KOSZORÚ

Száz éve született Rideg Sándor (1903-1961), huszadik századi prózánk eredeti hangú, markáns alakja. Szocialista elkötelezettségû alkotó volt. Legjobb - s igen népszerû - regényeivel (Indul a Bakterház, Tûzpróba, Sámson, Kristóf rózsafái) és elbeszéléseivel a felszabadulás utáni korszak legkiválóbb írói közé emelkedett.
 

RIDEG SÁNDOR

A tükrös szívû huszár

E történet úgy keletkezett, hogy ránk szakadt a rossz idõjárás, és beszorultunk a házba. Nappal seprût kötöttünk a kamrában, este meg kukoricát morzsolgattunk. Azután, hogy jobban teljen az idõ, meghívtuk a közeli szomszédokat is.
    Ott volt többek között Szedmák a lányával, Kucur, a híres szakajtókötõ mester, akit a felesége iparosembernek szokott nevezni a piacon, a kanász fia, két szolgalegény meg én, aki szintén csak szolga vagyok. Három fehércseléd is megérkezett valahonnan, a Rozi asszonnyal. Szóval: morzsolgattuk a kukoricát egyre-másra, s ahogy ilyenkor szokás, mindenfélét összelefetyöltünk, fõképpen a Rozi asszony meg az én gazdám járatta rengeteget a száját. Eccer aztán, mikor fogytán volt közöttünk a szó, a Rozi asszony azt javasolta, hogy jó lenne, ha valaki mesét mondana közölünk, nehogy kipálljon a szánk a nagy hallgatásba.
    A kajla bajuszú Konc bácsi erre azt mondta, hogy õ tud egy-két mesét mondani, de csak a szerelemrõl, annál szebbet pedig hiába keresnének a világon.
    - Ne hitegessen kee - mondta a gazdám -, hanem halljuk azokat a szerelmi históriákat. Inkább addig kiteszem a bal képembül a bagót, mert ha szoknyárul hallok beszélni, mingyárt összefut a nyálka a szájamban.
    - Éppen arról van szó - beszélte Konc bácsi -, hogy minden bornyúszájú pofa a szoknya irányába pislog, legyen az koldus, király, szentéletû apostol vagy a falu bolondja, és hogy melyik szerelmesebb, csak sorshúzással lehetne eldönteni. Én azt vallom: nincs olyan virág, amelyik szebb lehet a szép leánynál, hogy a menyecs-kékrül ne is beszéljünk. Már régen törvényt köllött vóna hozni róla, hogy ha akad olyan csámpás csorvasz, aki nem illetõdik meg egy piros szoknyás fehérnép fehér lába szára látásától, azt hatóságilag le köll taglóztatni, mint a lépfenés lovat.
    - Nagyon okosan beszél kee - mondta a gazdám -, de már jó lenne, ha mondaná a mesét!
    A fehérnépek hangosan kacarásztak, a három legénynek meg úgy állt hatfelé a füle, mintha kincstári lovak lettek volna.
    - Igen régen esett meg ez a történet - beszélt Konc bácsi -, valamikor a vaskalapos ánti világban. Ebben az idõben az volt a szokás, hogy az elsõ pöndölben ugrasztották meg a vászoncselédet, ha észrevették, hogy szaporán pislog a tilos felé. Így vették elejét az erkölcsök elharapódzásának, mert nagyerkölcsû vászoncselédek minden idõben és mindenütt akadtak. A fõbaj pedig az volt, hogy teljes tizenöt évig kellett szolgálni a huszárnak, ha történetesen nem szökött meg, s nem akart beállni betyárnak. Az én tükrös szívû huszárom is annyi idõt szolgált, nem tudom, melyik ezrednél. Talán hallották is a hírét a vitéznek, aki nem volt más, mint a híres és nevezetes labancverõ Kuruc János huszárkáplár. Amikor a naccságos fejedelem, Rákóczi Ferenc urunk Vásárhelynél rohamra küldte ezredét, a tükrös szívû huszár vágtatott az élen széles kardjával, kiáltásától a labanc megdermedt, és úgy hullott elõtte, mint a polyva. Jó katona és csudaszép legény volt õkelme, s amellett olyan tréfás, hogy hét határra és negyven vármegyére szólt a híre. Ha õtet meglátta a fehérnép, amint a szakasza élén ellovagolt, úgy mozgott a szíve a pöndöle alatt, mint a motolla. Nem járt õ kornyicsolni a lányok ablaka alá, hogy gyere ki, rózsám, hanem a lányok jártak õhozzá. De azt a kaszárnyát, ahol a huszár lakott, nem is lehetett megközelíteni, anélkül hogy bogáncsba ne lépjen az ember, mert amennyi szép lány volt a környéken, mind ott taposták a gyepet a huszár ablaka alatt. Így aztán nagyon természetes, hogy csupa lucsok volt ott a közelben minden.
    - Hogy a mándoki nyavalya álljon bele - sóhajtott a Rozi asszony. A gazdám meg a szakajtókötõ iparosember tátott szájjal rötyögött, én meg a kanász fia az orrunkon prüszköltünk, mint a fias macska.
    - Eccer aztán a huszárnak letelt a gyöngyélete. A háborúnak vége lett. Nagybercsényi Miklós fõvezér hazaparancsolta a fegyveres népet, és a tükrös szívû huszár kapitánya megírta elbocsátó levelét, és kifizette a labancverõ, híres huszárnak a zsoldot, kereken hat egész rézpetákot, ami nem sok pénz lehetett, ha meggondoljuk, hogy két petákért adtak a piacon egy pipát és háromért egy fél zsák vereshagymát. A huszár fölmarkolta a pénzt, csákóját fejére illesztette, és az elbocsátó levelét is zsebébe tette, amit akkor obsitnak neveztek, azután hóna alá vette széles kardját, szalutált a kapitány elõtt, és teljes vitézi díszben elindult hazafelé: gyalogszerrel bár, de igen vidáman lépegetett. A bajusza úgy meredt fölfelé, csaknem megdöfte vele az eget, sarkantyúja nótára csörömpölt, a kardja hosszú szíjon csüngött utána. Így haladt a huszár számtalan falun keresztül, miközben se nem evett, se nem ivott, de még vászoncselédet se látott útjában. Amint a huszár tovább haladt, egyre többet kívánt, ami nem volt, de fõként vászoncseléd után vágyakozott, mert nagyon hozzá volt szokva a töltött káposztához. Így aztán nem csoda, hogy erõt vett rajta a búbánat. Utóbb csaknem összerogyott a vágyakozástól. A szája habos lett, mint a polyvás ökörnek, huszáros lõcslábát már csak húzta maga után, füle lekonyult a poros csákó alatt, híres szép bajusza a talpáig csüngött, de a beleszorult kutyavér még mindig fortélyra bizgatta.
    El is határozta, hogy nem bánja, ha minden pénze rámegy is, de kilakik valami jóval: eszik is, iszik is, és fehércselédet is kerít valahonnan, mert úgy érezte, hogy a vacsora dolgát sem halogathatja sokáig. Le is ült az útmenti árokpartra gondolkodni, közvetlenül egy kõszobor talpához, amit valami hóbortos emberrõl csinált a macskafaragó. Távolabb a réten fehérgulya kolompolt, és ezüstnyáj legelt, a topolyfákon madarak zengtek, kakukk kiáltozott, a kéken csillogó tó kiöntésében hosszú lábú gólyák békáztak, és a haris csicsogó nótája harsogott. Olyan szép volt a világ, mintha Pesten festették volna a képcsarnokban. A huszárt a vágyakozás kínozta, de annyira nem volt semmije sem, hogy azt sem tudta, mit kívánjon elõször. Kigombolta hát tûzvörös zubbonyát, és az inge mögül egy piros színû tükrös szívet húzott elõ, amit hosszú évek óta zsinórra akasztva hordott a nyakában. A formája szerint ugyanolyan húszkrajcáros tükrös szív volt ez is, amilyent a mézesbábosok készítenek mostanában is a szerelmesek számára. Ám ez a szív nem holmi vásári portéka volt csupán, aminek fakult festésével látszott. Ebben a szívben titkok, belehalt csókok és álmodott csodák laktak, a szív élt, melegített, és vidámságot sugárzott. Halovány arcú jobbágyleánytól kapta a huszár három évvel ezelõtt, amikor szabadságon járt a falujában, és szívet cseréltek A szíven melegséget árasztó sóhaj volt leírva, így: Legyen a tiéd a szívem.
    A huszár hosszan nézte a szívet, éhsége elmúlt, bánata elillant, és egy pillanat alatt szertelen jókedve támadt. Talán az útszéli bokorral is szóba állt volna. Amíg a huszár százfélét gondolt, arra hajtott egy szekeres, megrakodva dinnyével. A huszár megállította a kocsist, és rögtön magalkudott a legnagyobb dinnyére. Mondhatom: már ilyen dinnye sem terem mostanában, mert amikor a huszár megette a dinnye felét, a dinnye héját csupa jószívûségbõl a kõszobor kopasz fejére borította, hogy ne süssön szemibe a nap, és az ebugatta faragott kép félrõfnyire kiöltötte a nyelvét, úgy nyalogatta a homlokán végigcsurgó dinnyelevet. A huszár, hogy megette a dinnye egyik felét, a levit megitta, így aztán elmondhatta volna, hogy evett is, meg ivott is. A másik fél dinnyét meg a szoborra bízta. Azt mondja neki: szállj le onnan a magosból, ha szent vagy is! Ne szégyelld magad, amikor enni lehet. Lásd, én is ebsorson tengek, pedig vérem is folyt a hazáért.
    A huszár most már hátra sem nézett, hanem hegynek föl, völgynek lefelé ment a faluja irányában. Amint vidáman haladt az országúton, ki gyön vele szemben más mint egy jó levesfõzõ öregasszony, ahogy azt a huszár messzirõl elképzelte. Egy jó vacsorára rögtön akkora gusztusa támadt, mint egy óriási szalmakazal. Tréfás kedve pedig még ennél is nagyobbra növekedett. Alig került közelébe az asszony, mindjárt az elején olyan huszáros finomsággal beszélt hozzá, ahogyan csak Bercsényi Miklós világlátott huszárjai tudtak hozzáférkõzni az asszonynép miegymásához. Az öregasszony szólni sem tudott, annyira meglepõdött a huszár válogatottan szép szavain:
    - Ó, hogy a réztollú bagoly csípje meg kendet! - rikkantott a huszár. - Mekkora szerencse ért engem, hogy megpillanthattam a legszebb asszonyt, aki legszebb a szépek között, ahogy a csülkeit nézem. Mondja, rózsám, violám, kócos meszelõnyél, tavalyról maradt száraz paszulykaró, akinek a lába nyoma világ elejétõl kezdve rózsával, szegfûvel, tulipánnal meg mindenféle gezemicével van kirakva, hallja-e, kend, hogy mit beszélek, vagy már teljesen megsiketült? Ha pedig hallja, feleljen nekem, hogy látta-e valaha a király levelit?!
    - Honnan láttam volna én a király levelit - felelte a vénség -, nem levelezek én a királlyal!
    - Hát ha nem látta - szólt a huszár -, most megmutatom, de nehogy futásnak eredjen, mert rögtön fölnyársalom a bajuszom hegyére!
    A huszár pillanatok alatt tûhegyesre pödörte bajuszát, amitõl úgy megszépült: aki nem látta, el se hinné, azután elõhúzta zsebébõl az obsitot, és azt mondta:
    - Hát szépséges violám, csontra hízott mátkám, nem tehetek mást, engedelmeskedek a királynak. Ebben a levélben azt írja õfelsége, hogy köteles vagyok a legelsõ fehérnépet, akivel utamban találkozom, megölelni, megcsókolni, és a legrövidebb úton feleségül venni. Különösen, ha az illetõ egyén nekem is tetszik. Márpedig kegyelmed nekem kiváltképpen tetszik, mert olyan szép, mócsingos tokája van. Azután, hogy a király is így akarja, mindjárt meg is esküdöl kelmeddel itt a nyárfa alatt. Érti-e, hogy mirõl van szó, vagy kardot húzzak?!
    A mámi, úgy látszik értette a dolgot, mert nagy nehezen egy szóra ráállt.
    - Ha a király is úgy akarja - mondta -, megesküdhetünk, húsz éve úgyis özvegy vagyok.
    A huszár széjjelterítette az obsitot, és azt mondta: - Ne hamarkodjuk el a dolgot, violám. Nézzük meg elõbb a király levelit, mert ebben a levélben nagy dolgok vannak. Ehün, ni, itt van mindjárt az utolsó sorban, aszongya: eská... eská... eská... Ez persze taljánul van mondva, ehhöz kelmed egy kukkot se ért. Ez azt jelenti magyarul, hogy az olyan özvegyasszony, aki nem tud szivásgombócot fõzni a vitéznek, akassza karóra a pöndölit, rá se nézzen a katonára, pláne ha ilyen magamfajta, fájin Bercsényi-huszárról van szó.
    - Tudd meg, szép vitéz - mondta a vénség -, nyolc láda ezüst- és aranypénzem van drágaságaimmal együtt, meg sem bírnád emelni, olyan nehéz, pulykát is süthetek, halat is fõzhetek, aszúbort is ihatsz asztalomnál, ha nekem adod széles jókedvedet, kávé után szivarral füstölhetsz, mert feles kukásaim vannak.
    - Hej, haj a Pilátusát! - rikkantott a huszár. - Mekkora ternót csináltam én! Milyen kár, hogy nem láthatja ezt kapitányom! Mondja, szép anyám, csakugyan tudna pulykát sütni ebédre?
    - A pulykát már sütik a konyhámon - felelt a vénség. - Ez a kilenc falu környös-körül mind az enyém, és mind a tiéd lehet, ha kedvem keresed. Mit adsz nekem, ha mindenem neked adom?
    - Én szegény vagyok - mondta a huszár -, a háborúban verekedni tanultam, akit én nyakon tenyerelek, az háromszor is leírja orrával ángya nevét a porba, mielõtt egyszer föltápászkodna, ebbõl csak nem kíván kelmed, mert más vagyonom nincs.
    - Az is jó lesz - mondta a vénség. - Van itt a a faluban háromszáz jobbágyom, minden vasárnap este citera szóra táncolnak a pajtában, és nem tudok aludni a dalolásuktól, te majd végigversz rajtuk, ha te leszel az úr. Én csak kínozni tudom õket, pedig a gazdagok kincsesládái ott telnek meg igazán, ahol hangosan sír a nép...
    A huszár nem értette meg teljesen az asszony gonosz szavait, de a vagyon fölemlítése elvette bátorságát és jókedvét. A fehér gulya, a ménes és az ezüstnyáj, amit útközben látott, mind ezé az asszonyé volt, aki hozzá beszél:
    - Apádra is emlékszem, Verbõczi jobbágya volt. A falu, amelyiknek a tornya idelátszik, a te falud. Ott voltál félárva gyerek. Ott él kegyelem kenyéren az édesanyád. Halódik a szegénységtõl. Ne hagyd sorsára amíg tenni tudsz érte.
    Ezeknél a szavaknál kihullott a huszár szemébõl a könny. Úgy tekintet a vénségre, mint jótevõjére. És csakugyan nem volt veszendõ anyján kívül senkije és semmije, csak néhány melegítõ emlék szíve táján, ami most fájt.
    Az asszony megfogta a gond súlya alatt tátongó huszár mentéjét, és a közelben elterülõ réten át a kastélyáig vezette, amelynek közelében számtalan ember szorgoskodott. Egyik helyen óriási asztag búzát nyomtattak habzó lovakkal, máshol ezernyi marhát tereltek a gulyások, a nagyház udvarán fõtt húsdarabok mellett kövér kutyák hevertek, a konyha felõl pecsenye illat szállt. Az udvarról a házba mentek, amelynek belseje pompától és drága dolgoktól fénylett.
    - Amit láttál távol és közel mind az enyém - beszélt az asszony -, kilenc falu határával együtt. Legyen minden a tied, de te is adjál nekem valamit. A kertben virágok nyílnak a forrón tûzõ napon, és én fázom. Örülni szeretnék veled. Add nekem a szívedet!...
    A huszár kigombolta tûzvörös zubbonyát, és az inge mögül elõhúzta a fakult festésû tükrös szívet, amelyet zsinórra akasztva viselt a nyakában. A huszár még kezében tartotta egy darabig a szokatlan színre sápadt tükrös szívet, még visszavehette volna, de így vélte négylovas hintóra ültetni szegény édesanyját, és azt hitte, hogy egyszer valamikor még boldog lehet. Az asszony kinyújtotta fonnyadt kezét, s elvette a tükrös szívet, amely meleg volt, mint az igazi szívek. A tükör most a vénség megszépült arcát mutatta, és fölmelegítette elszikadt vérét.
    A huszár úgy érezte, mikor odaadta a szívet, mintha kiszakított volna a keblébõl valamit. Hiába gombolta össze zubbonyát, fázott, mint a hideglelõs, de katona volt, és soha nem tudott megrémülni, ezért azt hitte, hogy kitört rajta a mocsártáji lázbetegség. Átment a ház török díszítésû szobájába, és az ajtónállótól bort követelt. Kukták rohantak elõ, és poharába öntötték a párolgó aszút. Ám a tükrös szív helyét ez sem tudta fölmelegíteni. A szív helyén jéghideg verem nyílt, s elárasztotta hûvösségével minden tagját.
    A huszárnak annyi ereje sem maradt, hogy ágyára dõlhetett volna. Szolgák emelték fel a haldokló huszárt, és kivitték a forrón tûzõ napra a kert virágágyai közé.
    A vénség látta a huszár nehéz betegségét, és hogy meggyógyítsa, elõhozatta kin-csesládáit, amikben garmadával állt a drágaság. Minden kincsét a huszár elé tette.
    - Vedd le rólam a rontást - könyörgött a huszár -, add vissza a tükrös szívemet. Szent esküvésem van rá, meghalok, ha nem adod vissza alkonyatig! Add vissza a tükrös szívemet!...
    - A szívet nem adom vissza - mondta az asszony -, mert odaadod egy fiatalabb asszonynak. Majd holnap szólok a mézesbábosnak, és csinál neked egy másik szívet, amelyben valódi gyémántok fénylenek. Most örülj, hogy gazdag vagy, és akkor meggyógyulsz. Engem is az öröm gyógyított meg.
    A huszár föl akart emelkedni, hogy erõszakkal visszaveszi a szívet, és a kardjához nyúlt, de a keze már görcsbe merevedett, és nem volt ereje, hogy megérintse kardja markolatát.
    Amikor az alkonyati nap borszínû pirossága ráhullott a kertre, a huszár már halott volt. A ház asszonya nem merte megnézni a halott huszárt, ahelyett leakasztotta nyakából a tükrös szívet és vizsgálni próbálta. A szív földre hullott kezébõl, és ezernyi darabra törött. Az asszony nem gondolt vele tovább, hanem átment egy másik szobába.
    A jobbágyok, mint ismeretlen szegény vándort, a füzes patak partjára temették a halott huszárt. A sírja fölött sohasem nyílt kerti virág. De azóta éjszakánként, amikor kettõs udvara van a holdnak, fehér kócsag száll a huszár sírjára, s a patak felõl hangos zokogás hallatszik: úgy tudják, a halott huszár lelke sír a füzesben, siratja a kedvese sárba ejtett szívét, az egyetlent, az igazit és...
    Egyszer valamikor, tavasz idején magam is jártam a síró patak partján éjszaka, és hallottam a halott huszár rémítõ zokogását, ezért azt ajánlom minden ifjú legénynek és lánynak, hogy sose feledje el szívbéli kedvesét, s ha van szíve, ne adja oda mások gazdagságáért.
 

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Emléktábla-avató*

Illyés Gyula Beatrice apródjai címû emlékezõ vallomásában olvashatjuk: "...honos lettem ebben a másik negyedben, amelyet országhatárok élességével fog össze a Lehel piac és a Rákospatak közt a Duna, és az itt is annyiszor emlegetett vasútvonal. Angyalföld! [...] Az ember idõsödve fedezi föl, hajdani élményeit elevenítgetve, hogy hány szülõföldje is lapul a szívében."
    A kamasz Illyés itt tehát hazatalált. Pontosabban: csöbörbõl vödörbe esett. A puszták népe közül a sikátorok és nyomortelepek népe közé. A zsellérek, az agrárproletárok közül a peremvárosi proletárok világába. Nem menekülhetett. Ahogy írta híres versében, amelyben a luxushajó fedélzetérõl lepillant a gépházba, és a vörösen, izzadtan futkosó fûtõk látványa végérvényesen egyértelmûvé teszi a hovatartozását. "Nem feledhetsz, nem menekülhetsz, bárhová kerülj!" - kiáltja az élmény. És õ nem is akart menekülni, bárhová került. Párizsba, Tihanyba, Budán az elõkelõ Józsefhegyi útra - a szíve és a lelkiismerete a puszták népének és Angyalföld szegényeinek elkötelezettjévé parancsolta. Õ maga is büszkén vallotta, hogy õ poète engagé. Elkötelezett költõ. Mint minden nagyja a magyar lírának, õ is a sokaság oldalán volt mindig is található. Hangsúlyozom: elkötelezett volt - és nem lekötelezett. Az igekötõk különbsége itt döntõ fontosságú.
    Én nem vagyok méltó, hogy megítéljem, méltassam õt. Legpontosabban õ méltatta saját magát. A következõket Victor Hugóról írta ugyan az egyik tanulmányában, de ennek mondatai egyperegyben érvényesek rá is, saját magára is:
    "Az igazán nagy költõ arról ismerszik, hogy elõbb-utóbb történelmi alak is lesz. Nemcsak verseivel hat, hanem életével is. Hat még azokra is, akik verset sohasem olvasnak. A Kisfaludyak nem jelentenek többet, mint rímeik, de egy Petõfi több, mint versei összessége. Az ilyen költõk lesznek az emberiség tanítói. Az ilyeneket érezzük személyes ismerõsünknek. Az ilyen történelmi helyért külön is meg kell harcolni, ellenállást kell legyõzni. De az a költõ, aki a legjobb meggyõzõdésével az emberiség ügyéért küzdött, az megnyeri ezt a második, ezt a sírontúli csatáját is."
    Illyés megnyerte, mert tudván tudta, hogy nálunk a költõ nemcsak versíró embert jelent. Összetettebb a fogalom, mivel a líra sem csupán az irodalom egyik mûfaja volt nálunk, hanem a küzdõtér egy darabja is egyben. Így aztán a költõnek nemcsak a rímfaragás volt itt a dolga, hanem az is, hogy emberségbõl példát adjon. Ebben az országban így intézkedett a történelem. S Illyés nagyságát az is mutatja, hogy volt bátorsága engedelmeskedni a történelem rendelésének.
    Az elsõ irodalmi kitûntetést én tõle kaptam. Nem medált, nem oklevelet, hanem két kurta mondatot. Valamikor hatvanban-hatvanegyben történt. Az irodalomban jelen voltam már kicsit, de az irodalmi életben még nem. Oda Tolnai Gábor tessékelt be, aki tanárom volt a bölcsészkaron - s egyben a Kortárs fõszerkesztõje is. Akkoriban a folyóiratban publikáló írók rendszeresen összejöttek a Palace-szálló éttermében. Egy ilyen összejövetelre vitt el Tolnai Gábor. Hosszú asztalnál ült a "tananyag": Veres Péter, Tersánszky Józsi Jenõ, Benjámin László, Illyés Gyula - és még sokan mások. Izgatott elragadtatásomban mukkani sem tudtam.
    Tolnai bemutatott a társaságnak:
    - Baranyi Ferenc. Huszonhárom éves egyetemista. Néhány versét már olvashattátok lapunkban.
    Illyés felállt a székérõl, áthajolt az asztalon s szinte megölelt:
    - Hát te vagy az? Engedd, hogy megszorítsam a kezedet. Ez a két mondat nagyobb elismerés volt nekem, mint a szép számú hazai és külhoni irodalmi díj, amelyeket késõbb kaptam.
    Aztán én is a magam útját jártam - s ez nem mindig egyezett az Illyés által kijelölt iránnyal. Ám az a tisztelet és szeretet, ami akkor ébredt bennem iránta, máig sem csorbult bennem.
    Halála után nem sokkal nemzetközi költõ találkozón vettem részt Strugában. Az egyik híres francia költõ - Jacques Gaucheron, közös ismerõsünk - kicsit gunyoros hangon kérdezte meg tõlem:
    - És most, hogy Illyés meghalt, ki a MAGYAR KÖLTÕ? Qui  est LE POÈTE HONGROIS? Mert nálatok a költészetben királyság van. Mindig trónra kell emelni valakit.
    Talán igaza volt. De Illyést a tartása és a mûvei együttesen emelték trónra, nem pedig tradícióvá merevült beidegzõdések.
    Végül hadd zárjam egy viszonylag friss versemmel, amelyet az õ egyik verséhez kapcsolódva írtam, 2002 februárjában.

---

* Elhangzott 2002. december 19-én, a budapesti Lehel utca és Hun utca sarkán, a XIII. kerületben.
 
 

Mai költõk egymás közt

"Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba."
(Illyés: Költök egymás közt)

Aki a versírást ma hagyja abba:
elfogadja, hogy az embereknek
nincsen szükségük arcra.

Az érzelmek, a nemes indulatok karbantartását
s az össznépi igazságérzet ébrentartását
hagyja abba,
nemcsak az igazmondást.

Lemond arról, hogy az oldalirányú sandaság,
a  felfelé nyaldokló szolgálatkészség
és a lefelé taposó, kíméletlen gõg
mindig kínosan kifehérített kesztyûinek
mindenkori felvevõje legyen.

Nem kíván többé
ünneprontó lenni
a görögtûzes csinnadrattákon,
de falra vetülõ írás sem
Balthazár lakomáján.

Még arra sem vállalkozik,
hogy legalább ecet legyen
a medvebõrõs torok
kupákba elsietve kitöltött borában.

Legelõször neki szûnik meg az arca.

Aki a versírást ma hagyja abba:
az elfogadhatatlant
elfogadja.
 

MÉRLEG

KÖPECZI BÉLA

II. Rákóczi Ferenc mint
a magyar felvilágosodás elõfutára

II. Rákóczi Ferenc sokféleképpen szerepel a magyar történelemben: mint politikus, mint hadvezér, mint diplomata, de talán mi állítjuk elõször, hogy õ volt a magyar felvilágosodás elõfutára. Állításunkat adatokkal támaszthatjuk alá, hiszen mind a szabadságharc alatti tevékenysége, mind elméleti írásai errõl tanúskodnak.

A felkészülés

A Döntés elõtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja címû könyvemben részletesen felsoroltam a fejedelem fiatalkorának olvasmányait, és azokat a következtetéseket, amelyeket ezekbõl levon. Azt állapíthatjuk meg, hogy világnézetét kezdetben az ortodox katolicizmus, majd a világi vallásosság, végül pedig a janzenizmus jellemzi. A neuhausi gimnáziumban a Mária-kultusz híve, és arra készül, hogy jezsuita lesz.
    Amikor nõvére, Julianna a császár engedélyével Bécsbe hívja, felhagy ezzel a meggyõzõdésével, és a világi vallásosságot követi. Ez azt jelenti, hogy maga is elfogadja a bécsi körök pietas austriaca értelmezését, az osztrák "devotiót", és igyekszik alkalmazkodni a világi szokásokhoz. Itt olvassa el a neosztoikus gondolkodókat, és egyik legkedvesebb könyve Fénelon Telemachos kalandjai címû munkája lesz. A bécsújhelyi börtönben is ezt olvassa, és le akarja fordíttatni latinra a Nemesi Társaság tagjainak. A francia püspök az antikvitás szellemét idézve semleges vallásosságot hirdet, s ez megfelel Rákóczi türelmi politikájának és azoknak az elképzeléseknek, amelyeket a különbözõ felekezetû ifjak képviselnek. Mindaddig, amíg 1715-ban be nem vonul a grosbois-i kamalduli kolostorba, Rákóczit ez a világi vallásosság jellemzi.
    Ekkor fordul tudatosan a janzenizmushoz és ekkor fogadja el legfontosabb tételeit, amelyek egy része egyezik a kálvinizmuséval. Ezekrõl Törökországban ír, de katolikus cenzorai elképzeléseit eretnekségnek tartják, bár õ végig bizonygatja, hogy ortodox katolikus.
    Vallásosságának ez a változása együtt jár politikai nézeteinek alakulásával. Kezdetben édesanyjával, a Munkács várát védõ Zrínyi Ilonával ért egyet, késõbb császárpárti lesz, majd a hegyaljai felkelés után (1697) megismeri a magyar valóságot és vezeti a magyar elégedetlenek táborát.
    A spanyol örökösödési háború (1700) arra indítja, hogy XIV. Lajoshoz forduljon segítségért. Amikor ez kitudódik, letartóztatják (1701) és attól tarthat, hogy ugyanolyan sors éri, mint Zrínyi Pétert és a császár elleni összeesküvés többi tagját: kivégzés. Sikeres szökése után Lengyelországba megy, ahol támogatják a francia párti lengyel fõurak és a francia diplomácia. A jobbágyok és a kisnemesek javaslatára jön Magyarországra (1703), s szervezi meg a felkelést.
    Külön érdekes felfigyelni arra, hogy az abszolút monarcha, XIV. Lajos milyen álláspontot foglal el a nemesi köztársaság érdekében fellépõ Rákóczi és társai ügyében. A francia diplomáciai iratok tanúskodnak arról, hogy a király elfogadta a nemesi köztársaság alapelveit, a szabad királyválasztást, az Aranybulla ellenállási záradékát, Erdély önállóságát - tehát mindazokat a hagyományos jogokat, amelyek a magyar királyságot és az önálló Erdélyt megillették. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy XIV. Lajos 1708-ban és 1709-ben kész volt szerzõdést kötni Rákóczival és a magyarországi rendekkel, és külön is az erdélyi fejedelemmel, támogatását ígérve és bíztatva, hogy a felek engedelme nélkül nem köthetnek szerzõdést, hogy Magyarország és Erdély visszakapja a régebbi várakat, s hogy nem szól bele a magyar alkotmányba. A szerzõdések aláírására nem került sor a magyar veszteségek és Franciaország rossz katonai és gazdasági helyzete miatt. Ez ugyanakkor bizonyíték arra is, hogy a magyar szabadságharc nemcsak "diverzió" volt, hanem fontos eszköze XIV. Lajos keleti politikájának.
    Rákóczi felkészült fejedelmi feladatára: megismerte - fõleg francia forrásokból - az egyes európai országok helyzetét, foglalkozott berendezkedésükkel és tájékozódott történelmükrõl. Ezeket az ismereteket hasonlította össze a magyar valósággal, amely elszomorította. Felkelésének a célja az volt, hogy létrehozzon egy olyan szövetséget, amely nemcsak a magyarokat foglalja magában, hanem a korabeli nemzetiségeket is. A felkelés vezetõi ugyan arisztokraták és nemesek voltak, de a hadseregében részt vettek jobbágyok, akiket a fejedelem "hajdú-szabadsággal" tüntetett ki. A nemesség és a jobbágyság között az ellentét végig fennmaradt, de Rákóczi humanista eszméihez és meggyõzõdéséhez híven igyekezett segíteni a jobbágyok sorsán. Ami a nemzetiségeket illeti, a szlovák és a román jobbágyok csatlakoztak a kuruc hadsereghez, az értelmiségiek pedig sokszor vallási felfogásukból kiindulva segítették Rákóczit és diplomáciáját.
    A nemzetiségeknek ez volt az utolsó részvételük a magyar felkelésekben, amikor jobbágyok és értelmiségiek egyaránt egyetértettek az általános célkitûzésekkel. Az értelmiségiek nyilvánosan is képviselték a Hungária-gondolatot, tehát a régi nagy Magyarország részeinek ismerték el magukat. A 18. század végén ez a helyzet azután megváltozik: a nemzetiségek szembekerülnek a magyar reformgondolkodással.

A vallási politika

Amikor Rákóczi feleségül vette a Hessen-Rheisfelsi Sarolta-Amália hercegnõt, és megismerte családját, felfigyelt a família egyik jeles képviselõjére, Hesseni Ernõre, aki áttért a lutheránus hitrõl a katolikusra, és részt vett azokban a vitákban, amelyek egy egységes keresztény egyházat szerettek volna kialakítani. A Döntés elõtt címû könyvemben részletesen elemeztem azokat az olvasmányokat, amelyek Rákóczi kezében voltak és ezt az egyeztetést szolgálták. Ez a felfogás megerõsítette benne a vallási türelem gondolatát, amelyhez a magyarországi körülmények hozzásegítették.
    Vallomásaiban a fejedelem megemlékezik arról, hogy 1700 elõtt baráti körben gyakran esett szó a magyarországi egyházak közötti kapcsolatokról. A katolikus egyház itt a Habsburgok segítségével, s nem utolsósorban Pázmány Péter térítõi tevékenysége következtében, változtatott a korábbi helyzeten és a protestantizmus mindinkább háttérbe szorult. A reformátusokat az erdélyi fejedelemség támogatta, amely a 17. század békéiben rendre azt követelte, hogy a Habsburg-ház biztosítsa a református és a lutheránus vallás szabad gyakorlását. Az újabb és újabb felkelések nemcsak alkotmányjogi vagy szociális okokból robbantak ki, hanem vallási kérdések miatt is.
    Mindez arrról tanúskodott, hogy az országban vallási sokféleség van. Rákóczi felfigyelt minderre és a szabadságharc kitörése után érvényesíteni akarta a vallási türelmet. Változásra 1705-ben, a szécsényi országgyûlésen került sor. Rákóczi a különbözõ felekezetek képviselõinek meghallgatása után eldöntötte, hogy hol melyikhez tartozzanak a templomok és az iskolák. Néhol azt is, hogy hol kell neki vagy egy-egy városnak új templomokat építenie. A fejedelem tanúbizonysága szerint a katolikusok is egyetértettek ezzel a változással.
    A külföldi jezsuitákat a szécsényi diéta kiûzette az országból, arra való hivatkozással, hogy nem alakítottak külön magyarországi tartományt, és nem esküdtek fel a konföderációra, azaz a felkelt magyarok szövetségére. Néhány felvidéki megye kifogásolta a jezsuiták kiûzését és a fejedelemhez fordult. A választ a református Ráday Pál fogalmazta meg, akinek Responsióját Rákóczi is jóváhagyta. A szerzõ abból indul ki, hogy a jezsuiták a Habsburg-házat támogatták és szembefordultak a többi felekezettel. Az iskolákban a romlott latint tanították. Az általuk terjesztett mûveltség szûkkörû volt, a skolasztikát és ezen belül a probabilitás tételét hirdették. Felsorolja azokat a sérelmeket is, amelyeket a jezsuiták Rákóczival és családjával szemben elkövettek. E válaszban vannak ugyan tévedések, de jelentõségét kiemeli, hogy II. József idején újból kiadták. Nem kétséges, hogy a Responsio a szabadságharc idején született: erre bizonyíték, hogy 1706 elején Cserei Mihály Históriájában is megemlékezik róla.
    Mi volt tehát a fejedelem álláspontja a vallási viták kérdésében? Az Emlékiratok bevezetõjében ezt írja: "Reméltem, hogy az idõk folyamán helyreállítom a lelkek egységét, s így szelíd és békés utakon visszavezethetem az elkülönült vallásokat az igazi katolikus egységbe." Csakhogy a katolikus egyház a Habsburg-támogatással nem a "szelíd" és "békés" utakon akart ide eljutni. Folytatta a protestánsüldözést, és a rutének és a románok körében létrehozta, a pápai fennhatóság elismerésével, a görög-katolikus egyházat. Új ellenreformációra került sor.

Az iskolapolitika

A vallási türelem érvényesítése magával hozta nemcsak a templomok, hanem az iskolák visszaadását is. Emlékirataiban a fejedelem azt írja, hogy a magyarokat sokan esküszegéssel, durvasággal, barbársággal, primitív erkölcsökkel, dorbézolással, lustasággal és kapzsisággal vádolják. E vádakkal szembefordulva állítja a következõket: "Mert melyik ausztriai király alapított kollégiumokat, ahol az ifjúságba csiszoltabb erkölcsöket oltottak volna? Melyik állított akadémiákat, ahol a nemzet a tudományban és a szépmûvészetben mûvelhette volna magát? Melyik használta fel ezt az ifjúságot az udvar vagy a háború feladataira, hogy visszatartsa a dorbézolástól? Melyik vezette be a nép közé az ipart és a kereskedelmet, hogy eltérítse a lustaságtól?" Tehát a Habsburg-királyok mindezt nem tették, õ maga igyekszik ezen változtatni.
    1705-ben elrendeli, hogy az iskolákban "szabadon" lehet tanítani, megtiltja azok elfoglalását, megvédi a jezsuita oktatást. Szécsényben nemcsak a templomokat adják vissza, hanem az iskolákat is, és az ediktum II. rész 3. cikkelyében megtiltja "az oskolák háborgatását".
    Mindezek értelmében közép- és felsõfokon Nagyszombaton és Kassán folytatódik a jezsuita oktatás. Sárospatakon a református kollégium diákjai már 1703 végén visszajönnek. Debrecenben a kollégium tovább mûködik. Tige császári tábornok feldúlja a nagyenyedi kollégiumot, Rákóczi áthelyezteti Máramarosszigetre. Újjáépítését segíti Anglia és Hollandia is. A rozsnyói és az eperjesi lutheránus kollégiumok maguk is folytatják munkájukat, és ez utóbbit XII. Károly, svéd király is támogatja.
    A fejedelem jó kapcsolatokat tart fenn Sárospatakon a matematikus Simándi Istvánnal, Rozsnyón felfigyel Messovits Mihály és Eperjesen Rezik János tevékenységére. Elõmozdítja a külföldi peregrinációt a porosz és holland egyetemekre, és maga is küld három hallgatót Rómába.
    Támogatja a kiadói tevékenységet, többek között Pápai Páriz Ferenc latin-magyar és magyar-latin szótárának kiadását, a Forgách által kiadatott Zrínyi Török áfiumát, az elsõ magyar újság, a Mercurius Veridicus megjelenését és a manifesztumok és rendeletek közlését, még ha idõnként alkalmaztatja is a cenzúrát.
    Külön is kell szólnunk a Nemesi Társaságról, amelynek feladata a hadiszolgálatra való képzés. 1707-ben a marosvásárhelyi országgyûlés után Kolozsvárt hozza létre ezt a Társaságot magyarországi és erdélyi fiatalokból. Elnöke õ lesz, Ráday Pál a coadjutora. Ruhát, felszerelést, pénzt utal ki számukra, még 1711 elején is, és sokan követik õt a bujdosásba. Amikor már lehetetlenné válik helyzetük, Vay Ádámot bízza meg, hogy bocsássa õket haza, amit azok nagy szomorúsággal fogadnak. Ennek a Társaságnak tagja, többek között, Mikes Kelemen, a Törökországi levelek szerzõje, örök dicsõséget szerezve a fejedelemnek és önmagának.

A politika és a morál

Rákóczi 1722-ben Rodostóban írja meg franciául a Gondolatok a keresztény ember polgári életérõl és udvariassági alapelveirõl s 1722 és 1723 között latinul és franciául az Értekezés a hatalomról címû munkáját. Az elsõhöz különbözõ kézikönyveket olvas el, és ezek és saját tapasztalatai alapján fogalmazza meg fiainak szóló intelmeit. Ennél fontosabb a második munka, amelyben fõ forrása a Biblia, Augustinus mûve, a De civitate Dei és Aquinói Tamás Summája.
    Fõ vitapartre Bossuet Politique tirée de l'Ecriture Sainte címû munkája. Rákóczi az Értekezésben abból indul ki, hogy Isten az embert saját képére teremtette, de a bûnbeesés miatt megfosztotta õt jó tulajdonságaitól. Lehetõséget adott viszont arra, hogy a józan ésszel rendezze életét a hatalomvággyal szemben. Isten ugyanis szövetséget kötött a néppel, és törvényeket fogadtatott el vele, így az uralkodásra vonatkozóan is. A nép, Rákóczi szerint, "az emberek társadalma", tehát az egész közösség.
    Bossuet az abszolút monarchiát tartja a legfõbb államformának, ahol a király ítélete ellen nem lehet fellebbezni. Rákóczi ezt ugyan nem ellenzi, de szerinte a köztársaság kedvezõbb államforma, mert a néppel kötött társadalmi szerzõdésre épít. Ezt a tételt Aquinói Szent Tamástól vezeti le, és ezzel a nemesi köztársaság alapel-vét fogadja el.
    A legtöbb vitát Bossuet-vel az ellenállási jog váltja ki. Rákóczi a Szentírás alapján állítja, hogyha a hatalom megsérti a törvényeket, jogos a vele szembeni felkelés. Ezt bizonyítja Mózes, aki a Fáraónak ellenállt, a Makkabeusok, akik felkeltek Antiochos szír király ellen, vagy a zsidók, akik szembeszálltak a rómaiakkal. Bossuet ezt csak abban az esetben fogadja el, ha a hatalom Isten ellen lép fel, egyébként ellenzi. Véleménye szerint: "Egyetlen magánszemély vagy alattvaló, következésképpen, a nép egyetlen része sem rendelkezik a védekezés jogával a törvényes hatalommal szemben."
    Amikor a fejedelem a keresztény uralkodókról szól, azt állítja, hogy õket a következõ magatartás jellemzi: "Egy keresztény király olyan ember, akit a nép szabad beleegyezése fogadott el, vagy az isteni akarat ismert el (ez Bossuetnek tett engedmény! - K.B.) elsõnek vagy fejedelemnek, atyának, testvérnek, és akit az Isten rendeltetése alapján felszentelnek." Õ maga a francia diplomatákhoz írott leveleiben magát a "haza atyjának", "pater patriae"-nek nevezi. Ilyennek ismeri el Szent István Intelmeit, és az Aranybulla ellenállási záradékát. Így lesz Rákóczi az abszolút monarchiával szemben a nemesi köztársaság képviselõje.
    Mikes Törökországi leveleinek megjelenése után a magyar reformkor felfedezi Rákóczit mint a függetlenség harcosát. Petõfi Sándor írja: "Hazám szentje, szabadság vezére." Késõbb Ady Endre az õ nevéhez fûzi a szociális igazságot.
    Mi is úgy véljük, hogy Rákóczi neve a függetlenségi harcokhoz és a nemzeti öszszefogáshoz kapcsolódik. De szükségesnek tartjuk ezt kiegészíteni: õ volt a magyar felvilágosodás egyik elõfutára.
 

KILÁTÓ

KÖRÖSI ZSUZSA

Miénk a választás*

Újfajta fogyasztási törekvések Franciaországban

Ez a dokumentumfilm a fogyasztás alaptevékenységeirõl szól. Az étkezésrõl, az öltözködésrõl, az utazásról, a bankéletrõl. Pontosabban arról, hogy ezeken a területeken milyen elkötelezett, etikus, felelõs fogyasztási lehetõségek és akciók léteznek ma Franciaországban olyan fogyasztók számára, akik kritikusan szemlélik a globalizáció káros hatásait. Nem sajátosan francia jelenség ez, noha a film francia példákkal szolgál és a francia közönségnek készült. A filmben szereplõ fogyasztási törekvések Angliában, Svájcban, Hollandiában és az Egyesült Államokban több területen terjedtek el, mint Franciaországban.
    Magyarországon ezek a fogyasztási lehetõségek ma még nem léteznek. A globalizáció környezetromboló és a társadalmi szolidaritást felszámoló hatásaival szembeni közvélemény is csak ébredezõben van.  Így ezekben a dokumentumfilmbõl kiválasztott interjúrészletekben található információk egyelõre puszta kuriózumnak vagy utópiának tûnhetnek a magyar olvasó szemében. Nem is olyan régen annak tûntek Franciaországban is. De reméljük, nemcsak a zenei, mûvészeti és neoliberális ideológiai divatok terjednek szédítõ sebességgel, hanem a társadalomépítõ gondolatok is.

---

*Körösi Zsuzsa azonos címû dokumentumfilmjét nemrég mutatták be Párizsban. A filmbõl kiválasztott interjúrészleteket maga a rendezõ fordította magyarra, lapunk részére.
 

A betevõ falat
(Egyenjogú kereskedelem)

    A Világ Termelõi (Artisans du Monde) az egyenlõség elvén alapuló kereskedelem egyik úttörõ szervezete Franciaországban.
    Megalakulásukkal egy idõben létrehozták a Solidarmonde nevû felvásárló központot, amely ma az Európai Fair Trade Association hálózat része. Minden forgalmazott terméken rövid magyarázat olvasható az egyenjogú kereskedelemrõl:
    "Az Európai Fair Trade Association felvásárló hálózat és Solidarmonde a nemzetközi kereskedelem  igazságos alapokra helyezésén, a harmadik világ termelõivel való kereskedelemben megvalósuló szolidaritás megalapozásán dolgozik, mert a szegény országok termelõinek nem segélyprogramokra, hanem a termékeik valóságos árának megfizetésére van szükségük."

K. Zs. : Mondana néhány szót A Világ Termelõi történetérõl ?
    Anne-Françoise Taisne, A Világ Termelõi egyesületek országos federációjának elnöke: A Világ Termelõi egyik párizsi üzletében vagyunk. Ez az 1974-ben megalakult egyesület egy igen egyszerû gondolat alapján szervezõdött meg. A gondolat a következõ: a harmadik világ országait nem az anyagi segítség, nem a gazdag országok alamizsnája fogja kihúzni a szegénységbõl, hanem az egyenjogúság alapján mûködõ kereskedelem, amely lehetõvé teszi hogy a termelõk tisztességesen megéljenek a munkájukból.
    K. Zs.: Konkrétan mi az önök tevékenysége?
    A-F. T.: A Világ Termelõi ma országos federáció, 112 egyesületbõl áll. 44 ázsiai, afrikai és dél-amerikai ország mintegy 100 termelõi csoportosulásával vagyunk kapcsolatban. Solidarmonde nevû felvásárló központunk importálja a termékeiket, és mi szervezzük meg e termékek eladását. Kezdetben kevés termelõi csoporttal dolgoztunk, ma azonban az élelmiszerekbõl mintegy százféle terméket talál a vásárló a boltjainkban. 20%-os haszonkulccsal forgalmazzuk e termékeket, ami lehetõvé teszi a boltok bérleti díjának a kifizetését és néhány nagyobb boltban egy fizetett üzletvezetõ alkalmazását. (A többi kisebb üzletet egyesületünk önkéntes tagjai tartják fenn.)
    K. Zs. : Hogy állapítják meg a termékek felvásárlói árát?
    Malika Kessus, a Párizs X. kerületében lévõ üzlet vezetõje: A termelõkkel partnerkapcsolatban áll az egyesület felvásárló központja, a Solidarmonde; a termékek vásárlási árát partnereinkkel együtt, közös megállapodás alapján állapítjuk meg. A felvásárlói ár megállapításánál több elemet veszünk figyelembe: a nyersanyag árát, a termelõ által rögzített munkaerõ és a munkaidõ árát, és ami a legfontosabb, egy közösségi projekt költségeit. Ez utóbbira néhány példát mondanék, egy kút, iskola, orvosi rendelõ felállítása, szakmai képzés megszervezése a felnõttek számára. Ismétlem, az egy-egy falu lakóinak életkörülményeit jelentõsen megjavító létesítmények költségeit is beleszámítjuk a felvásárlói árba.
    K. Zs.: A termelõk hogyan részesülnek az eladási árból?
    M. K.: Vásárlóinkat is érdekli ez a kérdés. Gyakran megkérdezik, no és menyit juttatnak vissza az eladási árból a termelõknek? A válaszunk az, hogy  nincs szó visszajuttatásról, nem jótékonyság a tevékenységünk. A termék árát [ellentétben a nagykereskedelmi hálózatok gyakorlatával - fordító], elõre kifizetjük termelõpartnereinknek, azután a Világ Termelõi, az egyenjogú kereskedelem fejlesztéséért tevékenykedõ egyesület feladata a felvásárolt termékek eladása. A kereskedelmi kockázatot ily módon mi vállaljuk.

    2002. május 29-én az Orly-repülõtér üzemi bizottsága a Roissy-Charles-De-Gaulle repülõteret követõen egy-egy hetes árusítással egybekötött kiállítást szervezett  az egyenjogú kereskedelemnek a személyzet körében való népszerûsítésére.
    K. Zs. : A repülõtér személyzete milyen módon kapcsolódik be az egyenjogú kereskedelembe?
    Michel Maugat, a Párizs repülõterek üzemi bizottságának titkára: A személyzeti kávézók kávé-ellátására a Max Havelaar1 által egyenjogú kereskedelmi termékeknek minõsített Richard márkát választottuk; ezzel kívántunk kifejezést adni a harmadik világ termelõi iránti szolidaritásunknak és egyben szakszervezeti meggyõzõdésünknek. 1999-ben született döntés arról, hogy a repülõtér összes személyzeti éttermét, kávéházát és kávéautomatáját  Richard márkájú, tehát egyenlõségelvi kávéval látjuk el. A személyzet körülbelül 4 tonna kávét fogyaszt évente, ez megközelítõen napi 3500, évi 800 000 csésze kávét jelent az Orly- és Roissy-Charles-De-Gaulle repülõtéren valamint a párizsi székhelyen.
    K. Zs. : A szupermarketek hogyan reagálnak az egyenjogú kereskedelem fejlõdésére ?
    Vincent Leroy, szakszervezeti felelõs a francia Villany-és Gázmûveknél: Elõször az egyik Francprix szupermarket szolidáris érzelmû ügyvezetõ igazgatójával kezdtünk tárgyalni, akit hadd jegyezzem meg, az központ nemigen támogatott. Emellett a helyi önkormányzat támogatta ezt az kezdeményezést. A kísérlet 2001 novemberében kezdõdött. 2000 árut leszállítottunk a szupermarketnek, majd az igazgató beszélt az egyik kollégájával, aki Meaux-ban2 tart fenn egy szupermarketet, és akit szintén érdekelt ez az alternatív kereskedelem. Így hamarosan egy második Francprix is belépett az egyenjogú kereskedelmi termékeket forgalmazók sorába.  Nagyon örvendetes, hogy a kisebb szupermarketek igazgatói között többen vannak, akik hozzánk hasonlóan meg vannak róla gyõzõdve, hogy a déli félteke országai csak úgy fognak kikerülni a segélyek ördögi logikájából, ha a termékeiket megfelelõ áron veszik meg a fejlett ipari országok. Ezzel szemben az Auchan, a Leclerc, a Carrefour  minimális mértékben kívánja ezeket a termékeket forgalmazni, nehézségeket gördítenek az elé, hogy ezeket az árukat náluk népszerûsítsük. Például az Auchan-nal folytatott tárgyalások nemrég kudarcba fulladtak. Nem akarok általánosítani, de világosan érzékelhet, hogy a központi igazgatóság és a helyi szupermarketek igazgatóinak a hozzáállása között jelentõs az eltérés ebbõl a szempontból.
    K. Zs. : Milyen mértékben ismert a Max Havelaar és az egyenjogú kereskedelem Franciaországban és Európában?
    Victor Ferrera, a Max Havelaar France igazgatója: A felmérések szerint a franciák 13%-a ismeri a Max Havelaar-minõsítésû árukat. Ez a szám nagyon alacsony Svájchoz, Angliához vagy Hollandiához képest. Így komoly komoly feladat áll elõttünk az elkövetkezendõ hónapokban, hogy megmagyarázzuk minden lehetséges fórumon, mi az egyenjogú kereskedelem; milyen pontos nemzetközi szinten megállapított játékszabályoknak tesz eleget. Ez az Egyenjogú Kereskedelem Platformjának3 a feladata, de ugyanakkor a közigazgatási hatóságoknak is óriási szerepük van ennek a kereskedelemnek a felfuttatásában.
    Hadd utaljak arra, hogy az európai Parlament 1999-ben nyilvánosságra hozott egy hivatalos szöveget4, amely az egyenjogú kereskedelmet világviszonylatban a szegénység elleni küzdelem egyik leghatékonyabb eszközének minõsíti. Ha elismerik az egyenjogú kereskedelem hatását a harmadik világ országainak életére, a fejlett országok állami szervei nagyobb erõvel hajlandók támogatni azt. Több környezõ országban az állami szervek finanszírozták az egyenjogú kereskedelem reklámkampányait, és az eredmény nem is maradt el: ma ezekben az országokban a legelõrehaladottabb ez az alternatív kereskedelem.

A felöltött ruha
(Szociális minõség)

Az Etika a fogyasztói etikettben nevû kollektíva 1995-ben jött létre a Világ Termelõi federáció kezdeményezése nyomán, és ma ötvenhárom egyesület - fogyasztói szervezetek, szakszervezetek, a Katolikus Komisszió az Éhezés Ellen - dolgozik együtt.  Megalakulását a délkelet ázsiai országok emberi jogokat védõ egyesületeitõl és szakszervezeteitõl érkezõ információk és segélykérések ösztönözték. Segítséget, támogatást kérték a Franciaországba exportáló üzemekben folytatott harcukhoz a munkajogok és a szakszervezeti jogok bevezetéséért, a gyermekmunka megszüntetéséért.
    K. Zs.: Milyen problémákkal foglalkozik az Etika az etikettben kollektíva a nemzetközi ruhakereskedelem mai mûködésében?
    Pascal Erard, az Etika a fogyasztói etikettben kollektíva ügyvivõje: Három területen dolgozunk. Egyrészt a fogyasztókat tájékoztatjuk, figyelmüket felhívjuk arra, hogy számos ruhatermék és cipõ, játék stb. termelése elfogadhatatlan szociális körülmények között folyik. Másrészt kampányt folytatunk a nagykereskedelmi vállalatok körében, azzal a céllal, hogy elfogadják termékeik szociális minõsítését, mely minõsítés garantálná a fogyasztóknak a minõsített termék szociális értékét. Harmadik akcióterületünk magának a szociális minõsítésnek a megalapozása. A fogyasztók akcióinak hatására már több nagykereskedelmi hálózat megkeresett bennünket azért, hogy Ázsiába kihelyezett fiókvállalataikban ellenõrizzük együtt a munkakörülményeket.
    K. Zs. : Milyen viszonyban áll egy termék ára a kihelyezett üzemekben kialakított munkakörülményekkel?
    P. E.: Egy példával válaszolnék. Vegyük egy átlagos, Indonéziában összeállított márkás sportcipõ árát, ami kb. 84 000 Ft. A kereskedelmi ár jelenleg mindössze 1, legfeljebb 2 %-a fedezi a termelési árat.  A termelõ órabére nem több, mint 144-190 Ft!* Ez azt jelenti, hogy a munkabérek emelése és a munkakörülmények javítása nem kerülne sokba. Sokba kerül viszont, és ezt a márka a fogyasztóval és a kereskedelmi forgalmazóval fizetteti meg, az anyagtalan image, amelyet a márka, a reklámon keresztül, a fogyasztónak közvetít. Ismétlem, a munkabérek emelése, a munkakörülmények javítása igenis véghez vihetõ a mai gazdasági rendszer keretein belül is, azzal a feltétellel, hogy megnézzük, kik fölözik le a termékek árából befolyó hasznot.
    K. Zs. : Hogyan határozzák meg az ázsiai vagy más harmadik világbeli országokban Önök által kívánatos munkabéreket?
    P. E.: Minden országban létezik a legálisan kötelezõ minimális munkabér. De ez a legális minimálbér közismerten annyira alacsony, hogy a felnõttek keresetébõl egy átlagos család nem tud megélni. Azt követeljük, hogy a viszonyítási alap ne ez legyen, hanem az úgynevezett vitális minimálbér, ami nem más, mint az egy család megélhetéséhez szükséges minimálbér.  Hogy egy-egy országban ez konkrétan mennyi bért jelent, azt egy, ENSZ-szakemberekbõl, közgazdászokból, szociológusokból, szakszervezeti és nem kormányzati képviselõkbõl összeállított független bizottságnak kell megállapítania.
    K. Zs.: 1995 óta milyen eredményeket tud felmutatni az Etika a fogyasztói etikettben kollektíva?
    P. E.: Szemmel láthatóan mind több francia fogyasztó érzékeli a problémát és Reagál rá. Ez lemérhetõ a petícióinkat aláírók számának növekedésében5, és azon, hogy egyre többen telefonálnak, információt kérnek egy-egy vállalat szociális magatartásáról. A márkákkal vagy nagykereskedelmi elosztókkal szponzor-viszonyban álló egyesületek is mind nagyobb számban megkeresnek bennünket információszerzés céljából: garanciát keresnek arra, hogy a szponzoráló cégnél nincs probléma a szociális, emberi jogok tiszteletben tartása terén. A területi, megyei önkormányzatok is egyre nagyobb számban odafigyelnek a beszerzéseik szociális minõségére.
    A mozgalom jelentõségét az is mutatja, hogy a termelõvállalatok és a nagykereskedelmi elosztók kezdik a szociális minõséget mind jobban beépíteni a tevékenységükbe. Bizonyos vagyok, hogy nem tennék ezt, ha nem éreznék a fogyasztói nyomást, a fogyasztói magatartás változását.6

Egzotikus tájak
(Egyenjogú turizmus)

    K. Zs. : Marianne Didierjean, Ön három éve társalapítója volt  Utazzunk Másképp (Voyager Autrement) utazási irodának. Mit jelent Ön számára az másképp utazás?
    M. D. : Az utazási irodák, amikor szervezett utazást kínálnak, turista-paradicsomot ígérnek, álomvilágot. Manapság több olyan kezdeményezés is létezik, amely valami mást ajánl a turistáknak. A kezdeményezések egy része nem az utazási irodákban született, hanem a turistákat fogadó országokban, ahol létezik helyi fejlesztési terv, és a helyi közösség azt akarja, hogy a turizmus ennek a fejlesztési tervnek a részét képezze. Az Utazzunk másképp ezzel szemben egy kis párizsi utazási iroda, amelynek célja, hogy újfajta magatartást fejlesszen ki a turisták és a turistákat fogadók körében. Utazóinkkal azt szeretnénk megértetni, hogy a legkevesebb, amit tehetnek - és egyébként ez teszi magát az utazást érdekessé, izgalmassá -, hogy találkoznak a meglátogatott ország lakosaival. Irodánk az úgynevezett fejlõdõ országokat szándékozik támogatni. Amikor a turisták megérkeznek egy szegény országba, elõször tanácstalanul fogadják a helybeli valóságot, különösen az szegénység látványát, amit nehéz elfogadni. A mi feladatunk, nem az, hogy elrejtsük a valóságot turisták elöl, hanem az, hogy megpróbáljuk megértetni velük az országban uralkodó viszonyokat, és hogy lehetõvé tegyük számukra, hogy találkozzanak azokkal, akik az ország fejlõdésén dolgoznak.
    Olivier Chabrol, a Djembé Egyenjogú Turizmust Fejlesztõ Egyesület franciaországi képviselõje: A Djembé egyesületet Elefántcsont-parton az szokványos turizmussal elégedetlen helyi közösségek, mûvészek, kézmûves csoportok  és idegenvezetõk alapították. Gyakran a turisták és a helyi lakosok közötti kulturális különbségek nagyon erõsek, és általában nincs érintkezés, vagy ha van is némi érintkezés, úgy mennek el egymás mellett, hogy ez az érintkezés nem vezet kölcsönös gazdagodáshoz. Ezt a klasszikus turizmust nagyon rosszul élték meg a nagyszámú turistát fogadó elefántcsontparti helyi közösségek, és ezen akartak változtatni egyfajta alternatív, egyenjogú turizmus megszervezésével, ami lehetõséget nyújt számukra valóságos cserekapcsolat kialakítására kulturális és pénzügyi szinten egyaránt.
    K. Zs.: Hogy fogadják az utazók az egyenjogú túrizmus gondolatát?
    O. Ch.: A turisták felkészítése tevékenységünk nagyon fontos eleme. Az utazás elõtt egy hétvégi felkészítõ találkozót szervezünk, amelynek során az utazás résztvevõi megismerkednek egymással és az alternatív afrikai út részleteivel. Felkészítjük õket az interkulturális kapcsolatra és a résztvevõi turizmusra, amelyben mindkét fél - a fogadó és a látogató - felelõs a cserekapcsolat minõségéért. Csak egy példát említek, az utazás egyik programja a helyi zene hallgatása. Nos, zenében járatos turistáinkat felkérjük, hogy tegyék be bõröndjükbe a hangszerüket, hogy a programnak aktív részei lehessenek. Egy másik program a tûz körüli mesemondó este. Itt is felkérjük utazóinkat, hogy készüljenek fel arra, hogy ezen az estén a helyi afrikai mesemondók is szeretnének francia vagy más európai  meséket hallani.
    K. Zs.: Mi a különbség egy átlagos utazási iroda és az Önök árpolitikája között?
    O. Ch.: A Djembé által szervezett utazásokból származó bevétel teljes mértékben Elefántcsont-part jövedelmét növeli - nincs közvetítõ, utazási iroda, amely százalékot vonna le belõle -, az egyetlen költség az elsõsegély felszerelés, amelyet minden utazás elõtt felújítunk. Tehát, ismétlem, az utazás teljes bevételét helyben használják fel a helyi szükségleteknek megfelelõen, és a turisták pontosan látják, hogy az általuk befizetett utazási költség milyen módon segíti a helyi közösség életkörülményeinek a javítását. Az utazási költség két részbõl tevõdik össze. Az egyik a tartózkodás költsége, amely fedezi az Elefántcsont-parton töltött napok, programok költségeit, a másik a repülõjegy ára. Ez utóbbit egyelõre nincs módunk módosítani. Az egyenjogú turizmus egyelõre még nem rendelkezik a repülõjegyek árának ilyen elven mûködõ megállapításával, - ennek megszervezése nehéz feladat, de a turista szervezetek együttesen mindent megtesznek, hogy  elõbb-utóbb az egyenjogúságelvû kereskedelem a repülõtárságokra is kiterjedjen. De nincs illúziónk, kemény dió ez.
    K. Zs.: Josiane Lapôtre, Ön a Calcutta egyik külvárosában mûködõ Mass Education nevû NGO franciaországi képviselõje. Mondana néhány szót arról, hogyan szervezik meg Calcutta mellett az idegenvezetést?
    J. L.: A Mass Education elsõsorban, mint neve is mutatja, a népmûvelés fejlesztése érdekében alakult meg 1978-ban. Az alapítók nem azzal kezdték, hogy alamizsnát kértek, hogy a napi egyszeri étkezés helyett kétszer ehessenek, hanem azt mondták, ahhoz, hogy a sorsunkon változtassunk, arra van szükség, hogy a gyerekeink tudjanak írni-olvasni, mûvelõdni, szakmát tanulni, mert ezzel tudnak majd a helyzetükön és az ország helyzetén változtatni. Majd néhány éve Sukumar Singh, a szervezet alapítója felvetette a turizmus gondolatát, mint lehetséges anyagi forrást a szervezet iskoláinak, kórházának fenntartására, a vállalkozói mikro-kölcsönök fedezésére. Azt mondta nekem, a nyugati turisták ezrei jönnek Indiába, az utazási irodák hordákban egyik mûemléktõl a másikig viszik õket - igen ironikus volt -, a légkondicionált buszból ki majd be vezetik õket, este az ötcsillagos szállodában bifszteket és sült burgonyát szolgálnak fel  nekik, és úgy térnek viszsza hazájukba, hogy egyetlen indiaival nem ismerkedhettek meg. A Mass Education valami egészen más utazást ajánl az India iránt érdeklõdõ nyugati turistáknak.
    K. Zs.: Mi az a plusz, amit a Mass Education nyújt az átlagos turistairodákhoz képest?
    J. L.: A turisták személyes érdeklõdése szerint, testre szabva állítják össze az utazás programját, amelybe, ha a turisták kívánják, beillesztik a Mass Education által mûködtetett iskolák, kisvállalatok meglátogatását, a diákokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, tehát a helyi lakókkal való találkozást. Egy angolul beszélõ idegenvezetõ kíséri õket, aki lehetõvé teszi, hogy a bengáli férfiakkal, nõkkel, fiatalokkal valóságos érintkezés, gondolatcsere alakulhasson ki. A turistákat - egy-egy csoport vagy alcsoport létszáma általában nem nagyobb, mint öt-hat fõ - barátokként kezelik, és valóban, baráti kapcsolat alakul ki a látogatók és fogadók, mondjuk inkább vendégfogadók, között. A helyi faluk minden programjára - színház, zene, esküvõ - szívesen látják a turistákat. Így egészen más, összehasonlíthatalanul gazdagabb élménnyel térnek haza.
    K. Zs.: Anyagi szempontból ki nyer az utazáson?
    J. L.: A turisták és a Mass Education egyaránt. A turisták maguk veszik meg a repülõjegyüket - ezzel nekik kell foglalkozniuk - majd Calcuttában a repülõtéren várja õket egy idegenvezetõ. Helyben 30 dolláros napidíjat fizetnek, amelyben minden benne van, koszt-kvártély, utazás, a múzeumi, színházi belépõdíjak, minden. A napidíj plusz a repülõjegy ára, tehát az utazás összköltsége kb. 30%-kal olcsóbb, mint egy átlagos utazási iroda tarifája.  És ami nagyon fontos, a turisták azzal a tudattal térnek haza, hogy a tartózkodásuk öszszege nemcsak az élményeiket fedezte, hanem a meglátogatott iskolák tanárainak mondjuk egyhavi fizetését vagy egy helyi projekt költségeit. És még egy fontos dolog,  gyakran olyan valódi baráti kapcsolatok alakulnak ki, amelyek jóval meghaladják az utazás idõtartamát.

Két általános megjegyzés

Dominique Plihon, közgazdász, egyetemi tanár, az Attac egyesület tudományos bizottságának elnöke: A felmérések alapján úgy tûnik, hogy a fiatalok, a 20-25 éves korosztály és a kevésbé fiatalok, az 50 év körüliek fogyasztói magatartása egyre határozottabban különbözik a középkorosztályétól. A fiatalok  igazságosabb, jobb társadalomra vágynak, olyan társadalomra, amelynek az értékei nem az über alles fogyasztásra alapozódnak. Ez a tendencia a fiataloknál erõsödõben van a közvélemény-kutatások szerint. Ami az 50-esek korosztályát illeti, náluk inkább a megszokott fogyasztói mintákkal való szakítás vágyáról van szó. Változtatni akarnak azokon a fogyasztói szokásaikon, amelyek a leélt évtizedekben mindennapjaikat jellemezték, és a nyugdíjkor közeledtével másképp akarnak élni. Úgy alakítják a mindennapjaikat, hogy legyen apróságokra idejük, ne kelljen állandóan rohanni, valamiféle jobb minõségû létet kezdenek kialakítani, amit a japánok és mások slow life-nak, slow food-nak neveznek a fast food-dal szembeállítva7. Vagyis  másfajta fogyasztást, másfajta táplálkozást akarnak megvalósítani, több figyelmet  fordítanak a környezetre, embertársaikra. Mindez alapvetõen fontos és elengedhetetlen ahhoz, hogy a közvetlen környezetünk és a társadalom megváltozzon.
    Henri Rouillé da Orfeuil, agronómus, közgazdász, a Finansol (Szolidáris Pénzkezelés) egyesület elnöke: Ahhoz hogy elõmozdítsuk az etikus, felelõs, elkötelezett fogyasztást - többféle megjelöléssel találkozunk -, elõször is az állami, politikai hatóságokra kell hatnunk, hogy az üzleti jogszabályzat magába foglalja a szociális jogokat, valamint a szociális és környezetvédelmi kikötéseket. Ez a nemzetközi tárgyalások egyik fõ témája. Dohában  például8  és a Kereskedelmi Világszervezetben nagyon kevés ország áll ki a szociális jogoknak a kereskedelemben, a gazdaságban való figyelembe vétele mellett. Egyfelõl a déli országok kormányai azzal érvelnek, hogy a szociális jogok figyelembevételének igénye a fejlett ipari országok trükkje a szegény országok versenyképességének csökkentésére. Másfelõl a fejlett országok liberális kormányai, a gazdasági háború gyõztesei a totális liberalizálás mellett állnak, tehát mindenfajta szociális megkötés ellen hadakoznak. Így nekünk több fronton kell verekednünk, egyrészt azért, hogy kiszélesítsük, megkönnyítsük a fogyasztás közvetlenül etikus és szolidáris területeinek a fejlõdését, másrészt azért, hogy a nemzetközi kereskedelem szabályai alapvetõen átalakuljanak.
    Egy adott rendszerben élünk. Hogyan változtathatunk rajta, ez a nagy kérdés. Hogy fokozatosan, vagy nagy ugrásokkal, vagy majd kitör egy forradalom, ezt nem tudom. Mindenesetre, amit ma tehetünk, és tennünk kell: minden irányból nyomást gyakorolunk a hatalomra.

---

*Ezek természetesen magyar pénznemre átszámított árak. (A szerk.)  vissza
 

JEGYZETEK

    1. A Max Havelaar Hollandiában alakult nemzetközi egyesület, amelynek tevékenysége az egyenlõségelvi termékek minõsítése. A minõsítés feltételei között szerepel, hogy a kereskedelmi forgalmazó hosszútávra szólószerzõdéses kapcsolatban áll a termelõközösségekkel, hogy az évi termést elõlegezve fizeti ki, és az elõlegezett ár magasabb a világpiaci átlagnál valamint nem függ a tõzsde ingadozásaitól.
    2. Kisváros Párizstól körülbelül 100 km-re.
    3. Az 1997-ben megalakult Egyenjogú Kereskedelmi Platformban 17 tagszervezet és 11 partnerszervezet tömörül. Közvélemény-kutatási és lobbytevékenysége arra irányul, hogy egyrészt az egyenjogú kereskedelemgondolata és fontossága bekerüljön a köztudatba, másrészt az állami gazdaságpolitika megfelelõ anyagi erõvel támogassa az egyenjogú kereskedelem kiszélesítésére irányuló kezdeményezéseket a Platform nagy hangsúlyt fektet az európai egyenjogú kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére, részt vesz a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.
    (A kereskedelmi Világszervezet, a szolidaritás globalizálása érdekében szervezett találkozók Quebec-ben, Porto Alegre-ben.)
    4. Az Európai Parlament 1998 július 2-án határozatot hozott az egyenjogú kereskedelemrõl. A határozat kimondja, hogy "az egyenjogú kereskedelem az fejlõdés elõmozdításának egyik leghatékonyabb eszköze[...], hogy támogatni kell azokat az intézkedéseket, amelyek megerõsítik az egyenjogú kereskedelem hitelességét minõsítõ intézmények hitelességét [...] Az Európai Parlament felhívja a tagországokat, hogy támogassák az egyenjogú kereskedelmet, amely a fejlesztési politika, az együttmûködés politikai elõmozdításának és az Európai Unió kereskedelmi politikájának szerves része [...], hogy a költségvetésben támogassák hatékonyabban az egyenjogú kereskedelem ösztönzését, támogassák az egyenjogú kereskedelem termékeinek piachoz jutását.)" Végül az Európai Parlament felhívást intéz az tagországokhoz, hogy támogassák a közvélemény "egyenjogú kereskedelem iránti érdeklõdésének felkeltését [...]"
    5. Az Etika az etikettben kollektíva petícióját 1996-ban 20 000, 1997-ben 80 000, 1998-ban 140 000 t 2000-ben 180 000 fogyasztó írta alá.
    6. Több közvélemény-kutatás egybehangzó megállapítása szerint a franciák háromnegyede hajlandó változtatni fogyasztói szokásain.  Az utolsó, 2002 október 15-én nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás szerint a franciák  76%-a elõnyben részesíti a szociálisan jól minõsített, szegény országokból importált termékeket, még akkor is, ha ez áremelkedéssel jár.
    7. cf. Its Slow Life, But Is Too Busy to Enjoy It, New York Times; a Le Monde 2002. Junius 16-17. melléklete
    8. 2001 novemberében Dohában került sor a Kereskedelmi Világszervezet 4. miniszteri közgyûlésére, amelynek célja a Seattle-ben 1999-ben meghiúsult Milleniumi Kereskedelmi Kör - azaz a világkereskedelem szabályainak további liberalizálásáról folyó tárgyalások - megindítása.

INTERNET HONLAPOK

Egyenjogú kereskedelem

Világ termelõi (Artisans du Monde) www.artisansdumonde.org (franciául) Soli-darmonde
www.solidarmonde.fr (franciául)
Max Havelaar nemzetközi hálózat
www.maxhavelaar.org Franciaországban
www.maxhavelaarfrance.org (franciául)
Fair Trade Association (angolul) europai hálózat
www.fairtradefederation.com (angolul)
Anglia
www.bafts.org.uk  (angolul)
USA
www.fairtradestudents.org (angolul)

szociális minõség

International Labour Organisation (angolul) http://us.ilo.org/index.html
Belgium
socialeconomy.fgov.be/FR/label_social.htm (franciául)
az Egyenjogú Kereskedelmi platform http://www.commercequitable.org/fra/plate.php (franciául)
Etika az etikettben
http://www.ethique-sur-etiquette.org (franciául)

Egyenjogú turizmus

az egyenjogú turizmus chartája www.commercequitable.org/fra/docs/charte_tourisme.pdf (franciául)
    Tourism Concern (úttörõ szerepet játszó, rendkívül aktív brit egyesület)
    www.tourismconcern.org.uk (angolul)
    www.equitabletourism.org (angolul) Action Consommation www.actionconsommation.org (franciául)

MÛHELY

ORBÁN GÁBOR

Globalizáció, nemzetállam,
legitimitás*

Bevezetés

A jelenkori pénzügyi globalizáció hazai értelmezései közül feltûnõen hiányzik az a nemzetközi szakirodalomban igen elterjedt megközelítés, amely az ezredforduló nemzetközi pénzügyi és politikai rendjét az elsõ világháború elõtti aranystandard rendszerével veti össze. Az elsõ világháború elõtti viktoriánus korszak, a Bretton Woods-i éra a második világháború után és az ezredfordulón megfigyelhetõ "globalizáció" kora viszonylag jól elkülöníthetõ gazdaságtörténeti korszakok az elemzés számára. A három korszak együttes tárgyalása a jelenlegi folyamatok megértésének egy árnyaltabb módját teszik lehetõvé.

    Az aranystandard pénzügyi szempontból legfontosabb ismérve a teljes konvertibilitás volt, a nemzeti valutákat korlátlan mennyiségben be lehetett váltani aranyra egy bizonyos paritás mellett. Ez a rendszer egyfelõl biztosította a különbözõ nemzetközi valuták közötti árfolyamstabilitást, másrészt lebontott minden akadályt a deviza nemzetközi áramlásának útjából. Politikai szempontból a nagyhatalmi versengés a nemzetközi színtéren és a korlátozott demokrácia a hazai viszonyok ellenõrzésében voltak a korszak legfontosabb jellemzõi.

    Annak ellenére, hogy a fejlett országokban a lebegõ árfolyamrendszerekre való áttérés általánossá vált az 1970-es évektõl, a jelenlegi folyamatok bizonyos értelemben az aranystandard-korabeli nemzetközi rendszer visszatérésének irányába mutatnak pénzügyi és politikai tekintetben egyaránt. A legfontosabb ilyen fejlemények a nemzetközi tõkeáramlás, azaz a tõkemérlegek gyakorlatilag teljes körû liberalizációja az elmúlt másfél-két évtizedben, illetve a Bretton Woods-i intézmények, elsõsorban a Nemzetközi Valutaalap hozzáállása a fizetésimérleg-egyensúlytalanságok kezeléséhez. Politikai szempontból a nemzetközi rendszer fejlõdésének ezt a fázisát a gazdasági folyamatok fölötti társadalmi kontroll egyre csökkenõ lehetõségei jellemzik.

Az aranystandard mûködése és politikai feltételei

A "lehetetlen hármasság" néven ismert pénzügyi "trilemmából" kiindulva jól leírhatók a különbözõ idõszakokat jellemzõ nemzetközi pénzügyi rendszerek. Ez a nemzetközi gazdaságtanból ismert összefüggés (ld. pl. Krugman - Obstfeld 2000) a szabad tõkeáramlás, az árfolyamrögzítés és az autonóm monetáris (kamat)politika együttes fenntarthatatlanságát mondja ki: szabad tõkeáramlás esetén, ha a jegybanknak van explicit árfolyamcélkitûzése, akkor a kamatpolitika ennek alárendelõdik. Tõkekorlátozások hiányában egy negatív tõkepiaci sokk (tõkekivonás) leértékelõdési nyomást helyez a rögzített valutára, amelyet a rögzített szinten ideig-óráig a tartalékok bevetésével, majd a kamatok megemelésével (monetáris restrikcióval, azaz deflációval) lehet fenntartani. Ez az 1990-es években lezajlott valutaválságok monetáris aspektusának leegyszerûsített forgatókönyve is egyben.

    Adódik, hogy a tartósan megbomló külsõ egyensúly rövid távú helyreállítására egy nyitott gazdaságban alapvetõen három módszer áll rendelkezésre, és a mindenkori gazdasági és politikai alkuk rendszerének függvénye az, hogy a háromnak mely kombinációja válik dominánssá valamely korszak nemzetközi pénzügyi rendszerében. Ez a három módszer (1) a konvertibilitás korlátozása (nemcsak a tõke-, de a folyó tételek, pl. import korlátozása), (2) a valuta leértékelése és (3) a defláció, vagy másképp: restriktív gazdaságpolitika.
    Az elsõ világháború elõtt, az aranystandard idején napjainkhoz mérhetõ, de az 1980-as évekig példátlan mértékû globális integráltság, tõkemobilitás volt jellemzõ. A tõkemérlegek liberalizációja azt jelenti, hogy nem rezidens befektetõk bármilyen hazai értékpapírt vásárolhatnak és eladhatnak tetszõleges mennyiségben, tetszõleges lejáratra. A nemzeti valuták aranyra való korlátlan beválthatósága a lehetetlen hármasság összefüggésébõl következõen egyszerre jelentette a valutaleértékelés és a tõkeáramlás korlátozásának lehetetlenségét, ezért az elsõ világháború elõtt a külsõ alkalmazkodás szinte kizárólag a defláción keresztül történt.
    Ebben az idõben a fizetési-mérleg kiigazítása a következõ (deflációs) mechanizmus eredménye volt: ha egy ország többet importált mint amennyit exportált a relatív árakban tapasztalható egyensúlytalanság miatt, a deficit ország valutája felhalmozódott a szufficit ország kezén. Amikor ezt a valutamennyiséget aranyra váltották a deficit ország jegybankjában, a valuta fedezetéül szolgáló aranytartalék csökkenni kezdett, ezzel csökkentve a gazdaságban meglévõ vásárlóértéket és árszínvonalat is. Ezzel a relatív árak egyensúlyi helyzetbe kerültek, megszüntetve a túlkeresletet, amely eredetileg a többletimportot okozta.
    Ebbõl a leírásból ugyanakkor jóval magasabb érték következik az arany áramlására, mint ami ténylegesen megvalósult. Ezt az magyarázza, hogy a monetáris politika részben elébe ment a folyamatoknak és meggyorsította azokat a váltók leszámítolásához használt kamatlábat megemelésével, és így anélkül csökkentette a hitelkínálatot, hogy aranyat kellett volna külföldre szállítani. Ezt a gyakorlatot utóbb Keynes "a játékszabályok követésének" nevezte el1. A szabályok megsértése ugyanakkor viszonylag gyakori volt, mert egyrészt a központi bankok (a pénzkibocsátás jogával rendelkezõ bankok) ebben a korban még profitorientált magánintézményekként mûködtek, másrészt nem voltak teljesen elszigetelve a politikai nyomástól sem (a kamatemelés okozta likviditásszûke - mint ma is - az adósságszolgálat terheinek növekedését és a beruházások visszaesését hozta magával).
    Ezzel együtt kijelenthetõ, hogy a jegybanki döntés különbözõ szempontjai közül a konvertibilitás fenntartása egyértelmûen prioritást élvezett. Az aranystandard esetében éppen ezért nem beszélhetünk a maihoz hasonlóan destabilizáló spekulációról: a tõketulajdonosok bizalma a rendszerben szilárd volt, ezért az elsõ világháború elõtt nagyon valószínûtlen volt, hogy egy spekuláns a valuta leértékelésére játsszon (rövidre vagy határidõre) eladással: a leértékelés vagy a konvertibilitás felfüggesztése szinte kizárt volt (Eichengreen 1996:28-30). Ilyen feltételek mellett a külföldi tõke tartósan hajlandó volt az egyes országok kereskedelmi-mérleg hiányát finanszírozni.
    Az aranystandard mûködtethetõsége több tényezõvel magyarázható. Egyrészt a rendszer mûködtetésében többnyire a fejlett (centrum) országok vettek részt, amelyek szükség esetén aranytartalékokat adtak kölcsön egymásnak ("szolidaritás"). Másrészt a nemzeti politikák összehangolására sem volt szükség, mivel az állami szerepvállalás a gazdasági folyamatok szabályozásában kezdetleges szinten állt. Harmadrészt, a 20. századdal ellentétben az 1900-as századfordulón nem nehezedett számottevõ politikai nyomás a nemzeti kormányokra, hogy az árfolyamstabilitás szempontját alárendeljék más céloknak. Bár a monetáris restrikció rendesen a munkanélküliség növekedését okozta, általános választójog és szervezett munkavállalói érdekcsoportok hiányában nem volt lehetõség társadalmilag nyomást kifejteni a külsõ alkalmazkodás és a csaknem teljes foglalkoztatás szempontjainak együttes érvényesítése érdekében. A munkaerõpiac rugalmasságának következtében ezért a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokkal együtt járó árfolyamkockázat ebben az idõben jóléti kockázattá alakult át.
    Az aranystandardban jellemzõ külsõ alkalmazkodási eljárások, mint azt Polányi Károly nyomán többen megállapították (Eichengreen 1996), már az 1920-as évekre konfliktusba kerültek a kialakulóban lévõ állami szerepvállalással és az általános demokratizálódási folyamattal. A munkaerõpiac fokozódó rugalmatlansága jelentõsen csökkentette a sokkokhoz való hagyományos alkalmazkodás képességét. Az elsõ világháborút utáni konszolidációt követõen a sterling elvesztette vezetõ szerepét a világ pénzügyi folyamataiban, és ezzel általában megszûnt az a világpolitikai konstelláció, amelyben az aranystandard stabil és sikeres lehetett.
    Az 1926-tól 1931-ig húzódó sorozatos próbálkozások kudarca az aranystandard visszaállítására ugyanezzel magyarázható. Az 1929-ben kezdõdõ nagy gazdasági világválság elmélyülésében, kezelhetetlenségében és az azt követõ idõszak versengõ leértékeléseiben fontos szerepe volt annak a nemzetközi helyzetnek, amelyben Anglia már nem, az Egyesült Államok pedig még nem volt képes felvállalni a vezetõ szerepet egy összehangolt stabilizációs folyamat végigvitelében.

Globalizáció a századfordulón és ma

Feltehetõ a kérdés, hogy amennyiben léteztek a maival összemérhetõ globálisan integrált áru- és tõkepiacok az elsõ világháború elõtt, akkor ez a globalizáció magával hozta-e azokat a sajátos problémákat, amelyeket az ezredfordulón tapasztalunk. Egyrészt, a globális integráció fontos kísérõjelensége mindkét korszakban a kereskedelmi feszültségek kiélezõdése, illetve a nemzetközi pénzügyi válságok rendszeres jelentkezése, bár azok lefolyása egyes pontokon eltér. Másfelõl, az aranystandard idején a demokrácia kezdetleges állapota viszonylagos elszigeteltséget biztosított a politikai döntéshozatal szereplõi számára. Hasonló helyzet kezd kialakulni az ezredfordulón is: a viszonyok egyre távolibbak, idegenebbek, a demokrácia viszszaszorul, egyre formálisabbá válik, és a jóléti rendszerek veszélyeztetettsége állandósul.
    Bár az elsõ világháború elõtt nem volt jellemzõ sem az áru- és tényezõáramlás adminisztratív korlátozása, sem az intézményi sokféleségbõl adódó tranzakciós költségek nem voltak jelentõsek, a mai globális integráció valamivel mélyebb és kiterjedtebb, mint a száz évvel ezelõtti. Bordo - Eichengreen-Irwin - (1999) szerint "a mai globalizáció nemcsak azért vet fel új kérdéseket a kormányzat számára, mert a mai politikai rendszerben nagyobb lehetõség van a speciális érdekek artikulálására, hanem mert maga a gazdasági jelenség is más: az integráció mélyebb és szélesebb körû, mint száz éve volt" (p. 3-4.).
    Az idézett tanulmány szerint az aggregált mutatók elfedik a világgazdasági jelenségek strukturális változásait, és a kereskedelem/GDP arány - amely az aranystandard idején volt magasabb - nem fejezi ki jól a világkereskedelem súlyát a két idõszakban. Mivel a kereskedelmi forgalomba nem kerülõ áruk termelése (elsõsorban a szolgáltatások) jelentõsen növekedett az elmúlt évtizedekben, a tradeable javak egyre kisebb részét képezik a teljes nemzeti jövedelemnek. Az a tény, hogy ennek ellenére a kereskedelembe bekapcsolható áruk tényleges forgalma alig csökkent, az integráció mélyülését mutatja. Az integráció szélesedését a szolgáltatások az eddig példa nélkül álló nemzetközi forgalma jelzi. Az árupiacok egységesülését mind a századfordulón, mind az ezredfordulón a szállítási költségek drasztikus csökkenése, a vámok nagy részének eltörlése és az információs akadályok (egy részének) megszûnése mozgatta.
    Az 1914 elõtti pénzügyi integráció a mainál szorosabbnak tekinthetõ, amennyiben a tõkeáramlás volumene a GDP-hez viszonyítva magasabb volt akkor, mint ma (Bordo et al. 1999:27), az Angliából kiáramló nettó tõkevolumen átlagosan a GDP 9%-át tette ki. A tartósan magas folyó fizetési mérleg-hiány a periféria országaiban, és a nemzeti megtakarítások és beruházások közötti alacsony korreláció szoros integráltságot jeleznek. A külföldi befektetések azonban szinte kizárólag az államadósság és infrastrukturális beruházások (vasúttársaságok) finanszírozásában testesültek meg. Ez azt jelenti, hogy a viktoriánus korban a tõkeáramlásban szinte kizárólag a szuverén, illetve a kvázi-szuverén (tehát valamilyen formában állami garanciával rendelkezõ) kibocsátók vettek részt. Az adósok teljesítményének és hitelképességének szisztematikus értékelése a kor technikai feltételei mellett nem volt megoldható, ebbõl adódik az azóta a nemzetközi adósság- és kötvénypiacon rendkívül fontos szerephez jutott hitelminõsítõ intézmények, magánvállalatok hiánya is. Ezek csak az 1920-as évektõl kezdve tettek szert bizonyos jelentõségre (Standard&Poor's, Moody's Investor Service); a második világháborúban és a Bretton Woods-i korszakban drasztikusan csökkent a forgalmuk, majd pályájuk a hetvenes évektõl ívelt fel újra, és tettek szert a ma ismert piacirányító funkcióikra.
    A rövid távú tõkeáramlás jelentõsége valószínûleg ugyancsak alacsonyabb volt az elsõ világháború elõtt, a munkaerõ áramlása azonban jóval magasabb volt az aranystandard idején. A globalizációnak ezt az aspektusát rendszerint elhallgatják, bár a munkaerõpiac éppúgy igényt tarthatna a komparatív elõnyök miatt aggódók figyelmére, mint a tõke piaca. Rodrik több írásában kimutatja, hogy a munkaerõ szabad áramlása lényegesen nagyobb hatékonyságnövekedéssel járna a bérszínvonalak régiónként jelentõsen eltérõ szintje miatt, mint az ehhez képest csekély hozamkülönbségekre vadászó, azok kiegyenlítésének irányába ható nemzetközi tõkeáramlás (vö. Rodrik, 2002).
    Különbözõ, a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó intézményi és technológiai innovációk tették lehetõvé a mélyebb integrációt, annak legitimitását azonban semmivel nem növelték. A telekommunikációs és informatikai találmányok csökkentették az információs aszimmetriát, amennyiben korábban nem ellenõrizhetõ gazdasági egységek váltak mára ellenõrizhetõvé, és csökkentették a tõkeáramlás (az adásvétel) tranzakciós költségeit. Az elõbbi tényezõ magyarázza a mûködõtõke-beruházások és transznacionális vállalatok elterjedését, az utóbbi a rövid távú tõkemozgások relatív súlyának növekedését. A szerzõdéskötés problémáinak megoldására - mint a csalás kiszûrése, vagy a fedezet nyújtásának és elfogadásának korábban megoldatlan kérdései - és a makrogazdasági kockázatok monitoringjára is nagyobb lehetõség nyílik ma.
    Ezek szerint a politikai szándék azonossága mellett a mai technológiai (információs) és strukturális (intézményi) feltételekbõl az 1914 elõttinél valamivel intenzívebb nemzetközi gazdasági kapcsolatok következnek a jelenre nézve. Hogyan alakultak ennek fényében a két korszakban a pénzügyi válságok? Az aranystandard idején - elsõsorban, de nem kizárólag a periférián - a maihoz hasonló problémákat okozott a valutaárfolyamok alakulásában és a bankrendszerben a tõke szabad áramlása. A kampányszerû tõkeexport az akkori gyarmati és félgyarmati területekre az 1990-es évekhez hasonló pénzügyi piaci felfúvódásokhoz vezetett, amit összeomlás követett, általában valamilyen hirtelen cserearány-romlás vagy egyéb sokk következtében, amelybe a fejletlen bankrendszer belebukott. 1820 és 1914 között három ilyen boom-bust ciklus épült fel Latin-Amerikában. Észak-Amerika, amely ekkor a félperifériás helyzetben volt, szintén több pénzügyi válságot szenvedett el, gyakran egy a centrumból származó reálsokk miatt, amely a pénzügyek integráltsága miatt igen gyorsan terjedt, majd visszaütött Európára is (Bordo et al. 1999:47-49).
    Ma az árfolyamrendszerek általános elmozdulásával az egyre rugalmasabb rezsimek irányába (és az ezáltal bõvülõ monetáris eszköztárral) a helyzet változott: a fejlett országok nagyobb eséllyel védik ki a perifériáról érkezõ válságokat, mint a viktoriánus korban. Másrészrõl, miközben a fejlett országok már jóval 1914 elõtt rendelkeztek hazai végsõ hitelezõkkel, illetve létrehoztak valamilyen ad-hoc nemzetközi együttmûködést, a periférián többnyire ki volt zárva a nemzetközi mentõakció lehetõsége, ezért ott viselni kellett a válság összes következményét. Az akkori és a mai válságok súlyosságának és tartósságának összehasonlításakor kimutatható, hogy az 1914 elõtt tipikus valutaválság-szituációban a kibocsátás-visszaesés mértéke alacsonyabb volt, a konszolidáció pedig hamarabb elkezdõdött és gyorsabban lezajlott, mint az 1990-es években (Bordo et al. 1999:50-56).
    A válság kisebb hordereje vélhetõen az integráltság alacsonyabb fokával áll összefüggésben. Másfelõl, a válság rövidebb idõtartama ugyanazzal indokolható, amivel a destabilizáló spekuláció hiánya is: a tõketulajdonosok akkoriban számíthattak arra, hogy az adott jegybank a konvertibilitást a korábbi paritáson állítja majd helyre, így nem kell veszteségeket elszenvedniük. Másképp fogalmazva: a nem-tõkés érdekcsoportok megszervezõdése és nyomásgyakorlása elé állított egyéb akadályok lehetõvé tették, hogy ne a tõkemenekítés legyen a költségek áthárításának egyetlen eszköze. A bankválságok ezzel szemben ma rendezõdnek gyorsabban, aminek egy valószínû magyarázata a végsõ hitelezõ hiánya 1914 elõtt (jellemzõen a periférián). Általánosabban azt lehet mondani, hogy azóta létrehozott intézményi struktúrák miatt - nemzeti szinten a szociális biztonság intézményei, a betétbiztosítási rendszerek, az automatikus stabilizátorok; nemzetközi szinten a Nemzetközi Valutaalap és a nyomokban létezõ, bár elégtelen multilaterális pénzügyi együttmûködés - az ezredforduló globalizációja nem vezetett a viktoriánus korhoz képest jóval nagyobb horderejû válságokhoz, sõt a bankválságok lefolyása pl. enyhébb, a tõkepiacok szorosabb integráltsága és az idõközben lezajlott demokratizáció ellenére is. Ebbõl viszont az is következik, hogy a nemzetközi szervezetek szerepe nem lehet az, hogy aktívan hajtsák elõre a globalizációs folyamatot, hanem inkább hogy a nemzetközi gazdaságpolitikai együttmûködés kikövezze elõtte az utat az anomáliák kiküszöbölése révén. Ennek belátása jellemezte az 1944-es Bretton Woods-i tárgyalásokat, és nyomta rá a bélyegét a kapitalizmusnak arra a modelljére, amely a második világháborút követõ évtizedekben fennállt.

Az aranydevizarendszer és a Bretton Woods-i modell

A nemzetközi pénzügyi rendszer egészének fejlõdése többnyire nem tudatosan irányított folyamat volt, hanem inkább derivátuma a nagyhatalmi erõviszonyoknak és a technológiai fejleményeknek. Sorra vallottak kudarcot a nemzetközi pénzügyek összehangolására tett tárgyalásos kísérletek az 1870-es, 1920-as és végül 1970-es években. Üdítõ kivételt jelent az 1944-ben Bretton Woods-ban létrehozott aranydevizarendszer, amelyben a nemzetközi gazdasági integráltságot, mindenekelõtt a szabad tõkeáramlást áldozták fel a nemzetállami szintû monetáris- és árfolyampolitikai célok érdekében. A rendszer alapját a dollár aranyra való átválthatósága, illetve a többi valuta dollárhoz való kiigazítható rögzítése jelentette.
    A kiigazíthatóan rögzített árfolyamok rendszere fontos eleme volt a háború utáni nemzetközi kereskedelem fellendítésének, amely mint kívánatos cél, egyben engedmény is volt a nemzetközi gazdasági integráltság iránti igénnyel szemben. A Nemzetközi Valutaalapot éppen abból a célból hozták létre, hogy az újjáépítés során érthetõ módon kialakuló külkereskedelmi-mérleg hiányok finanszírozása megoldható legyen. Ebben a rendszerben az alkalmazkodás fõ eszköze a nemzetközi szinten politikailag egyeztetett leértékelés volt, amely a tõkeáramlás korlátozottsága miatt rendezett formában - pánikok kialakulása nélkül - meg is történhetett. A versengõ leértékelések gyakorlatát, amely a két világháború között komoly károkat okozott, a központi ellenõrzés eredményesen akadályozta meg. Másrészt, a korlátozott tõkeáramlásnak köszönhetõen az IMF ebben az idõszakban korlátozott eszközei ellenére is képes volt a mainál hatékonyabban kezelni a külsõ egyensúlytalanságokat. A Bretton Woods-i rendszert ezért "átmeneti idõszakként" tartják számon a tõkepiacok történetében.
    A nemzetközi kereskedelem újraélesztése szempontjából fontos szerepe volt a folyó fizetési mérlegek konvertibilissé tételének, amely azonban korántsem volt magától értetõdõ lépés. 1947-ben Anglia megpróbálta önállóan bevezetni a konvertibilitást a fizetésimérleg folyó tételeire, azonban a kísérlet mintegy hat hét alatt válságba torkollott (Eichengreen 1996). A konvertibilitás helyreállításához vezetõ út a második világháború utáni újjáépítési idõszakot jellemzõ általános dollárhiány és az Egyesült Államok tartósan magas külkereskedelmi többlete miatt hosszabbnak és göröngyösebbnek bizonyult, mint arra számítottak. Az IMF nem rendelkezett elegendõ forrással ahhoz, hogy megfelelõ nagyságú készenléti hitelekkel álljon a konvertibilitásra való áttéréssel próbálkozó országok mögé.
    A font esetébõl tanulva 1950-ben létrehozták az Európai Fizetési Uniót (EPU), amelynek lényege az európai nemzeti valuták konvertibilitásának fokozatos helyreállítása volt a folyó tételekre. Az EPU a Valutaalap feladatát látta el regionális szinten, amennyiben az USA-t kizárva elõször az európai országok körében állította vissza a konvertibilitást, és csak azt követõen kapcsolta be egyszerre a régiót a nemzetközi kereskedelembe 1959-ben. Az IMF tehát folyó fizetési mérleg liberalizációját nem tudta levezényelni, csak a regionális együttmûködés révén már kialakult állapot igazgatásának feladatát töltötte be.
    A folyó tételek liberalizációjának késése miatt bizonyos értelemben a Bretton Woods-i rendszer tényleges létrejötte 1959-re tehetõ. A korszak végét az jelentette, hogy 1971-ben az árfolyamrögzítést feladták, 1973-ban pedig Nixon elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. A lépéseket siettette a katonai és egyéb költekezések, illetve az olajpiaci sokk miatt felerõsödõ inflációs nyomás az Egyesült Államokban, és ebbõl következõen az arany piaci árának növekedése (az USA magas fizetésimérleg-hiánya - dollárbõség - a dollár értékének erodálódása).
    A Bretton Woods-i érában a demokratikus szempont visszavétele történt az integráció rovására, a megmaradó nemzetközi gazdasági kapcsolatok mellé pedig nemzetközi szintû politikai intézmények jöttek létre (elsõsorban az ENSZ és szakosított szervezetei). Eichengreen (1996) is utal rá, hogy a második világháború utáni tõkekorlátozások azért lehettek hatékonyak, mert részeit képezték egy átfogóbb kormányzati szabályozásnak. A demokratikus nemzetállamok egyrészt adminisztratív eszközökkel fékezték a gazdasági folyamatok nemzetköziesedését, másrészt viszont a különbözõ gazdasági-társadalmi berendezkedésekbõl adódó tranzakciós költségek szabtak korlátot a határt átlépõ gazdasági tevékenységeknek. Az országonként eltérõ jogi2, pénzügyi, szociális adó-és vámrendszerek, vagyis a piaci koordinációs mechanizmus beágyazódásának (kialakításának, szabályozásának, stabilizálásának és legitimálásának) eltérõ formái, az állami szerepvállalás különbözõ módjai szegmentálták a nemzetközi piacokat a második világháború utáni évtizedekben (Rodrik 2002:3).
    A második világháború után kialakult gazdasági-társadalmi modell egy erõltetett, és már ezért is instabil kompromisszum eredménye volt, amelyben az európai országok jóléti rendszereket mûködtettek, és a pénzügyi folyamatokat (a kamatokat, a tõkeáramlást és részben az árakat) központilag szabályozták. A jóléti rendszerek kialakulása egyben elõfeltételét jelentette a késõbbi nemzetközi gazdasági integráció elõmozdításának is. Mint arra Rieger és Leibfried (1998) rámutat, a globális gazdasági integráció mai formája éppen azért vált lehetségessé, mert a gazdasági biztonságérzetet belsõ szociális háló volt képes nyújtani, így a protekcionizmus, a korábban ugyanehhez a célhoz rendelt eszköz fölöslegessé vált, és megnyílhatott az út a gazdasági határok lebontása elõtt.
    A szerzõk a két világháború közötti protekcionizmus melletti érveket három pontba szedik: (1) A nyitottság által kikényszerített alkalmazkodási folyamat állandó egyensúlytalanságot eredményez; így (átmenetileg) egész szektorok és az abban foglalkoztatottak kerülhetnek a társadalom peremére. A liberalizáció feltételezett elõnyei a másik oldalon kevésbé látványosak, és csak hosszabb távon érvényesülhetnek. (2) A szabad kereskedelem növeli a külsõ feltételektõl való függést, és ezzel megjelenik a gazdasági hadviselés (embargó, stb.) lehetõsége mint politikai célok eszköze. Végül, (3) a piacokért folyó nemzetközi versenyben nem egyenlõ feltételekkel indulnak különbözõ országok (idõnként a "fejlettek" rovására, pl. a munkaerõ egységköltségének növekedése).
    A felsorolt szociális és politikai kockázatok az elsõ világháború után konfliktusok forrásaivá válhattak, mert a választójog kiterjesztése miatt azok a csoportok, amelyeket a világgazdasági folyamatok kedvezõtlenül érintettek, képesek voltak érdekeiknek érvényt szerezni. A jóléti intézmények kiépítésével azonban fokozatosan lehetõvé vált az ilyen érdekek becsatornázása, a leszakadó csoportok kompenzációja, illetve a gazdaság- és szociálpolitikán keresztül az alkalmazkodási folyamat költségeinek csökkentése, a kockázatok szétterítése. Ilyen értelemben a jóléti rendszer a külsõ (kényszerítõ erejû és elõre nehezen kiszámítható) gazdasági hatások elleni társadalom-biztosításként (sic!) mûködött, és a nemzetközi gazdasági folyamatok integrációjának politikai alapját jelentette. Az ezredfordulóra az a paradox helyzet állt elõ, amelyben a mélyülõ globális integráció saját politikai alapját támadja meg.

Szabad tõkeáramlás és a Nemzetközi Valutaalap

Az angolszász országokban lezajlott neokonzervatív fordulattal csaknem egyidejûleg, az 1986-os Single European Act érvénybe léptetésével az OECD-országok többségében lezajlott a tõkeáramlás teljes liberalizációja. Annak ellenére, hogy a perifériához képest ez az átmenet a fejlett országokban viszonylag fokozatosan történt, visszatekintve mindenképpen  korszakhatárt jelent a nemzetközi pénzügyek történetében. A banki hitelezés helyett az értékpapír-kibocsátással történõ forrásbevonás vált egyre inkább elterjedtté. A jelenséget "dezintermediációnak" (a hagyományos banki közvetítés kikapcsolása) nevezik (Tarafás 2001), és bár a folyamat még nem zárult le, egyértelmûen a pénzügyi rendszerek angolszász modelljének elõretörését jelenti. Az 1987-ben kezdõdõ Brady-terv keretében a feltörekvõ gazdaságok körében az adósságtömeg kötvényre váltásával szintén lezajlott az értékpapírosodás (legalábbis a nemzetközi hitelpiacon), illetve nagy részben politikai (IMF-) nyomásra a fizetési mérleg egyre nagyobb része vált konvertibilissé az átalakuló (posztszocialista) és fejlõdõ országokban. A pénzügyi liberalizációt siettette a pénzügyi instrumentumok és technológiai fejlesztések (telekommunikáció, stb.) gyorsuló fejlõdése: az elõbbi lehetõvé tette a korábban alkalmazott tõkekorlátozások megkerülését, az utóbbi pedig nagymértékben csökkentette az ügyletek lebonyolításához és az információ beszerzéséhez kapcsolódó tranzakciós költségeket. A tõkeáramlás liberalizációja annyiban irreverzibilis, amennyiben a folyamatot a pénzügyi és távközlési innovációk megjelenése hajtja; ami a másik jelentõs tényezõt, a politikai nyomást illeti, annyiban nem szükségszerû folyamat.
    A defláción keresztül történõ külsõ alkalmazkodás általános volt az elsõ világháború elõtt, és igen markáns jellemvonása volt az 1990-es években a feltörekvõ gazdaságokban lezajlott valutaválságoknak is3, annak ellenére, hogy az idõközben létrejött Nemzetközi Valutaalapnak eredetileg ezt a deflációs alkalmazkodást kellene kiiktatni. A tõkeáramlás elõtti álló adminisztratív akadályok lebontásával összefüggésben ugyanis szükségképpen megváltozott az IMF hozzáállása a nemzetközi fizetésimérleg-kiigazítás menedzseléséhez is. A Keynes-féle IMF még egy olyan politikai intézmény volt, amelyet a globális szintû piaci kudarcok létezésének felismerése hívott életre, és célja azok globális kollektív akciókon keresztül történõ kezelése lett. Mivel azonban a hivatalos hitelezés nagysága ma már eltörpül a nemzetközi tõkeáramlás volumene mellett, az IMF nem képes a korábban tervezett módon mûködni ebben az új világgazdasági környezetben.
    Az aranydevizarendszer felbomlása után az 1970-es évek közepén sikertelenül próbáltak Bretton Woods-hoz hasonló nemzetközi tárgyalásokon egy újabb nemzetközi pénzügyi rend - illetve azon belül az IMF számára egy új küldetés - kidolgozásában dûlõre jutni. Az azóta tartó ad-hoc alkalmazkodási folyamat során az IMF küldetése egyre ellentmondásosabbá vált, a mai pénzügyi rend pedig egyre inkább emlékeztet az aranystandardbelire, többek között a külsõ egyensúlytalanság következményeinek szempontjából is. A ma mûködõ IMF egy olyan - elméletileg inkoherens szereptudattal rendelkezõ, de továbbra is politikai intézmény - amely a piaci kudarcok létezésében nem "hisz", vagy legalábbis a kormányzati kudarcokat súlyosabbnak tekinti, és ezért az állami beavatkozás és szabályozás redukálására használja politikai erejét. A paradox helyzet egyik legjellemzõbb példája, hogy az IMF, miközben a politikai beavatkozásokat a Washingtoni Konszenzus elvei alapján általában elítéli, a tõkeáramlás korlátainak világméretû eltörlésében, mint egy politikai döntés gyakorlati megvalósításában fontos szerepet játszik (vö. Rodrik 1998).
    Az 1990-es évek folyamán az IMF óriási és egyre növekvõ hitelkereteket hozott létre a normális piaci mûködés helyreállítására, próbálva lépést tartani a nemzetközi tõkeáramlás növekvõ volumenével, de ezek mellé olyan feltételeket szabott, amelyeket a piac magától is kikényszerítene az IMF hiányában (Meltzer 2000:11), illetve ki is kényszerített az aranystandard idején: nevezetesen keresletszûkítést mind a monetáris, mind a fiskális oldalon. Ez azt jelenti, hogy az IMF a fizetésimérleg-alkalmazkodásban növekvõ mértékben támaszkodik a deflációs alkalmazkodásra és csak kevésbé a hitelezésre, azaz nem hajlandó, illetve jelenlegi formájában nem is képes arra, hogy a nemzetközi pénzügyi folyamatok globális integrációját legitimálják. Ha ugyanis a valuta árfolyamát szinten tartják, és a tartalékok elszivárognak a tõkekiáramlás következtében, deflációs folyamatok indulnak meg, és az alkalmazkodás kibocsátási veszteség mellett zajlik le, amint ez Mexikóban, Délkelet-Ázsiában, Brazíliában és másutt megtörtént.
    Egyfajta kritika úgy próbálja meg feloldani ezt az ellentmondásos helyzetet, hogy a piaci kudarcokat nemlétezõnek tekinti, ekkor viszont logikus, hogy az IMF megszüntetésében kell látnia a megoldást. A progresszív kritikák a Valutaalap bezárása, illetve szerepének csökkentése helyett annak szemléletét próbálják meg visszaigazítani a Bretton Woods-i tárgyalások idején domináns multilaterális, keynesiánus elképzelésekhez. Eszerint az ezredforduló pénzügyi globalizációjának legnagyobb problémája, hogy a piaci koordinációs és elosztási elveket megszelídítõ nemzetállami szintû közösségi beavatkozást ellehetetlenítik a nemzetközi folyamatok, miközben mindeddig nem tudott nemzetközi szinten megszervezõdni hasonló feladatok betöltésére alkalmas intézményrendszer. Ebben a megközelítésben a feladat a nemzetközi pénzügyi integráltság olyan fokának megcélzása, amelyben az IMF - lehetõleg a magánszektor minél nagyobb mértékû bevonása mellett - még képes úrrá lenni a válságokon anélkül, hogy ahhoz a válság-sújtotta országokban deflációs és recessziós folyamatokat kellene kikényszerítenie4.

A nemzetközi rendszer politikai trilemmája

A nemzetközi rendszer politikai trilemmája (Rodrik 2002) egy séma, amely a globalizáció, a nemzetállam és a demokrácia között ad meg egy összefüggést. A modellben azonosíthatók az elmúlt százharminc év különbözõ korszakai, így alkalmas eszköze az eddig elmondottak rendszerezésének. Dani Rodrik globalizáción a gazdasági folyamatok nemzetköziesedését; nemzetállamon a nemzeti szintû önrendelkezést, a globális szintû döntéshozatal ellentétét; demokrácián pedig alapvetõen a legitimációt, a gazdasági tevékenység kereteinek kijelölését, a különbözõ érdekcsoportok szempontjainak érvényesítését érti. A tézis szerint a három cél egyszerre nem követhetõ, ezek közül fel kell áldozni egyet a másik kettõ érdekében. A nemzetközi gazdasági és pénzügyi integráltság fokozódásával ugyanis létrejön egy nemzetek feletti érdekcsoport, amely a hazaiakkal rendszerint konfliktusba kerül, és az "oszd meg és uralkodj" elv alapján képes ezeket arra kényszeríteni, hogy egymás alá licitáljanak érdekeik érvényesítésében.
   A nemzetközi rendszer politikai trilemmáját a következõ alapvetõ megfigyelés támasztja alá. Egy tökéletesen integrált világgazdaság hipotetikus esetét alapul véve az tûnik fel, hogy az a világ, amelyben az intézményi különbözõségekbõl eredõ tranzakciós költségek a nullához közeliek, csak úgy egyeztethetõ össze a nemzetállami szuverenitással, ha annak egyetlen törekvése a nemzetközi piacoknak való megfelelés. A gyarmati rendszer például az a szélsõséges eset, amelyben a jogi és kereskedelmi "harmonizáció" kifejezetten erõszakos úton történt.
    A három korszak az alábbiak szerint helyezhetõ el a sémán belül. Az aranystandard - Thomas Friedman kifejezésével az "arany kényszerzubbony" - idején a demokrácia nem érvényesülhetett a versengõ nemzetállamok nemzetközi gazdasági kapcsolatainak fellendülésével egyidõben. Az alacsony szintû, de azért létezõ nemzetközi együttmûködésnek és a nemzetközi piacok szegmentáltságának elismerése - mint a kizárólagos nemzetállamiság és a totális globális integráltság relativizálása - kell hogy árnyalják a képet.
    Az országok közötti intézményi sokféleség mára jelentõsen csökkent5, de továbbra is tetten érhetõ a nemzetközi piacok inhomogenitása abban, ahogyan a ténylegesen megfigyelhetõ áru- és tényezõáramlás alatta marad a tényezõellátottságra és a komparatív elõnyökre alapozott elméletekbõl következõ szintnek (pl.: "hiányzó kereskedelem", vagy a tõkeáramlásokban megjelenõ "home bias"). "Összefoglalva, a nemzeti határok útjában állnak a mélyülõ gazdasági integrációnak éppen azért, mert egyben intézményi határvonalakat is kijelölnek" (Rodrik 2002:13). Egyfajta megközelítésben korunkban éppen a rossz intézményi berendezkedés okoz egyes országok számára problémákat a világgazdaságba történõ mind szervesebb integráció során. Ez a nézet a globalizáció minden negatív aspektusáért - például a fizetésimérleg-válságok kialakulásáért - a kormányzatokat és az intézményi különbözõséget marasztalja el, következésképpen egy meghatározott, egyedül sikeresnek tekintett mintázat átvételét szorgalmazza az egész világon6. Ennyiben ez az ideológia rokon a történelem végét és az alternatíva megszûnését hirdetõ Fukuyama-tézissel.
    A trilemmából az következik, hogy ha a Bretton Woods-i kompromisszumból a szorosabb gazdasági és pénzügyi integráció felé akarunk elmozdulni, akkor ahhoz két út vezet: több globális kormányzás vagy kevesebb demokrácia. Az elõbbi esetben a politikai érdekérvényesítés fokozott mértékben kell hogy nemzetközi szintre emelkedjen, amelynek fõ letéteményesei a multilaterális szervezetek és a kialakulóban lévõ nemzetközi civil társadalom lehetnek. Rodrik szerint viszont jelenleg az utóbbi megoldás felé tartunk: "[a] mai globális politikát a mélyülõ [gazdasági] integráció agresszív programja dominálja[...] Az eredmény problematikus, mind gazdasági teljesítmény[...], mind politikai legitimáció tekintetében" (p. 2.).
    A gazdasági teljesítmény ügyében Rodrik nem elég körültekintõ: bár a második világháborút követõ "aranykor" növekedési rátája valóban jóval meghaladta az 1980-as évek óta a fejlett országokban mérteket, az akkori növekedés fõleg azért lehetett viszonylag gyors, mert az a növekedés alapvetõen rekonstrukciós növekedés volt, azaz a háború elõtti növekedési pályákhoz való gyors ütemû konvergenciával függ össze. Általában is igaz, hogy a Bretton Woods-i korszak tanulmányozása az ezredvég globalizációjának megértésében nem azért fontos, mert lehetséges vagy kívánatos annak visszaállítása, hanem mert az akkori kapitalizmus jellegzetes vonásai több szempontból - és nem elsõsorban a növekedési ütem szempontjából - ellenpontot képeznek mind az 1914 elõtti, mind a mai modellel, így annak vizsgálata a mai viszonyok egy távolságtartóbb elemzésének lehetõségét teremti meg.
    Az eddigiekbõl következik, hogy a politikai legitimáció kérdése jóval élesebben vetõdik fel a gazdasági teljesítmény problematikájánál, ha a Bretton Woods-i kapitalizmust hasonlítjuk össze a maival. A fokozódó - az ezredfordulón elsõsorban pénzügyi - integráció azzal támadja meg a demokráciát és erodálja saját legitimitását, hogy igyekszik a gazdaságirányítást visszavenni a politikától, a viktoriánus korszakhoz hasonlóan elszigetelni azt a demokratikus nyomástól7, és így a nemzeti szuverenitás megtartásának az ára külsõ és adottnak tekintett gazdasági feltételek uralma lesz a politikai közösség fölött.
    Ezek azok a megfontolások, amelyek figyelembevételével célszerûen és megalapozott módon lehet a nemzetközi gazdasági folyamatok és az azok kezelésére hivatott nemzetek feletti politikai és társadalmi szervezetek bírálatát kifejteni, illetve átformálásuk lehetõségeit mérlegelni.
 

    LÁBJEGYZETEK:

    *A szerzõ ezúton mond köszönetet a Politikatörténeti Alapítványnak, amely a tanulmány elkészítéséhez anyagi támogatást nyújtott.
    1 Hasonló "játékszabályokat" követ a jegybank azokban az országokban, ahol valutatanács-típusú árfolyamrendszerek vannak érvényben.
    2 A szerzõdések megtartatásának költségei jelentik az egyik legfontosabb tranzakciós költséget a tõkeáramlás szempontjából, ami egyben elõrevetíti egy független nemzetközi csõdbíróság létrehozásának szükségességét is.
    3 Fontos kivétel az 1998 õszén Malajziában bekövetkezett válság kezelése, amely átmenetileg bevezetett kötött devizagazdálkodás (a konvertibilitás felfüggesztése, a tõkekiáramlás adminisztratív eszközökkel történõ korlátozása) segítségével alacsonyabb társadalmi áldozatok mellett zajlott le. (A válságkezelési folyamat korrekt értékelését adja Kaplan és Rodrik 2001-es tanulmánya.)
    4 Egy ilyen stratégiának a részleges kidolgozását adja a CFR-jelentés (1999), illetve radikálisabb formában, de jóval vázlatosabban Stiglitz (2002).
    5 Lányi Kamilla (2000) pl. a "homogén rendszer problémájaként" hivatkozik a jelenségre.
    6 Az IMF küldetésének meghatározásánál ez a szemlélet a hitelkeretek készen tartásához kapcsolt feltételesség hatáskörének mind szélesebb kiterjesztése mellett száll síkra.
    7 Erre jó példa a jegybanki függetlenség követelménye (Rodrik 2002:15), fontos azonban látni, hogy a függetlenség korlátozása önmagában, globális szinten összehangolt irányítás nélkül csak instabil állapothoz vezet.
 

    IRODALOM

    Bordo, Michael - Eichengreen, Barry - Irwin, Douglas, A. (1999) Is globalization today really different than globalization a hundred years ago? NBER Working Paper No. 7159
    CFR (Council on Foreign Relations Independent Task Force) (1999) Safeguarding Prosperity in a Global Financial System: The Future International Financial Architecture, Washington D.C., Institute for International Economics
    Eichengreen, Barry (1996) Globalizing capital: the history of the international monetary system, Princeton University Press, Princeton, New Jersey
    Kaplan, Ethan - Rodrik, Dani (2001) Did the Malaysian capital controls work? Harvard University, February 2001
    Krugman, Paul - Obstfeld, Maurice (2000) International Economics: Theory and Policy, Addison-Wesley
    Lányi Kamilla (2000) Válság táplálta globalizáció, Külgazdaság, XLIV. évfolyam, 2000/4-5
    Leibfrid, Stephan - Rieger, Elmar (1998) Welfare state limits to globalization, Politics&Society, September 1998, Vol. 26, Issue 3, p363.
    Meltzer, Allan et al. (2000) Report of the International Financial Institutions Advisory Commission, Washington D.C.
    Rodrik, Dani (2002) Feasible globalizations, Harvard University, July 2002
    Rodrik, Dani (1998) Who needs capital account convertibility? Essay in International Finance, Harvard University
    Stiglitz, Joseph E. (2002) Globalization and its discontents, W.W. Norton and Company, New York
    Tarafás Imre (2001) A monetáris politika a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig, Aula, BKÁE
 

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

 Belsõ-Ázsia nagyhírû kutatója

 Stein Aurél (1862-1943)

Az európai orientalisztika - s mindenekelõtt a Belsõ-Ázsia-kutatás - egyik legnagyobb alakja az angol szolgálatban álló Sir Marc Aurel Stein volt, azaz Stein Aurél, aki 1862. november 28-án Pesten született.
    Gyermekkoráról keveset tudunk. Élettörténete Bécsben és Lipcsében kezd kibontakozni, ahol egyetemi tanulmányait a klasszika filológia és az összehasonlító nyelvészet tanszékein igen ígéretesen végezte. Az egész pályáját meghatározó, döntõ fordulatra azonban a tübingeni egyetemen került sor, ahol érdeklõdése az indológia (és részben az óperzsa nyelv) felé fordult.
    Miután 1887-ben bölcsészdoktorrá avatták, azonnal angol szolgálatba állt, mivel felismerte, hogy a témakörben a legtöbbet Angliában profitálhat. Oxfordban, Londonban (az utóbbi helyen nemcsak az egyetemen, hanem a British Museumban is) elmélyült orientalisztikai kutatásokat végez, amelynek eredményeképpen Indiába kerül, ahol a lahore-i Punjab University tanárává nevezik ki, a szanszkrit nyelv és irodalom tanszékén. (Féltõn õrzött szellemi kísérõje itt is, mint addig és késõbb, élete végéig Arany János verseinek gyûjteménye volt.)
    A 27 éves egyetemi tanár, aki az óind történelemvallási és mûvelõdési viszonyaival, valamint az indo-iráni régi földrajzzal foglalkozik elsõsorban, csakhamar rendkívüli sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot. 1894-ben jelenteti meg elsõ tudományos mûvét, amelyben mintegy 6000 szanszkrit kéziratot tesz közzé, magyarázó jegyzetekkel, miközben - még Magyarországon elsajátított katonai térképészeti tanulmányait kamatoztatva és továbbfejlesztve - 1888 és 1896 között Kasmír topográfiáját kutatta és dolgozta fel. (Több évtizedes utazásai során Indiától Kínáig akkora területet térképezett fel tudományos alapossággal, amely harmincszorosa volt az akkori Magyarországnak.)
    Miután 1897-ben székfoglalót tartott a Magyar Tudományos Akadémián az indiai muzulmán kultúráról, s az indiai Calcutta iszlám egyeteme, a Madrasah profeszszorává fogadja, megkapja a brit állampolgárságot. Ezután indul el elsõ nagy belsõ-ázsiai expedíciójára, a kínai Turkesztánba és a Takla-Makán-sivatagba. Átkutatta a svéd Sven Hedin által korábban felfedezett romokat, s maga is ásatásokat végezve sok újabb jelentõs romhelyet derített fel.
    Második expedícióján (1908), folytatva elsõ útjának térképezését, fõleg a Tarim mentén végzett igen sikeres ásatásokat. Mindezt harmadik belsõ-ázsiai útja koronázta meg 1913-ban, amikor elképesztõ távolságokat - 18 ezer kilométert - járva meg Turkesztánt az Amu-Darja vidékétõl egészen a Góbi-sivatagig átkutatta, és rendkívül gazdag tudományos anyagra tett szert. Kihalt nyelvek nyomaira bukkant, elfeledett romokat tárt fel, mintegy 3000 írásos tekercset és 6000 tárgyat bocsátott a British Museum rendelkezésére, s kutatásaival, felfedezéseivel fényt derített Belsõ-Ázsia történelmének mindaddig homályos évszázadaira. Legnagyobb eredménye talán mégis a Kína és a belsõ-ázsiai sivatagok határán fekvõ oázisváros, Tunhuang buddhista kegyhelyének, a Kunszu tartománybeli Ezer Buddha Barlangtemplomának feltárása volt. Ez hatalmas, világraszóló tudományos eredmény volt. Jelentõségét csak némileg csökkenti az a tény, hogy Stein - nem lévén sinológus - a feltárás során hibákat követett el, és hogy teljesen jogtalanul tulajdonított el a British Museum részére a barlangtemplomból olyan irattekercseket, kincseket és egyéb leleteket, amelyek a kínai nemzet tulajdonát képezték.
    Bár 1934 és 1936 között, Nagy Sándor egykori hadiútját követve, még tett egy sikeres utat Belsõ-Ázsiában, harmadik expedíciójának eredményeit már nem tudta megismételni. Egy tervezett iráni út elõestéjén Afganisztán fõvárosában, Kabulban megbetegedett, és 1943. október 19-én meghalt.
    Stein Aurél azok közé a tudósok közé tartozott, akiket már életükben méltóképpen elismertek. Mint régész, mint nyelvész, mint Belsõ-Ázsia-kutató és utazó egyaránt a kor hírneves tudósai közé tartozott. Számos akadémia és tudományos társaság választotta tagjai sorába, a cambridge-i és az oxfordi egyetem díszdoktorává avatta, s megkapta az egykori brit birodalom egyik legnagyobb kitüntetését az Indian Empire-rend Knight Commander fokozatát.
    Sir Marc Aurel Stein azonban soha nem felejtette el szülõhazáját. Ezt - sok egyéb mellett - azzal is bizonyította, hogy végrendeletében felbecsülhetetlen értékû hatalmas tudományos könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.
 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

 Influenzák és görög oszlopok

    Ilyenkor, ha az ember lázasan köhécsel, legjobb behunyt szemmel elnyújtózni, és valami szépre gondolni. Hófehér márványszobrok és oszlopcsarnokok jelennek meg képzeletemben, árnyas ligetekben, kék égbolt alatt, nyugalom és derû. Az ókori Athén. Nemes egyszerûség és csendes nagyság, mondta az öreg Winckelmann.
    Demokrácia.
    Errõl mindig az jut eszembe, milyen fölényes mosollyal mondogatták a nagyokosok a 80-as és 90-es évek fordulóján: hogy ahogyan a hal is vagy büdös, vagy nem büdös, demokrácia is vagy van, vagy nincs. Hát most azt hallom a tévében, hogy demokrácia van, influenzajárvány pedig nincs. Én viszont kétségtelenül influenzás vagyok, a demokrácia szagát pedig nem érzem, mert bedugult az orrom. De nem akarok semmi rosszra gondolni, beteg vagyok, izzadok, vissza a ligetekhez és csendes nagyságokhoz.
    Igen, a világtörténelemben mindmáig Athén volt az egyetlen olyan állam, amely közvetlen demokráciát tudott mûködtetni. Mert halbûz ide vagy oda, a közvetlen demokrácia azért mégis csak más, mint a közvetett, ahol a demokratikus választásokon magasba emelt demokratikus pártok képviselõi a választóik nevében esztendõkön át azt csinálnak, amit csak akarnak. Athénban viszont a legfõbb hatalmat - a legteljesebb szólásszabadság biztosítása mellett - a teljes jogú polgárok összességének részvételével, havonta többször is ülésezõ népgyûlés gyakorolta valamennyi folyó ügyben.
    Persze nem véletlen, hogy ilyen demokrácia azóta se akadt sehol. Tessék csak elképzelni, mi lenne, ha nálunk havonta többször össze kellene hívni a nemzet apraját-nagyját valami óriási mezõre, hogy közvetlen szavazással döntse el, mi legyen az ebadók vagy a parkolóóra-díjak problémájának megoldása. E számot persze Athénban igencsak csökkentette, hogy a teljes jogú polgárok körébõl nemcsak a rabszolgákat és a nõket rekesztették ki, hanem az idegenbõl betelepültek és leszármazottaik tömegei is jogfosztottak voltak. Valahol azt olvastam, Athén uralma tíz-tizenötmillió embert számláló területre terjedt ki, de a szavazópolgárok száma a százezret sem érte el.
    A jogegyenlõség pedig az athéni közvetlen demokráciában sem jelentett többet, mint azt, hogy a ligetek fehéroszlopos villáiban lakó hajótulajdonosok, nagykereskedõk és pénzkölcsönzõk fejenként ugyanúgy egyetlen szavazattal rendelkeztek a népgyûlésben, mint az állami segélyeken tengõdõ, nincstelen polgárok. Egyenlõ elvi lehetõségük volt természetesen arra is, hogy demagógoknak nevezett bérszónokokkal hirdettessék saját nagyságukat, és semmi nem zárta ki, hogy a koszos lábú, foltos köpenyegû szegények bármelyike megvásárolhassa a pénzarisztokraták népgyûlési szavazatait.
    Megy fölfelé a lázam, nyilván azért jutnak eszembe ilyen dolgok. S hiába húzom a fejemre a takarót, annál gyorsabban sereglenek felém az egyre nyomasztóbb képzetek. A híres-hírhedt cserépszavazásoké, amelyek lehetõvé tették, hogy a népgyûlések minden jogi eljárás nélkül számûzzék azokat, akik a többségi vélemény szerint veszélyeztethették a demokráciát. Kellõ mennyiségû szavazat megvásárolásával így bárki számûzethette politikai ellenfeleit; gyõztes hadvezéreiket rendre ez a végzet várta. A fizetett besúgók és a koholt perek kígyózva tekeredõ rémképei. Pheidiászt, az ókor legnagyobb szobrászát sikkasztóként ítélték el, s az athéni demokrácia fénykorát megteremtõ Periklészt is ezzel vádolták. Filozófusaikat istentelenségért szerették vérbíróság elé hurcolni: Prótagorasz a halálos ítélet elõl szökve fulladt a tengerbe, Szókratészt a fiatalság megrontása címén méregpohárral végezték ki, s Arisztotelészre szintén halál vár, ha nem fut Khalkhiszba.
    Pedig milyen gõgösek voltak a demokráciájukra. Azt hitték, az õ világtörténelmi küldetésük, hogy rendet teremtsenek a mindenféle királyok és tirannusok uralma alatt nyögõ világban. Neki is láttak derekasan a felszabadításnak, s minden görög városállamnak választania kellett, velük tart, vagy ellenük. A kis Mélosz megpróbálta, hogy semlegesség címén bújjon ki a védelmi hozzájárulásként fizetendõ terhek alól; férfiait lemészárolták, nõit és gyermekeit rabszolgapiacra hurcolták.
    Jobb lesz, ha felülök, megtörlöm a homlokomat és kinyitom a szememet. Hiába, nem megy nekem ez a ligetes-fehéroszlopos álmodozás. Az egyetlen reményem az, hogy az emberiség eddig mindig túlélte a történelmet, s a legtöbb ember túléli az influenzát is. Igaz, az utóbbi korántsem bizonyos.
    Egy velõs válogatás magyarul is megjelent Romain Rolland ekkortájt vezetett naplójából 1960-ban a Gondolat Kiadó Auróra sorozatában, Benedek Marcell szemelgetése és fordítása: Napló a háborús évekbõl, 1914-1918. Érdemes mostanság elõvenni.
    Helyettesítsük az "európai politika" kifejezést "világpolitikával", s olvassuk így ezeket az 1916-ban papírra vetett szavakat: "Abban a megnevezhetetlen kavarodásban, ami most az európai politika, a fõ elem a pénz. [...] Õ az igazi úr, õ az államok feje. Õ változtatja át az államokat piszkos és megvesztegethetõ üzleti vállalatokká." A folytatásban pedig egyenesen meghökkentõ éleslátással vázolja föl a háború és a folytonos terjeszkedésben mûködõ nemzetközi tõke öszszefüggésének szemléletes képét: "Még azt sem mondjuk, hogy azok, akik ma szemérmetlenül hasznot húznak a háborúból, akarták azt. Õk semmi mást nem akarnak, csak nyerészkedni; mindegy, hogy hol és hogyan. Éppúgy alkalmazkodnak a háborúhoz, mint a békéhez: minden jó nekik."
    Mindegyik háborús fél erkölcsi parancsolatról, erkölcsi fölényrõl, a Jó és a Rossz harcáról beszél, természetesen magának vindikálva a "Jó" szerepét, s ellenfelének a "Rossz" képviseletét. Ezek után világos, hogy csakis neki lehet Igaza. De mindig akad, aki még  az igazak közt is a legigazabbnak és a legelhivatottabbnak képzeli magát... Hallgassunk inkább Rollandra: "Aki hozzánk hasonló módon látja az egyetemes nyomorúságot, mindenki egyenlõségét a nyomorúságban, annak szemében hiábavalónak látszik az Übermensch-rõl és az Übervolkról való értekezés. Minden nép kiválasztott népnek tartja magát." Továbbá: "A hozzám hasonlók nem istenek, hanem szegény emberek, igénytelenek, testvéreim. Nem akarnám az Örökkévaló s az Abszolútum uralmát meghonosítani a földön. Ezek a csodálatos agyrémek, amelyeket sorra minden vallás követett, könnyel és vérrel árasztották el a földet. Nem bízom a kiválasztott emberekben s a kiválasztott népekben. Egy kiválasztott nép gyõzelmének túlságosan nagy az ára: ártatlanok ezreinek a szenvedése."
    És micsoda csalódás: még egy oly nagy tehetségû szépíró is, mint Thomas Mann, beállt a német militarizmus csahosainak sorába, s nyakatekert, ámde annál szemérmetlenebbül antihumanista okfejtéssel igyekezett igazolni a német "háborús újjászületést". (Késõbb megtagadta Gondolatok a háborúban címû írását és egész magatartását, amelyet az elsõ világháború alatt tanúsított, amikor bizony még korántsem volt a humanizmus nagy képviselõje, "fehérek közt egy európai", ahogyan azután József Attila nevezte õt nagy versében...)
    A szemközti oldalra került "ellenséges" népek iránti gyûlöletet - amit a háború kufárai oly könnyedén azonosítanak a Hazafisággal - megengedhetetlennek tartotta Rolland, s e szavakkal intette írótársát, Émile Verhaeren belga költõt: "Kedves Verhaeren, ne gyûlölködjék! Nem magának, nem nekünk való a gyûlölet. Védjük meg önmagunkat a gyûlölettõl, jobban, mint ellenségeinktõl..." Nem mintha nem értené meg, hogy a szenvedés milyen könnyen fordulhat át gyûlöletbe. Ugyanannak írta egy késõbbi alkalomból: "Megríkatott. Mennyit szenvedhetett ön, a nagy és jó ember, ha így megtanult gyûlölni! Csakhogy én tudom, kedves barátom, hogy önnél ez nem tarthat sokáig... Igazságot kell szolgáltatni, de az igazság nem kívánhatja, hogy egy nép minden fiát felelõssé tegyük néhányszáz egyén bûne miatt.... Ártatlanok ezreit áldozzák föl mindenütt a politika bûneinek. Igaza volt Napóleonnak, amikor ezt mondta: "A politika - a modern végzet." Ne ártsuk bele magunkat a Végzet dolgaiba, Verhaeren. Tartsunk az elnyomottakkal, minden elnyomottal. Ilyen pedig mindenütt akad. Én csak két népet ismerek a világon: a szenvedõket meg a szenvedés okozóit..."
    S a háborút a magát a "Jó" reprezentánsának kikiáltó erõsebb fegyveres csoport erkölcsileg állítólag indokolt "igazságtevésével" befejezni szándékozó (magyarán: a maga rendjét és fölényét érvényre juttatni képes erõsebb ragadozó) érveire ez Romain Roland válasza, egy honfitársának - Gabriel Séailles írónak - a cikkére válaszolva: "Ha ön német lenne, belenyugodnék abba, hogy hazájában idegenek szabjanak törvényt? S azt hiszi, ha erõvel szabnak törvényt 70 millió embernek, nem fogják azt már másnap felfordítani? És akkor mi egyéb változott, mint hogy újabb "megtorlás" következik? Vigyázzon, hogy az eljövendõ béke ne lehessen egy újabb háború fenyegetõ elõjele. Vigyázzon, hogy a hibák jóvátétele ne okozzon újabb, még nehezebben jóvátehetõ hibákat. Vigyázzon, hogy a Szövetségesek szent ígéretei ne merüljenek feledésbe, hogy meg ne sértsék a népek jogait..."
    Vajon ki gondol effélére manapság a Szövetségesek közül?
    Pedig hát a francia humanista író már 1915 nyarán világosan megfogalmazta: "Ellenséges fegyverek még soha, sehol nem alapozták meg a szabadságot olyan népnél, amely maga nem akarta."
 
 

ROMÁNY PÁL

Libatömés

    Faluról érkezik a határozott üzenet: nem szavazunk az EU-re, mert még libát sem tömhetünk! Vége lesz a házi disznótornak, sõt a mákos tészta evésnek is! Tollas párna sem lesz, nem szabad kopasztani! Sõt, a birkákat sem nyírják majd! A magabiztos válasz: olvashatják az interneten, a világhálón (új portál is van már!), hogy merõ félreértés, sõt hazug rémisztgetés az egész stb. Csakhogy a libatömõ asszonyok, az ételmaradékot is hasznosító sertéshizlaló tanyasi-falusi, kisvárosi emberek nemigen élvezik még (szerencsére?) az Internet áldásait. A tv meg a rádió, valamint a szomszédaszszony pedig mást mond.
    Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért állt elõ ez a "kommunikációs" szakadék. Feltehetõen már a "Kommunikációs Közalapítvány" elõtt kezdõdött, bár ez utóbbi is hozzájárulhatott. Amit az emberek nem értenek, azzal szemben bizalmatlanok. Vagy félreértik, különösen ha félremagyarázzák elõttük. Így volt ez néhány éve a gazdák "regisztrációjával", vagy a földek "licitációjával" is. Miért gondolják némely "air conditio"-nált hivatali szobában, hogy nálunk már nem tájékoztatást, párbeszédet igényelnek az emberek, hanem azt, hogy "interaktív szituációban kommunikáljanak" velük? Nem lehetne magyarul, világosan és hitelesen? A számítógépek világában is, amely eszközöket emberek alkották - állítólag - az emberek javára. Akik között sokan kedvelik a libamájat, s vannak még egyelõre, akik vállalják az érte végzendõ munkát is. Saját fogyasztásra vagy piacra szállításra, oda, ahol fizetnek is érte.
    Nagy a felelõssége mindazoknak, akik az embereket foglalkoztató, sorjázó kérdésekre most válaszokat adnak. Az agrártársadalom tagjaiban különösen sok a bizonytalanság, elõfordul hiszékenység, de él az új csalódásoktól való félelem is. És egyébként is, miért kellene ismerniük pl. a SAPARD-program elõnyeit, az Agenda kedvezményeit, az ígéretes jövõt, ha sok okleveles, szolgálatukra rendelt tisztviselõ sem értékeli, s inkább kétségeit sorolgatja elõttük. Ez volna a sikk, a kiállás? Vagy nem ismerik az igazi feleleteket?
    Legalább azt mindenkinek tudnia kellene, hogy az immár Világfalunak tekintett földgolyón más piaci rend uralkodik, mint akár egy-két évtizeddel ezelõtt. A magyar termelõk hátat fordítottak olyan áruellenõrzési, piaci követelményeknek szinte a 20. század végéig, amelyet már a 19. század végén kielégített több ország agrártermelése Nyugat-Európában. A dán vagy a holland mezõgazdaság például nem lehetett volna elõbb az angol, majd a fél világ kedvelt élelmiszer szállátója, ha nem teremti meg azokat a feltételeket, amelyekre már akkor szükség volt. Az agrárcivilizáció, a szaktudás magas színvonala is kellett ahhoz, hogy már 1938-ban az agrárország Dániában tizenötször nagyobb volt pl. a gépkocsi használati mutatószám (24 személy/gk), mint az akkori Magyarországon (375 személy/gk). Szervezett volt a termelése és a kereskedelme, mûvelt a parasztsága, és demokratikus a társadalmi rendje. Amire Magyarország is régóta - változó eredménnyel - törekszik. És amire - az Európai Unió tagjaként - összehasonlíthatatlanul jobb, új lehetõségei nyílnak.
    A sertéssel, libával, a mezõgazdasági munka mindennapi gondjával küzdõ embereket természetesen a saját közvetlen érdekeik foglalkoztatják. Nagy a bûne mindazoknak, akik akárcsak egyet is megtévesztenek vagy félrevezetnek közülük. Elhallgatják például, hogy más az önellátásra való termelés és más az árutermelési-szállítási piaci rend. Az egészségügyi követelményeket pedig - EU-val és EU nélkül- egyaránt célszerû kielégíteni. Mert még a sokat emlegetett falusi turizmus is csak keveseket vonz, ha a fogadó primitív, a konyha pedig "pusztai". A "folklór" varásza egyszerivé válik és elolvad.
    Most még azon is sok múlik, hogy a magyar lakosság milyen "magyarságú" fordításban ismerkedik meg az uniós szabályokkal és elõírásokkal. A szakszerûtlen, vagy a rossz, hibás magyarságú fordítás nehezen helyrehozható értelmezési károkat is okozhat. Ilyen volt a kabaré témává avanzsált moslék-felhasználás témája is. Akár egy sok évvel ezelõtti nevetséges fordítás, amely a szakma nem ismerésébõl fakad. Egy - mai szóval - haltenyésztési "project" kiajánlása azon bukott el, hogy a magyar szövegben szereplõ ívás "helyét", vagyis a halbiológia egyik alapkérdését, az ivás helyének jelölte és tárgyalta a nem éppen szakfordítói teljesítmény.
    Akkor csak egy magánhangzót, a rövid és a hosszú "i" betût értelmezték rosszul a szövegben. Jó lenne felismerni, falun és városon elismertetni: az Európai Unió nem a libatömés kérdése. Ami egyébkén - több hasonló mumussal együtt - nem is tétje a tagságunknak. Magyarország jövõje a tét.
    A híresztelésekrõl pedig következzék egy igaz történet. Szülõfalumban a pletykákra, a szenzációs tálalásokra a következõket mondták: annyi ez, mint az a hír, hogy öreganyám szoknyája alól kiszállt egy veréb. Nem igaz - mondták a cáfolatban - mert kettõ volt.
    Itt tartana a média manapság?
 

EDUARDO GALEANO

A Háború

Kíváncsi volnék...

A múlt év derekán, miközben ez a háború már érlelõdött, George W. Bush azt nyilatkozta: "készen kell állnunk, hogy a világ bármely sötét zugában beavatkozzunk". Irak tehát a világ egyik sötét zuga. Netán azt hiszi Bush, hogy a civilizáció Texasban született, s hogy honfitársai találták fel az írást? Soha nem hallotta még hírét a ninivei könyvtárnak, sem Bábel Tornyának, sem Babilónia függõ kertjeinek? Egyetlen egyet sem hallott a bagdadi Ezeregyéjszaka meséibõl? Ki választotta meg a bolygó elnökévé? Engem nem értesítettek errõl a szavazásról. Hát önöket?
    Megválasztanánk egy siket elnököt? Egy embert, aki saját hangja visszhangján kívül semmi mást nem képes meghallani? És siket azoknak a millióknak és millióknak szüntelenül mennydörgõ hangjára, akik a világ utcáin békét üzennek a háborúnak?
    Még Günter Grass szívélyes tanácsát sem volt képes meghallgatni. A német író, megértvén, hogy Bush mindenáron valami nagyszabású dologgal akar kirukkolni apja elõtt, azt javasolta neki, Irak bombázása helyett forduljon inkább egy pszichoanalitikushoz.
    1898-ban William McKinley elnök kijelentette: Isten adta neki a parancsot, hogy tartsa meg a Fülöp-szigeteket a lakosok civilizálása és keresztény hitre térítése céljából. McKinley elmondása szerint Isten akkor szólt hozzá, amikor õ éjfélkor a Fehér Ház folyosóin járkált. Több mint egy évszázaddal késõbb, Bush elnök biztosít bennünket arról, hogy Isten õmellette áll az Irak meghódítását célzó háborúban. Vajon mely órában s helyen szólott hozzá az Úr?
    S miért adna Isten ilyen egymásnak ellentmondó parancsokat Bushnak és a római pápának?
    A hadüzenet a nemzetközi közösség nevében hangzik el, amely torkig van a háborúkkal. S ahogy már ez szokás, a béke nevében üzennek háborút. Nem az olajért van mindez, mondják. De ha Irak a retektermesztésrõl lenne híres az olaja helyett, kinek jutna eszébe lerohanni ezt az országot?
    Bush, Cheney és az édes Condoleez-za valóban lemondtak volna az olajiparban betöltött magas állásaikról? És Tony Blair miért gyûlöli olyan mániákusan az iraki diktátort? Nem lehet, hogy azért, mert harminc évvel ezelõtt Szaddám Huszein államosította a brit Irak Petroleum Company-t? Aznar vajon hány olajkútra számít a következõ osztozkodásnál?
    Az olajittas fogyasztói társadalmat pánikkal tölti el az absztinencia szindróma. A fekete elixir Irakban a legolcsóbb, és talán ott van belõle a legtöbb. Egy New York-i béketüntetés egyik plakátján ez áll: "Miért az õ homokjuk alatt van a mi olajunk?"
    Az Egyesült Államok a gyõzelem utánra hosszú katonai megszállást helyezett kilátásba. Tábornokai gondoskodnak majd a demokrácia helyreállításáról Irakban. Ugyanolyan demokrácia lesz ez, mint amilyet Haitinek, a Dominikai Köztársaságnak vagy Nicaraguának ajándékoztak? Haitit tizenkilenc évig tartották megszállás alatt, s olyan katonai uralmat hoztak létre, amely aztán Duvalier diktatúrájába torkollott. Kilenc éven át tartották megszállás alatt a Dominikai Köztársaságot, s létre hozták Trujillo diktatúráját. Nicaraguát huszonegy évig tartották megszállás alatt, s létre hozták a Somoza család diktatúráját.
    A Somozák dinasztiája, melyet a tengerészgyalogosok ültettek a trónusra, fél évszázadig uralkodott, mígnem aztán 1979-ben elsöpörte a népharag. Ekkor Ronald Reagan elnök lóra pattant, hogy megvédelmezze hazáját a sandinista forradalom fenyegetésétõl. A szegények közt is legszegényebb Nicaraguának mindössze öt liftje és egy bedöglött mozgólépcsõje volt. Reagan azonban kijelentette, hogy Nicaragua veszélyt jelent, s miközben beszélt, a televízió az Egyesült Államok dél felõl vörösbe boruló térképét mutatta, a küszöbön álló inváziót illusztrálandó. Bush elnök tõle másolja pánikkeltõ beszédeit? Csak éppen Irakot mond ott, ahol Reagan Nicaraguát mondott?
    Napilapok szalagcímei a háborút megelõzõ napokból: "Az Egyesült Államok készen áll a támadás visszaverésére." Rekordmennyiséget adnak el szigetelõszalagokból, gázmaszkokból, sugárzás elleni pirulákból. Miért fél jobban a hóhér, mint az áldozat? Csak a tömeghisztéria tenné? Vagy azért remeg, mert elõre sejti tetteinek következményeit? És ha az iraki olaj felgyújtja a világot? Nem ez a háború lesz-e a legjobb vitamin, amelyre a nemzetközi terrorizmusnak szüksége van?
    Azt mondják nekünk, hogy Szaddám Huszein bujtogatja az al-Kaida fanatikusait. Hollókat nevelgetne, hogy azután kivájják a szemét? Az iszlám fundamentalisták gyûlölik õt. A sátán birodalma az olyan ország, ahol hollywoodi filmeket vetítenek, ahol sok gimnáziumban angol nyelvet tanítanak, ahol a muszlim többség nem akadályozza meg, hogy a keresztényeknek kereszt függjön a mellén, s ahol nem ritka látvány a nadrágos, merész blúzt viselõ nõ.
    Egyetlen iraki sem volt a terroristák között, akik ledöntötték New York tornyait. Csaknem mind abból a Szaud Arábiából valók voltak, amely az Egyesült Államok legjobb kliense a világon. Szaud Arábiából való Bin Laden is, az a gazfickó, akit a mûholdak üldöznek, miközben lovon menekül a sivatagon át, és aki mindig azt mondja: "jelen", valahányszor Bushnak szüksége van profi mumusként betöltött szolgálataira.
    Tudta ön, hogy Eisenhower elnök 1953-ban azt mondta: "a megelõzõ háború" Hitler találmánya? És azt is mondta: "Én õszintén szólva senkit sem vennék komolyan, aki efféle javaslattal állna elém."
    Az Egyesült Államok gyártja és adja el a legtöbb fegyvert a világon. Egyben ez az egyetlen ország, amely atombombákat dobott civil lakosságra. S hagyományainál fogva mindig háborúban áll valakivel. Ki fenyegeti a világbékét? Irak? Irak nem tartja tiszteletben az ENSZ határozatait? Bush tartja tiszteletben azokat, az a Bush, aki épp most illette világraszóló rúgással a nemzetközi jogot? Izrael tartja tiszteletben, az az ország, amely rendszeresen nem vesz róluk tudomást? Irak 17 ENSZ-határozatot nem ismert el, Izrael 64-et. Bombázná-e Bush leghûbb szövetségesét?
    Irakot 1991-ben az idõsebb Bush háborúja földig rombolta, az ezt követõ blokád pedig kiéheztette. Miféle tömegpusztító fegyvereket rejtegethet ez a tömegméretekben elpusztított ország? Izrael, amely 1967 óta bitorol palesztin területeket, olyan atombomba-arzenált birtokol, amely garantálja sértetlenségét. S Pakisztán, a másik hû szövetséges, mellesleg közismert terroristafészek is közszemlére teszi a maga csúcsíves nukleáris rakétáit. Az ellenség azonban Irak, mert neki is "lehetnek" ilyen fegyverei. Ha lennének neki - mint Észak-Koreának, amely deklarálja, hogy vannak -, vajon mernék megtámadni?
    S a vegyi és biológiai fegyverek? Ki adta el Szaddám Huszeinnek a mérges gázok gyártásához szükséges eszközöket, amelyek megfojtották a kurdokat, s az ezeket a gázokat odajuttató helikoptereket? Miért nem mutatja be Bush az elismervényeket? Azokban az években, az Irán elleni háború, a kurdok elleni háború éveiben kevésbé volt-e diktátor Szaddám, mint ma? Még Donald Rumsfeld is meglátogatta, baráti küldetésben. Miért csak most olyan megrendítõ a kurdok sorsa, azelõtt miért nem volt az? És miért csak az iraki kurdok sorsa megrendítõ, azé a sokkal nagyobb számú kurdé viszont nem, akiket Törökország áldozott fel?
    Rumsfeld, a jelenlegi védelmi miniszter bejelenti, hogy hazája "nem halálos gázokat" fog bevetni Irak ellen. Olyan kevéssé halálos gázok lesznek ezek, mint amilyeneket Putyin vetett be tavaly a moszkvai színházban, s amelyek több, mint száz túszt öltek meg?
    Az ENSZ-ben néhány napra függönynyel takarták el Picasso Guernicáját, hogy e kellemetlen díszlet ne zavarja Colin Powell harci riadóit. Mekkora legyen az egész iraki mészárszéket elrejtõ függöny a Pentagonnak a haditudósítókra kiszabott totális cenzúrája szerint?
    Hová jutnak az iraki áldozatok lelkei?  Billy Graham tiszteletes, Bush elnök vallási tanácsadója és mennyei földmérõje szerint a paradicsom meglehetõsen kicsi: mindössze ezerötszáz négyzetmérföld. Kevesen lesznek a kiválasztottak. Egy találós kérdés: Melyik az az ország, amely csaknem az összes belépõjegyet felvásárolta?
    És egy utolsó kérdés, amit John Le Carrétól kérek kölcsön:
    - Sok embert fognak megölni, papa?
    - Senkit, akit ismernél, szívecském. Csupa külföldit.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

OLVASÓLÁMPA

GYIMESI LÁSZLÓ

Vassal futtatott arany

Képes Gábor: Az élet egy nagy öröklakás

Kevéssé közismert régészeti tény, hogy a Közel-Kelet fejlett kultúráiba betörõ barbár fém, a vas eleinte ritkább, s így sokkal drágább volt az aranynál, s a gazdagság hivalkodó jegyeként a legtehetõsebbek vassal vonatták be, vasba foglaltatták arany- és ezüsttárgyaikat (valószínûleg Attila híres hármas koporsójának legendája is ezt a szokást emeli mítosszá).
    Fordult persze az idõ. Ha ma vassal futtatjuk kincseinket, fordított eredményt érünk el: a kiküzdött, megszerzett értékeket profanizáljuk, s ezáltal bevonjuk a hétköznapok pragmatikus mázával. Úgy szelídítjük mindennapivá, használhatóvá a nemes anyagot, hogy éppen burka által tesszük eszközünkké, szerszámunkká, kezünkhöz simuló ember-lelkû tárggyá. Varázslat ez? Fölösleges babramunka? A teremtés rendjére karcolt gúnyirat, az értékek megcsúfolása? Nem tudom. Nem hiszem.
    De Képes Gábor tudja! Olyan otthonosan mozog a költészet mitikus kovácsmûhelyében, mint Héphaisztosz a maga hámorában; olyan ötvözeteket kalapál össze nagy elõdöktõl örökölt üllõjén, amelyekbõl egyaránt készülhet sebezhetetlenné avató pajzs, halálos sebet osztó fegyver.
    Két kötetet tett le elénk. A két könyv azonban voltaképpen egy, az elsõ, az Alterránál kiadott Igaz történet mintegy piszkozata a másodiknak, a Fiatal Írók Szövetsége által gondozott Az élet egy nagy öröklakás címû - mondjuk így: második, javított és bõvített kiadásnak. Amikor ebben a rövid írásban a második kötetrõl szólok, egyúttal véleményt mondok a korántsem szégyellni való elsõrõl is.
    Képes Gábor valóban fiatal költõ. Elsõ könyvét húszévesen adhatta ki, s ez még a ma könnyebb kiadói viszonyok között is szép teljesítmény. Fiatal, persze, ez nem érdem. Költõ - ez (még) talán igen. Idejében, érési folyamatának megfelelõ szakaszában jött a kettõs kötet, pontosan rögzíti benne eredményeit, kijelöli lehetséges útirányait.
    Nem az ifjúkor szertelenségei, obligát keresõ ál- vagy valódi gesztusai jellemzik Képes Gábor költészetét, hanem a felelõs, felnõtt költõi alázat. Elõször is, ami a formákat érint: nincs mese, ki kell jelenteni: érett formamûvésszel állunk szemben. Mennyi ebben az egyéni tehetség, a szorgalom, és mennyi a Szepes Erika-féle "költõtanoda" érdeme, nem tudom. Az biztos, hogy a mai formavesztett, illetve a soha meg nem ismert szabályokat felrúgó líra- és lírikusinflációban öröm olvasni a jól megformált sorokat, strófákat, költeményeket. Félreértés ne legyen: nem merev formavilágú parnasszistával, konzervatív versfaragóval találkoztunk, hanem olyan mesterlegénnyel, aki ismeri szakmája anyagát, rá-rábukkan a mesterfogásokra, így az anyanyelv és a verstan, mint matéria alakul mûhelyében emberi használatra szánt intellektuális eszközzé. A versek a posztmodern külsõ jegyeivel kérkednek, de mégsem posztmodernek. A szó régi értelmében vett modern alkotásokról van szó - a gondolatritmust teszik következetesen versgerinccé, látszólag szabadon csapongó mondatokat, mondattöredékeket állítanak párhuzamba, vagy egymással szembe, fölényes biztonsággal kezelik, szervesítik a szójátékokban, hosszú (jó és kifacsart) rímekben rejlõ lehetõségeket.
    Ez azonban - a formáról beszélünk még - csupán a vasburkolat. Kemény, rugalmas, itt-ott rozsdás, de szilárd burkolat, amellyel a gondos megformálás õsi aranyát burkolja be a szerzõ. Ütemhangsúlyos és idõmértékes, szótagszámláló és ki tudná felsorolni, milyen kötött formaelemek húzódnak meg a bevonat alatt, dalokhoz illõ és bonyolult rímképletek, egymással vetélkedõ, fölényes biztonsággal használt költõi eszközök.
    S ha a versek tartalmát nézzük, akkor sem más a kép. A témák, üzenetek sokszínûsége lenyûgözõ. A magán- és közéleti tematika, az apró személyes ügyek és az országos gondok, világproblémák azonos színvonalon fogalmazódnak meg, s öszszetartja õket a szerzõ határozott, kialakult költõi, mûvészi személyisége. Képes Gábornál szó sincs értékrelativizmusról. Az értékelés világválságát nem téveszti össze, nem helyettesíti az értékválság önpusztító (hamis) szlogenjeivel: világos, határozott, kemény értékrendszer irányítja gondolatait, vezeti tollát, szövegszerkesztõjét. Ez a határozott, baloldali (de párthoz nem köthetõ) értékrendszer a költõi tartalom acélburkolata, ezáltal lesznek élesek a versek, akár a nemes szablyák, akár a jól forgatható hétköznapi kések. A vasköpenyek alatt itt is megtalálhatjuk azokat az ítéleteket, üzeneteket, amelyeket méltán nevezhetünk aranynak, hiszen az emberiség születésekor kezdõdött végtelen szabadságharcok érlelték színüket, súlyukat, értéküket. Látszólag egyszerû, mindennapi dolgok ezek, de hiányuktól beteg a föld, rothad a társadalom, pusztul az ember(i)ség, Hûség a néphez, hazához, a világ sorsát sziszifuszi elszántsággal hordozó emberhez, a saját rész vállalása a hatalmas feladatban éppúgy közéjük tartozik, mint a csapongó, még leginkább tárgyát keresõ szerelem mítosztalan megközelítése, a történelem (Képes nemzedékének egyre nélkülözhetetlenebb, sürgetõbb) kritikus elsajátítása. Mi minden fér egy ilyen rövidke kötetbe! A szabadság-egyenlõség-szolidaritás egységét a korlátlan életszeretetnek, az emberi kapcsolatok tisztaságának tükrében felmutató költõ egész világa. (A könyvcímek is árulkodóak: igazságra törekvése mögött az a tudat munkál, hogy a világ tulajdonképpen otthon, azaz nagy öröklakás, amelynek nem lehet természetes tartozéka a tûzoltókészülék.)
    Ha nagyon röviden kellene jellemeznem Képes Gábor költészetét, két szót használnék: minõség és ígéret. Ha bõvíthetném: vitathatatlan, jó minõség, és ápolandó, védendõ, megõrzendõ ígéret. Aki elolvassa a (két) kötetet, bizonyára elfogadja értékelésemet, s talán átérzi aggodalmaimat is. A vassal bevont aranyra ott les a mûvészetpótlékokkal hivalkodó jelenkor mocsara, dölyfös rablóival, nagyot ígérõ kufáraival. Hogy megõrzi-e Képes Gábor minket szolgáló kincseit, azaz megfelel-e majd a maga által igen magasra emelt mércének, jeles ígéretbõl jelentõs költõvé érik-e, kicsit rajtunk, értõ olvasóin is múlik. De elsõsorban nem rajtunk. (Fisz-könyvek 10.)

---

CSALA KÁROLY

Özönvíztõl árfolyamig

Maróczy Magda, szerk.: A millió elefánt országa: Laosz

Én mint nyájas olvasó már a könyv elsõ sorában föl vagyok rá szólítva: tegyem a kezem a szívemre, s áruljam el, mit tudok Laoszról.
    Sorolom. Emlékezetemben van még a Rizsesköcsög-síkság. Hasonlóképpen Kong Le kapitány. Meg Szuvanna Phuma, Szufanuvong herceg, Phumi Noszavan. A Patet Lao. Tehát a hajdani rádió- és újsághírek, a vietnami háború idejébõl, amely éppúgy volt kambodzsai és laoszi háború is, a földrajzi, politikai-társadalmi körülmények, no meg a gyarmati történelmi elõzmények okán. De más is dúsítja még a memóriámat. Hirtelenében két film emléke bukkan elõ, amelyik a maga módján a nyugati világ némi lelkifurdalását tükrözte az USA & Co. profitserkentõ és világpusztító militarizmusa miatt: az Air America (1990), ez a sajnálatosan valós tények alapján eljátszatott fikció, Mel Gibson fõszereplésével, a CIA cinikus kábítószer-fegyverbizniszérõl a nevezett háborús idõszakban, épp Laoszban; valamint Werner Herzog Szökés Laoszból (1998) címû dokumentumfilmje, ez egy Laosz fölött lelõtt amerikai repülõgép német származású pilótájának keserves, ámde tanulságos "hogy is volt?"-ja.
    A vietnami háborúnak ezen a "mellékhadszínterén" három millió tonna amerikai légibomba hullott célra. Próbáljuk elképzelni!
    Az akkori és még a mai Laosz is: a világ egyik legszegényebb országa. Négy és fél millió ember hazája.
    A kulturális tradíció értékének azonban, mily szerencse!, nincs köze a GDP-hez. Laosz, mint a földteke szinte valamennyi országa, az emberi kultúrának sajátos tárháza. És az emberi civilizációnak is, bizony, mert a civilizáció sem azonos az emberiség történelmében, de még jelenében sem, a tõketerjeszkedésnek kedvezõ mûszaki és életmódbeli körülményekkel. (Mindenkitõl volna mit tanulnunk. Ha dölyfünkben nem mi akarnánk mindenkit tanítani.) Természeti kincseirõl, flórája és faunája változatosságáról nem is szólva.
    Haladjunk fordított sorrendben. Az Annam-hegységben alig pár éve ismeretlen nagyemlõst, patást fedeztek fel a nyugati zoológiatudomány számára (merthogy a helybelieknek, persze, nem volt ez az állat - a neve: "saola", rendszertanilag pedig most már Pseudoryx nghetinhensis - ismeretlen). Gondoljunk csak bele, mi minden lehet arratájt még, hasonlóképp meglepõ élõlény, állat vagy növény. 1998-ban két magyar kutató rovargyûjteni járt ott, fölöttébb rövid ideig, s természetesen még így is módjuk volt rá, hogy a szó betûszerinti értelmében beírják nevüket tudományágukba, merthogy a német szaktudósok, utóbb, róluk neveztek el két addig ismeretlen futrinkafajt - dr. Csorba Gáborról a Therates csorbai-t, dr. Merkl Ottóról pedig a Therates ottomerkli-t.
    Civilizációs vívmányokról pedig csak annyit: a börtönre ítéltek kis szigeteken töltik büntetésüket, de nem etetik õket, hanem azt eszik-isszák, amit maguk megtermelnek, pontosan úgy, és nem rosszabb körülmények közt, mint a vízen túli néptársaik, csak épp nem léphetnek ki mikrovilágukból. Hozzájuk viszont jöhetnek a "külvilágból": elõszeretettel viszik oda bámuldozni a turistákat.
    Kultúra. Laosz régi neve a 14. századi (nyilvánvalóan nem elsõ, de attól kezdve e területen folyamatos történelemmel bíró) állam alapítása után "Millió Elefánt Országa" volt; az elefántok mára megritkultak, bár még mindig élnek imitt-amott vadon hegyi erdõkben, jóllehet a nemzetközi holdingok manapság már Laoszban is pusztítják az erdõt. Nos, ha ma már nem is a millió elefánt országa Laosz, mindenesetre valamiben világcsúcstartó. Azt mondhatnánk: a Csupa Kisebbség Országa. Negyvenhét etnikai csoport alkotja a laoszi népet. Ebbõl három nagyobb a meghatározó. Laoszban mindenki "kisebbségi". Építészeti, plasztikai, díszítõmûvészeti, zenei, táncos és irodalmi hagyományainak sokféleségét az évszázadok folyamán nem csupán a mindig egységesítésre törekvõ államhatalom, a királyok és tartományurak (hadurak) törvényei-parancsolatai igyekeztek közös nevezõre vonni, hanem az állam legfõbb szolgája és olykor ura: a vallás is. A "népi buddhizmus" helyi változata összefonódott a szerteágazó hiedelmek és ceremóniák rendszerével, s elképesztõen érdekes vallásos folklórt teremtett. Mai s nyugati értelemben vett, szekularizált irodalom voltaképp csak a 20. század derekától alakulgatott Laoszban. (Ilyesmikrõl értesülhetett már az Ezredvég olvasója: 1995 novemberében Laosszal töltekezett a folyóirat.)
    Az úgy-ahogy egységesült eredetmondák eleje - minõ meglepetés! - a vízözön lokális változata. Ezek szerint a laoszi népek az özönvíz után születtek (itt most nem részletezhetõ, eléggé bonyolult utakon-módokon).
    Mindezek, sok mással, megtudhatók a Magyar-Laoszi Baráti Társaság antológiájából, amelyet Maróczy Magda szerkesztett.
    A temérdek fölajzó részlet után, igaz, némileg csüggesztõre fordul a könyv adta összkép: a mai gazdasági helyzet... hát, ott még kevésbé fenékig tejfeles az élet, mint mifelénk talán. Kiváltképp a távol-keleti nagy pénzügyi válság óta, amely 1998-ban "gyûrûzött be" a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság korántsem önálló gazdaságába (kivált a thai befektetõk tarolnak a laoszi piacon): a nemzeti pénz, a kip árfolyama siralmasan megromlott. Nem is csodálkozhatunk aztán, ha a helyszínen járatos, országismerõ magyar szakértõk ilyen megállapításokkal ecsetelik a mai laoszi helyzetet: "A munkanélküliség és a rejtett munkanélküliség igen magas szintû." "A kormányzat célul tûzte ki, hogy a GDP növekedése el fogja érni a 7 %-ot."
    No, ez már mind ismerõs. Barátságos figyelmünkön azonban mit sem változtat. (Gazella Kiadó).
 
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Baranyitól Simorig

Hat könyvrõl

E rég esedékes beszámolót az ábécé elejérõl, három B betûs szerzõ mûvére visszatekintve kezdem. Kettejükkel már többször foglalkoztam, mert hál' istennek elég gyakran publikálnak. Az elsõ egy gyönyörû kis füzet Baranyi Ferenc tán legjobb verseinek fölelevenítése, megannyi szép színes reprodukció kíséretében (Színigazság, avagy a színek igazsága. Megverselt képek. Mûvészetbarátok Egyesülete.) Egy "szociofotó" értékû, kissé naturalisztikus festménytõl eltekintve mind képzõmûvészeti remeklés, melyhez Baranyi egy-egy sokatmondó (értelmezõ) verse kapcsolódik.
    Terjedelemre is nagy könyv viszont Bárány Tamás Lázadók címû három regényt egybefoglaló mûve. Az elsõ Julius Caesar meggyilkolásáról szól, a második egy stilizált közel-keleti történet a zsarnokság elleni sajátos küzdelemrõl, míg a harmadik mai (pontosabban hetvenes évek végi) regényke fiatalokról, akik "lázadnak" ugyan, pedig tulajdonképpen semmi okuk rá. Bárány mûveiben néha akad szerkezeti probléma, itt pl. az, hogy nem derül ki, kié a lerobbant Mercedes, mely alól a fiatal fõhõs elõkerül - talán saját családi kocsijuk? Mert a regény csattanója épp a saját családhoz való kapcsolódás. Mindhárom kisregény rutinnal, vonzó módon van megírva, mind egy-egy bravúros csattanóval, mely még az "edzett" olvasót is meglepi. (Összmagyar Testület.)
    Nem ennyire ismert, bár épp az Ezredvég olvasói számára nem idegen szerzõ a szolnoki Bistey András, akinek kitûnõ elbeszélései egy kötetbe gyûjtve (A képviselõ vidékre megy) igazán mélyenjáró olvasmánnyal szolgálnak. Van köztük olyan, amit már a fiatal írókat akkor bemutató 1975-ös Elsõ a szilfák levelén címû antológiában olvashattunk, s a szerzõnek ma sem kell szégyellnie, mint a többit sem, amivel az Ezredvég-ben találkoztunk. Sajátos népiség az, ami e novellákban feltûnik: a magyar vidék létkérdései, melyek - noha tragikusnak tûnnek - Bisteynél sosem torkollnak tragédiába: ettõl az író finom ízlése megkímél bennünket. (Hét Krajcár)
    És a B után most két P betûs. Az egyik a "szögedi" Péter László professzor, akinek Juhász Gyuláról írt számos cikke van összegyûjtve a nagy költõ nevét viselõ kötetben. Péter László idestova fél évszázada foglalkozik Juhásszal (többek között a kritikai kiadás szerkesztõjeként), és egyáltalán nem opportunizmusból mindig rámutatott Juhász Gyula szocialista elkötelezettségére. Juhász következetesen volt szocialista, igaz, megszenvedett miatta, lelki egyensúlyát a szocializmusnak már a 20. század elején bonyolult problematikája is terhelte. De nem ezért próbálkozott többször (végül sikeresen) öngyilkossággal - az szinte született, alkati életidegenségének volt a következménye. Mikor érezte jól magát? 1918-19-ben, mikor is a Szegeden francia támogatással már kibontakozott ellenforradalommal is bátran szembeszegülve mondta a magáét, azt amit a proletariátus érdeke diktált, mitsem bánva, hogy emiatt inzultálják. Péter László hatalmas kötetét olvasva szinte bámuljuk, hogy a szocialista eszmeiség, irodalomtörténet mennyire nem vette figyelembe Juhász hõsiesen következetes szocializmusát! Bezzeg számon tartotta ezt a szegedi szerzõ, aki nemcsak hogy nem változtatott korábbi cikkein, hanem még egy 1995-ös tanulmányban is kiemelte Juhász Gyula "kommunista" magatartásának ezt a következetességét.
    E mellett is nagyon fontos ügyeket tisztáz Juhásszal kapcsolatban. Pl. azt a rejtett belsõ ellenállást, amely közös politikai nézeteik s minden szolidaritása ellenére a kevésbé jelentõs, ámde sikerember Móra részérõl Juhásszal szemben érezhetõ lehetett. E sorok írója tíz évig szerkesztette a Móra életmû-sorozatot, mind kedvetlenebbül, míg most csodálkoznia kell azon, hogy Juhász mennyire nincs a helyén ma sem. Ennek okát abban sejtem, hogy ami Juhász költészetében akkor újdonság volt (esztelen-féktelen szerelmi vágy egy szõke színésznõ iránt, természetközelség, világfájdalom, melankólia rím- és ritmustökély) az idõvel annyira általánossá lett, hogy szinte slágerszövegek "népszerûsítették", ezzel a költõt is valósággal degradálva! Ady követhetetlen volt, Babits, Kosztolányi kevésbé "népszerû", míg Juhász költészete azóta szinte közhellyé lett, ami mit sem vesz el épp a "feltalálás" érdemébõl! Ez a költõi újítás utókorának egyik útja (mint ahogy Petõfi friss népiessége is közhellyé lett a 19. század második felében).
    Az eddig említett kiadványok mind jól olvasható, érdekes mûvek, ám amire - szintén P betûs szerzõtõl - rátérek, nagyon nehéz olvasmány (mint amilyen a közelmúltban ismertetett Maróth Miklós könyv a görög filozófiáról).
    Pethõ Bertalan új könyvébõl is az derül ki - ami már Maróthnál is fölmerült -, hogy a filozófia ma szaktudomány; nem elég elmélkedni, filozofálgatni, bár évezredeken át ily módon is szép gondolatok születtek, azokat (olykor mások, mint Buddha vagy Jézus esetében) le is írták, ámde Descartes s méginkább Kant óta ismerni kell a filozófia saját nyelvét. Nos, Pethõ új könyve, a Civilizációra törõ öngyilkos akarat (Platon kiadás) nagyon nehéz olvasmány, már csak azért is, mert fõként Heideggernek a magyarul is olvasható Lét és idõ után írt mûveit dolgozza fel, olykor bravúros magyarítással, de reménytelenül nehezen követhetõen. Pedig a mû alapja - ahogy az alcím is mondja - 2001. szeptember 11. filozófiája, s mondandója végképp leegyszerûsítve az, hogy a New York-i terrortámadásnak általános filozófiai tanúságai és tanulságai vannak. Miért? Mert az öngyilkos merénylõk egy középkori hit alapján, miszerint hõstettükért túlvilági jutalom vár rájuk (a huriktól Allah megannyi egyéb kedvezéséig), a világtörténelemben elõször a legfejlettebb technikát elsajátítva a modern gondolkodással s ezen belül épp az ezáltal létrehozott technikával is szembefordulnak. Abszurd filozófia, amely azonban rögtön maga után vonja a létezés-lét stb. alapkérdéseinek (itt fõleg Heidegger által kifejtett) "posztmodern" vizsgálatát - s errõl szól Pethõ könyve. Végsõ fokon "semmi akadálya sincs annak, hogy valaki valóban az emberiség ellen fordítsa az emberiség technikáját" - és ez a veszély túlmutat a középkorias hiteken s alkalmi terrorista akciókon. A fenyegetés nem hárítható el vallásossággal, vagy "békeharccal", netán az erkölcsiségre utaló prédikációkkal. "A Rossz azért funkcionál, mert tõle származik az energia" - idézi Pethõ a francia Baudrillard-t. "És innen csak egy lépés, hogy az energia maga funkcionáljon Rosszként". Közben "az operatív fogalmak a tudományosságban rekednek, a transzcendens fogalmak pedig fikcióvá válnak".
    Mindez persze csak néhány kiragadott idézet s ily módon szinte szánalmas szimplifikálás. Lét és Létezés modern megítélésérõl van szó. Ám "ez a metafizikától elütõ filozófia sem feled(tet)i persze azt a tényt, hogy az élet véges, a médiumok romlandók, a Mûködés(esség) röpke. De sem a Végességbõl nem igyekszik Végtelent csinálni, sem a Romlandóságból Tiszta Teremtõiséget, sem a Röpkeségbõl Örökkévalóságot". "A világméretû önpusztítás azonban csak az utóbbi évtizedekben minõsül(het) autentikusnak" [...] "az ember beleveszése a maga által alkotott civilizációjába". A korszerû filozófia "morálja nem kegyelmes, hanem küzdelmes".
    Mindez persze (csak itt nagyon leegyszerûsítetten ismertetett) gondolatmenet, de az életérzés létezik s még a költészet is kénytelen kifejezni. Mint ahogy a Baranyival indított kritikánk után végül egy másik mai költõre utaljak, Simor Andrásnak Ez vagyok én címû kötetére (Z-füzetek/93), melyben õ sokszor álruhát ölt (itt konkrétan az Arany Lászlóét), de nem hallgathat arról, hogy

    Születõben hajdani félelem,
    mint vakondé, ki föld alól kibú
    és fejére csap a gyilkos lapát,
    nincs otthona, hol elrejtse magát.

    Most Magyarországon is "A csürhe itt van, ordibál". És "azt állítják: bennük a magyarság". Hová fordulhat a költõ? Vissza messzi múltba: bibliai példázatokhoz vagy Rimbaud-hoz, netán a vele egykorúvá tett Hûbele Balázshoz? De talán mégis

    Lovat ad isten,
    Ha fölnyergeljük,
    Út is lesz itten.

    Úgy legyen!