LÁSZLÓFFY CSABA

Jelenések

Minden másképpen lesz, mint amikor eljöttem hazulról...
Minden séta újabb lehetõség a menekülésre. Belekapaszkodni egy konflis ülésének karfájába, egy hídkorlátba, vagy akár a hullámoknak a képzelet szabadságát is fölülmúló táncába (miközben az ideges ádámcsutka le-föl szaladgál); elmerészkedni - legalábbis gondolatban - a gyermekkor dús erdejének derûs visszahozhatatlanságáig, s közben a kétségbeesés legvégsõ határán az üres tükörbe bámulva, nem ismervén föl, mint foltozott és agyonmosott fehérnemût, felöltésre váró tulajdon arcodat; elmerészkedni bóbitás berekig, bivalyréten bûzlõ tocsogóig, a férfiúi indulatnál, kitöréseknél hevesebb és kiszámíthatatlanabb, égi áldást pazarló dunai áradással a föltámadott víz pereméig, hol - Petõfi dölyfös demokráciavágyánál végzetesebben - rég egybemosódik az úri hajlék sirámai a bûnös bérpaloták nyüszítõ szegénységszagával, és ahol, mondjuk, egy csinos legelész a szemhatáron. (Pusztai kútgém, ripegõ-ropogó, betyáros csárda s egyéb honi tarkabarkaság nevesebb rímkovácsok lelkes lihegéseire bízva.) De végre nyugalomban, félig hunyt szemmel a fûben heverészve; kéz lelógatva vagy a térdre kulcsolva, tetszés szerint.
    Pihenõpóz?... Valóban csak annyi, ha ott sem mer az ember kedvére lazítani, mint ahogy bozontos pofaszakállam is képes szálanként kukkra szökni az émelyítõ, idegenséggel fenyegetõ pomádé szagától. Közös levegõt szívni, ne adj Isten! Senkivel!... Talán csak szerencsétlen közeledni nem tudásom az emberekhez!...
    Semmi kiváltság - legfeljebb otromba púp; no, nem az akadémikus Törpe (Gyulai) kínrim-zsákja. Nekem más kötelességeim vannak. A kielégítetlen vágyakozás parázslik pegazusom szemüregében... valódi mokány magyar ló: éhséget, szomjúságot legtovább kiáll, mert gazdája félnapig is a csárdában mulat, s õ szegény pára a bitófa mellett kaparja a földet... Persze, egy fél emberöltõvel Világos után ez is csak képmutató játék; úgy látszik, képtelen vagyok pszichológiával fûszerezett lelkemet honfibánatra hajló fajtámmal együtt dinom-dánomokba temetni!

    Hazafelé tart megint, mint valami nehézkes, bûnös õszi felhõ, õ, aki a másik Róza - a nõvére - szerint szeretett erdõben, mezõn csatangolni, meg-megiramodva, hogy olykor alig bírnak vele. Kacagó Jancsi volt, fûzfán fütyülõs, dalos legény, nem született szomorú embernek, az élet tette azt vele.
    Azt meg ezt. A láz alattomosan még csak az epéjébõl öltögeti ki nyelvét, a máját kezdi ki; a beleit - most, amíg üresek - még kerülgeti. Még csak a társtalan, elárvult lény aggodalma csahol fel belõle, bizalmatlanul pillantva egy-egy fehércselédlány után; kitaposott cipõben sürögnek-forognak körülötte, fakóságukat, sekélyes, csapott homlokukat festékkel, bodorítással leplezve. (Elõbb: "Minek néz engem az úr?", majd: "Megteszek mindent, amit csak óhajt!"). Erõs csípõk, combok, elõreálló, kihívó keblek... S õ futni kezd - fölnyergeletlen táltos, vagy csak fújtató, félénk gebe? - ezek elõl a...? Mint akit rossz lelkiismeret gyötör. ("Dühömben, csalódásomban sírni is szoktam, ha-ha-ha!")
    Mi lesz már azzal a rostélyossal?
    Mintha egy régi gondolatot folytatna. Az éhségtõl könnyen el is ájulhat az ember. Bélnyavalyája (s az önsajnálat) ingerli, rémisztõ hangulatokba kergeti.
    "Inkább dührohamokba" - mondaná Róza, akit beteges (poétai) érzékenységében elkeresztelt Rozamundának. És Niobénak. S hát még minek?
    "Nem érdemlem meg Önt. Elhiheti nekem..." - Görcsösen agresszív szipákolással rázta kis öklét. - "Ha azon urak közül valamelyik is közeledne hozzám, én visi... egyszóval tudnék viselkedni. Szóba se állnék velük!"
    Ez õ, Rozamunda. A lángész hirtelen melléhez kap, szúrást érez; mint amikor az egyik, kétségekkel viaskodó versébõl galacsint gyúrt bosszúsan, ám az éber hitves õrangyal szigorával csapott le rá, hogy elvegye tõle, s a takarékosság (vagy halhatatlanság?) nevében megõrizze. A széles ágyon térdepelve, szemrehányó pillantással illette õt a rácvárosi tündér. Koszos hálóingében. Ettõl õ végképp méregbe gurult. Amíg a Kammon kávéházban becsületesen be nem lakott, hascsikarás és hányinger kínozta akkor este is.
    Csak a kiadós táplálkozás szünteti meg az õ szervi szorongását. Az olyan egészséges tünemények, mint Róza, meg gyulai pál (hiába! kicsi betûvel rögzõdött memóriájában), vagy akár Arany, talán el sem hiszik, hogy nemcsak a büdös húsból készült bifsztektõl lehet hányni, hanem az üres gyomrot, sivár szívet szajhálkodásra csábító szorongatottságtól is... Mind gúnyolódhatnak vele. Valamikor kész lett volna megesküdni rá, hogy nincs õrjítõbb inger, mint a lágyéksajgató vágyakozásé. Azóta megtanulta, mi az éhség, és szert téve némi gasztronómiai ismeretre, másképp ítéli meg a hús keservét. A kielégülést azután is meg lehet szerezni, akár egy sötét kapu alatt. A magafajta ritkán kívánja meg igazán imádata tárgyát. Ellenben hogyha éhségét akarjacsillapítani, meleg, meghitt környezetre van szüksége, nyugalomra. Ilyenkor a hely körültekintõ kiválasztása, a megszokás kellemesen fokozza benne a megszerzési vágyat. Étvágyának kielégítését akkurátus elõkészítõ munka, egészségi állapotának gondos tanulmányozása szokta megelõzni. Ürülékének szertartásos megvizsgálása csak egyik láncszeme mindennek. A vendéglõbe rendszerint már felajzottan indul, mint valami hódításra. Ha netán vidékre kap meghívást, vadászfegyverét is magával viszi.
    Szájában összefut a nyál. Féktelen élni akarással vonszolja magát végig a Körúton. Testes árnyékára esvén tekintete, Patyomkinra gondol. Katalin cárnõ félszemû kegyencére.
    Undorító vagy, komám, mint egy féleszû - korholja magát. - Hajszoltad volna bár hited s tehetséged ekkora energiával a siker felé!
    S hogy a váratlan csalódottság, mint ravasz útonálló, rajta ne üthessen, bemenekül egy sötét sikátorba.
    Ha majd jóllakhat, csak akkor lesz úr igazán. Mint elhagyott vártornyot gonoszul birtokló kísértet, bámul ki belõle a búskomorság.

    Csak ül öreg karosszékében, és elnézi ezt a viruló teremtést. A kerekded orcát, a durcás ajakat, a harapni való, húsos-szilva fület. Egészében véve egy ártatlan dundiság fekszik elõtte elszenderülve az ágy közepében, öntudatlanul, szinte nem is piheg. Így, kitakarva, hatalmasnak és örökkévalónak tetszik, mint valami bebalzsamozott fáraólány.
    Csömör és remény! Egyszerre taszítja is, vonzza is. Midõn benyitott a lakásba - a lépcsõn felkapaszkodva, úgy érezte, elmegy minden ereje -, rögtön meglepte az alvó nõ mezítelensége. S mint annyiszor, ezúttal is bosszantja ez a fesztelenség, amellyel a szépsége tudatában levõ test mintha általában is hivalkodni látszana. Mintegy önvédelembõl szíves örömest illetné trágár szavakkal, s ragadtatná magát durva mozdulatokra.
    Különben sem én vagyok az ördög cinkosa! - hajítja a sarokba kapott esernyõjét. - Ez az az elvetemült, akit magam mellé vettem, s szándékomban volt megtisztítani...
    Savanyú tejszag csapja meg orrát. Valószínûleg nem a szendergõ nõ, hanem a konyha felõl; mindenesetre jókor, mielõtt még a gyengédség megbéníthatná akaratát.
    A legjobb lenne közönyös maradni.
    Riadtan és óvatosan néz körül az íróasztalon. Egy megkezdett fogalmazványra esik pillantása; nyilván feldúltan rohant el hazulról, és itt felejtette.
    "A legszomorúbb, amit jelentenem kell: végem van. Kétségbe vagyok esve! Elvesztettem író képességemet..." (A legszomorúbb, hogy nem magának, még csak nem is egy jóbarátnak írta, hanem ügyvédjének szól ez a fûtött hangú kitárulkozás. Még ez olvasható a félig összegyûrt papírlapon:) "Nem lenne más hátra, mint fõbe lõnöm magamat..."
    A Róza bõre most is hamvasnak tûnik. Õ, ha lefekszik, hiába próbál aludni; vagy hidegrázás gyötri, vagy izzadtság veri ki testét. Ez az állapot tulajdonképpen még akkor kezdõdött, amikor Róza csacsogó kedvességgel elkezdte volt zsarolni õt. "Ha nem lehetek a maga felesége, leginkább apáca lennék." Mire õ ugratva: "Hát miért nem lesz akkor apáca?" "Mert nincs meg a kellõ vagyonom, anélkül nem vesznek be. Ha anyagi támogatóm kerülne; de a lovagiasság, sajnos, már kiveszett." Aztán három hónapig tartó sóhajtozással, esdeklõ zokogással, térden fetrengéssel kierõszakolta a házasságot.
    Ha Róza fölébred, megint gyötörni fogják egymást hajnalig. Mit gondolhatnak mások, hogy mit mûvelnek õk ebben az úri szabótól bérelt lakásban. Fõképp éjjel. A bogaras Vajda, aki kezdetben (mintegy megérzéssel) Korányi tanár úrhoz akarta cipelni ifjú hitvesét, hogy meggyõzõdjék róla: vajon intacta casta? És a színlelõ szerepébõl kiesett Niobe, aki, miután eltolta magától a borbélykenõcstõl megfiatalodást remélõ férjurát - "Pfuj, nem kell a csók! Ragad a bajusz!... Elõbb a kapott húsz forint verselõleget lássam!" - a felbõszülni látszó János káromkodásától és fölemelt botjától megriadva, egy szál pendelyben szaladt ki a folyosóra, egyenesen Raisz Szilárd királyi táblai tanácselnök úr karja közé. ("Elsõrendû tragika válhatna belõled!") A szikár szomszéd, cilinderét pajzsként emelve a védelmet esdeklõ hölgy elé, két kurtát vakkantott Vajda felé: "Ejnye, ejnye!" A férj, csak miután ki-ki visszavonult a maga lakosztályába, találta meg a megfelelõ szavakat: "Lám, miként enyeleg a költõ Múzsájával!"

    Az olajlámpa kialudt. A kikeményített alsószoknya világít a besütõ holdfényben egy ládán. Vajda a zsebében kotorász.
    Egy halotti mécsesre tán telik még.
    Mintha a végzet küldte volna ezt a második nõt is... Csak most döbben rá, hogy milyen fondorlatos szerepjátszás áldozata lett. Galambok bukáztak a bérházak felett, õ még mindig nem heverte ki a néhai tavasz hitegetését, egy kis budai cukrászdára gondolt, egy jégzajlásra a Dunán, és fülig szerelmes lett megint, koraõsz(b)en, mint egy siheder. Beérte annyival, hogy Rozamunda nyomában rezeda lengte be a korzót, ahol különben a gázláng alatt, a bolthajtásos kapualjak félhomályában ácsorgó, igénytelen, olcsó utcanõk mellett egy idõ óta úri ruhás, kitanult ringyók vadásznak a cilinderes urakra, s addig-addig kelletik magukat, míg házasság lesz a vége, amennyiben a kiszemelt "áldozat" idejében nem ereszt golyót a fejébe.

Gyönyörûséges bûbájos jövendõbelim,
Enni való kisfeleségem!...
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés boldog vagyok!...

    Lelket tépõ féltékenységgel bámulja az érintetlen meztelenséget: milyen lehetett, amikor kihívó mosollyal leengedte alsószoknyáját, és megnyitotta ölét méltatlan idegeneknek, akik fülledt harisnyakötõjét csókolgatták?
    Vajdát a húgyhólyagja kezdi kínozni hirtelen; amint megmozdul a székben, a végbele is fáj. Feláll, hogy pipára gyújtson. Közben a komód szélén, az ablakpárkányon - itt-ott a függönyrojtoktól rejtve -, a mosdóállványon, ahol elhalad, mindenütt félig telt söröskorsók fogadják, bennük sörszínû folyadék, csak gyanúsan zavarosabb. A korsók persze kéziratpapírral lefedve. Egyszer még Jókai is megbámulta a kezébe adott nagyítólencsével az õ "experimentumait", és érdekes módon nem érzett undort. Sõt, romantikus képzelõerejével, költõbarátja egészségi állapotát egy merész hasonlattal megpróbálta összevetni a Föld jövendõbeli zavaraival, a technika elképesztõ túlzásai által veszélyeztetett létével. "Beteg földhólyagunk hártyája..." Jókai szelíden mondott jóslata benne verssorokban burjánzott tovább: "Úgy borzong, össze-összerázkódik. / Mint a vadult mén oldalbordabõre, / Ha nyári délben marja a bögöly..." Kedélyesen elbeszélgettek. "Ha nem volna lelkem, makkegészséges lennék, Móric, elhiheted" - hajtogatta õ, s pillantása jólesõen idõzött el a vendég világoskék szivárványú szemének gyermeki tekintetében. Most nem látta a söröskorsók mélyén kihívóan fürdözõ, alaktalan rémeket. "Diétát tartani, ez a fõdolog, rebesgeti mindegyre az orvosom - panaszkodott nevetve Jókainak. - Az ördög vigye el, étvágytalanná akar tenni." Elváláskor azonban nem tudta megállni, hogy el ne mesélje neki visszatérõ álmát. "Képzeld el, hogy nyakig ülök az emberi bélsárban, amely olykor annyira megnõ, hogy már-már szinte a szájamig ér. Ebben a rettenetes helyzetben pedig egy láthatatlan kéz felülrõl frankfurti virslit nyújt felém, és a kéz tulajdonosa keményen parancsoló hangon harsogja: Zabáld meg!... Hogy vagyok, kérdezd. Hát így vagyok."
    Koslat egyik szobából a másikba, belerúg egy újsághalomba. A pipafüst rendszerint nyugtatja. Egyet-kettõt krákog, majd visszaül a karosszékbe, hogy csendben eldöntse magában: gyógyvíz-kúrára utazik. ("Mielõtt rám törne a melankólia.")
    Kívánatos pozitúrában újraképzeli rohicsi szeretkezését egy stájer cselédlánnyal, most sem imádata tárgyával, hisz Róza mindvégig feddhetetlen úrinõt játszik elõtte. ("Atyám, az Ürményiek fõerdésze vajon modort tanúsított volna hasonló helyzetben?")
    Erdélyi Gyula kövér képérõl nem akar elfogyni a tolakodó vigyor: "Pilisi Schumayer Róza divatárusnõnél árulja magát az Újvilág utcában!" Vajda keze ökölbe szorul, hogy elnémítsa a botrányhírekre vadászó kollégát, aki ijedtében suttogóra fogja hangját: "Dögöljek meg éhen, ha Rózácskád nem ûzött szégyenipart! Velem is kiruccant egyszer Rákospalotára..."  "Akkor még Emma asszonynak dolgozott be a Magyar utca 44. Alá" - segíti ki Erdélyit valaki a kávéházi társaságból.
    Az erdészapa mintha vérben forgó szemekkel kísérné, a síron túlról, az utcára kivánszorgó balek fiút, aki a falnak támaszkodva áll, sokáig. Egész teste reszket, ha nem épp az öklendezéstõl. Aztán lassan betámolyog a kávéházba, s a megbántott, megalázott ember magára erõltetett udvariasságával ül, diskurál. Fájdalmát - mint pikáns mártással az odaégetett fogolypecsenyét - megöntözi a polgári etikett mértéktartásával (a Thaly-botrányóta rajta a pesti társaság szeme!); megkísérli legyõzni agresszivitását.
    Azóta mélyen, tompán, álomtalanul õrködik boldogtalan házassága romjai felett. Most lopva Róza kitartott szép emlõjére pillant, s borzadállyal fedezi föl az ágytakaró gyûrõdésében a fonnyadt csokrot ("Én hoztam a tegnap, s ha ismét érzelgõs bolonddá válik, reggel képes leszek elszaladni a párjáért."), ilyet nyom a turbékolva kibékülõ szerelmesek kezébe a Képes Családi Lapok évfolyamait (és Schwartz úr fordítói buzgólkodásának köszönhetõen még a Lloydot is) megtöltõ folytatásos beszélyeiben Beniczkyné Bajza Lenke, hogy azután a szépnem képviselõje "aléltan visszadõljön a pamlagra", s az erény útjára megtért lovagja fölébe hajolván, "ajkáról a bûnbánó csók lecsattanjon"...
    Róza mocorog.
    Atyám napszámoslány feleségét is féltette; vagy a család jó hírét inkább - gondolja Vajda, és megszégyenülten fordul el az ágytól. - Nem szabad hozzáérnem. Csalás, szenny, csupa hazugság minden.
    S közben behunyt szemmel is maga elõtt látja a hitegetõ "kis kezet".

"Bocsánatért... omol az élc, a bók, a csók"(?)

    Soha! Az éhsárkányok ingerlése talán most is megsegíti.
    Kirúgja maga alól a széket. Rohanni, amíg nem késõ, egy akármilyen kocsmaszögletbe!
    Róza nyújtózkodik, lelógó karja a férfi combjához ér. A rózsaszínû körömház, mint finom rajzoló irón.
    Vajda szemében könnyek; ajka remegni kezd, nagy megerõltetésébe kerül, hogy gyönyört áhító s magát távol tartó gyötrelmében fel ne kiáltson: "A mézet az üvegen keresztül nyalni, az is gyönyör!"
    Ha Róza most kinyitná szemét, s egy kis büszkeséggel vagy rosszul leplezett fölénnyel fölegyenesedne, azon nyomban kihívná maga ellen az iszonyt.
    A borzasztó szép eszménye fölött virrasztva, ott áll, mint a sóbálvány, Vajda János, a költõ. Cilindere a földön hever.
 

ABLAK

Mint novemberi számunkban már beszámoltunk róla, az olasz kulturális minisztérium és Lodi város magisztrátusa által évente meghirdetett "Ada Negri nyomdokain" Nemzetközi Irodalmi Díjat (Premio Internazionele "Sulle orme di Ada Negri") - melyet a klasszikus olasz költõnõ szülõhelyén, a Milánó melletti Lodiban adnak át - 2002-ben Baranyi Ferenc kapta meg. Világirodalmi rovatunkban most a pályadíjnyertes versét és olasz fordítását közöljük.
 

BARANYI FERENC

Butterfly magánya

Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nem csupán körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tûz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövû sivatagok
mérgezõ porát is.

Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiviheti belõlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
 

FERENC BARANYI

La solitudine di Butterfly

Dopo la partenza del battello
io non so perchè il mare è blu.

Io so soltanto
che non solo mi circonda
ma anche m'imprigiona
il silenzio che odora di fiori di ciliegio.
Io so soltanto
che il crepuscolo
non evoca più il colore dei petali di rose,
ma il fuoco che si allarga
il rosso che trabocca.
Io so soltanto
che i venti non portano via che il saluto
scorticato, divenuto bianco come lontane risaie,
ma anche la polvere velenosa
dei deserti di pietre scarlatte.

Io so soltanto
che attraverso le breccie del muro di bambù
della piccola casa
s'insinua nella mia camera la corrente d'aria
dell'angoscia,
il cui soffio ora mi fa impallidire,
ma può portare via l'anima un giorno.

Ma perchè il marè ancora blu?
Questo io non lo so.

TRADUZIONE DI ROLANDO CERTA

KOSZORÚ

Hatvan éve, 1943-ban egy különleges (vagyis: büntetõ) munkaszolgálatos század tagjaként pusztult el Ukrajnában Bálint György (1906-1943), a huszadik századi magyar újságírás egyik legnagyobb alakja. Ady forradalmi publicisztikájának örököse és folytatója volt, a mûfaj megújítója s egyben szépirodalmi rangra emelõje. Közírói munkásságát kiérlelt marxista meggyõzõdés, intellektuális elmélyültség és fölényes stílusmûvészet jellemezte, s ma már látjuk, hogy helye a korszak legkiválóbb európai publicistái - Egon Erwin Kisch, Karel Capek, Kurt Tucholsky - mellett van. Itt következõ írása, feltehetõleg élete utolsó alkotása, 1942-ban született.
 

BÁLINT GYÖRGY

Visszapillantás

- Rugalmas voltam, és sokat dolgoztam - mondta a radír. - Ha visszapillantok életemre, megállapíthatom, hogy termékeny volt. A szellemet szolgáltam, azt hiszem, szép sikerrel. Radírnak lenni nem mindig könnyû. Fáradhatatlan rugalmasság kell hozzá, különösen a mai idõkben.
    Valamikor egy fában keringtem, egy forró ültetvényen. Messzirõl kerültem a fába, sok láthatatlan forrásból. Körülöttem más nedvek keringtek, rokon nedvek, ezernyi növényi és állati testben, ezer alakban. Azt hiszem, valamennyien rokonok voltunk, fák, páfrányok, tigrisek, hangyák, moszatok. Kezdetben mindenki rokon, de ez késõbb keveset jelent. Késõbb mindinkább a különbség válik fontossá. "Különbözöm, tehát vagyok" - mondják az élõlények idõvel. Nem tudom, hogy igazuk van-e. Radír vagyok, és nem bölcselõ.
    Drámai körülmények között hagytam el a fát. Egy kuli kése belehasított a kérgébe. Ugyanakkor egy ültetvényes korbácsa belehasított a kuli hátába. Ugyanakkor a gumitõzsdén villanyszámok gyulladtak ki idegesen. Már akkor láttam, hogy az élet nagyjából ez: kés, korbács és számok. Láttam, hogy aki mást mond, az hazudik. Már akkor elhatároztam, hogy radír leszek, és küzdeni fogok a hazug szövegek ellen.
    Már régen radír vagyok. Naponta dolgozom, nem is emlékszem, mióta. Sorok vetõdnek papírra, és én eltörlöm õket. Ez a mesterségem. Egyesek szerint több, mint mesterség: hivatás. Én nem szeretem az ilyen nagy szavakat - törlöm õket. Ezért szép a mesterségem.
    Szigorú vagyok és rugalmas. Hiába szurkálnak irónnal, szeggel, bicskaheggyel - meg sem érzem. Könnyedén, egyenletesen szántom végig a papirost, és eltüntetem a rossz szövegeket. A kéz megremeg, és rosszat ír: én jóvá teszem. Tudom, hogy a kéz mögött az értelem remegett meg, és segítségére sietek. Világosságra törekszem szigorúan és rugalmasan, bár tudom, hogy ez majdnem reménytelen. Az értelem gyakran remeg meg, és a rossz szöveg mindig újjászületik.
    Sokat töröltem. Ha egyszer kötetekben kiadnák mindazt a szöveget, amit a papírról eltüntettem, hatalmas könyvszekrényeket töltene meg. Büszkén néznék végig rajta, és azt mondanám: "Exegi monumentum." De nem mondhatok semmit, mert mûvem nem látható. Az a lényege, hogy nincs. Kötetei sorozatosan nem jelennek meg az olvasók gyönyörûségére. Nemrégiben dicsõséges napom volt: akkor nem jelent meg századik kötetem. Bennem is van hiúság, nem tagadom.
    Ritkán pihentem. Ha valahol féligkész gondolatokat, tisztázatlan ötleteket vetettek papírra, én ott voltam és közbeléptem. Szemmel tartottam minden gyanús eredetû szöveget. Sokszor bizonytalan, homályos mélységekbõl jöttek a szavak. Bõven és forrón buggyantak elõ, mint a gejzírek. Néha kétségbeesetten tolongtak kifelé, mint menekülõ emberek egy beomló bányából. Izzóak voltak, követelõk és fegyelmezetlenek. El akarták árasztani a papirost. Nem ismertek akadályt és nem ismertek törvényt. Sikoltoztak és ujjongtak, mint a bakkhásnõk, akik széttépték Orpheuszt. A mélybõl jöttek, és rendetlenek voltak. Csupa fájdalom voltak és csupa élet. Sajnáltam, szerettem és töröltem õket. "Az élet nem minden, és a fájdalom nem minden - szóltam hozzájuk. - Az õszinteség nem minden. A mélység, ahonnan jöttök, önmagában megbízhatatlan. Fegyelem is kell, és forma. Lemértétek már magatokat? Egyszer már széttéptétek Orpheuszt, aki a vadállatokat szelídítette bölcs énekével. Orpheuszt nem támaszthatjuk fel többé - de legalább legyünk szelídült görög vadállatok. Tanuljatok meg görögül!" Így szóltam hozzájuk, és eltüntettem õket.
    Néha rövidebben bántam a szavakkal. Nem mind érdemeltek ennyi beszédet. A hazugok például, a tudva ferdítõk vagy a zagyván jóhiszemû hamisítók. A ravaszul megfontoltak, akik szándékosan zavart akartak kelteni, és a lagymatagon pongyolák, akik nem tudták pontosan, hogy mit akarnak, és nem is akarták tudni. Ezekkel kurtán végeztem. Eltûntek egy pillanat alatt, és utána fellélegzett a papír.
    Feladatom nem volt valami hálás. Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Üldöztem a gyengeséget, nem tûrtem a hazug vigasztalódást. Kés, korbács és számok - emlékeztem, hogy ez az élet. Tudtam, hogy eszerint kell élni: nyitott szemmel, keményen és szomorúan. Parancsolni kell a mélybõl buggyanó forró szavaknak, hûvös fegyverré kell õket kalapálni. Rendre kell törekedni, és az álmoknak már csak a világos megfejtését szabad leírni. Általában írjunk keveset, hirdettem. A ceruza nem hangszer, és ne is érezze magát hegedûnek vagy fuvolának. Nem szabad mindent leírni, mert a sok szöveg kábít és mérgez. Aki ír, óvakodjék a kábulattól, hirdettem. Talán nem volt egészen igazam.
    Személytelenül végeztem munkámat, indulatok és elfogultságok nélkül. Tárgyilagos radír voltam, erre büszke vagyok ma is. De ma már tudom, hogy a radír munkája sem teljesen személytelen. Váratlanul ébredtem rá, egy hosszú és kemény munkanap után. Lehet, hogy túl sok rossz szöveget irtottam aznap, és egy kissé belefáradtam. Ilyenkor nehéz az elalvás, és a gondolatok szinte már gyanúsan élesek. Hirtelen ráeszméltem, hogy terjedelmem már nem a régi. Reggel óta szemmel láthatóan csökkentem, és sarkaim erõsen koptak. Váratlanul és indokolatlanul eszembe jutott a trópusi fa, melyben egykor keringtem. Eszembe jutottak a páfrányok és a tigrisek is. Felesleges és laza gondolatok voltak, megszokott, kötelességszerû mozdulattal töröltem õket. De attól kezdve napról napra figyeltem csökkenésemet.
    Azóta fokozatosan fogyok, és szögleteim lassankint kerekre kopnak. Ahogy a mûvem nõ, úgy csökkenek. Nemcsak én tüntetem el a rossz szöveget, az is eltüntet engem lassan. Lehet, hogy így állnak bosszút a vad és zavaros szavak. Lehet, hogy így büntet a mélység. Nem baj, kezdettõl fogva tudtam, hogy veszedelmes munkára vállalkozom. Ha visszatekintek mûködésemre, megállapíthatom, hogy szépen és izgalmasan éltem. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam, és következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Mindent össze-vetve: érdemes volt.
    Nem tudom, meddig tartok még. Egy bizonyos - különbül végzem majd, mint a legtöbben. Nem kerülök a szemétdombra vagy az ócskaságok boltjába, nem válok hasznavehetetlen csutakká, és nem is alakulok át valami egészen más használati tárggyá. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiirtok. Nyom nélkül szûnök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, megszûnésem megkoronázza életmûvemet. Mulatságos lesz és megnyugtató.

MÛHELY

WIRTH ÁDÁM

Vas-zárójelek szorításából szabadult
emlékezet

Dokumentum-montázs, emberi hangra*

"A világ proletárjai
most épp nem egyesülnek,
történelem-szünet van,
az van most, Generális,
Marx neve s az Öné is
káromkodással ér fel,
vas-zárójelek közé
szorult a Ma, a Holnap,
emlékezet, két zárójel között
a múlttal együtt gubbaszt..."
(Györe Imre: Jelentés a Generálisnak)
 

I. (Az utak találkoznak)

1. Az ifjú ENGELS baráti bökverse az ifjú dr. Marxról a berlini Doktorklubban

"Ki száguld ott vadul, ugyan ki éri el?
Sörénye mint az éj, hazája meg Trier,
Nem lép, hanem szökell és ugrik akkorát,
Hogy véled, tépi már az égnek sátorát,
Mert azt akarja tán a földre rántani,
Azért látod karját a légben szántani,
És mintha ezer ördög ragadna üstökébe,
Öklével csapkod szerte, és tombol tõle dühébe'."

2. MOSES HESS, ifjúhegeliánus filozófus "Örömödre lesz, hogy megismersz itt egy embert, aki most barátaink közé is tartozik [...] Készülj fel arra, hogy a legnagyobb, talán az egyetlen igazi filozófust fogod megismerni[...] Dr. Marx, így hívják bálványomat, még egészen fiatal ember, aki megadja majd a kegyelemdöfést a középkori vallásnak és politikának; a legmélyebb filozófiai komolyságot a legmetszõbb szellemességgel egyesíti; képzeld el Rousseaut, Voltaire-t, Holbachot, Lessinget, Heinét és Hegelt egyetlen személyben egyesítve - azt mondom, egyesítve, nem pedig öszszevissza dobálva -, s akkor megkapod dr. Marxot."

3. Marx "1942-43-ban, mint a Rheinische Zeitung szerkesztõje, kerültem abba a kényszerhelyzetbe, hogy úgynevezett anyagi érdekekhez hozzászóljak. A rajnai Landtag tárgyalásai a falopásról és a földtulajdon parcellázásáról, vita a Mosel-vidéki parasztok helyzetérõl, a szabad kereskedelemrõl és a védõvámról, késztettek elõször arra, hogy, gazdasági kérdésekkel foglalkozzam. [...] Vizsgálataim arra az eredményre juttattak, hogy a jogi viszonyok és az államformák nem érthetõk meg sem önmagukban, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlõdésébõl, hanem ellenkezõleg, azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel a XVIII. századi angolok és franciák példájára, "polgári társadalom" néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni... Friedrich Engels, akivel a közgazdasági kategóriák bírálatáról írt zseniális vázlatának megjelenése óta állandó írásbeli eszmecserét folytattam, más úton (v.ö. A munkásosztály helyzete Angliában c. mûvét) ugyanarra az eredményre jutott, mint én."

4. Engels "Amikor én 1842 októberében, átutazóban, a szerkesztõségben jártam, Marx Bonnban volt. Mikor november vége felé, úton Angliába, újra benéztem hozzájuk, ott találtam Marxot, s ekkor került sor elsõ, igen hûvös találkozásunkra; Marx közben szembehelyezkedett Bauerékkal, vagyis az ellen foglalt állást, hogy a R. Z. túlnyomórészt a teológiai propagandát, az ateizmust stb., nem pedig a politikai vitát és akciót szolgáló alkalmatosság legyen; [...] én, minthogy leveleztem Bauerékkal, az õ szövetségüknek számítottam, õk pedig gyanúsítgatták elõttem Marxot."

5. Paul Lafargue, Marx veje "Engels elmondta nekem, hogy Marx 1844-ben, a Café de la Régence-ben, az 1789-es forradalom központjában fejtette ki neki elsõ ízben materialista történelemfelfogási elméletének gazdasági determinizmusát."

II. (Közös munka kezdete)

6. Eleanor Marx-Aveling, Marx legkisebb leánya: "Hogy Marx és Engels életrajzát megírjuk - ennek a két férfiúnak élete olyan szorosan kapcsolódott össze, hogy teljes lehetetlenség lenne õket különválasztani -, nemcsak a szocializmus fejlõdésének történetét kellene megírni "az utópiától a tudományig", hanem majdnem egy félévszázad munkásmozgalmának történetét is. Mert ez a két férfiú sohasem volt csupán szellemi vezér, elméleti tanító, filozófus, aki távol áll a mindennapi munkától. Mindig is harcosok voltak, katonái és egyúttal tisztjei a forradalmi mozgalomnak."

7. Bitter, porosz titkos tanácsos "Egy a tegnapi Rheinische Zeitung-ban megjelent Nyilatkozat szerint dr. Marx "a mostani cezúraviszonyok miatt" kiválik a szerkesztõségbõl. [...] Dr. Marx, akinek végletesen demoralizáló nézetei teljes ellentétben állnak a porosz államelvvel, állítólag kivándorolni szándékozik, ami nem lenne nagy veszteség."

8. Engels, levél Marxhoz, 1845-bõl "Öregeim búbánatos ábrázataitól indíttatva még egyszer megpróbálkoztam a kalmárkodással, [...] de torkig voltam az egésszel. A kalmárkodás túl undorító, és különösen túl undorító dolog, hogy nemcsak burzsoá, hanem méghozzá gyáros, a proletariátus ellen aktívan fellépõ burzsoá maradjak. Néhány nap az öregem gyárában elég volt ahhoz, hogy ezt az egész ocsmányságot, amely fölött kissé elsiklottam, újra világosan lássam magam elõtt. [...] Elég volt - húsvétkor elmegyek innen."

9. Engels, A munkásosztály helyzete Angliában címû mûvének ajánlásából "Szabad óráimat szinte kizárólag annak szentelem, hogy egyszerû munkásokkal érintkezzem; boldog és büszke vagyok, hogy így tettem. Boldog, mert való életeket tanulmányozva hasznosan töltöttem el sok-sok órát, amelyet egyébként konvencionális fecsegés és unalmas udvariaskodás közepette fecséreltem volna el; büszke, mert ez alkalmat nyújtott nekem arra, hogy igazságot szolgáltassak egy elnyomott és megalázott osztálynak."

10. Engels "Mikor 1845 tavaszán Brüsszelben újra találkoztunk, Marx a fenti alapokból (melyeknek azonossága párizsi találkozásunkon tûnt ki) már fõbb vonásokban készen kifejlesztette materialista történelemszemléletét, és most nekiláttunk, hogy az újonnan elért szemléletet a legkülönbözõbb irányokban részleteiben is kidolgozzuk."
    "Mármost semmiképpen sem az volt a szándékunk, hogy az új tudományos eredményeket vaskos könyvekben kizárólag a "tudós világ" fülébe súgjuk. Ellenkezõleg. Mindketten nyakig benne voltunk már a politikai mozgalomban, volt már bizonyos számú hívünk a mûvelt körökben, fõleg Nyugat-Németországban, és bõséges kapcsolatunk a szervezett proletariátussal."

11. Rendõrségi jelentés "Marx, dr., író, Kölnbõl, Wolf és Krüger; valamennyien német forradalmi propagandisták; politikai bûncselekmények miatt már 1848 elõtt is menekülni kényszerültek hazájukból, 1848 márciusában politikai veszélyességük miatt kiutasíttattak Belgiumból és tevõleges részt vettek az 1849. évi badeni forradalomban is. Jelenleg szökésben vannak, valószínûleg Londonban."

III: (Megszületik A tõke)

12. Wilheilm Liebknecht, német szocialista "A világnak ebben az õrtornyában, ahonnan úgy át lehetett tekinteni a világkereskedelmet és a világot, meg ennek politikai és gazdasági sürgését-forgást, mint a Föld egyetlen más pontjáról sem - itt Marx megtalálta azt, amire szüksége volt: az építõköveket és a kötõanyagot mûvéhez. A tõké-t csak Londonban lehetett megalkotni. [...] Marx csak Angliában lehetett azzá, amivé lett."

13. Paul Lafargue Bár mindig igen késõn feküdt le, reggel 8 és 9 óra között mindenkor talpon volt már, megitta feketekávéját, átolvasta az újságokat, s aztán dolgozószobájába ment, ahol hajnali 2 vagy 3 óráig dolgozott. [...] Ifjúkorában az volt a szokása, hogy egész éjszakákat dolgozva virrasszon át. - A munka Marxnál szenvedéllyé vált; annyira lekötötte, hogy miatta megfeledkezett az evésrõl. Étkezéskor gyakran többször is szólítani kellett, míg lement az ebédlõbe, s alig ette meg az utolsó falatot, már ismét szobájába ment."

14. Marx, levél Engelshez "Az itt betört nagy hideg és a háztartásunkban mutatkozó tényleges szénhiány arra kényszerít - noha ez a legkínosabb számomra -, hogy megint szorongassalak. [...] Hogy az ember mindig terhére legyen másoknak, s amellett maga folyvást a legkicsinyesebb gondokkal kínlódjék, ez idõvel elviselhetetlen. Ami engem illet, én belevetem magam a munkába, s általános dolgokkal foglalkozva túlteszem magam a nyomorúságon. A feleségemnek természetesen nincsenek ilyen erõforrásai."

15. Marx, levélrészlet "Már arra is rászántam magam, hogy "gyakorlati ember" legyek és a jövõ év elején beléptem volna egy vasúti irodába. Szerencsének nevezzem-e, vagy balszerencsének? Rossz kézírásom miatt nem kaptam meg az állást. Láthatja tehát, hogy kevés idõm és nyugalmam maradt az elméleti munkához."

16. Marx, levélrészlet "Folyvást fél lábbal a sírban voltam. Minden munkaképes másodpercet ki kellett tehát használnom, hogy elkészüljek a mûvemmel, amelynek feláldoztam egészségemet, az élet örömeit és családomat. [...] Nevetek az ún. "praktikus" embereken és bölcsességükön. Ha barom módjára akarna élni az ember, akkor természetesen megtehetné, hogy hátat fordít az emberiség szenvedéseinek és csupán saját irhájával törõdik. De én igazán impraktikus-nak tartottam volna magam, ha felfordulok anélkül, hogy könyvemmel, legalább kéziratban, teljesen elkészültem volna."

17. Marx Engelshez, A tõke I. kötete korrektúrájának éjszakáján "Így hát ez a kötet elkészült. Csakis Neked köszönhetem, hogy ez lehetséges volt! Irántam való önfeláldozásod nélkül semmiképpen sem végezhettem volna el a 3 kötet roppant munkáját. Hálatelt szívvel ölellek!"

18. Engels "Mióta tõkések és munkások vannak a világon, nem jelent meg olyan könyv, amely olyan fontos volna a munkásokra nézve, mint ez. A tõke és a munka viszonya, az a tengely, amely körül egész mai társadalmi rendszerünk forog, itt elõször van tudományosan kifejtve."

IV. (Két barát)

19. Paul Lafargue "Ünnep volt a Marx család számára, ha Engels bejelentette, hogy átjön Manchesterbõl. Már jóval elõtte a küszöbönálló látogatásról beszéltek, s Engels érkezése napján Marx már olyan türelmetlen volt, hogy nem tudott dolgozni. A két barát aztán dohányozva és iszogatva egész éjjel együtt ült, hogy megvitasson minden eseményt, mely utolsó együttlétük után lejátszódott. Engels véleményét Marx mindenki másnál többre becsülte. Engels volt az a férfi, akit képesnek tartott arra, hogy munkatársa legyen."

20. Marx Engelshez "Kedves Engels, sírsz-e vagy kacagsz, alszol tán vagy virrasztasz? Különbözõ levelekre, melyeket 3 hete küldök Manchesterbe, semmi válasz."

21. Engels Marxhoz "Moro viejo, Moro viejo, / El de la vallida barba. [Vén Szerecsen, vén Szerecsen, / Fehér szakállú vén Szerecsen.] Mi történt veled, hogy rólad, sorsodról és tetteidrõl semmit se hallani? Beteg vagy, vagy pedig megrekedtél a gazdaságtan mélységeiben?"

22. Marx, fia halálakor, Engelshez "A szörnyû kínok között, amelyeket e napokban átéltem, mindig az tartotta bennem a lelket, hogy rád és barátságodra gondoltam, meg az a reménység, hogy nekünk közösen van még valami értelmes tennivalónk a világon."
    "Kedves öregem, mindezen körülmények között jobban érzi az ember, mint bármikor, hogy milyen szerencse egy olyan barátság, mint a miénk. Te tudod, hogy semmiféle kapcsolatot nem becsülök olyan nagyra, mint ezt."

23. Jenny Marx, Marx idõsebb leánya, levélrészlet "[A Szerecsen] egészségi állapota egészében véve jobb, mint ebben az évszakban lenni szokott - s ez a tény kétségkívül nagyrészt azoknak az erélyes rendszabályoknak köszönhetõ, amelyeket jó Engelst "doktorunk" ír elõ számára. Engels - vagyis a Generális, (amely rangot a minap adományoztuk neki) - most egészen közel lakik hozzánk, és azzal, hogy Szerecsent magával viszi hosszú sétáira, sokkal többet használ neki, mint amit bármi sok orvosság használna. Naponta találkozunk a Generálissal és igen vidám estéket töltünk együtt."

24. Marx és Engels "vallomásai" Marx leányainak játékos kérdéseire

    Kedvenc erénye?                                Marx: Egyszerûség.
                                                               Engels: Vidámság.
    Kedvenc erénye férfiaknál?                 Marx: Erõ.
                                                               Engels: A saját dolgával törõdni.
    Kedvenc erénye nõknél?                     Marx: Gyöngeség.
                                                               Engels: Nem elhányni dolgokat.
    Mit tart boldogságnak?                       Marx: Küzdeni.
                                                               Engels: Chateau Margaux, 1848-as évjárat.
    Mit tart bolondságnak?                       Marx: Meghódolni.
                                                               Engels: Fogorvoshoz menni.
    A bûn, amelyet megbocsát?                 Marx: Hiszékenység.
                                                               Engels: Mindenfajta szertelenség.
    A bûn, amelyet utál?                            Marx: Csúszás-mászás.
                                                               Engels: Képmutatás.
    Kedvenc életszabálya?                        Marx: Nihil humani a me alienum puto. [Semmit sem tartok idegennek magamtól, ami emberi.]
                                                               Engels: Hogy egy se legyen.
    Kedvenc jeligéje?                                Marx: De omnibus dubitandum. [Mindenben kételkedni kell.]
                                                               Engels: Nem mellre szívni semmit.

V. (A munkásmozgalom élén)

25. Marx a munkás Internacionáléról "Az Internacionálét azért alapították meg, hogy a munkásosztály valódi szervezetét állítsák a szocialista vagy félszocialista szekták helyébe [...] A szocialista szektásságnak és a valódi munkásmozgalomnak  a fejlõdése mindig fordított arányban van egymással. Amíg a szektáknak (történelmileg) van létjogosultságuk, addig a munkásosztály még nem érett meg önálló történelmi mozgalomra. De mihelyt eléri ezt az érettséget, minden szekta lényegében reakcióssá válik. Az Internacionálé történetében azonban megismétlõdik az, ami a történelemben mindenütt megmutatkozik. Az elavult igyekszik az újonnan kialakult formán belül ismét helyreállítani és fenntartani magát."

26. Marx a Párizsi Kommünrõl "Micsoda rugalmasság, mennyi történelmi kezdeményezés, mennyi áldozatkészség van ezekben a párizsiakban! [...] Ilyen nagyságra nincs példa a történelemben!" "A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsõséges elõfutáraként örökké ünnepelni fogják. Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta."

27. Marx, levélrészlet "Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy pillanatnyilag London legtöbbet rágalmazott és fenyegetett embere vagyok. Igazán kellemes érzés ez a húsz esztendeig tartó pocsolya-idill után."

28. Magyar emigráns rendõrügynök személyleírása Marxról, a porosz rendõrség számára "Marx közepes termetû, 34 éves; bár javakorabeli, haja már õszülni kezd; testalkata erõteljes; arcvonásai erõsen emlékeztetnek Szemerére, de arcbõre barnább, haja és szakálla egészen fekete; utóbbit egyáltalán nem borotválja; nagy áthatóan tüzes szemében van valami félelmetesen démoni; egyébként elsõ pillantásra meglátszik rajta, hogy zseniális és energikus ember; szellemi fölénye ellenállhatatlan erõvel hat környezetére.

29. Engels Marx szerepérõl a nemzetközi munkásmozgalomban "Elméleti és gyakorlati teljesítményeivel Marx olyan pozíciót vívott ki magának, hogy a különbözõ országok minden munkásmozgalmának legjobb emberei teljesen megbíznak benne. Döntõ pillanatokban hozzá fordulnak tanácsért, és akkor rendszerint úgy találják, hogy az õ tanácsa a legjobb. [...] Nem Marx tehát az, aki rákényszeríti az emberekre véleményét vagy éppen akaratát, hanem ezek az emberek maguk mennek hozzá. És éppen ezen alapszik Marx sajátos, a mozgalom számára rendívül fontos befolyása."

30. Marx a személyi kultuszról "Mindketten fütyülünk a népszerûségre. Bizonyíték rá pl. az, hogy mindennemû személyi kultusszal szembeni ellenszenvben az Internacionálé idején sohasem engedtem a nyilvánosság elé jutni az elismerés számtalan manõverét, amellyel különbözõ országokból molesztáltak, s soha nem is válaszoltam rá, hacsak itt-ott rendreutasítással nem. Amikor Engelsszel elõször beléptünk a titkos kommunista társaságba, ez csakis azzal a feltétellel történt, hogy a szervezeti szabályzatból minden olyasmit eltávolítanak, ami elõmozdítja a tekintélybe vetett babonás hitet."

31. Engels "Mind Marx, mind én mindig is ellene voltunk mindennemû nyilvános demonstrációnak, amely egyes személyekhez kapcsolódik, hacsak nem érhetõ el ezáltal valamely magasabb cél; és a leginkább elleneztük az olyan demonstrációkat, amelyek még életünkben saját személyünket illetnék."

32. Marx személyes megjegyzése A gothai program kritikájá-ban "Kötelességem, hogy diplomatikus hallgatással se ismerjek el egy meggyõzõdésem szerint teljesen elvetendõ és a pártot demoralizáló programot. [...] Dixi et salvavi animam meam [Elmondottam, és megmentettem lelkemet]."

33. Engels "A munkásmozgalom a fennálló társadalom legélesebb kritikáján alapul, a kritika az életeleme, hogyan akarhatja önmagát kivonni a kritika alól, megtiltani a vitát."

34. Engels levele a német párt vezetõihez "Nektek - a pártnak - szükségetek van a szocialista tudományra, az pedig nem élhet mozgásszabadság nélkül."
    "Kiváltképpen a vezérek kötelessége, hogy egyre világosabban lássanak minden elméleti kérdésben, egyre jobban felszabadítsák magukat a hagyományos, a régi világnézethez tartozó frázisok hatása alól és mindig szem elõtt tartsák, hogy a szocializmus, amióta tudománnyá lett, megköveteli, hogy tudományként is ûzzék, azaz, hogy tanulmányozzák."

VI. ("Álmodozások helyébe a tudományt állították")

35. Engels Marx kései korszakáról "Olyan szerzõnél, aki minden tárgyat történelmi kialakulásában és elõfeltételeiben vizsgált, minden egyes kérdésbõl magától értetõdõen újabb kérdések egész sorai származnak. Õstörténetet, agronómiát, az orosz és amerikai földbirtokviszonyokat, geológiát és sok minden mást tanulmányozott át, hogy nevezetesen A tõke III. könyvének a földjáradékról szóló szakaszád eddig soha nem kísérelt teljességgel dolgozza ki. [...] De elhatalmasodott betegsége sajnos megakadályozta az így összegyûjtött anyag felhasználásában."

36. Engels tudósítása Marx haláláról, Marx sírjánál mondott beszédének záró mondata "Az emberiség szegényebb lett egy fejjel, mégpedig a legjelentõsebb fejjel, amellyel napjainkban rendelkezett. A proletariátus tovább halad az útján, de odavan az a központ, amelyhez spontánul fordultak franciák, oroszok, amerikaiak, németek döntõ pillanatokban, hogy mindenkor megkapják tõle azt a világos, megcáfolhatatlan tanácsot, amelyet csak a lángelme és a tökéletes tárgyismeret adhatott meg. [...] Neve és mûve élni fog századokon át."

37. Engels saját szerepérõl "Marxszal való együttmûködésem elõtt és alatt az elméletnek mind a megalapozásában, mind nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezetõ alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig végsõ éles megfogalmazásuk Marx mûve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx - mindenesetre néhány speciális szak kivételével - alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségek. Nélküle az elmélet ma távolról sem volna az, ami. Joggal viseli tehát Marx nevét."

38. Kautsky Engels halála után "Azt mondhatjuk, hogy az õ távozását még sokkal fájdalmasabban érezzük át, mint Karl Marxét, mert Marx csak Engels távozásával halt meg teljesen számunkra. - Amíg még élt Engels, akinek szelleme olyan szorosan össze volt forrva Marxéval, addig Marx is közöttünk élt, addig kettejük eleven hatása alatt álltunk. Most mindketten elmentek."

39. V. I. Lenin "Barátja, Karl Marx után Engels volt a modern proletariátus legkiválóbb tudósa és tanítómestere az egész civilizált világon. Attól az idõtõl kezdve, hogy a sors Karl Marxot és Friedrich Engelst összehozta, a két barát életmûve közös ügyük lett. [...]  Marxnak és Engelsnek a munkásosztály körül szerzett érdemeit néhány szóban így fejezhetjük ki: önmegismerésre és öntudatra tanították a munkásosztályt, s az álmodozások helyébe a tudományt állították."
    "Annak az ellenállhatatlan erõnek, amely az egész világ szocialistáit ehhez az elmélethez vonzza, éppen az a titka, hogy a marxizmus a szigorú és legmagasabb rendû tudományosságot (mint a társadalomtudomány legfejlettebb foka) egyesíti a forradalmisággal, s nem véletlenül egyesíti, nemcsak azért, mert e tanítás alapítója egyesítette magában a tudós és a forradalmár tulajdonságait, hanem mert magában az elméletben egyesíti, bensõleg és elválaszthatatlanul. Mert itt az elmélet egyenesen feladatául, a tudomány egyenesen céljául tûzi ki azt, hogy segítsen az elnyomottak osztályának valóban lejátszódó gazdasági harcában."

lábjegyzet: Százhúsz éve, 1883. március 20-án hunyt el Karl Marx    [vissza]

KÉPZÕMÛVÉSZET

ARADI NÓRA

Lélegzetnyi mûvészpálya

Sorok Kondor Györgyrõl és utóéletérõl

    Aki arra vállalkozik, hogy Kondor György (1921-1945) pályáját bemutassa, nem küzd a bõség zavarával. A szokásostól különbözõ feladat olyan mûvész életmûvének az ismertetése, akinek három-négy alkotása szinte sztereotip módon - a szó jó értelmében véve - közhelyszerûen vissza-visszatér a huszadik századi, századközepi magyar mûvészettörténetet áttekintõ írásokban, és akinek fennmaradt munkássága csupán hat-hét tucatnyi mûbõl áll, beleértve nemcsak a festményeket, hanem a rajzokat, grafikákat és a zsengéket is.
    Kondor Györgyöt huszonegy évesen zárták börtönbe, és csak néhány nappal múlt huszonnégy éves, amikor Dachauban elpusztult. Sok képe, rajza elkallódott, megsemmisült. Az 1942-es, Szabadság és a Nép freskópályázatra beküldött terve eltûnt, csak két, ehhez készült akvarell-változat maradt fenn, s a börtönbõl kijuttatott képek közül sem lehetett mindegyiket megmenteni. A töredék-oeuvre közvetlen magyarázata a mártírhalállal félbeszakított töredék-élet. S hogy mégis annyi figyelemre méltatja a mûvészettörténeti emlékezés, ennek oka, amit a jelen kötet bizonyítani kíván: a töredék-pálya is teljes egésszé válhat.
    A mûvészek ma nagyjából abban az életkorban kezdik el tanulmányaikat, amikor Kondor György már túljutott az alig-felnõttként alkotott fõmûvein. Ám az, hogy egynéhány alkotás egy egész korszakra jellemzõ munkaként tartható számon, korántsem csak a mártírfestõ iránt érzett tisztelet visszavetítése a mûvekre. Már születésük pillanatában felismerték értéküket és a bennük rejlõ ígéretet: a kortársak bizalmát sokszorosan igazolta az utókor.
    Kondor György munkásságának módszerében, témaválasztásában, egyéni stílusában kiteljesedik a Szocialista Képzõmûvészek Csoportjának az a vonulata, amely a derkovitsi örökségbõl táplálkozott, és amely majd a Csoport másodszori, 1939-1940-es megalakulása után az akkor és ott legfiatalabb Kondor György képeiben kulminált. Ekkor õ lett a Csoport titkára: egy kézírásával vezetett, jegyzõkönyveket tartalmazó füzet a hetvenes került elõ a Párttörténeti Intézet archívumából. Ez a néhány év volt életében a legtermékenyebb. A Szabadság és a Nép címû 1942-es kiállítást, amely a Csoport és e nemzedék legfontosabb vállalkozása volt, háromnapi nyitva tartás után bezárták. Nem sokkal késõbb, a tömeges lebukások során, mozgalmi munkája alapján Kondor Györgyöt is letartóztatták, bebörtönözték, majd deportálták. Az utolsó stáció állomásai összefonódtak az idõsebb barát, Goldman György szobrász útjával, aki a Csoport 1934-es, elsõ megalakulásától kezdve, annak legaktívabb tagja volt. Együtt voltak börtönben, egyazon helyen és azonos körülmények között pusztultak el.
    Kondor György magatartásáról, helytállásáról számos, hitelesnek ítélhetõ kortársi elmélkedés szól. Állandó készenlétét, optimizmusát, odaadását egybehangzóan jellemzik a családtagok, a pályatársak. A rövid élet - nem utólagosan leszûrt vélekedés szerint, hanem az átélt események torlódása miatt - korai érettségre, kritikai szellemre, önálló tájékozódásra késztette és kényszerítette a gyermeket és a fiatalembert. Ez tükrözõdik nemcsak életútjában, pályára készülõdésében, hanem munkáinak módszerében, szintézist teremtõ szándékában. Hagyatkozzunk az alkotásokra: a mûvészpálya, bármilyen magatartásból, egyéni sorsból fakadjon is, a megszületett és a megõrzött mûvekben él tovább; csakis az alkotások érvelhetnek. Kondor György életútját követve az a meghökkentõ, hogy mûvésztörténeti súlyú képek, rajzok egyáltalán létrejöttek.
    Kondor György lélegzetnyi rövidségû pályájának utóéletét könnyû áttekinteni, nehezebb megérteni. 1945. januári halála az ország felszabadulása után vált bizonyossá. Az elkövetkezõ években a Képzõmûvészek Szabad Szervezete sorra rendezett kisebb kiállításokat a mártír mûvészek fellelhetõ munkáiból. Közös tárlaton adóztak Kondor György és Goldman György emlékének. Az 1949-1950-es mûvészpolitikai fordulat feledtetni akarta két világháború közötti szocialista képzõmûvészetet és ezen belül a Szocialista Képzõmûvészek Csoportjának hagyományait. A kutatás ennek ellenére módszeresen megindult: a legfiatalabb mûvészettörténész-nemzedék tagjai törekedtek ennek az örökségnek a feltárására. 1952-ben azonban még csak zártkörû tanulmányi kiállításon mutathatták be a csoporttagok munkáit.
    Lényeges fordulat, Kondor György oeuvre-je szempontjából is, 1957-ben következett be, amikor a Magyar forradalmi mûvészet címû kiállítás elõkészítése során elõkerült több, addig is ismeretlen munkája, s az újabb nemzedékek elõször kaphattak mûvészetérõl összefüggõ képet. A Szocialista Képzõmûvészek Csoportja elsõ megalakulásának harmadik évfordulója alkalmából rendezett nagy emlékkiállításon pedig már harminckét alkotása szerepelt, s a katalógusban három mûvének reprodukciója. Nyolc munkájával volt jelen az 1965-ös A magyar képzõmûvészek a fasizmus ellen címû kiállításon. 1965-ben egyetemi mûvészettörténeti szakdolgozat vette számba életútját és munkásságát; szerzõje, P. Turcsányi Zsuzsa készítette elõ az 1972-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett, hatvannégy alkotást bemutató emlékkiállítást, melyet ezt követõen a mûvész szülõvárosában, Debrecenben is megrendeztek. Napvilágot láttak idõközben dokumentumok, kortársi emlékezések a Szocialista Képzõmûvészek Csoportjáról, amelyek Kondor Györgygyel is méltóan foglalkoztak. Családja birtokában van nemcsak önéletírása, hanem igen sok, folyamatosan gyûjtött, kortársi emlékezés szövege: kötetnyi forrásanyag.
    Kondor György néhány évre zsugorodott festõpályája egybeesett a legiszonyúbb történelmi tragédia kulminációs pontjával. A fiatal festõ életében összetartozott a mozgalmi munka és a festõi hivatás. Alkotásai belsõ formájuk, rendszerük, a bennük megvalósult mûvészi magatartás révén egyidejûleg mûvészettörténeti és mozgalomtörténeti tények. Az utódokban még az a kérdés is felmerülhet: joguk lehet-e azt kutatni, hogy Kondor György munkáiban mi a fontosabb és mi a mellékesebb mûvészi tett, hiszen minden megszületett alkotása voltaképpen a pályakezdés terméke? De bármilyen legyen is a mûvész egyéni sorsa, életét alkotásai õrzik meg, az utókor ezeket érti és értékeli.
    Mûvészettörténeti mércével mérve fontos az a mûvész, aki életében akár csak egyetlen fontos alkotást létrehozott. Olyan festõ pedig, aki huszonnégy éves koráig, ebbõl közel három évet börtönben és koncentrációs táborban töltve, több tucat fontos képpel, rajzzal gazdagította mûvészetünket, és néhány remeket is alkotott, már ez korszak, egy áramlat reprezentánsa. Mint ahogyan Kondor György az is volt. A harmincas évek hazai munkásmozgalma nevelte ifjúvá és korán felnõtté, a mozgalmat vállaló mûvészek között érlelõdött festõvé. Ami õt foglalkoztatta, az a korszak magyar szocialista mûvészetének legjellemzõbb érdeklõdésébõl fakadt, s ahogyan a képi megoldásért küzdött, az is a mûvésztársak szakmai vívódásával volt rokon. Történelmietlen lenne a kérdés, hogy mivé lett volna, ha él, tanul és fest. A töredék-élet munkássága nem torzó: világos volt a cél, a kutatómunka útja, a szintézis-szinten megvalósult eszmény. A festõmunka belsõ fegyelme összehangolta a fiatal buzgalmat és derût, a kommunista ember lelkesedését és önfegyelmét. Kondor Györgyöt nem töredék-életmû tartja életben, hanem a torlódó korszakban tömörré érett oeuvre.
 

KILÁTÓ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS-MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

Hetesek a gasztronómiában

Az alábbi válogatást az Enciklopédia Kiadó által kiadott, 1993-2000 között írt lexikonunk (Kicsi & Magyar 2002) anyagából - némiképp átdolgozott formában - adjuk közre a kiadó engedélyével.

    *

cocido <spanyol 'fõtt'>: a spanyol konyhamûvészet egyik remeke, amelyet ideálisan hétféle húsból készítenek, benne csicseriborsó (garbanzo) betéttel. Minden tájnak megvan a maga cocidója, de elismerten a legjobb a madridi. Ebben a burgonyán (esetleg tésztán), zöldségen (hagyma, répa), csicseriborsón kívül még hétféle hús - szalonna, sonka, kolbász (chorizo, a katalánoknál butifarra), véreshurka (morcilla), csirkeaprólék, marhahúsból és szalonnából készült húsgombóc (pelota) és marhacsont - szerepel. A hagyomány szerint Kasztília szívében, Segovia tartományban, annak is Pedraza de la Sierra nevû helységében fõzték elõször (1493), a zsidó adafina keresztény változataképpen, mégpedig úgy, hogy a kereszténységre áttérve fõtt tojás helyett disznóhúst tettek az ételbe. Magas alkoholtartalmú, szinte feketébe hajló színárnyalatú vörösbor (leginkább valdepenasi) illik hozzá (Casas 1985: 138-141, Correnti 1993: 113-4).
    gasztronómiai nagyhatalmak: Cey-Bert Gyula Róbert (1938. július 5., Bárdudvarnok -) gasztronómus Magyarországról 1956-ban távozott. A genfi egyetemre járt (1958-63), majd a genfi Kommunikáció és Motivációkutató Intézet munkatársa volt (1963-80). 1981-tõl távol-keleti szállodák tanácsadója. Részt vett Kiszely István õstörténeti kutatásaiban Ujguriában (1987-89). Állítólag a mianmari (burmai) karenek képviselõje az ENSZ-ben. Egy vele készült interjúban (G. Zs.: Népek és étkek. Népszabadság TV Magazin 5, 1994, 1, I. 7-13., 13) azt állította, hogy már 1984-ben, Hongkongban, egy bizottságban meghatározták a világ hét gasztronómiai nagyhatalmát: Kína, Japán, Thaiföld, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Magyarország.
    Hét Április Vendégfogadó: pesti fogadó, 1876 és 1892 között mûködött (Bevilaqua Borsody & Mazsáry 1935: 227).
    hét asztal vendég: a Barcsai-balladában (Az elégetett házasságtörõ) szereplõ, alliteráló kifejezés. Érdekessége az asztal számlálószó (mint hét szem búza, hét szál virág) poétikus használata, valamint a v, f és ha alliterálása.
    Három halál közül mejiket választod:
    Vaj fõbe lõjjelek, vaj fejedet vegyem,
    Vaj hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartassz?
    Három halál közül én is azt választom:
    Hét asztal-vendégnek vígon gyertyát tartok.
    (Kriza 1863: 193, 1975: 206, Vargyas 1984: 177).
    Thomas Mann Varázshegyének (Der Zauberberg, 1924) Berghof-szanatóriumában az ebédlõben hét asztal található, s ennek a regényben fontos szerepe is van.
    Hét Bagoly: hajdani diáktanya a budapesti (V. kerület) Képíró utca 7. alatt, ahol egyetemisták, ifjú költõk béreltek szobát maguknak pesti tartózkodásuk idejére. A házat a Budapestre 1896-ban felköltözött Krúdy Gyula örökítette meg Hét Bagoly címû regényében (1922). Az író úgy mondja, hogy egykor Szendrey Júlia apjáé, Szendrey Ignácé volt a ház, és az öregúr szigorú gazda volt, kíméletlenül behajtotta a lakbért. Az említett regényben az ifjúságát keresõ Szomjas Guszti vett ki szobát a ~ban, mert annak idején, jurátus korában is itt lakott. Mint megtudjuk, a csengõ rég nem mûködött, zsinórját az 1850-es években elvágta egy másik lakó, Lauka Gusztáv, a tréfás kedvû költõ. A földszintesnek mondott - bár valójában valószínûleg emeletes - ház udvarán öreg kakas kapirgált, még Lisznyai Kálmán hagyatékából. Ha minden igaz, kocsma is mûködött az épületben. A házat az 1900-as évek elején bontották le, és helyére építették a mai két emeltes bérházat, melynek már nincs kapuja a Képíró utca felõl. Az épület felsõ párkányán azonban emlékezésül az építõk hét bagolyszobrocskát helyeztek el, amelybõl kettõ még 2001-ben is megvolt. A többinek csak a helye látszik.
    hét deka liszt: ennyi kell a cseresznyés vagy meggyes lepénybe az ínyesmester, Magyar Elek (1875-1947) szerint. A recept a következõ: "10 deka vajat habzásig keverünk. Hozzáteszünk 10 deka cukrot és 6 tojássárgáját, 7 deka lisztet, 3 deka zsemlemorzsát, csipet szódabikarbónát, kevés fahéjat és ezekkel is egészen simára keverjük. Végül a 6 tojás keményre vert habját adjuk bele. Vajjal kikent tepsibe öntjük, tetejét megszórjuk cseresznyével vagy meggyel s lassú tûznél szép pirosra sütjük. Tálaláskor meghintjük cukorral és darabokra vágjuk" (Magyar 1978: 404).
    hetesliba, pecsenyeliba: a Szigetközben a 8 hetes liba elnevezése (Kovács 1992: 57).
    hétféle fû; Siebenerlei Kräuter <német>: Göttingen környékén Gründonnerstagon (nagycsütörtökön) a következõ növényekbõl készítenek fõzeléket: 1. barnakáposzta, 2. spenót, 3. vadcsalán, 4. köszvényfû, 6. komló, 6. kömény, 7. salátaboglárka. A hét bolygó füve az ókori mágiában is fontos szerepet játszott. Hartlieb könyvében (Buch aller verbotenen Kunst, 1456) a boszorkánykenõcs készül hétféle fûbõl. A boszorkányok minden nap a megfelelõ füvet szedik: vasárnap mezei katángot, hétfõn holdrutát, kedden verbénát, szerdán szélfûvet, csütörtökön juppiterszakállat, pénteken vénuszhajat - szombaton õk is pihennek.
    Magyarországi boszorkányperek is említenek hétféle füvet.
    hétféle szósz: A kínai konyha számos szószféleséget ismer, amelyek közül a hét legnépszerûbb a szójaszósz (jiang you), garnélaszósz (lü xia you), snidlingszósz (jiu cai hua), szezámmagszósz (zhi ma jiang), csipõspaprika- vagy csiliszósz (la jiao you), szójasajtszósz (jiang dou you) és óborszósz (pao jiu) (Chayet 1968: 308).
    hét fogás: Már a legkorábbról fennmaradt magyar nyelvû szakácskönyv, az erdélyi fejedelmi udvar 1570 körül írott Szakácsmesterség c. kézikönyve hét fogást sorol fel "egy úrnak egy ebédre":
    1. Öreg tálra: Sült, leves kenyérrel. - Közép tálra: Vetrecen kolbász. - Õzcímör sásával. - Két kappan malozsa trágyával (mazsolával meghintve). - Két borjúfõ. - Báránycímör mandulatejjel és rizskásával.
    2. Öreg tálra: vadhús. Közép tálra: Borjúhús tiszta borssal. - Zöldkáposzta májóssal (májas hurka?). - Tejes étek. - Apró torta.
    3. Öreg tálra: Káposzta órjával. - Középtálra: Nyúlhús fekete lével. - Nyelv gyümölcsös lével. - Kappan kaszás lével.
    4. Öreg tálra: Sült. - Közép tálra: hal, sóban fõtt. - Tányéron: Citromot. Poma gránát. - Kis tálban: Olajmagot (oliva). - Ismég torta.
    5. Öreg tálra: hideg étök. - Közép tálra: Vérös tiszta borssal (véres hurka). - Hal pástéllyal.
    6. Öreg tálra: Tehénhús. - Közép tálra: Páva szürke sásával. - Sódar. - Disznófõ.
    7. Öreg tálra: Gyümölcs, alma, gesztönye, körtvély, mikor vagyon.
    A századfordulón - a korabeli menülapok tanúsága szerint - a hazai (par excellence budapesti) nívósabb éttermekben egy igényesebb étkezés (például díszebéd) legalább öt (legfeljebb 14) fogásból állt, leginkább nyolc vagy hét fogásból. A különbözõ fogások tipikus sorrendje (amitõl azonban többféle eltérés is létezhet): leves - hal - borjú - szárnyas (fõétel) - parfé, fagylalt - sajt - gyümölcs. (Az utolsó két fogás sorrendje felcserélhetõ volt.)
    Az ideális - lehetõleg hat-nyolc személyes - kínai étkezés a hidegtál (leng-cai, a francia hors d'oeuvre megfelelõje) leszámításával annyi fogásból áll, ahányan esznek. A tálak többségét egyszerre hozzák az asztalra - avagy elkészülésük sorrendjében, sûrûn, folyamatosan -, és bármelyikbõl, bármikor lehet venni. Az ideális kínai étkezõk - és egyben a fogások - száma tehát nem egyértelmûen meghatározott, de hét körül van. A hagyományos, formális japán étkezés egy levesbõl és három másik fogásból, vagy két levesbõl és öt másik fogásból, vagy három levesbõl és hét másik fogásból áll.
    A római ínyencek lakomáin szabály volt, hogy a résztvevõk száma ne legyen kevesebb, mint a gráciáké és ne több, mint a múzsáké, tehát legalább három, legfeljebb kilenc (lásd még septem convivium, novem convicium), így a nimphák számát közelítette meg (Radványszky 1896, 3: 44-45, Gundel K. 1934: 105, Tezuka 1936: 30, Gundel I.: 1976, Szántó 1986: 93).
    hétfûszer só, Sieben-Kräuter Salz <német>: Bad Ischlben (Ausztria) gyártott fûszerkeverék. Tartalma: a legfinomabb pároltsó, oregano, rozmaring, kakukkfû, bazsalikom, majoranna, babér, petrezselyem. Újabban Magyarországon forgalmazza a Salinen Budapest Kft.
    hétféle íz: Galénosz a De simplicibus medicamentis címû munkája I. könyvének 38. fejezetében leírja, hogy egyesek szerint hét-, mások szerint nyolcféle íz létezik. Platónra (Timaiosz XXVIII. 65b-66c) hivatkozva pedig azt állítja, hogy az ízfajták a következõk: 1. ausztérosz - savanyú, 2. sztrüfnosz - fanyar (mint a vadkörte), 3. nitródosz, halüdosz - sós, 4. pikrosz - keserû, 5. hexész - csípõs, 6. drimüsz - savas, 7. glüküsz - édes. Ezekhez Theophrasztosz nyolcadikként a liparoszt, azaz a zsíros ízt is hozzátette.
    hét MDF-piac: Az MDF-piacok 1989 óta mûködnek a fõvárosban, a fénykorban hét helyszínen várták a kereskedõk és az õstermelõk a vásárlókat szombatonként. Az elsõ években szolid áraikkal nagy népszerûségre tettek szert. Az elmúlt években több forgalmas csomópontból is kiszorultak, 2001. június 9. után (ekkor volt utoljára MDF-piac a II. kerületben, a Császár-Komjádi uszoda és a Zsigmond tér elõtti parkolónál) pedig már csak három helyen, a III. kerületi Vörösvári úton, az erzsébetvárosi Klauzál téren és a XI. kerületi Vahot utcában várják a vásárlókat. Az MDF egyik egykori vezetõ egyénisége, a piacok szervezõje, Zacsek Gyula 2001-ben a Piacfejlesztési Alapítvány elnöke, s az MDF - ebben az összefüggésben - ekkor már nem a Magyar Demokrata Fórum, hanem a Market Developing Foundation (Piacfejlesztési Alapítvány) rövidítése.
    hét perc: 1. Ennyi ideig kell fõnie a kemény tyúktojásnak. (A lágynak három percig.)
    2. A McDonald's franchise elõírása szerint ennyi ideig állhat a 7x7 milliméter átmérõjû, 168 fokos növényi olajban 2,55-3,05 percig sütött, majd M formában sózott hasábburgonya. Utána ki kell dobni.
    Ami a franchise-t illeti, ez egy úgynevezett rendszergazda (rendszertulajdonos) és úgynevezett átvevõk közötti egyezségen alapuló speciális vállalkozási forma. A rendszergazda egy szakmai és kereskedelmi szempontból gondosan kialakított, piacgazdasági körülmények között eredményesen kipróbált, komplex rendszert ad el, márkanév-, illetve védjegyhasználati joggal, s egyúttal segít a betanításban, a kereskedelmi, a reklám- és a piackutató szolgáltatásban. A szigorúan megszabott keretek meghatározhatják, hogy a rendszergazda beszerzi-e a gépeket, a bútorokat, a dekorációt, és beszáll-e az alkalmazottak képzésébe stb. Az átvevõ kölcsönveszi a know-how-t, s a saját független vállalkozásában, saját hasznára, a megállapodott területen, megállapított ideig, s önállóan - de a franchise-átadó elõírásai alapján és állandó segítségével - mûködteti azt tovább. Kész imázst, üzleti tervet, segítséget kap - a reklámhadjárattól a folyamatos üzleti tanácsokig. A rendszergazda a kezdeti vásárlási tõkén túl havonta szerzõdésben rögzített díjat kap az átvevõtõl - royaltyt (névhasználati díjat) és bérleti díjat (a nyereség meghatározott százalékát) -, cserébe pedig az átvevõ egy sor elõnyhöz jut általa. Ily módon olyan üzletláncok jönnek létre, amelyek nagyon hasonlóak, s amelyeknél önálló vállalkozók kötnek szerzõdést egy szervezettel. A bankok a franchise-ok finanszírozására világszerte speciális hitelkonstrukciókat dolgoznak ki. Nyugat-Európában a teljes kiskereskedelmi forgalom kb. 40%-át ebben a formában bonyolítják le, Magyarországon az arány jóval alacsonyabb.
    Magyarországon a franchise 1989 után terjedt el. A világ talán legismertebb franchise-rendszerben mûködõ és Magyarországon is folyamatosan terjeszkedõ cége a McDonald's; hasonló profilú a Burger King, továbbá a Hemingway Holding leányvállalatának, a Central European Franchise Groupnak az üzlethálózata (ide tartozik a Pizza Hut, a speciális csirkeételeket kínáló Kentucky Fried Chicken, a speciális amerikai édes süteményeket és szendvicseket kínáló Dunkin' Donuts). Franchise-rendszerben mûködnek még szállodaláncok (Inter-Continental, Hilton, Forum, Hyatt, Novotel), benzinkutak, ruhaboltok.
    A nagy gyorsétteremláncok közül elõször a McDonald's nyitotta meg éttermeit: a budapesti V. kerület, Régiposta utcában, 1988 áprilisában, majd két évvel késõbb a Nyugati pályaudvar mellett a régi Utasellátó étteremépületében. 2000 júniusában a McDonald's 119 országban mûködtet 25 ezer éttermet, ezek háromnegyedét franchise-rendszerben; Magyarországon a 73 étterembõl egyelõre csak 39 van franchise partnerek kezében. 2001 márciusában a cég 77 éttermet üzemeltet hazánkban, ebbõl 36-ot Budapesten. A McDonald's országosan minden évben három-négy új éttermet tervez megnyitni.
    A McDonald's legfõbb riválisának tartott Burger King 1991 óta létezik hazánkban, az elsõ, a pesti Oktogonon megnyílt étteremmel együtt 12 budapesti és egy szegedi üzlettel rendelkezik (2001. március).
    hét perces rizs: Az egyik rizsfõzési módszer szerint a rizst olajban aranybarnásra pirítjuk, majd felöntjük kétszerannyi vízzel, sózzuk, borsozzuk, majd a forrástól számított hét percig fõzzük fedõ alatt. Ezután a fedõt rajtahagyva fél óráig állni hagyjuk. A rizs ekképp jó "gurulós" lesz.
    hét sörgyár: Magyarországon - leszámítva a kisebb serfõzdéket - hét sörgyár volt az 1990-es évek közepén: Budapest (Kõbánya), Gyõr, Komárom, Martfû, Miskolc, Nagykanizsa, Pécs. Idõközben változott a helyzet, például a nagykanizsai sörgyár 2000 márciusában bezárt.
    Hét Tetû: volt tolvajkonykocsma a Budapest VII., Dob utca 40. számú házban. Tréfás célzás a piszkos, tetves vendégekre (Zolnay & Gedényi 1996: 34).
    Hét Választó: pesti fogadó az egykori Hajóhíd közelében (Váci utca 9.), 1770-tõl 1867-ig mûködött. Elõtte a Császári Hídpajta állott, ablakai pedig a Váczi utcára tekintettek. A jogászbálok állandó színhelye volt. Több névváltozata is elõfordul: Hét Választó Fejedelme, Hét Kurfürstök, Hét Herczegek, Hét Electorok. Elõbb egy budai fogadót neveztek így, 1777-ben Häussler (vagy Heuszler) Sebestyén alapított Pesten ilyen néven kávéházat. Az intézményt Gvadányi József is megörökítette a Peleskei Nótáriusban (1788). Gvadányitól tudjuk azt is, hogy a Hét Electorok szálája bolthajtásait Trója pusztulásának, Szép Heléne Elraboltatásának és a Három Grátiáknak képmásai díszítették. Itt szállt meg Julia Pardoe (1839), akinek az útleírásai forrásértékûek. A Hild József által épített klasszicista épület (1840; két utcára nézõ homlokzattal, udvarában az egykori Pesti Színházzal) ma mûemlék.
    Ismeretes egy jónevû budai, Hét Választófejedelem nevû fogadó is, mely a Döbrentei utca 9. szám alatt állott, s 1831-ben Szarka Dániel tulajdona volt. A fogadóban 1813-ban Berzsenyi Dániel is megszállt, amikor a Virág Benedeknél járt látogatóban, kinek egykori háza a mai Szarvas téren volt megtalálható.
    A XIX. Századi budapesti vendéglátó-ipari üzletnevek között elõfordul a (lásd ott) Hét Április Vendégfogadó, (lásd ott) Hét Bagoly, Hét Herceg, Hét Rózsa (egy Huber nevû vendéglõsnek hét lánya lévén), Hét Vezér és Három Hetes. Az újabb vendéglõk közül a (lásd ott) Makk Hetes szerzett hírnevet.
    Az irodalmi asztaltársaságok közül Kiss József és A Hét szerkesztõségének asztala a mai budapesti V. kerületi Károlyi Mihály utcában, a Központi (Central) Kávéházban volt. (lásd még hét fogás, hétvezér tokány; Bevilaqua Borsody & Mazsáry 1935, Ballai, szerk., 1943: 168-171, 200, Gundel & Harmath 1979).
hétvezértokány: a Gasztronómiai Lexikon szerint "kockázott borjú, marha- és sertéshúsból készül, szalonnával, hagymával, paprikával párolják, habarással sûrítik, párolt rizzsel vagy galuskával körítik. A honfoglaláskori törzsszövetség emlékét õrzi az eredeti erdélyi étel." Az étel eredetét illetõen bajos lenne állást foglalni, mindenesetre a XX. század elsõ felének legnevesebb magyar gasztronómusai - Gundel Károly (1883-1969, Turós Emil (1906-1992), Venesz József (1912-1978) - már ismerték és közreadták a receptet (Borda et al. 1993, Hatvany én. 121, Venesz 1973, Gundel 1984).
    Makk hetes: több budapesti vendéglõ elnevezése. Makk hetes mûködött például a XX. század elsõ felében a VIII. kerület Kerepesi (ma Rákóczi) út 63-ban, amely a VII. kerületbe (Rottenbiller utca 52.) költözött, s 1945-ig fennállt. Újabban a legismertebb közülük egy budai (XII. kerület, Kiss János altábornagy utca 59.), mûködik egy Makk Hetes Sörözõ a XX. Kerület Nagykõrösi út 19. alatt is. Legalábbis egy idõben a makkhetes, becézve makkheci szónak 'kiskocsma', sõt 'zugkocsma' jelentése volt, utalva a kocsmák gyakori ilyen formájú cégérére (Gundel & Harmath 1982: 143, Zolnay & Gedényi 1996: 35).
    Padova hét bora: Padova borait már Petrarca és Ruzante is dicsérték, s talán a mai borok se maradnak el a régiektõl. A környék borainak fõ forgalmazója az 1972-ben alapított Consorzio Vini DOC dei Colli Euanei, amely hét borféleséget kínál: Colli Euganei Bianco, Colli Euganei Rosso, Colli Euganei Pinot Bianco, Colli Euanei Cabernet, Colli Euganei Tocai Italico, Colli Euanei Merlot, Colli Euganei Moscato. (Külön érdekesség itt a tokaji padovai változata: Tocai.)
    qi jiashi <kínai 'hét dolog'>: a kínaiaknál azok a dolgok, amelyeknek mindi a háziasszony keze ügyébe kell legyenek, azaz tûzifa, rizs, olaj, só, szójaszósz, ecet, tea. (Más besorolásokban valamelyik helyett zsír, cukor, vagy bor szerepel.)
    septem convivium, novem convicium <latin>; hét ember vendégség, kilenc már lárma: E szólást Julius Capitolinus, a Historia Augusta szerzõje is említi Verus-életrajzában (5. fejezet), majd Erasmus az Adagiában (I. III. 97.). Terentius Varro szerint a vendégek számát a Gratiák és a múzsák száma közt helyes megállapítani, vagyis kilencnél ne legyenek többen, háromnál pedig ne kevesebben. Érdekes, hogy Abu-Nuvász arab költõ (754 körül-814 körül) szerint viszont pontosan öt embernek kell együtt lennie ahhoz, hogy az ivászat (!) vidám legyen. "ötnél kevesebb magány, ötnél több bazár". Hasonló, többé-kevésbé laza szabályokat minden fejlettebb kultúra felállított (lásd hét fogás).
    septemviri epulonum: a lakomákra felügyelõ hét férfi. A négy legmagasabb római papi tisztség közül sorrendben a negyedik. E hét férfiú gondoskodott az áldozati lakomákról (lectisternium). Több neves római politikus, például Fabius Maximus, Africa proconsula is a septemviri epulonum közé tartozott.
    sep-oeil <francia 'hétszemû'>: az ingola (Petromyzon) egy tengeri fajának elnevezése Normandiában, különösképpen Rouenban. Hengeres testû, kígyó alakú hal. Különösen tavasszal fogyasztják. Nevét onnan kapta, hogy hét-hét kopoltyúnyílása van egy-egy oldalán. E halacska neve franciául egyébként lamproie marine, angolul lamprey, portugálul lampreia do mar, spanyolul lamprea de mar, németül Meerneunauge, Seelamprete, dánul havlampert.
    Az ingola magyar nevei között a kilencszemû hal, német és román nevei között az ennek megfelelõ Neunauge és nouã-ochi is szerepelnek, mivel az ingolának hét pár kopoltyúnyílásán kívül a fejtetõn is van egy szempárja (Davidson 1980: 176, Keszei 1983: 166-7, 182-3, Rácz 1996: 83).
    seven <angol 'hét'>: az Új-Zélandon csapolt háromféle mennyiségû sör egyike, hét folyadék-uncia, kb. két dl. (A handle nagyjából a magyar korsónak felel meg, míg a jug legalább egy liter.)
    Seven & Seven: koktél, Seven Up és Seven Crown whiskey elegye.
    7 up Seven Up: amerikai eredetû üdítõital. Magyarországon a Buszesz Rt. óbudai Szeszgyára, illetve a Fõvárosi Ásványvíz és Üdítõipari Rt. (Soroksár) palackozza a Seven Up International engedélyével. Szárazanyagtartalom: 10%, energiatartalom 174 kj/100 cm3, alkotórészek: víz, cukor, széndioxid, 7.4 g/l citromsav, nátriumcitrát, természetes aroma. Savanykás ízû, fõképp fiatalok kedvelik. Címkéje zöld. - A vicc szerint: Hogy ébreszti Hófehérke a hét törpét?: Seven up!
    sütés hét fogása: Makay Bélának elsõsorban a Felsõ-Tisza vidéki, szabadtûzi népi konyhából leszûrt tapasztalatai alapján a sütésnek az alábbi hét fogása van. (1) A füst szükséges - jótevõ - rossz a szabadtûzön fõzéshez, sütéshez. Kellemesen szagosítja, ízesíti az ételeket; ettõl van igazi szabadtûzi ízük. (2) Piros paprikát forró, sercegõ zsírban, olajban tûz fölött elkeverni csak víz azonnali hozzáöntésével vagy a bogrács levételével szabad. Ellenkezõ esetben megég, megkeseredik. (3) Pörkölt sütése, pirítása víz nélkül szinte lehetetlen; hamar odaéghet, megfeketedhet. Elkészültének elsõ felében kevés vízben fõzzük, puhítjuk a húsokat, csak azután sütjük, pirítjuk. (4) Pörkölteket, paprikásokat sózni fõzési idejük utolsó harmadában szabad csak, amikorra az izomrostok már föllazultak. Ellenkezõ esetben végig összekuccadnak, megedzõdnek, és sokára fõnek meg. (5) Vad- és erõs illatú húsokhoz nem hóbort a bor. Abárolja õket és tompítja ízüket. A szesz pedig néhány pillanat alatt elpárolog. (6) Gombaételek sózása, fûszerezése nagy óvatosságot igényel. Csak akkor csináljuk, ha már összeesett, tömege megállapodott. Egyébként felszívó hatása minimális, kevesebbet kíván minden fûszerbõl, mint a hús. (7) Ha alufóliában sütünk-fõzünk, lazán tekerjük a fóliát, hogy a felszabaduló gõzök, gázok ki ne pukkasszák (Makay 1984: 11-12).
 

IRODALOM
Ballai Károly, szerk.: A magyar vendéglátóipar története I. (A honfoglalás századától az 1848/49. szabadságharcig.) Bp., Kultúra és Propaganda 1943.
Bevilaqua Borsody Béla - Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak: kávé és kávésmesterség 1535-1935. Bp., Athenaeum 1935.
Borda József, Sándor László, Szabó Ernõ, Szigeti Andor: Gasztronómiai lexikon. Szerkesztette Csizmadia László. Bp., Mezõgazda Kiadó 1993.
Casas, Penelope: The Foods and Wines of Spain. Harmondsworth, Penguin 1985.
Chayet, Claude: Chinese cooking. English version by Anne L. Destenay. In: Nagel' Encyclopaedia - Guide China. Geneva, Paris & Munich, Nagel 1968: 370-384.
Correnti, Pino: Ötezer év szerelmes szakácsmûvészete. Fordította Bényei Márta és Klimó Ágnes. Bp., Helikon 1993.
Davidson, Alan: North Atlantic Seafood. Harmondsworth. Penguin 1980.
Gundel Imre: A múzeum menüalapgyûjteménye. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve. Bp., 1976: 251-310.
Gundel Imre - Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Bp., Közgazdasági és Jogi 1979, 1982.
Gundel Károly: A vendéglátás mûvészete. Bp., Magyar Szakácsok Könyve 1934.
Gundel Károly: A konyha fejlõdése és a magyar szakácskönyv irodalom a XVIII. század végéig. In: Ballai, szerk., 1943: 287-371.
Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv. Átdolgozták fiai, Gundel Ferenc és Gundel Imre. Bp., Corvina 1984.
Hatvany Lili: Életmûvészet - ételmûvészet. Bp., Színházi Élet é. N.
Keszei János: Egy új fõzésrül való könyv. (Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból.)
Közzéteszi Lakó Elemér. Bukarest, Kriterion 1983.
Kicsi Sándor András-Magyar László András: Hetes lexikon. Bp., Enciklopédia 2002.
Kovács Antal: "Szíp kutya, randa eb." A Felsõ-Szigetköz állattartásának szókincse. Mosonmagyaróvár, 1992. (Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek 8.)
Kriza János: Vadrózsák (Székely népköltési gyûjtemény.) Kolozsvár, Stein János 18631. Bukarest: Kriterion 19754.
Magyar Elek: Az Ínyesmester szakácskönyve. Bp.; Minerva 1978.
Makay Béla: Szabadtûzön. Halász-, vadász- és pásztorételek. (Receptek a Felsõ-Tisza vidékérõl.) Bp., Mezõgazdasági 1984.
Rácz János: A magyar nyelv halnevei. Bp., 1996. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 205.)
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. 1-3. Bp., Knoll; Hornyánszky 1879-1896.
Szántó András: Eleink ételei. Válogatás régi szakácskönyvekbõl. Bp., Mezõgazdasági 1986.
Tezuka Kaneko: Japanese Food. Tokyo, Maruzen 1936.
Vargyas Lajos: Keleti hagyomány - nyugati kultúra. Tanulmányok. Bp.; Szépirodalmi 1984.
Venesz József: A magyaros konyha. Bp.; Minerva 1973.
Zolnay Vilmos - Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben. Bp., Fekete Sas 1996.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Aki Sarastro modellje volt

Born Ignác (1742-1791)

A 18. és 19. század magyar tudósainak van egy közös sorsmotívumuk. Sokuknak máig vitatják nemzeti hovatartozását, és gyakran nem is alaptalanul. Így vallja például egyaránt magáénak Bél Mátyást vagy Kempelen Farkast a magyar, az osztrák és szlovák tudománytörténet, és ez a sorsa magyar-osztrák-cseh relációban Born Ignácnak is. Személyükben mintha csak igazolódna Erasmus feltevése a tudomány - már évszázadokkal ezelõtt megvalósult - nemzetköziségérõl, a latin nyelvtudományban általánossá válásáról, az életpálya során a szülõföldtõl való eltávolodásról, amit a megismerés elfojthatatlan vágya és göröngyös útja, az eszmék, tapasztalatok és az ismeretek személyes érintkezésben megvalósult cseréje elkerülhetetlenné tett.
    Az erdélyi Gyulafehérváron (ma: Alba Iulia) 1742. december 26-án született Born Ignác életútja már egészen fiatalon így alakult. Elemi iskoláit ugyan még Nagyszebenben végezte, de rögtön azután a bécsi jezsuiták gimnáziumába került. Magába a rendbe is belépett, de a Jézus Társaság szellemisége igencsak riaszthatta, kedvét szeghette, mert még be sem töltötte tizennyolcadik életévét, amikor elhagyta õket.
    Prágába ment, az akkori Európa egyik tudományos központjába, és ott, tanulmányai folyamán, egyre inkább a bányászat és a kohászat felé fordult az érdeklõdése. Az 1760-as évek második felében beutazta Nyugat-Európát, tanulmányútja során fõleg természettudományos és mûszaki kérdésekkel foglalkozott. 1770-ben visszatért Prágába, ahol a prágai pénzverõ és bányászati hivatal ülnökévé nevezték ki. Pozíciója lehetõvé tette számára, hogy meglátogassa és tanulmányozza a Monarchia legjelentõsebb bányavidékeit, mindenekelõtt a felvidéki, a bánsági és az erdélyi körzeteket. Tapasztalatait huszonhárom nagy lélegzetû útilevélben összegezte, amelyet 1774-ben tett közzé. (Briefe über mineralogische Gegenstände, Frank-furt-Leipzig.) A kötet tudományos értékét mi sem jellemzi jobban, mint hogy még abban az évtizedben angol, francia és olasz nyelven is megjelent, s hogy a magyarországi bányászat és ásványtan tankönyvévé nyilvánították.
    1772-ben, felsõbányai kutatásai közben, súlyos gázmérgezést szenvedett. Felépülése után, Mária Terézia - aki kezdettõl fogva nagyra értékelte Born szaktudását és tudományos eredményeit - Bécsbe hivatta, s megbízta a császári természetrajzi gyûjtemény rendezésével és leírásával. Munkája végeztével lovaggá ütötte és udvari tanácsossá nevezte ki.
    Born, a fáradhatatlan kutató és újító, nem sokkal ezután bejelentett egy olyan találmányt, amely egycsapásra világhírnevet biztosított számára. A nemesfémek kinyerésének módszerét tökéletesítette. Merõben új és igen gazdaságos eljárásával az arany és az ezüst érceinek higannyal történõ kivonását dolgozta ki, az ún. amalgamálás mûveletét. Kísérleteit - melyet egy kis bécsi laboratóriumában kezdett el - a Selmecbánya melletti Szklenón, egy e célra épített kohóban fejezte be, immár nagyüzemivé fejlesztve találmányát.
    Szklenó (a mai Sklené) nemcsak emiatt tudománytörténeti nevezetesség. E helységhez fûzõdik a világ elsõ mûszaki tudományos kongresszusa, amelyet a bányászat és a geológia témakörében Born hívott össze 1786 szeptemberében, s amelyen a kor huszonhét nagyhírû tudósa vett részt. Ugyancsak Born kezdeményezésére alakult meg az elsõ európai bányászati társaság, amelyhez amerikai szakemberek is csatlakoztak. Általában Born Ignác tudományszervezõ tevékenysége páratlan volt a maga korában. 1774-ben tudóstársaságot hozott létre Prágában, szabadkõmûves páholyt alapított Bécsben - ne feledjük ez már a felvilágosodás kora! -, amelynek neves tudósok, mûszaki szakemberek, másfelõl írók, mûvészek, macenások lettek a tagjai. Folyóiratot indított és szerkesztett a természettudományos ismeretek terjesztésére, s követelte e tudományok alaposabb és kiterjedtebb iskolai oktatását. A lap hasábjain élesen szembefordult az alkímiával, mint áltudománnyal, s írásaival, mondhatni, a végsõ kegyelemdöfést adta meg ennek a századokon át viruló szédelgésnek. És nem lett volna a felvilágosodás korának gyermeke, ha nem foglalkozik társadalmi kérdésekkel is. 1783-ban kiadott latin nyelvû könyvében (Joannis Phisiophili Specimen Monachologiae) megsemmisítõen kemény bírálatban részesítette a szerzetesrendeket.
    Munkásságát egyöntetüleg és széles körben ismerte el a tudományos világ. A bányászati, kohászati és vegytani tudományokban egyaránt jelentõset alkotott. A legrangosabb tudományos akadémiák (a londoni, a szentpétervári, a göttingeni, a stockholmi, az uppsalai, a padovai, a sienai stb.) választották rendes tagjukká, és jószerével lehetetlen felsorolni annak a több tucat más tudományos testületnek a nevét, amely meghívta tagjai sorába. Különösen megtiszteltetés volt számára, hogy egy akkortájt fölfedezett, fontos ásványt - bornit - róla neveztek el. Az erdélyi országgyûlés, majd nyomában a pozsonyi magyar országgyûlés nemesi címet adományozott neki. Ezzel kapcsolatosan Kazinczy Ferenc megemlékezik róla önéletírásában (Pályám emlékezete), és elmondja, hogy bécsi találkozásuk alkalmával, 1788-ban, Born Ignác magyarnak vallotta magát.
    Bécsben halt meg, 1791. július 24-én. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, és egész Európa tudományos világa õszintén, mélyen meggyászolta. S hogy munkássága, humanizmusa, lefegyverzõen szeretetre méltó személye milyen maradandó hatást tett kortársaira, arra egy zseniális zenemû halhatatlan alakja mindmáig a koronatanú.
    Wolfgang Amadeus Mozart róla mintázta Varázsfuvolájának fõhõsét, a nemes és bölcs Sarastrót.
 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Túú maccs

Abban az elsõ Való Világ-mûsorban volt egy igen kevés bizalmat gerjesztõ orcájú pasas, akinek a mûveltsége aligha éri el az általános iskola VIII. osztályos tanulói számára elõírt szintet, de ha valami nem tetszett neki, bizalmaskodó vigyorral azt mondogatta:
    - Ez nekem túú maccs.
    Jelzésértékû mondás volt, azt juttatta kifejezésre, hogy használója ismeri az amerikai slágerszövegekben használt fordulatokat, nem akárki, méltó arra, hogy a televízió egyik legnézettebb mûsorának sztárja, egy vagyonnal felérõ nyeremény várományosa legyen. Ennek megfelelõen sikert aratott, kisvártatva a mûsor minden szereplõje mondogatni kezdte, hogy ez is túú maccs, meg az is túú maccs; csodálom, hogy a parlamenti képviselõk és klienseik még nem kaptak rá a túú maccsra.
    Hiába, nagy hatalom a korszerû kultúra.
    Errõl mindig a rómaiak esete jut eszembe, akik ugyebár az ókorban meghódították Görögországot, s onnan zsákmányként sok ezernyi szobrot és képet, hajórakományokat kitevõ kincseket hurcoltattak haza, egyebek között, egész könyvtárakat is, amelyek akkoriban az elõkelõbb római villák díszéül szolgáltak.
    Vesztükre tették. Eleinte nyilván õk se tudtak többet görögül, mint a "tú maccs" megfelelõjét: "agan". Egy idõ múltán azonban divatba jött, hogy a díszül szolgáló könyveket el is olvassák. S jóllehet akadtak olyan rómaiak, akik vették maguknak a fáradtságot, hogy görögországi felsõoktatási intézményekben szerezzék meg képzettségüket, a tehetõsebb családok ennél egyszerûbb megoldást választhattak. A meghódított területekrõl és földig rombolt városokból - amilyen sorsra a korinthoszi oszlopokkal teli Róma Korinthoszt is juttatta - ezer számra hajtották Rómába a mûvelt görög rabszolgákat, akik tanítókként házhoz szállították a megfelelõ mûveltséget. (E végzet a szerencsésebbek osztályrésze volt, hiszen pl. az ókor legkiemelkedõbb tudósát, Arkhimédészt egy morózusabb kedvû római katona egyszerûen leszúrta.)
    S innen megállíthatatlan lett a görög kultúra terjedésének folyamata. A római gyerekeknek már a felsõfoknak számító retorika oktatást megelõzõ középiskolákban (az ún. grammatikus iskolákban) el kellett sajátítaniuk a latin nyelvtani, helyesírási, irodalmi és történelmi ismeretekkel egyenrangúan a görögöt is, ide értve a fontosabb szövegek könyv nélküli tudását. Görögül beszélni még a jobb családok leányainak is illett, noha Rómában egyébként az írás-olvasás alapismeretein túl a nõk nevelésére nem sok gondot fektettek. Horatius híres verssorait idézve:

    Durva legyõzõjén gyõzött a levert Görögország
    S pór népét Latiumnak mûvészetre kapatta.
    (ford. Muraközy Gy.)

Jó, jó, tudom, hogy ez a példa sántít, hiszen mi nem gyõztük le Amerikát, s a taszári támaszponton sem jenki rabszolgákat állomásoztatunk. De a görögök semmit se kaptak vissza a rómaiaktól, nekünk pedig sikerült hazahozatnunk Amerikából a Szent Koronát.
    A korszerû kultúra pedig mindig diadalmaskodik.
    Kérdés azonban, hogy az amerikai kultúra-e a korszerû, vagy a miénk. Az elõbbi esetben ugyanis be kell vezetnünk már az általános iskola felsõ osztályaiban az amerikai slágerszövegek memoriterként való bemagoltatását. Az utóbbiban viszont sürgõsen fel kell készülnünk arra, hogy a Wall Street tõzsdecápái elõbb-utóbb Kodály-módszerrel elsajátított kanásztáncokat és csûrdöngölõket fognak táncolni örömükben, ha nagyobb nyereségekre tesznek szert a magyar világszabadalmak hasznosításából. A tudományos pletykák szerint volt is már ilyesmire példa; amikor az amerikai atomfizikusok szûkebb stábja magára maradt, rendre azt mondták:
    - No, akkor beszélhetünk magyarul.
    Ami nem kis dolog, még akkor sem, ha mi valahogyan mégse tartozunk az atomhatalmak sorába, s - legalábbis egyelõre - nem Amerikában mondogatják azt, hogy "that's me túúl sokk", hanem nálunk, hogy "ez nekem túú maccs".
 
 

SIMOR ANDRÁS

A latin-amerikai elefánt

A szerkesztõ morfondírozása

Álmaim szürrealisták. A hetvenes években például Havannában azt álmodtam, hogy feleségemmel csónakon mene-külünk a Karib-tengeren a minket üldözõ cápák elõl, és amikor éppen beérünk egy védett és biztonságot nyújtó öbölbe, egy hatalmas pincérnõ emelkedik ki a vízbõl, elállja utunkat, és így szól: "Ide nem lehet belépni, ez a szovjet étterem!"
    A havannai Nacional hotelban laktunk. A hotelban lakó szovjet technikusok, akik a miami-adást nézték a televí-zióban, külön teremben ebédeltek. Ez az élmény alakult annakidején szürrealista álommá.
    Mióta az Ezredvéget szerkesztem, a sajtóhibák üldöznek álmomban. Némelyik horrorfilm félelmes állataként támad rám, másik ismerõsebb fenevadként fal fel. Néhány évtizeddel ezelõtt kedvelt verseim közé tartozott egy lengyel költõ verse. Arról szólt, hogy a szerzõ megörül a sajtóhibának, hiszen nyomtatásban látja írását, amelyrõl már-már azt hitte, hogy sohasem fogja ki-nyomtatott formában olvasni.
    Hát én nem örülök a sajtóhibának, sem ébren, sem álomban.
    Másik szerkesztõi rémálmom az, hogy a dossziék összekeverednek. Önálló életbe kezd a nyomdagép, és azokat az írásokat nyomtatja ki, amelyeknek nem kellett volna a lapba bekerülniük, legalábbis ebbe a lapba nem.
    A szerkesztõi rémálom olykor - szerencsére nem gyakran - valósággá válik. A legutóbbi, februári számban például azt olvasom az Osztályharc és reprodukció címû cikkben, hogy Marx "sohasem vette számításba, hogy a munkások nem csak csereértékeket hoznak létre, hanem - mint az emberi faj általában - utódokat is."
    Mintha Marx nem ismerte volna a hírhedt "An Essay on the Principle of Population"-t, Thomas Robert Malthus mûvét. A folytatásban pedig arról esik szó, hogy a magas szaporodási ráta a nyomor egyik forrása, "a nyomor pedig háborúkat szül." Nem a tõke, hanem a nyomor.
    Ugyanezt olvastam kéziratban is. Hogyan lehetséges, hogy nem került a nem közlendõ írások közé?
    Áramszünet a szerkesztõ agymûködé-sében, ez az egyetlen magyarázat. Ám ha így történt, legalább utólag ki kell mondani. Végül is rémálmaimtól is könnyebben szabadulok meg, ha kimondom.
    Tanári élményeim jutnak eszembe. Negyven évvel ezelõtt egy spanyol órán - már nem emlékszem, miért - belelendültem valami elefántokról szóló magyarázatba, és a latin-amerikai elefántról kezdtem beszélni. Meghallottam az egyik diák félhangos mondatát: "Ez hülye. Latin-Amerikában nincs is elefánt."
    Sohasem tartottam magam tévedhetetlennek, ám ha mégis elbizakodom e tekintetben, erre a jelenetre gondolok. A latin-amerikai elefántra.

---

OLVASÓLÁMPA

TABÁK ANDRÁS

Krúdy Gyula Budapestje

Bölcsics Mária-Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz

Hetven éve halt meg Krúdy Gyula, és népszerûsége nagyobb, mint valaha. Csak örülni lehet ennek egy irodalomszeretetben és olvasni óhajtásban oly mostoha korszakban, amilyen a mostani. Ma már mindenesetre kétségtelen, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján fölívelõ Krúdy-reneszánsz nem valamiféle ideig-óráig tartó nosztalgiadivat terméke volt, hanem egy rendkívüli életmû helyet követelése és révbe érkezése irodalmunkban. Az a negyven évnyi intervallum, a húszas évektõl a hatvanas évekig számítva, amikor könyveinek kiadása megritkult, népszerûsége lehanyatlott, olvasóinak száma megcsappant, és amikor szinte már attól kellett tartani, hogy neve és mûve "a tegnapok ködlovagjaként" feledésbe merül, végül is nem ártott meg Krúdy életmûvének, éppen ellenkezõleg: a múló idõ csak megérlelte, klasszikussá patinázta. Ezt az életmûvet amúgy teljességgel értelmetlen bárkiéhez hasonlítani, még inkább bárkiéhez mérni, mert egyszeri és megismételhetetlen. Se szeri, se száma epigonjainak eleve elvetélt kísérletei tanúsítják ezt. "Szerelmetes, mindenkitõl különbözõ, erõs poéta" - írta róla már 1913-ban Ady Endre a Nyugatban, A vörös postakocsinak szentelt recenziójában, s éles szeme, érett ítélete nemcsak a jellemzésben pontos, hanem valami másban is: "Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörû könyv sem az." Krúdy ugyanis - ahogy regénye megrendelõjéhez, a Hét fõszerkesztõjéhez, Kiss Józsefhez címzett bevezetõjében elárulja - feltett szándéka szerint Pest regényét akarta megírni, de - fûzi hozzá örömmel Ady - "édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentõjében felsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát".
    Krúdy A vörös postakocsival valóban nem írta meg Budapest regényét, de máskülönben a maga "Budapest-regényét" mégis megalkotta - csakhogy nem egyetlen mûvében, hanem sok-sok regényében, megszámlálhatatlan novellaremekében és publicisztikai írásában. Vagyis többé-kevésbé épp oly módon, ahogy verseiben, novelláiban és publicisztikájában megszületett Ady megragadó Budapest-képe is. Azért fontos Ady és Krúdy egybevetése ebben a tekintetben, mert szerfelett hasonlóak õk az általuk tán ezerszer is elátkozott (no persze korántsem a késõbbi kurzusvád, a "bûnös város" értelmében elátkozott) Budapest szeretetében, hogy azt ne mondjuk, már-már érzéki imádatában; másrészt nemigen akadt kortársaik között bárki, aki annyit tudott volna errõl a városról s fõleg e város titkairól és mélységeirõl, mint õk ketten, a világháborúig kiterjeszthetõ múlt századelõ legnagyobb költõje és legnagyobb prózaírója, a Partiumból jött Ady és a nyíri vidék szülötte, Krúdy Gyula.
    Krúdy, aki 1896-ban került Budapestre, és haláláig (1933) itt élt és alkotott, szinte észrevétlenül vált pesti íróvá. Mi több, Pest - alighanem legeredetibb - írójává, aki nélkül nemcsak Budapest-képünk lenne hiányosabb, hanem maga a város is szegényebb volna. Krúdy úgy formázta mintegy a maga képére a várost, hogy az - akár még topográfiailag is - meghamisítatlan maradt a maga helyhez és idõhöz kötõdõ valóságában. Más szóval, az õ Budapestje ugyan nem egészen azonos a kor valóságos Budapestjével, de mégsem mondhatjuk azt, hogy bármit is másított volna a valóságos képen - az álmok és látomások világa ugyanis éppúgy egy kor, egy város valóságához tartozik (s ekképpen éppúgy a realista ábrázolás tartományába), mint akármi más, ami e meg nem hamisított valóság terméke. Másként nem is volna lehetséges, hogy olyan kiterjedésû és mélységû hiteles városismeretet tárjon elénk, hogy annyit tudjon a fiatal metropolis életérõl, helyszíneirõl, történelmérõl, titkairól, legendáiról, szereplõirõl s mindenekelõtt természetesen figuráiról, hogy az csakis a balzaci vagy dickensi oeuvre hasonló természetû Párizs-, illetve London-ismeretével és tudásával vethetõ össze. Nagyon is ideje volt már tehát egy olyan mû összeállításának, amelyre egy irodalomtanár, Bölcsics Mária és egy újságíró, Csordás Lajos vállalkozott: Budapesti Krúdy-kalauz (Budapest, ahogy Krúdy látta).
    A lexikonformába öntött, azaz szócikkekben megírt irodalmi útikalauz - mely várostörténeti segédkönyv, sõt kis breviárium is egyben - ritka lelkiismeretes munka. Példás a maga nemében. És ami - lévén szó lexikonról - külön elismerést érdemel: élvezetes, remek olvasmány. S ez nem csupán a jól megválogatott, szócikk-színesítõ Krúdy-idézeteknek köszönhetõ, hanem kellemes meglepetésünkre, a szerzõknek is. A szokásos csikorgó-kopogó, bikkfanyelvezetû lexikonstílus helyett eleven, fordulatos, szép - mondhatjuk, Krúdyhoz méltó - nyelven írták meg szócikkeiket. Egyik-másik, nagyobb lélegzetû - többnyire összefoglaló jellegû - szócikkük pedig akár tömör mini esszének is beillene (LAPOK, LÓVERSENY, MARGITSZIGET, TERÉZVÁROS stb.), alaposan ismerik Krúdyt is, a várost is, és amit tudnak, tolakodás és fontoskodás nélküli gondossággal adják elõ. Az a fajta átgondolt, tüzetes munka ez, amelyben lépten-nyomon fölfedezhetõ a vállalt és pontosan elvégzett munka öröme is.
    Igazában kákán is csomót keresünk akkor, amikor egy-két apró - inkább pontosító, semmint hibaigazító - megjegyzést teszünk. A Katolikus Kör egészen pontosan a Molnár utca 11-ben, a maga építtette székházában mûködött (ma az Országos Idegennyelvû - azelõtt Gorkij - Könyvtáré az épület). Az 1847-ben épült Pekáry-ház stílusát illetõen azért lenne helyesebb a romantikus jelzõ, a kötetben szereplõ újgótikus helyett, mert a magyar építészeti romantika meghatározásában hagyományos a finom distinkció a korábbi és a késõbbi (többnyire az 1850-es évek utáni), egyébként valóban csaknem egyforma stílus megkülönböztetése. Kár, hogy a szerzõk nem dolgozták fel Krúdy Gyula: A Magyar Köztársaság Almanachja címû posztumusz kötetet (Zrínyi Kiadó, 1988), mivel - ez a Krúdy 1919-es szinopszisa alapján összeállított - válogatás két olyan, másutt nem szereplõ Krúdy-írást is tartalmaz, amely lehetõséget adott volna még egy-két szócikkre (pl. Klotild Palota, Conti Utca - s ez utóbbi helyszín eszünkbe juttatja, szerkesztõsége okán a Népszavát is, mely sajnálatosan hiányzik a Lapok címszóból, holott fõleg Révész Bélával és Kunfi Zsigmonddal kapcsolatosan, Krúdy gyakran említi írásaiban). És talán szerepelhetett volna egy Rákóczi út 30. címszó is, ahol Krúdy az õszirózsás forradalom egyik emlékezetesen szép eseményének volt szemtanúja, a telefonos kisasszonyok forradalmi eskütételé-nek Hock János elõtt.
    De mindez valóban csak szõrszálhasogatás. Örülünk ennek a remek könyvnek (szaklektora Fábri Anna, képválogatója: Tomsics Emõke), amely kiállításában is öregbíti kiadója hírnevét. (Helikon)
 
 

---

SZARKA KLÁRA

Az egyetlen érvényes személyes névmás

Markovics Ferenc: A Baba utcai ház

Amikor az olvasó kezében olyan különleges és erõs hatású könyv kerül, mint amilyen Markovics Ferenc legújabb kötete, gyakran a maga számára is meglepõ, hogy milyen messzire kalandozó gondolatokat indítanak el benne a látottak. Sok más mellett az jutott eszembe a Baba utcai légzésbénultak otthonának lakóit évtizedekig hûségesen fotografáló, életüket képben és írásban dokumentáló fényképészrõl, hogy az alkotó ebben a 21. századi albumában a 19. század végének izgalmas fényképészeti hagyományait követi.
    Amikor az 1890-es évek végén a fotográfia már képes volt arra technikailag, hogy a szabadban zajló, eleven életet megörökítse, méghozzá úgy, hogy a fényképész maga akár észrevétlen is maradhatott, az emberek úgy csodálkoztak rá a fényképeken a saját banális hétköznapjaikra, mintha egzotikus különlegességet néztek volna. Egy jó darabig minden és mindenki hálás fotótéma lehetett. A fotográfia mint új médium igazán talán csak ekkoriban tárta föl önnön sajátosságait. Ekkor jöhetett tisztába fényképezõ és fényképezett egyaránt azzal, hogy mi is az állókép esszenciája. Sok más mellett a legtanulságosabbnak éppen azok a momentumok bizonyultak, amelyek a magára a fényképezõre is újdonságként hatottak. Kiderült, hogy az addig oly megbízhatónak gondolt észlelésünk bizony gyakran becsap minket. A sok-sok - adott esetben nagyon is kusza - inger halmazából öntudatlanul kizárjuk a zavaró tényezõket, és csak a számunkra ott és akkor fontosra koncentrálunk. A fényképezõ nevezetesen arra, amit megörökíteni fontosnak gondol. Ám a fényképezõmasina nem így tesz. A lelkiismeretes objektív minden elébe tárulót a fényérzékeny anyagra közvetít. A gép nem szelektál, nem gyengít és erõsít, nem korrigálja a hibát. Csak rögzít. Így aztán olyasmit is "észrevételez", amit a fényképész nem is gondolt volna. A fényképezõgép valóban nem azt látja, amit mi. A fénykép nem (csak) a mi valóságunk, hanem valami más, több. A rögzítésben rejlõ meglepõ, sõt döbbenetes felfedezés ereje mutatkozik meg a filmmûvészet egyik legjobb alkotásában, Michelangelo Antonioni Nagyítás címû filmjében.
    Ehhez hasonló horderejû felfedezés volt, hogy a fényképpé merevített - s ily módon az öröklétbe emelt - látványnak más lesz a minõsége. A kép egésze vagy bizonyos elemei olyan jelentésekkel ruházódhatnak föl, olyan erejük támad, amilyennel az eredeti, a modell soha nem rendelkezett. Akármennyire eltömegesedett is a fénykép, akármennyire meg is szoktuk már, a képpé konzervált valóságdarabnak mégis van valamiféle fontossága, különlegessége. Úgy tekintünk rá, mint tanúságtételre, mementóra, bizonyítékra. A képszélek keretezte, megállított pillanat körül nem zajlik már a harsogó, lüktetõ élet, nincsenek a szemlélõt zavaró tényezõk. Úgy veheti birtokba a látványt, ahogyan a valóságos életben soha nem lenne rá módja.
    Markovics Ferenc perfektül "beszél fényképül". Választott témája roppant nehéz és kényes. Az utolsó hazai gyermekbénulás-járvány legsúlyosabb károsodottjait, a légzésbénultakat fotografálja csaknem negyedszázada. A túlélt betegség a fiatal testeken brutális nyomokat hagyott. Örökre görcsbe bénult, csökevényesedett végtagok, légzési gondok (a monstrum-gép, a vastüdõ is azért kell, hogy a csak megtanult technikákkal nappal tudatosan lélegzõk éjjel, álmukban se fulladjanak meg). Ám a könyv hõsei mégsem betegek már, "csak" viselik betegségük nyomait. És élnének, amennyire lehet, teljes életet. Megharcolnak érte magukkal és a környezetükkel egyaránt. A fényképész pedig szolidáris krónikusukká válik. Megtalálja ennek a roppant sok buktatót rejtõ témának a megfelelõ megközelítési módját. Együttérzõ, de nem érzelgõs, objektív rögzítõ, de nem szenvtelen. Markovics számára a Baba utcaiak csapatának élete az elsõ pillanattól fogva nem egyszerûen egy hatásos és hálás fotótéma. Mégcsak nem is a fogyatékkal élõk jogos életharcának dokumentuma. Sokkal több annál. A fényképész a lét legalapvetõbb kérdéseire kereste a választ, miközben állandó vendége lett a légzésbénultak közösségének.
    Ezért is talált ki bemutatásukra egy újféle dokumentumkönyv-mûfajt. Olyat, amelyik a fentebb már tárgyalt képi meglepetés és szuggesztivitás erejét egyesíti az írott szöveg nyújtotta többletinformációval és esztétikummal. Olyan fotográfus jegyzi a könyvet, akinek a szavak világában sem esik nehezére az optimális önkifejezési lehetõségeket megtalálnia. Nemcsak az elbeszélés hangvételét, hanem a hosszát is tökéletesen eltalálta. Éppen annyit ír le, amennyit érdemes. Éppenúgy, ahogyan kell. Nincs szinte egyetlen fölösleges szó sem az egész könyvben. Viszont minden mondatnak súlya van. A képek és szavak folyama hûen követi idõben az életek folyamatát, némelyik szereplõ esetében, szó szerint, egészen a sírig. Markovics nem tolakszik az elõtérbe, hogy valamiféle tanulságot levonjon, hogy afféle sokat tapasztalt bölcsként oktassa ki az olvasót: lám, lám, az élet extrémnek látszó részletei is mennyi tanulsággal szolgálhatnak, ha egy elkötelezett mûvész szelíd erõszakkal rájuk nyitja az addig vak szemeket! A szerzõ nem él efféle olcsó fogásokkal. Csak merészen kiegészíti a Baba utcai egykori betegek tarka tablóját egy csinos fiatalasszony portréjával. Mosolygós, szõke, kedves teremtés. Nem volna rajta semmi szokatlan, ha nem tolószékben ülne. A gyermekbénulás nálunk jó ideje nem fenyeget már senkit. A szõke fiatal nõ nem volt komoly beteg szinte soha. Az ostoba baleset, a végzetes zuhanás pillanatáig éppen olyan volt õ is, mint a többség. Mint az épek és egészségesek. Olyan magától értetõdõ természetességgel használta hibátlanul mûködõ testét és elméjét, mint annyian, a hozzá hasonlók. Egy közülünk. A baleset óta tolókocsiban él, elveszni látszó életkedvét az egyik Baba utcai asszony adta vissza neki. Egy közülük.
    Aki végigolvassa és nézi Markovics könyvét, csóválná a fejét: nem közülünk és közülük, nem õk és én. Mi - ez itt az egyetlen érvényes személyes névmás. (Magyar Fotómûvészek Szövetsége)