TABÁK ANDRÁS

1943. május

"Fölrúgtad még ifjan saruidat a Parnasszusra.
De csak saruidat. Te itt maradtál. Egy tömegsírban."
(Költõ nagybátyámra)

Nemsokkal azután, hogy apu elment katonának oda, ahol három falu van: Bor, Sör és Pálinka (s ahogy megvallotta nekem, õ azért megy Borba, mert a bort a sörnél és a pálinkánál is jobban szereti), egyik este betoppant Gyuri bácsi és Vera néni.
    Gyuri bácsi apu öccse, és anyu azt mondja róla: lehetetlen, bolondos fiú. Gyuri bácsinak ugyanis furcsa szokásai vannak. Bezörget éjfélkor, mindannyiunkat fölver, és közli, hogy Vera néni kidobta hazulról, mert összevesztek, és nálunk szeretne aludni. Máskor azért állít be, megint éjnek évadján, mivel éhes és enni szeretne, vagy egyszerûen csak azért, hogy kölcsönkérjen aputól tíz pengõt. Ilyenkor néha hajnalig is elmulatnak ketten az ebédlõben. Isznak, beszélgetnek, fojtott nevetésüket egész éjszaka hallani. Másnap aztán anyu kemény szemrehányásokat tesz apunak. Olyasmiket mond, hogy a mi lakásunk nem szálloda, meg hogy Gyuri bácsi élhetetlen, könnyelmû éhenkórász, aki örökké csak kuncsorog és mindenkit megpumpolna, s akinek már csak azért sem szabad pénzt adni a kezébe, mert a kávéházban úgyis egy perc alatt elherdálja, együtt a többi mákvirággal - azokat a mûvész urakat nevezi így anyu, akik az Abbáziában vagy a Japán kávéházban lármáznak és lopják a napot, s akiknek a társaságához tartozik Gyuri bácsi is.
    Anyu persze õt is mákvirágnak tartja, és megvan róla a véleménye - én azonban szeretem Gyuri bácsit. Csöndes, kis, sovány ember. Többnyire csak ül, ül és hallgat. Nincsen rajta semmi feltûnõ, csak a szeme: ragyogó, nagy, barna szeme, amely csupa szomorúság. Máskülönben verseket ír. Az a foglalkozása, hogy költõ. Egyszer, amikor kissé becsípett és felderült a kedve, bizalmasan elárulta nekem, miért is nevezik a magafajta embereket költõnek. Azért, mondta, mert naphosszat csak gubbasztanak a papírosukon, és ahogyan a kotlós tyúk ül a tojásokon és költ, úgy költik ki õk is a verseiket. Nem hittem neki. Erre elõvett a zsebébõl egy összehajtogatott papírost, kisimította és megmutatta, hogy színtiszta üres, aztán a szék ülésére helyezte és rátelepedett. A homlokát ráncolta, szuszogott, fújtatott, jajongott, a szemét hol becsukta, hol kinyitotta, hol ide-oda forgatta (mindezt pisszenés nélkül, áhítatosan figyeltem), majd hirtelen megkönnyebbülten felsóhajtott, feneke alól kihúzta a papírt, és - csodák csodája! - az elõbb még üres lap telis-teli volt betûkkel.
    Kis híján bedõltem neki, amikor valami szemet szúrt. "Gyuri bácsi - szóltam gyanakodva -, hiszen ezek írógépes betûk..." "No, nézd csak - álmélkodott. - Eddig csak tintabetûs verseket tudtam költeni!" Azzal felkacagott, és megmutatta a papíros mindkét oldalát. Hát persze, az egyik fele teljesen tiszta volt, és nekem azt a felét mutatta meg a trükkös költés elõtt.
    Egy csöppet sem haragudtam rá emiatt, de Vera néni dohogott, hogy Gyuri bácsi szégyellje magát, és ne olyan kisfiúk elõtt fitogtassa a sületlen humorát, mint amilyen én vagyok.
    Vera néni egészen más, mint õ. Erélyes, szigorú és komoly. Gyakran pöröl Gyuri bácsival, s néha egészen úgy bánik vele, mintha legalábbis a kisfia volna. Az igazat megvallva, én is tartok tõle egy kicsit, de hacsak tehetem, lopva elgyönyörködöm benne. Magas termetû és nagyon szép. Sápadt arcával, sötét szemével és hollófekete, hosszú hajával mesebeli hercegnõre emlékeztet.
    Most ott álltak az ajtóban, és anyu ijedten nézte õket.
    Én álmélkodtam, mert Gyuri bácsi úgy festett, mint valami ágról szakadt. Foltozott ruhában volt, melybe talán kétszer is beleférhetett volna, annyira lötyögött rajta, és a kabátujján, könyökéig lecsúszva, gyûrött, sárga szalagot viselt. Alig lehetett ráismerni ebben az öltözékben.
    - Senki se látott meg titeket? - kérdezte anyu, s olyan sápadt volt, mintha minden csepp vér kiszökött volna az arcából. - Ó, istenem, milyen könnyelmûek vagytok!
    Láttam, hogy Vera néni szeme fellobban erre, de Gyuri bácsi sietve megfogta a kezét. Bûnbánóan pillantott anyura.
    - Ne haragudj, hiszen csak egy percre jöttem. Éppen csak elbúcsúzni... Ma délben megkaptam a behívómat.
    Elbúcsúzni? Így? Ezzel a karszalaggal?... - Anyu indulatosan felnevetett. - Azt hittem, ennél több eszed van!
    Csak bámultam rá. Mi történt vele? Mitõl ilyen haragos? Miért van úgy oda, hogy eljöttek? Talán a toprongyos ruha nem tetszett neki, vagy a sárga karszalag? Igaz, elég furcsa ebben a ruhában Gyuri bácsi, és meg kéne kérdezni tõle, hogy minek vette fel azt a sárga karszalagot - de hát a pillanat nem volt alkalmas kíváncsiskodásra.
    - Most az egyszer kibírtam volna, ha nem búcsúzol el tõlem - jelentette ki anyu.
    Gyuri bácsi arcán megfeszült a bõr, a tekintete szokatlanul kemény lett. - Nem hozzád jöttem. A bátyám fiától akarok búcsút venni. Az unokaöcsémtõl...
    Anyu hallgatott, én pedig szorongva néztem Gyuri bácsit. Miért akar elbúcsúzni tõlem? Hová megy? Vera nénire kaptam a pillantásomat, õ elfordította a tekintetét, szép arca elgyötört volt. Megdöbbentem. Apu elutazása villant az eszembe, apu búcsúzkodása - és hirtelen megértettem, hogy ugyanaz történik. Gyuri bácsi is katona lesz. Neki is el kellett mennie, habár se puskája, se egyenruhája, ahogy apunak sem volt.
    - Üljetek le - szólt végül csendesen anyu.
    Mindannyian leültünk, csend volt.
    Kínos volt ez a csend. Moccani sem mertem, még a lélegzetemet is visszafojtottam.
    - Milyen furcsa vagy - rázta meg a fejét Gyuri bácsi, és anyut fürkészte. - Hiszen nem mondtad, egyetlen szóval sem mondtad eddig, hogy ne jöjjek ide... Sebaj - legyintett keserûen -, valószínûleg úgyis ez az utolsó találkozásunk.
    - Gyuri! - csattant fel Vera néni, de azután csak suttogni tudott. - Hogy mondhatsz ilyet?...
    Én sem értettem, miért beszél így, de nem mertem megtudakolni az okát. Volt most Gyuri bácsiban valami szokatlan; mintha nem egészen az az ember lett volna, akinek ismertem. Az arca merev volt, akár a kõ, s áradt belõle a komorság és a keserûség. Úgy révedt maga elé, mint aki valahol nagyon messze-messze jár.
    Anyu is hallgatott. Lehorgasztotta a fejét, és ideges ujjaival a nyakláncát morzsolgatta. Az aranyláncon finom kis feszület függött. Sosem láttam rajta azelõtt, de újabban állandóan viselte, méghozzá úgy, hogy minél szembeötlõbb legyen. Igaz, hogy azelõtt templomba sem jártunk olyan sûrûn, mint mostanában, és ami a legkülönösebb, a katolikus Teréz templomba, ahova a házunkbeliek, holott anyu református volt.
    - Sajnálom, Magdus - mondta Gyuri bácsi -, kár, hogy így válunk el... Holnap hajnalban bevonulok Nagykátára. Úgy hírlik, a századunk menetszázad, és egyenesen a frontra indul. Ukrajnába...
    Erre a szóra, láttam, anyu riadtan felkapja a fejét, én azonban még sohasem hallottam ezt a szót, és félénken megtudakoltam, mi az, hogy Ukrajna.
    - Egy ország - felelte Gyuri bácsi, anélkül hogy rám pillantott volna. - Ott háborúzunk most az oroszok ellen.
    - Te oroszok ellen fogsz harcolni? - kiáltottam fel elborzadva. - Azok megölnek téged, Gyuri bácsi! Kegyetlen, gonosz emberek azok, mindenkit legyilkolnak!
    - Hát ezt meg hol hallottad? - kérdezte szigorúan Vera néni.
    - Az óvodában.
    - Miféle óvoda az?
    - Német óvoda - közöltem büszkén. - Birodalmi német óvoda.
    - Nehezen sikerült... csak nagy-nagy protekcióval - mondta alig hallhatóan anyu.
    - Gratulálok! - biccentett Vera néni.
    - Fräulein Elsa sokat mesél nekünk az oroszokról - folytattam fontoskodva. - Õ az egyik óvó néni. Azt mondja, az oroszok megölik a felnõtteket is, a gyerekeket is, mert õk akarnak uralkodni az egész világon.
    Vera néni szeme ismét fellobbant, szinte megvetõen meredt rám. - Ne higgy el minden hazugságot, kis bolond!
    - Hallgass... könyörgök, hallgass... - rimánkodott neki anyu, és még a kezét is összetette kétségbeesésében, én meg csak pislogtam tanácstalanul és megszeppenve. Még sose láttam Vera nénit ilyen haragosnak.
    - Adjatok egy cigarettát - szólt közbe Gyuri bácsi.
    Anyu felállt, a tálalóról hozott neki egy dobozzal, és szótlanul figyelte, amint rágyújt.
    - Biztos, hogy Ukrajna? - kérdezte halkan. - Nagykátáról nemcsak Ukrajnába indulnak muszos századok. Imre is Nagykátára vonult be...
    - No és, hanem Ukrajna? - fújta ki a füstöt Gyuri bácsi. - Ha én is Borba kerülök, mint Imre?...
    - Bor mégsem harctér. Nem Ukrajna.
    Gyuri bácsi megint csak legyintett. Láttam, nagyon el van keseredve, és összeszorult a torkom, annyira sajnáltam. Ott ült lötyögõ, bõ ruhájában, a kabátujja olyan hosszú volt, hogy még a kézfejét is elrejtette, és arra gondoltam, hogy ilyen gyönge, kis, sovány embert nem is lenne szabad behívni katonának.
    - Bor sem jobb - mondta csüggedten.
    Nem bírtam tovább, közbekiáltottam: - De igenis jobb! Én tudom, hidd el, Gyuri bácsi, tudom, hogy sokkal jobb!
    Csak bámultak rám mind a hárman.
    - Úgy - mondta Gyuri bácsi, s mintha mosoly derengett volna elõ az arcán. - Aztán honnan tudod te azt?
    - Apu leveleibõl - vágtam ki diadalmasan.
    - Ugyan! Talán levelezik veled?
    - Igen. És ugye, te is fogsz írni nekem? Valami jó kis, vicces verses levelet.
    - Hát... ha megengedik...
    - Megengedik! Apu már kettõt is írt, két rajzos levelet. Az egyiken az a vonat van, amelyik odavitte õt, a másikon meg egy taligás ember, aki õ maga... Mert ott még azt is megengedik, hogy ásója, taligája és lapátja legyen. Azt írta, hogyha majd hazajön, nekem ajándékozza mind a hármat...
    Gyuri bácsi a fejét csóválta, nagy szemet meresztett, hitetlenkedve nézett rám. - Nem akarsz te engem becsapni, Gábor?
    - Dehogyis akarlak - tiltakoztam, és éreztem, hogy még a fülem is ég izgatottságomban -, nem csaplak én be, isten bizony, hogy nem! Kérdezd meg anyut, ha nekem nem hiszel, õ olvasta fel nekem a leveleket, õ megmondhatja... Úgy laknak ott apuék, mint a cserkészek, sátrakban és nagy faházakban. És mindennap kirándulnak... hegynek föl, völgynek le... Apu azt írja, hogy azok ám csak az erdõk meg a hegyek! Gyönyörûszép ott minden...
    Gyuri bácsi egyre csak a fejét rázogatta, nem gyõzött álmélkodni, és már egyáltalán nem látszott szomorúnak. Ez annyira föllelkesített, hogy hamarjában költöttem egy harmadik levelet is.
    - Aztán meg... fürödni is lehet - nyeltem egy nagyot. - Igen. Van ott egy tó is... csónakokkal, vitorlásokkal... igazi, nagy tó, mint a Balaton, csak egy picivel kisebb... És apu szerint olyan szépségesen kék az a tó, amilyent még nem is látott. Mindennap megfürdik benne, úszkál meg lubickol...
    - Ejha! - kiáltott Gyuri bácsi. - De hisz ez nyaralás! Hiszen akkor nem kell búsulni, nem szabad szomorkodni!
    - Nem szabad szomorkodni... - suttogtam, és lángolt az arcom, reszkettem örömömben, hogy Gyuri bácsi, lám, mindent elhitt, még a tavat, a fürdést, a vitorlásokat is. Lesütöttem a szemem, hogy észre ne vegye benne a turpisságot. Ha most kipróbálta volna, és megnyomja az orrom hegyét, egészen biztosan puhának találja.
    Ekkor már nemcsak õ, hanem Vera néni is mosolygott. Anyu arcán azonban nem látszott mosoly. A homlokát ráncolta, s nagyon féltem, hogy egyszerre csak rám ripakodik: ejnye, Gabó, mit hazudozol itt összevissza, kisfiam?!, mert ki nem állhatja, ha hazudozom, és talán meg sem értené, hogy ez itt most nem is volt hazudozás igazában - én csak azt akartam, hogy Gyuri bácsi ne legyen szomorú.
    De ezúttal nem pirított rám, hallgatott, bizonyára csak magában mérgelõdött. Vera néni pedig odahívott magához, az ölébe ültetett. Sötét szeme párásan csillogott, és hosszú ujjaival, amelyekkel vázákat, hamutartókat meg mindenféle mókás kis állatokat formál, a hajamat kócolgatta.
    - Ó, te kisfiú - suttogta a fülembe. - Te okos, buta kisfiú! Milyen kicsi is vagy te... mint egy mogyoró. Hiszen elférsz a tenyeremen, kis mogyoró...
    És mély hangján olyan kedvesen, annyi gyöngédséggel duruzsolt hozzám, hogy behunytam a szemem, és mosolyogtam örömömben. Boldog voltam, hogy sikerült elkergetnem a bánatukat.
    Már besötétedett, amikor elbúcsúztak. Az elõszobában utoljára még megölelgettük egymást, miközben Gyuri bácsi ünnepélyesen megígérte, hogy amit megérkezik, elsõ dolga lesz, hogy írjon nekem egy verses levelezõlapot, azután anyu lekattintotta a villanyt, és kiengedte õket az ajtón.
    Inkább csak sejtettem, semmint láttam, ahogy az elsötétítéstõl szurokfekete körfolyosón a lépcsõház felé osonnak. Ott egy kékre festett villanykörte derengõ fényénél még megpillantottam õket egy pillanatra, majd eltûntek a szemem elõl.
    Soha többé nem láttam egyiküket sem.
 
 

MÁTÉ ADÉL

És mondá:

minden szavatok vércsepp legyen az õ vérébõl - vércsepp a ti szívetekbõl is.
Mert megfeszítettétek magatok minden áldozattal s a múzsák csak nyelték a véres könnyeket.
A kereszten az én testem van. S én nem taszítom, hanem mélyítem lelketek: tõrrel és dárdával.
Vesszõm és botom is vezérelnek, s bár ez titeket nem vigasztal, nekem út a feltámadás felé.
Minden mondat egy kripta, melyben a test és a lélek utolsó magvait szórja felétek.
S ahogyan én sem érdemlem igazán, hogy e teremtmények középpontja legyek - ti sem érdemlitek korsó vérem.
Ám igyátok.
A szavaim.

MAGYARI BARNA

Sóderbõl épül az ölelés

dalok darui emelgetik énem
itt hol a munka sok hol a csönd kevés
szempillám drótkerítésén túl épül
körmeid sóderébõl az ölelés

míves ma a mindenség az élmények
ékszere mosolyaiddal erezett
a sötét szoknyád parányi égboltján
Pegazus húzza a Göncöl-szekeret

hajlatodból nem indul helyi járat
sétál a gyönyör köldököd terén át
blúzod alatt jó a közvilágítás
tested fényei ragyogók s némák
 

A rím-tõzsde jegyzi alakod

érzem bordáim körül valami bájos
kedélyes melegség lüktet és mocorog
mint mûtéteknél a szórakozott sebész
szívemben benne felejtetted mosolyod

ha számolgatom hiányod nagy csöndemben
csörrenek a konvertibilis óhajok
idõtálló értékpapírban az éden
a rím-tõzsde naponta jegyzi alakod

pénz helyett a neved lehet betét a
boldogság-bankban bármit rejthet a számla
igényellek de sajnos átutalási
határidõ nincsen... a franciaágyra


 
MÉZES GERGELY

Lombhullató

Gangon a felhõ
hull a keserve
ablakon úszva
át a szobámba
gangon a felhõ
jár a keserve

botja ha pattog
hullnak a cseppek
sárga levéllel
mélyre lehullnak
vasfejû bottal
söpri a fázós
õszt a palánkról

csak a halál jön
íly kopogással
pappal a karján
csókkal a száján
õsz kosarával
benne dióíz
almaszeletke

lebben a függöny
gangon a felhõ
hullnak a cseppek
íly kopogással
még sose fáztam
ennyire mint most
még sose féltem
ennyire mint most.

BISTEY ANDRÁS

Papírkápolna

Részlet egy készülõ regénybõl

Tudom, hogy nem rejt kincseket a fiók, mégis van bennem egy kis izgalom, amikor elfordítom a kulcsot. Halk kattanás, mintha valaki tegnap csöppentett volna olajat a zárba. A kulcsnál fogva nyitnám, de nem mozdul, meg kell emelni a fiókot, hogy valahol hátul kiakadjon. Csikorgatás, az egymáson futó felületek nem illeszkednek pontosan, azután zökken egyet, s hang nélkül, puhán jön tovább, húznom sem kell, hozza az elõzõ rándítás lendülete.
    Behunyom a szemem, hogy még ne lássam, mi van benne.
    Nyolc- vagy tízéves vagyok, izgatja a fantáziámat ez a fiók, az egyetlen, amely zárva van a házban. Szeretném megnézni, kérem a kulcsát, de apám nem adja ide.
    "Nem érdekes, papírok vannak benne."
    "Szeretném látni õket!"
    "Miért? Egyik olyan, mint a másik."
    Nevet, rázza a fejét. Még vitatkoznék, de egy határozott "nem" lezárja a vitát. Nem hozom többé szóba, de ugrásra készen állok, ha a fiók felé közelít, s egy napon meglepem, amint papírlapot tesz bele. Odaugrom, megnevetteti a kíváncsiságom. Lassan tolja be, hagyja, hogy belenézzek. Egy kés van benne, egy erezett márványdarab meg valami barnás rúd a sarkában. És papírok, rendezetlen kupacban, amelynek csúcsa majdnem a fiók széle fölé magasodik. Egy erõsebb rándítás, a kupac szétcsúszik, ne akadjon s gyûrõdjön be a legfelsõ papír. Azután kattan a zár, apám rám néz. "Ugye, megmondtam!" - ez van a tekintetében. Szó nélkül elsomfordálok, a papírok nem érdekelnek. A kést szeretném elkérni, de nem merem, vagy inkább sejtem, hogy hiába kérném...
    Érzem a régi papírok szagát. Kés, márványdarab és barna rúd. Le tudnám rajzolni, hogy melyik sarokban hevertek. Szeretném, ha most is ott lennének, pedig tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen azóta sokszor nyílt és záródott a fiók. Széles pengéjû vadászkés, vagy inkább tõr volt, a nyelét szarvasagancsból készítették.
    Vadászott valamikor, kétcsövû puskája volt, néha, amikor olajos ronggyal tisztogatta, megengedte, hogy belenézzek a csövébe. Kilõtt patront is kaptam tõle, most is az orromban van szúrós szaga. "Füstnélküli vadászlõpor" - hol olvastam ezt a feliratot?
    Egyszer vonattal érkezett valahonnan, kimentünk elé az állomásra anyámmal. Hátizsák volt nála, kértem, hogy adja ide. Komoly arccal nyújtotta, azután nevetett, amikor a földre rántott a súly. Ólomsörétet hozott, a kisebbet fogolysörétnek, a nagyobbat nyúlsörétnek hívta, meg a puskaport is kis kartondobozokban, azok oldalán olvastam a feliratot: "Füstnélküli vadászlõpor". Újra megtöltötték a kilõtt patronokat, a barna és piros színû, fémtalpú keménypapír-hüvelyek úgy sorakoztak az asztalon, mint az ólomkatonák...
    Kinyitom a szemem. Papírok, keményfedelû igazolványok, de nem kupacban, majdnem színültig megtöltik a fiókot.
    Megvan-e még a vadásztõr? Ha igen, itt kell lennie valahol. Benyúlok a papírok közé, a kezem azonnal megakad valami hûvös, sima tárgyban. Úgy emelem ki, mint a halat, amelyet feneketlen kosárral tapogattam a sekély vízben Sülyön, a Tisza árterében. Téglalap alakú csiszolt márványdarab, szétnyílik, meg kell fordítanom. Mélyedés van benne, száradt tinta kéklik az alján.
    A kezem ismét eltûnik a papírhalomban, behunyom a szemem, most minden figyelmemet az ujjaim hegyébe szeretném összpontosítani. Ismét valami simát érintek. Körültapogatom, találgatom, hogy mi lehet az. Sima és henger alakú, vagy inkább vékonyodik az egyik vége felé. Egy kés nyele. Agancsból készült, de olyan kicsi, hogy ha a markomba szorítom, teljesen eltûnik benne. A penge szétroncsolódott gyufaszállal van beékelve.
    Ezt láttam-e vadásztõrnek, vagy az is volt a fiókban? Talán ott rejtõzik most is a papírok alatt. De miért olyan fontos ez? Az emlékeimet akarom ellenõrizni? A pompás vadásztõr egyszerû, gyufaszállal beékelt papírvágó késsé válik?
    Egyszer anyám elvitt a temetõbe, ahol a nagyapám sírja a derekamig érõ domb volt. Akkor azt hittem, a sírok mind olyan magasak, derékig érnek. Amikor évek múlva újra ott jártam, a sír már csak a térdemig ért.
    Ismét benyúlok a papírok közé, két ujjal megfogok egyet valahol a halom közepe táján. Ha apám a keletkezésük, érkezésük idõrendjében dobálta az iratokat a fiókba, s utána nem rendezte el õket, ez a papír valamikor a negyvenes évek végérõl, az ötvenes évek elejérõl való.
    Rózsaszínû levelezõlap, rányomott nyolcfilléres bélyeggel, a lap ára 12 fillér. "Bistey Rezsõ, Szolnok EM 62/8 Épületszerelõ V." A feladó "Városi Tanács VB Pénzügyi O. Szolnok". Az írás görcsös, ahány betû, annyifelé dõl. A másik oldalán nyomtatott meghívó: "Értesítem, hogy 1954. Évi június hó 9. napján 1/2 5 órakor a Városi Tanács I. e. 106-os szobájában értekezletet tartunk. Az értekezlet tárgya: Vállalati Pénzgazdálkodási Albizottsági ülés. Felkérem, hogy az értekezleten megjelenni szíveskedjék. Szolnok 1954 június 4. Csizmás István."
    Miért hívták a vállalati pénzgazdálkodási albizottság ülésére? Bérelszámoló vagy könyvelõ volt Szolnokon. Albérletben lakott, ugyanabban az épületben, ahol a munkahelye volt, reggelenként csupán néhány lépést kellett tennie az irodáig. Az udvarba sohasem sütött be a nap, két oldalról az épület, a másik kettõrõl magas fal rekesztette ki a napfényt. Csalán, poros lapu nõtt a fal mellett, és rozsdás vasak összedobált kupaca foglalta el az amúgy is szûk helyet. Egy hetet töltöttem ott az egyik nyári szünidõben. Délutánig nem léptem ki a nyirkos, árnyékos udvarról, az órák lassan vánszorogtak a magányos, tétlen lõdörgésben, egészen addig, amíg apám haza nem jött a munka után, s nem indultunk el valamerre, hogy fölfedezzük a várost.
    Szürke vászonborítású katonai igazolvány. A belsõ oldalán fénykép, középkorú, erõsen kopaszodó férfi néz róla a világba, a szemében derû, kefebajusza alatt egy kis mosoly. "Kiállító pság: Szolnok Honvéd Kiegészítõ Parancsnokság. Kelt Jászapáti 1951. Máj. 7. (Olvashatatlan aláírás) õrgy. Anyja neve Lozinák Katalin. Fegyvernem hadtáp és igazgatási. Nyilvántartási csoportja (korcsoport) Elsõ/III. Rendfokozata honvéd. Katonai szakképzettsége írnok. Párttagsága: -. Iskolai végzettsége érettségi. Polgári a./ szakképzettsége bérelszámoló, b./ foglalkozása fiókvezetõ. Munkahelye 1951. IV. 15-tõl Szolnoki Villanyszerlõ V. mint bérelszámoló 62/8 1951. IV. 15 Építõipari Tröszt Szolnok. 1954. 6. 16. Országos Takarékpénztár Járási Fiókja Jászapáti. Elsõ tényleges katonai szolgálatra behívta, mikor? 1940. IV. 17. hova? Kassa 8. gk. von. oszt. Ki által? Kassa 8. gk. von. oszt. Szolgálatának rövid leírása: 1940. IV. 17-tõl 1940. VIII. 22-ig szolgált a Kassai 8. gk. von. oszt-nál mint írnok. 1944. IX. 20-tól 1946. V. 8-ig szolgált Jákra a Kassai 8. gk. von. oszt.-nál, mint írnok."
    Az utolsó mondat értelmetlenül, de javításnak nincs nyoma. Katonai szolgálatairól ritkán beszélt, valami fejetlen kóborlás rémlik 1944 õszétõl a Dunántúlon, Bonyhádtól Komáromig, Kaposvártól Jákig, azután Ausztriában Graz környékén.
    "Lakhelyváltozás bejelentése (beköltözés). Jászapáti Szõke 6. Sz. alatti lakásba történt beköltözését bejelentette. Jászapáti 1951. V. 7-n (olvashatatlan aláírás) vár., jár., ker. kat. Nyilvántartó."
    Miért 1951-ben jelentette be a jászapáti Szõke utcai házba költözését? Hiszen ott laktunk 1948 tavasza óta. Amikor 1949-ben elbocsátották, és hónapokig nem kapott állandó munkát, majd Miskolcon kezdett dolgozni, talán jobbnak látta, ha kijelentkezik Jászapátiról, hogy nyoma se maradjon a faluban, s csak 1951-ben jelentkezett vissza, amikor otthagyta Miskolcot, és Szolnokon talált munkahelyet?
    "Egyéb eü. Vizsgálatok eredménye: alkalmas. Katonai alakulatoknál nyert kiképzések: gyalogsági. Jászapáti 1954. 7. 9. Vargáné."
    Ugyanezen az oldalon bepecsételve: "A hadkötelesek nyilvántartásából töröltem a felsõ korhatár elérése miatt. Jászapáti 1955. 2. Hó 1-n. Csizmadia József kat. Nyt. vez."
    Vadonatújnak látszó szakszervezeti tagkönyv akad a kezembe. Amikor kinyitom, a kötése reccsenve megfeszül. A borító belsõ oldalán ez áll: "Foglalkozása: nyugd. Szakszervezeti tag 1945 óta. Kiállítás kelte 1974. dec. Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete Orsz. Takarékpénztár Szolnok Megyei Szakszervezeti Bizottsága Szolnok (olvashatatlan aláírás) titkár."
    Az elsõ oldalon nyomtatott szöveg: "Világ proletárjai, egyesüljetek! "A szak-szervezetek a legkészségesebb és feltétlen munkatársai kell, hogy legyenek az államhatalomnak, melynek egész politikai és gazdasági tevékenységét a munkásosztály élcsapata, a kommunista párt vezeti. A szakszervezetek, melyek általában a kommunizmus iskolái, különösen a szocialista ipar igazgatásának (majd pedig fokozatosan a mezõgazdaság igazgatásának is) iskolájául kell szolgálniuk a munkások egész tömege, majd pedig valamennyi dolgozó számára is." Lenin."
    1975-tõl 1984 júniusáig zöld háromforintos és vörös ötforintos bélyegek. 1984 áprilisában apám meghalt, biztosan félévenként hozták neki a bélyegeket, ezért vannak meg júniusig. Üres oldalak "Átigazolások", majd négy apró betûkkel sûrûn telenyomott oldalon "Kivonat a Magyar Szakszervezetek Alapszabályaiból", de ezt nincs kedvem elolvasni.
    "Szakszervezeti segélyek. Kelt 1984. július 25. Segélynem: temetési. Összeg: forint 1200. (Aláírás) Hegedûsné.
    Szakszervezeti üdültetés. Kelt 1981 XII. 1-7. Üdülés helye: Miskolctapolca. Üdülés idõtartama 7 nap (olvashatatlan aláírás)."
    Egész életében mindössze kétszer üdült. Még egész fiatalon összefogott néhány barátjával, és pár napot eltöltöttek egy balatoni panzióban. Ez a húszas évek végén történhetett. Szemüveggel ment a vízbe, s labdázás közben leesett a szemüvege. Utánakapott, és a víz alatt sikerült megfognia. Ezt többször elmesélte, s közben mindig elégedetten mosolygott.
    Másodszor a halála elõtt alig két és fél évvel ment üdülni anyámmal. Akkor már nagyon rosszul látott, s a télbe dermedt fürdõhelyen egyébként sem nagyon mozdulhattak ki az üdülõbõl. Errõl a hétrõl nem mesélt, ha kérdeztem, megvonta a vállát.
    "Megvolt."
    Elsárgult papírlap, fölül írógéppel írott szöveg:
    "Jászapátin érettségiztünk 1923-ban." Alatta huszonöt név akkurátusan névsorba szedve, megszámozva. A lista valamelyik érettségi találkozó szervezése során született. Ahogy öregedett, egyre több diákélménye bukkant föl az emlékezet mélyrétegeibõl, egyre jobban számon tartotta egykori diáktársait.
    Furcsán hatottak rám a diáktörténetei, hiszen ugyanabba a gimnáziumba jártam, amelyikbe õ, sõt gyermekkoromban általános iskola is mûködött a falai között, így tizenkét évet töltöttem az épületben. Ha a gimnáziumról volt szó, félszavakból, utalásokból értettük egymást, a nagyobb átalakulások késõbb kezdõdtek, amikor már leérettségiztem.
    Nem volt jó tanuló, ha itt van valahol a bizonyítványa, majd kiderül, milyen jegyeket kapott. Húszévesen érettségizett, elveszített két évet. Az egyiket 1918-19-ben, amikor a család Jászapátira került, mert a nagyapámat odahelyezték állomásfõnöknek, a másikat elõbb, anyám egy-két ironikus megjegyzésébõl ítélve alighanem megbuktatták valamelyik alsóbb osztályban. Errõl nem beszélt, én meg nem faggattam.
    Ha két évvel korábban születik, elvitték volna katonának az elsõ világháborúba. A rövidlátása (tizenötéves kora óta szemüveget viselt) a háború vége felé már aligha lehetett volna elegendõ ok a fölmentéséhez.
    Középmagas, vékony fiatalember volt, a gimnázium házi múzeumában láttam egy fényképet az osztályukról, a társai közül többen idõsebbek voltak nála, a háborút, esetleg a hadifogságot is megjárt bajuszos férfiak között kisfiúnak látszott bajusztalan ajkával, illedelmesen félrefésült hajával.
    Egyébként jó kedély jellemezte, minden csínyre kapható volt. Két gyakran hallott története jut hirtelen eszembe. Az egyik arról szólt, hogy valami mulatságról haza-felé tartva felcsöngették a patikust, hogy megkérdezzék, nem felejtett-e el friss vizet önteni a piócákra, s arról is, hogy a patikus hogyan ígérte nekik dühösen, hogy sósavat készít a keze ügyébe, és kiloccsantja a redõnybe vágott lyukon, ha még egyszer fölébresztik ilyesmiért.
    Volt a húszas évek elején egy nevezetes diákkocsma a jászapáti fõutcán. Az épület ma is megvan, most lakóház. Utcára nyíló ajtaját befalazták, illetve ablak van a helyén, de a hajdani lépcsõ legalsó foka még látható a fal mellett. Ez a kocsma arról volt nevezetes, hogy két helyisége közül a külsõt az egyszerû vendégek látogatták, ez nyílt közvetlenül az utcára, a belsõt pedig esténként vidám diáktársaságoknak tartotta fenn a kocsmáros. Ha tanár vetõdött be ellenõrizni, jelt adott, és a diákok egy hátsó ajtón pillanatok alatt eltûntek a kerten át.
    Egyszer nagy hangon Adyról vitatkoztak a társaság tagjai. Apám sokáig nem szólt bele, azután megunta egyik Ady-rajongó osztálytársa zavaros versma-gyarázatait, és elmondott néhány szakaszt az Így írtok ti valamelyik Ady-paródiájából, mintha eredeti Ady-vers lenne. Az osztálytárs nem vette észre a turpisságot, magyarázni kezdte, hogy a vers "mit jelent", a költõ "mit akart mondani". Amikor apám óriási hahota közben leleplezte, a fiú dühében bicskát rántott, és apám karjába szúrt. Nyáron, amikor rövid ujjú inget hordott, látszott a könyöke fölött a babszemnyi fehér forradás.
    "Nem szeretted Adyt?"
    "A nagyképû, zavaros magyarázgatását nem szerettem."
    Tintafoltos, elsárgult papír.
    "Diósgyõri anyakönyvi kerület. Értesítés születésrõl az A. U. 82., 127. §-a alapján. Hivatalos használat céljára. A diósgyõri anyakönyvi kerület 1942. évi születési anyakönyvébe 571. szám alatt bejegyeztetett a következõ születés: A szülõk neve és lakóhelye: Bistey Rezsõ és Amtzhauser Mária Jászapáti Pozsonyi tér 843. A születés ideje és helye: 1942. nov. 24. Diósgyõr. A gyermek neme és vallása: fiú, g. kath. A gyermek utóneve: András. Kelt Diósgyõr 1942. évi nov. hó 28. napján. (Olvashatatlan aláírás) anyakönyvvezetõ h."
    Nem értettem, miért Diósgyõrbe ment szülni anyám, amikor Jászapátin laktak. Amikor megkérdeztem, fölvilágosított, hogy az egész családja, az ismerõsei, mindenki, aki régebben közel állt hozzá, Miskolcon lakott, ezért ment vissza, amikor eljött a szülés ideje.
    "Légoltalmi igazolvány. Belügyminisztérium Légoltalmi Országos Törzsparancsnoksága."
    A puha papírfedelû fehér igazolványon átlósan vörös csík, a közepén címszerû ábra: zöld gallyakkal körbefogott fehér mezõ, a tetején vörös csillag, benne keresztben kalapács és fogó, rajtuk függõlegesen egy bomba rajza. A borító belsõ oldalán fénykép, szemlátomást amatõrfotó, rajta apám nagykabátban, a nyakán sál, de a fején nincs kalap. A háttérben valami épület összemosódó körvonalai.
    "Ezen igazolvány tulajdonosa LÉGI RIADÓ alatt szabad mozgásra jogosult. Jászberény 1962. V. 23. (Olvashatatlan aláírás) kiállító Lg. Tpság parancsnoka."
    A másik oldalon a személyi adatok alatt:
    "Az igazolványt kiállító Lg. Törzsparancsnokság megnevezése: Jászberény Járás; szolgálat: Jászberény Lg.; beosztás: parancsnok; készültségi hely: Jászapáti; gyülekezõhely: Községi Tanács." A dátum ugyanaz, az aláírás viszont eltérõ: "Csizmadia József." Õ törölte 1955-ben a hadkötelesek nyilvántartásából. Hét év múlva tehát újra hivatalos kapcsolatba kerültek.
    Vajon mi volt a dolga a légoltalmi törzsparancsnokságon parancsnokként? És hol, milyen kiképzést kapott, mit kellett volna tennie légitámadás esetén? Nehéz elképzelnem, amint acélsisakkal a fején füstölgõ romok között intézkedik.
    Az igazolvány egyébként csak két évig volt érvényes: 1962-ben és 1963-ban, attól kezdve egyetlen bejegyzés sincs benne. Az utolsó két oldalán "Tudnivalók és kötelmek", akkurátusan tíz pontba szedve.
    Az 5. pont így hangzik: "A légoltalomba beosztott személy egészségügyi állapotában bekövetkezett mindennemû változást, amely a légoltalmi szolgálat ellátására befolyással van (súlyosabb sérülés, mûtét, rokkantság stb.) a kórház vagy más egészségügyi intézmény elhagyása után személyesen vagy megbízottja utján a betegségére vonatkozó iratokkal (kórházi elbocsátó, betegségi zárójelentés stb.) azonnal, de legkésõbb 48 órán belül a Légoltalmi Parancsnokságnál jelenteni köteles."
    1963 után rosszabbodni kezdett a látása, végül már erõs nagyítóval olvasta az iratokat, csak úgy tudott dolgozni, de 1967-ig nem ment nyugdíjba. Kellett a pénz, csak 1966-ban fejeztem be az egyetemet. A romló látás azonban nem akadályozta meg egy darabig, hogy légoltalmi parancsnok legyen.
    Halványzöld vastag kartonlap, tele pecséttel.
    "Jászapáti-i munkaerõ nyilvántartó, 1194 szám/M. ny. 1947. Közmunka igazolvány az 1947. évre." Az adatok után: "foglalkozása: államp. fõtiszt, lakása: Jászapáti 1791 hsz. Közmunkakötelezettségének a./ természetbeni munkateljesítéssel, b./ rendes munkahelyén teljesített munkával, c./ váltságfizetéssel tesz eleget, illetve d./ a közmunka alól 19... év ... hó... napjáig mentes, e./ közmunka alól állandóan mentes. Cserhalmy munkerõ nyilvántartó.
    Természetbeni munka teljesítése esetén az igazolványt az igénybevétel napján a munka megkezdésekor át kell adni a munkavezetõnek, aki ezt a nyilvántartó helyi-ségbe továbbítja jegyzék kíséretében. A nyilvántartó az U. 22 /2/ bek. értelmében jár el."
    A másik oldalon: "Hány napszámbért fizet: 1. A természetben teljesített közmunka elvégzésének, illetve a váltság fizetésének igazolása (nap, aláírás)."
    Alatta az év hónapjának megfelelõ kockák. A kéziratos kitöltés nehezen áttekinthetõ, némi sillabizálás után mégis kiderül, hogy apám váltságot fizetett, mégpedig havi 2 forint 40 fillért.
    Kemény fedelû, vörös igazolvány. Egy pillanatig arra gondolok, hogy párttagsági könyv, a külseje alapján lehetne, de nem az. A könyvecske az É. M. 62/8 Épületszerelõ Vállalat 10-es számú igazolványa.
    "Munkaköre: bérelszámoló", de más színû tintával csillagot rajzolt valaki a szó elé. Hátralapozok, a Megjegyzések rovatban ugyanaz a csillag, és utána kézzel írott szöveg: "Munkaköre: - bejegyzés bérelszámoló téves. Beosztása számlázási ideje 1951. IV. 16., érvényes visszavonásig! Szolnok, 1954. febr. hó 6. n. Lévainé."
    "Lakcíme: Szolnok Beloiannisz u. 21. A vállalathoz való belépés ideje 1951. IV. 16., érvényes visszavonásig! Szolnok, 1954. febr. hó 6. n. Lévainé."
    A következõ lapon a munkaviszony havonkénti igazolása pecséttel, de csak júniusig. Akkor ment át az OTP jászapáti fiókjához.
    Vörösbarna munkakönyv a következõ irat. Olyan, mint a késõbbiek, csak Rákosi-címer van a fedõlapján. A belsõ oldalon nyomtatott szöveg: "A Magyar Népköztársaság alkotmányából: A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék. A dolgozók munkájukkal, munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamód-szerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják."
    Az elsõ lap tetején pecsét.
    "A munkakönyvet kiállító fejbélyegzõje. Villanyszerelõ Vállalat Miskolci Kirendeltsége. Sorozat R. Sorszám: 192 167."
    Valaki évtizedekkel késõbb nagy betûkkel ráírta erre a lapra: "Nyugdíjazás."
    "Kiállította Miskolc 1950. aug. hó 10. n. Varga József."
    Személyi adatok következnek, majd "E munkakönyv kiállítása elõtti munkakörei." Csillag alatt a következõ megjegyzés: "Ha a bejegyzés a munkvállaló bemondása alapján történik, beírandó: Bemondás alapján."
    A rovatok közül csak három van kitöltve: "1923-28. könyvelõ. 1950. VIII. 20. Szigethy Béla Jászapáti, igazolvány."
    A Szigethy-féle téglagyár a malmok mellett az egyetlen üzem volt akkoriban Jászapátin. Kéménye ma is ott magasodik az állomással szemben, gyermekkoromban a vas kapaszkodókon néha a feléig is fölmásztunk belül, amíg el nem bátortalanított a huzat süvítése.
    A téglagyár elhagyott agyaggödreit benõtte a nád, csak egynek maradt tiszta a víztükre, valószínûleg ott ásták legtovább az agyagot. Sokszor fürödtünk abban az agyaggödörben, ott tanultam meg úszni.
    Néhány romos épület is megmaradt a kémény környékén, azokban sokat játszottunk, alagutakban bujkáltunk, fekete klottgatyánkon csak mosáskor látszott meg a korom.
    Egyszer, még abban az idõben, amikor apám ott dolgozott, javították a kéményt, és a kõmûves, egy hirtelen haragú és közismerten mocskos szájú ember, lentrõl üvölteni kezdett a fent dolgozó segédnek, mert talán nem jól csinált valamit. A végén már az anyja istenét szidta. A segéd hallgatta egy darabig, azután megcélozta a mesterét egy téglával, és olyan jól célzott, hogy az hiába ugrott félre az utolsó pillanatban, a bombaként lezúduló tégla eltörte a vállát és a karját.
    Szigethy Béla volt akkor a téglagyár tulajdonosa, õ adott munkát apámnak az érettségit követõ öt évben. Nemcsak munkaadója, barátja is volt, csupán néhány évvel lehetett öregebb.
    Mintha a nevezetes balatoni üdülésrõl szóló elbeszélésekben is fölbukkant volna a neve.
    Apám 1929-ben lett az adóhivatal tisztviselõje, és az is maradt húsz évig.
 

RUDNAI GÁBOR

Amikor szombatra esik

Amikor szombatra esik a kedd,
ledolgozhatjuk az ünnepeket.

"Kizökkent az idõ" - mire való,
pótol, kárpótol a különmeló?

Amikor szombatra esik a kedd,
elõre álmodunk - állami kegy.

Mi lesz az ünnep? Családi zaba,
máskor meg hõbörgõk sáskahada.

Amikor szombatra esik a kedd,
elõre utáljuk az ünnepeket.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Miután az aprót

Miután az aprót kezébe nyomtam,
megpróbáltam nyomorék testét,
zsíros hajának bûzét,
ezt a naturális lényt
a szerdai napom alá söpörni.
Sikertelenül.
 

Kiharcoltuk

Kiharcoltuk
a húsz csatornát,
keserves volt az átmenet,
kezünkben a távirányító,
foglaljunk helyet!
 

hobbija?

szívesen alszom
vagy nézem a tévét,
ha jó idõ van,
néha meccsre járok,
rossz idõben zenét hallgatok
vagy a tökömet vakarom.
remélem, elnyerem
a meghirdetett állást!
köszönettel...
 

ESNAGY JÓZSEF

Nem akarjuk

Esõ után világ-vörös szivárvány.
Ólommérce egy tulajdonul átvett világ felett.
Transzparens-légbuborék.
Ákombákom a tar koponyán. A sárkány
gonosz fejébõl kiömlõ bányatûz.
Modell a tonzúrás vereség
elviselésére, játékszólamára.
Mégis hûek vagyunk a sárkány
mind a hét fejéhez, hiszen nem hiszünk már
a szeretetrõl átitatott testek
mindent megoldó képességében.
Nem hiszünk a mindennapokra meghirdetett
csodákban, lélekmelegítésben,
ujjonghatunk bár
a poklokétól eltérõ gyönyörök erejével:
a tûzokádó sárkány mind a hét fejét
soha, semmikor nem tudjuk
és nem akarjuk levágni.