koszorú

Kilencven éve született Ottlik Géza (1912-1990), a felszabadulás utáni korszak egyik legkitűnőbb magyar prózaírója. Nem volt termékeny író, ám úttörő jelentőségű, kiváló regénye, az Iskola a határon (1959) és egy kötetre való, remekmívű novellája egész huszadik századi prózánk halhatatlanjai közé emeli.
Itt közölt novellája voltaképpen az Iskola a határon egyik fejezete, de Minden megvan (1969) című kötetébe önálló írásként vette fel.

OTTLIK GÉZA

Apagyi

A hosszú alreáliskolai esztendőink alatt a fölöttünk végző vagy alánk kerülő, vagy velünk haladó, több mint ötszáz társunk közül csak egyetlenegy akadt, aki „rossz fiú” volt. Emlékszem a nevére is. Apagyinak hívták. Mi akkor már negyedévesek voltunk, fásult, öreg katonák; réges-régen idegzetünkbe szívódott minden vezényszó, minden helyi szokás, az épület mindenféle szaga, megtanultunk gazdaságosan bánni mozdulatainkkal. Apagyi újonc volt, „bundás”, az új elsőévesekkel vonult be, s megátalkodott engedetlensége hamarosan kaján érdeklődést keltett az egész intézetben.

Már az első napok egyikén figyelmeztetett valaki.

– Te, van itt egy bundás, az Urbán asztalánál ül, majd nézd meg magadnak.

Más évfolyambeliekkel csak az étteremben vagy a gyakorlótéren találkoztunk; úgyhogy ebéd előtt, mielőtt a napos tiszt megérkezett volna, lesétáltam az étterem végébe, ahol az elsőévesek asztalai voltak. Apagyinak már híre terjedhetett, mert rajtam kívül egy csomó negyedéves tolongott Urbán asztala körül. Időbe telt, amíg tájékozódni tudtam. Egy pirospozsgás, kerek képű kis elsőévest bámult mindenki, aki csak abban különbözött a többi tízéves gyerektől, hogy derűsen vigyorgott, s hogy hiába szólítgatták, sem vigyázzba nem állt, sem nem teljesített semmiféle parancsot vagy vezényszót, csak szótlanul vonogatta a vállát, és igyekezett elfordulni.

– Apagyi! Apagyi! – szólongatták. – Hozzám! Vigyázz! Feküdj! Apagyi!

Apagyi azonban füle botját se mozgatta; vigyorgott rendületlenül, noha már unhatta a nyaggatást.

Mi azonban nem győztünk betelni a mulatsággal. Roppant érdekes, nevettető dolog volt ez. Torkunkat csiklandozta a nevetés, ragyogó arccal néztünk össze.

– Ilyen még nem volt! Óriási!

– Hagyjátok – mondta Halász Péter, előretolakodva. Apagyihoz lépett, és baráti hangon kezdett neki magyarázni. – Figyelj rám, majd én elmondom neked. Csak ezt tanuld meg. Ha megszólítanak, vigyázzba állsz, így. Érted? Egyszerű ez, kisöreg.

Türelmes jóindulattal beszélt hozzá, s váratlanul csakugyan elért annyit, hogy Apagyi megszólaljon.

– Cc! Aaa! – mondta fitymálva.

Elnyújtott indulatszó vagy indulathang volt az egész, mégis megtört Apagyi némasága.

– Tudod – folytatta Halász Péter –, amit egy tiszt úr vagy egy negyedéves parancsol, azt meg kell csinálnod, kisöreg.

– Hát! Hogyne! – mondta Apagyi felnevetve. – Nem teszel bolonddá!

Körülötte mindenki őt figyelte, csend volt, s ebben a csendben rendkívül furcsán, szinte valószínűtlenül rebbent fel a kimondott mondat, zárt „a” betűivel, paraszti tájszólásával; mert Apagyi népszínműkiejtéssel beszélt, amint egyszerre kiderült: „Haaat! Honne!” – így hangzott valahogyan.

Halász Péter nem nevetett, hanem iparkodott szelíden tovább magyarázni a gyereknek, most már nyomaték kedvéért megfogván az egyik fülét; ezt azonban, talán némi rosszindulattal, olyan erélyesen csinálta, hogy Apagyi felkiáltott, s hevesen igyekezett kitépni magát a negyedéves kezéből. Halász nem engedte el, csak szájon vágta. Apagyi még jobban kezdett bömbölni, s anélkül hogy észrevettük volna, honnét szedte elő egyszerre kezébe került egy nyitott bicska. Most lépett be a napos tiszt, s vigyázzt vezényeltek.

Sikerült visszacsúsznom az asztalomhoz, s már csak messziről láttam, amint ima után a tiszt odalépett Apagyihoz. A többiek is eltűntek már mellőle. A tiszt valamit kezdett beszélni a fiúhoz, s hirtelen elharapta a mondatát, és rámeredt. Apagyi ugyanis szétvetett lábakkal állt előtte, s nyugodtan fordítgatta a fejét jobbra-balra, mintha keresne valakit. A tiszt segélykérő pillantást vetett hátra; a tiszthelyettes nyomban hozzálépett, s halkan jelentett neki valamit, aztán a kérdésére megint valamit. Egy percig szótlanul nézték Apagyit.

– Menjen a helyére – mondta végül a tiszt, és hátat fordított neki. Sétálni kezdtek az étterem felső vége felé. Apagyi tanácstalanul álldogált a középen, magára hagyva, mert leültünk; aztán lassan megfordult és beült a helyére.

Egy teljes hetet töltött az intézetben, a bevonulás napjától számítva. Láttam, hogy megy ő is a szakaszával ide-oda, lompos járásával, nem igyekezve lépést tartani; láttam, hogy elmondja a többiekkel az imát az étteremben, de anélkül, hogy vigyázzba állna; egy reggel pedig azt láttam, hogy a bűntető „guggolóállásból” egy idő múlva felemelkedik, kiválik a sorból, és saját elhatározásából félreáll, nyilván megelégelvén a lábizmaiban tüzelő fájdalmat. Egy hét sok idő. Csak a bicskájának köszönhette, hogy ilyen sokáig tudta tartani magát.

Kevesebbel is kiválthatta az ember a társai elviselhetetlen üldözését, mint Apagyi. A legkisebb élhetetlenségre, maflaságra vagy másféleségre lecsapott a többiek kíméletlen dühe. Az elsőévesek között volt néhány ismétlő, bukott tavalyi növendék. Az ő kezdeményezésükre Apagyit a többi nyolcvan társa is akkor verte-rúgta, amikor tehette. Piszkálták, ingerelték, belekötöttek, de minden ürügy nélkül is el-elgáncsolták, kiütötték kezéből a fogmosó poharát, nyakába csurgattak néhány kanál levest, vagy ha a tiszthelyettes nem volt a hálóteremben, rárohantak és bepréselték az éjjeliszekrénybe, felrakták a kályha tetejére. Apagyi hamarosan rájött, hogy magamagának kell védekeznie; hogy a felügyelőket és tiszteket egyáltalán nem érdeklik a növendékek egymás közötti ügyei; panaszokat, vádakat nem tűrt meg a katonai szellem, aki árulkodott, azt szigorúan megbüntették, anélkül hogy tudomást vettek volna feljelentéséről. Egyébként is, Apagyi kezdettől fogva ellenségesen állt szemben a felnőtt elöljáróival. Előszedte hát a bicskáját, és védekezni kezdett. Ekkor már annyira ideges volt, hogy nem bírta azt sem, ha megérintik.

A nyitott bicska lehűtötte a fiúk nagy támadókedvét. Két-három napig Apagyi kiment a divatból, békén hagyták. Nem nyúltak hozzá, csak gúnyosan vigyorogtak, ha valamelyik tiszthelyettes foglalkozott vele, igyekezvén megtörni végre csökönyös értetlenségét, és áthatolni nyilvánvaló tompaelméjűségén. Ezekben a nyugalmi napjaiban Apagyinak is visszatért kerek, piros képére a derűs mosolygás. Mosolyogva álldogált az ezredes előtt is, aki az intézet parancsnoka volt, s egy délután, míg a nagy gyakorlótérnek nevezett réten a szokásos újonckiképzés folyt, maga elé vezettette a fiút. Mondott neki néhány biztató szót, aztán megkérdezte:

– Szüleidnek se engedelmeskedtél odahaza?

Apagyi vállat vont.

– Idesanyám meghótt. – mondta.

– Hát az édesapádnak? Szót fogadtál?

– Annak igen – mondta a fiú vigyorogva.

– No látod. Hát majd nekünk is szót fogadsz te, meglátod.

– Maguknak nem – kiáltott fel Apagyi jókedvűen. Egyszerűen magázta a tiszteket ahelyett, hogy úgy beszélt volna: „Ezredes úr, alázatosan jelentem.” Pokolian mulatságos volt ezt hallani, kivált nekünk, negyedéveseknek. Az ezredessel szemben azonban mégis neki lett igaza.

Hogy mi történt pontosan, azt nem tudtuk meg, ámbár könnyű volt számomra elképzelni. Apagyit végül is nem védte meg a bicskája. Ottléte hetedik estéjén, alig valamivel a takarodó előtt, izgatottan szólt be Bognár tiszthelyettesért a mi hálótermünkbe a felügyelőtársa. Bognár kiment, s mi jó néhányan utánalopódzkodtunk a folyosóra. Az elsőévesek hálóterméből zavaros zaj hallatszott, majd dermedt csend lett, aztán megint kiáltások, lábdobogás, zűrzavar. Meglapultunk az ajtómélyedésekben és a két fölfelé vezető lépcsőszárnyban. Néhány perc telt el, aztán kinyílt az ajtó, és kénytelenek voltunk még hátrább húzódni. Csak annyit láttam, hogy a két altiszt jön kifelé, hátrálva, és a nyomukban három fiú cipel valamit. A folyosón félhomály volt, a lépcsőkön sötétség; a második század irodájával szemben égett egy körte. Lélegzetünket visszafojtva lapultunk a széles kőkorlát mögött ingben, alsónadrágban. Ahogy a lámpakörte alá értek, megismertem, mit cipelnek. Apagyi volt. Egy köpenybe burkolva; elhaladt a fény alatt két meztelen lába feje, azután a lelógó ülepe; ketten fogták a két hóna alatt; feje félrebillent a vállán, szeme csukva volt, s a homlokán és az arcán feketén csillant meg a csepergő, vastag vér. Halász Péter, aki mellettem térdelt, később azt állította, hogy féltenyérnyi helyen ki volt tépve a haja, azaz hiányzott a bőr a fejéről; én azonban ezt nem láttam.

– Gondolod, hogy meghalt?

– Biztosan.

– Hát persze. Láttam.

– Frászt.

– Kampec.

Szelíd, kora őszi éjszaka volt. Tisztán hallatszott a távoli vonatfütyülés, amint végigszáll a nagy parkon; az árnyékszék ablakából kémleltük a sötétséget odalent, hasztalanul. Véleményeink azonban túlzásoknak bizonyultak. Apagyit nem verték agyon az elsőévesek; csak nekimentek, és a nagy handabandában megsebezték, talán véletlenül a saját bicskájával. Harmadnap látták egypáran bekötözött fejjel eltávozni. Egy fekete posztóruhás, bajuszos öregemberrel lépegetett kézen fogva kifelé a főallén, civil ruhában, ahogyan mondták.

1948

A halál

ablak

Musztafa Lutfi al-Manfalútí (1876-1924) külföldön is ismert egyiptomi író. Prózájában a nyugati példák követése az arab hagyományokhoz való ragaszkodással párosul. Tudomásunk szerint ez az első magyarul megjelenő írása.

MUSZTAFA LUTFI AL-MANFALÚTÍ

Szabadság

Macskám nyávogására, ébredtem hajnalban. Ott állt az ágyam mellett, és ahogy hozzám dörgölőzött, valami sürgető kérést éreztem a mozdulataiban. Vajon mi lehet a baja? Talán éhes – felkeltem, és ételt készítettem neki, de elfordult tőle. Szomjas lenne? Odavittem a vizéhez, de nem örült neki. Továbbra is engem nézett, olyan fájdalmas és szomorú pillantással, ami lelkem mélyéig hatolt. Látványa olyannyira felkavart, hogy azt kívántam, bárcsak Salamon lehetnék, hogy érthessem nyelvét és enyhíthessem fájdalmát. A szoba ajtaja zárva volt. Feltűnt, hogy macskám szorosan a nyomomban van, akárhányszor csak az ajtóhoz lépek. Hirtelen megértettem, mit akar. Kinyitottam hát neki az ajtót. Amint megpillantotta a nyílt teret és a szabad eget, bánata és nyugtalansága örömre változott. Futva eredt útjára, én pedig visszafeküdtem és fejemet a kezem alá téve elgondolkodtam a jelenségen. Vajon érti ez a macska a szabadság jelentését? Hiszen szomorú elvesztésekor, és boldog, ha újra megleli. Úgy tűnik, igen. A szabadság jelentését annak igazi valójában felfogja… Hiszen ezért bánkódott és sírt, tartózkodott ételtől és italtól. Ezért hízelkedett, könyörgött, törleszkedett, és követelődzött.

Különös, gondoltam. Sok rabságba került emberfia nem érez úgy, mint ez a szobába zárt cica, vagy a ketrecbe zárt fenevad. A madár szárnyaszegetté válik a rabság gyötrelmeiben. Nem így az ember. Talán akad köztük olyan, aki keresi a szabadulás útját, de sokan inkább maradnának börtönükben, önsajnálattól eltelve, sebeiket nyalogatva.

Az egyik legbonyolultabb kérdés, amely hosszú ideje foglalkoztatja az embert: vajon a néma állatnak hogy lehet nagyobb igénye a szabadságra, mint a beszélni tudó embernek? Lehet, hogy a beszéd csapás volt az emberre és boldogságára nézve? Vajon a némaság és együgyűség a feltétele annak, hogy örülni tudjunk a szabadságnak?

Milyen szabadok az állatok, égen, vízben, hegyekben és erdőkben! S az ember két börtön foglyaként éli le életét: saját maga és társadalma rabja a bölcsőtől a koporsóig.

Vallási előírásnak és törvénynek nevezett láncokat és bilincseket rakott az erős a gyengére, hogy így elnyomja a társadalmi rend és igazság nevében, megfosztva őt legdrágább kincsétől, a szabadságától. Ezután magára hagyta aggódva, riadt szívvel, félelemtől dermedten e rettenetes szabályokkal, mígnem az ember önnön börtönének őrévé vált… Minden kézmozdulata, minden lépése, szava, lelkének minden rezdülése felett őrködik, hogy megtartsa eme szabályokat. Elhitte, amit hazudtak neki, hogy ezáltal megszabadulhat zsarnokaitól és szenvedéseitől. Észre sem veszi, hogy milyen ostoba, hiszen nincs a világon nagyobb börtön, mint amiben már benne él.

A zsarnok legnagyobb bűne a rabbal szemben nem az, hogy elragadja szabadságát, hanem az, hogy megfosztja öntudatától, tönkreteszi éberségét, míg már nem is bánkódik miatta, s egy könnycseppet sem ejt érte.

Ha tudná az ember, hogy mennyit ér, amit elloptak tőle, s milyen veszedelmesek a testét és lelkét behálózó kötelékek, akkor önkezével vetne véget életének. Hiszen jobb lenne ez is az olyan életnél, amelyet nem világít be a szabadság egyetlen sugara sem.

Kezdetben meztelenül járt az ember, vagy olyan kényelmes ruhákat viselt, melyek védelmet nyújtottak a természet csapásai ellen. Aztán öltöztetni kezdték, mint a csecsemőt vagy a halottakat, mint a tehetetlen bábokat, s elhitették vele, hogy ennek így kell lennie. Csak annyit evett és ivott, amennyi elegendő táplálékul szolgált neki, és amennyit a természete követelt. De közé és természetes szükségletei közé álltak, megtöltötték szívét félelemmel a betegségtől és haláltól… s ezáltal előírhatták számára, hogy azt egyen és igyon, amit az orvos rendel el. És nem beszélhet és nem írhat másról, csak amit a vallási elöljárók és politikai vezetők engedélyeznek neki. Hogy akkor és úgy álljon, üljön, menjen vagy várakozzon, mozogjon vagy pihenjen, ahogy a hagyományok, szabályok és törvények előírják.

Az ember nem lehet máshogy boldog az életben, csak úgy, ha teljes szabadságban élhet. Ha testén, szellemén, lelkén és öntudatán nem zsarnokoskodik senki és semmi. Ha cselekedeteink és gondolataink egyetlen mércéje saját lelkiismerete.

A szabadság olyan nap, amelynek minden lélekben fel kell virradnia, és aki ettől megfosztva él, az örökös sötétségbe taszíttatott, ennek kezdete az anyaméh, vége pedig a síri sötét.

A szabadság maga az élet, nélküle az ember nem különb, mint tehetetlen játékszer a gyermek kezében. Nem új dolog ez az ember történetében. Veleszületett joga és természete, ősidőktől sajátja. Éppen ezért nem kell könyörögve nyújtania érte a kezét. Övé ez a jog, csak megfosztották tőle törtető embertársai. Senki nem adhatja ezt ajándékba neki, és senki sem veheti el tőle.

GHONEIM EMENI FORDÍTÁSA

görbe tükör

PAÁL TAMÁS

Az új Vérszerződés

Avagy: Az első Polgári Kör megalakulása a Kárpát-medencében

Élt-éldegélt az Alföld egyik folyója mellett Attila kincséről álmodozva a Képviselő Úr. Aki, bár minden lehetséges helyett felásatott, a kincset rejtő aranykoporsót nem találta sehol. Csekélyke jövedelmét temetői búcsúztatóként és lakodalmi zenészként igyekezett pótolni, nehogy bárki munkakerülőnek, sőt ami errefelé még nagyobb vétek, a nehezebb munkákat megvetőnek tarthassa az ősi magyar településen. Mert az igaz magyar ember sírva vigad, miközben a róka kiénekli a zsebéből a cincogó krajcárokat. Ment is minden, mint a karikacsapás az ősi dicsőségben (Árpád strand) fürdő helység szabad magyarjai között, mintha ezer esztendővel kevesebbet mutatna a toronyóra, pedig az biz' csak azt mutatta, hogy a mákgubó fejű kakashuszárok sem maradnak itt munka és jövedelem nélkül, nem úgy mint a német hódítók által megszállt Dunántúlon, ahol többnyire kisütve pirosodtak a fehér abrosszal leterített asztalokon, halotti torukon.

De egyszer csak hozta a rettenetes hírt az ezernyi sebből vérző ősmagyar, fájdalmában a főtéren akkorát kiáltva, hogy a beste óramutatók a toronyóra veszett pörgésbe-forgásba kezdtek: idegen hadak segítségével elzavarták a túl sokat imádkozó, kegyes Árpád-házi uralkodót, ezért hí a haza, most vagy soha! Jó-jó, rendben, bólintottak rá a nemes, ősi helység vénei, de hol itten az ellen? A folyón még rév sincs, csak messze, messze, ahova innen út sem vezet, csak aszály idején… A falu bolondja eközben felmászott a toronyba, a nyakán maradt hózentrágerekkel, amelyeket sehogy sem tudott eladni e jámbor, ősi magyar virtus szerint élő népnek. Hiszen a gatyamadzag az igazi, mert zsákot kötözni is lehet vele, meg hátulról az ellenségedet kipányvázni, kinyúvasztani a lelkét, ahogy tetszik, attól függ, hogy az itt kószáló adóbehajtó, vagy csak a részegen hazafelé utat kereső haragosod az illető…

Az újraválasztott Képviselő Úr már sok jó ötletét valósította meg a bolondnak, kezdve azon az elgondolásán, hogy az esküvőtől a halála napjáig rajta kell a Képviselő Úrnak tartani a szemét a hű alattvalóin, hiszen ezért nem hárította el elég ékesszólóan a főbírói felkérést sem…

Nem is tett keresztbe, mint máshol a Képviselő Úr a főbíró uramnak, de az meg nem igyekezett elszabotálni, kijátszani a parancsait. Nosza, csak intenie kellett, és mindkét méltóság fogdmegjei felkúsztak a toronyba és cifra istenkáromlások közepette, amiért jól orrba is vágták jobbról is, balról is, ahogy dukál, lehozták őkelmét a hózentrágerjaival együtt. Azazhogy majdnem sikerült is. Mint minden halaszthatatlan dolog az ősi magyar álomba szenderült Nagyfaluban (mezővárosban?). Mert a szerencsétlen bolond (vagy nagyon is okos), túlságosan is félve, hogy rajta verik el újra a porta hózentrágerjai miatt, amelyek ebben a kiélezett helyzetben felé irányítják a viharként feltámadó idegengyűlöletet, a rajta levő hózentrágerját (ugye, hogy bolond volt szegény feje!) beleakasztotta a toronyóra kismutatójába – amely az órát mutatta az eredeti elgondolás szerint –, és úgy kitágult az a törpe súlya alatt, mint annak a rendje. Országos vásárokon sem látni különb látványosságot, vigasságot. Le-föl, egyre gyorsabban, mégse szakadt el, tíz métert is nyúlva, a később lejegyzett polgári évkönyvek tanulsága szerint. Jobbra-balra dőlt a sok toprongyos, egységes jobbággyá most formálódó pórnép a porban (mert por a pór, még hány ezer évig?!)

Mígnem a képviselő-főbíró nagyuram arca sápadozott, pedig nem bírta a bezártságot elviselni, hiába intették nagyobb közéleti részvételre a Hercegek, napkeltétől-napnyugtáig csak Attila kincsét hajkurászta, miközben a keresztek, kévék egyre nőttek a kastélya udvarán, elfoglalva lassacskán minden szabad területet. Nyílzáport vezényeltetett hát íjászaival az egyre csak rugózó, idegen ellenséget megtestesítő hózentráger felé, hogy visszanyerje egészséges, pirospozsgás arcszínét. Sikerült is az, többszöri vezényszó és újra meg újra elsötétülő égbolt által. Rémüldöztek az alattvalók, a porban eggyé vált pórok. A cseppet sem bolond eközben valahogy megszabadult reklám célokat szolgáló portékájától, és kereket oldott, új gázlót fedezve fel siettében Attila folyóján.

S ekkor a toronyóra alatt, az ősi magyar földet, az ősi szokásokat megvédelmezendő a szétlőtt hadizsákmány, a hózentráger fölötti szent esküvéssel fogadva új, második Vérszerződést kötöttek. A polgári évkönyvek szerint közfelkiáltással, az íjászok négyszögétől körülvéve, megalakult az első Polgári Kör a Kárpát-medencében.

A világtalan (Részlet)

megmentett oldalak

A két éve elhunyt költő prózai hagyatékából közöljük ezt a novellát, utolsó írásainak egyikét.

KUCZKA PÉTER

Nagy a hó

Reggeli után Cserepes Mihály kilépett a tornácra. Minden tiszta fehér, az udvar, a kazlak, a háztetők. Néhány kéményből vékony füst szálldogált a kék égre. Sehol egy lélek.

Ebben a percben vakító fény villant, nem is nagyon távol, a tó fölött, ahová Cserepes indulni készült.

A konyhában az asszony a tarisznyát tömte, szalonna, kolbász, vöröshagyma, kenyér, és a kétliteres, forró, boros teával teletöltött termosz került bele.

Cserepes megdörzsölte a szemét, nem volt semmi baj, a fény eltűnt, ment a kamrába a nádvágóért. Nem kellett köszörülni, éles volt, mint a borotva.

Felvette prémes nagykabátját, fejébe nyomta a kucsmát, vállára a tarisznyát, nádvágót, megcsókolta az asszonyt és indult. A kapuból még visszaszólt, holnap halpaprikás lesz.

Sehol egy lábnyom. Végigballagott az utcájukon, elhagyta a temetőt, a kocsiútról a tó felé fordult. Ott volt a fűzfája, gondolta, alája telepszik, a vesszők meg az ágak majd megvédik, ha kell.

A fűzfa alatt ült valaki, embernek látszott. Ott kuporgott, szorosan a törzs mellett. Hát ez meg ki? – kérdezte magában Cserepes. Megmarkolta a nádvágót. Közelebb lépett.

Látszott, hogy az ismeretlen majd megfagy. Vékony trikóféle födte, fejét valami sisakféle takarta. Mintha villogott volna. Két karját Cserepes felé tárta. Segítséget kér, éhes, fázik, gondolta Cserepes. Letérdelt a hóba az ismeretlen mellé, előrántotta a termoszt, öntött neki a teából.

Az idegen ivott, evett a szalonnából, kolbászból, szépen átmelegedett. Kicsi, kék fények futkároztak a testén.

– Ki vagy? – kérdezte Cserepes. – Hogy kerültél ide?

A jövevény az égre mutatott.

Cserepes elnevette magát. – Angyal vagy?

Vendége villogó kis dobozt húzott elő ruhája alól. Babrált vele, nyomogatta, zűrzavaros hangok keveredtek, aztán váratlanul magyarul szólalt meg a szerkezet.

– Nem vagyok angyal – mondta –, nem vagyok angyal, nem vagyok…

Cserepes most kezdte vizsgálni a jövevény arcát. Világos barna bőre többször változtatta színét. Evéskor fehérnek, iváskor halványkéknek mutatkozott. Nagy szemei távol álltak egymástól, orra laposnak tűnt, és kicsinynek, ajka vékonynak.

Közben a gépecske beszélt, beszélt.

– Rossz itt – mondta –, mi ez itt, fölöttem?

– Fűzfa – válaszolta Cserepes. – Megvéd a hidegtől. Ez az én fűzfám.

A vendég kezdte mutogatással kísérni szavait. – Az ott micsoda?

– Az a nádas. Majd levágok belőle.

– És odébb?

– Az a tó. Befagyott. Csupa jég. Kiszedek belőle néhány pontyot.

A vendég helyeslően bólogatott, majd körbe mutatott. – És ez? Ez a sok. Ez a színtelen fehér. És a hideg. Mi ez?

Cserepes belemarkolt, dobálta a gombócokat a nádasra.

– Hó – mondta. – Hó, hó, hó…

– Nekem ez nem kell – borzongott meg az idegen. – Nem szeretem, hideg. Megyek is innen. Hogy is hívnak? Milyen nyelven beszélsz?

Cserepes bemutatkozott, és megmondta, hogy magyarul beszél.

A jövevény felállt, intett az ég felé. – Megyek – mondta.

Hatalmas villanás vakította el Cserepest. Mire kinyitotta szemét, a jövevény eltűnt.

Még bámult egy ideig, azt hitte, álmodott. Utána levágott három sor erős nádat, léket nyitott a tó jegén, szerencsésen kifogott négy kétkilós pontyot.

Hazafelé már tele volt az utca. Gyerekek kiabáltak, hógolyóztak, répaorrú hóembereket szobrintottak. A széles, szép fehérség mocskossá változott.

Felesége jókedvűen fogadta. Méricskélte a pontyokat. Holnap igazán halpaprikás lesz, mondta, és nagyot nevetett.

1999

Az ábrándozó

vox humana

BARANYI FERENC

A jószomszédság zálogául

Szeptember elején Bécs parkjaiba menekültem a kései kánikula elől. A Rathausplatz és a Burg között gyönyörű rózsakert pompázik. Azt szerettem a legjobban. Grillparzer szobra előtt sétáltam éppen, amikor két csinos hölgy párbeszéde ütötte meg a fülemet. Magyarul tanakodtak, tehát honfitársnőket tisztelhettem bennük. Azt találgatták, hogy ki lehetett ez a Grillparzer. Végül úgy döntöttek, hogy minden bizonnyal színész volt, mert a főalak körül ókori témájú darabok kőből kifaragott jelenetei voltak láthatók.

A két – mint mondottam, igen csinos – magyar hölgy egyébként igen kulturáltnak látszott, dialógusuk is intelligenciáról árulkodott.

Én viszont kicsit elszomorodtam amiatt, hogy mennyire nem ismerjük szomszédaink irodalmát.

Osztrák költők műveivel általában német antológiákban találkozhatunk. Amikor néhány évvel ezelőtt Enyém vagy címmel német költők szerelmes verseit tartalmazó összeállítást szerkesztettem, magam is hajlottam ennek az irodalmi „anschluss”-nak újabb megismétlésére. Aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy majd külön kötetet kapnak a „sógorok”. Hiszen azért, mert ugyanazon a nyelven írnak, még nem soroljuk be mondjuk a kubai költőket a spanyolok közé. Osztráknak lenni másféle léttudatot jelent, mint németnek. Ha Mozart, Haydn, Johann Strauss lehet osztrák a zenetörténetben, miért ne lehetne Grillparzer, Lenau és Rilke is az a költészet birodalmában?

Ausztria a 12. és a 13. században, a Babenbergek idején a kultúrközpontok egyike volt kontinensünkön. Főleg az epika és a lovagi költészet virágzott. Aztán jöttek a Habsburgok, s a Pegazus lábára is béklyó került. S ott is maradt hosszú évszáza-dokon át. Jó nagy késedelemmel sikerült csak leszerelni.

Nekünk többszörösen van személyes közünk az osztrák lírához. Batsányi János 1805-ben egy Baumberg Gabriella nevezetű bécsi költőnőt vett feleségül. Az osztrákok legnépszerűbb klasszikusa, Nikolaus Lenau félig-meddig a miénk is, hiszen Csatádon született, Torontál vármegyében, apja osztrák katonatiszt volt, anyja pedig egy budai patrícius család sarja. És Pesten volt piarista diák a költő, csak tizenhat esztendős korában került ki Ausztriába. Aztán Franz Theodor Csokor neve is gyanús… Tovább sorolni a példákat itt most nincs helyem.

Számos osztrák költő neve a zenéből is ismerős: Hugo von Hofmannsthal Richard Strauss kitűnő librettistája volt, Franz Werfel szintén foglalkozott operaszövegkönyvekkel és nagyszerű regényt írt Verdiről, Alban Berget pedig elsősorban mint a Wozzek és a Lulu című operák komponistáját tisztelik világszerte.

Mindent összevetve: a „sógorok” líráját illene jobban ismernünk. Az osztrák zene óriásai nálunk is közkedveltek, a költőket viszont alig-alig ismeri a magyar közönség.

Ezért a General Press Kiadó „kisbársony” sorozatában osztrák költők antológiájának a kiadását terveztük el, hogy ápolja majd a jószomszédi viszonyt, amelynek leginkább az egymás iránti kölcsönös érdeklődés az aranyfedezete.

Saját fordításomban egy 19. századi, olasz származású osztrák költő rövid versét adom itt közre. Felix Falzari „magyar vonatkozása”: Lehár Ferenc egyik szövegírója volt.

FELIX FALZARI

Beteljesülés

Mit mondhatnék, te drága?
Elnémít az öröm,
ha rám nézel: a számra
egyetlen szó se jön.

A lényedből ragyogva
hull rám egy lágy sugár,
mi egykor álom volt: ma
valóság végre már!

De én e tiszta fényben
magamra nem lelek:
most valóságként élem
az álom-életet!

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

FEKETE JÁNOS

Bújócska

„Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!” A jól ismert gyerekdalt a Rózsakertben, a cikkelyekre szabdalt Körlugas árnyékában gajdoljuk vígan. A papírszemét után kurkászó, hegyes botjára, most épp ráérősen támaszkodó, hóbajszú és katonasipkás csősz is csak köhécselve nevet rajtunk pipacsutorája tövében, ahogy önfeledt ritmusban hajladozunk és forgolódunk, erzsébetvárosi fiúk és lányok színes, tarka lánca. Ki tudja, melyikünk milyen vallású! Ám napról napra növünk, növögetünk, s mi is mindtöbbet rosszalkodunk. Hamarosan slicces nadrágban, a lányokat odahagyva futkározunk ipi-apacsot már a Fáskörben, s játsszuk a sokkal férfiasabb ipi-apacsot. „Aki bújt, bújt, aki nem, nem.” De a csősz mind fáradtabban kajtat már utánunk, és korántsem olyan barátságosan fúj mostanság a sípjába, mint valaha. A földön kúszó borostyánt letaposó bakancsunkon pedig szinte fuldokolva mérgelődik: „Adta csibész kölykei! Mars ki a fibul!” Majd az öreg hadfi, egyik napról a másikra eltűnik a Ligetből, mint a reggeli pára, mi meg újra évődünk lánypajtásainkkal. Ámuló csitri-szemek láttára büszkén feszítünk vasalt cserkésznadrágunkban, ahogy nótaszóval menetelünk s eltrappolunk előttük, a Rózsakertet övező, kopogó flaszteron. A derekunkat a liliom-csatos szíj lélegzet-elállítóan szorítja, nehogy kicsússzon valamiképp a gatyeszből az a zsinóros-pántos, bő egyening. A kulacs meg a dugóhúzós bicska pedig ütemesen veri pelyhedző combunkat, miközben a cserkésztörvényeket nagy büszkén oda skandáljuk a felnőttek felbolydult világának. A negyediket méghozzá duplán: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint!” A sajókazinci utolsó nagytáborban pedig megismerkedem azzal a sráccal, aki egy rövid ideig életem legjobb barátja lesz. Mert zsidó cserkészcsapatunkat a törvényszegők csakhamar feloszlatják, és a miskolci Mandel Iván körül is elszabadult a pokol. A vidék zsidóságát csendőr segédlettel zsúfolják gettókba, majd szuronyok közt terelik föl az auschwitzi halálvagonokba. Mert köztudott az, amiről csak suttogni szabad. Bizony, Ivánnak is már hiába vésem papírra kalligrafikus üzenetemet, s hívom Pestre, hogy húzódjon meg nálunk egy darabig, hiába küldök neki kitöltetlen személyi lapot a postai borítékban. A levél néhány napi bolyongás után, bontatlanul érkezik vissza.

Aztán Pestet sem kerüli el a tomboló vihar. Sárga karszalag fonódik a karomra, a szívem fölé pedig kanári színű Dávid-csillag nő. Bárki leköphet és megüthet minket, mintha brutális csőszünkké vált volna már az egész, eldurvult magyar ugar. Szörnyű a kiszolgáltatottság. Amikor ezerkilencszáznegyvennégyben, a topolyai internálótáborban szabadságom elvesztésén és kamasz szüzességem el nem vesztésén váltva búslakodva, együvé kerülök az újvidéki gimnázium érettségi előtt, tanárostul elhurcolt osztályával, elkezdek szerbül tanulni: ki tudja, mire lesz még jó? Ott hallok először a Vörös Segélyről meg a munkásmozgalomról, s arról, hogy mire képes a bajbakerültek iránti vakmerő szolidaritás. A németországi láger viszont maga a halál előszobája. Rengetegen hullnak el körülöttem.

A felszabadulást megérni valóságos csoda. A betegágyból fölkelni úgyszintén. Nekem, harmincnyolc kilósan, valahogy mégis sikerült. A felszabadulásom – újjászületés. Szinte hihetetlen, de ismét kezd vastagabb lenni a combom, mint a térdem, és megint tudok járni, sziklára mászni. Fantasztikus öröm, amikor a Vadas-kert fölötti Vihar-hegy meredélyén újra az ingemet dagasztja a csípős tavaszi szél. Hogyne ragadna magával a kommunista ifjúsági mozgalom romantikája! Ezeken a vasárnapi kirándulásokon, a pokrócra porciózott kolkaja előtt fogalmazódik meg bennem visszamenőlegesen az időtlen vágyakozás egy olyan befogadó és védelmező közösségre, amely képes lenne, akár elbújtatni is, ha a helyzet úgy hozza magával. Mert a bújtatást és a túlélést szinonimaként értelmezem már, amíg csak leszek.

A fordulat éve után, sajnos, diktatúrába csontosodik lassacskán a forradalmi hevület, de fölöttem is múlik az idő. Szakmát tanulok, műszerészként megházasodom, s fiaim születnek. Az ötvenhatos nemzeti nekibuzdulás is magával ragad, és utána önkéntes vidéki száműzetésbe vonulok néhány évre, hogy ne legyek már anynyira szem előtt. Infantilis közösség-csimpaszkodásomat, magam sem veszem észre, hogyan de átruházom egy merőben új közegre, amelyben – nehezen nő be a fejem lágya – a korábbi lelkesedéssel forgolódom. Az alkoholellenes klubok, gyó-gyulni-szabadulni törekvő szubkultúrájával teljes szívvel azonosulok, s vállvetve szegülök szembe a társadalom álszent, kirekesztő attitűdjével, amely őket is ugyanúgy sújtja, mint azokat, akiket a dívó normák szerint, a társadalom addig itatott és kínált, amíg alkoholistaként nem váltak közteherré, és már-már belefulladnak a borgőzös magyar szesztengerbe. Balaton északi partján, Alsóőrsön aztán évenként, százával gyűlünk össze, hogy az egymás iránti szolidaritást vállvetve demonstráljuk, s Trabantom vígan pöfög, mert már odafele útközben is sorstársat sejtek minden ismeretlen, útszéli arcban. Tábortűz mellett nótázunk és táncolunk, ez egy újabb testvéri összefogódzás. S. József református lelkész-barátom kacagva utal a történelemre, hogy a hozzá hasonló papok – vagy a máglya tetején, vagy éppen a máglya körül – elégszer ropták már ezt a keszeg tűztáncot a bigott középkorban. A lángok visszfénye cikázik egymásra vetülő tekintetünkben, s a hitemet, mintegy megsokszorozva tükrözi. Itt végre, talán tényleg fölleltem a bújtató társaimat, akiket a születésem óta keresek.

Aztán ez a nagy barátság is egyszeriben szétpukkad, az ígéretesen feltörekvő luftballonból csakhamar kifogy a szufla, mert már a csúcs előtt fönnakad az érdekek és az alkalmazkodás tüskés csipkebokrain. Az emberi hűség megint csak nem képes kiállni a próbát, alkalmatlanságunk újra bebizonyosodik, mint már annyiszor a történelem során. Lám, a legvonzóbb, legszebb emberi eszmék sem alkalmasak arra, hogy saját kicsinységünkből megváltsanak bennünket.

Aztán egymásra torlódnak, majd észrevétlenül a semmibe hullanak a napok és az évek, a lelkesedések, szerelmek és csalódások évtizedei, s életem rugós órája mind inkább lejár. Évről-évre kevesebben érnek oda lihegve a Fészek Klubba, az osztálytalálkozókra, és tanáraink, a hajdani Muki bácsik térnek meg elsőként az égi vadászmezőkre. Mind foghíjasabbak lesznek a Barcsay utcai gimnázium ránk emlékező csorba iskolapadjai is. Én pedig a sok-sok kanyarba, kitérőbe és hurokba belefáradva, végre fölhagyok kósza csavargásaimmal, és őszintén megbánom minden értelmetlen lázongásomat, világmegváltó, önhitt ostobaságomat. Egy bibliai keresztény gyülekezetben találok vissza választott voltomhoz, zsidóságomhoz. A rég elhagyott atyai ház, a betoppanásomat és megtérésemet egetverő örömmel fogadja, s odabent, mondhatni, váratlanul, egy egész regiment testvérre találok. Mind-mind különbözőek és mégis egyformák – abban, amit felém sugároznak. Igen, ők azok, akikre kezdettől fogva vágytam! Akik, ha kell, akár életüket kockáztatva is, biztosan kézről-kézre adnának s bújtatnának, mint az erdélyi nazarénus családok a gettóból szökött, s Palesztina felé tartó illegális alijjázókat, annakidején. Csillogó tekintetű, Istenhez imádva igazodó fiatalok vesznek körül, akik belőlünk, a ráncos öregkorban végül mégiscsak megtalált hűségünkből merítik ifjú reménységüket, de akiknek a hitéből és szorgalmából mi is bizakodást nyerünk. Akikben biztosan több van a múlandó emberi szeretetnél, mert ugyanúgy az Igazság újjászületett gyermekei mindannyian, mint amilyeneknek mi magunk törekszünk lenni.

És közösen harsogva, torkunk szakadtából énekeljük (pontosabban: üvöltözzük) együtt a zsoltárossal – csak az Úristennek tetszik fals dalárdánk! –, hogy „szárnyaid alá rejtőzünk” mert igenis megbizonyosodtunk róla, hogy a meleg isteni fészek az egyetlen igazi védelem a ránk leselkedő bajokkal és veszedelmekkel szemben. Rajta kívül nincsen más bombabiztos óvóhely a teremtett világon, ahová elbújni valóban érdemes lenne.

Páni félelem

képzőművészet

BUNDEV-TODOROV ILONA

Egy „elfajzott” művész

Ernst Barlach (1870-1938)

„… időközben Hamburgban tavaly úgy határoztak, hogy a hősi emlékműről eltávolítják a munkámat. Ha ez megtörtént, akkor valamennyi nagyobb művemet elintézték, s ettől fogva mind ki van irtva. Magdeburgban, Lübeckben, Kielben, Güstrow-ban és Hamburgban. Más műveimet – múzeumokból – szintén eltávolították. Nem vádaskodom, de legkevésbé sem vagyok bűnbánó, vagy éppenséggel az, aki megjavult.”

(Levél Hans Barlachnak. 1938. február 9.)

Barlach művészsorsában, prófétikus lényében az északi világ tragikus és transzcendens, középkori gyökerekhez visszanyúló modern képviselője áll előttünk. Szobrai, grafikái és drámai külön-külön is elegendők egy művészi életmű összegzésére, s együttesen egy minden szempontból rendkívüli teljesítményként értékelhető oeuvre három különböző kivetülése, még akkor is, ha igazi lényege, énje leginkább szobrászati alkotásaiban tükröződik. Sorsában, alkotói módszerében, tájban gyökerezettségében, hagyományokhoz kötöttségében, létalap-motívumai jellegében egy ellentétes, pozitív értelmű Adrian Leverkühn-i ^[1] „művészpálya” az övé. Modern művész, aki saját bőrén tapasztalta a modern világ alapszituációját, az ember sorstól való kivetettségét, „Ég és Föld közötti meztelen lebegését”. ^[2] De ez a kiszolgáltatottan „lebegő csupaszság„” egyúttal számára „a legmélyebb titkok edénye”, amely kitéphetetlenül benne gyökerezik a szenvedésben és a szenvedélyben, s ezek elemi és drámai megnyilvánulásának ábrázolása számára az egyetlen lehetséges művészi feladat.

A látottak mögött rejtőző igazit és valódit kellett ábrázolnia, költőivé tennie. Az emberi élet értelme, a honnan hová kérdés problémája igazgatta, ezt akarta megválaszolni művészetével. Az a meghasonlottság és reménytelenség, amelyet korai koldus- és csavargófiguráiban ábrázolt, mindvégig bántó maradt számára, emberhez nem méltó attitűdnek érezte. Sóvárgás és remény él benne valami jobb, más – a meglevőnél emberibb világ után.

Méltatói gyakran nevezték „istenkeresőnek” – de alapjában véve vallásossága mélységesen egyéni, kritikus és inkább panteisztikus-filozófus jellegű, mint tételes. A keresztény Európa, a vallásos eszmeiségtől hivatalosan áthatott népek elevenbe vágó és leleplező erőpróbája volt szerinte az első világháború. „Anno Domini 1916 post Christum natum„” – írja a Bildermann címlapján, s alatta a rajz következik, amelyen az ördög megkísérti Krisztust, mondván: „A Te drága keresztényeid ördögien tanulékonyak!” A háború, az éhség, a hideg, a menekülés és összeomlás – amelyben végül a Mors Imperator, a halál az igazi győztes – tovább mélyíti kritikáját: „Minden nagy dolog csodálatos tragédiája, hogy egyszer vége van. Ha Istennek egyszer eszébe jutna, hogy bennünket megterhelt kísértetként a szükségesnél tovább is életben hagyjon, akkor kontár lenne, és megérdemelné, hogy fülénél fogva akasszák fel” – írja 1919-ben.

Háborús emlékművei drámai sorával igazolta az utókor számára mindezeket – a szemtanú hiteles vallomásaként. Nem volt véletlen, hogy alig két hónappal a barna árnyékokkal felkelő „új nap" kezdete után, eltávolították a dómból a Magdeburgi emlékművet, Barlach "legnagyobb és legfelelősségteljesebb” alkotását ebben a műfajban.

A hagyományos és tételes vallásosságon való felülemelkedést jelentette A szentek közösségének eszmeisége is: nem a középkori dómok megszokott és attribútumaikról jól felismerhető szentjeit állította elénk, hanem „az abszolút történést, az embert mint tényt”, a parázsló isteni szikra hordozóját, a legnagyobb mélységben is a magasabbrendűség letéteményesét.

Barlach vallásossága a protestáns hit évszázados igazságait, materializmusát és az északnémet metafizikus szemléletet egyaránt magában foglalta – de e652t 0gyénibb, természetesebb, modernebb hangvétellel jelentkezett és tükröződött ez személyében és műveiben: az etika alapjáról közelített a hithez. Egyik legismertebb művén, A viszontlátás című kompozíción keresztül válik számunkra mindez érthetővé: a szobor – mint láttuk – Krisztus és Tamás apostol találkozását ábrázolja, azonban a bibliai történést emberi síkra transzponálja, még az elnevezéssel is. Késői művei közül A kételkedő alakjában figyelhető meg az ellentétes tendencia: az alak a könyörgés és imádkozás ősi, térdelő pózában, egymásba helyezett kezekkel (az imádkozó kéztartás egyik formája) könyörög hitért. Itt viszont az emberit emeli fel a művész a természetfeletti szférába.

A vallás tehát Barlachnál lényegében egyetemes emberi-etikai tanításként jelentkezik, Krisztus pedig mint a követendő emberi magatartás példaképe, mércéje.

Ez a magasabbrendűség, az egyetemes emberi tényleges tartalma jut kifejezésre az éneklő, olvasó, álmodozó, tűnődő alakokban a történés síkján és a zenét hallgatók figuráiban a szellemi-filozófiai síkján. „Az igazat, a valót”, a lényeget állapítjuk meg, ha kijelentjük, hogy Barlach művészetében a mindennapi egyszerű embert ábrázolta egyetemes emberi szimbólumként. „Joggal állíthatom magamról, hogy egész ócskaságomat az utcáról hoztam, nem a múzeumokból vagy az akadémiáról” jelentette ki 1935-ben. Grafikai testamentuma, A gonosz esztendő (1935) rajzmappájának 43 alakja (a gondolkodó, az olvasó, a várakozó, a tétovázó, a magába mélyedt, az elszánt, az alázatos, a védekező, az aszkéta, a vándor, a megbilincselt, a megkötözött, az éhező stb.) szintén ezt igazolja.

A humor, a groteszkhez való vonzódás és a vidámság csak alkalomszerű megnyilvánulások nála, s kijelentését: „Az öröm mint eszme, a világ értelme és lényege, tér és idő fölötti legkedvesebb képzet volt gondolkodásomban” ^[3] – valóban csak a képzet síkjára kell utalnunk, mert Barlach alapvetően a tragikushoz vonzódott, alkata, beállítottsága ennek felelt meg, és művészetének alapkomponense, forrása, lényege mindvégig a tragikum maradt. (Jellemző, hogy Goethe költészetében is a bukás, a tragikum hiányát emelte ki mint abszolút negatívumot.) Alapvetően tragikus alkatát Barlach maga is felismerte: „Úgy látszik, természetesen képtelen a boldogságra. Az ember könnyítés helyett állandóan sűrűsödő makacsságba hajszolja magát. És nem tehetek róla, de fáj, hogy az életnek egyszer vége van. Az emberi lét dicsőítői lehet, hogy őszinték – a legtöbb esetben okuk van erre, és a többiek helyeslésével találkoznak, még azokéval is, akiknek erre nincs okuk, mert sokszor ez csak irodalmi magatartás. Természetes, hogy nem akarok előbb meghalni, élni vágyom, mint bárki más. Ha már dicsérettel kezdtem, korholással fejezném be. Én a magam részéről a többé-kevésbé szerencsések közé tartozom: dolgozhatom, megfizetnek, s annyi tehetséggel áldattam meg, hogy csendben derűs lehetnék, de az egész (élet) intézmény valahogy céltalannak és értelmetlennek tűnik számomra, mintha egy fázis-állapot lenne, egy rossz széljárású állapot, amelyben mindent rosszul organizáltunk meg.”

Barlach különleges tehetsége, alkotói bátorsága és ereje kellett ahhoz, hogy a külső nehézségek mellett legyőzze saját belső pesszimizmusát, ennek révén a kaotikus, formátlan és tragikus nyersanyagból – az emberi alapszituációkból – egyetemes érvényű szimbólumokat formáljon.

Stíluskritikailag általában és szinte egybehangzóan az expresszionizmushoz tartozónak mondják művészetét, s a német gótikus szobrászat döntő hatását hangsúlyozzák vele kapcsolatban, némelyek úgy vélik, hogy esetleg az orosz népművészet és a kubizmus befolyása is tükröződik műveiben. Szerintünk Barlach művészete nem sorolható egyszerűen és egyöntetűen az expresszionistákéhoz, mert tartalmában alapvetően más, kevésbé epikus, formailag másként, ösztönösebben expresszív és „középkori”, és csak annyiban kubista, amennyiben leegyszerűsített, összegző törekvései a szobrok részleteiben ezt mutatják, de kompozíciói egészére ez sohasem vonatkoztatható.

Mindvégig magányos művész volt, olyan, akinek mindent elölről kellett kezdenie, s magányosan hozta létre oeuvre-jét, tartalmi-formai vonatkozásban egyaránt újat, egyénit, a szó legteljesebb értelmében korszerűt alkotva. Elődeihez, a középkori német művészethez, az északi népi gyökerekhez való kapcsolata is a már klasszikus fogalommá vált leverkühni művészsors pozitív párhuzamát kínálja, egy fertőzöttségtől mentesen létrehozott életmű minden művészi-emberi értékével. Művészi hovatartozásáról így vallott ellenségeinek: „Olyan ismeretlen mesterek tanítványainak vallom magam, mint az ófelnémet eredetű, XIII. századi Keresztrefeszített Krisztusé, amely a nürnbergi Germanisches Museumban látható, vagy egy másik, ugyanott levő, sváb eredetű XII. századból való Krisztusé, vagy az andernachi Sankt Severin Magyar keresztje, amely XIII. századi kölni mester műve. Vagy annak a déli-tiroli Innichben levő Megfeszítettet alkotó tiroli mester tanítványának, aki nyilvánvalóan groteszket akart durván metsző baltájával alkotni, méghozzá szabályos matrózkörszakállal – ma ezt az arcot az öntelt fajkutatás negroidnak bélyegezné. Ismeretlen mestereink! Vajon ki adna nekik megbízást, kenyeret, ha egyáltalán ilyesmire vállalkoznának korunkban…” (A tősgyökeresség dicsérete 1933-34.)

Barlach jogosan tanítványuknak vallhatta magát – tartalmi-formai vonatkozásban és művészi magatartásban egyaránt. S az öntelt fajkutatóknak ő is „elfajzott” volt, megbízást, kenyeret ő sem kaphatott, legfeljebb kivándorló útlevelet, de az objektív emigrálás képtelenség volt számára, mert tudta, hogy kizárólag oda tartozik, ahol eddig élt és dolgozott, a szülőföldhöz, amelyhez tartozást nemzedékek történelmi átélése hitelesítette – így jött létre a szubjektív emigráció kényszere. Életművét azonban – ő maga is érezte és tudta – nem tehették tönkre, hasonlóan elődeihez, ismeretlen mestereihez, akiknek műveivel egyetlen egységet alkot az övé, történelmi és esztétikai vonatkozásban egyaránt. „Ez az egység abban áll, hogy az alkotások társadalmilag és történelmileg széttéphetetlenül kapcsolódnak keletkezésük talajához, és ugyanakkor – mint minden igazi művészet – valószínűtlenül és mégis közvetlen meggyőző erővel felülemelkednek annak a mindennapi életnek a gondolatai és érzelmi szintjén, amelynek talajából kitörtek.” ^[4]

Barlach művészete valóban meggyőző erővel emelkedett fel a meckleburgi talaj szintjéről, hogy alakjai ne csupán bizonyos embertípus-táj-forma hagyomány kivetülései legyenek, hanem egyetemes érvényűek, szimbólumerejűek, a művészsors-tragédia minden hitelességével, tudatosan kifejezve az alkotó meggyőződését: „Vannak dolgok, amelyek egyszerűbbek és nagyobbak minden formai törekvésnél.”

JEGYZETEK

^[1] Thomas Mann: Doktor Faustus [vissza]

^[2] Barátja, Teodor Däubler, a költő írta Barlach szobrairól: „Az emberi szituációk szimbólumai, a maguk meztelenségében, Ég és Föld között.” [vissza]

^[3] Schiller „Örömóda” cimű versének illusztrálásakor írta [vissza]

^[4] Lukács György: Az esztétikum sajátossága, Bp. 1965 [vissza]

Táncoló öregasszony

múltunk

VADÁSZ FERENC

Hat mozgalmas esztendőm

Különös módon hat fiatal évem úgy telt el internálásban, büntetőszázadban, börtönben és koncentrációs táborban, hogy miközben a második világháború átviharzott az emberiség feje felett, én a hadiesemények egyetlen mozzanatát sem észleltem közvetlenül. Az utolsó napokban hallottam valahonnan a tá­volból robbanásokat. De míg Európa pompás városai szőnyegbombázások áldozatai lettek, míg száz és százezer ember pusztult el a frontok mögött, ott, ahol én voltam, ahová minket elszállí­tottak, sem ágyú, sem géppuska, de a hadieseményekkel összefüggésben még gyalogsági fegyver sem dördült el.

Pedig véges-végig fegyverek árnyéka vetődött ránk, őrtornyok, szögesdrótok, rácsok vettek körül bennünket. Őreink fegyverei gyakran megszólaltak, ha va­laki kidőlt a sorból, megkapta a tarkólö­vést, ha szórakozni vágytak, nem siették el: kiszemelt áldozatukat futólépésben útnak indították, aztán öt, tíz vagy húsz­méternyi távolságból lőtték agyon. Megszámlálhatatlanul sok embert az éhség és a tífusz ölt meg körülöttem, ám maguk a háborús események, sorsomra ugyan közvetlenül kihatóan, de mindig valahol a távolban zajlottak.

A Lengyelország elleni hadjárat kez­detén, 1939 szeptemberében mögöttem volt már az első hat hónapos internálás. Ezt „figyelmeztetésül” szabta ki rám Murakeözy László m. kir. rendőrfőtaná­csos, a komáromi kapitányság vezetője. Egyetlen két percig tartó találkozásunk­kor a merev tartású, cvikkeres úr azt mondta: „Ön kérem, a cseh időkben rossz célok szolgálatába állította képes­ségeit.” Sosem sikerült rájönnöm, miféle képességeimre gondolt, tudott-e rólam egyáltalán valamit, azon kívül, hogy a legfiatalabb lehettem ama elé sorakozta­tott tíz helybeli férfi közül, akiket velem egy időben rendőrhatósági őrizet alá he­lyeztek. így nevezték az internálást.

Mindez 1939 február huszonharmadikán, egy csütörtöki napon történt.

Pontosan hat hónap elteltével, István királykor, azzal engedtek haza Kistarcsáról, hogy a régi ügyeket lezár­ták, most már a magyar törvényekhez kell igazodnom. Ha kimerem nyitni a számat, vagy megmoccanok – mondták –, akkor majd megtanulom igazából tisztelni a magyarok istenét!

Szilvalekvár főzés közben találtam otthon az édesanyámat. A máskor ruhakifőzéshez használt, kisúrolt rézüstben fortyogott a sötétvörös, sűrű lekvár. Karvastagságú keverőfával kellett meg­óvni a lekozmálástól. Anyámnak fájt a lába, és kissé alacsony termetű volt eh­hez a munkához. Nekem is sámlira kel­lett állnom, hogy sikeresen befejeződjék a művelet. Az üstből a lekvár néhány cserépfazékba került, úgy tettük el téli­re.

Váratlan üzenetet, sürgős értesítést kaptam: haladéktalanul jelenjek meg le­vente foglalkozáson. Elmúltam már hu­szonkét éves, de a korosztályomhoz tar­tozók a csehszlovák hadseregbe már nem, a magyar honvédséghez még nem vonultak be. Egy Kreschka nevű, koráb­ban jámbor fűszerkereskedő volt a le­venteoktatónk. Régen, még a csehszlo­vák időkben, amikor vajat, lisztet vagy rizst mért a vevőknek, nyájasnak, udva­riasnak ismerték, most azonban hatalma tudatában mérhetetlenül öntelt és durva lett. Rólam mindent tudott. Ezt mindjárt ki is mutatta, mert nyomban a foglalko­zás megkezdésekor azzal nekem tá­madt, hogy a Himnusz éneklése közben fölemeltem sarkamat a talajról és him­bálóztam a talpamon. Amikor feszes vigyázzban állva tagadtam ezt, rám üvöl­tött: „Itt majd lefaragok én a maga fene nagy melléből!” Meg is tett mindent, hogy kellemetlenkedjék.

De közbejött egy váratlan esemény. Megérkezett hozzánk ellenőrzésre vitéz Móró esztergomi tanfelügyelő – maga­sabb beosztású levente parancsnok –, aki azzal kezdte, hogy a felsorakozott szá­zadból, csak úgy, szemrevételezéssel ki­választott hatunkat segédoktatónak. Krescha úr elkékült, fuldokolt a dühtől, de nem szólt. Hogy megelőzzem a lelep­lezést, magam jelentettem: „Most en­gedtek haza az internáló táborból és egyébként sem lehetek én segédoktató, tán még levente sem.” A tanfelügyelő, mint aki nem hallotta, mit mondok, ért­hetetlen módon ragaszkodott a döntésé­hez, és visszaléptetett a sorba. Azt mondta, akiket kiválasztott, azok a kö­vetkező foglalkozáson már külön kikép­zést kapnak. Ezután rövid beszédet in­tézett a századhoz, s azt bizonygatta, hogy a világ három legjobb katona nem­zete a finn, a magyar és a japán. Feltűnt, hogy a németeket nem említette. Csak hat évvel később tudtam meg, hogy ez a vitéz Móró jó érzésű hazafi volt, a nehéz időkben mindvégig tisztességes maradt. Segédoktatói pályafutásom – talán nem is kell mondanom – csak a következő foglalkozásig tartott, amikor Kreschka kettőzött figyelmet fordítva rám, alapo­san megtáncoltatott.

Néhány nap múlva, mikor a hitleri haderő megtámadta Lengyelországot, s csapatai gyors ütemben özönlöttek kelet felé, a szovjet csapatok pedig megszáll­ták az ország keleti felét, a magyar sajtó, csakúgy, mint a politika, hirtelen nagy zavarba jött, érezhetővé vált a bizonyta­lanság a további kilátásokat illetően. Bősz leventeoktatóm szemmel láthatóan tétovázóbb lett, nem tudta, mit kezdjen velem. Azt kellett tapasztalnom, hogy elhanyagolt, ahogy ma mondják: leszállt rólam. Olyannyira, hogy ettől kezdve el-elmaradoztam, télen már egyáltalán nem vettem részt a foglalkozásokon. Föl sem tűnhetett neki, mert a század szét­esett, az állomány egy része katonai be­hívót kapott.

Képeslapot küldtem Losoncra Keleti Ferenc nyomdász barátomnak, aki har­minchattól kezdve két éven át titkára volt a Csehszlovákiai Magyar Fiatalok Szövetségének. Ez időben, mint a komá­romi ifjúsági szervezet, az Alkotás titká­ra, együtt dolgoztam vele. Az ország magyar lakosságának egyik népszerű újságja, a Magyar Nap helyi tudósítója­ként szinte minden szabadidőmet a csallóközi falvakban töltöttem – a hét­köznap estéket csakúgy, mint a vasárna­pokat –, rozzant kerékpáron jártam az ir­galmatlanul rossz, sáros, göröngyös uta­kat. A magyarországi falukutatók köny­vei, a nagy feltűnést keltett Viharsarok, Puszták népe, A tardi helyzet, a Futóho­mok, A néma forradalom és a többi mű lelkesítettek. Az a merész cél vezetett, hogy példájuk nyomán valamiféle „szo­ciográfiai riportokat” írjak a csehszlo­vák polgári demokratikus köztársaság bajokkal, napi gondokkal küszködő szegényparasztjairól és napszámosairól. Megjelent a lapban egy sereg riportom őrsújfaluról, Hetényről, Nagymegyerről, Tanyról, Szimőről, Gútáról. Az utóbbiról, Szlovenszkói viharsarok ös­szefoglaló cím alatt, 1937-ben a karácso­nyi számban Vass László – Fábry Zoltán mellett a lap vezető publicistája – Kará­csonyi asztalbontás után című december 28-ai vezércikkében külön és elismerően emlékezett meg.

Keleti Losoncon megkapta a képesla­pot és néhány szavas szövegéből megér­tette, hogy kiszabadultam az intemáló-táborból. Ő is túl volt a vizsgálati fogsá­gon, és egy általa ismert, de a hatóságok előtt nem gyanús komáromi barátom cí­mére válaszolt. „Hamarosan felkeres egy ifjú – írta –, akinél szőkébbet még nem láttál.”

Meg is érkezett hozzánk a losonci ma­gyar fiú, Denkmayer Ernő. A személy le­írás egyezett: valóban csak az árja faj fel­sőbbrendűségét hirdető náci plakátokon voltak láthatók olyan szabályosan észa­ki, kék szemű, szalmaszínű hajú ifjak, amilyen ő volt. Valamilyen unalmas film vetítése közben, a helyi mozi csak­nem üres nézőterén nyugodtan beszél­gethettünk a teendőkről. Az ő megítélé­sük szerint a legfontosabb teendőnk az lenne – tanácsolta –, ha szóban és írás­ban szót emelnénk a Magyarországhoz visszakerült területek lakosságának korábbi demokratikus jogaiért és szociá­lis vívmányaiért, s figyelmeztetnénk az embereket egy új háború veszélyére, an­nak várható következményeivel együtt.

Bonyolult lenne részletesen elmonda­ni azt a keveset, amit a következő hóna­pokban tenni tudtunk e nagy célok ér­dekében. Alig többet annál, mint hogy Tájékozta tó címmel néhányszor, alig 100 példányban, írógéppel előállított röpiratot adtunk megbízhatónak ítélt csallókö­zi, mátyusföldi, érsekújvári, komáromi, lévai, hozzánk hasonlóan gondolkodó ismerőseink kezébe. Ősztől tavaszig tar­tott a „szervezkedés”.

Hadd mondjam el, milyen körülmények között kerültünk a székesfehérvári má­sodik honvéd hadtest nyomozóinak a kezébe. 1940. május 7-én kora reggel la­kóházunk előtt betuszkoltak egy szűk kis Topolino kocsiba. Nem tudtam, hová visznek. Átmentünk a Duna-hídon és rákanyarodtunk az Almásfüzitő felé ve­zető útra. Ebből kitalálhattam, hogy Kálmánért megyünk, aki az ottani textil­gyárban dolgozott. Megálltunk szem­ben a gyárkapuval. A sofőr melletti ülé­sen várakoztam, amíg a két nyomozó bent volt az üzemben. A sofőr figyel­meztetett, hogy ő is csendőr – mutatta a pisztolyát –, mozdulni se merjek. Tíz-ti­zenegy perc múlva Kálmán, két nyomo­zóval, kilépett a gyárkapun. A kocsi visszafordult, átment a Duna-hídon, be­kanyarodott a komáromi Széchenyi ut­cába. Meghűlt bennem a vér, mert ott állt az ősrégi klastrom, és annak falai kö­zött a félelmetes csendőr-nyomozó osz­tály működött. Munkatársainak kegyet­lenségéről már éppen eleget hallottam ahhoz, hogy torkomban dobogjon a szí­vem. Valósággal megkönnyebbültem, amikor nem a klastromnál, hanem vala­mivel távolabb, Kálmánék lakása előtt álltunk meg. Úti társaimat kiszólították, bementek vele a kapun.

„Házkutatást tartanak” – gondoltam. Hirtelen verejték lepte el a homlokomat, mert eszembe jutott, hogy Kálmán he­tekkel korábban magyar területre mene­kült lengyel tisztektől pisztolyt vásárolt. Le akartam beszélni róla, de azt mondta, sose lehet tudni, mire lesz jó. Most felrémlett bennem, hogyha megtalálják a pisztolyt, statáriális bíróság elé ke­rülhetünk miatta. Várakozás közben, ahogy mondani szokás, ólomlábakon jártak a percek. Aztán nyílt a kapu, s az egyik nyomozó diadalmas, gúnyos ábrázattal emelte magasra zsákmányukat, az általam már külsejéről felismert kék­fedelű könyvet, Sztálin A leninizmus kérdései című művét. „Ebből tanulta­tok, mi?” – dugta az orrom alá. Én meg fellélegezve, megkönnyebbülten ismer­tem be: „Olvasgattuk.”

Édesanyám a búcsúzás percében féltábla csokoládét nyomott a kezembe. Érsekújvár felé robogtunk, amikor ki­vettem a zsebemből, barátomnak nyúj­tottam, hogy törjön belőle. Hagyták, hogy megosztozzunk rajta. Nekem pe­dig egészen feloldódott a szorongásom, jóllehet tudtam, nehéz napok várnak ránk.

Az érsekújvári csendőrlaktanyában mintegy hetvenünket vallattak – nem éppen kesztyűs kézzel – kilenc napon át. Tizennégy gyanúsítottat elengedtek, öt­venhatra rábizonyították, hogy szervez­kedésben vett részt, vagy segítette azt. Harmincegy munkás volt köztünk, há­rom tisztviselő, huszonkét földműves­napszámos, agrárproletár.

Ötvenegy gyanúsított a tárgyalásig szabadlábon maradhatott. Mozgalmunk – ezt áttekinthető módon a vádiratból tudtuk meg, hiszen letartóztatásunkig csak a magunk és szűk baráti körünk te­vékenységét ismertük – végül is néhány városra és elég sok falura terjedt ki.

A csendőrnyomozóknál lezajlott tor­túra befejeztével, május tizenhatodikán, öten – három érsekújvári és mi ketten, komáromiak – a győri fogházban előze­tes letartóztatásba kerültünk. Tárgyalá­sunkat 1940. november 5-7-én tartotta a győri törvényszék öttagú külön tanácsa, Szili Géza elnökletével. A vádat Vissy Endre m. kir. ügyész képviselte.

Azokban a napokban az országban nyugtalanító dolgok mentek végbe. Minden jel azt mutatta, hogy a kormány csatlakozni készül a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez. A Teleki­kormányt Hitler arra szorította, hogy engedelmeskedjék újabb és újabb köve­teléseinek. Imrédy körül közös frontba tömörültek a nácikkal együttműködő szélsőjobboldali erők.

A háromnapos bírósági tárgyalás so­rán a vészjósló hírek ellenére kissé kön­nyen vettük a dolgot, a kelleténél magabiztosabbaknak igyekeztünk mutatkoz­ni. Az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irá­nyuló szervezkedés bűntettével vádol­tak bennünket. Hivatalból kirendelt vé­dőnk, egy Dsida nevű, helybeli ügyvéd figyelmeztetett: mutassunk megbánást, viseljük magunkat illedelmesebben. Megszállt minket az ördög. Kedvezőbb­nek hittük a jövőt, mint amilyen lett, nem sejtettük, mit hoz a következő év, hová terjed ki, milyen méretű és hatású lesz az előző év őszén elkezdődött hábo­rú. A bíróság mozgalmunk érsekújvári kezdeményezőit három és fél, három, il­letve két és fél évi fegyházra ítélte, min­ket két-két évi fegyházra. Negyvenki­lenc vádlottra két és három hónap kö­zötti fogházbüntetést szabott ki.

Keleti, Denkmayer és a losonciak ügyében a budapesti ötöstanács ítélke­zett. A mi büntetésünket 1941 tavaszán Budapesten a Kúria Kvassay Gyula ta­nácsa változtatás nélkül jóváhagyta. Ezt követően szállították át ötünket Győrből a szegedi Csillagbörtönbe, ahonnan sza­badulásom 1942 májusában kissé rend­hagyó módon zajlott le.

Együtt „szabadultunk” volna Kál­mánnal, de az irodán rendőr várt ránk. Megkaptuk a szabadulásunkról szóló igazolást, azt a rendőr kivette a kezünkből, megbilincselt és a szegedi rendőr­ség fogdájába kísért bennünket. Onnan a budapesti toloncházba „továbbítattunk”, majd vissza Komáromba.

Városunk rendőrsége újból elrendelte internálásunkat, minthogy országunk időközben résztvevőjévé vált a második világháborúnak. Néhány nap múlva is­mét a toloncházban találtuk magunkat. Onnan folytatódott utunk a Zemplén megyei Garanyba, majd két évvel ké­sőbb, 1944. májusában – ezúttal már ma­gyar-német kísérettel, „aszociál element” gyűjtőnéven – a sátoraljaújhe­lyi vasútállomásra. Ez alkalommal mintegy tizenötezer környékbeli zsidó lakossal – idősekkel, fiatalokkal, matu­zsálemtől újszülöttig – Auschwitzba in­dult velünk a lelakatolt vagonok hosszú sora. Ott kaptam a 41366-os számot, amelyet 1944. június 8-án regisztráltak a gross-roseni gyűjtőtáborban.

Az Auschwitzban töltött néhány nap számomra a maga iszonyatával mind­máig elűzhetetlenebb az előző öt év em­lékeinél, s még annál az egy évnél is amit az alsósziléziai Dömhau koncent­rációs táborában töltöttem.

Kapuját szovjet katonák nyitották ki 1945. május 9-ének napfényes reggelén.

Dómangyal (Részlet)

Furulyázó fiú

fórum

KISS VIKTOR

Stratégia és taktika

A marxizmus esélyei és a szervezeti kérdés

Lenin helyesen állapítja meg egy he­lyütt, hogy minden ideológiai kérdés le­fordítható, sőt szükségképpen lefordí­tandó szervezeti kérdéssé. A tétel a mar­xista mozgalom mindennapjaiban meg­fordítva is igaz: minden szervezeti ja­vaslat, minden taktikai döntés egyben hű tükörképe szerzője gondolatainak, esetleg tévedéseinek.

Mindezt nem árt eszébe idézni azok­nak, akik különböző megszólalásaik so­rán könnyelmű és felelőtlen javaslatokat tesznek a „kritikai baloldal”, „a marxiz­mus”, „a kommunista mozgalom” szá­mára. ^[1] Ezek a szerzők ugyanis mindun­talan megfeledkeznek arról, hogy a szervezeti kérdés a marxizmus számára több, mint a jelen lehetőségeihez való al­kalmazkodás. Különösen pedig: több, mint szubjektív érzelmi igényeinek leg­hatékonyabb kielégítésére törekvő ma­gatartásunk leképződése. Nem úgy áll tudniillik a helyzet, hogy feladatunk megtalálni a megfelelő szervezeti kere­tet azok számára, aki kulturális, infor­mális, baráti stb. szálak révén „együtt vannak”, megtalálni azt a szervezeti ke­retet, amely a különböző személyes ha­bitusokat, ideológiai meggyőződéseket alapul véve „mindenki számára elfo­gadható”, mert ez nem a mindenkori kommunista mozgalom, hanem a szek­tás entellektüellek sajátja.

Márpedig napjainkban ezen tendenci­ák olyan mértékig felerősödtek, hogy azok már a valódi opportunizmus ve­szélyén is talán messze túlmutatnak. Napjaink „marxista”, „kritikai balolda­li”, esetleg „marxista ihletettségű” szer­zőinek jelentős része ugyanis olyan ál­láspontra helyezkedik, amely a marxiz­musnak a szervezeti kérdésre vonatko­zó alapvető nézeteivel teljes mértékben ellentétes. írásunkban ezért arra vállal­koztunk, hogy megmutassuk: a szerve­zeti kérdés a marxizmus számára elmé­leti-történelmi viszonyok gyakorlati rögzítését szolgálja. A szervezeti kérdés alapjában határozza meg a marxizmus helyét a világban, alapjában határozza meg mozgásterét és perspektíváinak be­teljesülését s amennyiben az erre adott válasz helytelen, gyakorlatilag az egész elmélet válik használhatatlanná. Az el­mélet és gyakorlat sajátos dialektikájá­nak köszönhetően az az elmélet, amely a szervezeti kérdés hamis megoldásai­hoz vezet, már önmagában kompro­misszumokat kell, hogy tartalmazzon a fennálló világgal szemben. Ha ugyanis gyakorlati kompromisszumaink nem helytelenek, akkor a mozgalom minden­napi szervezeti kérdéseire adott vála­szunkban nem következnék be olyan torzulás, amely a mozgalmat szembe ál­lítja önmagával.

A szervezeti kérdés megválaszolása során nem indulhatunk ki másból, mint Marxnak abból figyelmeztetéséből, hogy a kommunisták a mozgalom jele­nében is az összmozgalom jövőjét képviselik.” ^[2] A mozgalom számára felkínált hibás alternatívák általában ép­pen ezt a viszonyt lehetetlenítik el. Ta­nulmányunk szűkre szabott keretei kö­zött a legsúlyosabb hibák közül hármat veszünk részlegesen górcső alá. A téve­dések ugyanis éppen ezeken a területe­ken: a mozgalom „totalitásának”, a szer­vezeti formák kérdésének és az értelmi­ség szerepének tekintetében a legjelen­tősebbek.

Taktika és stratégia

A mai marxizmusnak mindenképpen választania kell: vagy tántoríthatatlanul kiáll elméleti és módszertani alapelvei mellett, vagy pedig óhatatlanul feloldó­dik a különböző „polgári” szervezetek és ideológiák kavalkádjában.

A leginkább hibás és megalapozatlan nézetek között kiemelkedő helyet foglal el két összefüggő kérdés: a társadalmi osztályok és a tökéletes társadalom meghaladásának kérdése. Bízvást állít­hatjuk, hogy az ezekben keletkező dur­va torzulások és azok elméleti következ­ményei a marxizmus alapvető szemlé­letmódját, a dialektikát és a történelmi materializmust diszkreditálják.

Mire gondolunk itt elsősorban?

Napjainkban se szeri, se száma azok­nak az elemzéseknek, amelyek a proletáriátus sajátos, kétségkívül megválto­zott helyzetéből olyan következtetése­ket vonnak le, hogy megválaszolhatatlanná válik maga a kérdés is: a kapitaliz­mus egyáltalán meghaladható-e? Akad­nak szerzők, akik még olyan nézeteket is megfogalmaznak, amelyek szerint „jelenleg nem ismerünk a tőkés mecha­nizmusnál hatékonyabb mechanizmu­sokat”.^[3] S bár ezt azért a marxista teore­tikusok legtöbbje igyekszik cáfolni, el­választják a marxizmus elméleti-gya­korlati totalitásának kérdésétől, és ezzel tulajdonképpen maguk nyitnak teret a káros tendenciák előtt. ^[4]

Mert a kérdés nem az, hogy „a terv­utasításos rendszer hatékonyabb, vagy hatékonyabb volt-e” még csak nem is az, hogy „a proletáriátus felszámolódá­sa milyen mértékig ment, mehet végbe.” Ezek hamis kérdésfeltevések, amelyek elterelik a figyelmet a valódi alapvető kérdésekről.

Mindenképpen szükséges összefog­lalnunk a marxizmus alapvető nézeteit az osztályok kérdésében.

Legelőször is látnunk kell: az osztály­társadalom és a proletáriátus viszonya az elmúlt évtizedekben olyan mérték­ben vulgarizálódott a marxista elmélet­ben, hogy ezzel éppen az osztályelem­zés belső dialektikája veszett oda, s így igencsak eltávolodtunk attól, hogy a va­lódi folyamatokat, a tőkés társadalom valóságát történelmileg elemezhessük. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy a pro­letariátus mint történetfilozófiai kategó­ria, mint az egyik marxi „politikai filo­zófia” alapja megszűnt, de korántsem szűnt meg a tőkeviszony mint a polgári társadalom alapvető történelmi vi­szonya. ^[5] Ezt a folyamatot Marx is előre látta, tehát nem igaz, hogy ellentétesek lennének elemzésével. ^[6] A relatív értéktöbblet termelésének általánossá válásá­ról éppenséggel a következőket írja: „A relatív értéktöbblet termelése keresztül-kasul forradalmasítja a munka technikai folyamatait és a társadalmi csoportosu­lásokat. A relatív értéktöbblet termelése tehát egy sajátos tőkés termelési módot tételez fel, a munka formai alávetettsé­gét a tőkének felváltja reális alávetettsége.” ^[7]

Ez világos beszéd mindenki számára. Marx éppen a mai helyzetet jósolta meg, vagyis a „forradalmi apály” történelmi lehetőségét a kapitalizmuson belül ab­ban az értelemben, hogy a „fogyasztói társadalom” kiépülése – a munkások jó­létének biztosítása révén – hosszabb időre elodázza a kapitalizmus struktu­rális válságainak jelentkezését. ^[8]

De ez még nem jelenti azt, hogy a tő­kés társadalom megszűnne osztálytár­sadalom lenni. Éppen ellenkezőleg, ahogy Lukács György megfogalmazza: „kimondhatjuk, hogy a marxi tanítás magva a forradalom világtörténelmi – de ekkor (és mai is – KV) még csak vi­lágtörténelmi, nem napi – aktualitása, hogy ez az egész [kapitalista] korszak […] megértésének alapja.” ^[9] A marxiz­mus alapjában határozza meg, hogy a tőkés termelési módban olyan feltétele­ket és tendenciákat vél felfedezni szük­ségszerűen, amelyek a tőkés termelési módot hosszú távon tarthatatlanná teszik. ^[10] Ne gondoljuk, hogy ez a gon­dolat „pusztán” azon az alapon nyug­szik, hogy a „burzsoázia kikovácsolta azokat a fegyvereket és azokat az embe­reket, a proletáriá tust, akik majd a vesz­tét okozzák”. ^[11] Nem, már maga ez a megállapítás is egy elemzés része, a tő­kés társadalom mély elemzése vezet el a történelmi materializmus számunkra legfontosabb következtetéséhez. Ez az elemzés a tőke mint „termelési vi­szony”, illetve a tőkés társadalom mint totalitás két alappilléren nyugszik. ^[12]

Természetesen jelen írásunk nem vál­lalkozhat arra, hogy ezzel a témával akár csak bevezetésszerűen is foglalkoz­zék. A dolog azonban oly mértékig egy­értelmű, hogy ezt nem is érezzük szük­ségesnek. Egyetlen megjegyzést fűznék még eddigi elemzésünkhöz, amely azonban lényeges a marxizmus elméle­ti-gyakorlati totalitásának politikai kö­vetkezményeinek helyes megértése szempontjából. A marxizmust a forrada­lom –jelenleg is fennálló – apály-helyze­teiben is az a történelmi tapasztalat ve­zeti, amely egyébként a 20. század nagy kataklizmáiban is megerősítést nyert, hogy azokban a helyzetekben, amikor a tőkés termelés fennállását, mint olyat, veszély fenyegeti, minduntalan létrejön a tőkésosztálynak és szövetségeseinek az a nyílt és tudatos kollektív cselekvé­se, amely másrészről viszont nem hagy­hat kétséget a marxista elemzés egészé­nek helyességét illetően sem. ^[13]

Ez azonban esetünkben másodlagos, még ha döntő kérdés is. Ugyanakkor át­vezet bennünket következő gondola­tunkhoz, ahhoz a finom megkülönböz­tetéshez, melyet a marxizmus klassziku­sai a taktika és stratégia között tettek.

A megkülönböztetés egyszerű, ám döntő a marxista mozgalom számára. Arról van szó, hogy a marxizmus klasszi­kusai taktikának nevezik a mindennapi élet-halál harcot, amely a mozgalom fej­lődését és működési feltételeinek meg­teremtését tekintve bizonyos helyzetek­ben szükségképpen megkövetel bizo­nyos kompromisszumokat, együttmű­ködést más mozgalmakkal, rétegekkel, osztályokkal. Ismeretes, hogy maga Marx javasolja a krími háború idején a „baloldalnak”, hogy bár önmaga politi­kai megjelenése lehetetlen, taktikai érte­lemben úgy jár el helyesen, ha szövetsé­gesének a harcoló burzsoá csoportok leghaladóbb irányzatait választja.

Ám Lenin helyesen hangsúlyozza, hogy ennek az elemzésnek van egy el­engedhetetlen másik oldala is: Marx ezt az együttműködést csak akkor tartja el­képzelhetőnek, ha egyben meghatáro­zásra kerül ennek a taktikának egy olyan eleme is, hogy az együttműködés­ből adott pillanatban hogyan lesz szem­benállás. Hogy történelmi értelemben mik a mozgalom stratégiai perspektívái, mi az a belső társadalmi és szervezeti dinamika, amely a kommunista forra­dalom előkészítése és megvívása irá­nyába lendít. ^[14]

Ma ez a megkülönböztetés gyakorta marad figyelmen kívül, ami nem is cso­da, sőt szükségszerű abban az esetben, ha a történelmi materializmus legalap­vetőbb eredményeit figyelmen kívül hagyjuk. Lukács György elemzett írásá­ban kimutatja: „csak a [szervezeti] kér­dés ilyen értelmezése mellett teremthető meg stratégia és taktika egysége.” ^[15] De a marxizmus klasszikusainak nézetei­ben még ennél is többről van szó: éppen a szervezeti kérdés megválaszolása so­rán teremtődik meg a taktika és straté­gia jelzett „egysége”. A szervezeti fel­építés a „garancia” arra, hogy a mozga­lom jó irányba haladhasson, miközben itt szó sincsen olyasféle megkövesedésről, bürokratizálódásról, amelyet sokan a marxizmus szemére vetnek. Mert a taktika és stratégia viszonya eleven, va­lódi dialektika, amely az egységen belül minduntalan visszahat a szervezeti kér­désre is.

Szervezet és forradalom

Ezzel elérkeztünk a marxizmus „totali­tásának” legfontosabb kérdéséhez. Ah­hoz, hogy megjelölhetünk-e olyan szer­vezeti formákat, amelyek „szükségkép­pen” egy kommunista mozgalom saját­jai. A válasz egyértelmű: abban az eset­ben igen, ha ezeket a formákat csak egy viszony kifejezésének tekintjük, és min­dig nyitva hagyjuk az utat, hogy a vi­szony (tartalom) kifejezésére egészen más megoldás (forma) bontakozhasson ki a gyakorlati tapasztalat során. De ad­dig mindenképpen tartanunk kell ma­gunkat az alapvető intenciókhoz, vagyis hogy ameddig nem bizonyosodik be a korábbi nézetek tarthatatlansága, illetve ameddig nem kerül tudatos összevetés­re az „új” javaslat a régivel, addig élhe­tünk a gyanúperrel, hogy a jobbítás szándéka alapvetően hibás. ^[16]

Ha ezt elfogadjuk, akkor is felvetődik a kérdés: hol jelenik meg a marxizmus elméleti-gyakorlati totalitása a szerveze­ti kérdés megoldása során? Ugyanis a taktika-stratégia viszonylatban csak ak­kor találhatunk kielégítő választ, ha erre a kérdésre is válaszolni tudunk.

A megfejtést „természetesen” minden jelentős marxista szerző művéből kiol­vashatjuk. A legélesebben talán Lukács Történelem és osztálytudat című mun­kájában fogalmazódik meg, amikor is a totalitás fejezet kapcsán kiemeli, hogy a totalitás nézőpontja csak úgy valósítha­tó meg, ha „egy társadalmi szubjektum” (párt, osztály, csoport, réteg stb.) szem­szögéből tekintünk magunkra és a fejlődésre. ^[17] Ez a feltevés persze önma­gában is számtalan vitára adott okot, ám ezek döntő többsége a forradalom apály­helyzeteiben – vagyis akkor, amikor a tö­megmozgalommá (forradalmi tömegmozgalommá!) válás egyszerűen lehe­tetlen – jobbára akadémikussá válik. ^[18] Ha ugyanis nincs esély a jelenben egy „magáért való osztály” feltételezésére, akkor értelmetlen az a kérdés, hogy ez­zel milyen szervezeti viszony alakítandó ki, miközben nem takaríthatjuk majd meg ennek a kérdésnek megválaszolását az adott történelmi periódusokban.

A jelen helyzetben a kérdést fordítva érdemes feltenni. A forradalmi apály helyzetében mi lehet a marxizmus szá­mára a megfelelő „társadalmi szubjek­tum” (politikai szubjektum), illetve ho­gyan kell viszonyulni más társadalmi mozgalmakhoz? ^[19]

A marxizmus klasszikusainak válasza a jelzett kérdésekre egyértelmű.

Kezdjük az előbbivel.

Egyetlen teoretikus sem hagy a mai­hoz hasonló „aktuálpolitikai” helyzet­ben kétséget afelől, hogy a megfelelő' szubjektum csakis egy politikai párt le­het. Ez számukra olyan kemény „elmé­leti korlát”, hogy egy ilyen politikai párt hiányát egyenesen a stratégia és taktika jelzett totalitásának megbomlásaként ér­telmezik. Ugyanis ennek a pártnak nem az adott apályhelyzetben fennálló „mé­rete”, „ereje” a lényeges, hanem az a tény, hogy a történelmi összfolyamat szempontjából milyen kontinuitást köz­vetít. Ez a helyzet mit sem változik a proletáriátus felszámolódásának vagy a fogalom átértelmezésének esetén sem.(A kettő a helyes marxi történeti elemzés esetén ugyanaz.) Hiszen „a pro­letáriátus vezető szerepének objektív alapja a termelési folyamatban elfoglalt helyzete”. ^[20] Ami ebben tehát a valóban lényeges: a marxizmus alapvető isme­retelméleti intenciói szerint nem min­den osztály, réteg stb. képes arra, hogy felismerje azokat a történelmi-politikai szükségszerűségeket, amelyek bekövet­keznek, avagy amelyeket meg kell tenni. ^[21] Ez különösen kiélezett helyzet­hez vezet olyan periódusokban, amikor ugyan léteznek társadalmi szabadságmozgalmak, de nem létezik olyan osz­tály, amelyet a kommunista forradalom történelmi lehetősége szempontjából itt és most tudatosnak-tudatosíthatónak vélnénk. Ebben a helyzetben nyilvánva­lóan egy politikai pártnak kell felvállal­nia azt a szerepet, hogy a történelmi ma­terializmus által tudományosan és ideo­lógiailag megalapozott világtörténelmi perspektívát és helyzetelemzést képvi­selje. Avagy ez immár nem a párt, ha­nem a forradalom perspektívájából megfogalmazva: „a forradalmi osztály­nak az a történelmi feladata, hogy felis­merje osztályhelyzetének sajátszerűsé­gét és osztályérdekének ebből eredő önállóságát (egyediségét – KV) kiváljon a többi osztállyal alkotott ideológiai kö­zösségéből és megtalálja a maga világos osztálytudatát. Csak így válhat vezető­jévé a polgári társadalom elnyomottjai­nak és kizsákmányoltjainak.” ^[22] Lukács értelmezése egyértelműen szögezi le, hogy a történelmi helyzet felmérése és a kommunizmus célkitűzése és program­ja lesz az a nagy „közös ideológia” amelyben majdan minden elnyomott egyesülhet, de ezt következetesen kép­viselni csak egy párt, majd egy öntuda­tos osztály képes.

Szervezeti értelemben ez az a kontinu­itás, amely egy marxista politikai párt létét elengedhetetlenné teszi, és nem he­lyettesítheti a különböző mozgalmakba való bekapcsolódással.

Itt azonban – a félreértések elkerülése végett – legalább három dolgot kell meg­jegyeznünk. Először is, hogy semmi két­ségünk nincsen afelől, hogy a pártoktól való viszolygás a hazai marxista mozga­lomban nem elméleti megfontolásokon nyugszik. Még csak nem is azon a rossz érzésen, hogy az 1989 előtti időszak so­rán a vezető párt teljesítménye legalább­is ellentmondásos volt, különösen a de­mokrácia, természetesen a szocialista de­mokrácia kérdésében. ^[23] Egészen egysze­rűen arról van szó – és ezt mondjuk ki nyíltan –, hogy azok tiltakoznak legin­kább az önálló marxista párt megerősíté­se ellen, akik nem tartják lehetségesnek a burzsoáziával és bizonyos politikai-gaz­dasági elitcsoportjaikkal való mindenfaj­ta mozgalmi kapcsolat felszámolását. Természetesen nem vethető el, hogy ne­kik van igazuk. De ebben az esetben el­engedhetetlen, hogy választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek a marxiz­mus – mint elméleti-gyakorlati totalitás – kapcsán felvetődnek.

Másodszor látnunk kell, hogy jelenle­gi válaszaik egyáltalán nem elégítik ki elméleti értelemben a kívánalmakat. A „kritikai baloldal” építménye ugyanis a stratégia oldaláról nézve igencsak inog. Ez pedig egyáltalán nincs összefüggés­ben azzal, hogy az adott mozgalmakat, amelyekben a „kritikai baloldal” súly­pontját elképzelik (példának okáért a nemzetközileg egyre komolyabb teljesít­ményeket felmutató ATTAC-ban, illetve a nemzetközi antiglobalizációs mozgal­makban), alapjában hogyan is ítéljük meg osztályszempontból. Az együttmű­ködésnek ugyanis van egy primer, min­den mást felülmúló gyakorlati oldala: mégpedig az, hogy ezekben a mozgal­makban – mint szervezeti formákban – idővel hogyan biztosítható a marxizmus elméleti és stratégiai fölénye? Egyet kell értenünk Lukáccsal abban, hogy ha erre a kérdésre nem találunk kielégítő vá­laszt, akkor vagy a forradalmi célról kell lemondanunk, vagy pedig könyörtele­nül az eklekticizmus és elsekélyesedés csapdájába kerülünk. ^[24]

Nem, mintha pusztán mennyiségi kérdésről lenne szó. Ez az egész problé­ma-komplexum természetesen nagy­részt elválaszthatatlan az adott mozga­lom értékelésétől. De csak annyiban, amennyiben ennek az elemzésnek két lehetséges végpontjával szemléltethet­jük a kérdést: a végső soron „polgári” szabadságmozgalom és egy valódi for­radalmi osztály („a proletáriátus”) ese­tében. Előbbi esetben nyilvánvalóan taktikai cél, hogy adott pillanatban a va­lódi tömegmozgalomnak ne ellenfelei, hanem szövetségesei legyenek a mozga­lom tagjai, ez pedig csak úgy lehetséges, ha hosszú idő ideológiai primátusa után a szabadságmozgalom keresztül megy egy olyan extra tudatosodáson, amely egyetlen humanista mozgalom számára sem lehet eleve illúzió – különben csak az (esetleges) átnevelőtáborok szöges­drótjai maradnak.

Egészen más a helyzet a forradalmi osztály kezdeti mozgalmai és a tudato­sodás, illetve szervezettség kérdésében, de ezzel – úgy gondoljuk – jelenleg nem érdemes foglalkoznunk. Ehelyett célsze­rűbb, ha áttérünk harmadik döntő meg­jegyzésünkre. Ez pedig a különböző szabadságmozgalmak megítélését illeti.

Bár nem áll rendelkezésünkre kellő hely ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel ér­demben foglalkozzunk, mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy az egyes mozgalmak megítélésében bevetté vált „mérce” marxista szempontból egyálta­lán nem helyes. Elegendő, ha ezen a he­lyen utalunk Lukácsnak, illetve Hermann Istvánnak a fejtegetéseire, amelyekben a megfelelő mértéktartást kérik számon. ^[25] Hangsúlyozzák, hogy ebben az értékelésben a döntő mozzanat nem az adott mozgalom ügy iránti elkö­telezettsége, még csak nem is a cél, ame­lyet felvállal. Az előbbi persze elenged­hetetlen alap, az utóbbi pedig az a közös pont, amely a mindennapi taktika során az együttműködést egyáltalán lehetsé­gessé teszi. (Különös tekintettel arra, hogy zöld barátaim még soha, egyetlen vélemény elhangzása esetén sem fenye­gettek senkit kizárással, vagy indexre té­tellel.) De ami igazán lényeges, s ez a megfigyelés másik oldala: hogy az adott mozgalom osztálykötődéseinek és ebből adódóan elméleti lehetőségeinek szisztematikus feltárása is elengedhetetlen. A jelenben pedig talán a legsürgősebb feladatok ebben a kérdésben az úgyne­vezett „antiglobalizációs” és „zöld-alternatív” mozgalmak estében hárul­nak ránk. Miközben ennek a vizs­gálódásnak eredménye számos esetben megelőlegezhető. ^[26]

Ugyanakkor valószínűleg felül kell vizsgálnunk azt az elképzelésünket, amely a mai magyar marxista mozga­lom – mint intellektuális és gyakorlati mozgalom – szervezetére és struktúrájá­ra vonatkozik.

Értelmiség és mozgalom

Ennek talán legelső lépése az lehet, ha a marxista értelmiség és mozgalom viszo­nyát kezdjük felgöngyölíteni. Tanulmá­nyunk központi tárgya, a szervezeti kér­dés és a marxizmus összefüggésében mindenképp szükséges tiszta helyzetet teremteni, tehát határozottan fel kell venni harcot azok ellen a nézetek ellen, amelyek az értelmiségről szóló marxi koncepció elvetését, figyelmen kívül ha­gyását célozzák. Csak így juthatunk olyan intellektuális kiindulóponthoz, amelynek segítségével lehetővé válik az egyes szerepek, személyek és részmoz­galmak megítélése.

A mai magyar „baloldalon” lassan­ként primátusra jutnak azok az elméle­tek, amelyek az értelmiségnek a „direkt politikától” való szervezeti vagy intel­lektuális elkülönülését hirdetik. írásunk zárásaként kiemelnénk a két legfonto­sabb törekvést.

Az egyik ezek közül a realitások kény­szerének kíván engedni, és abból indul ki, hogy a baloldali értelmiség nem haj­landó „közel merészkedni” a marxista politikához, ezért alkalmazkodnunk kell a kialakult helyzethez a mozgalom fennmaradásának érdekében. Több szervezetben is találkozhatunk olyan tö­rekvésekkel, hogy az értelmiségnek párt- és politikasemleges műhelyeket hozzanak létre. ^[27] Csakhogy komolyan felvethető a kérdés, hogy ezzel megoldják-e a valódi problémákat. A kérdésben szükség lenne a nyílt és tisztázó vitákra, bár ezen a helyen mindenképpen szük­séges utalnunk a marxizmus klassziku­saira, akik szerint a „párt élcsapata” ép­pen azért funkcionálhat megfelelően nem forradalmi helyzetekben, éppen azért érzékelheti legalább megközelítő­leg a társadalom valódi folyamatait, mert teljes egzisztenciájával a mozga­lomhoz van láncolva – ráadásul a bur­zsoáziával szemben. A vitáknak éppen arra kell irányulniuk, hogyha ez ebben a formában jelenleg nem lehetséges is, melyek a lehetséges taktikai kompro­misszumok, és melyek azok a lépések, amelyek a stratégiával megteremthetik a kívánatos kapcsolatot. Ha pedig ebben az összefüggésben vetjük fel: nyílt kö­zösségvállalás egy kommunista párttal, illetve az ilyen közösségvállalás igénye nem teremt-e már önmagában is olyan helyzetet, amelyben az értelmiségi „va­lódi választása” (Lukács) megtörténik – második helyre szorítva azt a kérdést, hogy a mindenkori kommunista párttal ez milyen módon lehetséges.

A másik jellemző tendencia, – amelyre normális körülmények között nyilván­valóan nem is kellene szót veszteget­nünk – ennél sokkalta veszélyesebb. Egyre gyakrabban hangzik el a „marxis­ta” baloldalon az a vélemény, hogy az értelmiségnek „kritikainak”, tehát „füg­getlennek és objektívnak” kell lennie, különösen pedig egyenlő távolságot kell tartani a különböző politikai erőktől. Ezt a tézist leghatározottabban talán Szalai Erzsébet fogalmazza meg: „a po­litikai és szellemi baloldal elválása nem új keletű jelenség, hanem történelmi ha­gyomány (bár a két szféra közötti távol­ság különböző történelmi korszakokban jelentős eltérést mutatott). A magam részéről az elválást szükségszerűnek tartom. A szellemi baloldalnak az a fela­data, hogy a gyengék és kirekesztettek szempontjából gyakorolja kritikai funk­cióját, a politikai baloldal viszont – külö­nösen csúcshatalmi pozícióban – nem képviselheti pusztán a gyengéket és ki­rekesztetteket, mert ez a történelmi ta­pasztalatok fényében végső eredményét tekintve rossz hatékonyságú gazdasági rendszerekhez, politikai diktatúrához és így az ilyen elosztási logikára épülő tár­sadalmi rendszerek szükségszerű buká­sához vezet”.

Látnunk kell, hogy ez a javaslat valódi forradalmi mozgalom számára azért is tarthatatlan, mert éppen akkor követelné meg az értelmiségtől a határozott „eltá­volodást” a forradalmi párttól, amikor az a hatalom közelébe kerül. Ha konkrét történelmi szituációkból indulunk ki, el­lenben éppen azt látjuk, hogy a legjelen­tősebb értelmiségiek teljes mellszélesség­gel közösséget vállalnak az új hatalom­mal – nem nehéz bebizonyítani, hogy az ellenkező magatartás gyakorta nyilván­való árulásnak lett volna minősíthető. ^[28]

Szalai Erzsébet viszont ennél is tovább megy: „Ebből következően a politikai és szellemi baloldal szoros kapcsolat a csak kétséges eredményekhez vezethet, és a szellemi baloldal számára súlyos morá­lis és intellektuális dilemmák, sőt sze­repzavarok forrása. A szellemi baloldal számára – különösen hosszabb távon – morális és intellektuális vaksághoz, ezen keresztül pedig morális és intellek­tuális leépüléshez vezethet. Ezért a szel­lemi baloldalnak függetlennek kell len­nie a politikai baloldaltól – különösen akkor, ha az csúcshatalmi pozícióban van. Ami leginkább és mindenképpen kerülendő, az az egzisztenciális függés. (A magam részéről már sok éve dekla­ráltam függetlenségemet az összes poli­tikai párttól – így a baloldalon helyet foglaló pártoktól is, és ennek megfelelő­en cselekszem.)”

Engedtessék meg, hogy Szalai Erzsé­bet idézete mellé még egy idézetet he­lyezzünk, amely meglepően egybehangzik vele: „Nem akarjuk megszün­tetni az egyik állami berendezkedést, hogy egy másik, ki tudja milyen, ne­künk tetsző rendszert tegyünk a helyé­re. Nem alakítunk pártot, nem ismerünk el más propagandát, mint a meggyő­zést. [És ez nem véletlen.] Ez a kötetlen­ség, ez a tisztán elméleti magatartás jo­gosít fel a leginkább arra, hogy a szabad vizsgálódás lehetőségét követeljük ma­gunknak. Mivel pártokon kívül állunk… ez a követelmény kiküszöbölhetetlen, ha tisztán szabadságról és… (máshol: a gyengék képviseletéről – KV) akarunk beszélni.” ^[29]

Az idézet Marx egyik „baloldali” kor­társától származik. Marx erre vonatkozó kritikáját pedig mindenki megtalálhatja a különböző forrásokban.

Marx szerint nincs osztálysemleges ál­láspont. Minden álláspont valamely osztály érdekeit és ideológiai céljait szolgálja. De az értelmiségnek – mint ez köztudomású – éppen az a kötelessége is egyben, ami legfőbb ismertetőjegye: sajátos társadalmi helyzete révén képes arra, hogy különböző osztályok (rész)érdekeit felválallja. ^[30]

De persze a valódi értelmiségi munka nem itt kezdődik el. Az csak a kispolgár rettegésén túl kezdődik, amikor már nem hőköl vissza mindattól, amit ten­nie, gondolnia kell.

JEGYZETEK

^[1] Az írást nem titkoltan a Népszabadság hasáb­jain lezajlott „baloldal-vita ”inspirálta. [vissza]

^[2] A Kommunista Párt kiáltványa, in: Marx-Engels válogatott művei I. Bp., 1954. [vissza]

^[3] Szalai Erzsébet: Gazdasági elit a magyarorszá­gi újkapitalizmusban. Bp., 2001. [vissza]

^[4] Lásd Szigeti Péter egyébként remek válaszát az Eszmélet 55. Számában. [vissza]

^[5] Kiss Viktor: Egy másik marxi elmélet. Eszmé­let 50. Szám. [vissza]

^[6] Tordai Zádor: Az elidegenedés mítosza és va­lósága. Bp., 1986. [vissza]

^[7] Marx: A tőke I. Bp., 475-476. p. [vissza]

^[8] Thoma László: A szabadidő marxi elméleté­hez. Bp., 1986. [vissza]

^[9] Lukács György: Lenin, in: Marxról és Lenin­ről. Bp., 1985.185. p. [vissza]

^[10] Marx nyomán ezeket nevezzük „elméleti szükségszerűségeknek”. MÉM 26. 111. 286. p. [vissza]

^[11] A Kommunista Párt kiáltványa, im. [vissza]

^[12] MÉM 46. I. A tőkéről szóló fejezet leginkább ezt támasztja alá. Különös tekintettel arra, hogy a munka bevezetőjében Marx nyomaté­kosan utal a társadalmi totalitás nézőpontjára, amelyet a tőkeviszony elemzésében nyilván­valóan és kimondva is érvényesít. [vissza]

^[13] Hermann István: Ideológia és kultúra a hetve­nes években. Bp., 1980. [vissza]

^[14] Lenin: Idegen lobogó alatt. Lenin válogatott művei I. Bp., 1988. [vissza]

^[15] Lukács, im. 189. p. [vissza]

^[16] Balogh István: A forradalmi ész-kritikája. Bp., 1989. [vissza]

^[17] Lukács György: Történelem és osztálytudat. Bp., 1971. [vissza]

^[18] Vö. Vajda Mihály: A közvetítés mítosza és va­lósága. A Budapesti Iskola II. Bp., 1998. [vissza]

^[19] Különösen annak a fényében, hogy a szociál­demokrata revizionizmus erre a kérdésre ugyan helyes választ adott, de megfosztva a marxizmust eredeti totalitásától, maga a vá­lasz is csupán torzulásnak tekinthető. Vö. Hülvely István: A marxizmus és a II. Internacionálé. Bp., 1989. [vissza]

^[20] Lukács, im. 199. p. [vissza]

^[21] Darkovszki: Az ideológia vége, vagy a vég ideológiája. Bp. 1976. [vissza]

^[22] Lukács, im. 198. p. [vissza]

^[23] Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Bp., 1990. [vissza]

^[24] Lukács György: A társadalmi lét ontológiájá­hoz. II. Bp., 774. p. [vissza]

^[25] Hermann István: A mai kultúra problémái. Bp., 1974. [vissza]

^[26] Itt utalnék a Népszabadság-vitában elhang­zott és nagyban félreértett elemzésemre. [vissza]

^[27] Globalizáció és baloldal. A Szabadság, 2002. szeptember. [vissza]

^[28] Hogy csak egyetlen példát említsek, Szerda­helyi István remekül illusztrálja, hogy a Ta­nácsköztársaság idején a progresszív értelmi­ség hogyan vetette bele magát a direkt politi­kai munkába is. A filozófus példája egyben az is illusztrálja, hogy az igazán jelentékeny gon­dolkodók egy szervezet keretein belül is meg­tudják tartani függetlenségüket és józanságu­kat, illetve hogy a „realisztikus látásmód” el­vesztése éppen nem egy forradalmi mozga­lom (párt) melletti kiállás következménye, ha­nem inkább az „individuális elkülönülés” (akár tudományos, akár politikai ideológia alapján történik) elméleti korlátlansága és par­tikuláris korlátoltsága feloldhatatlan ellentété. Vö. Szerdahelyi István: Lukács György. Bp., 1988. [vissza]

^[29] Comu: Marx és Engels, 1844-45. Bp., 1969. [vissza]

^[30] Szelényi István – Kortrád György: Az értelmi­ség útja az osztályhatalomhoz. Bp., é. n. [vissza]

tudósportrék

KARDOS ISTVÁN

Félévszázad történetének tanúja

Erdei Ferenc (1910-1971)

Sokoldalú, színes személyiség volt – egyszerre agrárközgazdász, tudomány-szervező, politikus, szociográfus és író–, azok közül való, akik egész életükkel és munkásságukkal rajtahagyták kézje­gyüket a huszadik századi magyar tör­ténelem, különösen annak 1945 utáni korszakán.

Erdei Ferenc 1910-ben, Makón szüle­tett, egy törpebirtokos hagymakertész fiaként, s a paraszti kötődés életét, pá­lyáját és munkásságát mindvégig meg­határozta, jóllehet korántsem kétségek és tépelődések nélkül. „… a paraszt és nem paraszt világok határán való isten­kísértő küszködések világították meg parasztéletem értelmét és oltották belém az olthatatlan vágyat: nem lenni pa­rasztnak” – írta később, egyik érettkori vallomásában, s valóban ez jellemezte sorsát, életútját, vállalkozásait: kitömi az ősi társadalmi állapotból, de egyben megőrizni azt, ami abban érték volt.

Makón elvégzett iskolai, középiskolai évei után, 1929-ben a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be, de érdeklődése csakhamar a közgazdaságtan és a szoci­ológia felé fordult. Bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiu­mának akkortájt kezdődő falukutató munkájába, s kapcsolatba került a cseh­szlovákiai Sarló mozgalommal, a mun­kásmozgalommal és olyan vele hasonló gondolkodású írókkal, mint például Ve­res Péter. 1931-ben a Századunk című folyóiratban jelent meg első szociográfi­ája, melyet Királyhegyes községről írt. Az egyetem elvégzése után, 1934-ben könyvelői állást kapott a makói hagy­matermelők szövetségében (később e szövetkezet igazgatója lett), s bekapcso­lódott a helyi politikai életbe. Ekkor már sorra jelentek meg igényes társadalomkutató munkái – A makói tanyarendszer (1934), A makói parasztság társadalomrajza (1934) stb. –, amelyet nagy műve, a Duna-Tisza-közi parasztság életét feltá­ró Futóhomok koronázott meg, 1937-ben. Könyve olyan nagy visszhangot keltett, hogy egycsapásra országos hír­névre tett szert, és a legkiválóbb faluku­tató írók közé emelkedett. Közel került Móricz Zsigmondhoz, mint a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója Veres Péter­hez és a kommunista történészhez, Mód Aladárhoz. 1939 és 1941 között publikált négy kiváló szociográfiája (Magyar vá­ros, Magyar falu, Magyar tanyák, Ma­gyar paraszttársadalom) nemcsak vizs­gálódásainak egyre alaposabb elmélyü­léséről, hanem mind következetesebb baloldali eszmeiségéről tanúskodott. A parasztság és az össztársadalom problé­máit – a gyökerekig hatolóan – együtte­sen vizsgálta, A Márciusi Front balszár­nyához tartozott, jelentős szerepet vitt a Györffy Kollégium munkájában, és a nevezetes 1943-as szárszói konferencián a népi baloldal álláspontját képviselete.

1944 őszén a felszabadult Szegeden kapcsolódott be az ország újjászervezé­sébe, s immár aktív politikusként, a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője­ként, az új élet megindításába. Az 1944-ben Debrecenben megalakult ideiglenes kormány belügyminisztere lett. Kima­gasló szerepe volt a földreformtörvény és a földművesek földhöz juttatásáról szóló rendelet kidolgozásában. (Első, akkor még csak futólagos találkozásom 1945 kora tavaszán esett meg vele, ami­kor az Arany Bika szálló alig takarított éttermében fogyasztotta szerény ebéd­jét. Évtizedekkel később egy vele készí­tett televíziós műsoromban tragikus él­ményként elevenítette fel azokból a hó­napokból azt a Debrecen melletti föld­osztó népgyűlést, ahol a megtorlástól rettegő parasztok eldobálták és meg­semmisítették földigénylő lapjaikat.)

Erdei Ferenc, miközben 1945 után az ország egyik legjelentősebb államférfijá­vá emelkedett – több ízben is miniszteri, államminiszteri, miniszterelnök-helyet­tesi tárcát kapott –, folytatta részint agrárközgazdászi, részint írói munkássá­gát. Támogatta a szövetkezeti gazdálko­dás kialakítását s a későbbiekben főleg a termelőszövetkezeti üzemszervezés alapvető kérdéseivel foglalkozott (az 1967-es egységes szövetkezeti törvény egyik megalkotója volt), s a magyaror­szági mezőgazdasági szövetkezetek nemzetközi elismerést keltő eredmé­nyei, s ezzel együtt a magyar falu átala­kulásának korszakos sikere részint az ő tevékenységéhez fűződik.

Könyvei pedig egyre ismertebbek és egyre népszerűbbek lettek. Nemcsak a régiek, hanem az újak is. Különösen a Parasztok és az öt Csongrád megyei vá­ros életét vizsgáló-bemutató Város és vi­déke aratott széleskörű sikert, mint ahogy az enciklopédikus műveltségéről, sokirányú érdeklődéséről számot adó Művekkel élő társadalom című kötete is. írt Lukács Györgyről, Móricz Zsigmondról, József Attiláról, Németh Lász­lóról, Tömörkény Istvánról, Kodály Zol­tánról, Tessedik Sámuelről, Bartók Bélá­ról és Leninről.

Népszerű ember volt tudósként, író­ként, politikusként egyaránt, kedves, közvetlen természetét, szerénységét mindvégig megőrizte, és eredményeit sohasem becsülte túl. „A tudományban nem lehet pótvizsgát tenni” – írta egyik könyvének előszavában.

Talán ezért is tekinthető maradandó­nak munkássága legjava. Tudta, hogy a jövő nemcsak megőrzi, de mindig felül is bírálja a múltat. Kétszer (1948-ban és 1962-ben) ítélték meg neki a Kossuth-díjat, és számtalan magas hazai és külföl­di kitüntetésben részesült. 1971-ben halt meg, Budapesten.

morfondírozás

SZERDAHELYI ISTVÁN

Megyen, megyen Médula

Úgy hallom, az erdélyi havasokban még sok medve él. A hatvanas években ma­gam is frászt kaptam egyiktől, amikor az erdei tisztás óriási málnabokrát szemez­getve észrevettem, mi zörög a túloldalon. Gyermekkoromban pedig nem féltem tő­lük, hatalmas, de kedves és nyugodt álla­toknak képzeltem őket, akik bizonyára megvédik a hozzám hasonló kisembere­ket. Ilyen álmodozásaim alapja egy talá­lós vers volt, amit dédanyámtól tanultam („Kicsianyának” kellett szólítanom), olyan három-négy éves fejjel.

Marosvásárhelyi és szovátai nyaralása­im idején mindig az ő felügyeletére bíz­tak. Túl volt már a kilencvenen, fekete ruhában, fekete bársony főkötővel ült a karosszékében, és fekete hárászholmikat kötögetett. Szigorú öregasszony volt, egy-két kurta szóval ráncba tudott szed­ni, ha kellett.

Mint egy fekete anyamedve.

Respektáltam, de tőle sem féltem. Tudtam, hogy szeret. Kitűnt ez már ab­ból is, hogy a kötéséhez használt fekete fonalat mindig üres dióhéjra gombolyí­totta, s a dióhéjba apró kavicsot tett. így a gomolyagok csodálatosan csörögtek, ha gurigáztam velük a karosszéke kö­rül. Emellett pedig olyan varázslatos dolgokat tudott mondani, amilyeneket senki más. Ilyen volt a fent már említett találós vers is. Vékony hangon, összehú­zott szemhéjakkal kántálta:

Megyeri, megyen Médula
Keze-lába cédula,
Szőr maga-szőr bundája,
Szilágyi bársony sapkája.

Aztán szemeit hirtelen tágra nyitva rám kiáltott:

– Mi az?

Én persze már tudtam a titkot, és csak nevetgéltem:

– A medve.

Sosem töprengtem azon, miért hívják a medvét Médulának, és ugyan miért lenne cédula a keze és a lába. Igaz, azt se firtattam, miért kell Kicsianyának ne­vezni a nagyanyám anyját. Csak azt éreztem, hogy a felnőttek kiismerhetet­len világában nem vagyok egyedül, itt megyen, megyen mögöttem Médula, akivel a csörgő hárászgombolyagos Kicsianya révén meghitt viszonyban va­gyok, hiszen tudom, hogy medve, és ő is tudja, ki vagyok. Számíthatok rá, aki fel­tartóztathatatlan, tántoríthatatlan, egyre csak megyen és megyen.

Megjegyzem, Szovátán volt egy me­legvizű sóstó, olyan sós, hogy fenn tar­totta az embert, s egy fakeretbe kapasz­kodva a hozzám hasonló korú gyerekek is csak úgy lebeghettek irdatlan mélysé­gei fölött. Azt sem hiába hívták Medve­tónak.

Felnővén, ez a vers is kiment a fejem­ből, de valahogy mindig éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hiába fognak gyűrűbe, valami ott van a hátam mö­gött. Azelőtt úgy hittem, a jövőtudat, az igazságérzet meg mindenféle ilyesmik. Ma már tudom, hogy csak Médula volt az, akinek a keze-lába cédula.

Manapság a kicsi unokámmal, Somával rendre bebújunk egy pokróc alá, az a medvebarlangunk, és vicsorogva-morogva, pálcákkal hadonászva tartunk távol magunktól minden ellenséget. Akadnak bőven, mert ha nincsenek, kitalálok ma­gunknak néhányat, ahogyan ezt mások is oly szívesen teszik. Somának egyébként a kedvenc vacsorája is a háromszögletű Mackó-sajt, képes arra – ami nekem seho­gyan nem megy –, hogy pillanatok alatt leszedje róla a sztaniolpapírt.

Persze, hogy a Médulás vers is előke­rült, és alig kétszer-háromszor kellett felmondanom, már fújta is kívülről.

– A dédanyámtól tanultam. Ha neked is lesz majd unokád, megtanítod neki? – kérdeztem egyszer.

– Világos – bólintott rá olyan meggyő­ződéssel, mintha tudná, miért olyan fontos ez nekem.

Pedig valójában magam sem tudom.

Asszony a szélben

olvasólámpa

KÉPES GÁBOR

Az életre szóló játék

Payer Imre: A bábjátékos függönye meglibben

Payer Imre már negyvenegy éves. Ady volt ennyi idős 1918-ban. Petőfi, József Attila, Radnóti nem érhette meg ezt a kort. Neki viszont megadatott, hogy egy viszonylag nyugalmas korszakban él­hessen: a kádári konszolidáció üdülő­szocializmusában, majd egy minden kellemetlenségével együtt is, szerencsé­re, vér nélküli rendszerváltás idején, napjainkban pedig egy lassanként és fe­lemásan fejlődő polgári társadalom vilá­gában. Egy békebeli nemzedék tagja­ként.

Payer Imre még csak negyvenegy éves. A modem orvostudománynak kö­szönhetően minden esélye megvan rá, hogy még ennyit – vagy akár még más­félszer ennyit éljen. Payer Imre éppen hogy csak középkorú, még talán a mély­hűtőben gubbaszt néhány elfeledett sze­let a negyvenediket köszöntő tortából. Aki személyesen ismeri, egy jó humorú, s a mesterkélt allűröket oly kedvelő böl­csész szubkultúrában szinte egyedülálló módon puritán fiatalembert ismer_a sze­mélyében. S fiatal költőt, mert így tart­ják számon.

A fiatal költő megnevezés viszont eb­ben a bölcsész szubkultúrában, a féltu­catnyi ember előtt tartott felolvasóestek, a rossz akusztikájú termek és az egy-hamburger-menü-per-vers honoráriu­mok világában tulajdonképpen annyit tesz: költőtanonc; valaki, akiből talán még lehet valami. Például boldogtalan, alkoholista, toprongyos idősödő költő.

Például középiskolai tanár, aki fiatal ko­rában verseket is írt. Jobb esetben egy irodalomtankönyvben egy bekezdés, esetleg egy lábjegyzet, netán egy felvé­teli tesztben bosszantó kérdés. (Hova járt középiskolába Payer Imre, és élt-e még akkor Pilinszky János?). Kevésbé jó esetben pedig egy művész-médiasztár, akinek nemcsak a művei, de még azok javított kiadásai is nagy port kavarnak.

Nos, ebben a poros kis világban fiatal költőnek lenni cseppet sem felemelő ál­lapot. E sorok írója is fiatal költő, szó szerint tanonc, hisz egyetemista és való­ban lehet belőle valami, boldogtalan idősödő költő biztosan. Payer Imre vi­szont nem fiatal költő. Jelzők nélkül és mindenféle korlátozás és megszólítás nélkül: költő. Harmadik kötete, A bábjá­tékos függönye meglibben véletlenül került a kezembe, de nem véletlenül is­mertem meg a szerzőjét. Egy körben mozgunk. Mindketten sok szállal kötő­dünk a kulturális baloldalhoz, és a fen­tebb emlegetett bölcsész szubkultúrá­nak egy renitens, s így üdítően életszagú és embermértékű szeletéhez; Kárpáti Sándor megfogalmazásával: mindket­ten egy értékrend vonzásában élünk, el­lenszélben.

S hogy ezután a szubjektív bevezető után se tarthassanak elfogultnak, kez­dem mindjárt a rosszal: kevés csúnyább könyvet láttam ennél. Hamar elhaszná­lódó, silány minőségű borítópapír, nem kifejezetten kellemes, négyzet alakú formátum, a címlapon meglehetősen pri­mitív montázzsal. Maga a cím, mint ap­ró műalkotás megmenti az összképet, továbbgondolásra csábít.

Ki lehet az a bábjátékos? Első verzióm szerint maga a szerző, s akkor ez egy sa­játos művészetelméleti felfogás tükröző­dése. Ha a bábjátékos a szerző, akkor a bábok a műalkotások, esetleg a művek szereplői, figurái, énjei. A meglibbenő függöny pedig bepillantást enged a Cso­dába, az alkotás folyamatába. A füg­göny éppen csak meglibben, a bepillan­tás is csak véletlenszerű, akaratlan, így futólagos, lopott, másodpercnyi. Ezek azok a szörnyű vagy éppenséggel szép másodpercnyi látványok (buszablakból látott tömegbaleset képe vagy éppen­séggel a szomszéd lakás konyhaablaká­ban megpillantott meztelen lány képe), amelyek egy életre szólóan beleégnek emlékezetünkbe.

A művész itt nem clown, nem a társa­dalmat kitaszítottként, de nem kívülről szemlélő bölcs-szomorú bohóc, hanem bábos: magányos és hatalmas, a mű-egészt vagy éppen az emberi kapcso­latokat felülről figyelő-formáló alak. Itt bukkan elő a második értelmezés. A bábjátékos egyedül álló lény: irányít, s kézben tart mindent – egyszerre félel­metes, démonikus és teremtő: ősi Isten­figura. S e kettőt csak árnyalja a borítón látható, felhőkarcolókat és egy torz báb­embert mutató kép: a bábjátékos esetleg maga a társadalom – vagy a társadalmat irányító fej nélküli (fejetlen?) rendszer: tőke, politika, impérium. Ha ezt az értel­mezést tekintjük uralkodónak, akkor a figuránk egyértelműen negatív.

A címadó s ars poetica-jellegű vers vi­szont az első értelmezést támasztja alá. A bábozás itt az alkotás szinonimája, s a szerző kapcsolata az általa létrehozott szövegekkel meglehetősen szövevé­nyes: együtt él velük és bennük él, a ré­szük és azok a részeik. A kötet során máshol is találkozunk a költő-lét proble­matikájával, különösen az első ciklus verseiben. De Payer elsősorban nem költőként, nem művészemberként ábrá­zolja magát, hanem egy két értékrendszer határán álló, lepusztult városi mik­rovilág részeként. A környezetében mozgók: arrogáns és üresfejű újak, kicsi­nyes és ügyetlenkedő régiek, egytől egyig sajnálatra méltó alakok. Igazán nem mond ítéletet, csak a városi – ki­mondottan budapesti – lét színtereit be­járva a törmelékekből válogat. S ez a vá­logatás a legnyersebb és legkérlelhetet­lenebb ítélet.

Visszatérő helyszín – s az egész élet­műben visszatérő – a metró, alagúttal és mozgólépcsővel együtt – egy tökéletesen mesterséges, mára már bizonyos szem­pontból elavulttá is vált világ, ahol mi, budapestiek (és moszkvaiak, phenjaniak, párizsiak, bécsiek) otthonosan mozgunk. Kénytelenek vagyunk otthonosan mo­zogni. A mozgólépcső pedig a nagyváro­si örök-esetlegesség szimbóluma lehet.

A könyv posztmodem vonásai közé tartozik, a szójátékok halmozásán túl, az impozáns műveltségélmény mozgatása, az intertextualitás használata. Ókori hő­sök éppúgy a könyv szereplői, mint a pesti kispolgárok. S nem csak felidéz, de újra is ír jelentős és ismert műveket (né­ha az eredeti jelentését a feje tetejéről a talpára állítva), Poe-tól és Villontól Pető­fiig és Adyig ezek a megidézett szerzők egyben saját alteregói is, olyanokkal egy sorban, mint Loyolai Szent Ignác vagy akár egy cápa: ezek az azonosulások azonban sokszor áttételesek, ironikusak. A szójátékok és megidézések célja min­dig egyértelmű: olykor a „posztmodernitás”, a mai magyar költészet penge­éles kritikáját (a viszony dialektikáját je­lezve: önkritikát), olykor tökéletesen pontos társadalomábrázolást kapunk ál­taluk.

Ha vegytiszta műelemzésre töreked­nénk, a természetes kényelmességgel használt verstani tudásból eredő formagazdagságot, a szellemes nyelvi megol­dásokat kellene elsősorban megemlíte­nünk – ezek alapján érdekes olvasmányt tartunk kezünkben. S a könyv valóban érdekes, de elsősorban inkább hihetetle­nül érdes, könyörtelen, fogalmazását te­kintve gyakran vaskos. Payer érzelmeit és értékítéletét leplezetlenül tárja elénk – a függöny csak a könyv becsukása után ereszkedik le: amíg olvassuk, mindenbe bepillantást nyerhetünk. Lehetőségünk van megismerni egy júdási kor logikáját – ebben a korban élünk. Belehelyezked­hetünk egy meg nem értett, magára ha­gyott ember élethelyzetébe. A szemén keresztül láthatjuk a buszsofőr vagy a szektatag életét, vele sodródhatunk egy nem kívánt, de megvalósuló elembertelenedett fogyasztói tömeg-világ felé.

Payer Imre negyvenegy éves. Egy bé­kebeli nemzedék tagja. Nem érezte az óvóhelyek dohszagát, nem hajtották erőltetett menetben. 1968-ban is csak hétéves volt. Mégis aki ennyi pusztu­lást, első látásra aprónak tetsző sorstra­gédiát látott, aki hajlandó volt akár csak egy meglibbenésnyi pillanatig is a szel­lemi és anyagi nyomorral ilyen egyene­sen szembenézni, az nem csoda, ha ebbe a látványban beleöregedett. A pásztor, aki találkozott a szörnyeteggel, egyetlen éjszaka alatt megőszült. Payer Imre nem fiatal vagy középkorú költő – hanem végtelenül idős. (Filum Kiadó)

Olvasó szerzetesek

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Sajátos és gazdag körkép

Czédli József: Talán igaz se volt

Adva van egy szakmájában kiváló mes­terember: egy üveges-képkeretező, aki azonban szinte kamaszkorától írói am­bíciókat is hordozott, mégpedig egy föl­dije, az orosházi Darvas József hatására. Két verskötete is megjelent, de – bár igen büszke rájuk – egyik révén sem ke­rül be a mindenkor számító száz hazai költő közé. Mostani önéletírása (Talán igaz se volt) sokkal inkább figyelemre méltó.

Miért? Mert átfog hét évtizedet, mert a kevéssé megörökített iparos pályáról szól; mert háttere jórészt az (akkor) „leg­nagyobb magyar falu” Orosháza, de a főváros is – mert nemcsak a középréteg­hez tartozó iparos, hanem a paraszti, munkás s mindnek nyomorúságos-pro­letár, majd lassú emelkedést mutató pá­lyáját beszéli el. Az agrárproletáriátusról remekművek, versek és önéletírások szólnak (Sinka, Veres Péter), de ezeket azt a sorsot önként vállalva, a paraszti életformát belülről, önmagában mutat­ják s nem tudják ugyanakkor kívülről, mintegy kritikailag szemlélni.

A jelen könyv, Czédli József írása nép­rajzi és szociográfiai adalékokkal ábrá­zolja a nyomorúságot, szegénységnek rémítő elmaradottságát, szennyét, bű­zét, bénultságát, ugyanakkor a kitörés szándékát s az élet apró kellemességeit is. A gyermek- és kamaszkor aprólékos felidézése során megmutatja az isko­lázás korlátait és lehetőségeit, a gyerme­ki örömöket, benne a játékot, a vetélke­dést, sőt a kisebb-nagyobb gonoszságo­kat is, a tolvajlást, kegyetlenkedést, a gyengébbek kirekesztését, mi több: megalázását, kifigurázását. A (változó) osztályhelyzet ábrázolása s az időrend bátor felborítása is erénye a műnek, az osztályharcra ráébresztő társadalmi te­vékenység s annak hiábavalósága, állan­dó küzdelem a vallásosság (s a vele járó erkölcsi nevelés meg korlátozottság) és fölvilágosodott-felvilágosító szocialista befolyásolás: érzékenység és érzékiség között. Nyomorúság és lét-lehetősé­gek, visszaesésekkel súlyosbított, las­sú javulás, butaság, babona, jó és rossz tanítók s olvasmányok hatása, nem is szólva a példáról, Darvas Józsefről és végtelenül rokonszenves szegénysor­sú, de szép és ambiciózus felesége megjelenítéséről. Szakmai fejlődés, a kifutói, kisinasi sorstól az optikai gyár­ban elsajátított magas színvonalú szak­munkás tevékenységig, azután az egyéni vállalkozás, hozzáértéssel s ügyeskedésekkel, meg némi szerencsé­vel. A háború vagy 1956, egyáltalán a történelem-politika szinte csak hal­vány háttérként jelenik meg, akárcsak az egészségtelen életmód s a vele járó éhezés meg a félelmetes tbc. Gazdag körkép ez a húszas évek elejétől szinte napjainkig, mikor is „hősünk” az ipart befejezve, szemlélődő alkotóvá lesz, még mások műveinek „lektorálására” is alkalmasnak véli magát. írói-művé­szi környezete azonban a féldilettán­sok mozgolódása, filozófiája korláto­zott pragmatizmus.

Egészében azonban olyan képet ad az ország zömét képező paraszti-munkás-kisiparos határhelyzetekről, amely szin­te páratlan. Kifejezőkészsége persze kis­sé primitív, nincsen művészi becse, sok­szor körülményes, aprólékos, bőbeszé­dű, naturalisztikus, de mindebben az igazságra és pontosságra törekvés az ol­vasót összes hibájának, még a súlyos sajtóhibáknak s elírásoknak (pl. egzaltáltság helyett egzaktság!) megbocsátá­sára készteti. Kevés ilyen fontos önélet­írás és szociográfia készült mostanában! (Krúdy Gyula Irodalmi Kör)

A kegyelemdús

FRIDECZKY FRIGYES

A kataklizma és lenyomata

Ember Mária: 2000-ben fogunk még élni? – El a faluból

A Zsidó Fesztivál ez évben is remek könyvekkel lepte meg a főváros olvasó­it. Korunk külföldi nagyságai mellett szép számmal láthattunk magyar írók műveiből, még kisebb kiadók jóvoltából is. A Múlt és Jövő sátránál dedikálta könyvét többek közt Heller Ágnes, Raj Tamás és Székhelyi József.

Ember Mária, sajnos, már nem lehetett ott a szerzők között. Az egyik első, holokausztról írt dokumentumpróza, a Hajtűkanyar írója már nem dedikálha­tott – korán eltávozott körünkből. Utol­só könyve, az El a faluból a 2000-ben fogunk még élni? című önéletrajzi szocio­gráfia folytatása, „mely a fiatal túlélők feledhetetlen traumáit épp csak fel-felvillantja a háború utáni megkönnyeb­bült hétköznapok tükrében, de olyan erővel, hogy nem marad kétségünk: a kataklizma lenyomata megdermedt lé­lekben kitörölhetetlenül ott marad egy életen (sőt, több generáción) át”.

A második világháború vége felé, amikor már mindenki azt hihette, hogy hamarosan vége lehet, „most már gug­golva is kibírjuk”, Marika apukája „ko­moran ingatta a fejét. Ö nem remélte, hogy megéri”. És sajnos, sokan nem jöt­tek vissza, akiket éppen a megváltó bé­ke hajnalán gyűjtöttek össze téglagyá­rakban, kaszárnyákban, cukorgyárak udvarán s másutt, embertelen körülmé­nyek között, magyar katonák, csend­őrök, vasutasok és köztisztviselők se­gédletével, s tömegesen bezsúfolva a marhavagonokba elhurcoltak Ausch­witzba. Az 1931-ben született abádszalóki kislány, Ember Mária, akkor még csak tizenhárom éves volt.

Ebben a lírai szociográfiában Ember Mária a gyermekkor szűrőjén át, mégis az egész század távlatából szemléli a vi­déki zsidóság sorsát a holokauszt előtt és után. A gyermek- és iskoláskor dalai, kiszámítós mondókái és leányka-játékai mellett helyet kap a törökszentmiklósi nagymama igazoltatása magyar állampolgárságáról; a helyi csendőrök durva­sága (a nagymama agyonverése vallatás közben), a KEOKH (Külföldieket Ellen­őrző Országos Központi Hatóság) körle­vele nyomán, a „beszivárgott galíciaiak” összegyűjtése, kiszállításuk Kenyérme­zőre, s tömeges elpusztításuk Kamenyec-Podolszkijban, továbbá a zsidó in­góságok (ékszerek, bútorok stb.) hatósá­gi elkobzása, a kapzsi szomszédok fosz­togatása. Hasonlóképpen a primitív, he­lyesírási hibákkal hemzsegő, kérincsélő katonalevelek a falusi tisztelendő és tiszteletes urakhoz, egy-egy „kiürült” zsidóház elkéréséről, vagyis eltulajdoní­tásáról. „A zsidó házak osztásánál… az én részemre is kérek egy házat, mert nincsen hajlékom, családos ember va­gyok.” Egy másik katona így ír 1944. május 7-én: „Itt is elintézték a zsidókat egy kettőre, föl leltároztak mindeneket, a lakásokban magyar és német katona­ság van, őket pedig elvitték ungvize mellett.” Még egy levélrészlet: „… és egy kéréssel fordulok a nagy tiszteletes úr­hoz azal hogy legaláb abból a sok ház­ból tesenek egyet nekem jutatni.” (1944. júl. 2.) (Karacs Zsigmondi Földesi kato­nalevelek a második világháborúból. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelv­járási Tanszéke és az MTA Nyelvtudo­mányi Intézete kiadása, 1993.)

Az El a faluból oldalain a koncentráci­ós táborokból megmenekült fiatal lá­nyok, 15-16 éves megkínzott testű-lelkű árvák, félárvák konszolidálását szándé­kozó, kényszeredett otthonban-közösségben zajló életét tárja elénk. Szakmát akarnak kezükbe adni a varróműhe­lyekben, hogy majdani megélhetésüket biztosítsák. Egyenruhában, egyenszakmájúvá és egyenlelkűvé formálgatnak fiatal, kiforratlan egyéniségeket, akik végre szabadabban szeretnének élni, ki­ki tehetsége és vágya, álma vagy áb­rándja szerint. Az ő meggyötört és bár­mikor sebezhető lelkűket nem érti – mert nem értheti – az a letargiába mene­külő, óvóhelyekről éppencsak kiszaba­dult felnőtt, aki más, szabadon szerve­zett, s önként vállalt közösségben élő népi kollégiumokhoz hasonló szellemű homogén együttest szeretne kialakítani az iszonyú traumákat átélt, az élet értel­mébe vetett megrendült hitükkel kínló­dó, fényesebb holnapot még felcsillanni sem látó lelkekből. Akik legalább szobá­ikban, a „tébolydában” szeretnének sza­badon hancúrozni, párnákat dobálni, egymásba gabalyodni, mint más egész­séges lelkű „normális” fiatalok. De nem lehet, mert bepanaszolják őket: „Ezek nem úri lányok!” Amire csak egy zoko­gásba fúló tébolyult kacagás lehet a vá­lasz: „Nem elég, hogy az ember megjött Auschwitzból, még jólneveltnek is kell lenni?!”

A lágerek kényszer-rendje után mintha cseberből vederbe estek volna. El kell in­nen szabadulniuk: Palesztinába, Ameri­kába, de legalább a Szenes Hanna-otthon önként vállalat, jéghideg „kriptájá­ba”, avagy egy albérleti szobába, mert mind jobb – legalábbis így érezték – an­nál a boldogító egyenakolnál. (Múlt és Jövő Kiadó)

Mózes

Olvasó novicius