt is beleveszem, hogy  Pestnek ez a legszebb épülete milyen ronda környezettel öveztetik!
    - Hát... az udvaron...
    - Nemcsak az udvaron és nemcsak az Országúton meg a Széna téren* van szörnyû jövés-menés. Azt még csak megértem június elején, a Medárd napi országos vásár idején! De!... - Dühösen a levegõbe csapott, elhallgatott, hátat fordított Bálintnak és ügyelve, hogy mindig háttal is maradjon, jönni-menni kezdett a szobában. Miután mérséklõdni érezte haragját, higgadtabban ismét megszólalt félig Bálintnak, félig önmagának beszélve: - Az 1838-as árvíz óta új városrendezési megfontolásokra is figyelve téglából és kõbõl épült szép házak vannak itt a pesti, meg a budai oldalon is. Két-három emeletesek, meg még magasabbak. S eközben itt, a Nemzeti Múzeum tövében szinte, itt virágozhat ez a Két Pisztoly nevezetõ rablótanya, aminél talán csak a híre lehet rosszabb, meg az a tény, hogy maga olyan otthonosan érzi magát benne!
    Bálint barna pupillái kitágultak, amint a járkáló férfira bámult.
    - Nagyon rosszul tetszettek hinni, hogy a betörõk onnan jöttek, és én velök összejátszottam. Nehéz is ezt a gyanakvást elfelejtenem. Nehéz vele élni.
    Mátraynak eszébe villant, hogy voltaképpen miért hívta be Bálintot, mit szándékszik neki mondani, és annyira megsajnálta, hogy a szánalomtól úgy érezte: darabonként szakadnak meg szíve izmai. Bálinthoz lépett és vállára tette súlyos kezét.
    - Lássa, barátom. Tudom, hogy maga megérti: az itt levõ nemzeti gyûjtemények megóvásáért felelõsséget viselünk. Nem törtek be ide, de igenis történt betörési kísérlet, és jól tette Kubinyi igazgató úr, hogy a legnagyobb értékkel bíró termeket vasajtóval s az ablakokat vasráccsal felszereltette. És jogos késztetés volt részérõl, hogy az itteni alkalmazottakat a legmagasabbtól a legalacsonyabbig gyanúval illesse. Végül azonban magáról is elhárult a gyanakvása, rólam pedig azt kell tudnia, hogy percig nem gyanúsítottam. De nem örülök annak, hogy összeadja magát a Két Pisztoly népével. Mondja meg, mit keres maga ott!
    - Kérhetném, hogy tessen ideadni az együttmûködésünk nyomán kihúzásokkal, betoldásokkal tarkított jegyzetek legalább egy marékra való csomagját?
    - Mit akar vele?
    - Sehová nem viszem, csak tessen ideadni - nyújtotta kezét kérõen Bálint. Mátray úr még tûnõdött kevéssé, de azután kimarkolt fiókjából egy csomó teleírt papírt és Bálintnak nyújtotta, aki megnyálazta hüvelykujja bögyét és lapozni kezdte az iratokat. Egy helyen megállt, és kezefejével a papírra ütött.
    - Például. Tessék! Egy hír 1849. augusztus 16-i dátummal. - És lassan, tagoltan olvasni kezdett: -  "Kossuth Lajos folyó hónap 12-én meghalt, de elõtte lemondott hivataláról. Mondják, hogy mind rajta, mind Szemerén több nappal ezelõtt az õrültség jelei látszottak." - Felnézett Mátray csodálkozó arcára. - Talán már el is tetszett felejteni, hogy ez is a naplóban van. Azóta tudjuk, hogy az egészbõl semmi nem igaz, de amikor leírtuk, érdekesnek találtuk. A hírt a Két Pisztoly-ból hoztam - fejezte be kis tokát eresztve elégedettsége jeléül. Azután tovább lapozott, míg ismét megállapodott. - Vagy: "Beszélik, hogy a budai vár oldalán levõ új úton a rákosi tábort szemlélgetõ emberektõl a messzelátó csõket a császári katonák elveszik, mert nem akarják, hogy a lakosok tudhassák a frontvonalak állását." Hírforrás: Két Pisztoly. Emitt meg 1849. január 30-i dátummal: "Ma lövetett agyon Budán Szöll nevû tyrol csapati õrnagy. Szemkötõjét háromszor akasztá le, míg végre megengedték neki, hogy nyílt szemekkel álljon a halálnak elébe. A három lövés egyike a homlokát, másik a nyakát, harmadik a mellét találta." És zárójelben: "Osztrák kereskedõ." A bécsi forradalomban egy tiroli vadászcsapat parancsnoka volt. A felkelés leverése után Magyarországra menekült és magyarországi németekbõl álló tiroli csapat parancsnoka volt, amíg el nem fogták. Zárójel bezárva, és már én teszem hozzá - mondta Bálint felcsillanó szemekkel -, hogy ugyancsak õ volt, aki egy tanácskozáson azt mondta katonáinak, hogy "Háborúban kötelezõ félni az ellenségtõl!" Amúgy ez is Két Pisztoly-beli hozadék. Továbbá: "A vámháznál a császári cordonõrök felnyitják a koporsókat, hogy megvizsgálják, valóban holtakat szállítanak-e Pesten kívülre. A Két Pisztolyban hallottam. S emezt is: Pest város szélén az ide zabot, disznóhúst, kolbászokat hozó parasztszekerek elejét mind kifosztják, a többiek meg visszafordulva elmenekülnek, és a hír nyomán az otthoni társaik se indulnak élelemmel. Ezért van, hogy Pesten a drágaság nõttön nõ..." A következõ is a Két Pisztoly-ból való: "December elsõ felére az apró rézpénz olyan kevés lett, hogy a boltosok nem tudnak egy pengõ forintot felváltani, ezért inkább contóra adnak húst, cigarót. A kocsmárosok a bankókat négy darabokra tépik és a daraboknak máskor való ismételt elfogadását igérik és teljesítik is". Olvassák-e még?
    Mátray úr türelmetlenül elvette az iratcsomót, és az asztalára tette.
    - Azt akarja mondani, hogy maga azért jár a Két Pisztoly-ba, mert híreket gyûjt - nekem? Csakhogy a napló régen kész, legfeljebb egy elõszófélét készítek még, aminek részletét az imént mutattam. Hová teszi az új híreket?
    Gúnyoros is volt az úr, meg nevetheknékje is támadt. Bálint lassan a zsebébe nyúlt, elõvett egy összehajtogatott lapot és fõnöke felé nyújtotta.
    - Írja-e még, vagy nem írja, én mindenesetre felírtam ezt Mátray uramnak, hátha hasznát veszi valamikor. Emlékszik-e még, mikor itt a Múzeum udvarán volt a lóvásár és kisétáltunk? Mennyire csodálta, hogy ezerféle neveit soroltam a lovaknak! Mert ugyebár, létezik a lovak között dúcos farú, kanfarú, lámpás orrú, hóka orrú, sugárderekú, kecskeállású, taplószerû, menyéthasú, szíjhátú, hegyesfülû, tehénhorpaszú, medvésfakó, félcsípejû, csókásszemû, balkörmû, szûkcsontú, sigerhasú, zömök, horgos, dísztelen, csillagos homlokú... a többit majd ráérõ idõben el tetszik olvasni.
    Elvette a papírt Mátray úr, az asztalra tette és felemelt mellõle egy másikat, kis tétovázás után Bálintnak nyújtott, de mielõtt Bálint belenézhetett volna, vagy akár megkérdezhette volna, hogy mi az, olyan sebesen kezdett el beszélni, mint azok szoktak, akik tartanak tõle, hogy félbeszakítják.
    - Kubinyi Ágosotn igazgató úr bízott meg, hogy átadjam, ugyanis tudomással bír arról, hogy én magát sokra becsülöm... s nemkülönben maga is tisztelettel van irántam. Amint emlékszik, pár hónappal ezelõtt újabb feljelentés érkezett ötünk ellen, akik a Múzeum vezetõségéhez tartozunk. Az volt a vád, hogy a forradalmi kormányhoz hódoló íratot intéztünk. Végül azonban felmentettek bennünket, de azután a segédszemélyzetet is igazolási vizsgálatnak vetették alá, és utasították igazgató urat, hogy Kiss Bálint képtári õrt mozdítsa el állásából. Ott a kezében a dologról szóló papír... és most már nekem sürgõs dolgom van.
    A kis fekete ember gyorsan felemelkedett a székrõl, szokás szerint megemelte két könyökét s ugrándozó lépteivel távozott. Az ajtóban egy pillanatra visszafordult s annyit mondott: - Alázatos tiszteletem!

5.
Mátray Gábor, a Nemzeti Múzeum fõkönyvtárosa megvárta, míg elhalnak a folyosón a sietõs léptek, azután önmagát keményen fegyelmezõ mozdulattal elõhúzta zsebkendõjét és megnyomogatta szemeit. Visszatelepedett íróasztala mögötti székébe, kezébe vette naplónak mondott irományait, Kiss Bálint módján megnyalintotta hüvelyujját, és belelapozott a papírokba.
    "Hogy a magyar sereghez minél több ujonc álljon be, hogy a városok az 1848 és 49-ben kiállítandó ujoncok számát részint toborzás, részint kedvezések útján minél könnyebben kiállíthassák, különféle kedvezményeket igértek, példának okáért, hogy a béke helyreálltával a mesterlegények azonnal mesterekké lehetnek és szabadon dolgozhatnak, hogy megcsonkíttatásuk esetére a várostól évenkénti segéddijt kapnak, hogy az elhullottak özvegyeik árváik a várostól nyugdíjat nyerendenek, stb. Mindez füstbe ment és 1849 szeptemberétõl számtalan elnyomorult honvédet láttam Budapesten rongyos ruhákkal fedve, alamizsnáért koldulva."
    Megint megdörzsölte zsebkendõjével a szemét, hátradõlt és Kiss Bálintra gondolt, hogy ez vajon mit csinálhatott a Két Pisztoly-ban, amiért igy lakolnia kellett.
    Hosszú sóhaj után tovább lapozgatott naplójában.
    "A kalapok(március 15-e után) uj alakot nyertek. Az eddigi keskeny, gömbölyû és magasok eltüntek, helyökbe elsõbben alacsony és széles karimájú, de tojásdad hosszúak léptek (a Kossuth- vagyis ministerialis kalapok), késõbb a demokrataiak, azaz közönséges, fény nélküli parasztkalapok, melyek alacsonyak voltak, széles karimájuk körös-körül felfelé görbítvék. A császári katonák ezeket legkevéssé tudták szívelni, mert azoknak birtokosait tarták a valódi rebelliseknek."
    "Azt mondta az egyik színházi elõadáson ismerõsöm, hogy a szabadságharc nagy kaland. Az jutott róla eszembe, hogy ismerek olyanokat, akik õszintén keresik a kalandot, meg olyanokat is, akik õszintén keresni akarnak a kalandon. Mind a magyar, mind a császári kormány felálltával tömérdek számmal voltak, akik hizelgés, árulkodás, mocskolódás által a hírlapokban kerestek magoknak utat a hívatalra. Némelyik pedig annyira járatlan volt hivatali ügyekben, hogy nemcsak megírni nem tudott egy levelet, de postára adni sem. Ráadásul az ujoncok azonnal jövedelmesebb hívatalokra ásítoztak, mert alsóbb rendbeli munkát végezni restelltek."
    "Kémek vannak minden szegleten. Elõrelátó ember szüntelen körültekintett, ha valakivel szóba kellett ereszkednie, nem fülel-e háta mögött valamely zsoldos, ki õt bármely ártatlan szaváért nyakon csíphetné."
    "Tegnap (1849. okt. 6.) itéltetett gróf Batthyány Lajos, néhai elsõ magyar minister akasztófára. Ma reggel kellett volna az executionak megtörténni, azonban reggel vérében fetrengve, de életben találtatott. (Tõrrel nyitá meg erét a nyakán). Délután, miután eszméletre hozatott, agyonlövetett. Mondják, hogy október 5-én délután 2 órakor olvastatott fel az ítélete, három órakor kitétetett a siralomházba, hogy cselédei és hitese szólhassanak vele mégegyszer. Beszélik, hogy hitese adá neki a tõrt."
    "Október 7-9. Többnemû halálos büntetések olvashatók a pesti német hírlapban. Mondják, hogy Aradon 13 magyar tábornagy lövetett közelebbi napokon agyon vagy pedig felakasztatott. Az is mondatik, hogy jövõ januárius 1-tõl kezdve minden dohánykereskedést a kormány magáévá tesz, miként Ausztriában."
    Ismét hátradõlt és hosszú ideig lehunyt szemmel nézte Mátray Gábor úr a sötétet.
    Azután leghátulra lapozott, és elolvasta az utolsó bejegyzést:
    "November 3-án. Ma a Pest városi hatóság katonai parancsnál fogva placátot adott ki csupán német nyelven, melyben meghagyatik, hogy a bolti stb. címer- vagy felirati táblákon az írás ne csak magyar, de német nyelven is legyen, sõt, a nemzeti színek azokról megsemmisíttessenek. Ennek a figyelembe nem vételét büntetés követendi."

6.
Bizonyosra vette Mátray út, hogy Kiss Bálint azóta a Két Pisztoly-ban van és nagy izgalmat keltõ, gyerekes, bensõ indíttatást érzett, hogy utána menjen.
    Csakhogy hátha a Két Pisztoly is más ma már? Hátha onnan is elûzték Bálintot...
    Minthogy könyvtárosi munkája mellett nagyon érdekelte például a színház is meg a zene is, elõvette a XVI. századi Nádor-kódex dallamait és belemélyült értelmezésükbe.