MÉRLEGARTNER ANNAMÁRIA
Globalizáció-kritika és szakszervezetek
"Mert nekünk jaj! jaj: széthuzunk
és pusztulunk! és pusztulunk!"
(József Attila: Munkások kórusa
[A világ szakszervezeteinek])Munkásosztály és értelmiség
"Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli."
(József Attila. A város peremén)A széthúzó munkásság szívét már emelgetik. A magyar munkásosztály jó része a globalizációt nemzeti alapokról bíráló, szélsõjobboldali "ordas eszmék" követõje, vagy legalábbis fenyeget az a veszély, hogy azzá válik. Ennek végsõ oka történelmünk, amely egy félperifériás, a fejlett országokhoz ("Európához") mindig felzárkózni akaró, de attól technikai fejlettség értelmében többnyire jelentõsen elmaradott ország szükségszerûen mindig önigazolást keresõ eszméit szülte. Közvetlen oka pedig nagyrészt a magyarországi értelmiség körében uralkodó (szintén történelmi okokkal magyarázható) opportunista magatartás, amely egyfelõl a fennállónak - a mindenkori uralkodó osztálynak - való elvetlen behódolást, másfelõl a lelkiismeret és a fennállónak való megfelelés (megélhetés, elismerés stb.) kibékítésére való törekvést jelent.
A magyarországi értelmiség nagy része - még annak magát baloldalinak nevezõ része is - többnyire tartózkodik a radikális rendszerkritikától, és (persze e tekintetben csak az utóbbi bõ évtizedben) a történelem és a fennálló rendszer osztályalapú elemzésétõl. Olyannyira, hogy ha kell még az osztályok - de legalább a munkásosztály - létét is eltagadja, csak szalonképes maradhasson - a másik osztály, nevezetesen kenyéradó gazdája, a tõkés szemében. Teszi ezt rendületlenül annak ellenére, hogy már nincs hova hátrálnia, merthogy a felbátorodó jobboldalnak nem kell a társadalmi béke, így nincs szüksége e béke önjelölt apostolaira sem.
A jelenség nem új. Volt, aki már hét évtizede megénekelte az ilyen magatartás hiábavalóságát:"Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
Féltem - ezért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál."
(József Attila: Egy spanyol földmûves sírverse, 1936)Vagy másutt:
"Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis!"
(József Attila: Két hexameter, 1936)A munkásosztály különösen ma, különösen Magyarországon és a kapitalizmussal szemben alternatívát kínáló rendszerek bukása után Kelet-Európában, de szerte a világon általában is, meglehetõsen szétforgácsolt, sokrétû, megosztott, heterogén - és fõképp: szervezetlen. Annál szervezetlenebb, minél lejjebb haladunk a hierarchikus berendezkedésû világkapitalizmus fejlettségi létráján. Szervezetlen és magára hagyott. Magánvaló. E helyzetében azt kiáltani neki, hogy "nem is létezel" olyan, mint belerúgni a földön fekvõbe.
A munkásosztály létezik! Létezik a multik alkalmazottai (kék- és fehérgallérosok), a hazai vállalkozók bejelentett és feketén foglalkoztatott munkásai, a kényszervállalkozók, (egyéni, családi és egyéb kisvállalkozások), a részmunkaidõsök, az állami alkalmazottak, munkanélküliek, hajléktalanok stb. formájában. Létezik megnyomorítottan, elkábítottan, fogyasztóvá süllyesztve (már ha van elkölthetõ jövedelme), plázák élvezõjeként, ponyvák olvasójaként, internet-chatelésbe és mobiltelefonba butítva.
Senki, önmagán kívül, nem tudja és nem fogja õt megszervezni. Önszervezõdésének legkézenfekvõbb formája pedig a szakszervezet.
Miért? Hát nem múlt el az idõ a szakszervezetek felett a globalizáció korában? - kérdezhetnénk. Nem, sõt! Minden eddiginél nagyobb szükség van a munkásság (és a munkaerõpiacról kiesettek) szakszervezeti erõkkel támogatott érdekvédelmére - globálisan. Antiglobalizáció és (nemzetközi) szakszervezeti mozgalom ma már egy kell, hogy legyen - vagy mindkettõ elesik.Globalizáció - antiglobalizáció
"Forgolódnak a tõkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak,
s mint fészket ütik le a kis falut."
(József Attila: Munkások)A szegénység és gazdagság közötti szakadék Földünkön egyre nagyobb lesz, az abszolút szegénység állandóan emelkedik. A világ népessége felének ma kevesebb, mint 2 dollárból kell megélnie naponta - mutat rá Josef E. Stiglitz, aki alelnökként a Világbank vezetõ közgazdásza volt, s aki éppen nézetei miatt kényszerült távozni onnan. Ezen belül - ismeri el Nicholas Sternt, Stiglitz utóda a Világbanknál - 1,2 milliárd ember kevesebb, mint egy dollárhoz jut naponta. Számuk a 90-es évek folyamán nõtt. Minden negyedik gyermek alultáplált, és így fejlõdésben visszamaradt. Az elmúlt években valamennyi földrészen dúltak véres háborúk. Környezetünk gyorsuló ütemben romlik. Mindehhez a lexikonok, statisztikák alapján hozzátehetjük: hárommilliárd ember nem ihat egészséges vizet, naponta 35-40 ezren halnak meg az elégtelen táplálkozás, fertõzött víz stb. következtében. A leggazdagabb 20 országban az egy fõre jutó GDP ma 40-szerese a legszegényebb 20 ország egy fõre jutó GDP-jének. Negyven évvel ezelõtt még "csak" 20-szorosa volt, azelõtt még kevesebb.
Mindeközben a világ egy fõre jutó átlagos GDP-je egyre csak nõ...
Magyarországon az egy keresõre jutó reálbér és az egy fõre jutó fogyasztás még napjainkban sem éri el a rendszerváltás, tehát a magántulajdon uralmát jelentõ kapitalizmus visszaállítása elõtti (1989-es) szintet, és a társadalmi megosztottság minden értelemben nõtt. Mindez egy idõben zajlott a "globalizációnak" nevezett folyamat kibontakozásával.
A globalizáció sokféle értelmezése az esetek legnagyobb részében besorolható az alábbi két, egymástól lényegileg eltérõ csoportba. Az egyik gyûjtõcsoportba azok tartoznak, amelyek sokdimenziós, tehát valóban "globális", vagyis "makro" folyamatként fogják fel, s a termelés, a technika és a kultúrák univerzális fejlõdését, a fejlõdés elkerülhetetlen irányát látják benne, melynek eredményeként mélyül a nemzetek, gazdaságok kölcsönös függése (interdependenciája), hasonlóságuk nõ, fejlõdésük (egyszer majd) kiegyenlítõdik. A továbbiakban az egyszerûség kedvéért ezt a csoportot globalizáció-pártinak nevezzük.
A másik irányvonal e "homogenizáció" vagy kiegyenlítõdés helyett valamiféle egyoldalúságot lát a folyamatban, lényegét "globális" és "makro-" helyett "mikro" szinten értelmezi. A globalizációt mint a fejlett országok tõkéjének terjeszkedését fogja fel, a munkamegosztás növekvõ nemzetköziesedésében a transznacionális vállalatok hálózatát, ezen keresztül érvényesített profitérdekeit véli felfedezni. E vélemény képviselõit nevezhetjük globalizáció-kritikusoknak.
Természetesen nemcsak akadémikus vitáról van szó. A globalizációt "kritizálók" csupán a nagyon is húsba vágó problémáik (megélhetõségi lehetõségeik romlása) miatt a világ legkülönbözõbb részein utcára vonuló - Nyugat-Európában a szakszervezetek által vezetett! - tömegek igényeinek, érdekeinek adnak hangot. A glo-balizációnak ez a gyakorlati kritikája, tehát a tömegtüntetések, akciók, mozgalmak éppúgy a valóság részei, mint a tõkék nemzetközi áramlása. Az ezekkel kapcsolatos eszmék próbája tehát az, mennyire írják le helyesen e mozgások okait, következményeit és a mögöttük meghúzódó érdekeket.
A kétféle globalizáció-értelmezés természetszerûleg különbözik a hatások megítélésében is. A globalizáció-pártiak szerint nagyjából minden rendben van. Ha mégsem, azért nem, mert a globalizáció még nem teljesedett ki egészen, vagyis nem hatolt be minden gazdasági-társadalmi-földrajzi szférába - alapvetõen éppen a panaszosok hibái, tévedései és élhetetlensége miatt. Egyébként pedig a fejlõdés szükségszerûen áldozatokkal jár. A kárvallottakon részben lehet segíteni (segélyekkel, külön juttatásokkal, oktatási programokkal stb.), részben nem. Az utóbbiak - a "szubproletáriátus" vagy "underclass" - menthetetlenek, mindig voltak, vannak, lesznek.
A globalizáció-kritikusok csoportja heterogén, igen sokféle áramlatot foglal magában. Számos környezetvédõ, emberjogi, feminista, vallási, kisebbségi, kulturális, homoszexuális stb. szervezet kapcsolódik e csoporthoz, gazdagítva követeléseit.
Fontos leszögezni - mert él a tévhit -, hogy a globalizáció-kritikusok túlnyomó többségükben korántsem ellenzik a technikai fejlõdést, a glóbusz népeinek, kultúráinak és termelõkapacitásainak összekötésére alkalmas közlekedési-szállítási, telekommunikációs rendszereket. Ez alól csak a nemzetek között rangsort állító szélsõjobboldali ideológiák képeznek kivételt, továbbá bizonyos mértékig azok a technicista elméletek, amelyek magát a technikai fejlõdést okolják a kedvezõtlen társadalmi hatásokért.
Általában elmondható, hogy a globalizáció-kritikusok nem csak egyfajta - a jelenlegi - globalizációt ismerik el lehetségesnek; következésképp nem tartják szükségszerûnek, elkerülhetetlennek az áldozatait. Azokat sokkal inkább a rendszer jelenlegi helytelen mûködésének tudják be, s így e rendszer változtatását kívánják. Gyakran alapos munkával, a gyakorlatra támaszkodva rámutatnak a tõkebirtokosok önzése által elõidézett társadalmi-környezeti károkra.Globalizációkritika - reformizmus, demagógia, radikalizmus
"Tõke és fasizmus jegyesek
Minden külön értesítés helyett"
(József Attila: Farsangi lakodalom)Mi tehát a globalizáció, és hogyan függ össze a "szocialistának" nevezett rendszerek bukásával? A válasz egyszerû: a 90-es évekre egyeduralkodó rendszerré lett Földünkön a profithajsza, a kapitalizmus. Ennek következtében hatalmas piacok nyíltak meg a beruházók elõtt, amit érthetõ módon csak a legnagyobb (és államaik által támogatott!) vállalatok tudtak kihasználni. Ez tette lehetõvé a tõke minden eddiginél gyorsabb koncentrációját, látszólag a politika és a kormányok fölé kerekedését (e látszólagos fölülkerekedés nem mehetett volna végbe a politika, a kormányok - a tõke kormányai - hathatós segítsége nélkül), s szerte a világon, tehát a legfejlettebb országokban is, a profit terhére addig megvalósított szociális kedvezmények megkurtítását, eltörlését, és a fogyasztási cikkek - élükön az élelmiszerekkel - minõségének egyre kevésbé burkolt rontását.
Mi az újsütetû rendszerkritikai ("antiglobalizációs" vagy "globalizáció-kritikai" jelzõvel illetett) mozgalmak fellángolásának magyarázata? A válasz ezúttal sem bonyolult. Az ok az, hogy a tõke világméretû gyõzelmével a centrumországok addig privatizált (más országok, régiók, földrészek által termelt jövedelem újraelosztásából viruló, ekképp meglehetõsen önzõvé vált) munkásosztálya is nyomás alá került. Miközben már nemcsak a fejlõdõ országok lakossága szenved hiányt, hanem a fejlett országokban is nõ a munkanélküliség, s nyomában fokozott nyomás nehezedik a munkavállalókra, hogy mondjanak le reálbéremelési törekvéseikrõl, viszont dolgozzanak intenzívebben, ha állásban akarnak maradni, törõdjenek bele, hogy piacosítják (értsd: tõzsdére viszik) a nyugdíjalapokba fektetett pénzüket, tûrjék el, hogy a mindenható nyereségesség végett bezárják és kitelepítik munkahelyüket, gazdagokat szolgáló lakóparkot építenek erdõik helyén, génkezelik élelmiszereiket stb., aközben látható módon szaporodik a gazdagság és koncentrálódik a gazdasági hatalom a nagyvállalatok és vezetõik kezében.
A 90-es évek végére tehát a centrumországok munkavállalóinak tûréshatárát is elérte a piaci (érts: tõke-) szabadság hatása. Mivel kiélezõdött, újra felfedezték a tõke és a munka ellentétét. Ezzel együtt (több évtizedes késéssel!) a nemzetközi szolidaritás csírái is megjelentek, s a tõkés világgazdaságot mûködtetõ "globális" intézmények (WTO, IMF, Világbank, G8 stb.) elleni tömegmegmozdulásokban nyilvánulnak meg. Ez tehát a magyarázata annak, hogy az évszázados folyamat a 90-es években újként, új név alatt mint "globalizáció" tûnik fel, és ez magyarázza az ezt ellenzõk mozgalmának kettõsségét.
A globalizáció-kritikai mozgalmakban ugyanis keveredik a szûk értelemben vett globalizáció-kritika a kapitalizmus-kritikával.
A szûk értelemben vett globalizáció-kritika a "neoliberalizmust" támadja, vagyis a fent említett nemzetközi intézményekkel támogatott világméretû liberalizáció hullámot, a nyomában fellépõ megavállalatok tevékenységét, a pénztõkét, a spekulációt - melynek elõnyei a piacon eleve erõsek (multik, fejlett országok, bár azon belül sem mindenki) hátrányai pedig az eleve gyengék (kisebb vállalatok, munkavállalók, fejlõdõ országok) oldalán halmozódnak fel. Amikor ez az irányzat azt hangsúlyozza, hogy a "neo"-liberalizmus ellen lép fel, lényegében csak a 90-es évek fejleményeit támadja. Így - bár ezt nem mondja ki - végeredményben (implicite) a 90-es évek elõtti világrendet sírja vissza. Azt a világrendet, melyben a különbségek ugyan kisebbek voltak (mint fentebb láttuk "csak" 20-szoros volt a különbség a szegények és gazdagok között), de a világ éppúgy megosztott, hierarchizált volt, mint ma, a fejlõdõ országok tömegei éppúgy nélkülöztek mint ma. Azt a világot, melyben az olajárrobbanás, az adósságválság, a cserearányromlás stb. volt egy sor ország osztályrésze. Tehát azt a világot, amely éppoly igazságtalan volt, mint a mai, de amelyben a fejlett országok társadalmába még kevésbé költözött be a "periféria", és amelyben a "jóléti állam" intézményei még széles körû jólétet biztosítottak a nagyvállalataik külföldi tõkebefektetései révén gyarapodó fejlett országok munkavállalói számára.
Az ilyen, szûkebb értelemben vett globalizáció-kritika leggyakrabban erkölcsi alapon áll. Képviselõi - felháborodva a világban mindenütt tapasztalható és szaporodó társadalmi igazságtalanságokon, az egyenlõtlenségek növekedésén, a milliókat érintõ testi-lelki nyomoron - ideológiai alapelveit kérik számon a kapitalizmuson. Pontosabban egyes ideológiai alapelveinek (demokrácia, emberi szabadságjo-gok stb.) teljes érvényesülését igénylik egy másik alapelv, a nyereség szentségének korlátozása árán. Jól illusztrálja mindezt a 2002. február elején a Porto Alegre-ben immár másodszor megrendezett Szociális Világfórumon több jelenlevõ mozgalom által kiadott közös nyilatkozat. Ebben számos ország és számos áramlat képviselõi megerõsítik, hogy "közös akciókkal és megmozdulásokkal a társadalmi igazságosságért, a jogok és a szabadság tiszteletben tartásáért, az életminõségért, az egyenlõségért, az emberi méltóságért és a békéért szállnak síkra".
A globalizáció-kritikai mozgalmak gyakran operálnak a "lokális" (helyi) fogalmával ("Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!") amely mellé nemegyszer a "nemzeti" fogalma társul. Tekintetbe véve, hogy a termelés méretei már régen kinõtték a nemzeti kereteket, azok visszaállítására törekedni hiábavaló; és csak a létrehozott roppant technológiák elpusztításával volna lehetséges. Miként a technika objektív fejlõdése révén a lokális (helyi, latifundiumi) gazdálkodás helyébe lépett a nemzeti piac, éppúgy objektív fejlõdés eredményeként váltja fel a termelés nemzeti kereteit a nemzetközi. Mivel azonban a világméretûvé vált technológiákat magántõkés alapokon, vagyis egyesek (egyes vállalatok) hasznára mûködtetik, s a gazdasági hatékonyság egyetlen fokmérõje a versenyben való helytállás, a nemzetközi méretekben versenyképes vállalatok konkurenciája veszélybe sodorja a kisebb vállalatokat. A "nemzeti" (értsd: legfeljebb a nemzeti piacra méretezett, de többnyire annál jóval kisebb) vállalatok, a "nemzeti" piac védelmének szlogenje tehát akarva-akaratlanul ezeknek a kisebb vállalatoknak az érdekképviseletét jelenti. A "nemzeti" vállalatok multikkal szembeni védelmét persze csak protekcionista politikával lehet elérni, ez azonban nemcsak gyakorlatilag járhatatlan út ma már, de ellentétben áll a technológiai fejlõdés imént említett törvényszerûségével is. (Vajon a nemzeti piac és nemzeti vállalatok védelmezõi megálljt parancsolnak "nemzeti" vállalataiknak, ha azok ki akarnának lépni más "nemzeti" piacokra is? Arról nem is beszélve, hogy mit szólnának ehhez a megcélzott piacok nemzeti tõkéi?) A "nemzeti" érdekek védelmezése tehát ingoványos terület, és leggyakrabban a deklasszálódó, vagy a lecsúszással fenyegetett középosztály érthetõ felháborodására és félelmére támaszkodó, demagóg szélsõjobboldali politikák legfõbb jelszava.
A jobboldali globalizáció-kritika valójában prokapitalista (tehát globalista), a nemzeti (a multinál kisebb) tõke érdekeinek képviseletében (a kapitalizmus védelmében) lép fel, és zászlaja alá hangzatos, de üres jelszavakkal verbuvál tömegeket a munkásosztály soraiból. Demagógiájának lényege: a tõke kizsákmányoló, elnyomó, természetkárosító stb., funkcióját kizárólag a nagytõke és ennek - gyakran faji színezetû - "szinonimái" (multi, idegen tõke, külföldi tõke, pénztõke, zsidó tõke stb.) számlájára írja. Félõ, hogy az értelmisége által magára hagyott, képzetlen és e minõségében lenézett munkásosztály jó része bedõl ennek a mesének, hiszen éppen magára hagyottságával szemben kínál neki alternatívát a "nemzet közössége" formájában.
A fennállónak a "neo"-liberalizmusra, pénztõkére, multikra, nemzeti piac védelmére korlátozódó kritikája szolgáltatja tehát az elvi alapot a globalizáció látszólagos, demagóg szélsõjobboldali "bírálatához". Már csak ezért sem szabad a dolgot ennyiben hagyni.
A globalizációt bíráló mozgalmakban azonban fellelhetõk ennél tágabb értelmû kritika jelei is. Annak elutasítása, hogy a profitérdek maga alá rendelje az emberi szükségleteket, a megélhetéshez, egészséges környezethez való jogot, a természettel való gazdálkodást, a tudást, a kultúrát stb. Ez a vonulat túlmegy a "neo"-liberalizmus bírálatán, magát a gazdasági liberalizmust, az áru- és profittermelést veszi célba, tehát kapitalizmus-kritikai éllel bír.
Az I. Szociális Világfórumon (SZVF) 2001. januárjában elfogadott kiáltvány szerint: "Mi, a kiáltvány szerzõi, az emberi jogok tiszteletben tartását, a társadalmi igazságosság elvét, a közérdeket szegezzük szembe a globalizált tõkés hatékonysággal. Nem a magántermelést vonjuk kétségbe, hanem a magántermelés kizárólagosságára épülõ rendszert utasítjuk el." 2001. júniusában pedig a SZVF Nemzetközi Tanácsa elvi chartát adott ki, melyben leszögezte: "A SZVF nyitott minden olyan civil szervezet, társadalmi mozgalom elõtt, amely szemben áll a neoliberalizmussal, a tõke uralmával és az imperializmus bármely formájával." Továbbá: a II. SZVF-on kiadott nyilatkozat új társadalomról és munkavállalói érdekvédelemrõl beszél: "A társadalmi igazságosságért és szolidaritásért küzdõ globális mozgalomnak hatalmas kihívásokra kell felelnie: harcolnunk kell a békéért és a kollektív biztonságért, a szegénység és a diszkriminációk megszüntetéséért, a hatalmak ellen, és hozzá kell kezdeni egy tartós alternatív társadalom felépítéséhez. [...] A társadalmi mozgalmak [...] elítélik a szakszervezetek, a társadalmi mozgalmak és az aktívák elnyomásának eszkalációját. [...] Támogatjuk a szakszervezetek és a bérbõl és fizetésbõl élõk harcát a hagyományos ágazatokban éppen úgy, mint az informális gazdaságban [...] Támogatjuk a szakszervezetek és a dolgozók harcát az elbizonytalanítás, a munka alóli felmentések stratégiája és az elbocsátások ellen."
A tulajdonság által meghatározott osztálykülönbségeket elfedõ "nemzeti közösséggel" szemben tehát van alternatíva: az osztályalapon szervezõdõ "nemzetköziség".
Napjaink nemzetközi globalizáció-kritikai vagy "antiglobalista" mozgalmaiban ritkán jelennek meg vegytisztán az egyes áramlatok. Leginkább keveredésükrõl van szó. A Magyarországon 2002 februárjában megalakult ATTAC ("Alakulat a Tõke-Tranzakciók Adóztatásáért az állampolgárok Céljaira") nevû, ma már több mint negyven országban mûködõ nemzetközi globalizáció-kritikai civil mozgalom is nyíltan a különbözõ megközelítések összefogására törekszik. A kapitalizmus alapjait célba vevõ kritika a világ antiglobalizásiós mozgalmaiban, ha egyáltalán teret kap, többnyire megreked a retorika szintjén és minden lényeges megmozduláson, szervezetben a fennálló világrend reformjára, a tõke, különösen a pénztõke túlzott szabadságának visszavételére vonatkozó, gyakran a nemzeti piacok ("az államok") korábbi erejének visszaállítását célzó reformjavaslatokkal, reformkövetelésekkel párosul.
Ezzel pedig Magyarországon nem lehet tömegeket megnyerni. Már nem. Mivel ennek az érvrendszernek a talaján megtette azt a (szélsõ-) jobboldal.Radikális globalizáció-kritika - (szak)szervezõdés
"...véletlenül, tusa
nélkül csatát nem nyerünk."
(József Attila: Szocialisták)A jobboldal a maga globalizáció-kritikájával a valós elégedetlenséget lovagolja meg. Az emberek kiszolgáltatottak és félnek a jövõtõl - és beállnak egy olyan eszme zászlaja alá, amely biztosan aláássa a jövõt.
A jobboldali radikalizmus Magyarországon nagy tömegeket - munkásokat, értelmiségieket, fiatalokat - vonzott magához. Sikere azonban kevésbé az ideológia tartalmának, mint inkább a formájának szól. Az ember társadalmi lény, s ennek szükségszerû társadalompszichológiai következménye: közösség iránti igénye. Az emberek, és különösen a saját családdal általában még nem rendelkezõ fiatalok, együtt akarnak lenni és tenni akarnak, nagy dolgokat végbevinni: cselekvõ közösségre vágynak - miközben kellõképpen beszûkített látószögük és ismereteik hiányának köszönhetõen nem veszik észre, hogy kinek-minek a marionett-bábúi lettek. Így, mivel más alternatíva nincs (a baloldali közösségeket, élükön a szakszervezetekkel a történelem szétverte, a jelenlegi rendszer haszonélvezõinek lejárató-propagandája befeketítette), elfogadják a tulajdonlás kérdését szõnyeg alá söprõ, az osztályok létezését eltagadó, irracionális ellenségképet kreáló - leginkább a fennállót radikálisan kritizáló erõket, a "baloldalt" kárhoztató - feudális elemekkel tûzdelt, nemzet-alapú (nacionalista) közösséget.
A jobboldal a közösségi élmény mellett radikális kritikát gyakorol, radikális, harcos megoldást kínál, és ilyen magatartást vár el. Az elkeseredett és mindennapjait bizonytalanságban élõ tömegek számára mindez vonzó: ezért hatásos szelep a valódi társadalombírálattal szemben.
A magyar értelmiségnek az a része, amelyikben még él a társadalmi szolidaritás érzése, válaszút elé került. Vállalja-e, hogy rámutat a valós folyamatokra, hogy felhívja a figyelmet az életveszélyes fejleményekre, hogy bátran kiáll azokért, akik csak saját munkájukból élhetnek meg, vagy finomkodó szalonkritikával álcázva meghátrálását, belenyugszik az egyre rosszabbodó helyzetbe? A megszólalásnak nagy az egzisztenciális kockázata. Mert nemcsak kiállni kell a munkásosztályért, "mint a kémény, lássák", de bújni is érte, "mint az üldözött".
Ami megkönnyítheti az ingadozásra mindig is hajlamos értelmiség helyzetét az egyfelõl (negatíve) a szélsõjobboldalhoz közeledõ jobboldal szervezõdése, de még inkább (pozitíve) a szakszervezeti mozgalom feléledése. Ez a kitörési pont, enélkül nincs jövõ. Egy olyan világban, ahol egyetlen tollvonással felszámolnak gyárakat, munkahelyeket, a megélhetést biztosító munkához való jog kérdése alapkérdés - és a transznacionális vállalatok korában nemzetközi kérdés. A baloldali értelmiség nem fog radikalizálódni a munkásság megszervezõdése nélkül, ugyanakkor ennek a szervezõdésnek szüksége van saját értelmiségre mint szószólóra.
A globalissá vált kapitalizmus ember- és természetnyomorító hatásai ellen civil mozgalmak sora jött létre és fogott össze az elmúlt évtizedben. Ám igazán hatásos erõt a társadalmi igazságosságért folytatott világméretû harcban csak a munkavállalók szervezett tömegei biztosíthatnak, élükön a szakszervezetekkel. A globalizáció-kritikai mozgalmakon belül kezdetektõl igen jelentõs a szakszervezetek tömegmozgósító, szervezõ szerepe. (Az amerikai és európai szakszervezetek emberek tíz- és százezreit vitték az utcára a globalizáció-ellenes megmozdulások során.) A magyarországi szakszervezeti mozgalomnak is feltétlenül csatlakoznia kell ehhez a feléledõ internacionalizmushoz. A progresszív globalizáció-kritikai mozgalmak semmik a szervezett munkásság, a szakszervezetek nélkül!
Másfelõl azonban a munkavállalói érdekvédelem a globalizáció korában semmi az antiglobalizációs nemzetközi összefogás nélkül. (Ld. transznacionális vállalatokon belüli munkavállalói érdekvédelem.) A szakszervezeti mozgalomnak nemcsak hogy regionálisan, országosan kell egységesülnie, hanem kapcsolataiban szoros, hatókörében pedig széles (többek között, a munkanélküliek, vendégmunkások, hajléktalanok érdekeit is felvállaló) nemzetközi együttmûködést kell kiizzadnia.
Szomorú tény, hogy a magyarországi szakszervezeti mozgalom nemcsak felettébb szétforgácsolt, hanem híján van a globális gondolkodásnak is. Ha létre jönne is egy egységes szakszervezeti erõ Magyarországon, az sem tudna sikereket elérni anélkül, hogy felvállalná a globalizációból eredõ új feladatokat: a nemzetközi összefogást más szakszervezetekkel és a globalizáció-kritikai civil mozgalmakkal, a munkavállalói érdekek összekapcsolását a fennálló kapitalista világrend radikális kritikájával. A hazai globalizáció-kritikai szervezetek pedig semmire sem mennek a hazai szakszervezetek támogatása nélkül.
A magyarországi szakszervezeti mozgalom jövõje elválaszthatatlan a magyarországi baloldal jövõjétõl: vagy túllép a bérharc szûk keretein és a globalizáció-kritika alapján felvállalja a szétforgácsolt, megosztott, egyre kiszolgáltatottabb és nagyrészt félrevezetett - egyenesen létében megkérdõjelezett! - munkásosztály valódi érdekeinek védelmét, vagy elhal, tovább agonizál, sõt egyenesen "átáll a másik oldalra".
Ha a munkavállalók magukra maradnának, helyzetük szükségképpen tovább romlana, s ebbõl napjaink hazai és európai folyamatait figyelembe véve, csak szerény elvi lehetõségként következik baloldali radikalizálódásuk. Ami a szakszervezeti mozgalom újjászületésének elmaradása esetén a már jelenlévõ európai és hazai folyamatok alapján feltételezhetõ, az a munkavállalói tömegek szélsõjobboldali radikalizálódása, fasizálódása, melyhez éppen a globalizáció nemzeti alapú, az egyes nemzetek felemelkedésének lehetõségét hirdetõ (ekképpen látszólagos és demagóg) bírálata adhatja az ideológiai alapot.
A magyarországi szakszervezeti mozgalom elõtt tehát a lenni vagy nem lenni kérdése úgy merül fel: a globalizáció internacionalista kritikáján alapuló radikalizálódás, vagy a munkavállalói érdekvédelemrõl való lemondás. A tét pedig végsõ soron nem kisebb, mint a globalizáció mai formájának (társadalmi és természeti) terheit nyögõ világ.
"Lehet más a világ!" (Another Word is possible!) - ezt a jelszót a már említett ATTAC mellett más szociális mozgalmak is magukévá tették szerte a világon.
Önmagában forradalmi cselekedet az emberek fejébe elültetni a gondolatot, hogy a jelen valósága nem sorsszerû és nem megváltoztathatatlan.
KRAUSZ TAMÁSA globalizáció és a kelet-európai régió történelmi sorsa
Vázlatok
I. A fogalmi meghatározás funkciója
A globalizáció fogalma manipulatív misztifikációk következtében vált zavarossá. A kifejezés eredetileg a kapitalizmus, a tõke, a tõkefelhalmozás, a tõkés termelés és csere, a piacokért folytatott küzdelem globális természetére utalt. Marx és Engels már 1848-ban a Kommunista Kiáltványban világos magyarázatot adtak: a tõke, a tõkés felhalmozás lényegétõl elválaszthatatlan a világpiac fogalma, mivel a tõkeviszony természetébõl fakad minden korlát eltörlése és a tõkeuralom egyetemessé tétele.1 A burzsoázia nemzeti, regionális és világméretekben is arra törekedett és törekszik minden történelmi alakjában - különösen is a multinacionális tõkés társaságok korszakában -, hogy a világot a saját képmására formálja mind nemzeti, mind egyetemes keretekben. A tõke végsõ soron a profit-szemponton kívül nem ismer el "önként" semmilyen más szempontot, csak ha arra társadalmi mozgalmak rákényszerítik. Ez a logika, a tõkefelhalmozás természete (bár ehhez kapcsolódtak természetesen más szempon-tok is) meghatározta a világrendszer fejlõdésének azt a tendenciáját, hogy egymásra épülõ régiók hierarchisztikus rendszere jött létre, amelyben a régiók egymás közötti viszonyait az "egyenlõtlen csere", a kizsákmányolás és az elnyomás különbözõ formái jellemezték és jellemezik. (E problémakör történeti és elméleti feldolgozása Immanuel Wallerstein, Gunder Frank vagy Arrighi nézeteinek tanulmányozása nélkül aligha lehet teljes. Magyarországon ez a gondolatkör az Eszmélet címû folyóiratban hozzáférhetõ. Magyar történészek közül mindenekelõtt a nemrég elhunyt Pach Zsigmond Pál és Ránki György akadémikusok munkásságára hívom fel a figyelmet, akik az 1960-70-es évektõl ezt az elméletet gazdagították.)
Az elmúlt félévezredben a gyarmatosítástól az imperializmuson és az államkapitalizmus szakaszán át egészen a multinacionális kapitalizmus 20. század végi és 21. század eleji uralmáig a tõke behálózta és piacosította a világ szinte minden szegletét: olyan mélységig formált közönséges áruvá mindent, hogy még az emberi testrészeket is piacra dobják. Ez az "alárendelési" folyamat növekvõ mértékben a demokratikus uralmi formák exportjával ment végbe, vagy ahol úgy nem sikerült, ott háborús eszközökkel érték el. Persze nemcsak a tõke, a tõkés magántulajdon (mint idegen munka elsajátítására épülõ emberi viszony) globalizálódik, hanem ezzel együtt mindenfajta kulturális és kommunikációs kapacitás is. Felhalmozódik a gazdagság, a kulturális képességek és a szegénység - természetesen ellentétes módon. Emberek száz- és százmilliói eszköztelenek és védtelenek maradnak a "kommunikációs forradalom" diadalmas korában.
Ám mindezzel egyidejûleg globalizálódik a rendszerkritikai (vagy antikapitalista) mozgalom technikája és kultúrája maga is. A perspektivikus elméleti kérdés: "dekapitalizálható-e" (szocializálható-e) a "globalizáció"? Mielõtt egy ilyen kérdést a történelem aktuálissá tesz, tisztázni kell: mi legyen a viszonyunk a globalizáció jelenkori folyamataihoz, vagyis miképpen fejleszthetõ ki a társadalmi önvédelem helyi és világméretekben? E kérdések megválaszolásához elõfeltétel annak megértése, hogy mi történt szûkebb régiónkkal, Kelet-Európával a rendszerváltás folyamatában. Ám az értékrend, amelyet a vizsgálódáshoz kiválasztunk - s ezt elõre kell bocsátani - nem tõkeközpontú, hanem emberközpontú értékrend. Vagyis, nem lehet jó az az üzleti vállalkozás, "szakmai" koncepció, amely az embereknek - mondjuk - gazdasági, szociális, lelki vagy környezetvédelmi szempontból ártalmas, és tovább szélesíti, illetve fenntartja a gazdasági-kulturális egyenlõtlenségek uralmát a világban.
Napjainkban ragályszerûen terjed Samuel Huntington, amerikai ideológus igen népszerû, s ennek megfelelõen rendkívül leegyszerûsítõ "teóriája", amely a modernkori történelem és korunk alapvetõ társadalmi folyamatainak magyarázatát a "civilizációk harcában", az eltérõ kultúrák és vallások összeütközésében kínálja fel olvasóinak. Persze a helyi, többnyire jól megfizetett ideológusok egy része Magyarországon is kritikátlanul tálalja ezt a hipotézist, anélkül, hogy elgondolkodnának pusztító jellegén. A gondolat megvesztegetõen egyszerû és magával ragadó. Csakhogy olyan ideológia ez, amely hamis. Valójában nemlétezõ ellentéteket konstruál vallások és kultúrák, népek és civilizációk között, miközben valódi társadalmi ellentéteket és ellentmondásokat elfed vagy elhomályosít. (Erre az "elméletre" is támaszkodva fogalmazta meg a Szovjetunió felbomlása után a ruszofób Brzezinski, amerikai kremlinológus Oroszország további felosztását. Vannak kvázi demokratikus és nem demokratikus népek.) A civilizációs rasszizmus e modern elmélete kiindulópontjában felcseréli az okot és az okozatot: "etnicizálja", "kultúrantropologizálja" a történelmet és a politikát. Huntington például a nyugati civilizációt, mint ellenséget állít szembe más civilizációkkal, így például az iszlámmal vagy a pravoszláv ortodoxiával. Mindez a bipoláris világrend összeomlását követõ amerikai vezetõszerep megideologizálása csupán, egy új ellenségkeresés része, amely jórészt reprodukálja a vallási fundamentalizmus manicheisztikus gondolkodásmódját, amelyet - úgymond - le akar gyõzni. A NATO és az Európai Unió kiterjesztése a centrum-országok katonai és piaci megerõsítését szolgálja. Ez nemcsak tompíthatja az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti ellentéteket, de a centrum-országok uralmát a félperiferi-ális és periferiális régiók fölött új rendszabályokkal erõsítheti meg. A kelet-európai sajátosság az "újragyarmatosítási" folyamatban az, hogy a centrumon belül igyekszik megerõsíteni saját félperiferiális helyzetét attól való félelmében, hogy lesüllyedhet abban a hierarchisztikus rendben, amely a bipoláris világrend idõszakában szilárdult meg újra.
II. A kelet-európai örökségAz európai fejlõdésben a kapitalizmus 16. századi kibontakozásától (eredeti tõkefelhalmozás kora) a nemzetközi munkamegosztás olyan rendszere jött létre Európában, amely Kelet-Európát a "Nyugat" egyfajta belsõ, mezõgazdasági perifériájaként fokozatosan maga alá rendelte az évszázadok folyamán, miközben maga a régió is belsõleg hierarchizálódott. Mindez kialakította a kelet-európai fejlõdés sajátos vonásait a kapitalizmus kibontakozása során. E vonások puszta felsorolása is szükségessé teszi, hogy e térség alrégióit2 legalább jelezzük: a Balkán, a "hagyományos" Oroszország Ukrajnával és Belorussziával (1917 elõtt), Kelet-Közép-Európa (Magyarország, Lengyelország, Horvátország, a Baltikum), valamint Csehország és Szlovénia. E négy alrégió mind a nemzetté válás, mint a polgári fejlõdés tekintetében jól leírható sajátosságokkal rendelkezett és rendelkezik ma is, mind a gazdaság és a társadalom, mind a politika, a kultúra és a vallás területén.
A közös problémák más és más módon jelentek meg a történelem folyamán az egyes alrégiókban, mégis a problémák bizonyos közössége, az örökös "tõkehiánytól" a társadalmi-gazdasági és nemzetiségi-szociális alávetettségig, speciális örökségnek tekinthetõ az elmúlt másfél évszázadban, noha nyilvánvalóan sokszínû fejlõdés jellemzi a régiót a cseh polgári demokratikus fejleményektõl az erõs magyarországi rendi hagyományokon át a cári despotizmusig vagy a török uralom késõi hatásaiig Bulgáriában vagy Szerbiában, vagy éppenséggel az ortodox pravoszláviától a katolicizmusig.3 E "sajátosságok" megjelenése legkésõbb a nagy kereskedelmi utak átrendezõdésétõl, az ún. II. jobbágyság kialakulásának idõszakától (15-17. század) nyomon követhetõ.
E "közös sajátosságok" forrása az "európai világrendszer" félévezredes fejlõdésében, a nemzetközi munkamegosztás szerkezetében, a helyi és a birodalmi uralkodó osztályok érdekrendszerében, a tõkefelhalmozás történelmileg és politikailag kialakult mechanizmusaiban (ha úgy tetszik, a globalizáció ellentmondásaiban) keresendõk.
A nagyhatalmak ebben a régióban is "az oszd meg és uralkodj" elve alapján állították szembe a különbözõ nemzetiségeket és államokat. Ezeken a konfliktusokon "hízott" a mindenkori helyi elit, a vezetõ osztály, amely saját hatalmi és gazdasági privilégiumai érdekében mindig alárendelõdött valamely nagyhatalmi elképzelésnek, noha a 19. század elejétõl-közepétõl a nemzeti eszmére, a nemzeti ideológiára hivatkoztak, sõt, a nemzeti érzelmeket gyakorta felkorbácsolva szembeállították a régió szomszédos népeit. Ám a nemzeti gondolat a térségben rendkívül erõs gyökereket eresztett, a nemzeti integráció kovászának bizonyult, miközben a Nyugattal szemben a helyi elitek egyfajta kisebbrendûségi érzéssel küszködtek évszázadok óta. Ez a szervilis magatartás, mint történetileg kikristályosodott magatartás, mind a mai napig megõrzõdött. A különbözõ nagyhatalmakkal való szövetségek során a helyi elitek csatlósokká teszik országaikat.
A helyi elitek a 19. század folyamán, az ún. nemzeti öntudatra ébredés korszakától mindig a Nyugathoz való felzárkózással, illetve a Nyugat utolérésével kábították a helyi lakosságot, miközben idegen érdekekért mindkét világháborúba belehajtották népeiket. Ám a belsõ munkamegosztásból fakadó integráció elemei is megjelentek az Osztrák-Magyar Monarchia "közös piacában", mely kísérlet az I. világháború után az ellenkezõjébe csapott át. Az új nemzetállamok ellenségeiévé váltak, ami a nagyhatalmaknak megkönnyítette a régió felosztását, érdekeiknek való alárendelését. Bizonyos szempontból a háború a globalizáció, a tõke terjeszkedésének, a piacszerzésnek, a hatalmi viszonyok, a politikai intézményrendszerek exportjának a leghatékonyabb (és persze egyúttal a legembertelenebb) eszköze.
A II. világháború után létrejött ún. bipoláris világrendben a Szovjetunió (mint a katonailag gyõztes és Európában a legerõsebb antifasiszta hatalom) olyan gazdasági-piaci és katonai-hatalmi egységnek bizonyult, amely képes volt a "hidegháború" nyomására saját fennhatósága alatt egy alternatív államszocialista "világrendszert" létrehozni, exportálva saját társadalmi rendszerét is. A kelet-európai régió funkciót váltott a világrendszerben. A két világháború közötti nacionalista kisállamok a "szovjet blokkban" egységesültek, a nemzeti függetlenséget az új kommunista elit - alrégiónként különbözõ módon - gazdasági és politikai elõnyökért jelentõs mértékben feladni kényszerült, s mint ilyen vált a Nyugat konkurensévé és partnerévé egyidejûleg. A régió bürokratikus-katonai egységesítése, amely kezdetben a kétoldalú kapcsolatokra épült, ellentmondott annak a szocialista hagyománynak, amely még Sztálin elõtt, de részben az 1940-es években is a kelet-európai föderációk perspektíváját vetette fel. De antifasiszta elkötelezettségével ugyanakkor leszámolt a kelet-európai kisállamok katonai-politikai ellenségeskedésével vagy legalább is féken tartotta a régi konfliktusokat. Ennek természetesen megvolt az ismert ára.
1948 után, a kommunista egypártrendszer keretei között az 1970-es évek közepéig az iparosítás és az ún. utolérõ fejlõdés (utolérõ iparosítás) keretei között gazdasági és szociális téren - a politikai demokrácia kikapcsolásával - elõször a régió történetében bizonyos felemelkedés ment végbe a nyugat-európai gazdasági és szociális mutatókkal való egybevetés szerint is. A "hidegháborús" egyensúly, amelyen belül voltak enyhülési (detant) szakaszok, a 70-es évek második felétõl a Szovjetunió, illetve az államszocializmus általános meggyengülésével párhuzamosan megbomlott. A Szovjetunió mint a "szocialista világrendszer centruma" olyan nyersanyag-szállítónak és mindenekelõtt mezõgazdasági-feldolgozóipari piacnak bizonyult, amely például Magyarország számára különösen is tartós gazdasági elõnyökkel járt. Ám a "védett piac" elõnyei a világgazdasági-világpiaci integráció körülményei között nem voltak sokáig fenntarthatók.
A 70-es évektõl kibontakozó globális politikai-gazdasági fordulat, amelyet "neoliberális gazdasági stratégiának" vagy a "globalizáció új hullámának" neveztek el, az ismert következményekkel járt. Az olaj árrobbanást követõen a "tõke szabad áramlása", a "kereskedelem korlátozatlan szabadsága" jegyében kibontakozó eladósodás, a cserearányok szélsõséges megromlása stb. mindenekelõtt a perifériás és félperifériás régiók kárára, így a kelet-európai régió kárára is történt.
A régió végsõ soron a 70-es években a világpiac "szívó hatására", a világgazdasági kihívásokra (a gazdasági fejlõdés lelassulása, technológiai lemaradás stb). nem tudott adekvát válaszokat adni sem az államszocializmus demokratizálása útján, sem a neoliberalizmus ajánlásai (eladósodás, dereguláció, privatizáció, többpártrendszer) alapján. A rendszerváltás Magyarországon tulajdonképpen már 1982-ben megkezdõdött, amikor az ország belépett a Nemzetközi Valutaalapba, és kinyitotta a kapukat a globális tõkeuralom visszaállítása elõtt. A többi alrégiókban adott válaszok sem voltak sikeresebbek akár a jugoszláv, akár a kelet-német vagy román kísérletekre utalunk. Sõt! A Szovjetunió meggyengülésével, a Nyugattal szembeni gazdasági-katonai vetélkedés elveszítésével és sok más ok következtében megbukott (a Szovjetunióval együtt) maga az államszocialista rendszer is, amely évtizedeken át szociális kihívás és gazdasági-piaci konkurencia tudott maradni a vezetõ tõkés ipari államok számára.
III. Az államszocialista Kelet-Európa felbomlása és a rendszerváltás
A két világháború közötti nacionalista nemzetállamokkal szemben a bipoláris világrend a blokkok világrendjét hozta létre, amely az 1980-as években már egyértelmûen a régiók világrendjévé alakult át az Egyesült Államok dominanciája alatt. A globalizáció neoliberális gazdaságpolitikai kurzusának következményei között a kelet-európai régió számára alapvetõ fontosságú volt, hogy a szovjet blokk után nem a nemzetállami reneszánsz következett be, amelyet a rendszerváltó ideológusok ígértek, hanem éppen ellenkezõleg: a kelet-európai régióban is leépült a nemzetállam mint gazdasági entitás. Ezt kompenzálandó életre keltek a régi nacionalista és raszszista hagyományok, mintha csak ellensúlyozni akarták volna a valóságban végbemenõ globalizáció ismert következményeit, (miközben éppenséggel elõsegítették azt).
A rendszerváltás élére csaknem mindenütt a régió pártelitjeinek különbözõ csoportosulásai kerültek, amelyek vagy liberális vagy nacionalista zászló alatt sorsukat és saját privilegizált helyzetük átörökítését a globális trendekhez, a nagyhatalmak támogatásához kötötték. Mindennek gazdasági-hatalmi alapját a privatizáció, az állami tulajdon magán-kisajátítása képezte, amely alrégiónként mutatott ugyan sajátosságokat, de az egész régióban közös funkciót töltött be.
Az 1989-1991-es rendszerváltás nyomán Moszkvától Budapestig a hagyományos társadalmi integráció szétesett. Tíz- és tízmilliók kerültek a létezés peremére, a legnagyobb gazdasági és szociális hanyatlás az egykori Szovjetunió területén és a Balkánon ment végbe, de a magyar munkavállalók kb. egyharmada is gyakorlatilag mindenfajta jövedelem nélkül maradt (a lehetséges munkavállalók csupán 54%-a dolgozik), segélyeken él és az önfenntartás bizonyos hagyományos tevékenységi formái (kéregetés, alkalmi feketemunka stb.) teszik lehetõvé a "túlélést". Az uralmi elitek mindenütt fényes gyõzelemként, a demokrácia diadalaként ünnepelték (a maguk, a társadalom felsõ rétegeinek szempontjából igazuk is volt) a rendszerváltást.
Új formaváltozatban állt elõ a "régi szemét". Mindez végsõ soron kifejezõdött a baloldal, a szocializmus különbözõ mozgalmainak példátlanul súlyos vereségében is. Ezzel párhuzamosan a neoliberalizmus következményeivel szemben a kelet-európai régióban is megerõsödött és felemelkedett egy újnak tûnõ jobboldali-szélsõjobboldali rasszista-populista ellenállás, egyfajta etnikai reneszánsz. Ám a valóságban a nemzetállami reneszánsz felé nem volt (és nincs) visszaút. A szociál-liberális, az "utódpárti szocialisták" mindenütt a világpiaci "visszailleszkedés" szószólóinak bizonyultak, s ez hatalomra kerülésük kulcsának is tekinthetõ.
Az "új" multinacionális kapitalizmus másik arca Kelet-Európában is mindenütt a rasszista szélsõjobboldal feltámadásával járt együtt. A régi, "kommunista" elit ezért is pártolta a gazdasági és uralmi viszonyainak gyors exportját, illetve a NATO és az EU minél aktívabb közremûködését, ami találkozott a régió újrafelosztásának nagyhatalmi érdekeivel, a centrumnak való újszerû alárendelõdéssel a "félperiféria" elõnyeinek megõrzése, sõt, a centrumhoz való "csatlakozás" reményében. A világpiaci betagozódást megnehezítette, hogy Kelet-Európa lakossága az utóbbi évtizedekben "elszokott" a munkanélküliségtõl és a létbizonytalanságtól, de nem "szokott el" a kényszernek való alávetettség hagyományától. A beilleszkedést nagyban elõsegítették a tömeges manipuláció Kelet-Európában azelõtt nem ismert fogásai és mechanizmusai, az új üzleti-reklámkultúra drasztikus behatolása, a társadalom gyors "elbutulása", a klasszikus és humanista kultúra kiszorulása, egyszóval a "bigbraderizmus" elnyomó lumpenkultúrája.
A régió új felosztása magában foglalja a régi, az I. és II. világháború utáni "felosztások" (Versailles, Jalta) számos vonását, ám azokat újakkal egészítette ki. Egyfelõl a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal szembeni "ütközõ zóna" elképzelés, másfelõl az Egyesült Államok regionális hegemóniájának megteremtése valósult meg. Kelet-Közép-Európa, mindenekelõtt Magyarország Jugoszlávia elleni katonai felvonulási terepként funkcionált, majd közönséges amerikai katonai bázis lett. A kelet-közép-európai alrégió így gazdaságilag a "német övezetbe" került, míg katonailag inkább az amerikai érdekszférába.
A Szovjetunió utódállamaként Oroszország "új" vezetõi nem ellensúlyozhatták és nem is akarták ellensúlyozni a globális tõketerjeszkedést Oroszországban. Éppen ellenkezõleg. Ám ezzel úgyszólván nem maradt olyan hatalmi erõ a színen, amely valamely formában korlátozhatta volna az Egyesült Államok és általában az általa dominált katonai, nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézmények, "a multinacionális vállalatok világuralmát" (Korten). Taszártól Bosznián át Grúziáig és tovább egészen Afganisztánig új amerikai katonai támaszpontok hálózzák be a különbözõ régiókat. Ennek funkciói nemcsak Washingtonnak a közép-ázsiai olaj iránti odaadását jelzi, hanem általában a globális kapitalizmus kiterjedését, a "demokratikus" értékek és intézményrendszer említett exportját ("enlargement") is, vagyis, eufémisztikusan fogalmazva, a demokratikus gyarmatosítás megvalósítását. Kelet-Európa alrégiónként eltérõen reagált. Oroszországban és Ukrajnában háborús méretû társadalmi és gazdasági pusztulás következett be a neoliberális receptek alkalmazásának hatására. (Egyes neoliberális ideológusok azt mondják, a recept jó volt, csak a betegek rosszul vették be a gyógyszert.)
Jugoszlávia (majd kis-Jugoszlávia), amely 1945 után a legmélyebb gyökerekkel rendelkezett a szocialista átalakításban és a legmesszebbre jutott el a "piacszocializmusban" a 70-es években, most nem rendelõdött alá sem az amerikai, sem a német-európai érdekeknek. A német érdekek igen hamar kifejezõdtek abban, ahogyan a jugoszláv felbomlást felfogták: Horvátország függetlenségének egyoldalú német elismerése (orosz és kezdetben amerikai tiltakozás mellett) még az elõtt, hogy a gazdasági-adósságtörlesztési és politikai tárgyalásokat az egyes tagországok lefolytatták volna, egyértelmûvé tette, hogy a "békés szakítás" lehetetlenné válik, mert a helyi nacionalista elitek - mindenekelõtt a szerb és a horvát - késõbb sem kereste a tárgyalásos rendezést. Hatalmi ambícióiknak áldozták fel népeik érdekeit - a háború oltárán.
Az újabb Balkán-háború (beleértve a koszovói albán ellenállást, illetve annak amerikai megszervezését, késõbb az albán gerillák leverését) egész nagyságában megmutatta a nagyhatalmak "oszd meg és uralkodj" politikájának teljes korlátlanságát és korlátoltságát. Csehszlovákia felbomlása után a szlovén és a cseh, illetve szlovák pozíciók a "Nyugathoz való csatlakozás" szempontjából megerõsödtek, másfelõl a többi köztársaság délen és attól keletre (Szerbia, Románia, Ukrajna stb.) idõlegesen "leértékelõdtek". Magyarország és Lengyelország - mint az amerikai érdekeknek leginkább megfelelõ NATO szövetséges értékelõdött fel és váltak egy idõre "mintaországgá". E két országnak még az EU-ba való felvételt is hamar kilátásba helyezték, de - legalábbis az elsõ 12 évben - õk is a "török útra" kerültek: NATO igen, EU nem! A "visegrádi négyek" inkább csak a történelmi reminiszcenciák terméke, sem mint valóságos "alregionális" integrációs kísérlet; inkább más alrégiók kirekesztésének megnyilvánulása. Az Európai Unióhoz való csatlakoztatásuk is úgy megy végbe a következõ években, hogy alárendelt politikai és gazdasági pozícióba kerülnek; a lényeges döntésekbe nemigen lesz beleszólásuk.
Az egyes kelet-európai alrégiók közti versengés a nagyhatalmak és az EU vezetõ országainak kegyeiért az egész régió szerepét meggyengítette, pénzügyi, gazdasági-piaci és katonai-politikai kiszolgáltatottságukat erõsítette. Miközben a nyugati nagyhatalmak vámokkal és politikai eszközökkel is védték piacaikat, a kelet-európai liberális és konzervatív-populista elitek egymást licitálták túl a piacok megnyitásában és kiárusításában, a külföldi tõke számára kialakítandó adóparadicsomok létrehozásában, ahelyett, hogy a regionális együttmûködés lehetõségeit keresték volna.
A kelet-európai régió számára a helyi elitek által is tudatosan használt etnikai-nacionalista "konfliktuskezelés" helyett a megoldás az Európai Unión belül még mindig a regionális együttmûködés újraindításával képzelhetõ el. Mindez a kölcsönös elõnyök felismerésén, a nacionalista és etnikai indulatok megfékezésén áll vagy bukik. Ellenkezõ (és valószínû) esetben az egész régió az EU egyfajta perifériája lesz olyan politikai és gazdasági szerkezetben, amely az új tagállamokat másodrendû államoknak, állampolgárait pedig másodrendû állampolgároknak fogja tekinteni mind a munkaerõpiacon, mind a forrásokhoz való hozzájutás terén. Ez a régió fogja feltartóztatni Ázsia nyomorúságos régióiból érkezõ menekültek tömegeit. Kelet-Európa az a "hátsó udvar" lesz (vagy már az is) Európában, amelynek létrejöttérõl e sorok szerzõje több mint egy évtizeddel ezelõtt is meg volt gyõzõdve.1 A Kommunista Kiáltvány értelmezõi többsége számára mindez abszolút evidencia volt a kiáltvány 150. évfordulójára rendezett párizsi nemzetközi konferencián. Érdekes azonban, hogy a jó nevû brit történész, A.J.P Taylor publikálván Marx és Engels különbözõ idõkben írt elõszavait, profanizáló kommentárjában teljesen összezavarja Marx és Engels nézeteit a saját nézeteivel. Éppen a "globalizáció" problémájának jelentõségét nem ismerte fel a Kiáltványban, de menti õt, hogy a mostanában magyarul kiadott könyvét eredetileg 1967-ben publikálta. Vö. Marx-Engels: Kommunista Kiáltvány A.J.P. Taylor elõszavával. Bp., Scolar Kiadó, 1998. 7-50. o. A Kiáltvány valóban eredeti "újrapublikálását" a Baloldali Alternatíva Egyesülés gondozásában Tütõ László szerkesztette, Kommunista Kiáltvány a XXI. századra címmel, Bp., 1998. Taylort "menti", hogy - Marxszal ellentétben - nem sejtette meg a "multinacionális kapitalizmus" korszakát, amely, mondjuk, a 70-es évektõl köszöntött rá igazán az emberiségre.
2 Niederhauser Emil akadémikus munkásságára hívom fel itt a figyelmet, aki maradandó formában dolgozta ki a kelet-európai régió "alregionalizálódását".
3 A 19-20. század fordulójától napjainkig a következõ sajátos vonások "egyenlõtlen fejlõdését" figyelhettük meg: a polgári kultúra és a kapitalista gazdálkodás gyökereinek különbözõ mértékû gyengesége, a külföldi tõke jelentõs szerepe a kapitalizmus kibontakozásában, a polgári társadalom "kocsonyás halmazállapota" (Gramsci), az államhatalom önállósulása, több alrégióban a nemesség és polgárság hiánya a társadalmi szerkezetben (a Balkánon, illetve Szlovákiában az ún. "csonka társadalmak" /I. Tóth Zoltán/ jöttek létre); az etnikai-nemzetiségi tarkaság (az államnemzet-kultúrnemzet ellentmondása), a vallási-kulturális különbözõségek és ellentétek. Másfelõl azonban létrejöttek demokratikus munkásmozgalmi tradíciók, a szocialista-önigazgatói társadalmi tapasztalatok, noha a társadalmi önvédelem képessége egészében gyenge maradt, illetve az államszocializmus bürokratikus-kollektivizmusa eresztett mély gyökereket az adott történelmi talajon. Sok-sok tényezõ tekintetében különböznek az egyes alrégiók, miközben más összefüggésben a múltbeli problémáik alapjában közösek. "Dunának, Oltnak egy hangja..."
DOKUMENTUMKÕRÖSI ZSUZSA
Az ATTAC Franciaországban és
a világban*"Lehet más a világ!"
A nemzetközi ATTAC-mozgalom, amelynek február 2-a óta Magyarország is tagja, egy az 1990-es évek második felében kibontakozott "csillagködhöz" hasonlítható, az ultraliberális globalizációval szembenálló nemzetközi mozgalomhálózat része. Az egyik francia napilap Porto Alegre kapcsán feltérképezte ezt a "csillagködöt" és mintegy 36 nemzeti és nemzetközi szinten tevékenykedõ nevet tüntetett fel ezen az ultra-liberális globalizáció-ellenes Tejúton. A legismertebb nemzetközi hálózatok között említsük meg az Indymédiát, a seattle-i eseményeket közvetítõ, ebbõl kinövõ nemzetközi alternatív hírügynökségeket. Az Amnesty Internationalt, amely 2001-tõl a politikai jogfosztás elleni harc mellé a gazdasági és társadalmi jogfosztás elleni harcot is zászlajára tûzte, a Via Campesina-t, a kisparasztok szervezeteinek koalícióját, amely a népek táplálkozási szuverenitását követeli az agrár multinacionális korporációk uralmával szemben, és amelynek egyik ismert sztárja a francia José Bové, a közszolgáltatások védelméért harcoló Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Konföderációját, az Emberi Jogok Nemzetközi Föderációját, a Greenpeace-t és a Föld barátai-t. A többi, nemzeti szinten szervezett szervezetek sora igen hosszú ahhoz, hogy itt felsoroljuk mindet vagy akárcsak a legfontosabbakat.
E mozgalmaknak, hálózatoknak közös jellemzõi - és itt Pierre Bourdieu-t, századunk egyik legkiemelkedõbb, januárban elhunyt szociológusát idézem - hogy "elutasítják a politikai mobilizáció hagyományos formáit, elsõsorban szovjet típusú kommunista pártokéit, a mozgalomnak egy kis csoport által történõ kisajátítását. Amit ezzel szemben fontosnak tartanak, az a résztvevõk közvetlen részvételének ösztönzése, és ezzel közel állnak a libertáriánus tradícióhoz. Kötõdnek az önigazgatási-mozgalom által inspirált szervezeti formákhoz, amelyeket az apparátus súlytalansága [légéreté] jellemez, és amely lehetõvé teszi a résztvevõknek az aktív alany szerepének betöltését (szemben a politikai pártokkal, amelyektõl elvitatják a politikai beavatkozás monopóliumát). Másik közös vonásuk az, hogy pontos, konkrét és fontos célkitûzéseik vannak a társadalmi életre vonatkozóan (lakás, munkaviszonyok, egészség). Harmadik tipikus jellemzõjük, hogy elõnyben részesítik a közvetlen akciót, és azon vannak, hogy úgy az elutasításaik, mint a javaslataik konkrétan kifejezõdjenek a problémákhoz konkrétan kapcsolódó példás akciókban. Negyedik megkülönböztetõ és közös vonásuk a szolidaritás hirdetése: ez a szolidaritás a harcok hallgatólagos elve".
Hadd tegyek hozzá egy ötödik jellemzõt, az elektronikus kommunikáció mai eszközeinek, az Internetnek a kihasználását, mely az említett mozgalmak koordinációjának, hatékonyságának egyik kulcsa. Erre késõbb részletesebben kitérek még.
Bevezetõm végén egy terminológiai kérdésrõl szólnék, amely szorosan kapcsolódik ehhez az ötödik jellemzõhöz. Mozgalmaink céltáblái az ultraliberális vagy neoliberális globalizáció szervezetei, képviselõinek tevékenysége és az ideológiájukat ontó médiák. Már itt is van egy terminológiai probléma, amelyet a konferencia közgazdász hozzászólói bizonyára tisztázni fognak. Én egy másik terminológiáról szólnék. A fent említett szervezetek képviselõi és a hivatalos sajtóorgánumok az "antiglo-balizációs" gyûjtõnévvel szeretnek megjelölni bennünket. A megjelölés természetesen leegyszerûsítõ, félrevezetõ és hamis. Nem a globalizáció volt Seattle-ben Prágában, Nizzában, Göteborgban, Genovában és Quebec-ben a harcok céltáblája, hisz nincs épeszû ember, aki a kereskedelem, a népek, tudósok, orvosok közötti eszme- és árucsere kibontakozása ellen lenne, aki a felgyorsult, elektronikus kommunikációt, híradást akarná lelassítani. Ami ellen harcolunk, az a kereskedelem, az ultraliberális világszervezetek és ultraliberális kormányok által történõ ellenõrzése, amelynek kimondatlan és kimondott célja, hogy piaci áruvá változtasson mindent, ami él és mozog a Földgolyón, hogy az emberi létezés minden mozzanatát a piacgazdaság elvei szabályozzák. Az "antiglobalizáció" megjelölés elfogadása-elutasítása viták tárgya a mozgalmakon belül, az elektronikus magyar-attac vitalistán is többen szóltak errõl. Nyilvánvalóan nincs a szóhasználatra vonatkozóan szabály, elõírás, utasítás. Ez mondjuk, pragmatikus kérdés. A francia ATTAC-ban általában a "neoliberális globalizáció-elleni" jelzõt használjuk. Ez ugyan nehézkes, de elõnye, hogy nem ad félreértésre lehetõséget.
Az 1998-ban Franciaországban megalakult ATTAC a Le Monde Diplomatique címû folyóirat fõszerkesztõjének felhívására jött létre. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert a társulat egyik fõ célja és tevékenysége az uralkodó egydimenziós neo-liberális diskurzussal szembeni elleninformáció globális hálózatának megteremtése. A társulat neve magyarra lefordítva: "Társulat a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatásáért és az Állampolgárok Támogatásáért". Egyik célkitûzése: a Tobin-adó életbe léptetése. A rövidítés, ATTAC, jelentése TÁMADÁS, amely önmagában jellemzi a társulat dinamikáját és célirányultságát.
A mozgalmat elindító cikket szerzõje, Ignacio Ramonet egy kérdéssel fejezte be: "Mi lenne, ha létrehoznánk egy földgömb méretû civil akciót a Tobin-adó bevezetésére és az állampolgárok támogatására? Ez a szakszervezetekkel, kulturális, társadalmi, környezetvédelmi társulatokkal együtt nagy erejû civil nyomást tudna gyakorolni a kormányokra, hogy azok javasolják és létrehozzák ezt a nemzetközi szolidaritási adót."
A cikk nem remélt erejû visszhangra talált. Többezer támogató levelet kapott a szerkesztõség magánszemélyektõl, újságoktól, szakszervezetektõl és más civil szervezetektõl, a cikk megjelenését követõ elsõ találkozón, 1998 márciusában, a résztvevõk a következõ pontokat emelték ki a megalakulás elõtt álló mozgalmat illetõen:
1.) Az ultraliberalizmus uralmával való szakítás akkor lehet valóságos, ha hiteles és a tömegek által támogatott alternatívákkal párosul.
2.) A pénzügyi tranzakciók, a deviza-spekuláció megadóztatása eszköz annak bebizonyítására, hogy létezik alternatíva a gazdasági bizonytalanság és a társadalmi egyenlõtlenségek nemzeti és nemzetközi szinten történõ korlátozására.
3.) A pénzügyi globalizáció káros hatásainak megállapításához civil és aktivista ellenállásra van szükség, amely túlemelkedik a mozgalmak, csoportok ismert megosztottságán úgy Franciaországban, mint a világ többi részén.A mozgalom franciaországi sikerét mutatja, hogy két évvel a megalakulása után 2000 tagja és kb. 150 helyi csoportja volt az országban. Ma mintegy 28 ezer tagjának és 200 helyi szervezetének egyre sokrétûbb tevékenysége, a szervezetnek a francia közéletben játszott figyelemre méltó szerepe jelzi a mozgalom felfelé ívelését.
Hogy a mozgalom ilyen rövid idõ alatt ilyen jelentõs hazai és nemzetközi visszhangra talált - 41 országban alakult meg, ATTAC-Magyarországot is beleértve - az bizonyára azzal magyarázható, hogy a Tobin-adó követelése több dimenziót takar, mint ahogy az elsõ pillantásra tûnik.
Az elsõ, a spekulációs alapok és más spekulációs pénzintézmények kártevékenységének visszaszorítása. A második dimenzió a közérdek-képviselet, a kormányok megerõsítése a magánérdek-képviselet rovására. A harmadik, amely az elõzõvel szorosan összefügg, a "piac diktatúrájával" szemben a demokratikus döntések megerõsítése. Negyedik: odafigyelés a "piac diktatúrájának" más vonatkozásaira, nevezetesen a nemzetközi szervezetek, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet és a tevékenységüket anyagilag és morálisan támogató államok felelõsségére a világ jelentõs részének elszegényedésében. Ötödik: egy újfajta, földgömb méretû szolidaritás kialakulása a földgömböt tönkretevõ ultraliberális kapitalizmussal szemben. A csekély 0,1%-os adóból évente befolyó többmilliárdnyi dollár ugyanis azoknak az országoknak a fejlõdését segítené, ahol a "piacok diktatúrája" a legnagyobb károkat okozta. A francia ATTAC a nemzetközi ATTAC-mozgalom kiindulópontja, de semmiféle irányítószerepet nem tulajdonít magának. Minden ország ATTAC-ja önálló, független szervezet. Közös vonásuk az, hogy elfogadják az ATTAC nemzetközi platformját, az abban meghatározott célok megvalósítására törekszenek országukban, és lehetõségükhöz mérten részt vesznek a nemzetközi akciókban, amelyeket a nemzetközi találkozókon közösen terveznek meg.
Ennek ellenére szeretném kiemelni a francia ATTAC néhány jellemzõjét, mert úgy gondolom, hogy ötletekkel szolgálhat a magyar ATTAC-nak. Egyik: mind magánszemélyek, mind városi, megyei, regionális önkormányzatok, parlamenti képviselõk tagjai lehetnek az ATTAC-nak. (Mára egy regionális, egy megyei és 64 városi önkormányzat lépett be az ATTAC-ba.) Második: a Társulat belsõ élete, tevékenysége a helyi csoportok évente 3-szor összeülõ országos tanácsán kidolgozott javaslataira alapozódik. Ez a Tanács valósítja meg a demokratikus egyensúlyt a vezetés és a tagok céljai között. Harmadik: a tömegtájékoztatásnak és az ellenállási, tiltakozó akcióknak egyforma jelentõséget tulajdonít mindenki, mind a vezetés, mind a tagság. Ez a közös, összetartó ereje a Társulatnak. Negyedik: a Tudományos Bizottság kiemelkedõ szerepe a tudományos népszerûsítõ anyagok létrehozásában.
A francia ATTAC platformjából két bekezdést emelnék ki. Az elsõ bekezdés így hangzik: "A pénzügyi globalizáció elmélyíti a gazdasági bizonytalanságot és társadalmi egyenlõtlenségeket. Megkerüli és gyengíti a népek választási lehetõségeit, a demokratikus intézményeket és a közérdek képviseletére hivatott államok szuverenitását. Eme intézmények logikájával szemben a spekuláció kizárólagos logikáját teszi általánossá, amely egyedül a transznacionális vállalatok és pénzpiacok érdekeit érvényesíti."
Mely intézményekrõl van itt szó? Elsõsorban a Nemzetközi Valutaalapról, a Világbankról és az 1995-ben létrehozott Világkereskedelmi Szervezetrõl. Szerepükrõl a konferencia szakelõadói szólnak részletesebben.
Hadd idézzem még a francia platform hetedik bekezdését.
"Az északi és déli országok között, valamint magukban a fejlett országokban is létrejött egyenlõtlenségi gépezet kerekeinek nagy része kicserélhetõ. [...] (A Tobin-adóból befolyó) összeget, mely elsõsorban az ipari országokban, a nagyszabású pénzügyi mûveletek színterein kerülne behajtásra, az egyenlõtlenségek elleni harcra, a szegény országok közmûvelõdésének, közegészségügyének, táplálkozási biztonságának fejlesztésére és a hosszú távú fejlõdés elõmozdítására lehetne fordítani. Egy ilyen intézkedés egy nyíltan spekuláció-ellenes társadalomkép részét képezi, és az ellenállás logikáját helyezi elõtérbe, mozgási szabadságot teremt az állampolgárok és az államok számára, és mindenekelõtt azt jelenti, hogy a Politika - nagy P-vel - visszanyeri domináns szerepét."
Valóság vagy utópia?
Ha arra gondolunk, hogy néhány éve a Tobin-adót egy pihent agyú - jóllehet Nobel-díjas - közgazdász valóságtól elrugaszkodott gondolataként kezelték, ma pedig a civil mozgalmak hatására több nyugat-európai országban nyilvános vita tárgya, a francia és az európai parlament képviselõcsoportjai próbálják keresztülvinni, az ENSZ pedig nemrég megvalósíthatósági vizsgálatot indított róla, akkor van okunk a reményre.
2001. április 20-át szintén a reményt erõsítõ dátumok sorában fogja emlegetni a 21. század története. A dátum nem speciálisan ATTAC-akcióhoz fûzõdik, de annak a szélesebb mozgalomnak az akciójához, amelynek az ATTAC ma fontos része. Tavaly április 20-án, tehát 7 hónappal a dohai konferencia elõtt, a neoliberális globalizáció elleni mozgalmak és a dél-afrikai tömegtiltakozások nyomására 39 multinacionális gyógyszercég elállt a Dél-Afrikai Unió kormánya ellen indított perének folytatásától. Az elõzmény a következõ: a 39 cég azért perelte a dél-afrikai kormányt, mert alkotmányellenesnek tekintették azt a három éve hozott törvényt, amely lehetõvé tette az AIDS-elleni ún. generikus, azaz utángyártott olcsó gyógyszerek gyártását, illetve importját. A szóban forgó 39 gyógyszergyár olyan áron árulta gyógyszereit, szabadalmait, amelyet se a Dél-Afrikai Unió, se más afrikai és ázsiai ország betegei nem voltak képesek megvásárolni. Noha Brazília és India a Harmadik Világban is elérhetõ áron tudják gyártani a AIDS-elleni gyógyszereket, e gyógyszerek behozatalának, illetve a gyógyszerek gyártásának engedélyezését a 39 cég a szabadkereskedelem csorbításának tekintette. Ez volt a kormány elleni vádjuk tárgya. A per minden normális ember hátát megborzongatta, a civil szervezeteket pedig akciókra, tüntetésekre, petíciókra késztette. Végül egy, az AIDS áldozatait tömörítõ dél-afrikai civil szervezet magánvádlóként pert indított a 39 multinacionális korporáció ellen. Tömeggyilkossággal vádolták a perelõ cégeket. A már mintegy másfél éve errõl a világbotrányról megjelent újságcikkek sokasága nem volt számukra meggyõzõ; az ellenük indított perre volt szükség, hogy megértsék, a civil társadalom népgyilkosoknak, fajgyilkosoknak tekinti õket, és ez nem tesz jót az imázsuknak.
2001. április 20-a három szempontból is precedens. Egyrészt a dél-afrikai kormány példaként szolgál más kormányoknak arra, hogy az államoknak nem kell és nem szabad lemondaniuk a közszolgáltatások prioritásáról a piac támadásaival, a piac diktatúrájával szemben. Másrészt azt mutatja, hogy együttmûködés jöhet létre kormányok és a civil mozgalmak között, s ha az együttmûködés megvalósul, a civil mozgalmak támogatása fontos erõtartalékot jelenthet, a kormányok mozgásterét jelentõsen növelheti. Harmadrészt bizonyítja a neoliberális globalizációval szembeni ellenállás, a nemzetközi szolidaritás erejét és dinamikáját.Lábjegyzet:
*A Párizsban élõ szerzõ elõadása a Társadalmi Igazságot Mozgalom - ATTAC Magyarország nyitókonferenciáján hangzott el a budapesti Vasas Székházban, 2002. február 24-én. [vissza]
FÓRUMSIMÓ ENDRE
Magyar Szociális Fórum felé
Egy éve annak, hogy a Társadalmi Érdekegyeztetõ Tanács és a Magyar Pax Romana képviseletében részt vettem a Porto Alegre-i II. Szociális Világfórumon, majd elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan valósíthatnánk meg - másokkal összefogva - a társadalmi igazságossághoz, a fenntartható fejlõdéshez, a békéhez fûzõdõ közös céljainkat.
Abból indultunk ki, hogy a világban uralkodó neoliberalizmus, a létezõ kapitalizmus iszonyatos egyenlõtlenségeket szül, és az általa elõidézett feszültségeken erõszakkal, a belsõ elnyomás fokozásával, a polgári szabadságjogok szûkítésével és háborúkkal próbál úrrá lenni. Megvizsgáltuk, milyen következményekkel járt a magyar társadalomra nézve a globalizáció és a gazdaság liberalizálása, a privatizálás az iparban és a mezõgazdaságban, a közszolgáltatások terén, és arra a következtetésre jutottunk, hogy - ha sajátos magyar vetületben is - ugyanazon vagy hasonló gondok köszönnek vissza idehaza is, mint másutt: a társadalmi differenciálódás elmélyülése, a tulajdonosok és a tulajdonlásból kirekesztettek ellentéte, az igazságos elosztási viszonyok hiánya, a deklarált szabadságjogok ingatagsága anyagi alátámasztottságuk híján, olyan alapvetõ emberi jogok sérelme, mint amilyen a tisztességes megélhetéshez, a munkához, az egészséges élethez, a lakhatáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz és a neveléshez, az igazsághoz és a korrekt tájékozódáshoz fûzõdõ jog, az esélyegyenlõség. Egyetértettünk a Szociális Világfórumnak azzal a gondolatával, hogy állapotainkon csak összefogva változtathatunk, mégpedig nem csak nemzeti, hanem világméretû összefogással, hiszen külön-külön kevesek vagyunk a tõkés globalizációval szemben, együtt viszont elérhetjük, hogy ne csak a pénzvilág globalizálódhasson, hanem az emberi jogok és a szociális jogok is. Fokozatosan utat tört magának az öszszefogás szükségességének a felismerése. A közös tervezés és cselekvés igénye. Mégpedig úgy, hogy közben ki-ki megõrizze szervezeti önállóságát, identitását, folytassa a társadalom életében kifejtett sajátos szakmai tevékenységét. Gramsci szavaival élve: egység a sokszínûségben.
Európai Uniós csatlakozásunk közeledte különösen aktuálissá teszi a szociális jogok érvényesítésének követelményét, hiszen szembeötlõ a hátrány Európa centrumával szemben, és érezhetõen csekély a hajlandóság a különbségek áthidalására. Inkább a hátrányos helyzetünkbõl fakadó gazdasági elõnyök kihasználásának lehetünk tanúi. (Olcsó munkaerõ, a munkavállalói érdekérvényesítés gyengesége, a szolidaritás szálainak meggyengülése, politikai és társadalmi megosztottság.) Nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen körülmények között fokoznunk kell a társadalom, mindenekelõtt a munka világának önvédelmi képességét, ehhez pedig nélkülözhetetlen az összefogás.
Érlelõdni kezdett a Magyar Szociális Fórum gondolata. Egy olyan fórumé, amelyben egymásra lelhetnek azok az erõk, amelyek új etikai alapokra szeretnék helyezni a fejlõdést, a pénzvilág értékrendje helyett szociális alapokra, és ennek megfelelõen készek küzdeni egy valóban demokratikus, igazságos berendezkedésért, annak a nemzetközi mozgalomnak a részeseként, amely megszületése óta egyre csak terebélyesedett. 2002 októberében a Magyar Szociális Fórum kezdeményezõi megfogalmazták társadalmi céljaikat, amelyeknek alapján szeretnénk együttmûködni egymással, és minden olyan szervezettel, amely a magáénak vall egy emberibb társadalmat, s kész küzdeni is érte.
Céljaikat a Szociális Világfórum Elvi Chartája (ld. külön) és Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata alapján fogalmazták meg, természetesen a magyar valóságból kiindulva. (Ld. Kezdeményezés a Magyar Szociális Fórumért). Ezt a Charta-tervezetet eddig több, mint száz társadalmi szervezet írta alá, és minden remény megvan arra, hogy további nagyon fontos, társadalmi méretekben reprezentatív erõ mond rá igent. Velük közösen szeretnénk megszervezni a Magyar Szociális Fórumot, melyre nagyszerû nemzetközi tapasztalatok is ösztönöznek bennünket: a népi mozgalmak, a latin-amerikai felszabadítási teológia elvei szerint mûködõ bázisközösségek és az európai radikális polgári demokratikus erõk összefogásából született Szociális Világfórum, valamint az Európai Szociális Fórum, amelynek keretében tavaly november 9-én egymillióan tüntettek az Irakkal szemben tervezett háború ellen egy békés Európáért, és amely együttmûködést alakít ki az Európai Szakszervezeti Szövetséggel (CES), valamint a Nemzetközi Pax Christivel és Pax Romanával is.
Az Ezredvég felkérésére most hat olyan magyar társadalmi szervezet mutatkozik be és fejti ki viszonyát a nemzetközi mozgalomhoz és a hazai fórumhoz, amely különbözõ világnézeti és politikai alapon áll. Egyesek közülük egyetértenek az MSZF-kezdeményezõk céljaival, mások inkább a SZVF Elvi Chartájában foglaltak szellemében szeretnének ténykedni. (Hadd jegyezzem meg: a kettõ között nem látok lényegbe vágó különbséget!) Viszont közös bennük, hogy valamennyien alternatívát keresnek a fennálló gazdasági, szociális és ökológiai állapotokkal szemben, és illúziónak tartják, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak.
Következzenek tehát õk maguk!
Bemutatkozik hat társadalmi szervezetLétminimum Alatt Élõk Társasága
A Létminimum Alatt Élõk Társasága (LAÉT) 1990-ben alakult, hogy segítsen a szegény, elnyomorodott embereken, a nagycsaládosokon, a hajléktalanokon, a nyugdíjasokon, a volt állami gondozottakon, a drog és más szenvedélybetegeken, az árvíz- és tûzkárosultakon.
Egyidejûleg végzünk szociális és karitatív munkát: hajléktalanokat étkeztetünk, ruhát osztunk, megszervezzük a karácsonyi gyermekellátást, négy kórházat szerelünk fel berendezésekkel a Máltai Szeretet Szolgálattal karöltve. Számos intézménynek, anyaotthonnak, gyermekintézménynek segítünk folyamatosan ruha, bútor, stb. ellátásuk biztosításában. Mindennapos segítõ kapcsolatban állunk a Máltai Szeretet Szolgálattal, a Vöröskereszttel és a Karitásszal. Szociális és jogi tanácsadással is a szükséget szenvedõk rendelkezésére állunk. Feladataink ellátásában nélkülözni vagyunk kénytelenek az alapvetõ anyagi feltételeket. Jelenleg a LAÉT évi dologi adóssága három millió forint.
Tíz éve mi vagyunk az egyetlen olyan szervezet, amelyik nonprofit alapon egyidejûleg végez szociális érdekvédelmet és vállalkozik a karitatív tömeges osztás feladatára. A LAÉT országos és budapesti vezetõi többnyire idõsebb emberek. Ennek dacára napi 10-12 órát dolgoznak minden tiszteletdíj nélkül. Noha eleget tesznek a kormánnyal szemben vállalt kötelezettségeiknek is - összegzik tapasztalataikat a szociális érdekvédelem szinte minden területérõl, háttértanulmányokat és javaslatokat dolgoznak ki a nemzeti stratégiai tervhez, a munkanélküliség megoldásáért a hajléktalanság megelõzéséért és felszámolásáért, az állami gondozás és gondozottak helyzetének javításáért, a gyermeküdültetés megalapozásához, az ifjúságot sújtó betegségek megelõzéséhez (drog, alkoholizmus), az anyaotthonok helyzetének javításáról és a nem létezõ apaotthonok megteremtésérõl, a köztartozások rendezésérõl (Budapesti Hálózati Alapítvány) és a lakáshelyzet megoldásáról - nagyon gyér, koncepció nélküli válaszokat kapnak az illetékes miniszterektõl, "hivatkozással a meglévõ paragrafusokra".
Nap mint nap kísérletet teszünk hajléktalanok, hajléktalan terhesanyák elhelyezésére, de fáradozásunk olykor eredménytelen. Különösen fájdalmas a terhesanyák, a többgyermekes anyák elhelyezésének sikertelensége. Nyilván tartjuk a budapesti szociális otthonok és az anyaotthonok napi ágybefogadó képességét. Öröm, ha kimenthetünk az utcáról valakit, különösen, ha az illetõ gyermek. Évrõl-évre általános iskolás gyerekeket üdültetünk a Balatonnál nyolcnapos turnusokban. Nevelésüket, foglalkoztatásukat tíz pedagógus látja el társadalmi munkában. Nagy erkölcsi bátorságot és figyelmet igénylõ feladat a gyermekes családok kilakoltatásának megakadályozása, elhelyezésük elõsegítése.
A LAÉT keserûen tapasztalja, mily dölyfösen tud viselkedni a hatalom az elesettekkel szemben. Alkudoznunk, követelnünk kell a mindenkori kormánytól, kormányszervektõl, hogy a segítség eljusson azokhoz, akik már nem tudnak segíteni önmagukon. Szomorúan tapasztaltuk, mily hatalmas feladatokat rótt ránk az élet: hogy az államilag megjelölt 25 szociális jogcímre okot adó feladat közül ma már 24-et vagyunk kénytelenek teljesíteni a jelzett mostoha feltételek közepette.
A Létminimum Alatt Élõk Társasága magáénak vallja a Szociális Világfórum Elvi Chartáját, és egyetért azzal, hogy a Magyar Szociális Fórum ennek szellemében szervezõdjön meg.Molnár Gézáné
országos elnök
Gaja Környezetvédõ Egyesület
A székesfehérvári Gaja Környezetvédõ Egyesület születése a szovjet csapatok Magyarországról történõ kivonulásának idejére esett. Nevét a város határát Északról elérõ Gaja-patakról kapta. Alapító okiratában hitet tett a természeti értékek megóvása, a természetes és az épített környezet védelme mellett. Alapcélkitûzéseink középpontjában a környezettudatos életre való nevelés, az ökológiai fogyasztóvédelem, és a lakossági érdekképviselet áll. Egy országos hálózat tagjaként (Köthátó) környezeti tanácsadó irodát mûködtet két fõállású alkalmazottal. Az egyesület regionális szerepet vállalt, mûködési területe a Közép-Dunántúl. Kiemelt feladatként kezeli az országos "Tájsebészet" nevû kampányt, melyben a Hulladék Munkaszövetség koordinálása mellett vesz részt. Az egyesület legtöbb fáradságot igénylõ munkája a lakossági érdekképviseletet. Itt többnyire rosszul átgondolt rendezési terveket kell ellensúlyoznia a civil szféra eszközeivel.
Viszonylag új mûködési területet szült az a ráébredés, hogy a perifériára került csoportokat, a betegeket, az öregeket egyre csökkenõ mértékben támogatja a költségvetés. Reménytelen dolog környezetvédelmet közvetíteni ott, ahol az emberi életek, a sorsok közömbössé válnak.
Új fejezet került az alapszabályba: az ökoszociális szemlélet terjesztése. Képtelennek tartottuk pl. azt a gondolatot, hogy egy megyei kórház pszichiátriai osztálya azért nem tart igényt a lelkigondozás hitbeli formájára, mert nincs rá keret. Az egyesület saját erõbõl ellensúlyozta a hiányt, majd közbenjárására a megye és a kórház vezetése megoldást talált.
Személyes kapcsolatokon keresztül meleg holmit, lábbelit, takarókat gyûjtünk a hajléktalanok számára, és rendszeres kisegítõ munkával támogatjuk a Krízis Központot. Az új szerep minden eddiginél nehezebbnek tûnik. A környezetvédelem hagyományos értelemben jogszabályok érvényesítésével dolgozik. Végrehajt és végrehajtat. Elõírást betart és betartat. Az embervédelem, az emberi méltóság védelme, a lélek védelme az más. Itt együttérzésre, empátiára, szolidaritásra, és legfõképp cselekvõ szeretetre van szükség. Kiábrándító látni egyik oldalról a rongyrázást, a plázákat, az ipari parkokat, a másik oldalról a mûanyaggal fûtõ nyomort. Cinizmus rendeletet alkotni egy helyi védettségû terület létrehozásáért védve az ott élõ madarakat, de meg nem védve elüldözni a kukában ételmaradék után keresõ embert. A kettõ védelme csak együtt megy. Amíg csoportok érzik, hogy semmibe veszik õket, kár beszélni a környezetvédelemrõl. Ez a terep nem a fenntartható fejlõdésé, hanem a demagógoké és a szélsõséges acsarkodásé. Az együttes tennivalókhoz jó iránytû az Aalborgi Charta, amely a Fenntartható Városok Európai Konferenciáján született 1994. május 27-én Dániában. A Charta az Önkormányzati Környezetvédelmi Kézikönyv (KJK. Bp. 1999.) 74-81. oldalán olvasható. Csak remélni merjük, hogy magyar város is van az aláírók között. Ennek a cselekvési programnak a kulcsszavai a fenntarthatóság, a demokrácia, az érdekérvényesítés és a társadalmi igazságosság.
Egyedüllétünkben társakat kerestünk.
Porto Alegrében 2001. januárjában lezajlott az elsõ Szociális Világfórum, melyet 2002. októberben a Magyar Szociális Fórum létrejötte követett. Egyesületünk alapító tagja a Fórumnak.
Az MSZF Chartajából idézzük:
"Az alapító szervezetek és mozgalmak közös célja az ember kizsákmányolásától és a természet leigázásától mentes jövõ. Olyan társadalmi valóság elérése, amely magába fogad, nem pedig kirekeszt, mérsékli a társadalmi egyenlõtlenségeket, nem pedig elmélyíti, nem az erõsebbnek állít piedesztált, hanem a gyengébb megsegítésében, az elesett felemelésében, a közös boldogulásban látja az élet értelmét. A Magyar Szociális Fórum lehetségesnek tart egy másfajta erkölcsi rendet: a fenntartható fejlõdésen alapuló, a természeti környezettel harmonikusan együtt élõ emberközpontú világot, és küzd érte."
Nagy megnyugvást éreztünk, bár nem oldódott meg semmi. Ugyanannyi a szemét, ugyanúgy épül a klientúra, ugyanolyan kevés a hajléktalan vacsorája, és ugyanúgy Nagy Testvért csinál belõlünk a médiahatalom. Nem vagyunk viszont egyedül. Ismerjük a hozzánk hasonlóan gondolkodók arcát. Tudjuk egymás nevét, és erõt meríthetünk egymás törekvéseibõl.
Firenze 2003 novemberében csattanós választ adott a szegregációt generálók baljóslataira. Soha ennyi vidám, felszabadult embert nem látott a Mediciek városa. A bedeszkázott kirakatokra filctollal ráírták: "Tisztelt üzlettulajdonos. Önt félrevezették. Ma elmarad a törés."
Ott akkor mindnyájan elhittük, hogy lehetséges egy másik világ.Varga Gábor
elnök
Magyar Pax Romana
A Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi civil szervezet, a Nemzetközi Pax Romana (International Catholic Movement for Intellectual and Cultural Affairs [ICMICA]) tagszervezete. 1996 és 2000 között Tanzánia, Ruanda, India, Indonézia, Columbia, Equador és Ausztria mellett, mint a kelet-közép-európai régió koordinátora vett részt az elnökség munkájában.
A Nemzetközi Pax Romana elnökségében jelenleg Kolumbia, Paraguay, Tanzánia, Dél-Korea, India, az USA, Katalónia és Lengyelország Pax Romana szervezeteibõl választott tisztségviselõk dolgoznak. Az ICMICA titkársága Genfben mûködik, szervezi és koordinálja az ENSZ, az UNESCO, az Európai Közösség szociális, kisebbségi és emberi jogi bizottságaiban, valamint a Szentszék mellett mûködõ Laikusok Tanácsában részt vevõ szakértõinek munkáját.
Az 1921-ben, a Magyar Katolikus Diákszövetség részvételével alakult nemzetközi mozgalom célja a béke, az igazságosság és a szolidaritás megvalósítása. Ennek érdekében az ICMICA keresi az együttmûködés lehetõségeit minden olyan regionális vagy nemzetek fölötti civil szervezettel, amely a béke megõrzésén, az alapvetõ emberi jogok érvényesítésén, a javak igazságosabb elosztásán és a teremtett világ védelmén munkálkodik. Képviselõi mindkét alkalommal részt vettek a brazíliai Porto Alegrében rendezett Szociális Világfórumon. Jelen vannak az Európai Szociális és az Ázsiai Szociális Fórum szervezésében.
Az Európán kívüli világrészek keresztényeinek tapasztalatával gazdagodva, a Nemzetközi Pax Romana fórumain a 80-as évekre vált nyilvánvalóvá, hogy a különbözõ kontinensek és régiók lakói - eltérõ társadalmi és kulturális helyzetüktõl függõen - nemcsak a kereszténységüket és katolikus egyházhoz tartozásukat élik meg eltérõ módon, hanem különbözõképpen reagálnak a globális folyamatokra is. Úgy tûnik tehát, hogy tisztán egyetlen ideológia sem alkalmas arra, hogy a világon mindenütt egyenlõ súllyal váljon társadalomszervezõ erõvé.
A Nemzetközi Pax Romana szakértõinek véleménye szerint mûszaki fejlõdésen alapuló gazdasági növekedésre orientált életvezetés ideálja tarthatatlan. A gyarmatosított területek kirablása, a fegyverkereskedelem hasznát szolgáló háborúk, népcsoportok kiirtása, a rabszolgaság intézményeinek, köztük a nõk és a gyermekek kihasználásának különbözõ - társadalmilag sokhelyütt ma is elfogadott - formái, Afrika, Latin-Amerika és Ázsia egyes területeinek újragyarmatosítása, a maszkulin paradigma eluralkodása, a pénzért, hatalomért és a piacok meghódításáért folyó harc, a versenyszellem globalizálódása mind-mind az emberi jogoknak, a demokratikus társadalmaknak, a természeti környezetnek és az emberi személy méltóságának drasztikus sérelmét eredményezik.
Az immateriális értékhordozók hagyományos piaci helyzetbe kerülése olyan új realitás, amelyben a gazdagság már nem épül látványosan a szegények kizsákmányolására, és a személytelenségnek ebben a közegében a szolidaritásnak esélye sincs. A világot immár teljesen behálózó, globalizációs folyamatok vesztesei szó szerint beláthatatlan távolságra kerülnek a gyõztesek életvilágának horizontján, és ez a távolság egyre nõ.
A keresztény embernek ma már nem elég megállapítania azt, hogy a Krisztus-hívõk hitének intézményesült képviselõi, a keresztény egyházak, tagjaik jó szándéka mellett sem tudják ezeket a folyamatokat befolyásolni. A Nemzetközi Pax Romana ezért folyamatosan keresi a modern ipari társadalmak problémáira és a globalizációs folyamatok hatásaira adható válaszokat. Ennek érdekében támogatja tagjait a felelõsségteljes döntések meghozatalában, a mások javára végzett munkában, a személyes kapcsolatok hálózatának építésében és a közügyekben való személyes részvételben.
A Magyar Pax Romana a nemzetközi mozgalom céljait vállalva 1991 óta mûködik újra Magyarországon. Mûködésének gerincét 1998-ig az évente egy alkalommal megrendezésre kerülõ tematikus kongresszusok alkották, amelyek egy-egy, a magyar társadalom számára aktuális kérdést vetettek fel. (1991 Gyõr-Pannonhalma - Útban Európa felé - remények és távolságok: 1992 Lillafüred - Keresztények és a szabadság: 1993 Szombathely - Vép - Megújuló egyház a megújuló társadalomban, 1994 Siófok-Tihany - Szegénység-Gazdagság-Gazdálkodás: 1995 Gyula - Az evangélium - közös szolgálatunk ma: 5. Magyar Ökumenikus Találkozó, 1996 Siófok - Kultúrák válaszúton: 1997 Pannonhalma - Quo vadis Domine? Merre tart a magyar katolikus egyház: 1998 Siófok - A párbeszéd egyháza: 1999 Baja - A korrupció: 2000 Siófok - A család: 2001 Siófok - Az Egyházról - önmagunkról: 2002 Siófok - A kölcsönösség struktúrái.) A kongresszusok anyagát évenként kötetben jelenteti meg a Pax Romana, korábban a Távlatok, 1999 óta a Balassi Kiadó gondozásában, 1989 óta a Magyar Pax Romana tevékenysége projektekbe szervezõdik.
Jelentõsebb projektjei a következõk:
Prj 1. Roma projekt (1997-2003).
A magyar társadalmat érõ kihívások közül a roma-kérdés az egyik legsúlyosabb. A projekt arra törekszik, hogy a roma kihívásra adott válasz ne csak makrostruktúrák kritikája legyen, hanem a mikrostruktúrák szintjén, cselekvési minták ajánlásával is kínáljon megoldást a problémák megélõinek. A roma-projekt nem közvetlenül irányul a romák életminõségének javítására, érdekeik érvényesítésére, jogaik védelmére, hanem a többségi társadalomra irányul, hogy a romák iránt nem csak nyitott és toleráns, hanem szolidáris, elfogadó és segítõ környezetté váljon, ezért modellértékû interetnikus tréningsorozatot szervezett középiskolás diákcsoportok részére. A projekt 2003-ban a tréninget ismertetõ, értékelõ kötettel zárul.
Prj. 2. Korrupció projekt (1999-2003)
Az 1999. Évi konferencia témájának tovább gondolása, a kérdés megvitatása, a kötet elõkészítése.
Prj. 3. Keresztény-Zsidó párbeszéd - a vallásközi dialógus projektje (1998. folyamatos). A projekt célkitûzése a keresztény-zsidó párbeszéd elõmozdítása az ökumené keretében. A több szervezettel közösen megrendezett konferenciák: 1998 Pannonhalma - Magyar megfontolások a SOA-ról, 2000 Scheiber Sándor Gimnázium - A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában, 2002 Debrecen - A vallások együttmûködésének értéke a mai Magyarországon. (Az elsõ két konferencia anyaga 3 kötetben jelent meg a Balassi kiadónál.)
Prj 5. A Hit és értelem enciklika magyarországi recepciójának helyzete (2000-) A témában eddig elõkészítõ elõadások voltak a Kossuth Klubban, 2003-ban ez lesz a MPR szokásos tavaszi konferenciájának témája.
Prj 6. Mi a MPR feladata a magyar társadalom jövõképének kidolgozásában? (2002-) A legszélesebb körû társadalmi konszenzus és együttmûködés esélyeit és feltételeit vizsgálva, A következõ lépés címmel, prominens társadalomtudósok részvételével 2002 õszén három alkalommal szervezett tanácskozást a MPR a Kossuth Klubban. (A tanácskozások anyagának kiadása elõkészületében.)Szöllõsy Ágnes
alelnök
Humanista Mozgalom
Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez a világméretû rendszer összeomlóban van, és a válság, amit eredményez, az élet minden területét érinti. A gazdaság és a politika a lehetõ legrosszabb kezekben van, mert a vezetõk ahelyett, hogy a kiutat keresnék a válságból, kizárólag saját hatalmuk növelésére törekszenek. A mai demokrácia színjáték, az intézmények nem töltik be funkciójukat, a felelõsök felelõtlenebbek, mint valaha.
Ma minden a pénz körül szervezõdik. A politikai irányzatok a világtõkének és a multinacionális cégeknek engedelmeskednek. Döntéseikkel súlyosan korlátozzák az emberek szabadságát, és elveszik tõlük a jobb jövõ reményét. Ez a helyzet egyre növekvõ erõszakhoz vezet. A fokozódó elégedetlenség levezetésére a hatalom bûnbakokat keres: az idegeneket, a kisebbségeket és a társadalom peremén élõket teszi felelõssé.
A jelenlegi társadalmat az értelemüresség jellemzi, az ember csupán másodlagos szerepet kap. A harc az egyéni túlélésért a szolidaritás riasztó hiányát és az egymás iránti bizalom elvesztését eredményezi. Itt az ideje, hogy megváltoztassuk eddigi gondolkodásmódunkat, mely elfogadja az ember megalázott és alávetett helyzetét. Itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük sorsunk irányítását és elindítsunk egy gyökeres, erõszakmentes és emberközpontú változást.
A Humanista Mozgalom tagjai különbözõ országokból és kultúrákból származó önkéntesek, akik szervezõdnek, fejlõdnek, és erõsítik egymást annak érdekében, hogy a közelgõ mély változásokat egy valóban emberközpontú társadalom felé irányítsák. A Humanista Mozgalom a Föld emberivé tétele ideáljának gyakorlati kifejezõdése.
Egyetemes emberi nemzet felépítésén dolgozunk, amelyben minden emberi lénynek azonos jogai és esélyei vannak, egyszerûen születésénél fogva. Olyan világért harcolunk, ahol a tudomány és a hitek nem állnak szemben egymással, ahol a különbözõ kultúrák egymást erõsítve sokszínû világot alkotnak, ahol a fejlõdés megállíthatatlan, az emberiség pedig felszabadul a fájdalom és a szenvedés alól. Egy olyan világért, ahol nincs többé háború, és nincs többé akadály az emberi lény elõtt, aki az élet értelmét keresi.
A Humanista Mozgalmat Mario Rodríguez Cobos (Silo), argentin gondolkodó és író alapította, a hatvanas évek végén. Azóta a Humanista Mozgalom az öt földrész több mint száz országában terjedt el.
A humanista javaslatok - az emberi lény, mint központi érték, a gondolat szabadsága és a harc az erõszak minden formája ellen - jellemzik legáltalánosabban a gondolatainkat és cselekedeteinket. Ugyanakkor ezek a javaslatok végsõ soron egy életstílusban nyilvánulnak meg, melyet a következõ mondattal fejezhetünk ki: "Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!"
A humanisták tevékenysége a társadalom átalakításával egyidõben személyes fejlõdésükre is irányul. A személyes munkák célja, hogy segítsenek életünk értelmének felfedezésében és megerõsítésében, valamint az, hogy pozitív változásokat érjünk el a mindennapi életünkben. A személyes munka lehetõvé teszi, hogy olyan irányt adjunk életünknek, amelyben a gondolataink, az érzéseink és a cselekedeteink összhangban vannak egymással.
Ami a társadalmi tevékenységet illeti: akcióeszközöket hozunk létre, melyek közül a legfontosabbak a kerületi humanista központok, újságok, rádió- és TV-állomások, humanista klubok, kultúrák központjai és a Mozgalom politikai kifejezõdése, a Humanista Párt. Konkrét terveket indítunk el az oktatásban és az egészségügyben, valamint minden, az emberek életkörülményeit befolyásoló területen. Ezek a tervek önszervezõdõek, önfenntartóak és önkéntesek munkáján alapulnak. Mindenki, aki csatlakozik a Mozgalomhoz, részt vehet egy már mûködõ akcióeszközben, vagy újat hozhat létre.
Elsõdleges célunk, hogy széleskörû, társadalmi mozgalmat hozzunk létre a társadalom alapjában az emberek között. Ezért jelenlegi tevékenységeink legfontosabb célja, hogy egyre többen csatlakozzanak hozzánk, és kezdjenek el humanista irányt adni életüknek és környezetüknek. A Humanista Mozgalomhoz szimpatizánsként vagy tagként lehet csatlakozni. A szimpatizánsok semmilyen kötelezettséget sem vállalnak, viszont a tagok által minden hónapban információt kapnak a tevékenységeinkrõl, és hozzájutnak információs anyagainkhoz.
A tagok alkotják a Humanista Mozgalom struktúráját. A struktúra tagjai csoportokba szervezõdnek, és azért tevékenykednek, hogy különbözõ társadalmi tevékenységeken keresztül növeljék a Mozgalom tagságát és a szimpatizánsok táborát, ezáltal terjesztve ki a humanisták befolyását a társadalomban. Ezt a növekedést azon keresztül érjük el, hogy a tagok elõbb-utóbb maguk is hozzákezdenek saját csoportjuk felépítéséhez.
Egy-egy csoport tagjai hetente találkoznak. Itt egyrészt személyes munkákat végzünk, melyek segítenek abban, hogy kapcsolatba lépjünk önmagunkkal, a belsõ világunkkal és egymással, valamint mindenki megismerheti a humanisták személyes életre vonatkozó javaslatait. A találkozó másik fontos célja, hogy megszervezzük a közös akciókat, tevékenységeket.
A Humanista Mozgalom támogat és igyekszik összefogni minden olyan kezdeményezést, mely a fennálló, pénz- és hatalom-központú rend meghaladására, egy erõszak- és megkülönböztetés mentes, kultúrákban, hitekben és életmódokban sokszínû, egyetemes emberi nemzet felépítésére irányul. A humanisták üdvözlik a Szociális Fórumok világmozgalmát, mely kiáll az egyetemes emberi jogokért és magában hordozza annak lehetõségét is, hogy aktívvá tegye a civil társadalmat a jelenlegi rendszer alternatívájának kidolgozásában és egy új kultúra feltételeinek megteremtésében.
A humanisták a Szociális Fórumokban való részvételüket az Új-humanizmus 6 pontjára alapozzák:1. Az emberi lény központi értéknek tekintése (Semmi sem áll az ember felett, és egyik ember sem áll a másik felett.);
2. Minden emberi lény egyenlõségének hirdetése, túlhaladva a törvény elõtti egyenlõség formalitásán, egy olyan világ felé, ahol mindenki számára biztosítottak az egyenlõ lehetõségek;
3. A személyes és kulturális sokszínûség elismerése, minden megkülönböztetés elítélése;
4. A tudás fejlõdésének támogatása, a gondolatra ráerõltetett korlátokon, az abszolút igazságok elfogadásán túlra;
5. Az ötletek és hitek szabadságának hirdetése;
6. Az erõszak minden formájának elutasítása.
A humanisták örömmel megosztják a hosszú évek során, a világ különbözõ tájain felhalmozott tapasztalataikat:
- a szociális problémák megoldását célzó önszervezõdõ, önkéntességre és kölcsönösségre alapuló modellek felépítését,
- a valódi változáshoz elengedhetetlen, a személyes életet érintõ, az egyéni fejlõdést és a szabadságot, valamint az erõszakmentes emberi kapcsolatokat szolgáló javaslatokat, eszközöket.A Magyar Szociális Fórum szervezésében való részvétellel a humanisták szándéka egyrészt a különbözõ civil szervezetek közötti példaértékû együttmûködés elõsegítése, másrészt az új-humanizmus ötleteinek, javaslatainak, kezdeményezések létrejöttének ösztönzése.
Nagy Nikoletta
a Humanista Mozgalom tagja
Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva
A Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva (SZIA) egy pártoktól és politikai szervezetektõl független, de értékrendje és céljai iránt elkötelezett szervezet. Érdeklõdésének középpontjában az egyén és közösség kapcsolata áll. Egyfelõl az egyént szuverénnek tartja a tekintetben, hogy saját életét értékrendje, világnézete szerint szabadon rendezze be. Másfelõl úgy gondolja, hogy e szabadságnak határt szab mások ugyanezen szabadsága, valamint az egyénnek az a felelõssége, hogy mint a közösség része, a közösség egészéhez hozzájáruljon.
Az egyénnek joga van egy olyan élethez, amelyben nem diszkriminálják származása, neme, világnézete, vallása vagy szexuális szokásai miatt. A Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva a humánum védelme érdekében elutasítja az erõszak minden formáját, legyen az verbális vagy fizikai, legyen az a többség agressziója a kisebbséggel, vagy a kisebbségé a többséggel szemben. Az egyénnek azonban kötelezettségei is vannak szûkebb és tágabb környezetével szemben, ugyanis a társadalom több mint elkülönült individuumok halmaza.
Felelõsségünk van a múlttal szemben, az elõdeink által felhalmozott szellemi, kulturális és tárgyi javak megõrzésében és továbbadásában, ellensúlyozandó a mind erõsebb kulturális uniformizálódást. Hiszünk ugyanis a sokféleségben, mint önértékben, az eltérõ formák dialógusában, s a köztük lévõ egymásra hatásnak a megtermékenyítõ erejében.
Felelõsségünk a jelenben egy szociálisan igazságosabb, a természeti javakat kímélõ és általában a javakat egyenletesebben elosztó gazdasági rendszer kialakítása, valamint az esélyegyenlõség megteremtése. A gazdaság humanizálásán túl szükség van a társadalmi döntéshozatali mechanizmusok decentralizálására, az érintettek mind teljesebb körû bevonására.
Felelõsségünk, hogy a jövõ generációinak élhetõ világot hagyjunk örökül. Ezért az ökológiai szemléletnek át kell hatnia a társadalmi döntéshozatalt, a gazdasági élet és az egyének mindennapos rutinját egyaránt. Valljuk, hogy az egyén - a gazda-sági rendszer sugallatával ellentétben - több mint fogyasztó, több mint munkaerõ, az ember egyedi; léte, szellemisége és munkája pénzben nem kifejezhetõ. Életéhez, méltóságteljes életéhez való joga mindenek felett áll. Ezért a Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva "támogatja egy szolidárisabb, szociálisan érzékenyebb és igazságosabb, a környezetvédelmi szempontokat is figyelembe vevõ gazdasági rendszer kialakítását. Ebbõl kifolyólag küzd a közteherviselés szellemiségét keresztezõ minden intézmény, például az adóparadicsomok ellen. Progresszívebb adózási rendet kíván kialakítani, valamint népszerûsíteni és alkalmazni kívánja a Tobin-féle adó bevezetését. Az ökológiai közgazdaságtani megközelítés híve, mely figyelembe veszi a természeti javak, vagyis a globális közjavak értékét, így az ökológiai költségeket és hasznokat is beszámítja a gazdasági folyamatok értékelésekor. Nem verseny- és nem gazdaságellenes szervezetünk, de megítélésünk szerint morális kötelessége a versenyben nyerteseknek a versenyben lemaradók, s pláne a versenyben részt venni sem tudók iránt szolidárisan viselkedni. Mert egyrészt az ember, mint a közösségben élõ lény, a közösség együttes munkálkodása során kialakított keretek között kapott lehetõséget a gyarapodásra, másrészt mert a Föld minden lakójának joga van a méltóságteljes élethez. Ahhoz, hogy ezt biztosítsuk, a globális gondolkodáson túl globális összefogásra is szükség van. A gazdasági élet aktorai együttmûködnek, a politikai világ is egyre egységesebb, most a civil világon a sor, hogy széles és hatékony közös cselekvéssel egy igazságosabb világot és egy méltóságteljesebb élet feltételeit teremtse meg. A Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva minden erejével e folyamat elõmozdításán lesz".
A Szolidaritás Ifjúsági Alternatívának - fent idézett Elvi Nyilatkozat-részlete értelmében - "ott volt a helye" Firenzében, a tavaly novemberi 1. Európai Szociális Fórumon. Véleményt és tapasztalatot cserélni mentünk Toszkanába, közösen kialakítani a fenti elvekkel harmonizáló, a gyakorlatban is mûködõképes alternatívákat. "Lehet más a világ!" mottóval kerestük egy újfajta, kooperatívabb gazdasági és társadalmi döntéshozatalra épülõ berendezkedés alappilléreit.
A Magyar Szociális Fórum más civil szervezetekkel közösen történõ megszervezésekor is ez a szándék vezérel bennünket, nevezetesen a civil párbeszéd erõsítése és elmélyítése, a párbeszédre, a vélemény- és tapasztalatcserére alapuló konkrét együttmûködések kialakítása. Rengeteg kihasználatlan kapacitás van ugyanis a civil szektorban, s anélkül, hogy bármilyen hierarchizált, mélyen strukturált csúcsszervezetre gondolnánk, szükségét érezzük egy kiterjedt, kooperatív szellemiségre épülõ hálózat létrejöttének. Számtalan jó gondolat hal el források híján, s számtalan alkalommal nem élünk a birtokunkban lévõ szellemi, humán és anyagi tõkével. A Szolidaritás Ifjúsági Alternatíva szempontjából tehát akkor lesz sikeres az elsõ Magyar Szociális Fórum, ha számos szervezet találkozik, folytat értelmes, elõremutató párbeszédet, s e párbeszédre konkrét együttmûködések épülnek majd. Hogy bebizonyítsuk: "Lehet más a világ!"Horváth Richárd
elnök
Zöld Fiatalok
Az ezredfordulón megalakult Zöld Fiatalok Egyesületének legfontosabb sajátossága, hogy a "Zöld" gondolat- és értékrendszer teljes skáláját képviseli. Így a "klasszikus" környezet/természetvédelmi profil mellett, ugyanilyen súlyúnak tekinti a jogvédelem (jogegyenlõség, kisebbségvédelem, antidiszkrimináció); a méltóságvédelem (társadalmi szolidaritás, a hátrányos-helyzetûek és marginalizáltak érdekképviselete, felzárkóztatása) és az erõszakmentesség (antimilitarizmus, humánus bûntetõjog/rendvédelem, stb.) kérdésköreit. Alapvetõ meggyõzõdésünk, hogy a környezeti és társadalmi kérdések kezelése hosszútávon csakis a kettõ közötti szerves összefüggések felismerése által válik lehetségessé.
A Zöld Fiatalok olyan akció-centrikus egyesületként definiálja magát, melynek legfontosabb célja, bizonyos a médiából és így a társadalmi közbeszédbõl is kimaradt (gyakran kirekesztett) kérdések tematizálása, az errõl való társadalmi diskurzus elõsegítése. Ám túl azon, hogy megpróbáljuk ráirányítani a közvélemény figyelmét bizonyos konkrét kérdésekre és problémákra, a Zöld Fiatalok kiemelt törekvése, hogy a manapság elõtérbe kerülõ maradi és anakronisztikus társadalomképekkel szemben megfogalmazzon egy új, alternatív víziót, melynek középpontjában a sokszínûség, a nyitottság és a kreativitás áll, s melyben a régi, megosztó ellentéteket végre felválthatja egy szervesebb és humánusabb együttlét mind természeti környezetünkkel, mind társadalmunkkal, embertársainkkal. Ezen célok tudatában több mint kézenfekvõ volt, hogy a Zöld Fiatalok aktív szerepet vállaljanak az elsõ Európai Szociális Fórumon résztvevõ hazai civil szervezetek kiutazásának koordinálásában.
Nekünk már magától értetõdõ! Ha manapság valaki azt kérdezi: "Voltál Firenzében?" - nyilvánvalónak tetszik, hogy az Európai Szociális Fórumra gondol. Az igen feleletre azonban a legkülönfélébb válaszok érkeznek: az irigykedõ lelkesedéstõl a gúnyoros legyintésekig. Kinek mi az elvárása. Márpedig a Fórum hû volt önmagához, s a Porto Alegre-i fórumhoz hasonlóan a firenzei helyszín - a konferencia-központtá alakított erõd -, a Fortezza da Basso is megfelelt a brazíliai Világfórum chartájában lefektetett célnak, azaz "a gondolatok kölcsönös megvitatásának, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek összekapcsolásának nyílt találkozóhelye" volt. Hiszen Firenzében is egybegyûlt a "seattle-i szivárvány" - a környezetvédõk és közösségi aktivisták, a kistermelõk és kisebbségvédõk, a feminista, munkásmozgalmi, méltóság- és jogvédelmi mozgalmárok színes kollektívája, az "alternatív" világ apraja és nagyja, a lokális érdekérvényesítésért küzdõ szociális munkástól a nagy víziókat felvázoló tudós "élharcosokig". Ennek a gyakran zavarba ejtõen sokszínû csoportosulásnak közös nevezõje, hogy szemben állunk a neoliberális piaci fundamentalizmussal, a posztmodern imperializmus és a militarizmus legkülönbözõbb "szintû és szagú" megnyilvánulásaival. Ezekkel szemben formálódott ki a firenzei fórumon is összegyûlõ mozgalmak hálózata, melyet félreérthetõ módon, "globalizációellenes"-nek neveznek. A sûrûn használt "antiglobalizációs" kifejezés voltaképpen félrevivõ, jelentése ugyanis egyaránt értelmezhetetlen és értelmetlen. Hogy mennyire nem errõl van szó, jól tanúsítja a mozgalom egyik vezér-szlogenje: "Globalizációt, de alulról!" Itt a napnál is világosabbá válik, hogy nem a globalizáció, mint olyan elutasításáról van szó, hanem a fent említett tendenciák és az ezeket kiszolgáló világintézmények kritikájáról. A szociális fórumok nóvumát két összetevõ adja. Részint az a formai elem, hogy a transznacionális (ha tetszik globális) kihívásokra hasonló léptékû mozgalmi dinamikával reagál, részint az a tartalmi elem, hogy "összekapcsoló" tematikában gondolkodik, amelyben jól megragadható a szegénység és a környezetrombolás, a jogfosztottság és a rasszizmus, a fegyverkezés és a fogyasztó-elbutulás problematikájának organikus összefonódása. Ám, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a mozgalomnak nem a nyakló nélküli tiltakozás volt a célja, hanem konkrét mûködõképes alternatívák felvázolása, kidolgozása és ezeknek érvényesítéséhez szükséges hálózatok és kampányok kiépítése.
Bár a Berlusconi kormány a médiamanipuláció teljes eszköztárát bevetette, hogy a "globalizáció-kritikai" mozgalmat azonosítsa az erõszakos radikalizmussal és az utcai huliganizmussal, a Fórum legfelemelõbb eseménye mégiscsak az 1 millió fõs, incidens nélkül lezajló békedemonstráció volt, melyben a legkülönfélébb gondolkodású szervezetek és magánemberek - függetlenül attól, hogy számos, nem is jelentéktelen részkérdésben bizonyosan nem értenek egyet - mégis megtalálták a "legkisebb közös többszöröst" - és együttesen tiltakoztak a tervezett iraki háború ellen.
Ahogyan teltek a napok a fórum jelszava: "Lehet más a világ!" utópisztikus vízióból fokozatosan reális alternatívává vált. Mint ahogyan az ismert ökofeminista és a mozgalom egyik vezér alakja, Vandana Shiva a "No-Global" szlogenre reflektálva megfogalmazta: "Mostantól kezdve el kell kezdenünk Igent mondani!" S valóban a tiltakozás mellett rengeteg volt az "igen", rengeteg szó esett a fenntarthatóság új lehetõségeirõl, a részvételi demokrácia új lehetõségeirõl, a részvételi demokrácia új mechanizmusairól, a lokális civil mozgalmak úttörõ törekvéseirõl.
A visszajelzések szerint az Európai Szociális Fórum a legtöbb hazai Zöld résztvevõ számára tanulságos és lelkesítõ élmény volt. Részint mert felmutatta (ami már más országokban magától értetõdõ), hogy a Zöldek nem elszigetelt "kivonulók", hanem olyan tág eszmerendszer képviselõi, melynek tagjai aktívan együtt gondolkodnak és együtt cselekszenek a legkülönfélébb szervezetekkel, a legkülönfélébb témákban (a szociális kérdésektõl, az anti-diszkriminációs törekvéseken át, a béke megõrzéséig), részint - és talán fontosabban - ízelítõt adott egy hazánkban ismeretlen "tiltakozási kultúrából", amelyben a civil társadalom evidenciának tartja, hogy saját környezetének és közösségének aktív alakítója és formálója legyen.
Mindezzel élesen szemben áll az az elképesztõen gyér és felületes magyar sajtóvisszhang, mely (tisztelet a kivételnek) vagy kizárólag a kirakattörések elmaradásával vagy a Firenzében jelenlevõ vörös zászlók és Che Guevarás-pólók számszerûsítésével foglalkozott. Az elõzõt még be lehet tudni a tájékozatlan és szenzációhajhász zsurnalizmusnak, az utóbbi azonban komoly félreértésrõl tanúskodik. Szûkebb szakmám (a kultúrantropológia) krédója a kulturális relativizmus, mely kiindulópontjának tekinti, hogy nagyon oda kell figyelni a helyi valóságra, a helyi kontextusokra. Márpedig nyilvánvaló, hogy ezek a szimbólumok Olaszországban egészen mást jelentenek, mint pl. egy poszt-kommunista államban.
De nem is a kontextualizáció a lényeg, hanem az, hogy felismerjük, hogy a múlt szimbólumai és politikai szemantikája, mint ahogyan a jelen (kiüresedett és elavult) politikai struktúrája (bal, jobb, konzervatív, liberális, stb.) egyaránt alkalmatlan arra, hogy akár a "globalizációi-kritikai", akár a Zöld víziókat és akciókat befogadja és értelmezze. Ha a rövid távú "politizálgatás" nézõpontjából talán kissé szorongató is, politikai-filozófiai szempontból nem nehéz belátni, hogy az ökoszociális jelen és az ökoszociális jövõ kérdéseire nem adhatnak megfelelõ válaszokat a klasszikus modernizmus eszméi és konstrukciói. Nem azért, mert ezek amúgy nem "derék" eszmék, hanem mert ezen eszmék kialakulásakor egyszerûen nem ismerték (nem ismerhették) azokat a problémákat, amelyekre most választ kell találnunk. Nem ismerhették a globális környezeti válságot, a globális kommunikációs paradigmaváltás visszásságait, a fogyasztói kultúra önpusztító "kultúranélküliségét", és így tovább. Nem ismerhették fel, hogy itt és most már valami más kell!
Márpedig ez volt Firenze esszenciális üzenete. Hogy mi, arról folynak a viták, és ez így is van rendjén. Ám létfontosságú, hogy végre elpárologjon az az illúzió, miszerint a "dolgok, lényegében úgy jók, ahogyan vannak". Nem jók úgy! Amikor egy társadalomban megszûnik az önkritikus alternatívakeresés, az általában a hanyatlás és a válság jele. Firenze a lehetséges alternatívákról szóló dialógus egyik (nagy) állomása volt, s ami a legfontosabb, ez a dialógus folytatódik, részint a jövõ évi II. (Párizsban megrendezhetõ) Európai Szociális Fórumon, részint a most szervezõdõ Magyar Szociális Fórumon.
Remélhetõen ez utóbbit követõen a "globalizáció-kritika" immár nem egy megragadhatatlan sajtóhír lesz, hanem a mindennapi valóságunk kérdése, a kreatív megújulási készségünk és képességünk fokmérõje.Csillag Gábor
szóvivõ
A Szociális Világfórum Elvi ChartájaAzoknak a brazil szervezeteknek a bizottsága, amely az elsõ Szociális Világfórumot megtervezte és megszervezte, a Porto Alegre-ben 2001. január 25-30. között megtartott Fórum eredményei és az általa keltett várakozások kiértékelése után szükségesnek és indokoltnak tartja egy Elvi Charta megfogalmazását annak érdekében, hogy irányt szabjon e kezdeményezésébõl fakadó további törekvéseknek. A Chartában megfogalmazott elveket mindenkinek tiszteletben kell tartania, aki a folyamatban részt kíván venni, és a jövõben Szociális Világfórumot akar szervezni. Az Alapelvek azoknak a döntéseknek az alátámasztását tükrözik, amelyek a Porto Alegre-i Fórum légkörét meghatározták és biztosították sikerét, érvényük azonban túlterjed ezeken a döntéseken és az elvek logikájából adódóan meghatározzák a követendõ irányt.
1. A Szociális Világfórum a megfontolt gondolkodás, az elképzelések demokratikus vitája, a javaslatok megfogalmazása, a tapasztaltcsere és a hatékony cselekvés összekapcsolásának nyílt találkozó helye. A civil társadalom azon csoportjainak és mozgalmainak fóruma, amelyek ellenzik a neoliberalizmust és a tõke világuralmát, valamint az imperializmus bármely formáját, és olyan világtársadalom felépítésén fáradoznak, amely az emberi lényt állítja a középpontba.
2. A Porto Alegre-i Szociális Világfórum térben és idõben korlátozott esemény volt. Porto Alegre-ben bizonyossággal hirdették, hogy lehet más a világ, mostantól kezdve pedig állandó folyamattá válik az alternatívák keresése és megfogalmazása, és nem korlátozódik csupán a folyamatot alátámasztó eseményekre.
3. A Szociális Világfórum világméretû folyamat. Minden olyan találkozó, amely ebbe a folyamatba illeszkedik, nemzetközi jelentõségû.
4. A Szociális Világfórumon elõterjesztett alternatívák ellentétben állnak a nagy multinacionális vállalatok és az érdekeiket is szolgáló, velük cinkosságot vállaló nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények által vezérelt globalizációs folyamattal. Az alternatívák arra irányulnak, hogy a világtörténelemben új korszak táruljon fel: globalizálódjék a szolidaritás, tiszteletben tartsák az emberi jogokat, minden nemzet polgárainak jogait, a környezetet, a nemzetközi demokratikus intézményi rendszer pedig a társadalmi igazságosság, a törvényesség és a népi szuverenitás szolgálatába szegõdjék.
5. A Szociális Világfórum csupán összehozza és összekapcsolja a világ civil társadalmának szervezeteit és mozgalmait, de nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a világ civil társadalmának összességét képviselje.
6. A Szociális Világfórum találkozói nem döntéshozó jellegûek. Ezért senki sem jogosult arra, hogy a résztvevõk összessége nevében foglaljon állást a Fórum bármelyik rendezvényén. A Fórum résztvevõit nem lehet felszólítani, hogy szavazással, vagy közfelkiáltással döntést hozzanak mindenkire, vagy a többségre nézve kötelezõ deklarációk, vagy akciójavaslatok elfogadására, ill. nem lehet olyan indítványt tenni, amelyet a Fórumnak, mint fórumnak az irányadó álláspontjaként lehetne értelmezni. Az ilyen határozatok nem rendelkeznek kötelezõ erõvel sem a résztvevõk tanácskozásai, sem a résztvevõ szervezetek és mozgalmak egymáshoz fûzõdõ kapcsolatai vagy akciói tekintetében.
7. Ugyanakkor a Fórum tanácskozásain részt vevõ szervezeteknek, vagy szervezetek csoportjainak joguk van arra, hogy az ilyen tanácskozásokon - akár egyenként, akár közösen - nyilatkozatokat adjanak ki, vagy akciókat határozzanak el. A Szociális Világfórum vállalja, hogy ezeket a döntéseket a rendelkezésre álló eszközökkel széles körben terjeszti, anélkül, hogy irányítaná, rangsorolná, cenzúrázná, vagy korlátozná azokat, de kizárólag azon szervezetek, vagy szervezetcsoportok döntésének tekinti, amelyek a döntést hozták.
8. A Szociális Világfórum plurális, sokszínû, nem felekezeti, nem kormányzati, pártoktól független szervezõdés, amely decentralizálatlan kapcsolja össze azokat a szervezeteket és mozgalmakat, amelyek a helyi szintektõl kezdve a nemzetközi szintekig bezárólag konkrét akciókban vesznek részt egy másfajta világ felépítése érdekében.
9. A Szociális Világfórum mindig nyitott lesz a tevékenységek és a módszerek pluralizmusa és sokszínûsége elõtt. Kész befogadni minden szervezetet és mozgalmat, amely a részvétel mellett dönt. A Fórum nyitott a nemek, az etnikumok, a kultúrák, a generációk, a fizikai képességek sokszínûsége elõtt is, feltéve, hogy a résztvevõk elfogadják és betartják a jelen Charta alapelveit. Sem pártképviseletek, sem katonai szervezetek nem vehetnek részt a Fórumon. Magánszemélyként viszont meghívhatók azok a kormányzati emberek, ill. parlamenti képviselõk, akik magukévá teszik a jelen Chartából fakadó kötelezettségeket.
10. A Szociális Világfórum ellenzi a gazdaság, a fejlõdés és a történelem totalitárius és beszûkítõ értelmezését, valamint az erõszak alkalmazását, mint az állam társadalom feletti ellenõrzésének eszközét. Tiszteletben tartja az emberi jogokat, a valódi demokrácia gyakorlatát, a részvételi demokráciát, az egyenlõségen és a szolidaritáson nyugvó, a népek, az etnikumok, a nemek közötti békés kapcsolatokat. Elítéli az uralkodás minden formáját, az emberi lény másik emberi lény által való leigázását.
11. A Szociális Világfórum olyan vitafórum, az elvek olyan mozgalma, amelynek az a célja, hogy gondolkodásra ösztönözzön, megossza másokkal a gondolatok gyümölcseit: a tõke uralmi mechanizmusairól és eszközeirõl, arról, hogy milyen eszközökkel és ellenállási akciókkal lehet meghaladni ezt az uralmat, milyen alternatívákat javasolnak a társadalmi kirekesztettség, a társadalmi egyenlõtlenség problémájának orvoslására, melyeket a tõkés globalizációs folyamat idéz elõ nemzetközi szinten és az egyes országokban a maga rasszista, szexista megnyilvánulásaival s a környezet rombolásával.
12. A tapasztalatcsere kereteként szolgáló Szociális Világfórum ösztönzi a résztvevõ szervezetek és mozgalmak közötti megértést és egymás kölcsönös tiszteletét. Különös hangsúlyt fektet a közöttük folytatódó eszmecserére, elsõsorban a társadalomban felmerülõ kérdésekre. A gazdasági tevékenységet és az emberek szükségleteinek kielégítésére és a természet megóvására irányuló politikai cselekvést állítja középpontba a jelen és a jövõ nemzedékek érdekében.
13. A Szociális Világfórum meg akarja erõsíteni a társadalmi szervezetek és mozgalmak között kialakuló új kapcsolatrendszert és összefüggést, mely áthatja mind a közéletet, mind a magánéletet. Fokozni igyekszik az erõszakmentes társadalmi ellenállás erõsödését a világban végbemenõ elembertelenedési folyamattal és az állami erõszakkal szemben, erõsítve a humanizálás irányába ható kezdeményezéseket a mozgalmak és a szervezetek tevékenysége révén.
14. A Szociális Világfórum olyan folyamat, amely arra ösztönzi a benne résztvevõ szervezeteket és mozgalmakat, hogy helyi vagy nemzeti tevékenységükbõl kiindulva színre vetítsék általános következtetésekre módot adó tapasztalataikat, így az egyetemes együttéléssel kapcsolatos kérdéseket is napirendre tûzzék, hogy képessé váljunk egy új világ felépítésére.2001. április 9-én Sao Paulo-ban elfogadták és jóváhagyták a Szociális Világfórum Szervezõ Bizottságát alkotó szervezetek, 2001. június 10-én módosításokkal jóváhagyta a Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa.
Kezdeményezés a Magyar Szociális FórumértA Magyar Szociális Fórum az együttmûködés fóruma egy szabadabb, igazságosabb, békésebb világért és egy demokratikusabb Magyarországért. A Fórum részese annak a világméretû folyamatnak, amelyet a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum fémjelez, és a neoliberalizmus, a tõkés globalizáció meghaladására irányul. A Magyar Szociális Fórumot alkotó szervezetek és mozgalmak közös célja az ember kizsákmányolásától és a természet leigázásától mentes jövõ. Olyan társadalmi valóság elérése, amely magába fogad, nem pedig kirekeszt, mérsékli a társadalmi egyenlõtlenségeket, nem pedig elmélyíti, nem az erõsebbnek állít piedesztált, hanem a gyengébb megsegítésében, az elesett felemelésében, a közös boldogulásban látja az élet értelmét. A Magyar Szociális Fórum lehetségesnek tart egy másfajta erkölcsi rendet: a fenntartható fejlõdésen alapuló, a természeti környezettel harmonikusan együtt élõ emberközpontú világot, és küzd érte.
A Fórumban szervezõdõ mozgalmak és személyek a munka világából és az alkotó ember értékrendjébõl indulnak ki, és arra törekszenek, hogy a magánérdekkel szemben a közérdeket illesse az elsõbbség: az élethez és a fennmaradásához, az emberi méltósághoz és a tisztességes megélhetéshez, a munkához, az egészséges élethez, a lakhatáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz és a neveléshez, az igazsághoz és a korrekt tájékoztatáshoz való jog váljék meghatározóvá. Legyen esélyegyenlõség és felfelé irányuló társadalmi mobilitás.
A Fórumban résztvevõ szervezetek elutasítják az élet piaci kategóriává degradálását, a közszolgáltatások privatizálását, a munkavállalói jogok beszûkítését, a társadalmi biztonság megrendülését, a magántermelés kizárólagosságára épülõ rendszert. Olyan vegyes gazdaságot részesítenek elõnyben, amelyben a politikára nem maroknyi pénzügyi csoport érdeke nyomja rá a bélyegét, hanem a társadalmi érdek határozza meg.
A Fórum szervezetei megvédendõ alapértéknek tartják a szabadságjogokat, a demokráciát és a szociális vívmányokat. Azt akarják, hogy az egyéni jogok kiegészüljenek a közösségek szabadságjogaival, intézményesüljenek, és anyagi alátámasztást nyerjenek a deklarált szabadságjogok. Demokratizálják az elosztási és a tulajdonviszonyokat. A képviseleti demokrácia egészüljön ki a közvetlen hatalomgyakorlás fórumaival, szakmai, területi és gazdasági önkormányzással, kisebbség-védelemmel. Hogy a közösségek maguk dönthessenek az életüket és a környezetüket közvetlenül érintõ kérdésekrõl, a részvételi demokrácia normái szerint.
A Fórumot alkotó magyar civiltársadalom elutasít minden faji, nemi, vallási, kulturális, egészség- és származásbeli megkülönböztetést. A szolidaritás szálait kívánja erõsíteni az emberek között, és összefogni velük a közös célokért.
Céljait a Fórum békés úton, demokratikus eszközökkel szeretné elérni. Elutasít terrorizmust és háborút egyaránt.
A Fórumot életre hívó szervezetek meggyõzõdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind pedig a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer szülessék, amelyikben az emberi jogok és szabadságjogok teljes hatállyal érvényesülhetnek.
A Fórum nyitva áll minden olyan társadalmi szervezet és személy elõtt, amelyik és aki a magáénak vallja a fenti célokat, vagy gazdagítani akarja õket és kész tenni is valóra váltásukért.2002 októbere
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Az ATTAC és a Való Világ
Egyik barátom eljutatta hozzám a nemzetközi ATTAC-mozgalom Magyarország Egyesületének platformszövegét. Ennek az egyesületnek a célja: "a gazdasági folyamatok, mindenekelõtt a pénzpiacok társadalmi ellenõrzése és szabályozása, az emberi jogok között az alapvetõ gazdasági és szociális jogok (fedélhez, megfelelõ táplálkozáshoz, egészséghez, munkához, oktatáshoz való jog) elõtérbe állítása, a tõke antidemokratikus érdekérvényesítésével szemben a társadalmi demokrácián és valódi esélyegyenlõségen alapuló szolidáris társadalom és világrend megvalósítása".
Egy új világrend megvalósítása tehát. Nem kis dolog. Érdekes, hogy a televízióban nem hallottam semmit errõl az egyesületrõl. Persze, nálunk most már annyi tévécsatorna van, s én a negyedét sem tudom fogni. Azokat sem nézem rendszeresen, mert ha bekapcsolom a készülékemet, egyre ilyesféle indulókat hallok:"A ...ene...ed a címlapon,
és a Való Világ elkísér.
Gyere, gyere,
Itt a lét a tét."A dalocska kipontozott hangjait nem lehet bizonyossággal azonosítani. Én úgy hallom, a "feneked"-rõl van szó, s ezt nagymértékben valószínûsíti, hogy a mûsor szereplõinek testrészei közül (igen helyesen) leginkább ez kerül a színes újságok címlapjaira. A feleségem is egyetért ezzel, de õ igen jóindulatú, s ezért hozzáteszi, lehet, hogy a "te neved"-rõl van szó, bár ez sokkal kevésbé valószínû. Hozzátenném: e mûsor szereplõinek nincs is nevük, õket csak úgy szokás emlegetni, hogy "A Kismocsok" vagy "Az Elvis".
Ami engem illet, semmi ándungom arra, hogy öreg alfelem címlapra kerüljön, ha pedig netán mégis a nevemrõl lenne szó, olvastam elégszer címlapokon. Bizonyára ezért szimpatikusabb számomra az ATTAC programja. Ez effajta kilátásokkal nem kecsegtet, annál részletesebben szól viszont a való világról, mondván, hogy "A transznacionális monopóliumok formájában fellépõ, valamint a puszta spekulációként funkcionáló tõke akaratának veti alá az államokat, a legkülönbözõbb társadalmi funkciókat, társadalmi csoportokat, a kisebb termelõ célú vállalkozásokat, a természet kincseit, környezetünket. Megfosztja az embereket saját sorsuk formálásának legelemibb feltételeitõl. Félretolja vagy megkerüli a demokratikusan mûködtetett intézményeket. Függetleníti magát mindenféle ellenõrzéstõl, gátlástalanul tör racionális üzleti céljaira. Az egész világ egy nagy vadászmezõ a mértéket vesztett termelõ- és pénztõke számára. Spekulációinak és hazárdjátékainak áldozatai mi vagyunk szerte a világban: népek, államok, társadalmak, szakmák, családok, emberek. Ideje megfékezni ezt a folyamatot."
Hát igen. Itt is "a lét a tét".
Az ATTAC-program részletesen indokolja is, miért ilyen ez a való világ: "A nyereségmotivált gazdálkodási rendben gátlástalanul pazarlóan bánnak a természeti erõforrásokkal és emberi képességekkel, nincsenek tekintettel a leendõ generációk érdekeire. Eltékozolják, szétdúlják, kimerítik az emberiség közös örökségét képezõ Föld kincseit, ásványait, flóráját és faunáját. A rövidlátó haszonelvûség globálissá válva globalizálja az önzésbõl táplálkozó barbár pusztítást, a környezeti válságot, mely legközvetlenebbül a szegény országokat, társadalmi csoportokat fenyegeti. A környezeti károk ezért látszólag - és az uralkodó propaganda szerint - a szegénység hozadékai, holott a profitért korlátok nélkül folyó harc szükségszerû és végsõ soron mindenkit károsító termékei.
A nemzetközi pénzpiaci mozgások 98,5%-a semmiféle kapcsolatban nem áll a mindennapi élet szempontjából hasznos termékekkel, szolgáltatásokkal, az ezeket célzó termeléssel, egyáltalában az emberek tényleges szükségleteivel. A devizapiaci ügyletekben lekötött dollárbilliók fontos célok elõl szívják el a pénzeszközöket és tulajdonosaik kénye-kedve szerint okoznak gazdasági kríziseket. Az emiatt megoldatlan problémák számos gazdaságot megingatnak, mûködõ rendszereket szétzilálnak és tömegesen taszítanak létbizonytalanságba, nyomorba embereket."
Ez az indoklás számomra tökéletesen érthetõ, bár nem vagyok biztos abban, hogy mindenki, akihez a program szól, pontosan tudja, mi az, hogy "nyereségmotivált", meg az, hogy "a haszonelvûség globálissá válva globalizál" ezt meg azt. A nagybetûvel írt Való Világ magyarázataiból viszont egy vakhangot se értek: "Vágod, gázsó? Királyság ez a mûsor. No para, senki se stuffolja magát. Vedd komolyra a vakert, csá csumi csá!" Könnyen lehet persze, hogy ezt meg azok fogják fel, akik nem tudják, mi az, hogy "a haszonelvûség globálissá válva globalizál".
A "gyere, gyere, itt a lét a tét" sürgetését az ATTAC-program így teszi megfoghatóvá: "A 24. órában vagyunk, hogy megállítsuk a fölénk kerekedett, de tõlünk nem független ember- és természetpusztító erõket. Erre azonban csak közös cselekvéssel vagyunk képesek! Felhívunk mindenkit, aki a jelen dokumentumban foglaltakkal egyetért, hogy csatlakozzon hozzánk!"
A Való Világ felhívása sokkal konkrétabb: "Csumizlak benneteket! Küldjetek ertékákat, cseteket és esemeseket! Csá csumi csá!"
Mindkét publikáció mindenkihez szól. A kérdés csak az, kihez jut el. Az eljuttatás ugyanis pénzkérdés, és az ATTAC-nak nincs egy vasa sem, a Való Világ viszont egyetlen be- és kiszavazással tízmilliókhoz jut.
Demokrácia van, lehet választani.
HEGYI GYULAGondolatok a globalizációról
Konsztantinosz Kavafisz görög költõ az elõzõ század elején írta A barbárokra várva címû költeményét. De versét bátran kiszögezhetnénk a mai szellemi Európa képzeletbeli kapujára is. A város lakói tehetetlenül várják, "hogy végre ma a barbárok betörjenek". A prétorok vörösen hímzett tógát öltenek és smaragd gyûrût viselnek ujjaikon, mert "a barbárt az ilyesmi elbûvöli". A császár kiül "a legfelsõ városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen", s várja a barbárokat, akik majd új törvényeket hoznak az elaggott régiek helyett. A rétorokat viszont hallgatásra ítélik, mert "a barbárokat untatják a szép szavak". De aztán zûrzavar és felbolydulás támad, s kiderül, hogy a barbárok nem érkeztek meg a városfalak alá. És az emberek komoran kérdezik egymástól, mi lesz velük a barbárok nélkül, akik "mégiscsak megoldás voltak valahogy".
Európa zavaros válasza a 2001. szeptember 11-e terrortámadásra és "A birodalom visszavág" fedõnevû akcióra nem sokban különbözik Kavafisz keserûen ironikus látomásától. A Világkereskedelmi Központ elleni támadásban minden iszonyaton túl volt valami irracionális elem. Az amerikaiak érthetõen a támadást érzékelték, s gyorsan és látványosan válaszoltak rá egy ellentámadással, mely rövid távon sikeresnek nevezhetõ. Az európai értelmiség a kávéházakban és az Internet-kávézókban mosolyoghat az amerikai ellencsapás egynémely hollywoodi részletén. De a bombák és nyomukban a tengerészgyalogosok valódiak voltak. A tényleges támadást megtorolta Amerika, s a jó elõre kihirdetett ítélethez utóbb a vádlottakat is folyamatosan elõállítja. A szeptember 11-ei támadás ugyanakkor mindmáig ismeretlen dimenziót is megnyitott. Hasonlatosan a teljes napfogyatkozáshoz, amikor az ismerõs ég mögül rövid idõre elõdereng egy másfajta, földöntúli világ. Erre az irracionalitásra Amerika értelemszerûen nem válaszolhatott. Virtuális kultúrájában ezerszer megteremtette és ünnepelte már a mindent elpusztító irracionalitást. Magát a Világkereskedelmi Központot is többször felrobbantották Hollywood rémálom-gyárosai. Az irracionalitásra nekünk, európaiaknak kellene válaszolnunk. Európa az egyetlen szellemi kontinens, amely mítoszait feladva a racionalizmussal értelmezi önmagát. Barikádokon, parlamentekben és a tudományos akadémiák templomszerû csarnokaiban hódolva a tiszta ész evilági vallásának. Ha nincs válaszunk az irracionalitásra, akkor lélekben nem állunk távol Kavafisz tehetetlenül szorongó polgáraitól.
Sok évvel a New York-i terrortámadás és az "iszlám terrorizmus elleni háború" meghirdetése elõtt olvashattuk már, hogy az új világban két erõ, az amerikai tömegkultúrát jelképezõ McWorld és az iszlám fundamentalizmust megjelenítõ Dzsihád csap majd össze egymással. Olvasó nép vagyunk, tucatszám tudunk ilyen frappáns idézeteket. De amikor az ige testté és a szó akcióvá vált, az elsõ mozinézõk bambaságával bámultunk hol a lerombolt felhõkarcoló romjaira, hol Oszama bin Laden szapora tévényilatkozataira. Baloldali barátaink emlékeztettek arra, hogy bin Ladent az amerikaiak képezték ki a Szovjetunió elleni partizánharcra, s a Dzsihád az imperalizmus áldozatainak soraiból toborozza megtévesztett harcosait. A liberálisok elmondták, hogy Amerika szabad ország, s ha kényszerbõl korlátozza is a szabadságot, végsõ soron mindannyiunk demokráciáját védi. A jobboldaliak figyelmünkbe idézték, hogy az iszlám dühét Izrael egyoldalú amerikai támogatása váltotta ki. Mindegyik megjegyzésben van részigazság, de az egészrõl semmit sem árulnak el. A ráció máskor ügyes oknyomozása most szánalmas mellébeszélésnek hat. Ahogy Márai Sándor írja, "lajhár képzeletünk elkushad a valóság észveszejtõ változatai mögött". Már amennyiben a WTC repülõgépekkel történõ szétrombolása és a sivatagi prófétát levadászó videós háború még valóságnak nevezhetõ.
A cinikusabb európai elme Karl Marx és Max Weber nyomán titkos olajvezetékkel és földgázmezõkkel magyarázza az irracionalitást. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az amerikai döntéshozókat gazdasági érdekek is vezérlik. A lépfene-pánik, amely bizonyíthatóan amerikai földrõl indult el, máris hatalmas hasznot hozott bizonyos gyógyszeripari lobbiknak. Az ipari-katonai komplexum (nem Szuszlov elvtárs, hanem Eisenhower elnök használta elõször ezt a kifejezést) bizonyosan leszakítja magának az afganisztáni és méginkább az iraki beavatkozás hasznát is. Ez sem feledteti azonban azt, hogy ama szeptemberi napon az Egyesült Államok gazdasági és védelmi potenciálja legnagyobb értékét, a sebezhetetlenség mítoszát vesztette el rövid egy óra alatt. Bush elnöknek minden oka meg volt arra, hogy ezt háborús támadásnak nevezze. Más dolog, hogy mit gondolunk a támadók személyérõl: elhisszük-e a szûkített Oszama-változatot, vagy bonyolultabb összefüggéseket sejtünk az akció mögött?
A ráció maradékához alighanem méltóbb, ha beismerjük: nem tudjuk, mi történt valójában. A hollywoodi mítoszaival világhódításra készülõ McWorld és az ugyancsak televíziós kamerákhoz igazított Dzsihád összecsapásának nyitányát nem értjük. Csak a rációnál õsibb ösztönünkkel érezzük, hogy valami nagyon rossz kezdõdött el 2001. szeptember 11-én, az új évezred hajnalán. Szörnyszülõ hajnal volt ez, sárkányok ideje. A jó Szent Györgyöt pedig, aki hajdan lemetszette a gonosz sárkány fejét, még a katolikus egyház is törölte a szentek sorából. A mai vatikáni atyák nem szeretnék, ha kinevetnék õket a tudósok, s ezért csak azt fogadják el szentnek, akinek létezését igazolja a magas történelemtudomány. A kis lovag most visszamosolyog a régi ikonok szúette fájáról, s kedvesen megkérdezi tõlünk: ha engem töröltök, ha azt mondjátok rám, "delate", ugyan ki vágja le a sárkány fejét? Az amerikai és az iszlám kultúra nagyon kevésben hasonlít egymáshoz. De mindkettõben megbecsült hely jut a sárkánynak és a sárkánytól megszabadító szentnek. Amerikának és az iszlámnak egyaránt vannak mítoszai, még ha ezek olykor primitívnek is tûnnek azoknak az európaiaknak, akik a ráció kora elõtt gyönyörûséges és bonyolult mítoszokban hittek.
De ha az elmúlt negyed év alatt nem is találtunk értelmezhetõ megfejtést a szeptember 11-i támadás irracionalitá-sára, az akció Európát érintõ geopolitikai következményeit egyre világosabban látjuk. (A geopolitikát amúgy a berlini fal leomlása tette ismét a közbeszéd tárgyává: a kétpólusú világban illett elhinni, hogy a szembenálló erõket ideológiai megfontolások motiválják.) A McWorld és a Dzsihád harcában Európa alaposan leértékelõdött. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy a vietnami háború korszakához hasonlóan különvéleménye legyen, s egy nyugati külügyminiszter - mint a svéd Palme tette - a metróállomáson gyûjtsön aláírásokat az amerikai politika ellen. Stratégiai fontosságú kérdésekben Európa számára egyetlen út maradt, az Egyesült Államok követése. Ki dalol is hozzá, ki magyarázkodik közben. Ennek megfelelõen leértékelõdött a NATO is, hiszen az európai államok tagsággal és tagság nélkül egyformán megteszik, amit Amerika kíván tõlük. Az Európai Uniónak politikailag és katonailag le sem kellett értékelõdnie, hiszen ilyen súlya sohasem volt. Amerika versengõ alternatívájaként az egységes európai külpolitika és közös hadsereg illúzióként is kipukkadt.
Az egészében leértékelõdõ Európán belül két kontinentális hatalom csillaga emelkedik olyan magasságig, ahonnan még nem veszélyezteti az amerikai pozíciókat. Nagy meglepetést aligha kelt, hogy az egyik az újraegyesült Németország, a másik az ismét megerõsödõ Oroszország. Németország a Schröder kormányával mond búcsút az 1945 után vállalt szerénységnek és pacifizmusnak. Okszerûen, mert ezt egy jobboldali kormánytól nehezebben fogadná el a világ. Németország gazdasági erejével és Amerika hû szövetségeseként most békésen érheti el mindazt, amiért két világháborúban hiába harcolt. Európa elsõ hatalma és Közép-Európa ura lesz. Ez a szerep új a mai németeknek, de bizonyosak lehetünk benne, hogy hamarosan beletanulnak. Ami Oroszországot illeti, Putyin elnök fontos pillanatokban jól irányította a megroggyant bárkát, s végül elnavigálta a másodrendû nagyhatalmiság kikötõjébe. Nekünk nem kell tartanunk az orosz medvétõl, a német és az amerikai kettõs függés fedezékébõl dédapáink módjára gyönyörködhetünk a távoli Rusz kultúrájában. De lesznek, akik visszasorolódnak a cár atyuska birodalmába. Õk vigyázó szemüket a hõs szabadságharcosokból szeptember 11-e másnapján veszélyes terroristákká átcímkézett csecsenekre vethetik.
Európa feladta mítoszait, s egyoldalúan a rációba vetette minden reményét. Egykor magabiztosan, a világ feletti uralom tudatában tehette ezt. A huszadik században lépésrõl lépésre elvesztette uralmát a világ felett, s önmaga megvédéséhez is szüksége támadt Amerikára. Most zavaros és kilátástalan korszak kezdõdik, amelyben Európa sorsa másoktól függ. Mások erejétõl és mások mítoszaitól. Akiket a rétorok szép szavai ugyanúgy untatnak, mint ama régi barbárokat. Marad a tóga és a smaragd, amit a barbárokat állítólag még tisztelnek.* * *
Marrakes fõteréhez nem illenek erõltetett jelzõk. Önmagában csoda, egyike a világ legtökéletesebb látványosságainak. Nem az épületek teszik ezt, a térnek és környezetének semmi köze a szépséghez. Poros és piszkos, ahogy egy vásártérhez illik. De ahogy a nap leszáll, felmegy a képzeletbeli függöny, s a téren megkezdõdik az éjszakába nyúló elõadás. Kígyóbûvölõk, majomidomárok, zenészek, hastáncosok és egyéb mutatványosok veszik birtokba a teret, s hamarosan körbe állja õket a közönség. Legmaradandóbb élményt a mesemondók nyújtanak, akik néhány négyzetméteres körben állva dramatizált kis történeteket mondanak el. Mások színes orvosi ábrából magyarázzak a belsõ szervek mûködését a sivatagi falvakból belátogató vásározóknak.
Az európai látogató egy idõ után nem a mutatványosokat, hanem a mutatványokat figyelõ arcokat nézi. A lét önfeledt öröme, egyszerû hit és a közös szórakozás testmelege sugárzik ezekrõl a tiszta arcokról. Minden este több ezer marokkói arab és berber lepi el a teret, s ácsorog óraszám a különbözõ produkciók körül. Nem "fogyasztanak" (alkoholt végképp nem), nem hangoskodnak és nem sietnek sehová. Állnak, valami idõtlen türelemmel és szorosan egymás mellett. Odébb lacikonyhák füstje száll, mert persze a nézõ is megéhezik egyszer. Valahol mindig szól a dob, monoton dallama betölti a teret. Kis tüzek és ódon lámpások égnek a mutatványos körök közepén. Szinte lépni sem lehet a tömegben, s mégsem érzünk semmi sietséget, agresszivitást, vadságot. Kevés a szó e csoda elmesélésére.
De az szavakkal is elmondható, hogy a krónikások szerint hajdan a legtöbb marokkói város fõterén így teltek az esték. Aztán megjelent a mozi, a televízió, a diszkó, s ma már csak Marrakesben maradt meg a népszórakozásnak ez az õsi, archaikus formája. Feltehetõen itt sem sokáig. A "haladó" városatyák nemrég elhatározták, hogy bezárják a "modern" korunktól oly idegen látványosságot, s helyette autóparkolót nyitnak a téren. Tervüket egyelõre elsöpörte a kollektív tiltakozás. De könnyen lehet, hogy az autók elõbb-utóbb csak elfoglalják a teret. Késõbb nyílik néhány amerikai gyorsétterem, megjelennek a színes reklámok, s a turistáknak szánt mû-folklór váltja fel a helyieknek szóló látványosságot. Lesz "bevétele" a térnek, sokkal több, mint a mutatványosoknak odadobott néhány dirhamos jutalom. Sokan jó üzletet csinálhatnak abból, hogy a világ megint szegényebb lesz egy csodával. Láttunk már ilyet másutt is, bár ne ez történne Marrakesben.
A globalizációról szóló viták többnyire a gazdasági és környezeti veszélyekre koncentrálnak. Részben jogosan, hiszen az átlagember ezekbõl érti meg legpontosabban, hogy a jelenlegi világrend rossz az embernek és rossz a természetnek. Ha egyre nõ a gazdagok és a szegények közti szakadék, ha "jóléti világunkban" tízmilliók halnak évente éhen, ha a folyók és a tavak után az óceánok is szennyvízzé válnak, akkor érthetõen kevesebb szó esik a globalizáció másik oldaláról, a helyi és közösségi kultúrák szétmállásáról. Ráadásul a szegénységgel és a környezetszennyezéssel szemben a kulturális globalizációt úgymond szabadon választjuk. Senki sem kényszerít bennünket arra, hogy naponta sok órán át televíziót nézzünk, s ne a szomszédokkal beszélgessünk a kispadon. A kézzel és sorvezetõvel írt hosszú levelek helyett mi magunk kedveltük meg az e-mailt és az SMS-t. Mi tartjuk kellemetlennek a nénit, aki beszélgetni kezd az idegenekhez a vonaton. (Ha ugyan utazunk még vonaton egyáltalán.) Mi választjuk a világ minden részén ugyanazt az árucikket, ugyanazt a valóságshowt és vetélkedõt, mi fogadjuk el készpénznek a bárgyú reklámot és a rá épülõ primitív világmagyarázatot.
A globalizáció kulturális vetülete azt mutatja, hogy a folyamatnak jó és rossz oldala is van, s végsõ soron módunkban állna csak a jót választani. Jó, hogy mind többen utaznak idegen országokba. Jó, hogy annyi fiatal tanul, dolgozik és él párkapcsolatban évekig külföldön. Jó, hogy az Internet elvileg mindenkié, bár tudnunk kell, hogy az emberiség feléhez az elektromos áram sem jut el. Jó, hogy egyre többen beszélnek legalább egy idegen nyelvet, még ha általában ugyanazt az egyet, az angolt is. Jó, ha kialakul egy egységes világkultúra, amelyben elvileg mindent elérhetünk, ami érdekel minket. Jó kínait enni dél-afrikai chardonney-val, ír népzenét hallgatni hozzá és közben elnézni a Balatont. Ostoba, aki visszasírja a szellemi vasfüggönyt.
De nagyon rossz, ha mindezért cserébe lemondunk önmagunkról és a saját kultúránkról. Ha nemcsak jól megtanuljuk azt a bizonyos idegen nyelvet, de a magunkét is teletûzdeljük annak szavaival és formáival. Ha londoni és tokiói ismerõseinken túl, a tõlünk kõhajításnyira élõ egykori barátainkkal is csak elektronikus úton érintkezünk. Általában tragikus rászokni arra, hogy bármilyen tévémûsor és készen kapott szórakozás fontosabb lehet a beszélgetésnél. A "felvilágosodott" értelmiség kitartóan szidta a kocsmázást mint jellegzetes magyar betegséget. Én megkockázatom, hogy a közös kocsmai poharazgatás még mindig nemesebb a magányos otthoni alkoholizálásnál. Bár piacgazdaságban élünk, egyre hosszabb sorokba állunk be önként a bevásárlóközpontokban, miközben csõdbe mennek azok a kis boltok, ahol nem elidegenedett fogyasztó, hanem ismerõs szomszéd lehetnénk. S mivel hírt, reklámot és tömegszórakoztatást ugyanabból a forrásból fogyasztunk, lassanként elfogadjuk, hogy minden és mindenki pontosan olyan, amilyennek onnan mutatják. Miközben névleg globalizációról beszélünk, valójában a sokszínû világot egyetlen kulcslyukon keresztül bámuljuk. Már természetesnek tartjuk, hogy a szerbeket, az irakiakat, a kubaiakat és más nációk tagjait ne önmagukon, hanem a központosított világmédia által terjesztett sémákon keresztül ismerjük meg.
Ha nem is az ezeregyéjszaka marrakesi változatában, de hajdan minden magyar településen volt egy kisebb-nagyobb tér, ahová az emberek azért mentek, hogy beszélgessenek egymással. Mi szoktunk le errõl, nem a KGB vagy a CIA önkénye tiltott ki róluk. Ha a valóságshow bámulásán túl mást is akarunk kezdeni a szabadidõnkkel, akkor nekünk kell változtatni a szokásainkon.* * *
Adhat-e a szociáldemokrácia értelmes választ a globalizáció kihívására? Sokan ösztönösen is nemmel válaszolnak erre a kérdésre, pedig az elmúlt száz esztendõ nyugat-európai történelme azt mutatja, hogy sikerült legyõznie és túlélnie a szabadversenyes vadliberalizmust, a fasizmust és a sztálini államszocializmust is. Ezért értelmetlen eleve megtagadni tõle a globalizáció megszelídítésének, demokratizálásának esélyét. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a huszadik század mesterséges frontjain áttörve a különbözõ baloldali áramlatok szolidárisak legyenek egymással és fõleg azokkal a civil, állampolgári és ifjúsági mozgalmakkal, amelyek a globali-záció-kritika motorját alkotják. A szociáldemokrácia lényegérõl kisebb könyvtárat összeírtak már, a lényege mégis összefoglalható egyetlen bõvített mondatban. Más baloldali irányzatokkal együtt a szociáldemokrácia is a társadalmi igazságosságért küzd, de ezt a forradalmi erõszakról lemondva, békés reformokkal és elsõsorban a jövedelmek újraelosztásával kívánja elérni. Száz esztendõvel ezelõtt, a gazdasági liberalizmus fénykorában mindez naiv álmodozásnak tetszett. Aztán jöttek a világháborúk, a gazdasági válságok és a forradalmak. A munkanélküliség és a kilátástalan szegénység milliókat kergetett a szélsõséges mozgalmak karmaiba. Ennek hatására a liberális demokráciák is megértették, hogy a tõkejövedelmek egy részét közösségi célokra kell átcsoportosítani, s még mindig kellemesebb jövedelemadót fizetni, mint az orosz burzsoáziához hasonlóan mindent elveszíteni és földönfutóvá válni.
Keynes, a nagy közgazdász meggyõzõdéses liberális volt, aki nem állhatta a Munkáspártot, mégis õ foglalta gazdasági rendszerré az állami újraelosztásra épülõ szociális piacgazdaságot. A roosevelti New Dealt ugyancsak liberális politikusok és közgazdászok vitték sikerre, a nyugatnémet szociális jogállamot kereszténydemokraták hozták tetõ alá. Kisebb-nagyobb különbségek persze a "jóléti állam" fénykorában is léteztek, de a modell alapvetõen mûködõképesnek bizonyult. A nyugati demokráciákban a második világháború után nem tértek vissza a korábbi gazdasági és társadalmi válságjelenségek. Az egyes államokon belüli jövedelem-újraelosztás azonban nem terjed ki a nemzetközi tõkemozgásra.
A sokat emlegetett globalizációnak számos elõnye is van, legsúlyosabb hátránya viszont az, hogy haszonélvezõi kibújnak a közteherviselés alól. Ha pedig a társadalmi újraelosztás anyagi forrásai elapadnak, akkor megnõ a szegénység, idõvel politikai válság alakulhat ki, s a demokrácia könnyen anarchiává vagy rendpárti diktatúrává torzulhat. Nemzetközi méretekben a reménytelenül szegény, de állig felfegyverkezett országok jelenthetnek fenyegetõ kihívást, amelyre a fejlett demokráciák szintén fegyverkezéssel, és így a jóléti kiadások további csökkentésével reagálnak. - A "szép új világ" elsõ repedései már látványosan megjelentek Seattle, Prága, Washington és Genova utcáin. A leggazdagabb országok politikai és gazdasági vezetõi lassanként megértik, hogy a liberális világrend ismét súlyos válságjelenségeket produkál.
A szociáldemokrata recept nemzetközi méretekben is a bevételek újraelosztása és a jövedelmi különbségek mérséklése lenne. Ennek elsõ lépéseként a Szocialista Internacionálé tagszervezeteiben, az Európai Unió szellemi mûhelyeiben és az alternatív baloldali mozgalmak soraiban egyre többen sürgetik az úgynevezett Tobin-adó bevezetését. A közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett James Tobin még a hetvenes években javasolta egy nagyon alacsony, minden nemzetközi devizatranzakcióra kiterjedõ adó bevezetését. Az elsõ elképzelésekben még 1 százalék szerepelt, de a szakértõk ma már a 0,1 százalékos, tehát egy ezrelékes adókulcs mellett érvelnek. Kereskedelmi vagy beruházási célú tõkemozgásnál egy ezreléknyi adó jelentéktelen összeg, eltörpül az egyéb kiadások mellett. Komolyabb hatást csak a naponta vagy óránként ismétlõdõ, spekulációs célzatú tõkemozgásokra gyakorolhat. Azokra, amelyek a világgazdaság kényes egyensúlyát és a befektetések biztonságát fenyegetik. James Tobin saját javaslatát úgy értékelte, hogy az "egy maroknyi homok a pénzügyi spekuláció gépezetébe" a devizaárfolyamok stabilizálásának érdekében. A spekulációs tõkemozgásokat elég jól ismerõ Soros György elkötelezett híve a Tobin-adó bevezetésének, s az õ tapasztalatai e téren meggyõzõbbek, mint a marxista egyetemekrõl kikerült hazai neofita liberálisoké.
James Tobin a devizaárfolyamok stabilitásának érdekében javasolta a róla elnevezett adó bevezetését. Elképzelése támogatására azonban az elmúlt években olyan nemzetközi mozgalom szervezõdött, amely a nemzetközi tõkemozgások megadóztatását összekötné a világ legsúlyosabb problémáinak enyhítésével. Egy ezrelékes kulcs esetén durva becslések szerint néhány százmilliárd dollár bevétel származna a Tobin-adó bevezetésébõl. A fegyverkezési hajszára költött végtelen pénzekhez képest ez jelentéktelen összeg, de a világ szegényei felõl nézve elég szép summa. Évente sok millió ember hal éhen a fejlõdõ világban, s még sokkal többen pusztulnak el olyan betegségekben, amelyeket a legelemibb gyógyszerekkel (vagy egyszerûen egészséges vízzel) gyógyítani vagy megelõzni lehetne. Az oktatás elemi feltételeinek megteremtése sem kerülne gyermekenként néhány tíz dollárnál többe. A földgolyó környezeti egyensúlyát fenyegetõ gazdasági tevékenység a fejlõdõ világ lakóinak általában olyan jelentéktelen jövedelmet biztosít, amelyet könnyen ki lehetne váltani egy nemzetközi alap segítségével. Az ENSZ becslése szerint már évi negyvenmilliárdból érezhetõen javítani lehetne a legszegényebb országok szociális, oktatási és egészségügyi helyzetén. A Tobin-adó a szerényebb becslések szerint is háromszor-négyszer ennyi összeget jelentene. Ebbõl a legszegényebb országok megsegítésén túl jutna pénz olyan nemzetközi környezetvédelmi projektekre is, amelyek mindannyiunk számára reményt teremtenének az élhetõ jövõre.
A Tobin-adót zászlajára tûzõ mozgalom arra a szociáldemokrata logikára épül, hogy ha egy rendszer megreformálható, akkor nem érdemes erõszakosan megdönteni. A globalizáció elleni meddõ tiltakozás a hajdani géprombolások irracionalitására emlékeztet. A gyorsuló ütemû nemzetközi tõkemozgás azért veszélyes, mert nem jár együtt a közteherviseléssel. Ha sikerül megadóztatni, akkor optimális esetben ugyanolyan kezelhetõ lesz a többségi társadalom számára, mint mondjuk a svéd magántõke, amely a pesszimista jóslatok ellenére sem menekült el Svédországból, s immár hét évtizede finanszírozza a "félszocialista" jóléti államot. Nemzetközi szinten ehhez a Tobin-adó önmagában nagyon kevés lenne, de mindenképp az elsõ lépést jelentené egy igazságosabb világ irányában. A globa-lizáció globális adórendszert kíván, s a Tobin-adó ebbe az irányba mutat.
A progresszió szekerét sokan húzzák-vonják. Olykor olyanok is, akik ki nem állják egymást. Amíg a szekér jó irányba halad, addig ez a körülmény nem sokat számít. A Tobin-adó egy kicsit igazságosabbá tenné a világot. Ezért egyaránt fontos azoknak, akik számára az elsõ lépés lenne egy nagyon hosszú úton, s azoknak, akik ezzel nagyjából be is fejeznék a globális gazdaság reformját.
OLVASÓLÁMPAANDOR LÁSZLÓ
Így írnak õk a globalizációról
Hét könyvrõl
Az 1990-es években kialakult globalizált gazdasági rend - annak újszerûsége és sokrétûsége - számtalan értelmezési lehetõségre nyújtott lehetõséget. A különféle értelmezési módok markáns képviselõikkel váltak jellemezhetõvé. Az elméleti tisztaságra törekvõ elemzõk e kiemelkedõ képviselõk jellemzésébõl kiindulva vázolták fel az alternatív megközelítési lehetõségeket. A lavinaszerûen bõvülõ nemzetközi globalizáció-irodalomból azonban csak néhány morzsányi jutott keresztül a hazai könyvkiadók szûrõjén, így ezek váltak a honi diskurzus meghatározóivá.
A globalizáció háromféle értelmezését hasonlította össze írásaiban Veress József (1999). Értelmezésében a Bretton Woods-i pénzügyi szervezetek ideológiája, az úgynevezett "washingtoni konszenzus" képezi a globalizációval kapcsolatos közgazdasági gondolkodás fõáramát, amellyel szemben két markáns elméleti alternatíva fogalmazódik meg: a Ralf Dahrendorf nevével fémjelezhetõ konzervatív szemlélet, valamint a David C. Korten (A tõkés társaságok világuralma; Kapu Kiadó) által képviselt populista irányzat. Dahrendorf mértéktartó konzervativizmusa egyfajta középutat képvisel a két "véglet" között.
Korten könyve - jóval meghaladva nemzetközi vagy akár amerikai jelentõségét - egyfajta bibliává vált Magyarországon a globalizációval szemben szkeptikus vagy kritikus közvélemény körében. Hasonló jelleggel vált népszerûvé a német-osztrák újságíró szerzõpáros, Hans-Peter Martin és Harald Schumann A globalizáció csapdája (Perfekt Kiadó) címû kötete. Nem kevésbé ismert kritikusa a globalizációnak Almási Miklós esztéta, aki Üveggolyók (Helikon) címû könyvében foglalta össze az újszerû pénzügyi jelenségekkel kapcsolatos nézeteit. E három kötettel az alábbiakban kiemelten foglalkozunk, mivel befolyásuk a hazai szellemi életre rendkívül erõsnek mutatkozik. E három mû egyformán kritikus szemmel tekint a globalizációra, de három különbözõ perspektívából bírálja a világgazdaság anomáliáit.
Korten pozíciója populistának nevezhetõ. E kifejezés valamiféle az utóbbi idõben negatív felhangott kapott, holott nemes hagyományról van szó, amelyet a közgazdasági gondolkodásban olyan kiemelkedõ szerzõk képviselnek, mint az amerikai Henry George a múlt század második felébõl, vagy a német születésû Ernst F. Schumacher, akit az ökológiai közgazdaságtan atyjának is tekintenek. Korten és követõi az emberléptékû, decentralizált megoldások nevében intéznek kihívást a nagy társaságok (korporációk) ellen; a civil hálózatok erejét hirdetik a dollármilliók hatalmával szemben.
Kortentõl eltérõen Martin és Schumann az úgynevezett strukturalista nézõpontot képviseli, amely az elmúlt fél évszázad során a keynesi és szociáldemokrata reformizmust alkalmazta a nemzetközi rendszerre. Számukra a második világháború utáni jóléti állam, a skandináv modell a pozitív hivatkozási alap, amelyre támaszkodva utat mutatnak a nemzetközi pénzügyi rendszer reformja felé is. Az õ szemükben az Európai Unió jelent olyan alternatívát, amely átmentheti a nemcsak nevében szociális piacgazdaságot és a jóléti államot (az erhardi és a keynesi örökséget) a jövõ számára.
Almási Miklós egy harmadik megközelítést alkalmaz, s ez a posztmodern. Joseph Schumpeter osztrák közgazdász kifejezését alkalmazva pusztító teremtésnek tekinti a globalizációt. A leírás érdekfeszítõ és izgalmas; a nevek, sztorik, adatok tömkelege mögött azonban nem rajzolódik ki a rendszer, amelyben élünk. Rendszer nincs is, csak káosz: váratlan, kiszámíthatatlan események; játszmák, csapdák, ilyen-olyan effektusok - ettõl is olyan démoni az egész világ körülöttünk. Almási posztmodernségét jellemzi, hogy könyve végén nem találunk megoldásokat felsoroló, a glo-balizáció "zsákutcájából" kivezetõ utat megmutató fejezetet. Amit tehetünk: kasszát csinálunk, megnevezzük a gyõzteseket és a veszteseket, de "senki sem tudja, mit lehet/kell itt csinálni." (Almási 1998: 172) Kortennek és a Martin-Schumann párosnak azért van néhány ötlete (és külön fejezetet szentel az alternatívának Robert Went is).
A washingtoni konszenzusnak nevezett irányzat a nyolcvanas évek adósságválságának IMF-orientált terápiáiból nõtt ki, és új hegemón ideológiává emelkedett a kilencvenes évek elsõ felére. E hegemón ideológia a megelõzõ évtized neoliberális válságkezelõ megoldásainak receptúráját hirdette a mikro- és a makrogazdaság szférájában egyaránt. Konszenzusnak nevezni csak a "politikai korrektség" - vagy inkább eufemizmus - jegyében lehetett, hiszen tézisei inkább egy Washingtonon belüli konszenzust írtak le, és nem a Washingtonban székelõ pénzügyi szervezetek és az általuk befolyásolt nemzetgazdaságok közötti megállapodásokat.
A washingtoni konszenzus lényegében a neoklasszikus gazdasági elveket elevenítette fel és erõsítette meg az adósságválság és a hidegháború utáni világrendszerben. A kép elsõ látásra nem más, mint optimalizálás egy globális méretekben kiegyenlített gazdasági játéktéren, amikor az utolsó politikai fenntartások és korlátok is elhárultak e globális optimalizáló tevékenység elõl. A probléma csak az, hogy erre az optimalizálásra nem nyílik mindenkinek lehetõsége, csak a nagyvállalatoknak, s a rendszerben az államra már nem a piac által létrehozott egyenlõtlenségek és méltánytalanságok ellensúlyozásának a feladata hárul, hanem - épp ellenkezõleg - a már amúgy is elõnyös helyzetben levõ nagyvállalatok pozíciójának további erõsítése.
E megközelítésrõl írja magyarul nemrég megjelent könyvében két francia szociológus: "a globalizáció néhány apologétája szerint már kirajzolódnak egy államok és határok nélküli világ körvonalai, ahol a valutapiac és a tõke forgása diktálják a valutapolitikát; ahol a bürokráciát és a politikus réteget olyan "denacionalizált" cégek váltják fel, melyek legfõbb törekvése, hogy a technológiák, az információ, az újítás és a pénz forgalma által uralt világpiac nyújtotta kedvezõ lehetõségeket megragadják. Ily módon egy, az egész nemzetközi szintre kiterjedõ új társadalmi rendszer jelenik meg, melyben már nincsenek "nemzeti" termékek, "nemzeti" technológia, "nemzeti" cégek, sõt "nemzeti" gazdaság sem. A kereskedelem már nem egy ország vásárlói és egy másik eladói között zajlik le, hanem ugyanazon hálózathoz tartozó aktorok között, melyek állandó jelleggel egymás között bonyolítják le üzleteiket, akár a határokon belül, akár azokon kívül. E nemzetközi hálózatban a világ népességének egy vékony rétege vesz részt - tudósok, tanácsadók, menedzserek, mérnökök, bankszakemberek, jogászok, reklámszakemberek stb. -, akik képesek a mai világ szimbólumait manipulálni és szaktudásukból a világ bármely táján hasznot hajtani. Nemzeti kötelékek és az állampolgársággal hagyományosan járó felelõsségek nélkül, világpolgárokként használják ki nemzetközi kapcsolataikat avégett, hogy az oktatás, az egészségügy illetve a lakáskérdés területén a legjobbakból részesülhessenek, a népesség fennmaradó részétõl pedig rendõrök egész serege, riasztórendszerek és egyre telítettebb börtönök védik meg õket." (Badie és Smouts 1998: 202-203)
Bár beszámolóját szintén kritikai nézõpontból kívánja indítani, az új jelenségek eredetét illetõen Almási azonosul az általa bírált globalizációs ideológiával. Szerinte a globális világrendet alapvetõen két tényezõ: az információs forradalom és a kommunizmus összeomlása hozta létre. E magyarázat elfedi, hogy a világháború utáni három évtizedet jellemzõ, keynesi jóléti kompromisszumnak mindig is létezett egy jobboldali ellenzéke, amely nem fogadta el a nemzetközi pénz- és tõkeáramlás felvilágosult szabályozását. Ezek a csoportok a hetvenes évek világgazdasági válsága következtében vehették át a kezdeményezést, hirdetve, hogy a stagflációból csakis a gazdasági rend klasszikus (laissez-faire) elveit követve található kiút.
A kelet-európai pártdiktatúrák összeomlása - ahogy azt Martin és Schumann is elismeri - valóban újabb impulzust adott a neoliberális tanok terjesztéséhez. Valójában azonban a drámai változások mögött jóval korábbi tudatos politikai döntéseket kell keresnünk. Martin és Schumann szerint a "globális gazdasági összefonódás semmiképp sem természeti esemény, hanem egy célratörõ politika tudatosan elõidézett következménye. Kormányok és parlamentek voltak azok, amelyeknek a határozatai szerzõdésrõl-szerzõdésre, törvényrõl törvényre szépen elhárítottak minden akadályt a tõkének és az áruknak az országok közötti szabad áramlása elõl." (Martin és Schumann 1998: 18) A tõke, amelynek mûködését mikro- és makroszinten egyaránt hathatós ellenerõk korlátozták fél évszázadon át, helyreállította korábbi hatalmi pozícióit.
Almási könyvében - és felfogásában - a történeti háttér elemzésének hiányában újként tûnik fel az is, ami már száz vagy kétszáz éve is a rendszer jellemzõje volt. Almási "újkapitalizmusnak" nevezi az ezredforduló világrendjét, holott a konkrét technikai megoldásoktól eltekintve semmi újat nem találhatunk a pénzfolyamatok globalizálódásában. Martin és Schumann egy-egy bekezdésben, Korten pedig egy-egy fejezetben beszél a jelenkori globalizációt megelõzõ világról, az elõzmények még bõvebb és még teljesebb feltérképezéséhez azonban érdemes egy negyedik - több mint egy évtizede megjelent - könyvet leemelni a polcról: Ágh Attila Globális kihívás címû kötetét (Ágh 1987), amely mindmáig a legszínvonalasabb magyar nyelvû bevezetés a globalizáció elméleteibe és történetébe. Azt pedig, hogy a világ progresszív gondolkodói már a kilencvenes évek elõtt is jól látták a világgazdasági rend ellentmondásait és kóros elváltozásait, jól illusztrálja Willy Brandt húsz évvel ezelõtt írott, s a hazai könyvtárakban is talán még hozzáférhetõ könyve.
A strukturalisták, populisták és posztmodernek közös jellemzõje, hogy bár általában a transznacionalizálódás minden fajtájával szemben szkeptikusak a szerzõk, különösen kártékonynak és veszélyesnek tekintik a pénzfolyamatok globalizálódását, a reálgazdaságtól való elszakadását, tisztán spekulatív alapra helyezõdését. "Ez a pénz nem kapcsolódik semmiféle valódi értékhez" - írja Korten, amivel persze átesik a ló túlsó oldalára, hiszen ha a mai kor pénze tényleg nem kapcsolódna semmiféle valódi értékhez, akkor e pénz felhalmozói nem károsítanának meg senkit, különösen nem a pénztelen, nincstelen dolgozókat. A pénz most is értéket mér, közvetít és tárol; értékállóságára pedig - a nemzetgazdaságok relatív teljesítõképességeit összemérve - gondosan ügyelnek a központi bankok, amelyeknek tevékenységérõl a globalizáció problémáira is kitérve kiváló áttekintést nyújt Tarafás Imre könyve.
A részvények, amelyeknek adásvétele manapság már egy valóban teljesen nemzetköziesedett rendszerben zajlik, jogcímet jelentenek a megtermelt értéktöbbletbõl való részesedésre. E részesedésért folyó ádáz versenyrõl nyújt Almási érdekfeszítõ beszámolót, de annak bemutatására, hogy ezt az értéktöbbletet valahol valakik valamilyen körülmények között megtermelik, már sokkal kevesebb energia marad a pénzügyi útvesztõk kimerítõ taglalása után. Néhány oldal jut Almásinál a létbizonytalanságot okozó munkanélküliség taglalására, Martin és Schumann könyvében a mexikói maquilladorákhoz hasonló jelenségek említésére, Kortennél pedig az ázsiai országokban kialakult kvázi-rabszolgamunka bemutatására.
Mindhárom perspektívából nézve azt látjuk, hogy a globalizáció (a pénz és tõke korlátlan áramlása) korlátozza a demokrácia érvényesülését. Az is jól látható azonban, hogy a globalizátorok - vagy manapság az úgynevezett "washingtoni konszenzus" képviselõi - szerint ez nem baj, hiszen az õ szemükben a demokrácia nem jelent mást, mint hogy a dilettánsok is beleszólhatnak a "szakmai" kérdésekbe. Korten és a két német szerzõ egészen nyíltan hirdeti, hogy a gazdasági rendszer csak akkor mûködhet a valóságos emberi szükségletek kielégítõjeként, ha a döntésekben való közvetlen társadalmi részvétellel, demokratikus politikai ellenõrzés útján irányítják.
A pénzügyi folyamatok beható elemzése mögött Korten - könyve címében is kiemelve - a "tõkés társaságok világuralmaként" határozza meg a globalizált gazdaságot. Más megfogalmazásban, de hasonló szellemben ír Árva László és Diczházy Bertalan (Globalizáció és külföldi tõkeberuházások Magyarországon; Kairosz Kiadó 1998), akik szerint a világgazdaság globalizációja "nem egyszerûen azt jelenti, hogy a világ különbözõ részei mindinkább összefüggnek egymással, hanem sokkal inkább azt, hogy a világgazdaság globális rendszere a fejlett országokbeli, azon belül is elsõsorban az Egyesült Államok-béli, az Európai Unió legfejlettebb országaiból, illetve Japánból származó nemzetközi társaságok egyre meghatározóbb dominanciája mellett valósul meg." (Árva és Diczházy 1998: 79)
A globalizáció tehát nem elemezhetõ a nemzetközi munkamegosztás vizsgálata nélkül. E kategória használói a munkamegosztásban elfoglalt pozíció alapján rendszerint centrumot, perifériát, és a kettõ között köztes helyzetben levõ félperifériát különböztetnek meg a világrendszerben. A centrum tõkét exportál a perifériára, a periféria nyerstermékeket kínál, a félperiféria pedig leginkább a munkaerõ-tartalék szerepét játssza, vagyis a feldolgozóipari beruházások célterülete - anélkül, hogy szükségképpen akár tõkét, akár nyerstermékeket lenne képes exportálni más területekre.
A külföldi befektetések megjelenése önmagában természetesen nem jelent még félperifériás státuszt. Ezeket azonban a világgazdaság "magországaiban" (Immanuel Wallerstein kifejezése) kiegyensúlyozzák a hazai tõkések más országokban eszközölt beruházásai. A kilencvenes évek Európájában például Nagy-Britannia volt az az ország, amelybe a legtöbb külföldi befektetés áramlott. Ettõl azonban Nagy-Britannia még nem csúszik a félperifériára, mivel a britek továbbra is a világ egyik legaktívabb befektetõ nemzeteként szerepelnek. (Ezúttal eltekintünk attól a problémától, hogy a szigetországon belül egyre inkább elkülönülnek egymástól a járadékosok régiói és az olyan "multizónák", mint például Wales.)
Árva és Diczházy szerint a "globalizálódás semlegesen csengõ fogalma eltakarja azt a tényt, hogy napjainkban egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyes régiók és országok gazdasági társaságai és egyénei kölcsönösen tulajdonrészt szereznének más régiók és országok termelési szervezeteiben: a valóságban ugyanis szó sincs kölcsönösségrõl." (Árva és Diczházy 1998: 81) Az ezirányú feltételezésekkel szemben arról sincs szó, hogy a multinacionális vállalatok elvesztették volna nemzeti hovatartozásukat; jól tudják, hol van az a "haza", ahová megtermelt jövedelmüket utalni akarják.
A regionális tendenciák tisztázása persze még nem értékítélet, és fõleg nem erkölcsi ítélet. A téma kutatói közül többen is hangsúlyozzák, hogy a külföldi beruházások és általában a nemzetközi integráció elõnyei és hátrányai nem a befektetõk jellemétõl függõen alakulnak, hanem inkább az állami szabályozás jellegétõl és minõségétõl függnek. Kozma Ferenc A félperiféria (Aula Kiadó) címû könyve szerint a "célirányosan beengedett és a nemzetgazdaságba ügyesen beapplikált külföldi tõke mintegy jelenlétével (tõkenövelõ hatásával, mûszaki fejlettségével, külföldi üzleti kapcsolataival, menedzsment-módszerek kisugárzásával stb.) aktivizálja, hatékonyabbá teszi a hazai tõke mûködését - és ez a hatás nagyobb hazai jövedelmet indukál, mint amekkorát a vendégtõke 'sápként' elmarkol és kivisz az országból." (Kozma 1998: 174) A szerzõ Kozma Ferenc ugyanakkor hozzáteszi: "Az a külföldi tõke, amely nem kapcsolódik a hazai vállalkozási szférához, a hazai fejlõdés kulcsterületeihez, amelynek mûködése kicsúszik a hazai gazdálkodás, illetve gazdaságpolitika ellenõrzése, hatása alól, az nem fog fejlõdést katalizáló szerepet játszani. Nem azért, mert õ "átkozott imperialista", hanem azért, mert a saját "ösztöneinek" követését a fogadó ország nem helyezte olyan keretek közé, amelyek biztosítják a fogadó érdekeinek érvényesítését is." (Kozma 1998: 175)
Eszerint a multinacionális vállalatok megfelelõ kezelése, kondicionálása újfajta feladatokat ró az államokra. Mégis, a világgazdasági folyamatok fölött gyakorolt állandó politikai felügyelet ellenére, a globalizációs ideológia sarkköveként rendíthetetlenül tartja magát az állam tehetetlenségének mítosza, amely jótékony fátylat borít a világrendszer hatalmi szerkezetére. Arra, hogy egyes államok (leginkább a Hetek) mindenfajta dereguláció és liberalizáció ellenére meglehetõsen szuverének, mások (jellegzetesen a félperiféria országai) korlátozott mozgástérrel rendelkeznek, míg sok alulfejlett és kiszolgáltatott ország valóban csak kvázi-államnak tekinthetõ. Mindez azonban megint csak nem új jelenség, hanem a világrendszer több évszázados hierarchiájának modernizált változata, az egykori gyarmati struktúrák korszerûbb intézményekben való megtestesülésével. A hierarchikus centrum-periféria viszony helyreállítása a nyolcvanas években olyan tényezõ, amely a világkapitalizmus több évszázados történetének folytonosságát illusztrálja.
A neokonzervatív korszakváltás az egyes országokon belül és nemzetközi méretekben is helyreállította a tõkés rendszerre jellemzõ alá- és fölérendeltség struktúráit, mégis képes volt e fordulatot úgy beállítani, mintha - a politikamentesség utópiáját beteljesítve - maga vetne véget a megelõzõ évtizedeket jellemzõ "zsarnoki" szabályozásnak. Almási - szemben a strukturalista és populista megközelítésekkel - elfogadja a globalizáció eme önreflexióját. Meghatározása szerint e fogalom "azt jelenti, hogy a pénz, az információ, az áru és a munkaerõ szabadon áramolhat - határok, régiók, kontinensek nem jelentenek már akadályt" (Almási 1998: 29). Ez nem kevesebbet jelent, mint a nemzetközi kereskedelem millió, nem vámjellegû korlátjának figyelmen kívül hagyását. A munkaerõ szabad áramlásának ilyetén feltételezése pedig még akkor is erõs túlzás, ha késõbb Almási maga is felvillantja a korlátozó tényezõk némelyikét (a vándorolni kívánók kulturális korlátait és a potenciális befogadók protekcionizmusát).A globalizációs szakirodalom második generációjaként jelentek meg a hazai piacon kifejezetten marxista ihletésû értelmezések. Ezek között mindenekelõtt Robert Went holland közgazdász és Farkas Péter könyvét kell említeni.
Robert Went könyvét (Globalizáció) ugyanaz a Perfekt Kiadó adta ki, amely a Martin-Schumann páros és Anthony Giddens hazai kiadója is. A korai glo-balizáció-recepciónál érettebb mûrõl van szó. A hazai piac fél tucatnyi globalizációs bestsellerétõl jól megkülönböztethetõ; mindegyikhez képest tud elõnyöket és érdemeket felmutatni. Kortennel szemben érdeme a szakszerûség és egzaktság, az érvanyag rendszerezett adatállomány felhasználásával történõ alátámasztása. Almásival szemben a szöveg ereje nem sztorikból származik, hanem közgazdasági elemzésbõl. Viviane Forresterrel (ld. az Ezredvég 1999/10. számát) szemben Went nem meghatni, hanem meggyõzni próbál. Giddens-hez képest Went könyvében részletes és sokoldalú irodalomjegyzéket és hivatkozási anyagot találunk. Martin és Schumann könyvéhez képest Went prezentációja összefogottabb: mondanivalóját nem sok apró témakör szerint, hanem néhány átfogó kérdésre adott válaszként fejti ki. Saskia Sassen könyvében megmutatkozik a rendszerezettség és az elméletalkotás igénye, de Went jóval tovább megy az alternatíva felvázolásában.
A könyv öt fejezete közül kettõ azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a hazai szakirodalomban és vitákban is a fókuszba kerültek a legutóbbi évek során. Az egyik ilyen kérdés, hogy mennyiben tekinthetõ újszerûnek a globalizáció néven emlegetett folyamat. A másik kérdés pedig az, hogy mennyiben technológia által vezérelt folyamatról van szó, azaz tényleg található-e valamiféle szoros belsõ kapcsolat az elmúlt negyedszázad információs forradalma és a neolibe-rális/neokonzervatív korszakváltás között. A harmadik fejezet egy olyan irányba viszi el az elemzést, amely a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is komoly kutatási területnek számított: a hosszú távú ciklusokról van szó. Ezeket manapság kevesen kapcsolják össze az ún. globalizáció elemzésével, de a magyar olvasó számára nem fog életidegennek vagy légbõl kapottnak tûnni, amit Went leír. A könyv ötödik fejezete a különbözõ politikai erõk és társadalmi erõk globalizációhoz való viszonyát elemzi. Ez a szakmai elemzésen túlmutató kitekintés - amely bizonyos értelemben konklúziónak is tekinthetõ - bõvíti a kötet potenciális olvasói és vásárlói bázisát Magyarországon is.
A globalizáció fogalmát a legtöbb szerzõ elsõsorban a pénzügyi rendszer dominanciájával köti össze, ebben találva meg a mai világgazdaság torzulásainak lényegi mozzanatát. Went foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de könyvének tartalmi értelemben vett sajátossága az, hogy inkább a hosszú távú gazdasági ciklusokra (hullámokra) helyezi a hangsúlyt. Magyarul nem szubjektív, hanem objektív okokat keres és tár fel; ezzel is távolítva a témát a különféle (fõleg politikai) körökben tapasztalható összeesküvés-elméletektõl. A hosszú távú ciklusokról összefogott és igen precíz elmélettörténeti áttekintést is olvashatunk mellesleg, kiemelve Ernest Mandel hozzájárulását, amelyhez a szerzõ leginkább kötõdik.
A kötet igazán jelentõs érdeme, hogy megpróbálja elkülöníteni az ún. globali-záció régi és új vonásait. Ugyanakkor Went könyvén végigvonul az a szándék, hogy elkülönítsük egymástól a valóságos globalizációt és mindazt, amit - tudósok és laikusok - mondani szoktak róla. Hogy menet közben sokféle elmélet és megfogalmazás kap lábra, az nem természetellenes, hiszen egy kialakulóban levõ, nem kis mértékû bizonytalanságot tartalmazó állapot szükségképpen kivált átmeneti érvényességû elemzéseket. Egy idõ után azonban mód nyílik az ilyen ad hoc elemzések áttekintésére, a kevésbé relevánsak kiszûrésére. Ezt teszi Went is, amikor megvizsgálja, hogy valójában milyen mértékben vetett véget az ún. globalizáció a taylorizmusnak, a fordizmusnak, a keynesizmusnak, és milyen mértékben hozott létre kizárólagos amerikai hegemóniát. A könyvet ezen a téren és más vonatkozásokban is a túlzó, szélsõséges megállapításoktól való óvakodás jellemzi.
Farkas Péter könyvének (A globalizáció és fenyegetései; Aula Kiadó) elsõ két részében mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az elsõ részben gyakorlatilag megadja a maga globalizáció-értelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túlteszi magát. A globa-lizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égbõl pottyant, hanem konkrét történelmi elõzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlõdési szakaszai). Innentõl fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésbõl ne lenne érthetõ. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk a használatát az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlõdésében, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erõk vannak offenzívában, és ennek megfelelõen fogalmazzák meg ideológiájukat.
A válság elemzése a Farkas által mûvelt "baloldali globalizációkritika" egyik fõ motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal (ezeket tekintjük fõáramnak, illetõleg glo-balizáció-apológiának). Ugyanakkor a címben jelzett témát nem merítheti ki teljesen, mivel szakmai megfontolásokból megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok egy jelentõs része nem a szûken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként.
A könyv drámai tetõpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben a szerzõ a mai válság mélységeit mutatja meg a kellõ szakszerûség mellett. A válság görgetésének koncepciója valószínûleg az az újdonsága Farkas könyvének, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sõt folytatását jelentik a megelõzõ évtized globális adósságválságának.)
A könyvben bemutatott szerkezeti és mûködési válság Farkas értelmezésében globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzõkre támaszkodik, mint az angol Stuart Holland vagy a Magyarországról elszármazott Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból reformok szükségességére következtettek, és ezekrõl nagy terjedelemben értekeztek is. A radikális elemzés tehát itt is többé-kevésbé keynesiánus következtetésekhez vezetett el bennünket, a részletek tekintetében azonban kevés konkrétummal szolgál. Emiatt is nagy várakozással tekinthetünk a 2003-as évben a globalizáció témakörében megjelenõ könyvek elé, amelyek közül mindenekelõtt Susan George és Joseph Stiglitz mûveit kell említeni. Elõbbi a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) kritikája, és az ATTAC újonnan induló, ismeretterjesztõ sorozatának egyik kötete. Utóbbi a Nobel-díjas közgazdász, egykori világbanki alelnök tudományos memoárja az általa tapasztalt anomáliákról, és azok felszámolásának lehetséges módjairól.
FELHASZNÁLT
ÉS AJÁNLOTT IRODALOMMagyar nyelven
Ágh Attila (1987) Globális kihívás, Budapest: Magvetõ Kiadó
Almási Miklós (1998) Üveggolyók. Az ezredvég globális játszmái, Budapest: Helikon Kiadó
Andor László (1998) Pénz beszél. A nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai, Budapest: Aula Kiadó
Árva László - Diczházy Bertalan (1998) Globalizáció és külföldi tõkeberuházások Magyarországon, Budapest: Kairosz Kiadó
Badie, Bertrand és Marie-Claude Smouts (1998) A visszájára forduló világ. A nemzetközi színtér szociológiája, Budapest: Aula Kiadó
Bod Péter Ákos (2001) A pénz világa - a világ pénze, Budapest: KJK Kerszöv
Brandt, Willy (1987) Szervezett õrület. Fegyverkezési verseny vagy éhínség a világban, Budapest: Kossuth Könyvkiadó
Csáki György (2002) A nemzetközi gazdaságtan alapjai, Budapest: Napvilág Kiadó
Csikós-Nagy Béla (2002) Közgazdaságtan a globalizáció világában I-II. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ
Farkas Péter (2002) A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai, Budapest: Aula Kiadó
Földes György - Inotai András szerk. (2002) A globalizáció kihívása és Magyarország, Budapest: Napvilág Kiadó
George, Susan (2003) Tegyük helyre a WTO-t! Budapest: Napvilág Kiadó
Giddens, Anthony (2000) Elszabadult világ, Budapest: Perfekt Kiadó
Hellyer, Paul (1998) A globális pénzügyi válság túlélése, avagy a remény gazdaságtana, Budapest: Altern-csoport
Korten, David C. (1996) Tõkés társaságok világuralma, Budapest: Kapu Kiadó
Kozma Ferenc (1998) A félperiféria, Budapest: Aula Kiadó
Lóránt Károly szerk. (1997) Gazdaságpolitika más megközelítésben, Budapest: Aula Kiadó
Martin, Hans-Peter - Harald Schumann (1998) A Globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia és a jólét ellen, Budapest: Perfekt Kiadó
Polányi Károly (1997) A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest: Mészáros Gábor kiadása
Saskia Sassen (2000) Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Budapest: Helikon Kiadó
Soros György (1999) A globális kapitalizmus válsága. Veszélyben a nyílt társ
Számunk külföldi szerzõi
Aškenazy, Ludvík (1921-1986): cseh író, költõ
Brusasca, Gianfranco (1939): olasz költõ
Calvino, Italo (1923-1985): olasz író
Franco, Lorenza (1939): olasz költõ
Oldani, Guido (1947): olasz költõ
Rugama, Leonel (1950-1970): nicaraguai költõ
Tirolien, Guy (1917-1988): guadalupei költõ
Vicent, Manuel (1936): spanyol íróArab szerzõinket az ARAB OLDALAK élén mutattuk be.
Hibaigazítás. Wirth Ádám "Vas-zárójelek szorításából szabadult emlékezet" címû dokumentum-montázsába, amelyet elõzõ számunkban közöltünk, három súlyos, értelemzavaró sajtóhiba csúszott. be. A három hibás mondat helyesen így olvasandó:
55. oldal, utolsó sor: ENGELS "Mindenfajta szertelenség."
56. oldal, 6-7. sor: MARX "De omnibus dubitandum. [Mindenben kételkedni kell.]"
57. oldal, 13-14. sor: ENGELS "...és a leginkább elleneztük az olyan demonstrációkat, amelyek még életünkben saját személyünket illetnék."
Az elkövetett hibákért mind a szerzõ, mind olvasóink szíves elnézését kérjük.