DOKUMENTUMSándor Kálmán 1938-ban ismerkedett meg késõbbi feleségével, Thury Zsuzsával. Két hozzá írt levelét közöljük. A Zord idõk (Levél idegenbõl) címû írást a gautingi szanatóriumban írta, ahová a dachau-i koncentrációs tábor felszabadítása után került. A levél Illyés Gyulának szólt, 1983-ban jelent meg elõször Sándor Kálmán A sírásó és a bába címû elbeszéléskötetében. Illyés elõszava akkor készült, amikor Sándor Kálmánt halottnak hitték, és A legsoványabb tehén esztendeje címû kiadatlan regénye posztumusz megjelenésére készültek. Az egykori elõszó kéziratban maradt, teljes szövege elõször jelenik meg nyomtatásban. Felszólalása 1951-ben hangzott el a Magyar Írók I. Kongresszusán. Idézzük egyidejû feljegyzéseit: "Lelkesedés és konformizmus! Egy új világ születik. De az írónak egy kötelessége van: a valóság. Naiv lelkesedés helyett realitás."
SÁNDOR KÁLMÁN
Levél Thury Zsuzsához, Kolozsvárra
1941. V. 8
Édes Zsuzsikám, leveled megkaptam, és nagyon örültem sikerednek. Csak vigyázz magadra, nyiratkozz és élj rendesen, kártyában pedig ne merj veszíteni! Leveled megmutattam mamádnak is, õ is örült. Nagyon jóban vagyunk, kényszerít valósággal, hogy ott ebédeljek, utána együtt szoktunk mosogatni.
Van most valami munkafélém. Elõször is: írok egy kisregényt az Ujságnak (beszéltem ebben a dologban Nádor Jenõvel és Vándor Kálmánnal, õk is bíztatnak, hogy feltétlenül személyesen keressem fel Ágait). Ha készen vagyok az írással, fel is megyek hozzá. Azt hiszem, hétfõn megvagyok vele. Mindenáron nagyon szépet és érdekeset akarok írni, bár csak 60 pengõt fizetnek, de hosszú évek óta elõször jelenik meg majd a nevem, és feltûnést akarok. (Persze csak irodalmit.) Másodszor: Kellértõl kaptam albérleti munkát, kedden kezdem: a., adatokat kell szereznem írók és mûvészek vendéglõi szereplésérõl, hová jártak régen stb. Ezért harmincat fizet. Valami vendéglõi évkönyvnek. b., Berkes cigányprímás emlékirataiból kell megadott történetet megírni 40 gépelt oldalon. Csak ötven pengõt és a gépelést fizeti, de nagyon könnyû munka, két délelõtt. Harmadszor: beszéltem a Széchenyi könyvkiadó Békássy nevû emberével itt, az Otthonban. Nyugodtan írhatok nekik, Békássy majd elintézi, lehet, hogy 140 ft-ot adnak, de talán csak 120-at tud kinyomni.
Szóval valami csekély mozgás már van üzleti fronton. Nagyon szeretnék sokat dolgozni, csak az Ujság regénnyel nagyon skrupulózus vagyok, erõsen megdolgozom érte, viszont azt hiszem, jó lesz. Aztán majd szeretnék egy olyan novellát is írni a Magyar Csillagnak, hogy muszáj legyen közölni.
Egészségileg jól vagyok, vigyázok magamra, sajnos, muszáj is. 89, 10 vagyok ruhában a patikában. Ebéd után lefekszem 2 órára, ez az egyetlen, amit az orvos lelkemre kötött: a csendeskúrát. A lakásom nagyon jó, az Ó utcai vacak után bizony ez fél egészség, csak meg tudjam tartani.
Voltam az Ó utcában, Tapody valahol vidéken van, majd elõkerül. Holnap elmegyek megint oda, az írásaimat hozom el. Holmim már elhoztam, jellemzõ Tapodyra, hogy egyetlen cipõmet, a feketét teljesen elviselte a télen, bizony nem tudom, mit csinálok majd, ha ez a barna leesik a lábamról. Persze a 40 pengõt sem kaptam még meg, hiszen nem találkoztam vele. Voltam künn Újpesten, a jövõ héten megyek ki megint, nagynéném rendbehozza majd a fehérnemûmet. Ráfér. Paliról dec. 8-án érkezett utolsó hír, kórházban dolgozott, valószínûleg otthagyták, remélem, nem esett baja. Kedden Bözsi, Erzsike, Miska, Misi voltak itt, Miska visszahozta a Múló pillanatot. Semmi baja nincs, csak a celofán hiányzik, és az elsõ oldalra van firkálva egy marhaság.
A pénzre úgy vigyázok, mint egy sárkány, megvan még a szalonna fele, és 2 sajt is. A kisüzletben egyszer vettem 12 deka kolbászt. Próbálok rendesen enni, nem fogytam még, persze nem lehet. Csak a dohányzásról tudnék leszokni.
Írj mielõbb Zsuzsikám, és bármilyen méltóságos hólyagokkal vagy, ne feledkezz meg a te izraelita Kálmánodról
Ölellek.
ILLYÉS GYULA[Elõszó "A legsoványabb tehén
esztendeje" címû regényhez]Vonakodva kezdem ezeket a sorokat. Elõszóba csak induló írók vagy meghalt írok könyve elején botlik az ember. Sándor Kálmán velem együtt indult íróknak. Az a kínzó érzés bujkál bennem, hogy mûvét ezzel a néhány sorral teszem posztumusszá, ezzel mondok le a reményrõl, hogy mûvét ezzel a néhány sorral teszem posztumusszá, ezzel mondok le a reményrõl, hogy mégiscsak rám nyitja az ajtót. Másfél éve, hogy nem láttam, lassanként egy éve várom - egyre bizonytalanabb bizakodással -, hogy hírt kapok felõle.
Bárcsak rám nyitná az ajtót baráti, fölényes mosolyával; bárcsak kigúnyolna ezért az ünnepélyeskedéstõl alig menthetõ irodalmi mûfajért, ezért az elõszóért! Mert õ semmiképpen sem helyeselte volna.
Azok közé az írók közé tartozott, aki az írásban az irodalmit szenvedhette a legkevésbé. Ennél õ többre tört. Kemény társadalmi és erkölcsi világképe volt, s az írással is cselekedni akart, olyat, amit csak írással lehet végbevinni. Úgy persze, hogy az író erkölcsébõl, a függetlenségbõl se engedjen. Büszke volt, zárkózott, azok szemében, akik kevéssé ismerték, majdnem gõgös. Ezért vetette meg azt a sikert, amelyért csak egy jottányi engedményt is kellett volna tennie; ezért választotta inkább egy életre a fél-ismeretlenséget. Elhárította a baráti segítséget is. Amikor a Nyugat, majd a Magyar Csillag hasábjai megnyíltak elõtte, épp csak a névjegyét tette le, mintegy udvariasságból az udvariasságra. "Mit írjak - mondta -, ha a lényeget azon melegét úgysem írhatom meg?" Oly tárgyilagos volt, hogy a hallgatás sem bántotta. Végül alig írt. Szegény családból származott (korán elhalt kishivatalnok apa, taníttatásáért tejcsarnokkal bajlódó anya), de egy nagyúr közönyével nézte a jelent. A jövõ volt a birtoka.
Az a rövid idõ, amióta nem láttam, elég az emlékezetnek arra, hogy másfél év elõtti alakja helyett azt a képet idézze elém, ahogy legelõször, tizenhét esztendõs korunkban láttam, a magántisztviselõk akkori szervezeti helyiségének egyik kis szobájában esett meg ez, az akkori kezdõ írok egyik találkozóhelyén. Mindnyájan forradalmárok voltunk, irodalmilag mindnyájan legalábbis futuristák, mindnyájan szertelenek, szinte programszerûen. Ahogy másokat a gomblyukba tûzött jelvény, bennünket a zsebünkben hordott Majakovszkij, Kassák és Apollinaire szerint lehetett volna osztályozni. Csak egy társunk hordott s húzott ki klasszikust. Sándor, Swiftet. A mi tüntetõ szertelenségünk közepette õ a nyugalmával, hideg fölényével volt környezet-riasztó forradalmár.
Külsejével is Gulliver szerzõjének népére emlékeztetett. Nyúlánk volt, jó magas; fõtartása, arcéle épp oly angol szabású, akár ruhája. A jelleget még egy angol pipával húzta alá. Háromszor is meggondolta, amíg egyet szól, de annak akkor vágni kellett.
Lénye volt ez, vagy felöltött magaviselet, nem tudom. De lényére késõbb valóban ez lett jellemzõ, a fölényes szemlélet, a kimértség, a ragaszkodás az egyszer elfogadott életszemlélethez és gondolatvilághoz. Történelmi materialista volt, már akkor széles tudományos alapozottsággal. A szertelenség s annak ellenhatása sokunkat kilengetett erre-arra. Õ tíz év elteltével is, amikor mindkettõnk külföldi bolyongása után ismét viszontláttuk Pesten egymást, pontosan az volt, ami azelõtt. Nyomtalanul múlt el fölötte az idõ; ami dicséretnek számít olyan korban, amikor a lelken az idõ csak rossz nyomot hagy.
Akkor már abban, a még mindig fiatalnak mondott és kezelt írótársaságban találkoztunk, amelyhez József Attila is tartozott. József Attilának tán õ volt a legkitartóbb vitatársa: úgy álltak szemben egymással, hogy tulajdonképpen egy alapon álltak, azért mérkõztek, hogy kölcsönösen erõsödjenek, ellentétük kiegészítette egymást. József Attila verset is írt róla, egy mai napig elmerültet. Emlékezetem szintjén a versnek csak egy sora lebeg: "És Sándor úrnak sárga bõrkesztyûje van."
Valóban finom szarvasbõr kesztyûje, raglánja, kalapja volt akkor is, amikor már éhezett. Lelkülete épp ilyen változatlan külsõvel tartotta magát. Az az ember volt, aki ha orvosnak megy, haláltusáját is tárgyilagos szemmel figyeli és tárgyilagos feljegyzést hagy róla hátra. A kevés zsidó eredetûek közé tartozott, akin a legembertelenebb megalázás sem fogott, abból az egyszerû okból, hogy sosem érezte magát a zsidóság tagjának, s ennek ellenkezõjérõl egy országnyi politikus által sem engedte meggyõzetni magát. Nyugodtan fogadta a megszégyenítésre szánt intézkedéseket, tudta, hogy mind csak átmenet, s neki nem az átmenetek voltak sohasem a fontosak. Nem akart bujkálni, alkalmazkodni sem. Tiltakozása csak egy volt. Nem volt hajlandó felvarrni a megbélyegzõ csillagot. Márciusban beült egy kis szobába, s ott ült - változatlan fölénnyel és tárgyilagossággal - egész addig, míg egy novemberi napon útnak nem indították nyugat felé, gyalog, félcipõben, egy nyári felöltõben.
Utoljára Sopron környékén látták. Ez minden hírünk róla s azokról is, akik vele voltak.
Meglehet - s a reménykedés ezt próbálja elhitetni -, hogy régi fölényével és tárgyilagosan fürkészõ tekintetével egy angol fogolytáborban ül, egykedvûen és biztosan várva a jövõt, a maga igazát. Meglehet, egy tömegsírban fekszik.
Hét-nyolc évvel ezelõtt, mikor rám is elkövetkezett a világtól való csöndes elvadulás ideje, mikor elszakítottam az addig is ritka társasági és baráti szálak utolsóit is, fél éjszakát vele ültem át együtt. Olyan kocsmákba vezetett, ahol engedélykérés nélkül telepednek le az ember asztalához a napszámosok és szeneslegények. Ezekkel sem beszélt, ezek közt sem az "élményt" kereste. Épp csak figyelte õket. Ez volt az õ szemében a figyelemre és könyörületre méltó élet, ahogy az olvasó az itt következõ lapokon is látni fogja.
SÁNDOR KÁLMÁNZord idõk
Levél idegenbõl
Illyés Gyulának szeretettel
Mint rituális mosószappan írom ezt a levelet, mélyen tisztelt Uram, fogóddzon meg jól, egy szerény izraelita tisztítószer szól Önhöz e sorokból magyar nyelven; egy egyszerû szappan, melyet néhai Himmler Henrik parancsára fõztek szorgos német kezek boldogult Sándor Kálmán magyar íróból. Hja ilyen az élet, tisztelt Uram, mi csak felnövünk, elbeszéléseket írunk, külországba exportálnak bennünket, a végén a messzi idegenben megfõznek, és nincs tovább. Mily tanulságai is vannak nemzetek, fajok, népek, családok, egyének sorsának!
Itt van például boldogult fenti élete! Ha meggondoljuk mily érdekes sorból is származott, mi minden volt már családjában: bádogosok és fõrabbik, fülorvosok és sekrestyések, lakatosok és metszõk, hegesztõk és tóramásolók, és bölcsek is akadtak atyjafiai közt; szegény Vilmos bácsija egyszerû érsek volt Olmützben, a piperkõc Ignác bácsi pedig ellenõr a Burvasútnál! Mi minden volt már. Szappan azonban még sosem volt az õ családjában! Õ, szegény, az elsõ. De hagyjuk ezt a fájdalmas témát.
Hajdani nyersanyagom (boldogult S. K.) utolsó kívánságát teljesítem, amikor szerény okulásul leírom az õ egyik szürke, hétköznap délelõttjét Önnek, kedves Szerkesztõ Úr. Hiszen õ gyakran emlegette, hogy az Ön emléke nemcsak mint igaz Baráté, mint Kongeniális Írótársé, hanem mint értékes Hitelezõé is feledhetetlen az õ számára. Hiszen õ még az üstben sem felejtette el azt a zacskó dohányzás elleni mogyorót, s azokat a pénzösszegeket, amelyeket Öntõl kapott. Hiszen õ még a messzi idegenben is gyakran emlegette, mily baráti érzés igaz szálai fûzik Önhöz, s menynyire szerette volna Önt viszontlátni: vajha továbbra is együttmûködhettek volna otthon rendhagyó igeragozásunk további felvirágoztatása és magánhangzóink hathatós kiküszöbölése terén. És erre mily sokáig minden remény megvolt! Hiszen még röviddel a külországi fõzések megkezdése elõtt is arról volt szó illetékes tényezõk körében, hogy szegény Boldogult, mint utolsó magyar izraelita spirituszban, a Magyar Nemzeti Múzeumba kerül kiállításra.
Vajha így esett volna! Bizonyosan így is történik, ha néhai Hitler A. nem ígéri azt több ízben nyomatékosan másként a német nõknek. Boldogult Zsiradékforrásom - akit továbbiakban egyszerûség kedvéért csak B. Zs. Megjelöléssel illetek - szóban forgó hétköznapi délelõttjét az alábbiakban van szerencsém röviden vázolni az Ön számára, Érzõszívû Jóbarát.Délelõtt tíz óra van. B. Zs., ez idõben csak egyszerû, ámde rovott jövõjû szappanjelölt, Dachau rabkórházában õrzi az ágyat. Egyazon ágyat õrzik még vele együtt: G., Franciaország válogatott centerhalfja, M., szovjet tüzérezredes, továbbá a gondos német egészségügyi felügyelet megbízásából egy SS katona, aki töltött fegyverrel és szigorú pártatlansággal vigyáz arra, hogy a szappantöltelékek közül bárki is visszakapja a tüdõbacilusokat, ilyképpen alattomos szabotálással hátráltatván azoknak a német vezérkar tervei szerint megszabott, hadifontosságú munkáját.
A szalmazsák bal oldali egyharmad részén fekvõ, kiváló francia középfedezet idõnként szürrealista költõkbõl szaval, kissé rekedten, s lelkes hangsúlyával erõsen Önre emlékeztetõen, és ha B. Zs. Behunyja a szemét, gyakorta képzeli azt, hogy - az élõsdieket leszámítva - az Ön társaságában van, Kegyes Barát. A szalmazsák jobb oldali harmadrészén - taglejtéseit szigorúan Philippe Soupault mondanivalóihoz szinkronizálva - a szovjet ezredes magyarázza, jelbeszéddel, oroszul nem tudó zsiradékforrásomnak a hadihelyzet állását.
A teremben körös-körül kötelességtudóan haldokolnak a szappanjelöltek. Künn a blokk udvarán, tiszteletreméltó arccal folynak az ürülékkaparás gyorsasági világrekordjának megjavításával kapcsolatos munkálatok; mint az a rövid bevezetésbõl is tüstént látható, általában minden a legnagyobb rendben van a világon, amikor boldogult Sándor Kálmán egyharmad ágyának fejénél megáll mintegy száznyolcvanhat kiló és három méter kilencvennégy centiméter a teremben õrzött katolikus lelkészi kar képviseletében. Ebbõl kilencvenkét kiló és száznyolcvannégy centiméter: Raggles András innsbrucki lelkiatya, sört hoz a kiváló Zsiradékforrásnak, kilencvennégy kiló, kétszáztíz centiméter: Ketzlick Johann hannoveri antifasiszta plébános pedig kis sétára hívja õt.
S jobbra-balra köszöngetve már indulnak is a faágyak háromemeletes útvesztõjében. A német lelkiatya feje a harmadik emelet magasságában vonul, a mintegy negyed méterrel rövidebb B. Zs. pedig a második emelet lakóit üdvözli végig. A földszinten amúgy is többnyire üdvözlésre különösebb igényt nem tartó, és ehelyütt csupán lábszámozásra váró szappanjelöltek fekszenek.
E leibnizi harmónia, e létezõ legjobb világ második emeletén két albán politikus dominózik sötét arccal, egy földszinti ágyon éppen a holland haditengerészet félig kihûlt fõkormányosának hamis fogsorát lopja el egy lánykereskedõ Szkutari városából, a harmadik emeleten töprengve ül öt liter bükkönybõl fõzött leves elõtt A. Vlaszov ukrán fõkönyvelõ, a nagybányai metszõ behunyt szemmel éppen imádkozik, a terem sarkában egy hordó sörbe a friss csapot veri be a kórház spanyol kantinosa. V. Kolobajev orosz páncélgépkocsi-vezetõ egy pillanatra abbahagyja a gitározást, kissé kiölti nyelvét, és egy régi, illusztrált lap képébõl körömheggyel vakarni kezdi Hitler A. szemét, a kommunista német könyvtáros a polcról A filozófia történeté-t adja ki valakinek, az elsõ emeleti ágyak egyikén vizeletet öntöget át több, kisebb bádogdobozból egy nagyobba a mongol szobaszolga, a belga parlament egyik tagja csokoládét eszik, egy lett feleségdaraboló tûnõdve szidja éppen a zsidókat, majd szemrehányó pillantással leheli ki a lelkét.
A praestabilizált harmóniát elsõ látásra mintha kissé zavarta volna Békeffi László. Boldogult Zsiradékforrásom e sorstársa ugyanis gatya nélkül, kissé sértõdött arccal álldogált odakünn, a drótráccsal elzárt ablakon kívül, ahol az imént vázolt rekordjavítási közérdekek folytak.
Tizenegy órát csengettek odakünn, amikor a kétszáztíz centiméteres lelkiatya a zsebébõl egy magyar nyelvû könyvet húzott elõ, s átadta a kerek huszonöt centiméterrel rövidebb B. Zs.-nek. E Károli-Biblia elsõ oldalán kusza ceruzával ezt írta egy kéz: "Kaptam ezt a könyvet egy bajtársamtól, és én bízom az én Jézusomban, hogy õ hazasegít engem. Magyaróvár, 1944. nov. 15. Este 6 óra. Kohus Ignác."
B. G., tizennégy esztendõs, salgótarjáni cigány gyerek ágya elõtt történt mindez: boldogult Zsiradékforrásom ekkor - mintha most jutott volna eszébe valami, mintha majdnem elfelejtette volna - a homlokára ütött, és lábujjhegyre ágaskodva, elszontyolodott arccal súgta a lelkiatya kétszáztizenhárom centiméter magasságban fekvõ, kissé szõrõs fülébe Isten létezésére vonatkozó, régi, elvi kételyeit.
- Az a te bajod - mondata udvarias sajnálkozással, de ellentmondást nem tûrõen az Óriás -, azért tolmácsolhatsz.
E pillanatban már az útra készülõ kis cigány földszinti ágyának szélén ültek. Fejük felett az elsõ emeleti ágyon a mongol szobaszolga folytatta a vizeleteknek a kisebb bádogdobozokból a nagyobba való átöntögetését, jobbra, a sarokban a német írnok elõrelátó gondossággal B. G. halotti lábszámát írta egy madzaggal átfûzött papendeklire, mert a kis cigány halála aznap estére volt hivatalosan elõirányozva; a haldokló fiúcska huncutul B. Zs.-re hunyorított az Óriás háta mögött, Boldogult Zsiradékforrásom visszahúzódott, s a két gaz cinkos megkezdte a jámbor Óriás, a gyanútlan lelkiatya rút hitegetésére szolgáló, alávaló játékát. Hangosan kimondott szavaik és ájtatos arcuk: dogma és rítus teljes szigorát tudatosabban és hûbben tükrözték, mint a cinkosi hierarchiájukból kihagyott gyermeki lelkipásztoré; becstelen tökéllyel játszották ezt a halálos játékot: a csak magyarul tudó haldokló és a szertartást tolmácsoló gaz izraelita B. Zs. nem hittek istenben, de a szent áldozás, gyónás és olajozás e pillanataiban a lelkiatya kedvéért szívdobogva és visszafojtott szusszal megjátszották a hitet, s a haldokló vallásilag követelt komolyságát. A fõbûnös persze a haldokló volt, a fiatalkorú cigány szélhámos.
Fizetség volt ez, hiszen kárpótolni akarták valamivel e pompás Óriást, e hívõ gyermeket, aki szakadatlanul és különbség nélkül pazarolta már két esztendeje kincseit Dachauban: minden ételét, elpusztíthatatlan testi erejét, vidám gyakorlatiasságát, basszus énekhangját, ártatlan komolyságát, erõs hitét - a barakkban lakó összes szappanjelöltekre. A gaz B. Zs. az ellágyulás õszinte pillanataiban néha cinikus ígéretet is tett a lelkiatyának: "Ha valaha hiszek majd istenben, ez csak a te kedvedért történik, s akkor sürgönyözik Hannoverbe." - Marha! - volt a válasz, és Ketzlick iszonyú öklével mély sajnálattal hátba vágta nagyot nyekkenõ Boldogult Zsiradékforrásomat.
A játék véget ért, a haldokló felkészült, Ketzlick Johann eltette a szent olajat tartalmazó üvegcsét, zsebébõl némi kotorászás után egy fõ fokhagymát vett elõ, s az megosztotta a haldokló és a tolmács: e két becstelen hamisjátékos között. A kis cigánygyerek mosolyogva szagolta a fokhagymát; - Há mán tidébájos vagyok, csa á térgyem nem reszketne, tisztelendõ úr - szólt végül.
... A felsõ ágyon a mongol szolga befejezte a vizeletöntögetést, és a bádogdobozzal kifelé indult; a lábszám elkészült, a világrekordot odakünn megjavították; A. Vlaszov ukrán fõkönyvelõ elfogyasztotta az öt liter bükkönylevest, a holland haditengerészet fõkormányosának fogsora eltûnt, ebédre csengettek; a bacilusok vidáman harapdáltak tovább.
Általában már elsõ pillantásra is tüstént látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a nagybányai metszõ imádkozott behunyt szemmel, és Békeffi László álldogált kissé sértõdött arccal, még mindig gatya nélkül, a drótráccsal elzárt ablaknál.Kegyes barát, Kongenális Írótárs, érzõ szívû Hitelezõ: íme, fentiekben sikerült boldogult S. K. végsõ óhajának eleget téve elõadnom a Néhai Megfõzött egy szürke, hétköznapi délelõttjét Dachau táborában. Belátom, e rajz szerfölött távol áll a tökéletességtõl, sõt, a részletezõ teljességtõl is, amelyet egyes, eddig még egyáltalán meg nem fõzött íróknak otthon megközelíteniük oly sokszor és oly nagymértékben sikerült korszerû, realista regényekben. És ámbár éppen a közelmúltban volt példa rá, hogy egy oláh szappanfõzõ készítménye mint halhatatlan költõ is beváljon, én magam tudom, hogy a hozzám hasonló, korlátolt képességû izraelita mosószer irodalmi munkássága sohasem is tarthat igényt különösebb széptani megbecsülésre.
Ámbár ha mérsékelt is a nemzeti okulás, mely belõle meríthetõ, ha gyarló is az irodalmi forma, melyet szegény szappani mivoltomban e mûnek kölcsönözni képes voltam, ha világnézeti szándékaim nem is mindig a legnemesebbek, mégis határozottan sejteni merem, hogy B. Zs. végakaratával egyáltalán nem állna ellentétben e kisigényû beszámolónak egy Önhöz, Kegyes Barát, közel álló irodalmi közlönyben magyar nyelven történõ napvilágra hozatala.
De idõm betölt! A kötelesség hív. Várnak a bajor férfierõ roppant vásznai, vár a germán szennyes: szólít a német gatyamosás! Nem habozom tovább. Távol a hazától, a messzi Germániából baráti búcsúm küldömboldogult
Sándor Kálmán nevében
U. i.
Az üst szélén ezek voltak boldogult S. K. különös nyomatékkal mondott utolsó szavai: AKI MEGFIZETETT ÉRTE, JOGA VAN SAJÁT SORSÁVAL CINIKUSNAK LENNIE.
Levél Thury Zsuzsához, Bonyhádra
1947. V. 28.
Édes Zsuzsikám, igen örülök - leveledbõl értesülvén -, hogy mennyire jól érzed magad. Emberhez méltó életet élsz fizikai körülmények tekintetében, s nem úgy, mint egy cseléd, itthon. Ezért bizony lelkifurdalásom is van, de hát egyelõre még csak fél esztendeje vagyok itthon, remélem, egy kis türelemmel és egy csomó munkával idõvel majd itthon is meglesz mindez neked. Ezért egyenesen örülök pillanatnyilag, minél tovább vagy ott - hülyén hangzik, mi? -, de ismersz engem! Tudod, hogy ennek semmiféle önzõ oka nincs, csak az, hogy szeretlek és féltelek fizikailag is. Igen nagyon hiányzol, mint társaság is, és mint szeretõ is. Mint cseléd, sokkal kevésbé. Most látom csak, hogy fizikai létem igényei milyen egyszerûvé váltak. Ebben a tekintetben - noha fintorgatnád orrod - elég tûrhetõen élek. Magam takarítok, az asszony eddig mindössze háromszor volt, meghalt közben a kisfia szegénynek. Ez a testgyakorlás jó, nem ropogok már úgy hajladozás közben. Bizony iszonyúan szeretnélek már megölelni és beszélni veled. Maradj azonban, míg jól esik (nem írod, milyen terveid vannak erre vonatkozóan) - hízz és dolgozz.
A novelláskönyv kijött már, nagyon szép címlap, ezer példányt iszonyú drága kötésbe kötöttek. A papír azonban klozett, és különben is nagyon vékony. Szikráék egyelõre majd belém bújnak, miért? Nem tudod? Én sem. A regényügyben még nincs döntés, nem szabad türelmetlenkedni. Ez a legkevésbé célravezetõ. Seres különben is tíz napig szabadságon volt. Aztán most a könyvnapi rumli, készülõdés. Sajnos, egész sereg sátorban ott kell majd ülnöm, ezt nem szeretem, nem vagyok én se színész, se kereskedõ. Hétfõn délben még rádióközvetítés is lesz a sátorból, persze az összes nagyfejûekkel, politikusokkal. (Úgy el fogok hülyülni, mint barátaim: Tibor, Gyuszi vagy Barabás. Köpj le idejében, ha valami ilyesmit észreveszel rajtam.)
Szikráék felajánlották, hogy lektori munkát is végezzek, ha kedvem van, persze itthon. Legjobb lenne ezt havi fix-szel. Még nem állapodtam meg velük. (A handlétól kell tanulni, és nem szabad rögtön azt mondani: Pfuj.) De nem baj, a fõ dolog, dolgozhatom, és azt, amit akarok. Most munkákban is szünetet tartok, egész csomó éjszakát dolgoztam. Persze úgy, hogy mondjuk öt napig dolgoztam összesen 80 forintért, amit jövõ hónapban kapok érte. De tudod, hogy ez a legrafináltabb üzleti számítás. Ezzel szemben Szikráék 30 gépelt oldalt kalandos képregény megírására is kértek, kézirat átadásakor 700 forintot fizetnek. (Jobb, mint Világvárosi!) Nem mondtam még igent, így szóltam, megfontolás tárgyává teszem.
Könyvem sajtópéldányai tekintetében eléggé jól elintéztem, 40 olyan példányt küldtek õk szét, amit én dedikáltam különbözõ embereknek. Ezenkívül vagy 60 sajtópéldány még - a pártnak és egyebek. Kapok holnap, holnapután 18 fûzött és öt kötött szerzõi példányt. A Rádiótól kaptam egy levelet, Külügyi Osztályuk valami értekezletre hív holnap orosz irodalommal kapcsolatosan. Azt hiszem ez M. Szovjettel, a Forumban megjelent Szolovjev-kritikával és Illés Bélával is kapcsolatos.
Itthon vannak különbözõ könyvek: 3 kötet Déry, 1 kötet Illés Béla, 1 kötet Török, 1 Emil Ludwig, 1 Alfred Neumann.
Édes Mucikám, érezd magad jól, érezd, hogy szeretlek. Dolgozz, hízz, gondolj rám s írd meg, mikorra tervezed hazajöveteled. Még egyszer: nekem hiányzol, de akkor vagyok a legboldogabb, ha jól vagy. Különben is jólérzésben is kell tartalékot szerezni, hogy az itteni klozett mizériákat - pünkösdkor nem volt víz - el tudd majd viselni. Most van víz. És nem forszírozhatjuk a pillanatnyi jobb lakást, éppen azért, hogy a jövõt biztonságosabban és jobban meg tudjuk tervezni. Remélem, azért az is lesz nemsokára.
Írj!
Ölellek: Kálmán
Egy áldilemma: irodalom
vagy cselekmény?Felszólalás a Magyar Írók I. Kongresszusán (Részletek)
Tisztelt Kongresszus! Ha a Népmûvelési Minisztérium pályadíjat tûzne ki a felszabadulás óta megjelent legunalmasabb magyar regényre, a bírálóbizottság igazságos döntése az anyag gazdagsága miatt rendkívüli nehézségekbe ütköznék. (Derültség.)
Mi, magyar írók ugyanis még Írószövetségünk taglétszámához viszonyítva is meglehetõsen sok unalmas regényt és novellát írunk. Tisztán szûk szakmai, mesterségbeli szempontból tekintve a jelenséget, ennek a mi nem lekicsinylendõ írói fogyatékosságunknak igen sok oka lehet. Megpróbálok néhányat felsorolni: az ökonómia hiánya; az elbeszélõ-kedv hiánya; a társadalmi és mûvészi perspektíva szûk volta; kompozíciós hibák; az írói lelemény vérszegénysége; fantáziaszegénység, vagy ennek ellenkezõje, a valóságból teljesen elrugaszkodó, tisztán mûtermi realitású képzelõerõ; az alakok jellemzésének egysíkú, sematikus volta; hiányosságokat tipizálásban; a túlzottan egyéninek keresése vagy az átlagos megjelenítés; hibák az ábrázolás formájában; például nincs elég párbeszéd, azaz a bõbeszédû író irigyelné mindenki mástól a szólásjogot, még alakjai helyett is önmaga beszél; a leíró részek túltengése; a cselekvés közben való dinamikus jellemzés helyett a szerzõ egyszerû becsületszava (derültség), azaz merev, statikus írói közlés; az írói hang és lélegzetvétel ökonómiátlansága s ennek különbözõ formái: az egyszerû bõbeszédûség, az érvelõ irány túltengése, az üres szónokiasság, a felesleges költõiesség, azaz a hajókötélre alkalmazott csipke (derültség), a cselekményt, jellemzést egyenesen gátló hasonlatok, az illusztráció, a kommentár, az elvi nyilatkozat alkalmazása, az írói megjelenítés, a tárgyi ábrázolás, a felmutatás helyett, félre mutató epizódok alkalmazása; például a rendkívüli írói erejû, ám szenvedélyesen túlzó szakszerûség, amelynek következtében az olvasó egy tízíves, valóban kitûnõ regény végén nyugodtan jelentkezhet a MÁV pályafenntartási osztályán szolgálatra (nagy derültség); a regényben lélekzõ idõ gondatlan vagy formalista, tehát nem a cselekménybõl, a jellemekbõl, az élménybõl következõ ütembeosztása; a környezet jellemekkel való dinamikus összekapcsolásának elmaradása: tehát például a természetnek öncélú kulisszává, díszítéssé való válása, mondjuk, egy huszonöt oldalas hasonlat a Csáky-utcáról az õszi ködben (derültség), a külsõ pontatlanság, a regényíró mûveltségének és tapasztalatainak hiánya vagy fitogtatása, mondjuk: a monarchia pénzrendszerének teljesen felesleges leírása a fehér terror elsõ napjaiban (derültség és taps); a nyelvi bajok: közhelyek, magyartalanság, pongyolaság, nehézkesség, sznobisztikus választékosság; a couleur-locale hiánya, irtózás a regényíró egyéni felelõsségvállalásától, stb., stb. - egy félóráig tudnám még folytatni, - mind-mind olyan elsõsorban technikailag nevezhetõ hibák, melyek már pusztán szakmai okok következtében is unalmassá tehetnek s legtöbb esetben tesznek is egy-egy regényt vagy elbeszélést.
Mindezekrõl a mûhelykérdésekrõl sokat és hosszasan lehetne és kellene vitázni, nemcsak nekünk, regény- és novellaíróknak magunk között, hanem elsõsorban a bölcs, mûvelt, türelmes és ráérõ kritikusokkal, akiknek speciese ugyanolyan szép számmal van képviselve a teremben, akárcsak lapjaink hasábjain.
Tisztelt Kongresszus! Én itt most a mûhelytapasztalatokat, technikai részletkérdéseket nem tehetem kellõ alapossággal szóvá. Másról szeretnék beszélni. Az irodalmi unalmasságnak egy szemléleti, világnézeti forrásáról: íróink jórészének az erõs cselekménytõl, fordulatosságtól való tudatos, finnyás és arisztokratikus irtózásáról. Arról az irtózásról, mely egy igen furcsa és sok írónkban kulturális csökevényként ma is élõ polgári gyökerû dilemmában foglalható össze. A dilemma így szól: irodalom - vagy cselekmény?
Gorkij azt mondja: "Minden irodalomnak van létjogosultsága, az unalmasat kivéve." Különösen idõszerûek e szavak a mi számunkra, akiknek egy egész népet kell olvasóközönségül megnyernünk és öntudatosítanunk.
Hogy a tõkés társadalom hanyatlása idején az úgynevezett irodalmi igényû polgári regények többé-kevésbé irtóznak a cselekménytõl, unalmasak, sõt - legtöbbször irodalmi arisztokratizmusból - programszerûen azok, az közismert tény. Vajon szükséges-e nevekre, példákra hivatkoznunk? Beszéljünk-e a Goncourt-ok esztétikai aprólékosságáról, az angol Thomas Hardy tudatosan sötét sivárságáról, a nagy Thomas Mann utolsó regényérõl, a zenei formalizmus részleteiben elmerülõ Doktor Faustusról? Említsük-e meg azt a harminc kötetbõl álló, vigasztalan irodalmi kásahegyet, amelyet a világ összes trilógiaíróját mennyiségileg lepipálva Jules Romains emelt Les hommes de bonne volonté címmel? Beszéljünk-e Proust hétrõfös hasonlatairól? Hivatkozzunk-e Flaubert vallomására egyik híres regényérõl, hogy azt tudatosan írta unalmasra, sivárra?
Mi az oka a regényirodalom e nyilvánvaló funkcionális zavarának, irodalom és cselekmény kettéválásának a polgári társadalom dekadens korszakában?
A legfõbb oka az, hogy a polgárságnak nincs jövõje. Nincs jövõje mint regényalaknak és nincs jövõje mint olvasóközönségnek. Ennek következtében a polgári író törvényszerûen elveszti regényhõsét és elveszti közönségét.
Elveszíti regényhõsét, mert nem tudván szembenézni a polgárság életformájának halálával, maga körül - szûk szakmai eszközökkel - egyszerûen megmagyarázhatatlan emberi cselekedeteket, fetisizált embereket és viszonylatokat lát. [...] Az író, aki saját világnézeti korlátai miatt nem tudja megérteni hõsét, eltévedt a valóság lényegtelen részleteinek bozótjaiban; alakjai töprengenek cselekvés helyett, mert õk sem értik magukat, vagy pedig az író sivár és egyszerû igazságú - akcidentálisan és nem tipikusan igaz - egyéni helycseréket ír le (naturalizmus), a társadalmi mozgás, a tipikus emberi cselekvés lényeges vonásainak sûrített ábrázolása helyett.
De - mint mondottuk - a szakmailag igényes, ám forradalmi világnézettel nem rendelkezõ író a hanyatló polgári társadalomban szükségszerûen elszakad a közönségtõl is. Miért? Mert egyrészt õt hagyja el a cselekvõ hõsre mégiscsak sóvárgó polgári közönség, másrészt pedig, mert õ maga is gyakran finnyás arisztokratizmusból tudatosan zárkózik el, szigetelõdik el közönségétõl, sõt közösségétõl. S valljuk be, a mestersége csak egy kicsit rátarti polgári írónak is van arra oka elég, hogy hátat fordítson a kispolgárság, nyárspolgárság, polgári közönség egyre jobban süllyedõ színvonalú, egyre hazugabb, romlott és zsarnoki szellemi igényeinek. Kisszerûen zsarnokiak ezek az igények, szûk ez a világ. És itt kapcsolódhatom Lukács elvtárs felszólalásához. Miért nincs és nem lehet a polgári tudatosságnak kiemelkedõ szerepe a dekadencia idején? Azért, mert a polgár - hívják Kovácsnak vagy Duval-nak - nem tudja elviselni. Retteg a helyes tudattól. A common sense nagypolgári tudatformája idejét múlta. A polgár a dekadencia korában semmi áron nem akar szembenézni a társadalmi valósággal, annak realista módon lényegesre sûrített irodalmi tükörképével. Sõt, azt sem akarja eltûrni, hogy más szembenézzen vele. Ez érthetõ. A legcinikusabb temetkezési vállalkozó sem örül olyan üzleti levélnek, melyet õhozzá intéztek, s amely így szól: "Tisztelt Uram! Értesítem önt gyomorrákjáról! Temetés f. hó 18-án!" (Derültség.)
A polgári író megpróbál mégis írni, közönség híján néhány irodalmi ínyencnek, mint Proust vagy Joyce. Elszakad nemcsak a közérdeklõdéstõl, hanem a közérdekûségtõl, sõt a közérthetõségtõl is! Vérszegény formalizmussal, unalmas mûtermi szemlélettel, ide-oda kapkodó mûvészieskedéssel próbálkozik.
Nos, ezek azok az okok, amelyek miatt az úgynevezett "irodalmi igényû" polgári irodalom [...] egyre unalmasabbá válik. Megvált az erõs cselekménytõl. Lenézi, mint láttuk, társadalmi okokból irodalmiatlannak, mûvészietlennek tartja.
De vajon vannak-e ma ilyen társadalmi okok a mi íróink számára? Nyilvánvalóan nincsenek! Szükséges-e "a szakma becsülete" szempontjából az elmondottakhoz hasonló elzárkódás? Nyilvánvalóan nem, sõt éppen ellenkezõleg! Pokolba hát az "irodalmi színvonal - vagy erõs cselekmény" polgári áldilemmájával! A cselekvõ embert sürgõsen vissza kell iktatnunk jogaiba! Vissza kell iktatnunk az erõs, a fordulatos, a hatásvadászástól és polgári érdekességvágytól egyaránt mentes cselekményt is. Tudatos munkával kell legyõznünk az oly sokunkban még élõ rossz polgári örökséget, mely sok tekintetben fedi a l'art pour l'art szemléletét, az emberszabású úrfiúk irodalmi sznobizmusát vagy a földhözragadt naturalizmust.
Figyeljük meg: a nagy irodalom mindig érdekes. Kapcsolata van egy felmenõ közönséggel. Erõsen és tipikusan cselekvõ embereket ábrázol dinamikus módon, tehát jellegzetes mozgásukban, egy szüntelenül mozgó társadalmi valóság közepette. Az igazi nagy regény nem lehet statikus. Arra - mint az univerzumra - érvényes Hérakleitosz mondata: "Panta rhei!" Minden folyik! A dinamikusan ábrázoló regény nem lehet naturalista, annak írója tudja, hogy - Gorkijjal szólva: "a tyúkot nem lehet tollastul megsütni". Vagyis a hétköznap tényeit ki kell hámozni burkukból, hogy felmutathassuk a mûvészi igazságot.
Mi történik azonban a cselekvõ hõssel a burzsoá világ irodalmában? Mi történik a regény alapvetõ funkciójával, az olvasó konkrét szükségletével, amely igenis, cselekményt, cselekvõ érdekes regényhõst követel? [...]
A monopolkapitalizmus szakadatlanul szûkíti, korcsosítja az író és közönsége társadalmi-eszmei öntudatát. Láttuk, hogy a dekadencia korában az író, aki határozott forradalmi szemlélettel nem bír, legtöbbször egy szûk és gõgösen sivár mesteremberi-szakmát öntudatba menekül, mint az öregedõ Flaubert. De manapság van ennél rosszabb is Nyugaton (és ez a tipikus), amikor az író a szakmát is elárulja és leszáll az alvilágba. Pénzügyi és ideológiai erõk szakadatlanul erre unszolják. A reklám standardizálja az ízlést a kispolgári csatornák szintjére. A valóságot ábrázoló cselekményt, mint láttuk, a polgár nem tudja elviselni; ehelyett ez a prostituált irodalom alvilági pszeudo-cselekményt, rendõri, törvényszéki és alvilági regényalakokat, vágyteljesítõ ideálpótlékokat kreál. A regényhõsnõ hajszínét, a regényhõs bajuszviseletét, világnézetét, lelki és testi alkatát, a cselekmény színhelyét a legbárgyúbb kispolgári kalandigény sematizálja. A pszeudo-cselekmény, a történés, a cselekvõ ember ábrázolása - a közönséggel való kapcsolat legfõbb biztosítéka - a hatásvadászó hazugságok, a pszeudo-cselekmény irodalom alatti csatornáiba szorul. A cselekvõ ember, fejebubjáig bemocskolva - de hiszen a burzsoázia éppen ezt akarja! - ott lubickol e csatornák bértollnokainak mûveiben. A detektívregény, a karrierregény, a faji gyûlöletet szolgáló egzotikus-regény, a hazug történelmi regény, a pornográfia, a klinikai realizmus, a thriller, a miszticizmus, a másvilágon játszódó cselekmény óriási közönségsikere mind-mind bizonyítéka a regény egyik alapvetõ funkciója irodalom alatti csatornába való szorulásának.
A másvilágon, a Scotland Yard-on, az õrültekházában, az állati ösztönök sötét alagútjában, azonban még lehetnek cselekvõ hõsök. A föld felszínén, mondjuk egy detroiti gyárban, ilyesmit nem engedélyez a kapitalizmus. És mindent el is követ ennek az "irodalmi" álláspontjának védelmére. Intézkedik, hogy a szillogizmus helyébe a Tuskólábú bunkósbotja lépjen, az írói szenvedély helyébe pedig a Hearst-lapok tipográfiája. Hogy egy vastag címbetûnek, egy félkövér kiemelésnek, Szent Péter cégvezetõinek, Adolph Zukor operatõrjeinek, egy sérvkötõreklámnak jobban higgyenek, mint Coignard Jeromos abbé legfinomabb okoskodásának, Settembrini úr szenvedélyes tirádáinak, Madame Bovary könnyeinek, Cicero minden ékesszólásának, Dr. Arrowsmith igazságvágyának és Giordano Bruno vértanúhalálának. A kérlelhetetlen piac- és öntudatszabályozó erõ: trösztök és világirodalmi sloganfreudista, drogista és pápista alakulatok, bérencek irodalmi kommünikéi, álomgyárak és regény-manufakturák, cselekmény-konfekcionáló üzemek és gyóntatóatyák mindent elkövetnek, hogy az egész gazdag emberi életnek két szent könyve maradjon csak: a Biblia és a csekkönyv, és hogy mindkettõre a nyárspolgárok milliói esküdjenek. (Taps.) Az írók halhatatlan lelke csinos bádogdobozokban kerül forgalomba, s Zilahy Lajos tehetségének legfõbb bizonyítéka a hirdetési ügynökök becsületszava lesz.
Természetesen mi igen jól tudjuk: az esztétizált unalom és a hazug hõsök irodalmán kívül létezik egy másik irodalom is odaát. Vannak a jövõt tisztánlátó és érte elszántan harcoló írók és költõk. Már a jelen is azt bizonyítja, hogy tehetségükkel igazán csak õk sáfárkodnak jól. [...]
Nincs érdekesebb regénytéma, mint a jövõt képviselõ, cselekvõ, világosan és történeti konkrétsággal ábrázolt ember! Tudjuk, Balzac és Shakespeare hõsei erõsen cselekvõ emberek. Don Quijote is az. Tévútra kerülünk azonban, ha egyszerûen csak párhuzamot vonunk a szocialista irodalom pozitív regényhõsei és nagy klasszikusok erõsen cselekvõ figurái között. Mert itt - minden hasonlóság mellett - dialektikus ugrással, teljesen új történeti kategóriával állunk szemben: az emberrel, aki történelmében elsõ ízben kiszabadult a vak szükségszerûség világából. A fetisizált viszonyok között cselekvõ balzaci regényhõsök, az elnyomorodott jellem és társadalmi környezet vak szükségszerûsége bezárt, gyakran mágikusan meghunyászkodó shakespeare-i figurák helyébe a szocialista ember cselekvõ, szabadon produktív, világot alakító magatartása lépett.
Nagy példa és nagy perspektíva ez a mi számunkra. Az emberi jövõ visszanyert perspektívája, a valódi szabadság. Lehet-e ennél érdekesebb irodalmi téma? (Nagy taps.)
1951
MÉRLEGIMRE KATALIN
Sándor Kálmán
1.
Szemérmes, tartózkodó ember volt. Nem szeretett magáról beszélni, nyilatkozni, vallani. Rendkívül kevés, rövid interjúnak volt csak alanya, emlékezéseit sem adta közre ünnepi alkalmakkor halhatatlanná vált barátokról, írótársakról, nem akart "a halhatatlanság társbérlõje" lenni. Emberi magatartásának egyik legjellemzõbb dokumentuma éppen ilyen címû írása, amelyben keserû gúnnyal kérdezi egy kõszobortól - József Attila barátja szobrától -, mit szól ahhoz, hogy a halála óta egyre sûrûbben publikált emlékiratokból és tanúságtételekbõl ítélve "mintegy hat gyaloghadosztálynyi" barátja, kartársa, csodálója, ihletõje, ultipartnere" volt életében, és ennek ellenére hogyan lehet az, hogy mégis "nyomorúságban, ínségben, el nem ismertségben halt szörnyû halált Horthy Miklós, a »mélymagyarság« és a Baumgarten-díj Magyarországán". Sándor Kálmán nem szerette a tülekedõket, a feltûnési viszketegségben szenvedõket, a szerencselovagokat, a köpönyegforgatókat, az önérvényesítõket és az alibiigazolókat. Nem szerette a bolhacirkuszt. Ahogy Illyés Gyula írta róla: "ragaszkodott az egyszer elfogadott életszemlélethez, gondolatvilághoz". Ehhez is tartotta magát. Szinte gõgös zárkózottsággal sáncolta magát írásai mögé, azoknak is látszólag szenvtelen, pontos, tárgyias, objektív hangvétele és megfigyelései mögé.
A figyelmes olvasó mégis találkozik Sándor Kálmán figurájával, életrajzi motívumaival, legszemélyesebb élményeivel, legközvetlenebb környezetével írásaiban. Két novellájában és három regényében jelenik meg, ha nem is mindig elsõ személyben, õ maga. Novellában mind a kétszer József Attila oldalán.
Az egyik, a Játékszenvedély címû, párizsi emléket dolgoz fel. Sándor Kálmán 1926-ban fél évet Párizsban töltött, József Attilával egyidõben. Idejüket fõleg biliárdozással töltötték. Éjszakánként. Sándor Kálmán ezenkívül jószerint ágyban feküdt és olvasott. Az olvasás volt a szenvedélye. A novella egy szatirikus hajlamú igazmondó csúfondárosan illúzióromboló valósághûségével meséli el fiatal magyar bohémek kedves, félszeg kalandjait. A cselekmény egyébként egybeesik József Attila ebbõl az idõbõl és ezekbõl az élményekbõl származó versével (Kiszombori dal), melyben a Sándor Kálmánra vonatkozó sor is szerepel: "Sándor úrnak jó keztyûje van." Sándor úrral ugyanis, mint az elbeszélésbõl is kiderül, közösen udvaroltak egy lánynak, és József Attila élt a gyanúperrel, hogy a jó kesztyû nem marad hatás nélkül a gyarló leányzóra. Félõ azonban, hogy nemcsak ezen múlott. Sándor Kálmán szép férfi volt. Magas, karcsú, diószemû, biztos fellépésû. Illyés Gyula szerint "angolszabású volt", "finoman volt öltözve akkor is, amikor már éhezett." Hogy visszatérjünk azonban a novellára, nem is az a legszemélyesebb benne, hogy önéletrajzi élmény feldolgozása, hogy elsõ személyes, felismerhetõ szereplõkkel, hanem az, hogy egy karakterisztikusan sándorkálmáni indulatból fakad, a már említett illúzióromboló szándékból. Sándor Kálmán gyûlölte a társadalmi konvenciókat, annyi rossz ügy melegágyát. Gyûlölte a szoborrá merevedést, a klakktapsot, az álszent gyászt, a hamis, giccses, kényelmes szentté avatást. József Attilát senki se szerette jobban és tartotta többre, mint õ. De unta az olajnyomat glóriát, melyet hamar szegény fejére húztak. Egy édes, szakállnövesztõ, játékosan hiú és hiú módon játékos, részeg és szerelmes kölyökoroszlánt írt meg tehát, aki nem majdani szobrához óhajt modellt állni, hanem éli a maga nehéz, bolond, hétköznapi életét. Éli a stációkat, melyek a Golgotához nem bíborpalástban vezetnek. Sándor Kálmán útja is kálváriás stációkból állt, azzal a fokozott nehézséggel, hogy még azt is bizonyítani kell, Golgota-út volt az övé is.
Másik önvalló novellájában József Attilával nem akármikor, hanem 1930 szeptemberében látjuk együtt. De Sándor Kálmán ekkor sem ünnepélyes a szó közönséges értelmében. Mert a penetráns élet ünnepélyesebb. Az élet két gyanakvó rendõrt hoz az emlékezetes nap estéjén a Ligetben meghúzódó és pipázva tûnõdõ írástudók elé, és kettejük közül, a magasabbik, õ, meghökkentõ iróniájával leszereli a veszélyes helyzetet. De a tromfot a novellaíró önirónával átadja az alacsonyabbnak, a fejlettebbnek, József Attilának:
- Mindannyian megdöglünk, ha így megy.
Az alacsonyabb váratlanul felállt, kiverte a pipáját.
- Nem - szólt szinte kiáltva -, csak az olyanok döglenek meg, mint te!...
Sándor Kálmán nem volt jó véle-ménnyel a saját magatartásáról. Abból a regényébõl derül ki ez leginkább, amelynek nyilvánvalóan õ az egyik fõszereplõje. A Tolvajok kertjébõl. Babrián tanár, akiben önmagát testesíti meg, okos, mûvelt, jóindulatú, haladó ember ugyan, de betegebb lelkû, csalódottabb, kiégettebb, polgáribb mentalitású annál, semhogy a társadalom szerinte leghasznosabb emberei - a kommunisták - közé számíthassa magát. Babriánt, mint a regény színterének, egy németországi deportált kórháznak lakóját ismerjük meg. Ez a beállítás szigorúan vett életrajzi tény, aminthogy a Tolvajok kertje egész anyaga Sándor Kálmán legközvetlenebb háborús élményének mûvészi formába öntése. 1944. októberében vitték õt el a nácik Dachauba, ahol, mint tüdõbajos, kórházba került. A felszabadulás után az amerikaiak a gautingi UNRRA-szanatóriumba szállították, ott maradt 1946 októberéig. Annak a hatására, amin keresztülment, és hogy mindenkije elpusztult, egy ideig nem gondolt a hazajövetelre, teljesen letargikus lelkiállapotba került. Itthon már halottnak hitték, és A legsoványabb tehén esztendeje címû regénye posztumusz kiadására készültek, Illyés Gyula elõszavával. Egy idõ múlva valamelyik hazatért fogolytársa adott róla hírt. Thury Zsuzsának, késõbbi feleségének, e hír vétele után hozzá írt levele rázta fel végül búskomorságából és indította el a hazafelé vezetõ úton. Mindezeket az eseményeket és a Barbián tanárban végbemenõ lelki folyamatot hûségesen és nagy meggyõzõ erõvel ábrázolja regényében. A könyv egyik legjellemzõbb és legmegrendítõbb részlete, mikor a tanár barátjának, a kommunista Kosarasnak elmondja, miért nem akar hazajönni:- Gondolkoztam az éjjel - Babrián kínjában mosolygott -, nem utazom. Csönd volt.
- Beteg? - kérdezte Kosaras.
- Nem.
- Akkor mi?
- Nem tudom - a tanár öklét a papírosra tette, sápadt arccal újra mosolyogni próbált, ez nem sikerült. - Mit faggat? Nem tudok utazni. Elképzelni sem tudom. Nem akarja megérteni?
- Marhaság! - kiáltotta Kosaras vörös arccal.
[...]
A tanár legyintett, az elõbb hangosan beszélt, most egyszerre dünnyögve szólalt meg, és Kosarasnak nagyon rossz érzése támadt.
- Látta maga a bécsi országútról az esztergomi Bazilikát?
[...]
- Én láttam. Egy lány guggolt elõttem, hátat fordított, mint a kutya, annak válla fölött... az esztergomi kupola.
"Mit akar ezzel?" - gondolta Kosaras.
- Hatvanan guggoltunk ott, egy szakaszvezetõ parancsolta: le a nadrággal. Akár kell, akár nem. Egy-kettõ! Férfiak, nõk a tarlón. Szükséget végezni.
Kosaras az asztalt nézte.
- Haha - mondta a tanár -, ez jó magyar tréfa, mi? Az országúton türelmetlen honvédek, barna zubbony, zöld paroli, nádpálca... finom kép, háttér messze a Bazilika. Harangoztak, vasárnap volt, kinek harangoztak akkor vasárnap misére? Négy kilométerre a guggolóktól. Ki tudott akkor misére menni, amikor mi ott guggoltunk, és berondítottuk a földjüket? Jó kilátás, ugye? Négyszáz évvel az angol klozet és kétezer évvel a keresztényi szemérem feltalálása után. Guggoló szüzek és szakállas vértanúk, ügyvédek és rõföskereskedõk. Többek közt ez is... amiért nem tudok haza... de sok minden jutott eszembe az éjjel. Hol volt akkor a hercegprímás és mind a püspökök? Talán tömjént lóbáltak, hogy ne érezze senki a mi ürülékünk büdösségét? Ebbe az országba vissza?
Kosaras hallgatott.
De bár mély érzelmi-emberi indoklását adja meghasonlásának, mégse tartja ezt az állásfoglalást elfogadhatónak. A kommunista író felülemelkedik benne a természetes elfogultságon önmagával szemben, és egy szovjet betegtársával a következõket mondatja Babriánról:
- Ez az ember - szólt Plohotnyuk, és nézett a tûnõdve lépegetõ tanár után - lusta... élni. Tudom ezt! Nálunk is voltak ilyenek, többnyire hivatalnokok meg tanítók...
Ugyancsak fõszereplõje bizonyos mértékig egy másik, az 1935-ben megjelent Ártatlanok címû regényének is. A regény hõse a Haff Félix nevû férfi, akinek "sápadt és hosszúkás arca van, a homloka alatt mély üregekben dióbarna szemek ülnek...", alakja pedig "karcsú, magas", külsõleg vele azonos, de nagyon hasonlít a regény egyik fõszálát képezõ házassági tragédia is az õ Wallesz Lucával leélt elsõ házasságának drámai történetéhez. Nem utolsósorban félelmesen groteszk ötletei is Sándor Kálmán hasonmásává teszik Haff Félixet.
A Szégyenfában epizódfiguraként találkozunk a szerzõvel. Õ az a tizenhat éves kereskedelmista, Füspök Jóska, akinek anyjánál, a tejcsarnokos Jolán néninél az illegalitásba szoruló Égetõ Ferenc meghúzza magát. Sándor Kálmán anyja volt annak a Nádor utca 8. számú ház alatti tejcsarnoknak a vezetõje, amely a regényben szerepel, és valóban hetekig rejtegetett a Tanácsköztársaság bukása után egy bujkáló kommunista funkcionáriust. Füspök Jóskában szeplõsarcú, lázadó kamaszfiút ismerünk meg, aki szeret sakkozni, vitatkozni és ifjú szíve a Tanácsköztársaságé. Amikor azonban egy párizsi epizódot szõ Sándor Kálmán a regénybe, vagy amikor a Naphegy utcába vezeti hõsét, akkor is azokat a helyeket járják be alakjai, amelyekhez az írót fûzik személyes emlékek. Sokáig lakott õ albérlõként a Naphegyen. Talán ezért is olyan élõ a kép, amit a Szégyenfában errõl a környékrõl kapunk.
Nagyjából össze is állt már az életrajz vázlata az eddigiekbõl. Legfeljebb kiegészítésre és kronológiai sorrendre van még szükség.
Sándor Kálmán egy újpesti könyvelõnek és egy fehérnemû varrónõnek volt 1903-ban született gyermeke. Szegény és népes családja sok tapasztalattal gazdagította, a kispolgárok kifogyhatatlan galériájához adták a legmaradandóbb elsõ benyomásokat. Mindenekelõtt azonban az nem tekinthetõ véletlennek, hogy Sándor Kálmánnál gyakran szerepelnek dolgos, küszködõ fehérvarrónõk, legemlékezetesebb közülük Sós Ferenc, a Harag napja hõse édesanyjának szép alakja. 1919-ben önkéntes emigránsként Bécsbe ment, ezenkívül egyetlen hosszabb tartózkodásáról tudunk (a deportálástól eltekintve), a már említett párizsiról, 1926-ban. Itthon tisztvise-lõsködött, újságíróskodott sok helyen, mindig rövid ideig, mert hol sztrájkot szervezett, hol megjelent írásaiért tették ki állásából. Nem sok túlzás volt Nagy Lajos szavaiban, amelyeket mélységes élet- és emberismerettel a fiatal Sándor Kálmánhoz intézett: "Mit nevet? Maga éhen fog halni." Ha éhen nem is halt, de világnézete és makacs jelleme az irodalmi élet perifériájára szorították. 1930-ban, huszonkét éves korában írt elsõ regénye, A legsoványabb tehén esztendeje, bár egy pályázaton Schöpflin Aladár és Benedek Marcell elsõ díjra ajánlották, tizenhét évig nem talált kiadót. Thury Zsuzsa díványában vészelte át a kézirat az idõk viharát, 1947-es megjelenéséig. A felszabadulásig mindössze néhány novellája és az Ártatlanok címû regénye látott nyomdafestéket. Seregi Kálmán álnéven írt tíz filléres ponyvákkal, szakácskönyvek, szerelmi levelezõk, lányregények írásával tartotta fenn magát, miközben állandóan küszködött a még egészen ifjúkorában, spanyolból szerzett, súlyos tüdõbajjal. Illyés Gyula emlékezése szerint azonban jól viselte sorsát: "Oly tárgyilagos volt, hogy a hallgatás sem bántotta", "egy nagyúr közönyével nézte a jelent, a jövõ volt a birtoka".
A felszabadulás után sorra jelentek meg írásai a legkülönbözõbb mûfajokban.
1948-ban a Neandervölgyi fõkönyvelõ címû novelláskötet, A legsoványabb tehén esztendeje címû regény és Az idegen szavak szótára marxista magyarázattal címû úttörõ tudományos munkája. 1949-ben a Tolvajok kertje, 1951-ben a Szégyenfa, 1952-ben mutatták be Kossuth-díjjal kitüntetett darabját, a Harag napját, 1955-ben a Senki városa címû dráma premierje következett, 1957-ben Széplányok sisakban címû novelláskötettel, 1961-ben Díszes esküvõ címen újabb összegyûjtött elbeszélésekkel jelentkezett. Közben - különösen 1956 után - mint félelmes tollú publicista is megmutatta nem mindennapos írói erejét. 1962 telén halt meg, tüdõ- és szívasztmában. Párttag sosem volt, de kommunistának vallotta magát.2.
Sándor Kálmán a vele történteket, a saját egyéniségét tehát csak ritkán, rejtve állította írásai középpontjába. Annál nagyobb hangsúllyal szerepel gyermekkori élményeinek színhelye mûveiben. Mindjárt elsõ regénye, A legsoványabb tehén esztendeje is Újpesten játszódik. De Újpestrõl álmodozik a Tolvajok kertje kedves figurája, Zák Ede is, a külországi szanatóriumban, és Újpest a szülõföldje a Szégyenfa Égetõ Ferencének is. Ez a város, ma városrész, melyrõl az író azt mondja: "villamoson huszonhárom percnyire (van) a magyar fõvárostól, "természetesen nemcsak azért ihletõje Sándor Kálmánnak, mert gyerek korában itt élt, hanem azért is, mert képzeletét és szívét a külváros és annak lakói foglalkoztatták mindig. A város peremén élõk és azok sorsa. Nemcsak barátja, hanem kétségtelen rokona is volt abban József Attilának, hogy azokra figyelt, akik "levesének nincs sava, borsa", "a lucsok holtjaira", "a kosarat, szatyrot cipelõkre", a "hozomra újságpapírosba" sót, krumplit méricskélõkre, a "másolás után loholókra". Emberábrázolása, látásmódja, hangulata legtöbb írásában azonos a Mondd, mit érlel..., a Kirakják a fát, az Iszonyat stb. világával.
A legsoványabb tehén esztendejében hat újpesti kisember történetével ismerkedünk meg, 1930-ban, mikor "a fillér volt a legkisebb magyar váltópénzt. A magyar királyság kormányzó székében egy Horthy nevû ellentengernagy ült. Három olyan állam volt a kontinensen, amely nem ismerte a munkanélküli-segélyt: Portugália, Törökország és Magyarország. Az év végén a londoni Economist szerint hatmillió ember állt munka nélkül a polgári Európában Hammerfesttõl Gibraltárig. U. elõváros fele úton feküdt a kettõ között." - Sándor Kálmán mottószerû elõszavának jellemzése szerint.
Mint már a dátumból és a bevezetõbõl is érzékelhetõ, az író témája az az iszonyú elnyomorodás, amelyet a tõkés rend általános válsága elõidéz. A regény sûrû, balladai tömörségû novellák sorozata inkább, a szereplõket csak az fûzi egymáshoz, hogy egy lakásban laknak. De ebben a mûben már jelentkeznek Sándor Kálmán legjellemzõbb alkotói vonásai, és legfontosabb írói erényei. Mindenekelõtt a szereplõk kiválasztásában és ábrázolásuk módjában. Egy péksegéd, egy kis szappanügynök, egy motorszerelõ, egy koldus és fia, és egy szegényasszony, a lakásadónõ a regény alakjai. Tehát a nyomor gyermekei. Ezeket a figurákat az író a szereplõk egymásról mondott és gondolt véleményei, álmok, cselekvések, leírások együttesen feltárják azt, amit az emberek magukról hisznek és amilyenek valójában. Az emberformálás biztonságán és gazdagságán kívül a drámai légkörteremtés képessége, a szinte kopogóan puritán stílus, a pontos és nagy tárgyismeret, a magas fokú pszichológiai érzék és érdeklõdés a mû fõ kvalitásai. És a groteszk látásmódnak az a magyar irodalomban rendkívül ritka adottsága, mely nemcsak szellemi gyönyörûséget okoz frappánsságával és egészséges, elõítélet-romboló természetével, hanem alkalmas egy ideológiailag igen fontos és Sándor Kálmán egész életmûvében jelentõs motívum hangsúlyozására. Arra tudniillik, hogy a beteg, a rossz társadalomban az áldozat is tönkremegy emberileg. Nemcsak az urak, a haszonélvezõk lelki gnómok, hanem az elnyomottak humanitása is sérültté válik a kizsákmányolás ördögi malomkövei között. Ez a mûvészileg magasszínvonalon kifejezett mondanivaló Sándor Kálmán e mûvének legkiemelkedõbb, maradandó eredménye. Hogy 1930-ban meg tudta írni regényirodalmunk leghátborzongatóbb, legillúziótlanabb, legfenyegetõbb dokumentumát a magyar viszonyokról. Lehet kifogásolni ennek a regénynek novellisztikus felépítését, egyes stílusfordulatainak a korban divatos weimari ihletését, és azt a kilátástalanságot is, melybe a szereplõk belefulladnak, a jobb jövõ reményének leghalványabb fénye nélkül. Az író maga is úgy nyilatkozik meg a könyv második kiadásához írt utószavában, hogy számonkéri magától "az ala-gút kijárata messzi, apró világosságának nagyobb történeti s öntudatbeli hangsúlyát." Teljes joggal írhatja viszont a következõket is: "Hogy milyen sötét ala-gútban bandukoltunk 1930-ban Magyar-országon, azt a regény hû realizmussal mutatja s ezért bízom abban, hogy része marad nemzeti irodalmunknak." Valóban, bármilyen nemzeti irodalom büszke lehet az ilyen eredeti, markáns és igaz alkotásokra, mint amilyen Sándor Kálmán elsõ prózai kísérlete.
Második regénye, az Ártatlanok, határozott visszaesés az elõzõhöz képest. Ebben is megmutatkozik ugyan lüktetõ drámaisága, lélektani jártassága, éleslátó emberismerete, ötletgazdagsága, néhány figurája, elsõsorban egy csõdbejutó öreg drogista és egy tragikussorsú enyvfõzõ munkás alakja és története pedig megrázó és feledhetetlen. De itt magában a meseszövésben és a freudista ihletésben, valamint az expresszionista-romantikus túlfûtöttségben jelentkeznek azok az engedmények, amelyeket az író elõzõ, szomorú tapasztalatai hatására, a kiadás érdekében, a kordivatnak tett. Nem oly mértékben persze, hogy a szenvedélyes szociális lázongás ne kapna erõteljesen hangot ebben a regényben is, és hogy az eszközök irodalmiságához kétség férne. Ám a fõszálon bonyolódó excentrikus szerelmi problematika és az ekörül felvonultatott mértéktelenül bizarr személyek és történések másodlagossá teszik a regénynek és mondanivalójának valóságos értékét.
Rendkívül értékes darabok vannak viszont ebben az idõben írt novellái között. Már a regényeibõl kiderült, hogy Sándor Kálmán predesztinált a novellaírásra. Éles exponáló és poentírozó képessége, drámai sodra, képzeletdús történetei, jellegzetes kisszerûségükben is különös figurái, tömör stílusa kiemelkedõ novellistává avatják. Válogatott novelláskötetébõl (Széplányok sisakban) kitûnik, hogy a rövid prózai mûfajban rendkívül sokfélét alkotott: tárcát, karcolatot, humoreszket, szatírát, életképet, irodalmi riportot, fantasztikus elbeszélést, szorosan vett novellát, és ezzel még nincsenek kimerítve a változatok. Az is kétségtelen, hogy novelláin nyomon következõk bizonyos hatások, iskolák, mesterek. Thury Zoltán és Nagy Lajos befolyása éppúgy tettenérhetõ egyes periódusaiban, mint Dosztojevszkijé vagy a weimari kísérleteké, de Rabelais-nak, Voltaire-nek ihletõ szelleme is érvényesül. Sõt, vannak írásai, melyek elképzelhetetlenek Franz Kafka közvetlen, vagy közvetett inspirációja nélkül. (Leo Xylt novellák.) A kötetbe gyûjtött elbeszélések nem egyenértékûek, de összességükben egy lentrõl és balról figyelõ író szemével látott Horthy-Magyarországnak karakterisztikus képét adják.
Nagyon gyakran találkozunk olyan novelláival, melyben regénymotívumait variálja vagy úgy, hogy elõbb novellának dolgoz fel egy-egy témát, vagy úgy, hogy meg nem jelentetett regényének egyes darabjait formálja önálló novellává. Egyik legjobb írása, a Nagypapa orra címû, például késõbb jellemfestõ funkcióval a Szégyenfába illesztve, még kiemelkedõbb jelentõségre tett szert. A legsoványabb tehén esztendejének néhány motívuma viszont legjobb elbeszéléseinek forrása is lett (Balcsillag, 28; Megértél a halálra; Kõszáli sas stb.)
Legfontosabb novelláinak zöme két csoportra osztható: szatírákra, melyek az uralkodó osztály és rendszer rothadtságát teszik visszataszítóvá és nevetségessé, hol fantasztikus történet, hol ezópuszi mese, néha pedig realista elbeszélés formájában. A gyakoribb, fantasztikus megoldásokban éppen az a frappáns, hogy valószínûtlenségük megvilágítja a tények, a tükrözött valóság abszurditását. Ilyenek a II. Csozmadlák királyról szóló sorozat darabjai, vagy például a Papírkorszak címû novella, melyben kiderül, hogy "az ország ezeresztendõs levegõjébe ismeretlen kémiai összetételû, lúgos hatású bomlasztó anyagokat csempésztek. Méghozzá keletrõl!" Ennek következtében minden papírnemû anyag szétroncsolódott és az ország vérkeringése megállt. "A kormány senkivel sem tudta közölni a rendeleteit. Az erkölcsök végveszedelemben forogtak: a törvénytelen gyerekeket, a vadházasságokat, a rovottmúltúakat, a hitközség pótadóit és az õrgrófi címeket nem lehetett nyilvántartani..." Nem volt mit mást tenni: "Az ország levegõjét elkobozták. Negyvennyolc órán belül rendbejött minden." A novelláknak ebbõl a típusából legkiemelkedõbb A neandervölgyi fõkönyvelõ, mely véres szatírája a kisember helyzetének, akinek egész tudása mit sem ér a kapitalista dzsungelben, a neandervölgyi õsember állkapcsához képest.
Novelláinak másik csoportja szomorkás kis groteszkekbõl áll munkanélküliekrõl, takarítónõkrõl, szegény hivatalnokokról, utcai árusokról, menhelyi öregekrõl, tengõdõ nyugdíjasokról, egyszóval esett és esendõ emberekrõl, akiket testileg-lelkileg elnyomorított a könyörtelen-nyomorult világ. Nem forradalmárokról szólnak ezek az írások, és nem szólítanak fel forradalomra. Csak azt ábrázolják egy bonckés élességével, hidegségével és tárgyilagosságával, hogy a világ ilyenformán elviselhetetlen, gazdasági-társadalmi okai vannak, az emberek pedig belerokkannak, belehülyülnek, belepusztulnak ebbe a világba, és ilyen módon se életüknek, se haláluknak nincsen értelme. Nem volt jelentéktelen mondanivaló, nem volt csekély tett ez sem a harmincas évek Magyarországán.
Ami pedig a megírást illeti, Sándor Kálmán A legsoványabb tehén esztendejében és legjobb novelláiban sikeresen valósítja meg már a felszabadulás elõtt, társadalmi tettvágytól fûtött, realista ars poeticáját. Az irodalmiassá vált, öncélú, mûveltségét fitogtató escape-ista próza virágkorában ragaszkodik a hasonlatok és félrevivõ mellékképek nélküli, "az elbeszélõ nyelv, értelmi és érzékleti gyökereit" õrzõ, tudatosan és nyíltan tendenciózus alkotó módhoz, ahhoz, hogy írásai társadalmi, emberi és ne irodalmi élményeken alapuljanak, ahhoz, hogy "tapintatlan", világos, osztálytudatos szemléletet tükrözzenek, a törvény száraz, hûvös nyelvén. Kerülte a pátoszt, a képzelet kilengéseit, a történetek megnyugtató ki- és lekerekítését. "Parányi ügyeken alapvetõ emberi dolgokat" akar megmutatni tárgyilagosan, szûkszavúan. Novellái logikusan, szikáran felépített darabok, figuráit cselekvéssel, beszélgetéssel plasztikusan, tömören jellemzi, szemlélete biztos, tárgyismerete elmélyült és sokoldalú. Lélekrajzai pontosak, csak a legszükségesebb részletekre tér ki, de azok hitelességére nagy gondot fordít. Ezzel az írói programmal és a megvalósításnak ezekkel az eredményeivel nem nehéz eljutni a szocialista realizmushoz, melyhez felszabadulás utáni legjelentõsebb mûveiben Sándor Kálmán el is jutott.
A felszabadulás után írt elsõ regénye a Tolvajok kertje. Már tematikájában is egyedülálló ez a mû a fasizmus, illetve a nácizmus rémtetteit és természetrajzát ábrázoló rengeteg szépirodalmi alkotás között. Sándor Kálmán nem a hitleri fasizmusnak és áldozatainak sorsával foglalkozik, hanem a fasizmus szükségszerû újjászületésével az amerikaiak által megszállt Németországban, közvetlenül a háború befejezése után. Mint a deportáltak UNRRA-szanatóriumának egyik lakója, Sándor Kálmán tévedhetetlenül látja és érzékeli a folyamatot, amely a nácizmus fenntartásában érdekelt német tényezõket amerikai segítséggel feltámasztja és óriási áldozatokkal leküzdött rendszerüket újratermeli. Észreveszi 1945-ben, hogy "a Libalépések Birodalmának romjaitól igen jól látható szálak vezetnek máris a Bádogdobozok Köztársasághoz", és mozgósítani akarja az antifasiszta erõket, számoljanak a veszéllyel és szálljanak vele idejében szembe. De akármilyen lényeges mondanivaló is ez, még se csupán ennyit mond el Sándor Kálmán az õ pokolbeli, szatirizált Varázshegyében. Mert Varázshegy ez is, a világtól elzárt betegtenyészettel, ábrándozással, nõéhséggel, vitatkozó értelmiséggel és készülõdõ veszélyekkel. Ennek a Varázshegynek a lakói azonban nem szép lelkiéletükkel és fennkölt eszmélkedéssel vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy a kapitalista múlthoz és a kapitalista környezethez alkalmazkodva kezdjenek majd új életet. Ebben a regényben az eddigieknél is élesebben jelentkezik Sándor Kálmánnak az a társadalmi-lélektani igazsága, hogy az áldozat hasonul merénylõjéhez. A deportáltak tömegei elembertelenedtek, degenerálódtak, üldözõik, gyilkolódik iszonyú nyomása alatt. Lopnak, csalnak, becsapják egymást, nemzetiségi és egyéb elõítéletek alapján kikaparnák és alkalmankint ki is kaparják egymás szemét, foggal és körömmel tarthatják fenn magukat az elpusztításukra szánt haláltáborokban. A Sándor Kálmán ábrázolta világnak tudományosan mindig megbízható a társadalmi-gazdasági megalapozottsága. Figurái magatartásának gazdag indokoltságában egyaránt szerepet játszik osztály-hovatartozásuk, múltjuk és a környezet, amiben élnek és amihez hasonulnak: az amerikai üzletelõ szellemhez és a német fasizmus szívós kísértetének jelenlété-hez. De sosem csak közvetlen társadalmi okokkal jellemzi alakjait. Mindig megtalálja azokat a lélektani transzmissziókat, amelyeken keresztül a társadalmi befolyás érvényesül. Ábrázolni tudja azt, amit hirdet, hogy tudniillik az ember rendkívül bonyolult szerkezet, melyben a tudat, a ráció csak egy jéghegy vízbõl kilátszó csekélyke része. A mélyben munkáló ösztönök, indulatok, emlékek, öröklöttségek, sérelmek és vágyak befolyásolják az egyes embert cselekedeteiben, társadalmi érdekén és belátásán túl és kívül. Ennek megfelelõen sokféle, változatos módszerrel közelíti meg nagyszámú alakját, hogy a tónus is az illetõ jellemeknek feleljen meg. A szanatórium kisebbségét képezõ néhány szovjet polgárt és a más országokból összeverõdött kommunista és haladó embereket mértéktartóan alkalmazott, de hõsi és drámai színekkel jeleníti meg, hiszen õk képviselik azt az eszmét és életformát, mely nehéz, de végül is gyõzni fogó harcát vívja a kül- és belvilági káosz ellen. Az igazi emberi érzések, a honvágy, a tiszta szerelem, a bajtársi együttérzés, a gyermeki fájdalom lírai színekkel fénylenek fel a tárgyilagosan, vaskosan és gúnyosan ábrázolt tolvajvilág haragoszöld és piszkosszürke tenyészetében. A kíméletlen szatirikus pengéje villan, amikor az álszenteskedõ volt náci kórházszemélyzetet vagy hivatalnoki kart, a durva és korrupt amerikai megszállókat, a Németországban székelõ Magyar Vöröskereszt helyükön maradt úri léhûtõit, vagy a gyilkos indulatú lengyel nacionalistákat leplezi le. Legkifejezõbb ábrázolási módja azonban a groteszk elemek sûrû és hatásos alkalmazása. Sándor Kálmán figurái itt is, mint mindig, túlnyomórészt kisemberek, zavaros gondolatokkal, ellentmondásos, félénk cselekedetekkel, riadozó szívvel, gyenge és bizonytalan nézetekkel. Tehetetlen, kiszolgáltatott, semmi emberkék ezek, lelkük a gorkiji "se ide-se oda címû végnélküli komédia" szín- és csatatere. Sándor Kálmán megmutatja, hogy ezek a jellegtelen, megnyomorított, ezek az úgynevezett átlagemberek társadalmi produktumok, olyanok, amilyenekké a rendszer, amiben élnek, formálja õket. Zák Ede újpesti szabócska tiszteletteljesen és ösztönösen kalapot emel, mikor megpillantja Weilheim egyik sétányán Horhy Miklóst, de amikor útitársa, a krumpliorrú Jóska gyerek ezt nehezményezi, hamar belátja önnön nevetségességét:- Magam sem tudom, miért köszöntem - szólt végül - látod, ilyen ostoba egy újpesti szabó, aki egész életét a cérnák közt tölti. Jön szembe egy nagyúr, egy szép kisfiúval, és neki elszorul a szíve, és köszön, még a sapkáját is leveszi, úgy köszön, kérem alázattal, és csak amikor továbbmegy, akkor jut eszébe, kinek is köszönt, egy gyilkosnak köszönt.
Zák úr apolitikus lény, nem ismeri ki magát a bonyolult jelenségek között, de figyelmezteti a lengyel nacionalisták készülõ merényletére a kommunista Kosarast; nem akar mást, mint meghúzni magát, békésen vegetálni, de él benne egy tiszta mag, amelyik virágba szökhet egy egészséges, egy emberséges, egy szocialista társadalomban. Nos, ezeket az embereket ábrázolja Sándor Kálmán groteszken, az önmaguk emberi méltóságától elidegenedett, de alapjában jó lelkeket, fanyar mosolyba burkolva a szociális keserûséget és a szánalom könnyeit.
A Tolvajok kertje a tények, a megfigyelések, a bizonyító anyagok tárháza. Hiteles embertípusok gyûjteménye. Izgalmas, drámai bonyodalmak és elemzõ eszmefuttatások láncolata. A nyüzsgõ, fecsegõ felszín mögül, az egymás mellett élõ és egymásnak ellentmondó jelentések halmazából kirajzolódik egy rendkívüli, egyszeri emberi társulás, amely azonban az alakuló emberi társadalomnak, a társadalmak jelenkori harcának elõképét is felmutatja. Ennek a nagyigényû és igen jelentõs szocialista realista alkotásnak két fogyatékosságát még se lehet nem említeni. Az egyik a túlrészletezés, mely idõnként öncélúan merül el, különösen a grauingi üzletelõk viselt dolgainak aprólékos ecsetelésében. A másik bizonyos mûfaji felemásság. Az írót saját rendkívüli élményeinek tömege nyilvánvalóan annyira elborította, hogy nem tudott eléggé válogatni ezek között az élmények között és nem tudott lemondani a legkülönbözõbb természetû asszociációkról és értelmezõ-magyarázó kommentárokról ott sem, ahol kevesebb élmény és puszta ábrázolás is eleget fejezne ki az olvasó számára. Mindez azonban semmit se változtat azon a kétségbevonhatatlan tényen, hogy ez a regény felszabadulás utáni irodalmunknak és a szocialista irodalomnak idõálló és úttörõ alkotása.3.
Regényírói csúcsát mégis az 1951-ben megjelent Szégyenfában érte el. Ebben a mûben, amelyben a Tanácsköztársaság bukása után hatalomra kerülõ szakszervezeti kormány országlásának csúfos öt napját mondja el, minden írói erénye a legmagasabb fokon jelentkezik. Hogy ebben az írásban is úttörõ, az szinte természetes. Ez ugyanis az egyetlen nagyerejû mûvészi feldolgozása a Tanácsköztársaság bukásának és nem utolsósorban a bukás okainak. Szemlélete tudományosan tárgyilagos, átfogó és lényeglátó, és egyúttal minden figurán, minden szituáción, minden leíráson átsüt a szenvedélyes, lélegzetvételszerûen ösztönössé felszívódott pártosság. A kommunizmus, a munkásosztály ügye melletti tántoríthatatlan állásfoglalás. Itt sem hajlandó megalkudni, élesen exponálja, hogy milyen csekélyek a tudatos, szívós kommunista erõk, hogy milyen ingatag és bárdolatlan a közvélemény, hogy mennyi az ellenség, az áruló, a gazember, az ostoba. De itt az arányok helyesek, itt a valóságos történelmi perspektíva által igazolt optimizmus ragyogja be és fûti át a regény legtragikusabb lapjait is. [...]
Stílusához híven mindjárt a regény indításakor, egy groteszkül kiélezett felkiáltással, megteremti a hisztériás fejvesztettségnek azt a légkörét, mely egyedül alkalmas temperatúra egy ellenforradalom elõkészítéséhez. "Tizenhét levágott apácaemlõ volt a pénzszekrényben! Gazság!" - sipította a villamosban egy rezesorrú, gyászfátyolos matróna a kommunistaellenes koholmányok egyikét, 1919. augusztus 3-án. Röviddel ezután egy postás ekképpen méltatlankodik: "Használt keresztény koporsók!..."
De a valóság mélységes ismeretén alapszanak figurái is. Mint mindig, mert mindig balzaci teljességre törekszik, rengeteg alak vonul fel itt is. Harcos kommunisták, bátor munkások, ijedt kisemberek, kétlelkû értelmiség, különcködõ fölösleges ember, okos gyerekek, buja kispolgárnõk, bölcs öregaszszonyok, civilizáltnak álcázott szörnyetegek, cinikus politikusok, otromba katonatisztek, elszánt tõkések, alattomos papok, és hordárok, rikkancsok, kávéházi kibicek, házmesterek hosszú sora. Az egész magyar világ feudalizmusával, kapitalizmusával, militarizmusával, klerikalizmusával, nacionalizmusával, szociáldemokráciájával, zsidaival és svábjaival és a mindennél pusztítóbb fasizmus elõszelével. Ady Endre "láp-országa" jelenik itt meg prózai változatban. Ez a mû szatíra, amikor Horthyékat és körüket mutatja be, hõsi eposz, amikor Égetõ Ferenc kommunista vádbiztos meginduló illegális életét, vagy a vasöntödei munkások ellenállását ábrázolja, és szomorú, groteszk fintor, amikor kifogyhatatlan kisembereinek, értelmiségijeinek, közvélemény-formáló utcai járókelõinek szûkös világába enged bepillantást, akikben nem is nyomorúságos sorsuk a legtragikusabb, hanem az, hogy nem tudják szegények, hogy mit cselekszenek és fõleg, hogy mi történik velük. Ebben a regényben még az elõzõeknél is hangsúlyosabb az írónak az a törekvése, hogy beható tárgyismerettel, szinte szakszerûen tudjon mindent ábrázolni, ami látókörébe kerül. Ugyancsak siker koronázza azt a törekvését is, melyet Nagy Lajosban olyan nagyra becsült. Hogy írásainak élményanyaga elsõdleges legyen: "a haragról, a fájdalomról, a szeretetrõl, az irigységrõl, az elnyomatásról, a pénzéhségrõl, az erõszakról, a szadizmusról, a kizsákmányolásról", tehát az élet primer megnyilatkozásairól szóljon. Stílusa is szándékának megfelelõ: dísztelen, lényeg-retörõ, nem hasonlatokra épülõ, nem megvilágítani, nem érinteni, nem illusztrálni akar, hanem megérzékíteni, felmutatni, elbeszélni, szinte definiálni. Vitatkozni lehet azon, hogy hibája-e a regénynek a dokumentáló módszer, holott az ábrázoltaknak önmagukban is teljes valóságértékük van. Nehéz ezt a kérdést eldönteni. Kétségtelen, hogy a realista ábrázolásmódnak önmagában nem volna szüksége történelmi-társadalmi elemzéseknek és helyzetmagyarázatoknak hol tudományos, hol publicisztikus betétjeire, de a szocialista realista igény, mely az írót arra készteti, hogy az adott magyar viszonyok mindenoldalú, minden lényeges okozati összefüggést feltáró, dialetikus képét adja, jogossá teszi, és más megoldásokkal egyenértékûvé, ezt a kísérletet, annál inkább, mivel a felsorolt adatok, tények, a beékelt tanulmányok szervesen hozzátartoznak az ábrázoltakhoz. Mindenesetre, akár hátránya a Szégyenfának, akárcsak sajátossága ez a mûfajkeverés, nagyon kevéssé méltányolta eddig ezt a mûvet az irodalmi közvélemény. Nem hiába állapította meg Bölöni György errõl a regényrõl, hogy tárgyával, eszmevilágával, formájával társtalan a magyar irodalomban. Pedig nagysikerû színdarabot is formált a regény alapján Sándor Kálmán, aki már regényeiben és novelláiban is megmutatta elsõrendû drámateremtõ érzékét. Nem véletlen tehát, hogy bárcsak kirándulásnak tekintette a darabírást a regényírás területérõl, mégis vérbeli drámát teremtett elsõ nekifutásra: a Harag napját. 1919 májusában, huszonnégy óra alatt zajlik le a történés egy Salgótarján melletti városkában. Huszonnégy óra alatt kétszer fordul a hatalom a vörösök és a fehérek között. És a két harcoló fél vezérei féltestvérek. Ez a többszörösen kiélezett szituáció rendkívül alkalmas a különbözõ embertípusok bemutatására, de arra is, hogy vérségi, illetve osztályösszetartozás konfliktusában állást foglaljon az író, és ezen túl azt is meggyõzõen ábrázolja, mi a különbség kommunista és polgári humanitás között. Az alkalmas helyzetet Sándor Kálmán ki is töltötte gazdag tartalommal. Megmutatta, hogy az osztályhovatartozás a legmélyebb kapcsolat ember és ember között, megmutatta, hogy a kommunisták embersége még terrorisztikus kötelezettségeik teljesítése idején is hasonlíthatatlanul magasabb rendû, mint tetszetõs nemzeti és keresztény jelszavakba burkolózó, eszménytelen ellenfeleiké. És teremtett néhány feledhetetlen figurát, elsõsorban egy kommunista vasöntõ, egy szociáldemokrata funkcionárius, egy humanista tanár és a fõhõs anyjának, Sós Juliska fehérvarrónõnek személyében.
Drámaiság szempontjából kevésbé sikerült következõ, A senki városa címû darabja, bár az alaphelyzet itt is rendkívül izgalmas. 1944-ben játszódik egy magyar kisvárosban, mikor a németek már kimentek, a szovjet csapatok még nem jöttek be. A városban interregnum van és a történelemnek ebben az átmeneti pillanatában, ebben a vákuumban különbözõ erõk és különbözõ aspirációk csataterévé lesz a város. Itt is családi szálak keresztezik és kuszálják a politikai frontokat, de itt a konfliktus nem olyan magától értetõdõ és nem olyan tiszta vonalvezetésû, mint a Harag napjában. Ezen kívül, itt hangsúlyossá válik Sándor Kálmán egy írói fogyatékossága, az, hogy a szereplõk egyénítését, melynek mestere, olykor túlzásba viszi, öncélúvá fokozza. Ennek ellenére sikerült néhány élettel teli típust színpadra vinnie és néhány hiánytalan drámai jelenetet megformálnia. Célja az volt, hogy bemutassa a magyar urak haláltáncát, elsõsorban jellemek árnyalt rajzán keresztül. És ezt, ha nem is maradéktalanul, de elérte.4.
Élete utolsó éveiben, "fogyó élete növõ lázában" egyre kevesebb energiája maradt az írásra. Pedig fontos, nagy terveket forgatott a fejében. Meg akarta írni a Szégyenfa második kötetét és a Tolvajok kertje folytatását, Barna mennyország címen. De már csak néhány töredék születhetett ehhez a készülõdéshez. Életében megjelent utolsó elbeszéléskötetében két írás játszódik a náci fogolytáborban, illetve a deportáltkórházban (Éjszaka Európában, A 129913-as fogoly meséli) és kettõ a Tanácsköztársaság leverése után, a kibontakozó ellenforradalom Magyarországán (Kutyavásár Budán, Füstbement kölcsön). Mindezek az elbeszélések arról tanúskodnak, hogy Sándor Kálmán nagy témákat és fontos mondanivalókat vitt magával a sírba. [...]
Azt mondta magáról, hogy õ nem is író, hanem ügyvéd. És jó ügyvéd volt, mert nagyon jó író. Nem mentes ugyan modorosságoktól, nem mentes korának, amelyben felnõtt, kevésbé termékeny mûvészi befolyásaitól: expresszionista túlhajtottságtól, naturalista gépiességtõl, az újtárgyiasság a harmincas években divatozó irányzatának néha erõltetett szenvtelenségétõl, a pszichologizmus vadhajtásaitól, a groteszk ötletek nemegyszer öncélú alkalmazásától. De legjobb mûveiben még hibáit is erényekké tudja átfordítani. Az expresszionizmus közösségi ihletéssel, a naturalizmus aprólékos megfigyelõ hajlammal, az újtárgyiasság bizonyító kedvvel, a pszichologizmus lélektani kíváncsisággal, a groteszk látásmód elõítéletmentes, friss szemlélettel ruházzák fel, és így tud iskolák, hatások, irányzatok szintéziseképp egy átélt, kiküzdött szocialista realista alkotómódszert kialakítani, olyat, amelynek birtokában nem ok nélkül nézte "egy nagyúr közönyével a jelent." Mert hisz a jövõben. 1964-ben, két évvel a halála után örömmel is és sajnálkozva is azt kell megállapítanunk, hogy még mindig "a jövõ a birtoka."
Illyés Gyula így fejezi be róla szóló feljegyzését: "Mikor rám is elkövetkezett a világtól való csendes elvadulás ideje, mikor elszakítottam az addig is ritka társasági és baráti szálak utolsóit is, féléjszakákat vele ültem át együtt. Olyan kocsmákba vezetett, ahol engedélykérés nélkül telepednek az emberek asztalához a napszámosok és szeneslegények. Ezekkel sem beszélt, ezek közt sem az »élményt« kereste. Épp csak figyelte õket. Ez volt az õ szemében a figyelemre és könyörületre méltó élet..."
Nos, aki vigyázó szemét szeneslegényekre és napszámosokra veti, és jól tud figyelni, mint Sándor Kálmán tudott, annak a múló idõ lebírhatatlan szövetségese.
1964
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Sándor Kálmán esete
a nagytermészetû fogorvossalVolt egy olyan napja a magyar történelemnek, amikor a nemzet sorsa egy nagytermészetû fogorvoson állt vagy bukott. Ez a nap 1919. augusztus 6-ika volt, a fogorvost pedig Csilléry Andrásnak hívták.
Nem akármilyen fogorvos volt persze. Budapesti tanulmányai végeztével végiglátogatott szinte minden német egyetemet, s az iskolaorvosi és egészségtan-tanári oklevélig megszerzett minden megszerezhetõ képesítést. E rendkívül sok diplomát pedig három esztendõ alatt nyerte el, méghozzá úgy, hogy közben a császári és királyi hadseregben ezredorvosként is szolgált.
Az a tette azonban, amelyért leginkább bámulom, az volt, hogy mihelyt megszerezte az iskolaorvosi és egészségtan-tanári oklevelet is, menten nyugdíjba vonult. Háromévi szolgálat után, huszonhét éves fejjel. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki, még akkor is, ha a ferencjózsefi boldog békeidõkben történt, s mint mondják, Csilléry szúrós tekintetû, lobbanékony ember volt. Fuldoklást hoz rám az irigység, ha erre gondolok.
A magyarság sorsa úgy került a kezébe, hogy õ kergette el a kommün bukása után alakult Peidl-féle szociáldemokrata "szakszervezeti kormányt". József fõherceggel és a Károlyi-kormányban már némi politikai dörzsöltséget is szerzett mérnök-gyárossal, Friedrich Istvánnal együtt addig-addig berzenkedett Peidlék ellen, míg el nem borította agyát a hév. Hiába intették az antant-missiók vezetõi, s hiába tehetetlenkedett-vonakodott a fõherceg és Friedrich, vasbottal a kezében rontott neki a világnak. Egy harcias edénykereskedõvel és néhány rendõrrel, katonatiszttel a háta mögött - s egyetlen pofon segítségével - lemondatta és letartóztatta az éppen ülésezõ kormányt, s miniszterelnököt csinált Friedrich Istvánból. E pofon egyben a magyarországi szociáldemokrácia esélyeinek záróakkordja is volt, egész napjainkig - de ez már egy másik história. Itt még csak azt jegyezném meg, hogy saját történelmi tapasztalataim szerint a vasbotot lóbáló nagytermészetû fogorvos és egészségtan-tanári államcsínyé-nek sikere korántsem volt olyan bámulatos, mint az, hogy háromévi szolgálat után, huszonhét éves fejjel nyugdíjba tudott menni. Az elõbbi csak groteszk - s a groteszkség a magyar történelem uralkodó esztétikai minõsége -, az utóbbi viszont varázsmesébe illõ, hihetetlen motívum.
Csilléry úr és a magyar történelemtalálkozásának groteszk históriáját Sándor Kálmán Kossuth-díjas magyar író örökítette meg Szégyenfa címû regényében. Czibor János kritikus, aki 1947 és 1955 között a legkülönfélébb lapok és kiadók munkatársaként-lektoraként, valamint a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola tanáraként az irodalmi élet egyik vezéregyénisége volt (neki köszönhette karrierjét egyebek között Csurka István, Galgóczi Erzsébet és Moldova György is), a következõket írta errõl a mûrõl: "A regénynek nem csupán az anyaga és a felépítése - a teljessége is a nagyszabású történelmi drámáké. A különbözõ rendû és rangú szereplõk nagy seregén mérhetjük az összeomlás társadalmi hatását, és a szereplõk csoportjai együtt - világosan kitetszik ez a regény végére - létrehozzák kitûnõ ökonómiával az adott pillanat hiteles társadalmi körképét. [...] A regény értékeihez tartozik túl a mûvészieken, tárgyi-történeti megbízhatósága. Az 1919. augusztusi katasztrófa politikai eseményei [...] még azok elõtt is ismeretlenek általában, akik már felnõtten élték át, az újabb nemzedékek pedig a neveket is alig hallották. Sándor Kálmán a regényírás mûvészi elveit kitûnõen párosította e tekintetben a történeti alapossággal - az olvasó így a történelem rejtett mozzanatait is hitelesen ismeri meg a regénybõl."
Czibor János idején még nem volt szokás nagyra becsülni a groteszkséget, jómagam viszont megtehetem már, hogy nyomatékkal emeljem ki: Csilléry hõstettének alantas vonásait Sándor Kálmán olyan finom, pasztellszínû vonásokkal adta vissza, amelyek Hrabal magyar elõfutárának is mutathatnák. Mûveit cseh, észt, francia, lengyel, német, orosz, román és szlovák fordításokban is megjelentették; ha ügyesebben helyezkedik, nagyobb valószínûséggel számíthatott volna a Nobel-díjra, mint én arra, hogy huszonhét éves fejjel nyugdíjba mehessek.
Semmi tehetsége nem volt a helyezkedéshez.
Miközben e cikken dolgoztam, felhívtam telefonon egy 35 éves, angol, történelem és politológia szakos, tehát több diplomával is rendelkezõ tanárt, s megkérdeztem tõle, tudja-e ki volt Csilléry András.
- Valami rémlik - mondta habozva, majd hozzátette -, de nem, nem tudom.
- És Czibor János?
- Sose hallottam a nevét.
- És Sándor Kálmánét?
- Az övét se.
GYÖRE IMRELevél a túlvilágra
Tisztelt uram és elvtársam, Sándor Kálmán!
Nem tudom, megkapja-e levelemet, mert annak a helynek a postai irányítószáma, ahol jelenleg tartózkodik, nem található Budapest utcajegyzékében. Igaz, írhatnék a Farkasréti Temetõ kolumbáriumába, de nevetséges dolog lenne azt hinni, hogy az a marék por, ami ott föllelhetõ, azonos Önnel. Nem. Én egy olyan tartózkodási helyet képzelek Önnek, ahol mindenesetre kellõ mennyiségû oxigén jut tüdejébe, nemúgy, mint élete utolsó idõszakában, amikor egyre gyakrabban kényszerült az oxigénpalackok használatára. Ha pedig kellõ mennyiségû levegõhöz jut, akkor ott feltétlenül számos pipának is elõ kell fordulnia, s nem csodálkoznék azon sem, ha asztalán, mintegy mellékesen, kis szilvapálinkás üvegcsék is elõfordulnának, melyekbõl mértéktartóan kortyintana egyet-egyet, miközben nem mértéktartóan dolgozna, hadakozva és füstölögve, mint valami füstölgõ kénsav, ahogy életében is tette, megrögzött marxistaként.
Örömmel értesítem arról, hogy élek. Ez ugyan magánügy, még inkább az, hogy mi ebben az öröm, mindenesetre ez a körülmény lehetõséget ad arra, hogy születésnapján egy pohár bort emeljek, ha nem is egészségére, de emlékezetére, és fennhangon kijelentsem: Sándor Kálmán él.
Ez persze egy kissé bonyolult dolog, de akármilyen bonyolult is, azért elég egyértelmû bizonyítékaim vannak erre. Itt vannak például a mûvei. Általában is, meg konkrétan is, a könyvespolcomon, itt mindjárt felül balra, föl se kell kelnem az íróasztaltól, hogy elérjem õket. S ha megnézné ezeket a könyveket, nyilván nem kerülné el figyelmét, hogy kevésbé porosak, mint a többiek. S nem azért, mintha ebben a sarokban szorgosabban takarítanék, mint másutt. Hanem azért, mert az elmúlt években többször is végigolvastam õket, hol jókedvemben, hol rosszkedvemben.
Tudja, némelykor valami hiányérzetem támadt, olyasvalami, mint amikor a rántott levesbõl hiányzik a só, s ez az érzés könyvei olvasásakor elmúlt. De úgy múlt el, hogy tudtam: legközelebb ismét elõvehetem bármelyiket, hiányérzetem ismét elmúlik. Vagyis van itt só, csak bele kell szórni a levesbe. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez az írói maradandóság jele. A legsoványabb tehén esztendeje, a Szégyenfa, a Tolvajok kertje és jó néhány novellája, úgy látszik, olyan írások, amelyek idõnként elõvétetik magukat a könyvek közül. Mert jó, ha tudjuk, hogy hová megyünk, de azt is jó tudni, hogy honnan jöttünk. A kettõ között ugyanis mintha lenne valami összefüggés. És az se mindegy, hogy honnan tudjuk mindezt, mint ezt már annak idején egy József Attila nevezetû költõ, kinek történetesen a barátja volt, megállapította. Igaz, errõl a barátságról, bár jó néhányszor beszélgettünk, Ön keveset beszélt. Nyilván azért, mert erõsen nehezményezte, hogy a halott halhatatlan emlékmûvének talapzatára egyszerre csak régi barátok légiói kezdenek felkapaszkodni. Ez a veszély Önt nem fenyegeti, már csak azért sem, mert nincs emlékmûve. Viszont nem is emlékszem arra, hogy igényt tartott volna valami ilyesmire. S ha jobban belegondolok, nem sokkal kevesebb egy emlékmûnél az a körülmény, hogy a kort, amelyben élt, újra élhetjük mûveiben.
Mondják, hogy sajátos szemmel nézte és ábrázolta a világot. Számomra ebbõl az a fontos, hogy a világot nézte és nem a saját köldökét, és úgy ábrázolta, hogy olvasói számára nyilvánvaló: azt a világot, a gazdasági válság, a fasizmus világát meg kellett változtatni. Ha másból nem látnám, ez is azt bizonyítaná, hogy Ön, Sándor Kálmán, él. De ezt bizonyítja az is, hogy szép fõvárosunkban, ahol az utcák szaporodnak, és ebben biztosan állítom, munkásságával része van Önnek is, tudomásom szerint egy akkora kis utca sem viseli a nevét, amelyen két perc alatt végigsétálhatna. Már pedig nálunk egy jelentõs halott írónak ennyi kijár a hálás utódoktól. Vagy nem?
Bárhogy van is, mûvei és figurái élnek, teszik dolgukat, némely Ön által életre keltett ügynökök továbbra is festik a bajszukat, némely kisfiúk kõszáli sasok szeretnének lenni és Slarkó József nyugalmazott mintaasztalosnak továbbra is üvegbõl van az egyik szeme. S biztos vagyok abban, hogy írásait és hõseit mások is és egyre többen, megismerik és megszeretik, s az Ön késõbbi születésnapjain már õk is fölemelik poharukat, s miután fenékig ürítették, maguk elé néznek és azt mondják: Nini, milyen érdekes. Sándor Kálmán él.
Ennek tudatában fogadja megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.
OLVASÓLÁMPAKELEMEN JÁNOS
["Látomás ez a regény..."]
Sándor Kálmán: A legsoványabb tehén esztendeje
Sándor Kálmán regénye 1930-ban játszódik. Ez volt a világválság elsõ s talán legrettenetesebb esztendeje, ebben az évben morzsolódtak le a kispolgárság perem-rétegei. Nincs még írásmû, amely hitelesebben és fájóbban örökítené meg a válság e szörnyû korszakát, mint Sándor Kálmán regénye.
Sándor Kálmán tárgyilagos író. A fényképész könyörtelen közönyével örökíti meg mindazokat a képeket és jelenségeket, amelyek a nagy gazdasági válságot jellemezték. De dicséretére legyen mondva, nem helyzetképet adott, nem puszta dokumentumsorozatot, mert így aligha jutott volna túl az anynyira ismert és unt riportregény keretein. Sándor Kálmán regényében felbukkannak a munkanélküliek, a talajvesztett kispolgárok és az egész regény mégsem egyszerû helyszíni felvétel, hanem egy nagy élmény, egy leküzdhetetlen iszonyat kifejezése.
A mai fiatal olvasó, aki - szerencséjére - legföljebb öntudatlan gyermekként élte át a harmincas évek elejét, csak ezt a rémületet, az iszonyatnak és a kétségbeesésnek a megnyilvánulását látja Sándor Kálmán regényében. Ez a fiatal olvasó úgy olvassa majd a regényt mint mi Zolát, vagy a Nyomorultak Hugóját. S a fiataloknak van igazuk. Mert az idõsebb olvasó fõleg azt látja, hogy az író kínos pontossággal ragaszkodik a külsõ valósághoz, rettenetes aprólékossággal eleveníti meg a válság rémképeit. Pedig Sándor Kálmán igazai élménye mégiscsak az iszonyúság, s ez sugárzik a mû minden sorából. Látomás ez a regény, nem adatgyûjtemény.
Ezt az állandó iszonyatot leheli magából a könyv legrokonszenvesebb alakja, az okirathamisító ügynök, ez a félelmetes reménytelenség árad a pékmûhely alakjaiból, az özvegyasszony tömegszállásának figuráiból, a szörnyû vakemberbõl és fiából. Sándor Kálmán könyörtelen író. Könyörtelenebb, mint akármelyik modern realista, aki a történés enyhítéséül vigasztaló alakokat dob be a cselekmény sodrába. Ezt egyébként egyetlen egyszer õ is megkísérli a regénye talán éppen itt törik meg kissé. Van ugyanis könyvének egy "szocialista" alakja, akitõl megváltást és felemelkedést várna az olvasó. Ez az ember munkanélküli lesz, szerelmese elhidegül tõle, anyja kiáll koldulni, mire a fiatal szocialista öngyilkos lesz. A sötét kör e fiatal munkás sorsában zárul be s a regény komor atmoszférája így válik teljessé [...]
Sándor Kálmán a valóság ábrázolásának egy érdekes és mûvészi formáját alakította ki új regényében. Ez az ábrázolásmód sokban hasonlít Jules Romains unanimista módszeréhez, amely az egyidejûségnek, az egyszerre felfedezett sokrétû valóságnak az analízise, az egységesen felfedezett világképnek nagyon pontos felbontása. Sándor Kálmán irreális földrajzi környezetbe helyezi a történést. Nem dobálódzik utcanevekkel, amelyek már magukban véve is hangulatot sugallhatnának. S ennek ellenére is a regényben oly varázslatos kísértetiességgel támad fel a válság éveinek Budapestje, a perifériák világa, hogy mi, akik végigszenvedtük ezt a korszakot, nyomról nyomra követni tudjuk a regény hõseinek életútját. [...]
Fórum, 1948
NÉMETH ANDOR["Nemcsak regény, de
figyelmeztetés is..."]Sándor Kálmán: Tolvajok kertje
Hogy Németország angolszász befolyás alatt álló zónája a harmadik világháború elõkészítõinek katonai bázisa, politikai és gazdasági kalandorok munkaterepe, a népi demokráciák hazaárulóinak menhelye, ismeretes. Hogy azzá lett, hogy azzá kellett lennie: ezt mutatja meg Sándor Kálmán terjedelemben is hatalmas regénye, a Tolvajok kertje. Regénye, egyéb érdemei mellett, a megfigyelések és a tárgyi bizonyítékok összefüggõ láncolatával tárja elénk ennek a helyzetnek a genezisét. Ez teszi politikai tekintetben is izzóan aktuálissá e kitûnõ regényt.
1945. április 29-én az amerikaiak vesztegzár alá helyezték a dachaui haláltelepet. A lágerben dühöngött a vérhas és az éhtífusz. Az egészségügyi közegek három hét múlva hozzáláttak a tábor likvidálásához. Az ott õrzöttek egy csoportja - köztük a Tolvajok kertjének szerzõje is - a német repülõk egykori üdülõjébe, a grauingi Luftlazaretbe került. A kórház náci orvosai, akik néhány héttel elõbb még német repülõtiszteket ápoltak, most a legyengült és csonttá aszott "displaced person"-okat igyekeztek lábraállítani.
A dachaui Grauingba szállított internáltak fizikai és morális állapota a felszabadulás pillanatában - lassú visszatalálásuk önmagukhoz - s némelyikben annál is tovább, a közösségi emberhez - ez a Tolvajok kertjének tartalma. Egy hosszadalmas folyamat felmutatása, melyet a szerzõ nemcsak ábrázol, de értelmez is.
A pokol nem javítóintézet. Ördögei nem azért kínozzák a kárhozottakat, hogy megjavuljanak. A nácik sem megjavítani akarták áldozataikat, hanem módszeresen és következetesen verték ki belõlük emberségüket annak az utólagos bizonyítására, hogy akiket kiirtásra ítéltek, megérdemelték, hogy kiirtassanak.
Az ember nem élhet sokáig embertelenségben, anélkül hogy maga is embertelenné ne váljon. A haláltáborok gyötrelmei csak azokat tették eltökéltebbekké és állhatatosabbakká, akik amúgy is azok voltak: a rendszer politikai ellenfeleit, a kommunistákat. A nyomorgatottak túlnyomó többsége azonban nem öntudatos kommunista volt, a rendszer meggyõzõdéses és cselekvõ ellenfele, hanem akaratán kívüli vértanú, a kizsákmányoláson nyugvó termelési rend kisebb-nagyobb haszonélvezõje, vagy kiszolgálója, és ha maradt reménye túlélni "ezt az állapotot" azt a tevékenységet óhajtotta folytatni, amit azelõtt végzett. A szakadatlan rettegésben tartott, agyonhajszolt és kiéheztetett internáltak túlnyomó többsége elsõsorban arra törekedett, hogy egy héttel, egy nappal, vagy akárcsak egy órával is tovább éljen, mint a többiek. Az állandó életveszedelem, az önfenntartás parancsoló ösztöne kiölt minden közösségi normát, erkölcsi gátlást, kiölte az internáltak legtöbbjébõl a legértékesebb emberi tulajdonságot: önmaguk megbecsülését, az erkölcsi felelõsségtudatot.
Az így szükségképpen kifejlõdött és kondicionált reflekszekké vált közösségellenes magatartás a kórházi ápolásba vettekben jódarabig értelmetlenül mûködött tovább. Mire lett volna szükség? Felvilágosítani e szerencsétleneket, hogy az életbenmaradásukért folytatott küzdelemnek azok az eszközei, melyeket a lágerben alkalmaztak, az új világban, melynek felépítésében részt kell venniük megengedhetetlenek. Ámde Danchaut nem a szovjet hadsereg szabadította fel, hanem az amerikaiak, akik márcsak azért sem részesítették a felszabadítottakat ebben a kioktatásban, mivel egyáltalán nem állott szándékukban a társadalmi együttélés gazdasági viszonylatait radikálisan átalakítani.
Grauingban loptak - írja a szerzõ. - Ezt úgy hívták: organizálni. Mindent elloptak, ami kezük ügyébe esett. Innen a kötet címe. Késõbb persze már csak az ostobák lopkodtak értelmetlenül, az élelmesebbek - a Sinowskyak, Hezkelek, Frommok, Enzelek és Schütz Rafaelek - áttértek az üzletelésre. Magától értetõdõen, jó lelkiismerettel. A légy feléled dermedtségébõl s vidám zümmögéssel, jó meggyõzõdéssel piszkít tovább. Természetesen a grauingi haláltábor ápoltjai nem mind ilyenek. Vannak közöttük olyanok is, akik számára a hitleri rémuralom nem diverzió volt, amely után megint csak a régi világ tér vissza, hanem az elkerülhetetlen társadalmi megújhodás feltartóztatásának félresikerült kísérlete. Ilyenek elsõsorban a szovjetpolgárok s a kommunisták. Az is kétségtelen, hogy Sándor Kálmán csak azért ábrázolta oly részletezõ megjelenítéssel a gémberedésükbõl feléledt piaci legyek garázdálkodását, hogy szembeállítsa velük azokat, akik nem ilyenek. [...]
A regény fõszereplõi a C. II. 20-as betegszoba ápoltjai. Ezek közül is elsõsorban Zák Ede, a naiv, talpig becsületes újpesti szabó, Kosaras, a jellemszilárd kommunista munkás, és a tépelõdõ Babrián tanár, akinek hozzátartozóit kiirtották a nyilasok. Babrián megbántott és nagyon gyanakvó. Tele van a lelke keserûséggel, de - s ez nemcsak a véleményeibõl derül ki, hanem a cselekedeteibõl is - jó emberanyag. Hála Kosaras meggyõzõ érveinek, Babriánban lassanként feloldódik a keserûség s mikor egy nõismerõse, akit szeretett s aki most szabad, meleg barátsággal hazaszólítja, õ is rászánja magát, hogy hazamegy Kosarassal és Zák Edével a nép demokráciát szolgálni.
Sándor Kálmán kitûnõen ért ahhoz, hogy ébren tartsa az olvasó érdeklõdését. Alakjai- egytõl-egyig hitelesek, bonyodalmai izgalmasak. Könyvének vannak felejthetetlen pillanatai: Kosaras beszélgetései a szlovén lánnyal, Modic Verával; Modic Vera hazautazása; Pirosenko hadnagy összetûzése az amerikaiakkal; Kosarasék látogatása a magyar Vöröskeresztnél, stb. Feledhetetlen figura az öreg kolhozista, Plohotnyuk, akit a kommunistagyülõlõ lengyelek lesbõl megtámadnak s bizonyára megölnék, ha Kosaras nem menti meg. Megható figurája a regénynek Zák Ede is.
Az ábrázolást adatokkal és tényekkel zsúfolt oldalak szakítják sûrûn félbe, melyeken a szerzõ a Németország amerikai övezetében lejátszódó politikai és gazdasági eseményeket ismerteti. Ezek az oldalak szervesen hozzátartoznak a szerzõ mondanivalójához és jóváteszik azt, amit a mellékalakok élelmességének sokszor öncélú ábrázolása elhomályosít; arra a példára mutatnak rá, melyet az amerikai megszállók, e nagyarányú üzletezõk nyújtanak a grauingi Luftwaffe-Lazaret ápoltjainak.
Hogy a Tolvajok kertje mûfajilag felemás, keletkezésének körülményeivel magyarázható. A könyv szerzõje maga is átélte a dachaui haláltábor borzalmait s az utána következõ "grauingi idillt". Regényének megírásában nyilván az is szerepet játszott, hogy - a goethei módszerrel - tárgyiasítsa, kivetítse magából kínzó emlékeit, könnyítsen magán. Alakjai nem képzelt figurák, hanem sorstársai, akikkel - még ha el is kell õket ítélnie - összekapcsolja a közösen elviselt szenvedés. Túl sok figurát szerepeltet, mondottuk. A kevesebb többet mondana. De kit áldozzon fel abból az embergalériából, akik közül számára mindegyik érdekes? Alakjainak magatartását ha nem is menti, de mindenesetre megmagyarázza az a helyzet, amelyet az amerikaiak teremtettek meg Németországban s amely szükségképpen visszahat alakjaira is. "Az óceán felõl missziók és polgári személyek keltek át, nagy összeköttetésekkel rendelkezõ magánmegbízottak. Párnázott ajtajú szobákban tanácskozások indultak." De az amerikaiak nemcsak a kapitalista kizsákmányolást akarták virulensebbé tenni, mint valaha volt, de készültek azoknak a megsemmisítésére is, akik õket ebben a tervükben gátolják. "Az általános bûnbocsánat és könyörület mögött fasiszta ügynökök lappangtak, akik kezdték készíteni eljövendõ támadásaik támpontjait."
A Tolvajok kertje nemcsak regény, de figyelmeztetés is. Figyelmeztetés arra, hogy a náciuralom összezúzása csak a fasizmus egyik formájával számolt fel, de nem a fasizmussal magával. Elgondolásában, szándékában, sõt megformálásában is a Tolvajok kertje magasan felette áll a kimúlóban lévõ esztendõ szépprózai termékeinek. Jelentõs dolgokról beszél - két egymással összeférhetetlen életformáról, két embertípusról, két világról, az elhalóról és az újról. A harc, melyet ábrázol, a legalacsonyabb emberi szinten mozog ugyan - egy kórház emberroncs áldozatai között - de mégis úgy, hogy a szöveg túlmutat az ábrázoláson és feltárja a küzdelem történelmi távlatát.
Csillag, 1949
BÖLÖNI GYÖRGYRegény a múltról a mának
Sándor Kálmán: Szégyenfa
Sándor Kálmán Szégyenfa címû regénye 1954-ben jelent meg elõször, és elismerés könyvkiadásunknak, hogy most végre, az ünnepi könyvhétre, mindenki számára megjelenteti ezt a regényt az Olcsó Könyvtárban. A regény a Magyar Tanácsköztársaság összeomlásáról és a fehérterror indulásáról máig is egyetlen nagy értékû szépirodalmi munkánk tartalmilag, ideológiailag és mûvészileg. A könyvvel nem volt szerencséje Sándor Kálmánnak, mint ahogy a magyar olvasónak sem volt szerencséje Sándor Kálmánnal: mûvei nem kerültek olyan értékeléssel az olvasók elé, hogy eredményesen hatottak és segítettek volna az olvasók eszmei nevelésében. A Szégyenfa is példa arra, hogy nagyon sokszor nem került a mûvelõdésbe újonnan beérkezettek elé az irodalom - legalábbis nem a szükséges mértékben és hangsúllyal -, amely fejlõdésüket és politikai gondolkozásukat segítette volna. Pedig honnan vegye népünk a szellemi alapot az ítéletmondásra, a kritikára, a társadalom alakulásának helyes mérlegelésére, ha nem segíti ebben az irodalom?
Sándor Kálmán írásai új utat nyitottak a magyar elbeszélõ irodalomban, újat tárgyuk, eszmei világuk, mûvészi formájuk tekintetében. Ma már szinte "haladó hagyomány"-ként kellene nézzük Sándor Kálmán irodalmi munkásságát - társtalanul áll a magyar irodalomban -, mégis valósággal ki kell ásnunk mûveit a Horthy-korszak polgári irodalmából, s még a felszabadulás utáni félrecsúszott irodalmi mûvek iszapos képzõdményei alól is. Épp a Szégyenfa jó alkalom mindezek elmondására, mert a regény - mely mûvészileg is azt a teljes igényességet jelzi, amit íróinktól várunk, megkövetelünk, és elérni szeretnénk - tartalmilag és eszmeileg is marxista szellemû írás, mestermû a maga nemében.
Nem könnyû súlyú író Sándor Kálmán, regénye nem olcsón szórakoztató, de mindvégig érdekfeszítõ. Eszköze a szatíra, de a szatíra nála nem l'art pour l'art, nem öncél, nem örökös-fullánkos darázscsípés, szellemessége nem ötletes zsonglõrködés. Sándor Kálmán a szatírával erõs taglóütéseket mér a társadalomra, és meztelenre vetkõzteti elõttünk az ellenforradalmat, amely a Tanácsköztársaság elbukása után, félretolva a szakszervezeti kormányt, kezébe kaparintotta a hatalmat. 1919. augusztus 3-án feltünedeztek Budapest utcáin a megszálló román csapatok, a fõkapitányságon véresre kínozzák az elfogott kommunistákat, a külvárosokban szétrombolják a munkásotthonokat, és legyilkolják a vezetõket, a Peidl-kormány megsemmisíti a Tanácsköztársaság öszszes vívmányait, visszaad mindent a burzsoáknak. [...]
Mindössze néhány nap története a regény, a társadalom minden rendû és rangú, kiváltságaiktól megfosztott urai, fezõrei és poloskái ott nyüzsögnek a magyar nép testén. Mindössze öt nap, de benne van a regényben az akkori idõk tömény társadalmi kritikája.
Sokat tanult az író a szatíra régi és modern nagymestereitõl, de mindezt Sándor Kálmán-ivá gyúrta. Brutális néha ez a harcmodor, ahogy a nehézsúlyú bokszolásban az ellenforradalom nagy és kis szörnyszülöttjei kapják az ökölcsapásokat. A szegedi csónakházban, a Tisza partján, az ellenforradalmat szervezõ Horthyt ünneplik, a csónakház tutajához már összekötözött testû, meggyilkolt áldozat holtteste ütõdik, árad az úri vacsora pörköltjének és sült kolbászának hazafias illata, de már bûzlik az újra felülkerekedõ úri rend kérlelhetetlenül eljövõ rothadása.
Nem lenne azonban célravezetõ, ha csak ezt nyújtaná nekünk a Szégyenfa. A regény pozitív alakjaiban, az összeomlásból már cselekvésre, áldozatra is kész forradalmi munkásokat ábrázol az író, és a kétségbeejtõ pusztuláson, a nemzeti és társadalmi vigasztalanságon túl a tudatosan szervezkedõ, meg nem törhetõ munkásság hitét és optimizmusát mutatja. Nem sokat mond el Sándor Kálmán a fõhõsérõl, de ahogyan Égetõ Ferenc viselkedik, beszél, ítél, cselekszik és reménykedik, szép figurája új világot teremtõ elvtársainknak, benne példás a bátorság, a mozgalmi élet, a kollektív összetartozás engedelmes tapintata.
Nem lehet nem a megelégedés nagy elégtételével olvasni ezt a regényt, és nem lehet nem lelkesen írni errõl a regényrõl, különösen olyan valakinek, aki szemtanúként élte át az eseményeket, amelyeket ma sem ismernek eléggé, és tanulságait sem vonhatták le igazán
Sándor Kálmán a kevés szóval jellemzés tömörségével ír, nincsenek nála kisiklások, felesleges írói túlzások, konstruktív erõ vezeti a tollát, egymást fejlesztik nála az események, egymásnak replikáznak, mintha csak színészek adnák egymásnak a végszót a színpadon.
Nagyon szellemes író Sándor Kálmán, pompás szatírája pedig vitriolos, de szellemessége nem mutatványos sziporkázás; mély ez a szellemesség, gondolatokból eredõ és gondolatokat termelõ, a leleplezõ szatíra mögött ott a jövõ optimizmusa, a meg nem szakadó küzdelem, a reménységgel teli harc egy új Tanácsköztársaságért. Nem könnyû mûfaj ez, nem könnyen utánozható alkotási mód. Az író a történelmi hûségû eseményeket valóban beágyazza a regény épületébe, és a történelmi valóság behatol a regény meseszövetébe, a képzelet teremtette írói igazság világába. Így nyergeli meg az író nehéz súllyal a pegazusát. Lehetnek, akik néhol túl brutálisnak találják a Szégyenfa írásmodorát, kegyetlennek a szatíráját, itt-ott vaskosnak a nyelvét és jellemzéseit. Ne feledjük, hogy rózsavízzel nem csak forradalmat nem lehet csinálni, hanem igazságos és találó társadalmi kritikát sem. És Sándor Kálmán nem az elkenés, nem a megalkuvás, hanem a szókimondás embere. Az igazságszolgáltatás, ha akar, lehet megbocsátó, de az írói toll nem kegyelmezhet a haladás letipróinak és gyilkosainak. Hogy Adyt idézzem: nincs felemelõbb érzés, mint a mindent megírás bátorsága.
Nemhiába vette Sándor Kálmán könyvéhez mottóul Marx szavait: "Vértanúit a munkásosztály befogadta nagy szívébe. Letipróit pedig már most is szégyenfára szögezte a történelem, ahonnan papjaik minden imádsága sem váltja meg õket soha." [...]
Népszabadság, 1958