TABÁK ANDRÁS

(A kérdések dicsérete)

1.
Volt idõ, mikor úgy gondoltam,
minden kérdésre tudom a választ.
Ma már az szerez örömöt, ha
egy-egy találó kérdésem akad.

2.
Rossz kérdésre jó felelet
nem született még sohasem.
A jó kérdés elõbb-utóbb
megtermi helyes válaszát.

3.
A válaszok, mégha jók is,
elavulnak idõvel.
A világot a kérdések
vitték mindig elõre.

4.
Egy-egy fogas kérdésre
helyes választ adni -
többnyire eminensek dolga.

Ámde új és vakmerõ
kérdések föltevése
mindig a rebellisekre vár.

5.
A marxisták ma megint kételyes kérdéseikkel
tüntetnek - füstölög egy német közíró, és ebben
a "pozitív gondolkodás" abszolút hiányát látja.

Én még emlékszem arra, amikor csakis állítottak
a marxisták - bele is buktak egy darab idõre.
Örülünk hát, hogy újra meglelik valódi önmaguk.
 

(Az ATTAC mondatára)

Lehet más a világ!
És az is lesz: más.
A "változtathatatlan"
minden földrészen
változtatásért kiált.

SIMOR ANDRÁS

Mementó

A hõs vadászrepülõ
harci díszben
kiszáll a repülõgépbõl.
"Erõink diadalmaskodtak" - mondja,
és hozzáteszi:
õ Istennel beszélget.
Isten visszavonult egébe,
a Földre le se néz.
Washington, az elnök,
odatúlról
Amerikát siratja,
mert õ tudja,
nem diadal,
halál van készülõben.
Ó, Amerika,
bolondos, egykor hõsi,
nem hollywoodi film a történelem,
inkább görög sorstragédia.


 
BODA MAGDOLNA

(Hold-háló apokalipszis)

Lehull a Hold ezüstje,
fakul az éj.
Távolról
lódobogás,
pata kopogás
ágzengés,
gallyropogás,
fehér lovas
fekete lovon
holdtalan éjszakán,
kezében ezüst háló,
ránk veti,
csillagúton zsákmányával
elnyargal,
hálójából
potyognak
az emberek
és
reményeik.
 

(kötényben)

Várom, hogy felforrjon
a víz a jázminteához,
állok a tûzhely mellett
és várok
- csendélet -,
már nem hiszem, hogy
megváltanak vagy hogy
megváltódhatom,
nézem a barnazománcos
teafõzöm alatt
a szellemkékkel
szegélyezett lángot
és próbálok nem gondolni
gyertyafényes vágyódásaimra,
fáklyáim hithû lobogására,
megbánásaim gyehennatüzére,
emlékek máglyáira,
szerelmes tábortüzek
parazsas múlására,
már egyáltalán
nem akarok semmit,
lassan kortyolgatom
a jázminteám.
 

(a másik szobában)

Lándzsák szuronyok páncélok
és páncélozott mellvértek drótok és
vasak
és páncélsisakok és vasgolyók
és kések és kardok
A másik szobában régi faragott
bútorok és poros terítõk az asztalon
Fehér-szürke csipke közötte az idõ
megfakult
és áttetszik a réseken
a plüss kanapé kikopott
a függöny rojtja unottan csüng
néhány szála elhullt.
Nonszensz Az ódon lámpákat
neon világítja
A baldachinos ágy bevetve
üresen álmatlanul
A képen a falon egy barokk-pufók
kisgyerek aranykeretben
a másikban egy lovas vágtat
folyton vágtat
ugyanarra folyton mozdulatlanul
kicsit ferdén mint minden
a szobákon most
turisták járnak belépõ-
jeggyel a kezükben és érzéseket
keresnek a barna-bordó brokáthoz

CZIGÁNY ILDIKÓ

 Nyári naptár

(Június)

Naptánc nevû
hajómon
állsz

varázsmogyoró
vigyáz rád
míg

forró málnát
mezítláb
szedsz

bársonyzöld búzát
fésül a nyár
 

(Július)

Július csobban.
A hajnalkák hûsébõl
felsütnek a napraforgók.
 

(Augusztus)

Augusztus árnyai lilák,
 sötétek,
dinnye-hûs víz illatával
 ébred.
 

(Szeptember)

Állnak, még állnak
sárga falai
a nyárnak -
a fóti vérszilvák fölött
szilárd lelkû fecskék
szitálnak.

M. SZÁNTÓ JUDIT

A kasmírkendõ

A falutól jó három kilométerre emelkedett a kastély, amely emberemlékezet óta a Tarnakeõy családé volt. Egy csöppet távolabb álltak a gazdasági épületek, s mellettük ott gubbasztott még néhány cselédlakás is. Sok cselédet nem tartottak Tarnakeõyék, mert a faluból bármikor bárkit berendelhettek szolgálatra. Jóformán az egész falu nekik dolgozott. Amerre a szem ellátott, minden az õ birtokuk volt: a közeli hegy lankáin a szõlõ, alatta a szántó, odébb a hatalmas legelõ.
    Benyó Julis is mindennap kijárt a határba. Már maga sem tudta, mikor kezdte. Tizenöt éves korára erõs, dolgos fehérnép lett belõle, ráadásul virulóan szép, sudár lánnyá cseperedett. Nem csoda, hogy megakadt a Jani szeme rajta.
    Aznap a lányok kapáltak, a legények meg a közelükben a szérût kaszálták. Hogy lement a nap, a lányok csoportba verõdve, nevetgélve, dalolgatva indultak hazafelé. Mögöttük a legények. A kaszát a vállukra vetették, besegítettek a lányoknak a nótázásba. Varga Jani meg csak nézte a kis Benyó lányt. A hátát verdesõ vastag, mézszõke hajfonatát, az egyenes járását, a fölvetett fejét.
    A lány megérezte a rátapadó szemeket. Kihúzta magát. Aztán hátra-hátra sandított. És a szeme mindig összeakadt a Janiéval.
    Nem volt kedve ellenére való a dolog. Jó kiállású, szép szál legény volt a Varga Jani. Sok lány megfordult utána. Megint hátratekintett, most egy kicsit kacéran. De aztán gyorsan lesütötte a szemét. Most már vigyázott, nehogy megint kísértésbe essen a hátranézést illetõen.
    Csakhogy arra már nem is volt szükség. Mert Jani valahogy mellé keveredett. Szótlanul baktatott mellette, néha úgy oldalazva, hogy - mintha véletlen lenne - hozzáérjen Julihoz. Közben erõsen törte a fejét, hogy mivel is kezdhetné a beszélgetést.
    Némi torokköszörülés után végre megszólalt:
    - Hazafele, Julis?
    - Hát... hova máshova?
    Aztán szó nélkül mentek egymás mellett. Már elhaladtak a Janiék portája elõtt, de csak a Julisék kapuja elõtt álltak meg. Egy ideig nézték egymást. Aztán Jani sután megszólalt.
    - Akkor holnap.
    Julis beleegyezõen rámosolygott, és beszaladt a házba.
    - A Jani kísért haza? - kérdezte az anyja, holott jól látta az ablakból.
    - Az.
    - A Varga Jani? - érdeklõdött az apja.
    - Ô.
    Több szó nem esett róla.
    Ettõl kezdve reggel együtt indultak a határba, este megint csak egymás mellett baktattak haza. Gyorsan szövõdött köztük a szerelem. Rövid pár hét múlva, egy szombat este Jani bekopogott Benyóékhoz. Maga a házigazda, Tóni bá nyitott ajtót, s ez igen nagy tisztesség volt. Annyit tett, hogy nemcsak kifogása nincsen Julis udvarlója ellen, hanem még támogatja is a legényt.
    - Adjon isten szép, jó napot! - lépett be Jani tisztességtudóan, levett sapkával.
    Benyóék az asztal körül ültek a konyhában.
    - Hozta isten!
    A házigazda leültette a vendéget. Méghozzá Julis mellé. Benyó Veron az ura oldalán foglalt helyet, és mint egy tyúkanyó, tartott szemlét az övéin: a már szinte felnõtt Jocón, a kamasz Marcin és a tizenéves Lackón. No, meg persze Julis lányán.
    - Tégy még egy tányért az asztalra - szólt a piruló lánynak, s ezzel jelezte, hogy õ is befogadta a Janit.
    A nagyfiú is barátságos volt, a két kisebb pedig egymásra nézve somolygott, elárulva, hogy sok mindent sejtenek. Csak az öreg Seres Vendel, Veron asszony apja vetett értetlen pillantásokat az asztal sarkáról Janira. Ô süket volt, mint az ágyú, és csak azt értette meg, amit a fülébe kiabáltak. Ráadásul az agya is egyre nehezebben fogta fel a körülötte történteket. És most nem is igen buzgólkodtak, hogy elmagyarázzák neki a dolgok mikéntjét.
    Az asztalon leves párolgott. Káposzta és néhány szál répa, gyökér úszkált benne, jókora galuskák társaságában. A gazda mert belõle, legelébb is Janinak.
    Csendesen ettek, nem beszéltek. Csak a kanalak csörgése és az öreg szürcsölése törte meg a csendet.
    Benyó úgy érezte, hogy még egy kicsit emelni kell az est fényét.
    - Julis - mondta -, hozz egy pár szem krumplit, hadd süljön meg a parázson.
    A lány ugrott, hozott néhány szemet, jól megtörölte. De ebbõl már Seres Vendel is értett. Odaült a spórhoz, berakta a krumplit az ajtaján, azután vigyázta, forgatta õket. Mire megsültek, Veron asszony egy csupor tejfölt is tett az asztalra, no, meg egy kis bor is került mellé.
    Öreg Vendel kérges keze csak szedegette a parázsból a finom csemegét. A többiek csak fútták és kapkodták a kezüket. No, de a tejföl aztán foghatóvá, ehetõvé tette a desszertet.
    Szó kevés esett, az is fõleg az idõrõl és az éppen esedékes munkáról. Amikor elfogyott minden, a két nõ gyorsan letakarította az asztalt, el is mosta a piszkosat.
    Varga Antal felállt és nyújtózott egyet:
    - Hát akkor tegyük el magunkat holnapra.
    A család indult a szoba felé. Öreg Vendel a konyhai dikója felé tartott.
    - Maga most velünk jön a szobába - ordította a fülébe a gazda.
    - De hát hova? - értetlenkedett az öreg. - Itt az ágyam.
    - Ma a Juliséban alszik - rendelkezett Tóni bá, és már terelte is be az apósát maga elõtt.
    A konyhában ketten maradtak: Julis és Jani.
    Egy ideig csak ültek egymás mellett. A legény nézte a lányt, az meg a földet bámulta. Aztán csak azt érezte, hogy Jani magához vonja. Édes bizsergés futott át rajta, és engedelmesen simult az ölelõ karokba...
    Így hát Jani az elfogadott látogatással jogot szerzett arra, hogy ezután már hetente kétszer, szerdán és szombaton bekopogtasson Benyóékhoz, és a konyhájukban töltse az éjszakát, a ház egyetlen lányával.

    Beköszöntött az õsz, megkezdõdött a vadászidény. A kastély megtelt vendégekkel, több cseléd kellett a kiszolgálásukra. Más lányokkal együtt, Julis is bekerült az urasági konyhára. Naphosszat pucolta a zöldséget, krumplit, mosogatott, felmosta a követ, sikálta az asztalt. Egy pillanatig nem volt megállása. De mégis örült, hogy nem kell a határba járnia. Eleinte csak egy-egy enyhe hányinger, ritkán könnyû szédülés keltett benne gyanút, hamarosan azonban megbizonyosodott róla, hogy teherbe esett. Remélte, hogy ha meg lesznek vele elégedve a konyhán, talán a telet is ott töltheti a melegben. Így hát igyekezett, ne találjanak hibát a munkájában. Sokszor kora hajnaltól késõ estig ott volt, és egy percet se pihent.
    Az urak laktató reggelivel kezdték a napot. Rövid ejtõzés után ellovagoltak vadászni, oda is kellett készíteni valami harapnivalót a részükre. Amikor hazajöttek, ismét ettek, kicsit lepihentek, este pedig pazar lakomákat csaptak különleges ételekkel, sok fogással, muzsikusokkal, tánccal, vigalommal. A berendelt lányok dolga volt a szakácsok keze alá dolgozni, zöldséget pucolni, baromfit kopasztani, no meg rengeteget mosogatni. De ez sem volt elég. Annyi volt a vendég, hogy a felszolgálásban is segíteniük kellett. Szép egyenruhát kaptak, s megtanították õket pukedlizni, ételt kínálni.
    Julis már éppen úgy érezte, hogy nem bírja tovább, amikor reggel azzal fogadta az inas, hogy legelébb is segítsen a csomagokat levinni a kocsikhoz, autókhoz a haza induló vendégeknek. A csomagok már a földszinti hatalmas teremben sorakoztak, oda hordtak mindent kora reggel az inasok. Nagyot sóhajtottak a lányok: még egy utolsó erõfeszítés, aztán vége a nagy hajcihõnek.
    Szerencsére, a kocsisok is segítettek, a lányokra csak a kisebb pakkok vártak. Julisra kérdõen nézett Marcsa, a barátnõje, hogy bírja-e, segítsen-e. Visszaintett, hogy nincs semmi baj. Különben is szégyellné magát, ha mást dolgoztatna maga helyett csupán azért, mert várandós. Csak az úri népeknél szokás, hogy a terhesség felmentést adjon a munka alól. Az õ környezetében sose hallott ilyesmit. Meg aztán az erejét megkétszerezte, hogy végre megszûnik a hajsza. És talán éppen ezzel bizonyítja, hogy továbbra is hasznára lehet a kastélynak.
    Hogy ez is hozzájárult-e, nem lehet tudni, de a gazdasszony odaszólt neki délután, hogy továbbra is bejárhat a konyhára.
    Nagy örömmel mesélte el otthon a szerencséjét, de anyja mintha aggodalommal nézett volna rá.
    Két napig színét se látták Tarnakeõyeknek. Aludtak, heverésztek egész nap. Alig gyõzték kipihenni az utóbbi két hét fáradalmait.
    Harmadnap estefelé az egyik inas személyesen nyitott be a konyhába.
    - Ma nem mész haza - szólt oda Julisnak. - Itt maradsz.
    Ahol sok nõ van együtt, soha nincs csend. De most szempillantás alatt mindenki elhallgatott. Még a legyek se zümmögtek. Minden szem Julisra tapadt. õ meg csak állt ott, szeme körberebbent, mintha azt kérdezné:
    - Rólam van szó? Ugye, nem?
    Pedig legbelül tudta, hogy neki kell maradnia. No, meg azt is, hogy nem õ az elsõ, akit itt tartanak. Hogy ez a világ rendje. Ha Gida fiatalúrnak úgy tetszik, a szegény parasztlánynak ebben is engedelmeskednie kell. Kiabálni, ordítani szeretett volna. De hang nem jött ki a torkán. Azt hitte, zokogni fog kétségbeesésében - de nem. Száraz, égõ szemmel nézett körül.
    A szakácsné éppen levetette a kötõjét. Összehajtogatta, pedig máskor csak lehajította a konyhaszekrényre, úgyis megy a mosásba, mindennap tisztát ölt. De most csak Julisra figyelt. Eszébe jutott egy régi-régi este, amikor õ került sorra. Akkor a Gedeon nagyságos úr épp annyi idõs lehetett, mint most az ifiúr.
    Julishoz lépett, és megsimogatta.
    - Tudod, hogy engedned kell - mondta. - Nem tehetsz ellene semmit. Csak egyre figyelj: ne lelkestül add oda magad. Úgy szolgáld ki, ahogy vasalsz rá, ahogy mosod a holmiját, ahogyan sepersz utána.
    Julis hálásan pillantott rá. De egy szobalány már vitte is a kisfürdõbe, ahol a cselédség tisztálkodhatott. Mert, ugye, csak le kell sikálnia magát mielõtt az úri nyoszolyára fekszik. A nagy dézsában már várta a meleg víz.
    Két nõ is foglalatoskodott vele. Lehántották a ruháit, besegítették a dézsába, és szagos szappannal lecsutakolták. Julis a fáradtságtól és a meleg víztõl csöppet elkábult.
    Hogy ilyet! Micsoda illata van ennek a szappannak! Aztán nem is szegletes, hanem kerek. Mit ki nem találnak az urak! Biztosan a mennyországban is ilyen illatfelhõ van - gondolta, s behunyta még a szemét is.
    Hamar magához térítették. Lepedõnyi bolyhos fehér törölközõkkel dörzsölték szárazra a testét, csipkés hálóruhát adtak rá, kibontották a copfját és sátorként terítették a vállára. Aztán elkísérték Gida úrfi szobájáig. És hogy Julis ott lecövekelt, kinyitották az ajtót, és szépen betolták.
    - No, gyere, bogaram! Vagy tán azt várod, hogy érted menjek? - ült fel az ágyban a fiatalúr. - Ne félj tõlem, nem eszlek meg...
    Kicsit imbolyogva indult el a lány felé, és karjával kaszálva iparkodott megtartani az egyensúlyát. Épp idejében került a keze ügyébe az asztal, hogy belékapaszkodva a földre ne huppanjon. És, ha már ott volt, örömmel vette észre, hogy a konyakosüveg csak félig fogyott el. Nem sokat teketóriázott, a szájához emelte az üveget, és jól meghúzta. Azután ismét elindult a lány felé, de az elsõ lépés meggyõzte arról, hogy bizony, mozog a föld. Ezt ellensúlyozandó, megint csak a szájához emelte az üveget. Csuklott egyet, és újból kísérletet tett, hogy megközelítse Julist. Csakhogy a konyak nem használt. Vagy nem volt elegendõ? Harmadszor is ivott. Az utolsó cseppig kiürítette az üveget. Akkor aztán le kellett ülnie. Megmarkolta a karfát, és bambán meredt maga elé. Julis pisszenni se mert.
    - No, mi lesz? Gyere hát, szépségem! - csalogatta a fiatalúr.
    De menten pislogni kezdett. Jól látja? Mintha a lány megkettõzõdött volna. Pedig õ egyre jobban érezte, hogy pillanatnyilag még az az egy is sok lenne. Lemondóan legyintett hát:
    - Ha nem jössz, hát nem jössz...
    Egyszer szó nélkül lecsúszott a szõnyegre. És azon minutumban hortyogni kezdett.
    Julis reszketve állt az ajtóban. Igencsak hûvös volt ahhoz, hogy hosszabb ideig álldogáljon ott a szellõs, csipkés selyem hálóingében. Amikor már szinte sírt a hidegtõl, az ágyhoz surrant és bebújt a selyempaplan alá. Félelmében csak az ágy sarkát merte elfoglalni. Összekucorodott, és még a fülét is betakarta. A szemét azonban erõnek erejével nyitva tartotta, hogy résen legyen, ha az úrfi mégis közeledni akarna. Hanem amikor átmelegedett, azonnal lecsukódtak a szempillái...

    Már világos volt, amikor felébredt. Gida fiatalúr még mindig aludt, félig az asztal alá csúszva. A szája nyitva volt, és hatalmasakat horkantott.
    Julis felkelt, kiódalgott a szobából. Egy ideig tanácstalanul téblábolt, mígnem az egyik inas arra járt. Megfogta Julis kezét, egy pici szobába terelte, ahol a saját ruhája várt rá.
    - Öltözz át, aztán hazamehetsz. Majd én kikísérlek.
    Erre azért volt szükség, mert akadtak olyan lányok, akik reggel hangoskodni kezdtek. Ki pénzt, ki becsületet, némelyik éppenséggel házasságot akart kierõszakolni. Így aztán az inas reggel kikísérte az éjjeli vendéget, és csak messze a kastélytól engedte útjára. Ezt tette Julissal is. De elõtte még átadta a kasmírkendõt. Mert kendõ kijárt minden lánynak, akit az úri óhaj ágyba rendelt. Még az öreg nagyságos vezette be ezt a szokást ifjabb korában, és a Schwartz szatócs boltjában mindig  lennie kellett belõle raktáron tartaléknak. A Tarnakeõy fiúnak tetszett az ötlet, de õ nem pipacsos, hanem rózsás kendõket osztogatott.
    Csípõs volt a reggel. Ráadásul esett is, komiszul szúrós szemekben. Kapóra jött most Julisnak a rózsás kasmírkendõ. A fejére húzta, és a vállát is betakarta vele: Még mindig érezte bõrén a csodaszappan illatát.
    Kocsizörgést hallott maga mögött. Hát nem a Jani ült a bakon?! A szekér szénával volt megrakva. Félrehúzódott az út szélére, és bevárta a kocsit. Jani megállt mellette, csak akkor kerültek szembe, s a legény hátrahõkölt, amikor felismerte a kasmírkendõben.
    - Te vagy az, Julis? - kérdezte fojtottan, és tehetetlen haragjában a lovak közé vágott.
    De azok megérezték, hogy az ostor ellenére megmaradhatnak a poroszkálásnál.
    - Én hát. Ki volna más? - csodálkozott a lány.
    Nem értette, miért nincs Janinak több szava hozzá. Ballagott a szekér mellett, Janira pillantgatva. A legény mereven nézte a lovakat. Szóval õ is sorra került, gondolta keserûen. A kasmírkendõ mindent elárult.
    Az esõ mind jobban zuhogott. A szél arcukba vágta az egyre nagyobb, súlyosabb cseppeket.
    Jani oldalvást sandított. Hû, de égette a szemét az a kendõ! A többiek legalább eldugták a világ szeme elõl, Julis meg még magára is aggatja! Igaz, kutya idõ van. Meg hát a gyerek, akit hord, arra is vigyázni kell. Az ám, a gyerek! Az aztán végképp nem tehet semmirõl. Mér, a Julis tán tehet? - vitatkozott saját magával. Ugyan mit tehetne a Gida nagyságos úr ellen? De azt a kendõt mégse kellene hordania! Így vívódott magában. Aztán ránézett arra az ázott verébre az út szélén. Nem hagyhatja itt! Még baja esne... a gyereknek.
    - Hóó! - állította meg a lovakat. - No, veckelõdj fel - mondta a lánynak.
    Az nem kérette magát. Egy szempillantás alatt ott termett a bakon. Jani nézte egy darabig, aztán lerántotta róla a rózsás kendõt. A saját gúnyáját terítette rá.
    - Ez bánt? - dobta hátra Julis a kendõt. - Nem szolgáltam meg, nem én!
    Arcán megjelent a két grüberli és vígan csillogott a szeme, ahogy elmesélte, mi is történt. A végén már gyöngyözõen kacagott. A Jani komorságát halvány mosoly váltotta fel. Julisnak még a könnye is kicsordult, hogy az esõcseppekkel keveredve szántsa végig az arcát.
    Összébb húzta magán Jani gúnyáját. Hirtelen megcsapta hátulról a friss szénaszag, mely elnyomta az úri szappan - és a képzelt mennyország - emlékét. Szerelmesen bújt oda a párjához.
    A kendõt pedig a sárba sodorta a szél. Rózsái elébb elszürkültek, majd megfeketedtek, ahogy magába szívta a sarat, míg mindenestül el nem nyelte a híg, fekete iszap.
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Reminiszcenciák
 az elmúlásról

(Radnótis változat)

Rontom-bontom medencecsontom.
Míg elköltöm a vacsorám,
félszáz év zúg, csorog le rám.

Indul, landol, és elbitangol.
Nem békít semmi meg, bután
állsz, szörnyû fordulók után.

Hol-nem-voltan - zsoltár a Holdban! -
zsugorodj, lélek, legalább
kabátod nem szakad tovább.

Farkas-mezsgyén sebtõl vérezvén
járkálj csak, púpos minden út.
Halálraítélt, ne hazudj.
 

(álom)

Kikövezve az erények útja,
mégis megköhögtet a motor.
Angyal, mozgó zûrzavarban futva
jön s a pusztulásból kikotor.

Felnõtt voltam, mondom undorodva,
mire rám lel a szorgos halál;
tajtékos pofám még azt morogja:
mögöttem már nem sokat talál.

Rõt sövényen túl, jaj, mi veszett el?
Zümmögõ méh, vagy méhed? Talány.
Hogyha fölébrednék - csak még
egyszer!
Jó lenne, ha rám kiáltanál.

ROZSNYAI ERVIN

Megváltó

Dr. Kenéz Ferenc tiszteletesnek

Egyszer eljön:
mint hegyek a hajnali szélben,
vállán hozza majd
az ébredõ napot,
s jóreggelttel köszön
mindannyiunkra.
De nem jön ám csak úgy,
amikor éppen kedve tartja,
nem jön, amíg nem szólítjuk
csillagremegtetõ szóval,
amíg körül nem ültetjük a földet
vasverte sebekkel,
dühökkel, iszonyatokkal,
gyermeksirató fájdalommal,
amíg el nem szánjuk magunkat,
hogy méricskélés nélkül követni fogjuk,
keresztre bár, vagy azon is túl,
s ha százszor megfeszítik,
föltámasztjuk szívünkben
százegyedszer is.