TABÁK ANDRÁS

Tizenkettes fokozatú szélsebesség, a Beaufort-skála szerint

Gabbancsnak

- Ó, milyen szörnyû viharba kerültünk! Segítség, segítség! Recseg-ropog a hajónk, hasadoznak a vitorlái... A hullámok már a fedélzetet nyaldossák... Mit tegyünk, kapitány, mitévõk legyünk?
    A marcona tengeri medvének pillája se rebbent. Igaz, csupán a fél szeme látszott. A szemüvege másik lencséjét kartonpapír födte, pirinyó lyukkal a közepén, hogy javuljon a kancsítása. De a marconaságán ez mit sem változtatott. A hidegvérén még kevésbé.
    Láttátok volna csak, ahogy ott állt a parancsnoki hídon, a rendíthetetlen nyugalom szobraként, kidüllesztett mellel, kart karba fonva, szélben röpdösõ, szõke üstökével! Láttátok volna csak, mint dacolt az orkánnal, elszánt-mozdulatlan kémlelve a messzeséget, miközben épp hogy foghegyrõl vetette oda: - Ne pityogjon, kormányos, a parancsot teljesítse!
    - Igenis, kapitány. Mi a parancs?
    - Jobbra kormánnyal. Két vonással jobbra.
    - Értettem, két vonással jobbra.
    Hogy süvített, sírt, sikongott a szél! Hogy tajtékzott a tenger!
    De mi fürgén siklottunk a haragos habokon.
    - Merre járunk, kormányos?
    - A legveszedelmesebb viharzónában, kapitány. Az Orkánok Vizén.
    - Bátorság! Átkelünk rajta.
    - Kemény dió lesz, kapitány. Errefelé se szeri, se száma a hajótöréseknek. Itt minden második hajó elsüllyed.
    - Csak olyan hajó süllyed el - hangzott méltósággal a hídról -, amelyiknek valami kis pöcs a kapitánya. De a mienk nem olyan hajó. Elõre, irányt tarts!
    - Igenis, irányt tarts.
    - Jelentsen, kormányos, a rakományról.
    - Jelentem, a rakománnyal minden rendben.
    - A csokival is?
    - A csokival is, kapitány. A csokira kettõzött, puskás õrség vigyáz.
    Tudnotok kell ugyanis, hogy ennivalót szállítottunk aznap. Rengeteg ennivalót. Annyi rengeteg sokat, hogy minden éhes gyereket jóllakathassunk Afrikában, ahol horgonyt vetendõk voltunk. Lisztet vittünk, hogy kenyeret süthessenek maguknak, vagy kiflit és perecet, ha éppen arra szottyan kedvük. És teheneket is vittünk. Egy egész roppant csordát. Hogy annyi tejet ihassanak ezentúl, amennyi csak jólesik nekik.
    És persze csokit is vittünk. Dugig volt tömve csokival a hajófar. Hiszen egyszer már azoknak a gyerekeknek is kell egy kis csokit enniük, akik még sohasem ehettek, s talán azt sem tudják, mi fán terem a csoki.
    Ezért volt halaszthatatlan, hogy eljussunk Afrikába. Méghozzá aznap. Mert a tavaszi szünet holnap már véget ér az I. b-ben.
    Csak az a kegyetlen vihar ne lett volna.
    Hogy hánykolódott a hajónk! Hogy dobálta a szilaj hullámverés! Zengett az ég, villámok cikáztak. Körös-körül meg zúgott, robajlott, bömbölt az óceán.
    Toronymagas hullámok közt törtünk elõre. S egyre csak, mindegyre elõre. És a rádiónk percenként üzent Afrikába: "Jövünk már, gyerekek, jövünk. Tartsatok ki! Már úton vagyunk."
    De félõ volt, hogy lassacskán mégis fel kell hagynunk a reménnyel.
    - Forduljunk vissza, kapitány, amíg késõ nem lesz. Végül még mindannyian itt veszünk.
    A kapitány a láthatárt vizsgálta távcsövével.
    - Mindenki a fedélzetre! - harsant a parancsa. - Vitorlákat bevonni, egy-kettõ! - Aztán megcsendítette a kis rézharangot, és egy tölcséren át lekiabált a gépházba. - Teljes gõz, gépészek, teljes gõzzel elõre!... Kormányos! Félfordulat jobbra, neki a hullámoknak... Átvágjuk magunkat...
    - Az... az lehetetlen, kapitány! Hiszen ezek a hullámok... jézusmária, hiszen ezek akkorák, mint a Gellért-hegy! A szélsebesség pedig... jaj, kapitány, nem hiszek a szememnek! A szélsebesség: tizenkettes! A legerõsebb, ami csak létezik a Beaufort-skála szerint...
    - Több fegyelmet, kormányos! A mi hajónkon nincs beijedés.
    - De hát pozdorjává zúzódunk... elpusztulunk... át nem juthatunk élve az Orkánok Vizén...
    - Igenis átjutunk! - csattant a kapitány hangja. - Aki nem hiszi, azt lepuffantom!
    Nem a vakvilágba beszélt. Bizony, hogy nem. Láttátok volna csak, mekkora pisztolyt ragadott elõ! Akkora volt az a pisztoly, akár egy ágyú.
    És igencsak fenyegetõen lóbálta a kezében.
    - Gyerünk, kormányos, ne vacogjon, neki a hullámoknak! Egyenest a közepükbe.
    - I... igenis, kapitány...
    Hogy dübörögtek a gépek odalenn! Hogy nyöszörgött, jajongott az egész hajó! Vijjogott az orkán, csattogtak a szakadt vitorlák... de jaj, mi ez? Mi ez a borzalmas reccsenés?
    - Kapitány, kapitány! A fõárboc... oda a fõárboc... kettétört...
    - Sebaj, lökjétek hamar a vízbe.
    - Kapitány, kapitány! Leszakadtak a mentõladikok... elvész valamennyi...
    - Vesszen csak, hadd vesszen valamennyi.
    - Kapitány, jaj, kapitány! Leomlott az egyik kéményünk is...
    - Fel a fejjel! Van még másik kettõ.
    - De ha víz tolul a ledõlt kéménybe... jaj, jaj, felrobbanunk, kapitány, uramisten, rögvest felrobbanunk...
    Most már vége szakadt a kapitány nyugalmának. Fölemelte a pisztolyt, és a levegõbe durrantott.
    - Szégyen! - süvöltötte. - Miféle matrózok vagytok ti? Már bánom, hogy titeket hoztalak erre a fontos útra.
    - Félünk, kapitány. Mindenki fél. Az egész legénység.
    - Figyelem, legénység! - nézett körül a kapitány. - Mind itt vagytok?
    - Igenis - zúgta a legénység -, mind egy szálig. És vissza akarunk fordulni, mert sose pipáltunk még ekkora vad vihart.
    - Úgy! - mondta a kapitány - Vissza akarok fordulni... - és belepirult, szinte tûzbe borult az arca, olyan haragos lett. Haragosabb még a haragvó tengernél is. - Gyávák vagytok! Vagy már elfelejtettétek azokat a gyerekeket a tv-híradóban tegnap este? Nem láttátok, hogy milyen éhesek, soványak és betegek?
    - Láttuk õket, kapitány, és bizony fájt értük a szívünk. De mi akkor is félünk, és nem merünk továbbhajózni.
    - Nemcsak gyávák vagytok, hanem gonoszok is. Rossz-szívûek! Tõletek meghalhatnának azok a gyerekek, titeket nem érdekel...
    - Ugyan, kapitány, dehogyis - méltatlankodott a legénység. - Ilyet ne is tessék gondolni rólunk.
    - Pedig meg fognak halni, ha visszafordulunk. Senki se segít rajtunk. Emlékeztek, hogy milyen szomorú volt a szemük? Hogy milyen-milyen szomorú?
    A legénység határozottan zavarba jött. És zavarában csak hümmögött.
    - Hát... ami igaz, igaz... talán tényleg nem kéne visszafordulnunk... talán mégis megreszkírozhatnánk...
    A kapitány pedig megérezte, hogy most kell igazán ütnie a vasat.
    - Azoknak a gyerekeknek nincs mit enniük - folytatta. - És még soha nem ittak tejet. És azt se tudják, hogy milyen finom a csoki. Értitek, legénység? Most már értitek, ugye? - s az arca újból kipirult, de nem a haragtól, hanem lelkes izgalmában. - Várnak minket azok a gyerekek. Higgyétek el, nagyon várnak! Biztosan ott állnak már Afrikában a parton, és a tengert lesik. Azt lesik, hogy jövünk-e végre. A gyerekeket pedig, ti is jól tudjátok, nem szabad becsapni.
    - Az már igaz - helyeselt a legénység. - Szentigaz! A gyerekeket bizony nem szabad becsapni.
    - Akkor hát: elõre! - kiáltott csengõ hangon a kapitány. - Föl a lobogóval, föl az árbocra! Rajta, rajta, bátor tengerészek, rajta, csak elõre!
    Tudom, sose hallottatok még olyan mennydörgõ éljent. Mennydörgõbb volt még az orkánnál is, meg a tenger bömbölésénél. A fedélzet is beleremegett, olyan hatalmas, zengõ éljen volt az.
    És azzal siklottunk tovább. Fittyet hánytunk immár a viharnak, mit sem törõdtünk a tomboló hullámveréssel. Most már elegendõ bátorságunk volt ahhoz, hogy átszeljük az Orkánok Vizét, és belátható idõn belül kikössünk Afrikában.
    Ám ekkor kinyílt a szobaajtó, és...
    - Meg vagytok ti bolondulva? - hallatszott a küszöbrõl igen erélyesen.
    - Jaj, anyu! - rémült meg a kapitány, de úgy, hogy belesápadt. - Anyukám, vigyázz!... Beljebb ne gyere, mert vízbe fúlsz... rögtön elnyel a tenger... és nincs már egyetlen mentõcsónakunk se... jaj, vigyázz, vigyázz... itt szörnyû nagy vihar van... tizenkettes... mi pedig benne vagyunk a legközepében...
    Kár volt minden szóért. Maga a kérlelhetetlenség állt a küszöbön.
    - Elég legyen ebbõl a vircsaftból! Azonnal kapcsoljátok ki a ventillátort! És miért recseg a rádió, hová forgattátok el a gombját? És mit keres a forgózsámoly az ágyon? És miféle lepedõ az ott a seprûnyélen? És... jézusom!... ki törte ketté a partvisrudat? És ki hozta be a konyhából a nagytölcsért meg a rézmozsarat? És miért van felhajtva az ágy? És miért kuksoltok bent az ágynemûtartóban? És... És... És...
    Igen, õt is meg kellett érteni. Fáradt volt, jött haza a munkából, a napi hajszából.
    És a nagyszoba közepén egy megtépázott óceánjárót talál.
    De azért mégis haragudtam rá.
    - Szép! - mondtam dühösen, miközben kikászálódtam az ágynemûtartóból. - Ezt ugyan szépen megcsináltad! - s a kapitányra mutattam: fejét a párnába fúrta, és egész sovány kis testében rázta a néma zokogás. - Öt percet igazán várhattál volna még. Hiszen már olyan közel jártunk Afrikához...
    Késõbb maga is belátta.
    És akkor már annyira bántotta, hogy egészen beleszomorodott.
    Mert hát õ is tudta, a játék komoly dolog. S olykor nincs semmi, ami fontosabb lehetne annál, hogy egy kétszemélyes kanapén elhajózzunk Afrikába, és jóllakassunk minden éhezõ gyereket.
 
 

GUY TIROLIEN

Egy néger kisfiú imája

Uram,
nagyon elfáradtam,
fáradtnak születtem,
és oly sokat mentem, a kakas kukorékolása mióta felébresztett,
és nagyon magas a domb,
mi iskolájukhoz vezet.

Uram, nem akarok többé az iskolába menni,
add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.

Apámmal szeretném követni a friss vizû patakokat,
mikor még az éj erdõk titkát járja,
hol hajnalûzte szellemek menedéket keresnek.

Délidõben napégette ösvényeken mezítláb akarok
szomjúhozó pocsolyákban futkosni.

Súlyos-gyümölcsû mangófák alatt akarom délutáni álmom aludni,
s felébredni a fehérek
bömbölõ szirénahangjára,
amikor a cukornád-óceán közepén trónoló
üzem
a szabadba okádja néger munkások özönét.

Uram, nem akarok többé az iskolájukba menni,
add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.

Mondják, azért kell a kis négereknek oda járni,
hogy olyanok legyenek,
mint azok az urak a városban,
 azok a comme-il-faut urak,
  de én nem akarok
   olyan lenni, mint
    amilyen az a városi úr,
     az a comme-il-faut úr.

Hadd csavarogjak inkább a cukorgyárak környékén,
hol sorakoznak a jóllakott zsákok,
híznak a barna cukortól,
bõröm-színû barna cukortól.
S inkább hallgatom
éjszaka,
mikor a szerelmes Hold
hajlongó kókuszpálmák fülébe
suttogja sejtelmesen
öregember rekedt hangját - két cigaretta szippantás
között meséli
Zamba és
Nyúl sógor történeteit,
s még sok mást is,
mit nem találunk a könyveikben.

S aztán még,
egyáltalán, olyan szomorú az iskolájuk,
szomorú,
mint azok az urak a városban,
azok a comme-il-faut urak,
kik már táncolni sem tudnak holdfénynél,
kik már mezítláb járni sem tudnak,
kik már este mesélni sem tudnak.

Uram, nem akarok többé az iskolájukba járni!

KUN TIBOR FORDÍTÁSA

SIMOR ANDRÁS

Ezópusi

Az oroszlán szerint
a terrorista róka
veszélyes számára, kivégzi hát.
Érvelésében nem talál hibát
a tigris, a majomnép gyilkolója.
Vak félelem költözik a vadonba,
tücsök se cirpel,
madár se dalol,
halál kúszik faóriások alól
kígyózó öleléssel fölfelé;
így kezdõdött, és néhány év elég,
holdbéli táj van a dzsungel helyén,
élettelen, hideg.
Megszelídül a király, vélitek?
Bölcsebb volna ketrecbe zárni õt,
mielõtt az õserdõt öli meg.


 
SZALONTAI IMRE

Újjászületés

1999 tavasza volt, éppen egy hónappal azután, hogy megvettük a kerti házat, amelynek repkény futotta be az oldalát és ezüstfenyõkbõl kinõtt, hatalmas teraszát átölelte az ég. Friss volt még az élmény, akár egy sokkhatás. A városban, úgy tûnt, megfeneklett számunkra a világ, ide, ebbe a gyönyörûen fenséges, ember és érdek nélküli rengetegbe kellett tévednünk hát, évszázados tölgyek és fiatal nyírfák, avarba süppedt magok, halálraítélt óriások közé, hogy az egyszerre rothadó és megújuló birodalomban újraszülessünk magunk is, vagy érjen el bennünket végképp a halál. S hogy bármelyik is lesz - megírhassam legalább.
    - Tulajdonképpen milyen messze van a Hold? - kérdezte a feleségem egy hosszú csend után. A teraszon ültünk, mint minden este, himbálóztunk a nyugszékekben és távoli világokra gondoltunk, amelyek közrefognak bennünket, megvédenek és dédelgetnek, akár az anyaméh. A sétákban már nem volt örömünk.
    - Nem igaz, hogy nem tudod - mondtam. - Nem hiszem el.
    - Pontosan nem. Háromszázvalahány ezer, azt hiszem...
    - Háromszáznyolcvannégy ezer kilométerre.
    Hallgattunk. Nyolc kilométer volt Szeged, nagyjából ugyanannyi a déli határ. A világ közepe volt, kétségtelen. Jobbról felizzott egy meteor, átúszott az égen, s furcsán ívelve, oldalirányba lezuhant.
    - Nézd - mondtam késõbb -, az ott a Fiastyúk.
    - Ott?
    - Igen. Fogalmam sincs róla, miért nevezik így.
    - Hiszen tényleg olyan. Mintha követnék a kiscsibék...
    - Butaság. Csak nekünk tûnik úgy.
    - Neked minden butaság.
    Megint hallgattunk. Tizenegy körül járt, nagyon lehûlt. Nappalonként meleg volt már, de éjszakára mindig lehûlt. Megborzongtam. Összehúztam a mellemen az ingemet.
    - Tudod - mondtam alig hallhatóan -, olyan kicsik vagyunk.
    - Kicsik - bólintott a feleségem. - Nagyon kicsik vagyunk.
    - És semmit sem tudunk. A lényegrõl semmit sem tudunk.
    - Semmit sem tudunk - visszhangozta a feleségem tompán, s elnézett messzire, valahová a Vénusz irányába, vagy inkább a végtelen mélységek felé.
    Tavasz volt, s mi ott ültünk minden este a teraszon, és távoli világokat keresett a tekintetünk. Hosszú idõk óta elõször észleltünk magunkon változást. Hogy részei lennénk e végtelenségnek, belõle származunk és vissza is hullunk belé; hogy egy és oszthatatlan minden és nem létezik határ, enyém és tiéd. A mozdulatlan félgömb, felülrõl, egykedvûen nézett le ránk. Sokáig nem változott semmi, aztán mozdulni látszott az ég. Alig vettük észre, ahogy a tucatnyi csillag kivált, s elõbb lassan, majd egyre gyorsulva átbukott a fejünk felett, végül eltûnt a szemünk elõl.
    Nehézbombázók zúgtak kötelékekben Belgrád felé.
 

ROZSNYAI ERVIN

Merengõ ég

A merengõ éggel
fel nem ér
se gond, se gondolat.
Álmomban lebegett elém
ez a megfoghatatlan mondat,
hajlékonyan kibújva
az okok láncolatából,
majd ébredéskor sem merült el
valótlanul,
ahogy az álmok szoktak
más alkalommal.
Valahogy megmakacsolta magát,
beleakaszkodott az emlékezetbe,
bár oly szelíden,
hogy érintésétõl a dühök is
elültek apró remegéssel,
mint a vízfodrok szürkületkor.
Ráolvasás, varázslat,
valami nyájas és hatékony
boszorkányság, az lenne jó most,
az kellene:
tán kivillanna akkor
egy arc, merengõ,
mint megbékélt víztükrön az ég,
csak egy kicsit,
csak egy pillanatra.
Ne mondd, hogy nem lehet.

LEONEL RUGAMA

A föld egyik mellékbolygója a holdnak

Az apolló 2 többe került mint az apolló 1
az apolló 1 elég sokba került.

Az apolló 3 többe került mint az apolló 2
az apolló 2 többe került mint az apolló 1
az apolló 1 elég sokba került.

Az apolló 4 többe került mint az apolló 3
az apolló 3 többe került mint az apolló 2
az apolló 2 többe került mint az apolló 1
az apolló 1 elég sokba került.

Az apolló 8 rengetegbe került, de föl sem vettük,
mert az ûrhajósok protestánsok voltak,
és a Bibliát olvasták a holdról
minden keresztényeknek örömére és ámulatára,
és visszaérkezésükkor VI. Pál pápa áldotta meg õket.

Az apolló 9 többe került mint a többi együttvéve
beleértve az apolló 1-et mely elég sokba került.

Acahualinca lakóinak dédapái kevésbé éheztek, mint nagyapáik.
Dédapáik éhen haltak.
Acahualinca lakóinak nagyapái kevésbé éheztek, mint apáik.
Nagyapáik éhen haltak.
Acahualinca lakóinak apái kevésbé éheztek, mint az itt élõ népek fiai.
Apáik éhen haltak.
Acahualinca lakói kevésbé éheztek, mint az itt élõ népek fiai.
Acahualinca lakóinak fiai az éhségtõl meg sem születnek,
és születésre éhesek, hogy aztán éhen haljanak.
Boldogok a lelki szegények, mert övék a holdnak országa.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

MANUEL VICENT

Terrortámadás újév napján

Hajnali háromkor, amikor Madrid végre már elcsöndesedett, az elõkelõ Serrano utca egyik háza elõtt robbanás történt. Az egész háztömb beleremegett, fél kilométeres körzetben megzörrentek az ablakok. A légnyomás hihetetlenül erõs volt, egyes éjjeliszekrényeken az odakészített pohár vízben összekoccantak a mûfogsorok, a szolid, polgári vitrinekben pedig csilingelni kezdtek a talpaspoharak, a levesestálak és az ezüstkanalak. A robbanást mély csönd követte.
    De csakhamar kiáltások harsantak az utcán, redõnyök csattantak, fékcsikorgás hallatszott és az ablakokban itt is, ott is rosszat sejtõ, pizsamás alakok jelentek meg. A Salamanca negyed számos lakója ily módon, a balkonon kihajolva kívánt egymásnak boldog új évet.
    - Ez bizony bomba volt.
    - Vajon ki kapta az áldást?
    - A mentõk az Alcalá utca felé tartanak...
    - Micsoda világ! Az embert már aludni sem hagyják...
    - Hölgyem, ezeket mind falhoz kellene állítani!
    - Hmm...
    - Csak akkor alhatunk végre úgy, mint régen.
    A robbanás valahol a Kolumbusz tér közelében történt, vagyis az elegáns utca legdrágább szakaszán, legalábbis arra száguldottak konvojban, a hajnali sötétségbe hasítva a szirénázó, fényszórózó rendõrautók. A tett helyszínén a négy rohamkocsi félkörívben felsorakozott, s a közeli szórakozóhelyrõl kitóduló közönség a reflektorok kékes fényében a következõket láthatta: A szemközti ház homlokzatáról véres húscafatok lógtak, a járdán egy árva cipõ hevert, benne bokából lemetszett láb; az egyik üvegezett erkély mellvédjére agyvelõdarabkák fröccsentek, a földszinti üvegtetõrõl pedig egy férfinadrág fél szára lógott, s belsõségek kandikáltak ki belõle. Az áldozat testének többi része sehol sem volt látható. A járdán viaszosvászon védõruhába öltözött alakulat lapátolta a beleket, a tûzszerészek a történtek rekonstruálásán buzgólkodtak.
    Elsõ pillantásra igen furcsának látszott a merénylet. Mi tagadás, ekkora robbanástól jószerével az egész háztömbnek le kellett volna omlania, de a szétfreccsent áldozat körül a tárgyi világ mégis tökéletes épségben maradt. Még a mögötte levõ kirakatüvegnek sem esett baja, bent sértetlenül álldogáltak a kopasz próbababák. A szakértõk nem találtak lõpornyomot, nem észlelték dinamit vagy egyéb robbanószer jelenlétét, égett bûzök sem kerengtek a levegõben, csupán nyers emberhús szaga érzõdött. Valaki megjegyezte, hogy a terrorista saját maga áldozata lett; biztosra vehetõ, hogy a kabátja alatt felrobbant a bomba, miközben a bûntény helyszínére tartott. Ám a dolog mégsem volt ilyen egyszerû. Megállapították, hogy vegymentes, mondhatni: tisztán elméleti robbanás történt.
    Másnap délelõtt, egy anticiklonnak köszönhetõen, egyetlen felhõcske sem úszott az égen. A Serrano utcában nagy volt a nyüzsgés: disztingvált úri asszonyok ártatlan lánykáik és masnis csomagok társaságában vonultak, oldalukon finom gavallérokkal, akiket szintén a vásárlási kedv terelt ide, a belvárosba. A méregdrága üzletekben pezsgett az élet, ajándékok, kézcsókok, csekk-füzetek, mosolyok cikáztak ide-oda. A napisajtó már beszámolt a legújabb honi terrorhullámról. Az elõzõ éjszaka néhány vidéki városban is történtek merényletek, és rejtélyes módon minden alkalommal egy-egy ismeretlen lelte halálát bennük. Nos: "a modern kor embere tisztában van a dinamit pusztító erejével, és megtanulta, hogyan õrizze meg hidegvé-rét a gonosz sötét erõi közepette, melyek a mélybõl leselkednek rá".
    - Vegyek egy szál orchideát neked?
    - Hogyne, drágám!
    - Pár napig eszedbe jutok róla?
    - Igen, drágám.
    Akkortájt a Serrano utcában a régivágású spanyol úriemberek orchideát vásároltak kedvesüknek. Az ékszerboltokban, megannyi szerelmi zálog gyanánt, vastag arany karperecek ragyogtak, az úttesten vadonatúj Mercedesek parkoltak, második sorban, egyenruhás sofõrrel, s az ember száz méterenként egy rongycsomóba botlott, amelyrõl rendre kiderült, hogy koldus. A koldusnõk általában egy elbódított gyermeket szorítottak magukhoz. Más kéregetõk hirdetményt tartottak maguk elé, szívhez szóló munkaügyi közleményekkel. Néhány munkanélküli karitatív eredetû törülközõt terített maga elé, és tekintetét némán a befolyt összegre szegezte.
    Déli negyed egykor Madrid belvárosában minden szabályszerûen festett. Ám hirtelen a Goya utcai keresztezõdésben velõtrázó dörrenés rázta meg a levegõt. Valaki segítségért kiáltott, gyalogosok menekültek a szélrózsa minden irányába és az elsõ pillanatban senki sem értette, mi történt, de mindenki halálra volt rémülve.
    - A gazemberek!
    - Újabb bomba!
    - Gyilkosok!
    - Egy halott és rengeteg vér!
    - Hol?
    A pokolgép ezúttal egy bank bejáratánál robbant, épp azon a helyen, ahol egy munkanélküli gyûjtötte az adományokat, és a terrortámadás pontosan úgy zajlott le, ahogyan az elõzõ éjszakán. Az ismeretlen áldozat széttrancsírozott maradványai a kövezeten szanaszét hevertek, de robbanóanyagnak nyoma sem látszott, bár ezúttal néhány járókelõ is könnyebben megsérült. Egy hölgy lábikrájába ötcentávós pénzdarab fúródott, az egyik kocsi karosszériáját milliónyi garas lyuggatta ki, és egy eltévedt egypezetás érme átfúrta magát egy irhazeke anyagán, majd megakadt viselõje bordái között, aki történetesen egy marokkói gyûrû- és óraárus volt. Szokásos bagolyhuhogásukkal megérkeztek a rendõrautók. A közegek hisztérikus sípszóval, pokoli tülkölés közepette, igyekeztek a forgalmat elterelni, majd egy mentõautó érkezett a helyszínre. Sokan keresztet vetettek a vérfürdõ láttán.
    A tûzszerészeknek annyi idejük sem maradt, hogy a kesztyûjüket felhúzzák. Két sarokkal feljebb újabb robbanás reszkettette meg a környéket és újabb, rongyokkal cifrázott vörös felhõ emelkedett a tetõk fölé. A robbanást forró szélroham követte, magával sodorva a vászontetõket, valamint az egyik erkélyrõl egy kanári kalitkáját. Kitört a pánik.
    Ami a merényletet illeti, most is egy koldus volt a kezdeményezõ. A közeli virágbolt alkalmazottja ugyanis mindent pontosan megfigyelt. A szóbanforgó koldus a járdán ücsörgött, és kezét mozdulatlanul maga elé tartotta. A nyakába terített pokróc alatt valami felrobbant, és a pasas, se szó se beszéd, szétspriccelt a levegõben. Egyértelmû eset volt. A szomszédos áruház kirakatait, az újságosstandot, valamint több járókelõt végigpásztázott az ismeretlen helyrõl leadott sorozat. A közönség bosszúért kiáltott, de öt perc múltán az Hermosilla utcánál újabb detonáció döreje görgött végig az ünneplõbe öltözött tömegen, és íme, máris egy sántikáló úr ugrándozott lefelé a lejtõs utcán, s ezt kiáltozta:
    - Õk azok, õk azok!
    - Kicsodák, uram?
    - Õk, a koldusok!
    - Mi van a koldusokkal?
    - Mind felrobbantják magukat!
    Ilyen badarságot még senki sem hallott. A közönség köréje sereglett, s õ hadonászva bizonygatta a rendõrnek, hogy a sarki koldus a szeme láttára röpült a levegõbe. Éppen egy százast akart a kalapjába ejteni, amikor meglepõdve látta, hogy az illetõ eleven léggömb módjára felfúvódik, lassan elvörösödik, mint a cékla, és a bendõjébõl csikorgás, fújtatás, recsegés-ropogás hallatszik. Már azon volt, hogy megkérdezi tõle, netalán rosszul érzi magát, de nem maradt ideje rá, mert a másik, akár egy szupernova, pokoli robajlással felrobbant.
    Valószínûtlen mende-mondák kaptak szárnyra, de az emberek többsége megegyezett abban, hogy a háttérbõl terroristák irányítják az eseményeket. Végül is korunk embere mintegy lõporos hordók tõszomszédságában éli az életét, elviseli a Gonosz praktikáit, feltéve, hogy az nem zavarja köreit. De mi a helyzet most? A Serrano utcán szikrázóan süt a nap, sugarai még az imént is lágyan cirógatták a testvériesen költekezõ fel-alá hullámzó gyülekezetet. És bizony, valamennyien úgy vélik, elfogadhatatlan, hogy a járdán lebzselõ munkanélküliek, kültelki szakadtak és hagyományos kéregetõk egyszerre összeesküdtek ellenük, és lázadást szítanak. még inkább elfogadhatatlan a módszerük, hogy a lázadás eszközeként a saját testüket használják, pánikot keltve a jámbor járókelõk között.
    - Hé, maga ott!
    - Nekem tetszett szólni?
    - Kezeket a falra!
    - Nincs nálam semmi...
    - Mozgás!
    A rendõrök parancsba kapták, hogy minden gyanús elemet le kell tartóztatniuk. Délután két órakor, ebédidõben, nem kevesebb, mint hét robbanás követte egymást. Hivatalos közegek és önkéntesek tartották szemmel azokat az ismeretleneket, akik az utcákon a földön ülve koldusnak álcázták magukat, és alamizsnáért könyörögnek. A rendõr most is végigtapogatta a gyanús elemet, az odagyûlt kíváncsiak még elolvashatták a botra tûzött szöveget is, miszerint nemrégen szabadult és munkát keres. A fickó háttal állt nekik, és a hatóság felszólítására két karját égnek emelte. Egyszer csak, éppen úgy, ahogy a szél belekap az ember ruhájába, a kabátja két szárnya felemelkedett. A hasából recsegés hallatszott, majd véres szökõkút tört fel a testébõl, a rendõr az úttestre zuhant, fémpénz-lövedékek ablaktáblákat perforáltak, a koldus darabjaira szakadt szét, elenyészett, és mint délelõtt, most is kilométeres körzetben megremegtek az ablakok, a bárok pultjain táncoltak a kiskanalak, és kitartóan csöngött a békés polgárok füle.
    Az alkony leszálltával kiürült a város. Az utcákon golyóálló mellényben rohamrendõrök cirkáltak, a belvárost aknakeresõ készülékeikkel tûzszerészek fésülték át. Hatástalanítani akarták a kéregetõket és a csellengõ munkanélkülieket. A kósza híreket a rádió is megerõsítette. A szegények semmiféle töltényt, illetve gránátot nem rejtegettek a zsebükben. Maguktól robbantak, öngyulladásként kémiai reakció híján, noha az önrobbanás okát, a robbanószerkezet mibenlétét eddig nem sikerült tisztázni. Nyugtalanító este köszöntött a fõvárosra. Különös, soha nem hallott tüzérségi össztûz, távoli ágyúzás morajlott a szokatlanul langy levegõben. A boltok a szokásosnál elõbb zártak be, és a még kinn kószáló tisztes polgárok sietve hazatértek.
    - Egy kis adományt, Isten nevében...
    - Tágulj innen!
    - Könyörgök, két napja nem ettem...
    - Rémisztõ. Nehogy a közelembe jöjj!
    A piros lámpánál várakozó autósok közül már senki sem merte leengedni az ablakot, ha egy-egy alázatos, dakszli képû, rongyos alak settenkedett a kocsi mellé. Késõbb csak romlott a helyzet. Az éjszaka csöndjében álmukban is hallották a madridiak a fel-felhangzó dörrenéseket. Alvás helyett virrasztottak inkább, és a házak tetõteraszairól figyelték a körös-körül szakadatlanul zajló, kísérteties tûzijátékot.
    Az egyik balkonon egy nõ felkiáltott: - Hallották? Ma éjszaka Spanyolország valamennyi csavargója felrobbantja magát!
    - Nem túlzás ez, hölgyem?
    - Épp most mondta a rádió...
    Az éjféli hírekben valóban szerepelt a hír, miszerint vidéken, a tartományi fõvárosokban is megkezdõdtek az öngyilkos merényletek. A hírmagyarázók tüstént felmérték a szóba jöhetõ önrobbantók körét. Megállapították, hogy a különbözõ fajtájú szegények, úgymint kéregetõk, klasszikus koldusok, valamint munkanélküli csavargók száma országosan meghaladja a két milliót, azaz pontosan ennyi idõzített bomba ketyeg e pillanatban is az utcákon. Kérdés persze, hogy valamennyien felrobbannak-e, vagy váratlanul vége szakad az "önemésztõ újévi puffogtatásnak". A rádió azt is közhírré tette, hogy ettõl kezdve hatóságilag tilos szeretetadományokat osztogatni.
    A tisztes polgárok pedig reszketve várták, míg megvirrad, abban reménykedve, hogy az új nap józan fényénél végre kiderül, mindez vaklárma volt. Sõt, talán csak rossz álom, amelyet gyorsan el kell felejteni.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA
 

LORENZA FRANCO

A megszentelt
visszatérése

Dühödt dogmákkal súlyosulva terjed
a kiábrándultság pánikja újra,
a fortiori elvet minden elvet,
csalás varázslatától ittasulva.

Felfoghatatlan jóslatából enged
a Filozófia, szolgálólány már,
gondolatnak veti alá a tettet
s az Örömhírt hordozva fennen ágál.

A vég mögött csupán illúzió van,
a pápa és a hetek ködvilága,
ügyeskedõk halásznak zavarosban,
a reménytelenséget drogra váltva.

Az etikai kérdés sürgetõ lett,
dönteni kell eutanáziáról,
klónozásról, amely már nem csak ötlet,
agóniáról, szerv-kalmárkodásról,

génkezelt tápanyagokról, kizárva,
hogy újabb Gott mit uns tébolya ölhet,
s ne cáfolja a nemek csorbulása,
hogy várhatók a Napkeleti Bölcsek.

Ez kéretik a filozófiától,
mit Szókratész egy jobb lét hangszerének
tekintett, mentesen utópiától,
s mit nem riaszt gyakorlati kísérlet,

a teológus csûrés-csavarás csak
a kirekesztésnek ad tápot újra,
hódol az istenség rajzolatának
az ész elõtt minden kaput becsukva.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA