SZARKA ISTVÁN

Rákóczi levele Lubomirski hercegnõhöz

(Elküldetlen)

Fügefa megzöldül, vagyon közel az nyár
Márvány-tenger mentén, itt a Tekirdagnál;
Ostorod-Rodostó
szélén, Magyar utcán jó esztergapad vár,

s jó toll, mely megírná szépséges igazam,
hírünknek-nevünknek ami kis híja van
(ó, hazug a zsarnok:
hírünknek-nevünknek tetemes híja van).

Sehová már innen, legfennebb ha holtan.
Európa tiszta, hû hercege voltam,
korán termett polgár,
belsõ parancs szerint megválasztott sorsban.

Tunya hódoltságból ocsúdó hazámat
marcangolta ismét szörnyû totemállat,
sascsõr meg saskarom
szaggatta falattá Ausztria torkának,

alsó-ajkú Habsburg által, hogy benyelve
lenne már németté népe, földje, nyelve,
s csak bakát ontana,
csak búzát hajózna, csak marhát terelne.

Dózsa-gyökû hadam, sûrû Zrínyi-vérem
héjáztatott tehát szabadság egében,
ûzött a robotban,
forgatott kudarcok keserûségében.

Úr s por békessége, mezei szorgalom,
iparkodás tölté lázas gondolatom,
iskolák virága,
új kor ragyogása a kuruc államon.

Hozzá a szegény vért rézforinton vettem,
kuruc háborúnak tüzébe vetettem,
kuruc hatalomnak
sánca mögé, sajnos, vonakodva vettem.
 

Mára tiszta már a hátibõrök dolga.
Méltánylandó mégis a farkasbõr volna,
semmiképp a párduc;
a bocsánat, az meg Isten dolga volna.

Hol cifra grófjaim civódtak részegen,
komor balszerencse lovagolt ott velem,
tombolt a döghalál,
végül csak összeállt a rossz kis végtelen.

Szétbárdolt országom, mostan ennyi tellett:
császárra esküvõ fess palotás ezred,
Károlyi békéje,
tárogató-sírás Bodrog vize mellett...

Ó, ami elveszett! S hát, ami megmaradt:
így-úgy a szülõföld a vad Kárpát alatt,
az emlékezõ nép,
s viskók oltárhelyén a Mányoki-nyomat.

Mert ha újra dúl az Elviselhetetlen,
zászlót bontunk ismét a böjti szelekben,
Rákóczi-akárki
s farkasbõrös népe föltámad mezõkben,

áradunk, ha germán, ha bárki a rossz sor,
bujdos az idõben az örök kuruckor,
rajta, emberfajzat,
természeted felé! Áll örök kuruckor!

(Énmagam megvolnék. Ha vadásznap vagyon,
s kancám elporoszkál fönn a Tekirdagon,
ott léptetsz elõttem
lovagló derékkal, szerelmes asszonyom,

majd meg solymász ruhád észvesztõ pirossa
hever már szerteszét sebesen lefosztva
hálótermed hûsén,
karcsú kicsi lengyel, forró-szép okoska,

kinek sem lovagja, sem dicsõ királya
nem lehettem - ezer mérföldön kiáltva
köszönöm, hogy voltál.
Miklósék kakasa harmadízben szólt már.)

CSÁK GYULA

Egy meghalt május fejfájára

Öregapám emlékezése szerint ötven kaszások álltak a piactéren az Úr 19..-ik esztendejének szokatlanul forró májusi hajnalán,
    és várták a helyi urak érkezését, hogy megtudják tõlük a parancsot, amely szerint itt és ott kell majd a búzatáblák végébe állniok éréskor,
    hogy learassák az Életet, amelynek nagy részét az urak gyûjtik magtárba, de kicsike rész csurog majd a kaszások éhes családjának is - az elosztás ismert és nagyon régi szabályai szerint.
    Urak helyett azonban csendõrök érkeztek elõbb, és húsz-húsz lépésnyire helyezkedve egymástól, mintegy láncot alkottak a kaszások körül,
    s a hatalom néma, de figyelmeztetõ felkiáltójeleiként bámultak maguk elõtt a levegõbe egy lyukra,
    világért sem nézve egy-egy parasztarcra,
    mert a hatalom tanítása szerint a tömegnek egyébként sincs arca,
    a tömegnek csak ereje és iránya van, s ezt kell ellensúlyozni a hatalom erejével és irányával, ügyelve az utóbbi elõbb- és felsõbbrendûségére; értettem, végeztem!
    Azután jöttek az urak a hintókkal, s velük jöttek némely hölgyek is, akiket a kíváncsiság csalt ki ilyen korai hajnalon a puha ágyból,
    mert híre röppent, hogy Isti készül valamire, és Isti nagyon jópofa, nagyon gaz-
    dag, nagyon snájdig, akinek pikáns és gáláns tettei mindig megremegtetik a nõi szíveket.
    Az urak is kíváncsiak, de a hölgyekétõl eltérõ a kíváncsiságuk: szorongással és félelemmel vegyes,
    mert csendõrök ide meg oda, sok ez a kaszás együtt.
    Fõként az idõsebbek és tapasztaltabbak tudják, hogy sok ez a kaszás együtt. Hiába véznák, görbék meg kutyaszemûen alázatosak,
    iszonyúvá növelheti bátorságukat, erejüket, orcátlanságukat a keserûség, amiért az aratásidõ közeledte ellenére
    még nem tudják, hol akaszthatják majd rendnek a kaszájukat, hol tarthatják pár kiló búzáért a zsákjukat, hogy a dohos darából készült görhe és málé helyett ismét búzából süthessenek kenyeret.
    Nincs munka, és az idõsebbek, meg tájékozottabb urak tudják, hogy nem is lesz. Kevés kaszás kell, mert frissen érkezett gépek aratják majd a búzát, a parasztnak meg nincsen vetése.
    De íme, itt jön már Isti! Ingujjban lép ki a kaszinóból, egyenesen a kártya és az abszint mellõl, hasonlóan kártyás és abszintes
    urak félkaréjától kísérve, akik azonban a csendõrkordonnál megállnak, és kezdetben bávatagon, majd a hajnal tiszta levegõjétõl józanodva mindinkább feszült várakozással merednek Isti után,
    aki megindul a parasztok sorfala között és méltósággal menetel - mintegy seregszemlét tartva.
    Szép férfi. Magas, barna, metszett szemû, erõs állú, erõs vállú és diadémként csillog homlokán az értelem.
    Megtorpan és a bandagazdát szólítja.
    Mozdul a rezzenetlen tömeg, a kicsi, de mokány ember nyomakodik elõre, és jelenti, hogy õ:
    Szálldobágyi Elek bandagazda, és alázatosan várja a vonatkozó utasítást, hogy hol akasszák majd a kaszát a búzába.
    Isti a lába elé, a kövezetre mutat:
    Itt.
    Itt?
    Itt!
    Nem érti a paraszt és kérdõn bámul társaira, de azok sem értik.
    Mosolyog Isti, mert õ érti, hogy miért nem értik ezek õt. Hogyan is érthetnék, ha nincsen fantáziájuk?
    Türelmes magyarázatba kezd ezért, és elõadja, hogy úgy kell a piactér kövére nézni, mint zsíros, fekete földre, amelyen most aranyszínû búzatenger hajladozik a szélben.
    Mintha, mintha...
    Egy valóságos, egy igazi aratás fõpróbáját kezdik most,
    ezért álljanak a rend végébe, és lengessék a kaszát, mintha csakugyan rendet vágnának,
    s meglesz érte a napszám. Nem árt ez a kicsiny tréning, mert régen volt a tavalyi aratás, és hátha kijöttek a gyakorlatból.
    Tanakodnak a fõparasztok, azután rábólintanak Isti óhajára s vállalkoznak, hogy lekaszálják a nincsen-búzát, ha utána csakugyan lesz majd búza.
    Sóhajt Szálldobágyi, leveszi, azután lendíti a kaszát, a többi meg utána, de idétlenül, kelletlenül zajlik a "próba", amíg lassacskán bele nem jönnek, s mindinkább úgy dolgoznak, mint más nyarakon szokás, ha aratóbandába verõdnek.
    A látvány csodálatos!
    Ötven kaszás kaszálja a semmit.
    Azután Isti tovább csiszolja a jelenetet, amennyiben felszólítja õket, hogy fenjék is idõnként a kaszát,
    felszólítja õket, hogy énekeljenek is, ahogyan jókedvû aratókhoz illik.
    Öreg paraszt rezgõ hangja száll a légben: "Káka tövén költ a ruca, jó földben terem a búza...",
    csakhogy Isti lassúnak tartja ezt és javasolja inkább, hogy "Nádfedeles kis házikóm leégett a héten..."
    Ellazulnak a csendõrök és olyik-olyik vigyorog, bajuszuk alatt bazsalyognak az urak, kacarásznak és tapiskolnak a hölgyek.
    A felkelõ nap is kíváncsian bámulja földi népe örömét.
    Felkel a város is, és a hírre százak gyülekeznek, hitetlenül meg álmosan dörzsölik a szemüket, azután röhögnek. Vidám aréna lett a piactér.
    Egy csitrilány elvissantja magát, hogy marokszedõk miért nem dolgoznak? Magához inti Isti és homlokon csókolja, mert lám csak: ennek a gyereknek van fantáziája, majd elrendeli, hogy minden kaszásnak legyen marokszedõje.
    Félrészért jönnek a lányok, asszonyok, hajladoznak a villogó kaszák között, ámde közben melegszik a kõ a piactéren, kapkodják mezítelen talpukat,
    s ez új elemmel gazdagítja a nevetnivalókat.
    Egyetlen hatalmas röhögõ tenger a tér - gyönyörû és boldog ez a mai nap!
    Most már felszabadultan hahotáznak az urak is, pereg a könnyük tõle,
    miközben suhintja kaszáját az öreg Szálldobágyi, és az õ könnye is hull a kõre, s látja, hogy minden cseppje virágot virágzik,
    és már nem aranyló búza ring, hanem tarka rét a tér az urak és hölgyek cifra ruházata okán,
    és rendet vágnak az ötven kaszások,
    és minden virág piroslik a saját vérétõl,
    és minden röhej - halálhörgésbe fullad.
    Mindezeket persze csupán elgondolja Szálldobágyi, annak jeleként, hogy kevéske fantáziát õ is hozott az anyja testébõl és vérébõl.
 
 


 
SIMOR ANDRÁS

Levél Picassónak

Mialatt az amerikai
külügyminiszter
beszélt az Egyesült Nemzetekben,
az Ön festményét
letakarták.
Ne lássa a bikát, a lovat.
Ne lássa
Bagdad-Guernicát.
Éluard versét,
hogy Guernicában voltaképp ki gyõzött,
úgysem ismeri.

BARTIS FERENC

Sugárkezelés

Sugaraznak
Nagyobb lesz az aurám?
Majd elválik
fénytelen porom-hamvam
hazacipelése
után
 

Hidegfényhatás

Hidegfényt izzad a Föld
Hidegfény zuhog az Égbõl
Hidegfényözön lesz holnap
Szemüveg nélkül nézhettek a Napba
Immár vakon!

BALLAI LÁSZLÓ

Rigoletto

La donna é mobile. Ennyit tudok olaszul. Különben, azt jelenti, hogy az asszony ingatag. A mantovai herceg énekli ezt a Rigolettóban. A kedvenc operám. Az Aidát is szeretem, nagyon klassz a bevonulási induló, de annak a szövegét csak magyarul tudtam megjegyezni. Hanem, amikor felcsendül, a la-don-ná-é-mó-bi-le, la-lá-lá-lá-lá-la-la, el is érzékenyülök. Mert ugye, ez a dallam hallatszik, amikor Gilda a gyilkos tõr elé veti magát, hogy megmentse az õt elcsábító herceget. És a szegény nõ meghal, az a rohadt herceg meg éli világát, és énekli, hogy a nõk ingatagok. Köszönöm szépen.
    Egyébként a nõk tényleg ingatagok. Eddig legalábbis minden barátnõmet megingatta az operába járás. Elõször csak kifogásokkal huzakodtak elõ, hogy az ismerõseik, szüleik épp ugyanarra az estére szerveztek ezt meg azt, amikor az elõadás volt, de végül mindegyiknél kibújt a szög a zsákból. Hajni bírta legtovább, egy elvált asszony, õ már tudta, hogy nem olyan egyszerû a férfiakkal, mint némely kislány képzeli, mindenben a kedvemet kereste, én is nagyon csíptem, leszoktam miatta a dohányzásról, az ivásról, de három év után csak elõjött õ is a farbával, hogy mennyire utálja az operát, szokjam le arról is. De az életrõl nem lehet leszokni. Mert az opera - akkor jöttem rá, amikor Hajnival is szakítottam -, nekem maga az élet.
    A szocializmusban kezdtem operába járni. Ma azt mondják, hogy az elõzõ rendszerben mindenki szemét volt, ügynök meg belügyes. Akkoriban azt hallgattuk, hogy milyen rohadtak a kapitalisták, de mi a jövõt építjük, és tervek kellenek. Mindenesetre a vállalat szervezési elvtársnõje nem gyõzte nyomni nekem a megmaradt ingyen operajegyeket. A végén annyira megszerettem a dolgot, hogy akkor is elmentem, ha senki sem tartott velem a brigádból, sõt, az is elõfordult, hogy még fizettem is. Persze, kezdetben annak nem örültem annyira, mert tíz üveg Köbüki árából voltam bent.
    Endre, a barátom azért legtöbbször velem jött. Egy brigádban dolgoztunk, õ, a hegesztõ és én, a szerkezeti lakatos. Jók voltunk, még Nyugat-Németországba is kimehettünk, de én fél évnél nem bírtam tovább. Nem a német miatt, az ember hamar megtanulta, hogy Bier meg Eisbein, hanem hiányzott az opera. Mert a kapitalizmusban az aztán nem tíz üveg, de legalább két láda sör árában volt. Offenbachból, ahol dolgoztunk, ráadásul kétszáznegyven kilométert kellett volna utaznunk Nürnbergbe, a legközelebbi rendes operaházig, oda-vissza az már négyszáznyolcvan. Offenbachot pedig a reneszánsz kastélyával, a nyomdatörténeti kiállításával és a táskamúzeumával már az elsõ héten kivégeztük Endrével. Szóval, amikor a szerzõdés lejárt, én hazajöttem. Endre még kiment három évre. Látszik is a különbség, nekem egy kis telkem van Dunavarsányban, õ meg egy kétszintes családi házat épített Harasztiban, és állólámpás Mercedesben fuvarozza a családját huszonöt év elteltével is.
    De én ezalatt a három év alatt, amíg Endre esténként a németekkel ivott a kocsmában (de jó a sörük, istenem, ha egyszer a Köbüki gyár vezetõi is kimennének oda, elsírnák magukat!), operába jártam. Operába, ahol annyira el tudok felejteni mindent, király leszek Fülöppel, Macbeth-tel, Borisszal, intrikus don Basilióval, Biberachhal, Jágóval, dühöngõ õrült Otellóval, Saloméval, Joséval, könnyezve meghalok Mimivel, a Traviátával és Gildával.
    Ha kint vagyok a telken - amikor csak tehetem, kiszabadulok a Kresz Géza utcai garzonból - az elõzõ napi elõadáson elmélkedem, vagy már a következõt várom izgalommal, hogy milyen lesz Tatjanaként Tokody Ilona után Pitti Katalin vagy Bánk szerepében Simándy helyett Molnár András. De már nem csak ezen gondolkozom. Hogyan születik meg ennyi szép dallam egy operaszerzõ fejében? Kezdetben persze azon törtem a fejem, mibõl lesz egyáltalán az opera, erre azonban hamar megtaláltam a választ, mert csak összerendezik az életbõl vett történeteket, amelyek félhülye királyokról, politikusokról és bûnözõkrõl szólnak, és már kész is a szövegkönyv. De vajon a dal mibõl lesz? Hogy magyarázhatnám meg a barátnõmnek - ha lesz, mert régóta nincs, hiszen az én szerelmeim Házy Erzsébet, Sass Sylvia, Hamari Júlia, Csavlek Etelka, Kertesi Ingrid, de csak mint Erzsébet, Delila vagy Oscar, mihelyt lelépnek a mindent jelentõ deszkákról, elveszítik a varázsukat -, vagy Endrének, hogy honnan veszi a szerzõ a szebbnél szebb nyitányokat, kórusokat, áriákat, mondjuk, azt hogy la-lá-lá-lá-lá-la-la?
    Nemrég éppen a bódét festettem - háznak nem igen nevezném, épp -, hogy elfér benne az ágy, a kempingasztal két székkel és a fõzõsarok, de azért takaros, fõleg kívülrõl -, amikor egy rigó szépen elfütyülte a mantovai herceg áriájának dallamát. La-lá-lá-lá-lá-la-la, éppen csak a szöveget nem mondta: "La donna é mobile." Persze, lehet, hogy mondta - rigó nyelven. Lehetetlen! Agyamra ment az opera, gondoltam, képzelõdöm! Ha nem tudok aludni éjjel, akkor is dallamok cikáznak a fejemben, meglehet, hogy az elsõ koratavaszi meleg napsütésben elbóbiskoltam egy kicsit. Nyugodtan dolgoztam tovább. Mintegy húsz perc múlva megint felcsendült a dallam. Majd öt perccel késõbb egymás után kétszer is. Megremegett a kezemben az ecset. Istenem, a zeneszerzõ lekotázza a madarak feleselését, abból lesz az ária! Sürgõsen meg kell tanulnom kottát írni! Igen, az ég zengése és a szél zúgása adja a nyitányt, a tücsökzenébõl, a lombsuhogásból lesznek a kórusok. Ó, milyen egyszerû! Az opera a természet maga, mi más?
    Aznap este felültem a bringára, átkarikáztam Endréhez és izgatottan elújságoltam nagy felfedezésemet.
    - Ezért kár volt átjönnöd - mondta. - A madarak könnyen leutánozzák a hallott dallamokat.
    - Azt akarod mondani - kérdeztem -, hogy az én rigóm már hallotta ez az áriát mondjuk, a rádióban?
    - Itt falun mindenki kiakasztja a rádiót a kertbe.
    - És az nem lehet, hogy Verdi tényleg egy rigótól hallotta a Rigoletto dallamát?
    - Ugyan, ki tojta az elsõ tojást?
    Tényleg, ki írta az elsõ zenét? A hang vezette a tollat, vagy a toll teremtett addig nem létezõ hangzást? Teljesen kétségbe esve jöttem el Endrétõl. Jó, sok mindenben okosabb nálam, de zenei kérdésekben eddig soha nem vitatkozott. Ekkora marhaságot mondtam volna? Vagy ez az egész zenei világ annyira csak a hozzám hasonló idióták szórakoztatására szolgál, hogy minden kérdés értelmetlen, amely vele kapcsolatos?
    Olyan lennék, mint Rigoletto, aki azt hiszi, valami nagy tettet hajt végre, amikor elveszejti az álnok herceget, és végül csak a saját lányát sikerül meggyilkoltatnia? De én nem veszejtek el senkit, hacsak nem saját magamat. És az a sok ember, aki megírja az operát, elénekli, lejátssza, vezényli, az mind felemészti magát? Hát nem emészt-e fel bennünket az élet is? Lehet, hogy minden ingatag ezen a világon? Vagy mégis Endrével van a baj?
    Alig várom, hogy leteljen a nyári szünet, és megkezdõdjön a szezon. Most már annyiba kerül a jegy, mint két láda sör, minden pénzem arra megy. De mi másra volna szükségem, mint arra, hogy meghallgassam zenébe foglalt ábrándjaimat, ha már én nem tudom megírni õket? A rigó lekottázott dalától a nagyoperáig olyan hosszú út vezet, amelyet én már nem járhatok be. De most, hogy legutóbb találkoztam Endrével, tudom, elég, ha az ember látja az utat ott, ahol mások elõtt az üresség tátong csupán.
 

SZALONTAI IMRE

kötekedõ

azt mondják a marxizmus halott
akkor viszont osztályharc sincs és értéktöbblet
se éhezés se afrika se nyomor
se semmilyen érdekkülönbség az emberek között
s a munkásság ezután (a vasba öltözött)
boldog eufóriában egyesül majd s tör
végsõ igazi célja: a burzsoázia mind nagyobb
haszna felé

ROZSNYAI ERVIN

Terelõ

Ebbe a didergõ hiányba, ahová
történelmi, anyanyelvi és egyéb
rajtam kívüli okokból elfalaztak,
észrevétlen repedéseken át
valami néha beszivárog
nem fény - inkább csak az emléke,
egy félszeg árnyalattal
oldottabb homály
a benti megkövültnél,
tûvillanásnyi
"talán" és "mégis",
valószínûtlen, már-már esztelen,
de az egyetlen, ami még
egy-két szökevény gondolatot
vissza tud terelni a kilazult
logikák kerítése mögé.

ÁGAI ÁGNES

Kataklizma

Semmi. Tömör semmi.
Kopár fuvallat észak vagy dél felõl.
A föld még nincs betájolva.
Reszketõ süppedések,
rücskös borzongás a felszíneken.
Szûrt fény, egyenletes óvatosság.
A semmi végigfolyik a kiszögeléseken.

Kidugják fejüket a szörnyek.
Ezer csápjuk van,
ezer szemük, ezer uszonyuk.
Vijjognak és viháncolnak,
forognak, dõlnek, remegnek.
Ezerféle formába bújnak,
aztán hirtelen megkövülnek.
A kövek szétmorzsolódnak,
színes kavicsként szertehullnak.
A víz surlódik, csattan,
ágaskodik és kinyúlik.
Megkondulnak a hegyek,
ketté hasadnak, és ledõlnek.
Felhõket izzad az ég,
szétpattannak a szikraszemcsék.
Minden egyszerre létezik, egyidõben,
együtt kavarognak a csontok,
a szálkák, az izületek, a sejtek,
a pikkely, a toll, a kitin és a bõr.
Minden alkatrész egyhalomban,
füstöl a kén, sziszeg a salétrom,
zúzott, vörös törmelékek zuhognak.

A fény éles metszéssel
beleváj a földbe,
az lelassul és torpanva megáll.
Nincs lélegzet, nincsen mozdulás.
Valahol túl mindenen,
és nagyon közelrõl
Bach H-moll miséje csendül.
 

Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már idõtlenedtél az idõben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védõernyõként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bõrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözõt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs elõre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.