CSÁK GYULA

Vágott virág

1.

Karácsony délutánján ragyogó, de hideg napfény ragyogott a város felett. Egyszercsak nagy, sötétlila felleg támadt, nem tudni honnan, és a legcsekélyebb szellő nélkül rohamosan közeledett. A remélt hó helyett azonban heves esőt hozott. Eleinte csak néhány kövér csepp csapódott a járda keskeny aszfaltjára, és ezek sötét, kerek foltokat hagytak, de hamarosan „feljött az idő” és teljes erejével tombolt.

Nem tartott sokáig a vihar. A villám egyre sápadtabban fénylett, s dörgése már nem tört át félelmetes erővel az eső egyenletes neszén. Azután az eső is elállt. Azon a helyen, ahol sejtésem szerint a napnak kellett lennie, gyorsan világosodott.

Kióvakodtam a kapualjból, ahová átmenetileg behúzódtam, s indultam úti célom felé. De amint leléptem a járdáról, kis híján beleütköztem egy különös járműbe, illetve csaknem az lökött fel, alig tudtam visszaugrani előle.

– Hé! Hé! – kiáltottamakormányosra, és még a közlekedés szabályairól is fortyog-tam dühösen ezt-azt. Emberem stoppolt, vagyis egész súlyával a kordé szorosan markolt két rúdjára nehézkedett, de mindezeken kívül csupán annyit tett, hogy kissé félrefordította fejét, mint a ló, amely csak a fülét mozdítja a hang irányába.

Kicsi, sovány, sárga, krumpliorrú ember volt a kordés, őszes-vörös haja olyan hosszúra nőtt, hogy svájci sapkája alól egészen mikádó-kabátja gallérja alá türemkedett. Duzzadt orra környékén és a kezefején szeplők virítottak.

A kordé az a fajta jármű volt, amit piacokon használnak, leginkább zöldségek szállítására. Most virágokkal volt megrakva. Első pillantásra azáleákat, nárciszokat, ciklámeneket, szegfűket, rózsákat meg tulipánokat láttam olyan mennyiségben, amellyel az átlagos virágosbódék bármelyikét meg lehetett volna tömni. Egy szál virág olykor bizonyosan szebb, mint egy kazalnyi,de a kordén tornyosuló növények színpompáját növelte, hogy a frissen lezúdult eső megtapadt cseppjei szivárványosan csillogtak rajtuk.

A kordés arca mélázó volt, s az jutott eszembe róla, hogy olyan, mint egy elázott, szomorú nyúl. Meg is enyhültem irányába s az oktatást abbahagyva „körülbelül” ráköszöntem, azaz: barátságosan biccentettem, de ő már nem viszonozta. Feltevésem szerint csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy majdnem elgázolt, mert egyébként úgy mozgott, mint aki alszik. Miután ismét megemelte a rudakat, félálmában dörmögött valamit, s közelebb léptem, hogy halljam. Semmit nem értettem, azt ellenben felfogtam, hogy lejtős úton vagyunk, húzza az öreget a virágözön, s talán ezért került veszélybe az én testi épségem is. Ösztönösen melléléptem és megfogtam az egyik rudat, hogy segítsek neki. Vattát láttam a fülében, ezért kiabálva kérdeztem:

– Messzire megy?

Nem lepődött meg, hanem korábbi, álmatag közönyével felelt:

– Amennyire kell.

Nem tetszett a kelletlensége, de úgy terveztem, hogy valameddig vele maradok. Minthogy nem akadt mondanivalóm, némán lépkedtem hurutosan lihegő alkalmi útitársam oldalán, és lopott pillantásokkal méregettem. Feltűnt például, hogy rudakat markoló vörös és bütykös kezei aránytalanul nagyok, a lábait viszont rövidnek ítéltem a testéhez mérten. A már korábban észlelt nagy orra kicsinyítette és ezáltal torzította ugyan az arcát, ámde mégsem hatott komikusan, amiként egy ragasztott bohócorr, vagy egy cyranói, kihívóan, kérkedőn viselt és szellemesen megénekelhető „óriás iborka” – hanem olyan volt, mint egy valódi, vastaghéjú, tavalyi krumpli, itt-ott feketedve, zöldülve és minden irányba szomorúságot árasztva. Szomorú volt beesett arcán a sárga bőr, és szomorúak voltak táskás, vizenyős szemei. Még csapzott, zsíros haja és barna svájci sapkája is a szomorúság jelképeként hatott.

Ő szólalt meg előbb, s ha már együtt haladtunk, hallgattam, amit köhécselve előadott. Úgy beszélt, mintha távolról sem lenne szándéka felvilágosítani bármiről is, én meg úgy hallgattam eleinte, akár egy visszhangot, amely hozzám érkezett valamilyen véletlen irányból; mintha nem egyértelműen meghatározható tárgyakat emelgetnék fel a lábam alól, azután visszaejteném őket. A töredezett szavakból mégis formálódott lassanként egy összefüggő tartalom, amire növekvő kíván-csisággal kezdtem figyelni.

– Bajomi Bertalan vagyok – mondta, mikor elkezdte meséjét, mintha csak formálisan bemutatkozna. Talán elfelejtette, amit mondott, mert kisvártatva megismételte: – A nevem: Bajomi Bertalan.

2.

Nincs emberi lény, aki a lehetetlenről való jótékony, vigasztaló álmodozás jogától meg lenne fosztva. Nem kell az élre törni, elég csupán úgy tenni, hogy se első, se utolsó ne légy, s akkor békén hagynak.

Ilyen békés életet élt Bajomi Bertalan ötvenéves koráig. Lelencben töltött gyermekéveitől számítva semmi különöset nem csinált, csak volt. Felületesen ítélkezőknek úgy tűnhetett, mintha még önmagán sem járt volna az esze, holott soha nem élt gondolatok nélkül. Lefekvés előtt például gyakran gondolt arra, hogy változtatni kell majd ezen-azon, felkelés után viszont úgy indult a napnak, hogy minden előző esti elképzelése rendben is van, de várhat még a megvalósítása. Semmi sem sürgette. Megszokta a sietség nélküli, a száguldó időre és a mások rohanására mit sem adó életet. Szabad ember volt, amennyiben rengeteget is dolgozhatott, vagy semmit.

Az ötvenet betöltötte, amikor meglátta Mártát, és tudta, hogy sírig tartóan a neki valóra lelt.

Korábban ilyesmi nem történt vele, vagy ha igen, csirájában elfojtotta éledő érzelmeit. Elfogadta, hogy külsejével inkább taszítóan hat a nőkre és még pénzzel sem válthatja meg magát, mert annyit keresett hordárként a zöldségespiacon, ami éppencsak a legszerényebb életvitelre volt elég. Békességes napjaihoz az is hozzájárult hát, hogy úgyszólván alig akadt kapcsolata asszonyfélékkel.

Legbizalmasabb viszonyban piaci munkáltatójával, Lőrinc úrral állott, s neki megvallotta, hogy látott egy nőt, akit s azóta nem tud elfelejteni. „Vigyázz, pajtás – emelte fel ujját figyelmeztetően Lőrinc úr. – Ne ugorj neki a bajnak! Én háromszor nősültem, és láthatod, mivé lettem.”

Lőrinc úr mindig bőrkalapot viselt, de mindegyik kalapja kisebb volt egy számmal a kelleténél, s amikor hátratolta, látszott, hogy bevágta a homlokát. Kövér, kerek feje általában mozdulatlanul ült rövid nyakán, amelyet dupla tokája még vastagabbnak mutatott. Arcát vékony, lila erek hálózták be. Fél szeme időnként eltűnt a szemöldöke alatt, főként, ha ivott – és gyakran ivott. S leginkább ilyenkor látott alkalmat arra, hogy egyébként is kedvelt alkalmazottja, Bajomi Bertalan testi-lelki-szellemi állapotának a karbantartásával törődjön.

Megfogott Bertalan ingén egy gombot és cinkosan kacsintott. „Szakszervezetis koromban mellbőség szerint válogattuk össze az adminisztrátorokat. – Gyorsan megbánta szavait, mert lehörpintve maradék italát, vigasztalón Bertalan vállára csapott. – Az se baj, ha lapos a melle, mert akkor közelebb dobog hozzád a szíve.”

3.

Márta külső ismertetőjegyei közé tartozott, hogyha mosolyogott, akkor hegyes orra és összeszorított szája jobbra húzódott s ez csaknem állandósult, mert rendszerint egyformán szelíd, enyhén elhárító mosollyal társalgott. Gyakran szavai közé fűzte, hogy „végül is”, valamint hajlamos volt rá, hogy sűrűn váltsa a témákat, csapongjon a beszédben, mint a fecske a tó felett, miáltal azt az érzést keltette a hallgatóban, hogy tizedét sem adta elő annak, amit gondolt.

Pizsamagyárban dolgozott mint szabász, s a bejárathoz közeli téren ült egy padon. A tér hatalmas, többnyire kiszáradt nyárfáinak csontvázai bús kísértetekként emelkedtek a környék földszintes házai fölé, s az akkor éppen késő őszi szélben meg-megreccsentek az ágak. Ha érzéke lett volna Bertalannak a jelképekhez, ebből a díszletből sokat kiolvashatott volna a baljós jövőről.

Ő azonban csak Mártát látta. A munka végeztével kitóduló gyári sokaságon átfurakodva olyan közel hatolt a látványhoz, hogy pillanatra se tűnhessen el szeme elől. Megbabonázva bámulta Mártát, aki apró ingerültséggel ugyan, de megadóan ismételve és mondhatni, kecses mozdulatokkal próbálta elhessegetni simára lefésült fekete hajából az őszi szelet, amely minduntalan belebújt és összeborzolta.

Később gyakran kérdezte önmagától Márta, hogy „mikor kezdődött” – s mindig arra a meggyőződésre jutott, hogy azon az őszi délutánon, amikor a padon ülve várta gyári kolléganőjét, akivel együtt utaztak pár villamosmegállónyit hazafelé naponta. És akkor hozzálépett egy ember, aki nagyon halkan és udvariasan, akárha bársonyon keresztül szólna, azt kérdezte: mellé ülhet-e? Arrébb húzódott Márta, ámbár bőven volt mellette hely s rögtön abbahagyta illetlennek tetsző tollászkodását. Rápillantva ágrólszakadtnak látta a kedves hangú embert, de mégsem ellenszenvet, hanem inkább szánalmat és együttérzést tapasztalt iránta önmagában. Annak megfelelően alakult ez így, hogy a magányos nők szívesen váltogatják szeretetük tárgyát, ami néha valóban lehet egy tárgy, leginkább azonban istápolásra szoruló állat, vagy ember – a lényeg, hogy a szeretet és a jóság kellemes érzése örökkön ott bizseregjen bennük. Márta nagyon magányos volt, jelenleg egy papagájra pazarolta minden gondoskodó ösztönét. Otthon várta a madár és kéjjel tűrte, sőt nyújtózkodva követelte, hogy vakargassa a nyakát. Megütközött Márta a felsejlő gyanútól, amely szerint az idegen férfi alighanem a papagáj helyébe, de legalábbis elébe tolakodott.

Ehhez képest azt mondta a férfi: „Nem akarok tolakodni. – Széltől fútt arca méginkább elvörösödött. – Csak éppen várok valakit.”

Úgy ült Márta, mint általában szokott: egyik tenyerét szégyenlősen rátette a másikra, aztán megcserélte kezeit, és alighanem mondta: „Én is”.

"Küldjön el, ha terhére vagyok" – szólt ismét a férfi. Teljes testével feléje fordult Márta és olyan arckifejezéssel tekintett rá, amilyennel az orvos néz a súlyos beteg ágyán ülve, azután azt mondta: „Végül is bárkinek joga van itt ülni.”

Felbátorodott Bertalan és közelebb lökte magát Mártához, de rögtön vissza is húzódott. Bátorsága mindemellett megnövekedett. Elnevette magát és meglepve látta Márta, hogy cukorfehér fogak villannak elő az elhanyagoltnak látszó férfi vastag ajka mögül. „Csakhogy nem bárki vagyok, amiképpen kegyed kifejezte magát. Rajtam csupán az nem nevet, aki lusta a nevetésre. És miért? Azért, mert selypítek, ha nehéz helyzetben vagyok. Anyám szerint már négyéves koromban teljesen tisztán beszéltem, de még mostanság is előfordul, amiképpen az imént is, hogy zavaromban rosszul ejtek néhány hangot.”

"Nem vettem észre" – mondta Márta. A hangjában idegenség helyett parányi derű bujkált.

Mintha meglökték volna hátulról, talpra pattant Bertalan és a tér túlsó felén gőzölgő-füstölgő bódé felé szimatolt. „Ha nem venné tolakodásnak, magának is hoznék néhány palacsintát. Átmelegítene bennünket.”

Ekkor tudta meg, hogy Mártának fájni szokott a feje a palacsintától.

4.

Első találkozásuk idején Márta már elmúlt negyven. A kertészek meghatározása szerint elhagyta virágkorát és magzani kezdett. Bertalan azonban soha nem érdeklődött Márta kora iránt; az ő szemében kislányosan fiatalnak tetszett akkor is és későbben is. Erre gyakran célzott is, és ilyenkor rendre megjelent Márta szája szög-letében az a türtőztetett mosoly, amely kísérője annak, hogy dicsérnek bennünket. Eleinte gúnyolódásra gyanakodott, később azonban hitt Bertalan feltétlen őszinteségében. Olyan pillanatokban, amikor eltöltötte ez a hit, úgy érezte, senki nem csinál mást a világon, mint örül. Túláradó boldogságában el is feledkezett néha magáról és szétnyitotta mindig zárt mosolyú ajkait, s akkor látszott, hogy egyik oldalon hiányos a fogsora. Bertalan számára ez semmit nem változtatott Márta iránti rajongásán.

Minthogy kölcsönösen szemérmesek voltak, boldogságuk zajtalan és szinte észrevétlen maradt. Olyan sűrű csend övezte őket, mintha minden kíváncsian, de diszkréten hallgatóznék körülöttük. Mennyei volt ez a csend, amely nemcsak a szerelemnek, de az életnek-halálnak is értéket és szépséget adott. S a láthatatlanban mégis tűzvészként lobogott fel, zivatarfelhőként száguldott elő az a fajta szerelem, amelyben mindketten elolvadtak, akár lángban a hó. S ahhoz, hogy ezt elmondják egymásnak, elegendő volt, ha Márta vékony kezét óriási markába ölelte Bertalan. Bizonyos volt benne Márta: nem telik el nap, hogy ne lenne jobb a világ az „ő” emberétől. S ilyenkor megesett, hogy sírva fakadt, ami eleinte megijesztette Bertalant. Idők múltán megtanulta, hogy Márta szeret sírni s tudta, hogy Márta szeme sarkában rendszerint az öröm könnyei csillognak. És mindketten értették, hogy semmi sincs nagyobb a földön, mintha két ember szereti egymást.

Lelkük olyan jól össze volt hangolva, hogy akármely húr legkisebb érintése az egyikben, azonnal visszhangzott a másikban. Minden testmozdulatról, a másik arcának, szemének a rebbenéséből tudták, mit jelent.

Minthogy feszítette az öröm és a büszkeség Bertalant, beszámolt az események mesés alakulásáról Lőrinc úrnak, aki némi tűnődés után kiitta maradék italát, majd asztalra koppintva a poharat, azt kérdezte: „Amúgy, az ágyban milyen?”

Bertalan arcának sajátosságához tartozott, hogy egyik szemöldöke magasabban állott, mint a másik, s most ez a magasság a lehetséges mértékig növekedett. Előbb düh ragadta el, azután szégyenérzet s végül azt motyogta: „Márta nem olyan, amilyennek Lőrinc úr hiszi. Naiv és tisztességes.” Mire Lőrinc úr: „Naiv az a lány, aki nem tudja, hogy nem illik laktanyában éjszakázni. Egyébként két éve járkáltok együtt, mint az ingaóra, és egyszer sem üttök?! Nahát öcsém, téged sem abból a lisztből gyúrtak, amelyikből az okosokat sütik! És a tisztesség. Volt nekem olyan tisztességes csajom egyszer, aki annyira vigyázott magára, hogy holdfény ellen is szalmakalapot hordott, mégis három gyereket összeszedett három külön pasitól. Egyik én voltam. Olyan ágyat vetett nekem, hogy dagadt, mint a Balaton hullámai! Na, várjál öcsém, felhúzom én az órádat, hogy mégiscsak ütni kezd!”

Egy közelben működő szórakozóhelyre cipelte a vonakodó Bertalant, ahol szellőbe öltözött nők táncoltak, s combjukat mintha gumirugó erősítette volna testükhöz. Bámulta is őket Bertalan, de a végén azt mondta: „Ezek nem tisztességesek.” Lőrinc urat bosszantotta Bertalan megátalkodottsága, de türtőztette magát és tokát eresztve dörmögte: „Csak a csúnya nők tisztességesek, mert ráviszi őket a szükség.”

Ezt a kijelentést rögtön megbánta, mert eszébe jutott, hogy Bertalan gyönyörűnek ábrázolta Mártát. Nem akarta megsérteni, ezért gyorsan túl akart lendülni a témán. Maga mögé intett, a mulató felé, ahonnan kiléptek. – Ne bántsd ezeket. Rájöhetsz, ha jól figyelsz, hogy az élet színpadán sokkal több a komédiás, mint a színházakban. – Végleg pontot akarván tenni az ügyre, szokása szerint Bertalan vállára csapott. – Megértelek, hogy nem ágyasodnak akarod azt a te babádat, de akkor miért nem veszed feleségül? Mégpedig minél hamarabb, mert a tétovázás a kudarc előhírnöke."

5.

A nősülés gondolata rég ott gomolygott Bertalan agyában. Egészséges ember lévén, természetes vágyakozás vonzotta Márta teste iránt is, amely apró, véletlen érintésekből következtetve olyan finoman puha volt, mintha nem lenne benne csont; az orra és a füle kifejezetten, mintha meg lenne főzve… Ámde Márta még ismeretségük második évében is szigorú határt szabott Bertalan közeledésének. S ha engedékenyebb alkat lett volna, akkor sem tette volna – Lőrinc úr szavaival – ágyasává, mert Bertalan nem ezt akarta, hanem – szintén Lőrinc úr tapintott rá – a teljességet, a törvény és az Isten által jóváhagyott összetartozást.

Annakidején – éppen Lőrinc úr tanácsa nyomán – bajuszt növesztett Bertalan, hogy ezáltal csökkentse orra méretét, de csupán foltokban kinőtt sörte keletkezett. Mindegy – meghagyta és ápolta. S amikor végül elszánta magát a házassági ajánlattételre, elfogódottságában ezt a bajuszt cibálgatta jobb kezével a baloldalon, miközben ki-begombolgatta rövid ujjúra szabott kabátját.

Mártának csodálatosképpen egyetértő volt a válasza, de bizonyos időt kért. „Mennyit várjunk?” – érdeklődött kissé elfelhősödve Bertalan. Márta azt a furcsa feleletet adta, hogy nem tudja. Noha korábban is ejtett már egy-két szót róla, most bővebben fejtegette, hogy nem hagyhatja magára szívbeteg meg cukorbeteg anyját. S nemcsak azért, mert kötelessége ápolni, hanem azért is, mert elhalt apjának ezt megígérte. Bertalan azt javasolta, hogy vegyék magukhoz a nénit, de Márta ismerősök példáját sorolta, akiknek a házassága azért romlott el, mert összeköltöztek a szülőkkel.

A mindig jámboran viselkedő Bertalan fejében bukfencet hányt minden s az előbbinél is jobban elveszítette nyugodt modorát. „Akkor mi lesz így velünk? Várjunk, de ki tudja, meddig?! Lehet, hogy életünk végéig?”

Ismeretségük óta először olyan könnyek törtek elő Márta szeméből, amelyeket nem öröm, hanem fájdalom és kétségbeesett fakasztott. Azt zokogta, hogy neki is nehéz a várakozás, de hát mégsem kívánhatja anyja halálát. Mindazonáltal, ha gyalázatosság is szólni róla, az orvos szerint gyorsan romlik az állapota…

Ebben a pillanatban olyasmi történt, ami kettejükkel még soha. Márta hevesen átölelte Bertalant, csókolta mindenütt és hol szepegte, hol kiabálta, hogy csakugyan rettenetes számára is a várakozás, de ő akar és tud várni, ha kell az idők végezetéig és csupáncsak Bertalanra, mert „rajtad kívül nincs, akire várnék”.

Vággyal és félelemmel elegy, kétségbeesett bátorság és legyőzhetetlen elszántság lobogott fel bennük s utolsó, virradathirdető dalát énekelte a fülemüle, mikorra jóllaktak egymással ott, az utcán, a bokrok tövében, azután szégyenkezve és boldogan szedelőzködtek s hazamentek.

6.

- Megérkeztünk – döccentette le Bertalan a kockakövekre a kordé lábait. Külvárosi, földszintes, lepusztult bérház előtt álltunk. – Nézze csak – mutatott fel Bertalan az égre –, kinyitották szemüket a csillagok! – Gyönyörködött a látványban, azután kulcsokat húzott elő a zsebéből és a gyenge utcai fénynél válogatni kezdett közöttük. Felsőhajtott közben és azt dünnyögte: – Márta szokott ilyen szépeket mondani… Szeretném, ha bejönne egy cseppet.

Közvetlenül az utcáról nyílt a lakásajtó. Villanyt kattintott Bertalan és enyhe erőszakkal tessékelt befelé. Nem volt bátorságom és főként – határozottan úgy éreztem – nem volt jogom elhárítani a meghívást.

Talán húsz négyzetméternyi lehetett a helyiség, ahová önkéntelenül is úgy óvakodtam be, akár valami kegyhelyre. Furcsa módon Bertalan is úgy nézett szét, mint aki először érkezik ide és tűnődik, hogy miképpen kellene mindent átrendezni, de ez nyilván csak az én képzeletemben volt így, mert a környezet nagyon is illeszkedett ahhoz, amit Bertalanról eddig megtudtam és amit még hozzáképzeltem.

Első pillantásra gázrezsót láttam a sarokban, körülötte és a tetején lábasok meg egy lavór. Az ablak mellett asztal állt néhány székkel, a másik sarokban vaságyat fedeztem fel, amelynek tartórúdjai láthatóan biciklivázakból készültek. A csaknem csupasz fal egy pontján törött, háromszögletű, légypiszkos tükördarab lógott, nyilván abba nézve utálkozott önmagától, ha fésülködött, vagy borotválkozott Bertalan.

– Üljön le – bökött fejével a székek felé, azzal eltűnt egy deszkaajtó mögött.

Leültem és tovább szemlélődtem. Az asztalon mustár volt egy halkonzerves dobozban, s a mellette levő kölnis üvegből ecetszagot éreztem. A vaságyon feketé-vel foltozott szürke paplan gyűrődött. Aztán észrevettem a falon egy olyan fényképet, amely nem színesben készült, de bizonyos eljárással utólag kiszínezték. Elébe álltam, hogy közelebbről megnézzem, gyanítottam ugyanis, hogy azt a nőt látom, akiről idevezető utamon annyit hallottam. Akárcsak Bertalan, a hölgy is köznapokba szürkült személyiségnek tetszett. Arca komoly, vagy szégyellős, de mindenképpen leárnyékolt volt valamilyen sok évezredes gyökerű és megfejthetetlen női bánattól. Olyanféle fekete kalapot viselt, mint az indián asszonyok, s ruhája és magasszárú cipője is fekete volt, akárcsak leszorított és hátul kontyba fogott haja.

Nem vontam kétségbe, hogy ő és Bertalan szépnek látják egymást. És elképzeltem őket, amint szombaton, vasárnap, olykor szerdán és csütörtökön is találkoznak, délután, vagy este és ezekre a találkozókra apró késéssel érkezik Márta. A nyugtalanul várakozó, vastag orrát dörzsölgető Bertalan ezt a késést azzal a reménnyel vette tudomásul, hogy talán történt valami otthon…

A visszatérő Bertalan egy lábast, valamilyen erősen zörgő zacskót, két poharat, meg egy üveg italt pakolt az asztalra.

– Márta? – kérdeztem a fénykép előtt állva.

– Igen – felelte Bertalan.

– És a mamája… létezik még?

– Igen. – Italokat csurgatott a poharakba és erőltetettnek ható kedélységgel szólt rám: – Jöjjön, gurítsuk garatra a karcost! Így szokta mondani Lőrinc úr is. – Felmutatta az üveget, amelyen márkás konyak címkéje tarkállott. – Ő adta. Az is szavajárása volt neki, hogy nedves torkon könnyebben lecsúszik a seggünkig a búbánat. Elnézést.

Megint csak erőltetettnek véltem nevetését, amint kiürítette poharát. Levegőért kapkodott és krákogott, de menten új poharakat öntött, azt is megitta, majd megint teletöltötte.

– Nem szoktam én inni – magyarázkodott –, pedig Lőrinc úr több ízben erőltette. Legfeljebb málnát vagy kólát fogadtam el. A minap azonban csúnyán leittasodtam. Ő hozott haza és ő hagyta itt ezt az üveget. Míg józan voltam, annyira hosszan szidott, mintha előre betanulta volna. Így még nem hallottam gyalázkodni, de elfogadtam és elfogadom, amit mondott. Azt mondta: „Fejest ugrottál, seggfej, egy olyan örvénybe, amibe még belenézni sem lenne szabad! Most aztán senkire ne számíts! A te helyzetedben lévő fuldoklónak még az örvényben kavargó szalmaszálat is magának kell előkészítenie!”

Ivott és megint töltött. A hangja most már sírósan csukladozott.

– Igaza van Lőrinc úrnak. Senki se néz rám. Magam lettem a nézője saját sorsomnak, amit magamnak köszönhetek. Azért jó, hogy maga bejött, mert akartam, hogy nézzen valaki más is, ámbár tudom, hogy nem sok látnivaló van rajtam… Úgy bizony, uram. Az én életem kettészakadt, akár egy kötél.

– És… Márta? – kérdeztem óvatosan.

Mellére billent a feje, poliposan szuszogott, aztán elfordult és erőt véve magán, szinte tárgyilagos, tényközlő módon mondta:

– Tegnapelőtt nem jött a találkára. Elmentem hozzájuk, és az anyja fogadott. Sose felejtem el a szavait: „Hosszú hallgatás után megmozdult az ágyon, szétnyílott a szája, mintha mondani akarna valamit, de csak annyi történt, hogy kiröppent belőle a lélek.” Így mondta a lapátképű vénasszony, aki miatt másfél évtizedig vártam, hogy megkaphassam az élettől azt, ami jár, és ami csakis az enyém. – Hirtelen a falon függő kép elé lépett és haragosan felkiáltott: – Ehelyett lám, te vetted el reményeimet mind a két kezeddel, és magaddal vitted!

Leroggyant egy székre, az asztalra borult és zokogott.

Arra gondoltam, hogy a fájdalmak mennyivel nagyobbak, ha váratlanul törnek ránk. S tudtam, hogy illetlen tovább maradnom. Miért maradnék? Semmi értelme bolygatnom olyan sebeket, amelyeket úgysem gyógyíthatok be.

Hátráltam az ajtó felé, de észrevett.

– Maradjon még… – Részegen is felfogta azonban, hogy szükségtelen a további együttlétünk. Legyintett, fölemelkedett és utánam jött. – Ahogy jónak látja! Köszönöm, hogy segített a szállításban…

Kiléptünk az utcára, és a kordé felé bólintva megjegyeztem:- Szép virágok.

– Minden pénzemet ezekbe fektettem. Azt is, amit egy évtizede havonta Mártának adtam… a jövőnkre. Az anyja tudott róla és visszaadta. Egyszer arról beszéltünk, hogy az anyja temetésére nem koszorút veszünk majd, mert jobban szereti az ilyen virágot… Hát… most majd ezt viszem a Márta sarjára…

Féltem, hogy ismét elérzékenyül, ezért gyorsan kezet nyújtottam.

– Szépek. Én is szeretem a vágott virágot.

Leemelt egy kis csokor jácintot a kordéról és a tenyerembe tette.

– Fogadja el a fuvarért…

Zavaromban ismét kezet fogtam vele s már a nyelvemen volt, hogy „boldog karácsonyt”, de még idejében visszafogtam magam és elsiettem. A gyéren világított utcákon haladva, magam elé tartva a kis fehér virágot, amely úgy fénylett, mint Bertalan és Márta története az emberi érzelemvilág sötétjében.

A várakozó

KÁLI SÁNDOR

Tüntetés

Kart karba öltve,
végeláthatatlan verssorokban
hömpölygünk egymás felé –,
s az örök szerelem jelszavait harsogva:
mint rendőrkordonnal
életre-halálra
összecsapunk.

Hazám

Magamtól kérdezem

Az árnyékok újra nőnek.
Szabály, ha van még betartom.
Háttal állva az időnek
sorsom hátizsákba hajtom.

Csak azért dolgoztunk
évekig hiába, hogy
új ruhát ölthessen megint magára
a hóhér s a pojáca?

Vadászdal

Rendszerváltási nóta

Én magamat hittem ásznak,
HITTEM,
S elmentem vadásznak.

Most mindennap
Rám vadásznak.

GYIMESI LÁSZLÓ

Dünnyögő

Csobban a Hold a Dunába
Isten érme lent
Átcsillan a történelmen
Bármit is jelent

Fenol ízű ponty cikázik
Az érem felett
Címlistáján cigánytábor
Hatszáz emelet

Csobban a Hold a Dunába
Kések éhe peng
Torony szúr a bukó Napba
Vérbe hull az est

Elmaradt himnusz

felhágtunk a hegyre, a nagy kő elé,
a teremtés oltárához, igen, az ősi kőhöz,
megvártuk a naplementét,
s meghallgattuk a szigorú éj történeteit,
a némaság regéit, magát a kinyilatkoztatott csöndet,
megvártuk a kusza félelmekből kibontakozó hajnalt,
a napkeltét, ugye, a virradatot,
a pitymalló napot, igen;
de már nem volt hangunk a himnuszokhoz,
nem volt bizony,
álltunk a pirkadatban,
mint a kő,
a teremtés oltára, igen, mint az ősi kő,
s állunk, míg nem lészen eljövendő
az alkony nélküli nap,
a végső, végső.

Nyersfordítás

Ha jársz hóesésben

Járnál hóesésben roggyant ég alatt
Jégcsipkés platánok állnak sorfalat
Néhány korcs boróka meg-meglengeti
Zörgő jégsubáját hagyja csengeni

Sehol sincs egy ember sehol egy madár
Rések közé zárt fény röntgen-kése vár
Koldus a december ünnepet sem ad
A hóember-éjben fáznak a falak

Meg-megállsz a hóban mentenéd magad
Barna szemű ősszel üzent ó nyarad
Kongatnak a ködben tornyot válogatsz
Tél marad örökre hogyha ittmaradsz

Ha jársz hóesésben roggyant ég alatt
Röntgenfényű házak eléd ugranak
Lehúzzák kabátod bőröd is bizony
Felhőrongyok fölé emel Orion

A pince mélyén

Kocsma mélyén dal születik
Mi az hogy dal égi ének
Dödögik a törzsvendégek
Jaj de ifjak ma a vének
Jaj de ifjak ma a vének

Rozsdabarna őszi erdő
Lángol a szélén a dalnak
Madarak is persze darvak
Húznak benne napnyugatnak
Szállnak benne napnyugatnak

Sohasem volt üde faluk
Lehelete borgőz helyett
Magasztaljuk fel e helyet
Frissen tartja a lelkeket
Épen tartja a lelkeket

Pince mélyén ó dal éled
Dünnyögik a törzsvendégek
Egyre forróbb már-már éget
Jaj az ifjak milyen vének
Jaj az ifjak milyen vének

Szép hitek is megkergülnek
Penész alatt lángbetűket
Böngésznek a csonttá-hűltek
Dohos homályt ont az ünnep
Dohos homályt ont az ünnep

Aztán csend lesz holdas éjjel
Néhány foszlány leng a szélben
Borban fürdött-e vagy vérben
Van-e valaki még ébren
Van-e valaki még ébren

TABÁK ANDRÁS

(Barlach és Brecht)

Midőn a szobrász megtudta, hogy utolsó
Köztéri művét is eltávolították
Mint nemzetidegen, elfajzott alkotást
Hamburgban a nácik, csak némán vállat vont.
De még aznap kikerült keze alól egy
Kisplasztika, melynek ezt a címet adta:
Ezerkilencszázharminchét, rossz esztendő.
Egészen egyszerű, kis gipsz-faragvány volt.
Egy nagykendőjébe burkolódzott, sovány
Fiatal nő mélységes aggodalommal
Tekint maga elé, vagyis a jövőbe.
"Értem – mondta a száműzött költő, mikor
Egy hazájából kicsempészett fényképen
A szobrocskát megmutatták neki. – Értem
S irigylem alkotója optimizmusát."
És mert barátai értetlen néztek rá,
Így folytatta szavait: „Hát nem látjátok?
Sugárzón fényes optimizmusát abban,
Hogy az élet így tarthatatlan, alakja
Sötét pesszimizmusában mintázta meg
A művész, s ekképp pörölycsapásként tönkre-
Zúzta a nácik minden optimizmusát.”

A bosszúálló

BÁN ERVIN

Az átok

Péderi Ferenc barátom emlékének

1942

Sietek. Nagyon kell sietnem. Holnap hat órakor, sőt valamivel előbb, az írásnak készen kell lennie, mert elhatározásomat egy perccel sem halogathatom, soraimnak pedig befejezetten kell Béla kezébe kerülniük. Röviden írok, de pontosan és mindenről, ami fontos.

Azon az újév utáni napon látszatra nagyot fordult a világ. Megint volt helyem az élet hierarchiájában, sőt: megint úriember voltam. „Keresztféléves” joghallgató a budapesti egyetemen. Kissé berozsdásodott szorgalommal nehezen indult a tanu-lás, de hamar betörtem magam. Azt hittem, vissza fog térni a régi hangulatom is. Tévedtem. Ami történt, annak a tövise bennem maradt. Hol élveztem az újra kapott életet, hol letaglózott a közelmúlt eseményeinek emléke. Szerettem volna hinni, hogy a háború menete az én életemet szerencsésen eldöntő fordulathoz vezet majd, hogy az oroszországi haláltáncban pozdorjává zúzódik az itthoni önhitt hatalom – de hogyan hihettem volna? Még anyám sem bízott a politikai fordulatban. Azt magyaráztam magamnak, hogy a politizálás nem illik a fennkölt gondolkodáshoz.

Első távollétem alatt apám megnősült; harminc év körüli asszonyt vett feleségül, akinek „őskeresztény” papírjai voltak. „Előnyös” házasságával sikerült megmentenie kormányfőtanácsosi címét, melyet annak idején apósa – a nagyapám – pénzén vásárolt, de figyelmeztették, hogy egyelőre ne használja.

Katicával úgy-ahogy összebékültem. Együtt utaztunk haza, amikor megkezdődött a húsvéti szünidő. Most emelt fejjel mentem el a hittanáromhoz, bátran szívtam magamba a friss tavaszt, és valami elegáns leereszkedés-félével beszéltem apámhoz meg az öcsémhez. Katica sem volt olyan csoda már, mint gimnazista korunkban; egyre kevésbé láttam ideálnak és egyre inkább nőnek.

Találkoztam volt osztálytársakkal, kivel itt, kivel ott. Legtöbbjük tudta, hogy mi történt velem, és őszintén örült, hogy mégis nekiindulhattam az életnek.

Nyár felé aztán egyre üresebb és keserűbb lettem. Nem tudom, mi volt az oka. Meglehet, a politikai események is. Anyám panaszolta, hogy az unokafivérét internálták, pedig nem csinált semmit. Érezni lehetett még a levegőn is, hogy ránk tipor a háború, jóllehet a front ezer kilométerekre volt.

Kószáltam a szünidő alatt a hegyekben; éreztem, hogy a világot átrendező történelemtől ajándékba kaptam egy vakációt. Születésnapján felkerestem Katicát. Kérdezte, milyen a kedélyem. Nagyon rossz, vallottam be, kedvetlen vagyok, szorongok. Nem árultam el, hogy miért. Máig sem tudom biztosan, ismerte-e az okát, vagy sem. Elhallgatták előtte a szülei? Azt is kérdezte, hogy járok-e templomba. Igen, feleltem, de nem sok hasznom van belőle, az Istennek sem. Így volt igaz. Valamennyire hittem, mert védtelenül ki voltam szolgáltatva a fenevadnak, és mi lesz velem, ha az égiek is elhagynak…

Igyekezett rábeszélni, hogy legyek erős, uralkodjak az idegességemen, mert az lehet az oka mindennek, és legyek nagyobb bizalommal hozzá. Hosszú csókolózás fejezte be a beszélgetést.

Névnapomra albumot kaptam tőle, amely tele volt a rajzaival. Nagyon ügyes volt a keze, de elég szegényes a képzelete.

Különös, hogy ebben a téboly-farsangban még semmi bajom sem történt. Nem tartottam előkelőnek az újságolvasást. Szinte kívántam, hogy szakadjon már valami rám; ha tudom, hogy mitől kell tartanom, bizonyosan enged a szorongás.

A baj nem váratott magára sokáig.

Hogy újságot ritkán olvastam, érthető. Három-négy évvel előbb szívesen lapozgattam az újságokat, de ekkoriban már tele volt a sajtó jobboldali szennylapokkal, a kormány lapját is szennylapnak tisztelte egyik nagy hírű professzorom – azt kell hinnem, igaza volt. Ám egy októberi estén mégis kézbe vettem egy ilyen nyomdaterméket. A miniszterelnök közölte: azonnal munkaszolgálatra hívják be a tizennyolc éven felüli zsidónak minősülő személyeket.

Az első pillanatban nem döbbentem meg annyira, mint várni lehetett volna. De aztán percről-percre jobban éreztem, hogy a sors kinyújtotta értem a kezét. Volt apámnak egy őrnagy rokona, a honvédelmi minisztériumban szolgált. Elmentem hozzá, őszintén előadtam neki a bajomat. Azt felelte: egyelőre nem tud semmit. Várjak, míg lesz rendelet. Meg aztán nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan főzik.

Egy csípős őszi napon hatalmasaink tálalták a kását. Megjelentek a falragaszok, amelyek elrendelték és szabályozták a jelentkezést. Nekem eszerint karácsony és újév között kellett elutaznom, két fényképpel, a megye déli részén fekvő járási székhelyre, s – óh, bürokrácia! – ha szegénységi bizonyítványt is viszek, megtérítik az útiköltséget…

Megint elmentem az őrnagyhoz.

– Nem sok jóval bíztatlak – mondta, és kerülte a tekintetemet. – A jelentkezéskor nem tartanak ott, talán kapsz tanulmányi szabadságot is, jogod van hozzá. De csak papíron. Biztosan be fognak hívni.

Megpendítettem a hamis iratok lehetőségét.

– Értelmetlenség, barátom. Őskeresztény iratokkal besoroznak karpaszmányosnak, aztán előbb-utóbb kiderül a stikli, és börtönbe kerülsz.

Mellemre esett a fejem. Indultam kifelé. Köszönni is elfelejtettem. Az őrnagy utánam jött, és a vállamra csapott.

– Ne búsulj, fiú! Nagy lecke lesz, de lehet, hogy jól jársz. Nem kell odaállnod az orosz géppuskák elé, mint annak a sok szerencsétlen bakának.

Nem sajnáltam az időt, órák hosszat gondolkodtam a helyzetemen. Amióta az eszemet bírom, antimilitarista vagyok, a tenger fenekére süllyesztenék minden hadi szerszámot, a hivatásos katonákkal együtt. Borzadok a gondolattól, hogy akár így, lapáttal is részt vegyek ebben a becstelen háborúban, jóllehet különösebb rokonszenvet soha nem éreztem a Szovjetunió iránt. És féltem attól, ami a katonaságnál történhet velem, akár csákányt, akár ócska mordályt nyomnak a kezembe.

Elképzeltem magam, a felsőszegi és alsószegi Sághy-család sarját nyomorultan, az osztályombeli emberektől megvetve, a munkatáborban, sárga karszalaggal. Mit szólnának hozzá apám ismerősei? Meg Katica, ha esetleg még nem tudja… Egyetemi tanulmányaim évekre megszakadnának, talán nem is venne vissza az egyetem; persze más lenne a helyzet, ha a németek elveszítenék a háborút. De akkor meg biztosan a munkaszolgálatosokat éri a kígyó utolsó marása.

Kibírnám-e? Elég laza az idegrendszerem, nem vagyok erős, talán éppen a vérkeveredés miatt, ahogyan az „őskeresztény” bölcsek bizonygatják.

Ahogy közeledett a karácsony, úgy nőtt a zavartságom. Hát nem és nem… De mégis: nincs menekvés! El kell-e fogadnom, minden következményével együtt, hogy az átkozott néphez tartozom? Vallási aggályaim emiatt már nem voltak – miért berzenkedtem mégis?

Érdektelenné váltak a dolgok. Római jogból kollokváltam, a többi vizsgára haladékot kértem.

Apámhoz mentem a szünidőre, tulajdonképpen ott volt az állandó lakásom. Próbáltam hallgatni az ügyről, hátha senki nem gondol rá, és ha nem jelentkezem az összeíráson, időt nyerek – világméretű zűrzavarban vagyunk, a legbolondabb kaland is végződhet sikeresen! Amikor apám szóba hozta a kötelezettséget, bágyadtan tiltakoztam. Ettől egészen kijött a sodrából.

– A törvénnyel nem lehet packázni! – rikácsolta teljesen megfeledkezve a kormányfőtanácsosi jó modorról. – Oda fogsz utazni azon a napon, amelyik a falragaszon van! De ne oda kérj jegyet, nehogy valaki gyanút fogjon, megvan a baj anélkül is. Miért is nem mentél papnak? Akkor most nem lenne semmi zűr, a mindenit a makacs fejednek! Az lett volna az egyetlen mód, hogy rendbe hozd magad.

"Rendbe hozd magad" – ez volt a szava járása akkoriban, ha a családi bajról beszélgettünk. Lehet, hogy a felesége heccelte fel.

A cipőmre néztem, hogy ne lássa a gyűlöletet a szememben. Ő szépen kihúzta a nyakát a törvény hurkából, a fiát meg el akarja gáncsolni, amikor a szerencsétlen menekülni próbál. Fiatalkorú vagyok, ha „lógok”, neki is baja lehet belőle, és mert félzsidó, könnyen beleköthetnek. Ha önálló keresetem lenne, ha nem függnék tőle, azért sem mennék el, hadd legyenek neki is keserves napjai.

Tudtam, hogy anyám sem mer majd kockázatot vállalni értem.

A „nagy” nap előtt, a reggelinél, apám kedélyeskedve szólt, talán, hogy jóvátegye a gorombaságát:

– No, Pista, készülj szépen, holnap utazol az öcséddel együtt. Igyekezzetek haza, drukkolunk értetek. Inkább utazzatok éjjel, ne maradjatok ott. Ha táviratozol, várlak az állomáson.

Reggeli után bezárkóztam a szobámba, és elkezdtem írni. Nem hagyom magam. Van még egy fegyverem, be fogom vetni; Isten legyen irgalmas hozzám és azokhoz, akik a kezembe kényszeríttették…

Az írást félbeszakítottam, mert eszembe jutott, hogy jó levelet kellene írnom gimnáziumi hitoktatómnak. Kusza mondatokban igyekeztem megértetni vele elhatározásomat; tanácsot nem kértem tőle, mert mire megkapja, én már túl leszek a sors hatósugarán. Így fejeztem be: „Imádkozzék, Tanár Úr, hogy az Isten legyen könyörületes boldogtalan lelkemhez. De ha nem lesz: Tanár Úr is tanúsíthatja, hogy becsületemért, nemesi őseimért, úri tisztességemért hozom ezt a szörnyű áldozatot.”

Majd Laci öcsém feladja.

Nagyon közel az óra. Meglátogassam-e még egyszer Katicát? Amióta a baj végzetesre fordult, milyen szeretettel gondolok rá! Ha még egyszer megfoghatnám a kezét… Nem. Érzelmes jelenet lenne, és az elérzékenyült ember nem képes olyan tettre, amilyet ezek a szörnyű napok kívánnak. Katica, mi búcsú nélkül válunk el.

Itt ülök az íróasztalomnál, előttem a jól kiköszörült zsebkés. Eloltom a villanyt, a kis asztali lámpát gyújtom meg. Lecsatolom a karórámat, magam elé teszem. Bekapcsolom a rádiót. Pár perce még könnyűnek láttam, most félek. Neked bevallom, Béla. Gyerünk, gyerünk, fiatalúr, nemesi ősei biztosan bátor emberek voltak! Itt az átok harmadik hulláma – az utolsónak kell lennie!

Majd, ha pontosan hatot mutat az óra, akkor. Akkor!

Elérkezett.

Nem, még nem, van pár pillanat! Vacogó foggal figyelem a másodpercmutatót. Tudom: két rossz közül a kisebbiket választottam.

A mutatók beálltak a halál háromszögébe. Felveszem a zsebkést. Ki a fene van az ajtónál? Ja, Móric, a kis vörös kandúr kaparászik, be akar jönni. Hadd jöjjön. Bajt nem fog csinálni. Talán meg is simogathatom közben.

Sikerült! Az első vágással átszakítottam az ütőeret a bal csuklómon. A ruhámra fröccsent a vér, majd az asztalra folyt, onnan a padlóra.

Szédülök, álmosságot érzek. Holnap nem utazom.

Kismóric idej…

1941

Érettségi előtt, az utolsó hittanórán, én búcsúztam a hittanártól az osztály nevében. Biztosítottam, hogy munkájának eredménye soha nem fog semmivé válni, mert a vallás kősziklájára épült. Hitet tettem a keresztény életeszmények mellett, és fiúi hálát, ragaszkodást ígértem azoknak, akik a régiből nőtt új rend és ideálok szellemében neveltek.

Jó másfél éve ennek. Mintha nem is történt volna meg…

Amikor az érettségit megelőző adatfelvétel alkalmával megkérdezték, milyen pályát választok, a jogot jelöltem meg. Apámnak nem tetszett, nem is titkolta – azóta tudom, hogy miért. Szerinte legjobb lett volna, ha papnak megyek. De nem gáncsoskodott. Liberális ember volt.

Pedig elő kellett volna készítenie rá. Nem tette. Nem volt bátorsága hozzá. A sorsra bízta.

Elérkezett az a szeptemberi nap. Hűvös, didergős idő volt. Sejtettem a szerencsétlenséget, mégis bíztam. Torkomban vert a szívem, amikor beléptem a jogi kar épületébe.

Ott ért az átok második hulláma. Hiába kerestem a nevemet a felvetteké között. Amikor azonban az elutasítottak listájára néztem, a Sághy István volt az első név, amelyet megláttam, pedig a betűrendes felsorolás vége felé állt.

Háromszor, négyszer megnéztem a gépelt lapot, nem akartam hinni. Aztán alig bírtam kivánszorogni az épületből. Bolyongtam a megátkozott kősivatagban, rohantak el mellettem az emberek és az órák; anyám, akinél megszálltam, hiába várt és aggódott értem.

Végre kézbe vettem magamat úgy-ahogy, és táviratot küldtem apámnak. Másnap reggelre megjött a válasz: „Fiam, gyere haza.”

Pár napig még rosszul éreztem magam, kijött az orvos is. Katicát fölvették a képzőművészeti főiskolára, ettől kezdve éreztem ingerültséget vele szemben. A férfi irigysége volt, amikor azt hiszi, hogy a nő föléje kerekedett, és azt nem bírja elviselni.

Először hittanáromnak panaszoltam el a sorsomat.

Szomorúan nézett rám.

– Édes barátom, kár, hogy csak most szólsz róla. Magad láthatod: ezen nem segít az eltitkolás. Képzeld, milyen szörnyű lehetett, ott, az egyetemen…

– És amikor a szüleim elkezdtek faggatni… Jóságos ég, csakhogy túl vagyok rajta!

– Értem. És mit fogsz most csinálni?

Kezembe fogtam az arcomat.

– Csak ezt ne tessék kérdezni, tanár úr! Azt sem tudom, mit teszek majd, amikor hazamegyek innen! Fekszem a díványon egész nap, mint egy tetszhalott.

– Ne kínozd magadat, fiam, azzal csak rontasz a helyzeten. Az Isten nem fog elhagyni.

"Isten, titok, elő a kardod" – bukkantak az agyamba Ady szavai. De akkor még elhessentettem őket, istenkáromlásnak éreztem.

Az őszi szünetben Katica meghívott. Nem mentem el. Apám sem járt már Bárdosékhoz kártyázni. A rendőrkapitány úrnak komolyan kellett vennie az állam érdekeit…

Csodáltam és irigyeltem az öcsémet. Nem voltak gondjai, a kedélyén nem látszott, hogy a fajvédelem zúzómalmába került, pedig sejthette, mi vár rá. Származása miatt éppen ekkor zárták ki az iskolai cserkészcsapatból.

Nekiestem a könyveknek. Olvastam éjjel-nappal. Tudatos válogatás volt-e, vagy véletlen, nem értem ma sem – de csupa lázadó költő és filozófus műve került a kezembe. Pár hét alatt egészen kiforgattak magamból. Addig a sárga átok Erünnisze üldözött, most már inkább én üldöztem a szellemet. Minden igaz embernek megvolt a maga átka: Milton megvakult, Beethoven megsüketült, Nietzschét tébolydába zárták, Bartóknak futnia kellett hazájából… Az ember, úgy látszik, nem nőhet naggyá büntetlenül, mert kihívja az ég haragját. Egyszerre úgy láttam, hogy a felső hatalmak egyáltalán nem olyanok, amilyennek a hittanórán magyarázzák. Kicsinyesek, féltékenyek. Az átkozottság alázatát hirtelen fordulattal a lázadás gőgje űzte ki a fejemből. De hiszen mit is használhatna az alázat? „Gyáva eb a sors, csak csahol, a bátraktól szalad.” Száz éve hallja minden lázadó ember Petőfi bíztatását.

A harag korszaka kezdődött. Nem jártam már misére, és ritkán imádkoztam, akkor is fogcsikorgatva. Utálni kezdtem a családomat, amely felelőtlenül rám szabadította az életet, amelyet most szégyellnem kell a világ előtt.

Eljött a december, ismét beadtam a kérvényemet az egyetemre. Próbáltam megbékélni Istennel és az emberekkel, hátha segítenek rajtam.

Nagyapám levelezőlapja azonban kudarcról értesített. Ekkor szántam el magam először az öngyilkosságra. Már beleszórtam a pohárba a mérget, amikor a háztartási alkalmazott kopogott. Fene egye meg! – gondoltam, de aztán mégis kinyitottam az ajtót. Egy-két perccel előbb vagy később, mit számít?

– Távirata jött a fiatalúrnak.

"Mégis fölvettek. Gyere azonnal. Anyád."

Sokáig nem értettem, mi történt. Hónapok múlva tudtam meg, hogy anyám hamis keresztleveleket szerzett. Mihelyt beiratkoztam, elégette őket.

1939-1940

Három és fél esztendeje, hogy farkasszemet nézek a sorsommal. Hatodik gimnazista koromban kezdődött. Körülbelül fél esztendővel a háború kitörése előtt. Csak foszlányok jutottak el hozzám apám és anyám vitáiból – elég nagy a házunk, az én szobám messzire van az övéktől. De ami akkor a vitákat lezárta, az elől nem zárkózhattam a szobámba.

Apám, a törvényszék elnöke, nyugdíjazását kérte, anyám pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Csak sejtettem, hogy miért, nekem nem árulták el. De biztosat akartam tudni. Bőven volt zsebpénzem. Írtam a budapesti Szent István-plébániára, hogy küldjék el szüleim keresztlevelét. Óvatosan intéztem, az iskolába címeztettem a választ.

Wingert plébános elküldte apám keresztlevelét. Anyámról csak annyit írt: „Nem tudom, hol keresztelték meg, talán ott, ahol az esküvő történt. Születési bizonyítványát az izraelita hitközösség adhatja ki.”

Hát így állok! A sors rám tátotta a torkát. Az iskolában észrevették, hogy valami baj ért. Elmosolyodom, ha a fülemben visszacseng drága öreg matematikatanárom hangja, amikor rám förmed: – Sághy, ne aludjál!

Azok a hetek kegyetlenebbek voltak a mostaniaknál. Mert most már valamennyire edzett vagyok, belátom, hogy az embernek viaskodnia kell, ütni is tudok. De akkor még védtelen voltam. Úriembernek neveltek, és ami akkor történt velem, a kozmikus renden kívülinek látszott. Ha tovább élnék, talán rádöbbennék egyszer, hogy valójában az történt velem, amit önmagammal tettem.

Az osztályfőnököm azt mondta, menjek el orvoshoz. Apám is. Nem tettem. Féltem, hogy a röntgengép a mellkasommal együtt átvilágítaná a lelkemet is.

Lelkigyakorlat volt az iskolában, kötelező gyónás. Hittanáromat választottam. Ajánld Istennek a szenvedéseidet, a bajodból ne csinálj lelkiismereti kérdést. Nem tehetsz róla, hogy egy divat teremtette paragrafus ki akar taszítani Krisztus közösségéből, de talán nincs is erről szó. Sem törvény, sem más nem tudja a keresztséget érvényteleníteni, lelkedet itt, az iskolában formálják szerzetes tanárok. Gondolkodásod a keresztény értékrendben alakul.

Okos és pontos intelem volt. El is foszlott a hatása, mihelyt a lelkigyakorlat puhító ereje engedett. Kerültem az embereket, nem olvastam újságot. Talán az ellenkezőjét kellett volna tennem? Most már nincs időm a találgatásra.

Jött a húsvét, nyomasztóan szép liturgiájával. Még a szent időszak liturgikus zenéje is lúgozott, pedig a zene mindig bizalmas barátom volt. Folyton a vesztőhelyre induló Megváltó véres arcát láttam, ahogyan megátkozza Ahasvérust és a csőcseléket, amely magára veszi az Ő vérét. Biztosan ott szorongott a tömegben valamelyik ősöm, és azt üvöltötte a begyulladt Pilátusnak, hogy vállalja az átkot a próféta haláláért. Láttam ilyet egy amerikai filmben. Tőle származtak a Shylockok, őt folytatja a plutokrácia…

A legifjabb unoka belekóstolt egy fennköltebb létbe, amelyet keresztény-nemzeti értékrendnek hívnak. De mikor legteljesebbnek érezte magában a kereszt hitét és a vele összeforrt nemzeti eszmét… Nem, tisztelt unoka, ne kapaszkodjon cifra magyar nemességébe, ne nézzen rám oly megvetően! Úgyis ide fogják lökni mellém!

Segíthet-e ezen az Isten? Hiszen az Ő ámenje is benne van az átokban. Segíthetnek-e nemesi őseim?

De hadd mondjam el végre, hogyan eshetett meg.

Ősi és neves család a Sághy. Már a középkorban felbukkant az Idő ködéből. Tagjai hol labancok voltak, hol kurucok, de mindig igaz magyarok. A múlt század végén vagyonuk legnagyobb része elhullott, mint azoké a családoké, amelyekről Mikszáth írt. (De kár, hogy akkor még csak egy-két Mikszáth-művet ismertem!) Gazdag polgárok lányait kellett elvenniük, hogy mentsék a maradék vagyont, és hogy újra gyarapodhassanak. Először a nagypapám, aztán az apám vett feleségül zsidó nőt.Így lettem én háromnegyed vér zsidó, az előkelő nemesi sarj, aki a zsidótörvény „hatálya alá tartozik”.

Érvénybe lépett a második zsidótörvény. A felsőház jókora darabot lefaragott belőle, apám a házassága ellenére sem került bele az első paragrafusba. Nyugdíjazása folyamatban volt. Megmondták neki, hogy ne bánja, előbb vagy utóbb úgyis mennie kellene. Nem maradhat ilyen fontos nemzeti poszton. Anyám már elköltözött Pestre, a szüleihez, apám hiába próbálta visszahívni. Ragaszkodott a váláshoz, amelyet eredetileg a férje követelt.

Ez volt az átok első hulláma. Ha Béla barátom elolvassa, amit írtam, biztosan csodálkozik majd, miért maradt el a színjáték természetes fináléja, az öngyilkosság.

Nem voltam elég bátor. Vallási aggályaim is voltak. Meg aztán lassan-lassan mintha szakadozott volna a köd. Először a zongora békített. A zenéhez mindig volt erőm. Egyszer Csajkovszkijt játszottam. Mintha a néplélek mélyéről szakadt orosz dallamok kimondták volna a szót, a feloldozást az átok alól.

Apám megszabadult az állásától. Tizenegy éve nem járt külföldön, én meg soha – csak egyszer, a Tátrában, de a köztudat szerint az nem számított külföldnek. A tanévzárás után elindultunk Olaszországba, Franciaországba. Élveztem minden francia szót, az iskolában a legjobb voltam franciából. Majdnem három hétig kószáltunk, aztán átmentünk Olaszországba.

Ravennában, a véletlen kiszámíthatatlan kegyéből, találkoztunk Bárdos Szigfrid rendőrkapitány feleségével és lányával. Bárdos apám régi kártyapartnere volt, Katica egyidős velem, ismertem a zeneiskolából. Bájos teremtés, nagyon szép volt a hosszú, szőke haja. Így nagyságos asszonyom, úgy nagyságos asszonyom, több mint egy hetet töltöttünk velük, aztán együtt utaztunk Rómába. Katicával karonfogva kódorogtunk, épületeket, képeket néztünk, bementünk templomokba, és Katica ilyenkor arra kért, hogy imádkozzunk együtt. Nem törődtünk vele, hogy agyonpörköl a mediterrán nap. A Colosseum tövénél összecsókolóztunk. A Szent Péter-templom hűvösségében éreztem, hogy Michelangelo magasba röpít mindenkit, aki tisztelettel áll meg előtte, senkitől nem kéri az iratait, még a keresztlevelét sem.

– Micsoda érték pusztult el itt – sóhajtotta Katica az ókori romok között.

– Elpusztult, mert halálra ítélte önmagát – feleltem. – Félre kellett állnia, hogy egészségesebb új világnak adjon helyet. A forró, fiatal középkornak.

Csodálatos volt a Vatikán múzeuma.

Amikor hazaindultunk, elváltunk Bárdoséktól, ők tovább mentek Nápolyba.

Idehaza egy fokkal sem volt hűvösebb, mint Rómában. Nagy békességet hoztam magammal, mintha valami kioldotta volna az átkot.

Valóban kioldotta? El tudtam bújni előle. Méltóságos családom üvegházban tartott, az iskola megbízható erődnek bizonyult, amikor nagyon heves volt az élet széljárása. Az iskola és a hozzátartozó templom, két barokk tornyával… De akkor még a húsba szakító, személyre szabottan megalázó intézkedések nem születtek meg.

Zongoráztam, tanultam, ábrándoztam. Sokszor kísértem el apámat Bárdosékhoz. A két apa kártyázott, Katica meg én együtt zenéltünk, örültünk. Olykor sétáltunk az utcán, főleg vasárnap, és imponált, hogy Katica mutatkozni mer velem a város nyilvánossága előtt: a zárda-gimnázium rendjét kísértette. Rendezett és kényelmes úrifiú-élet: az volt az a homok, amelybe én, a strucc, beledugtam a fejemet. Talán nem is volt rossz. Összeroppanás vagy öngyilkosság ebben az időben esztelenség lett volna, hiszen annyi szép órától fosztott volna meg. És a szüleim nem érdemeltek volna ilyen kemény büntetést. Az ember harcoljon a végzet ellen, az öngyilkosságtól se rettenjen vissza, ha a többi fegyvert kiütik a kezéből, de semmit ne hamarkodjon el. Végső szükség nélkül ne büntesse magát olyasmiért, ami nem az ő bűne. Mert milyen szépek voltak a tavaszi napok, a nagy diákkórus-hangverseny, a Katicával töltött félórák – bűn lett volna elengedni őket a semmibe.

Akkor már folyt a háború, hullaszagot terjesztett egész Európában. A nyárra nem kaptam útlevelet.

1942

Amikor Béla belépett a szobába, én már halott voltam. Apját, a tiszti főorvost kísérte el. Rögtön észrevette az iratcsomót az asztalomon, rá volt írva a neve piros ceruzával. Kismóric rémülten lapult a sarokban. Szólt a rádió. Moszkva. Magyarul. Tudtam, hogy Béla mit gondol magában: „Szegény fickó, halála percében tüntetni akart azok mellett, akikért életében nem mert kiállni. Vagy csak Csajkovszkij-zenét akart hallani utoljára? Nem hiszem.”

Csöngettek. Megérkezett a rendőrség.

CSOKONAI ATTILA

És hamarosan a Rákoczy-induló

                        "… szíve nagyot dobbant, és egy pillanatra eltűnt
                        valahová – aztán visszatért, de tompa tű volt
                        belefúródva."
                                                                        (Mihail Bulgakov)

Nagyjából négy tízig
legföljebb fél ötig várnak
Akkor rázendít
a madárhad

Még hogy milyen madarak?
Ez volna a kisebbik gond
Ha tudni akarnám csak
fölhívnám Schmidt Egont

Egyelőre módszeresen dúdol-
gatom baj van nagy baj van
Mért vagyok ismétújból –
megint ébren hajnalban

Mellékdal

Mit nékik J. A. és a „zengő… ingó… csalárd” tenger
Lassan (?) kezdem (!) együttérezni apám- s anyámat
Bizony mondom néktek legyen könnyű a reggel
Ja és itt kanyarodik be a történelmi 70-es járat
(is)

PÁLFY JULIANNA

Ez van

Oszlopot rajzolok a ház falára,
Több csillag is kell az égről
Hárfa-zene, szantálfa-illat,
Paradicsommadarak között
Éjjel angyalokra várnék.

Te biztos lábbal állsz a földön,
Tele a tányér, puha az ágyunk
S én, a gyenge asszony-állat
Arany láncaimat csörgetve
Búsan kullogok utánad

Katalán emlék

Idegesen vijjogó
szénfekete fecskék,
boldog virágok,
szélben táncoló
pálmaágak,
fenséges idegen
tenger partján,
apró, csúnya,
öreg spanyol
végtelenül bájos –
mintha maga
az Isten lenne –
megbocsátó,
bölcs mosolyát
viszem magammal
Hispánia mediterrán
melege helyett.

A Dunánál

Még idegenek nekem ezek a fák.
Nem ismerem ezt a vizet.
A tücskök hada hiába próbál
Lakodalmas kedvet lopni
Csavargó szívembe.
Pedig a szőlő édes,
Piros lánggal ég a csipkebokor,
(reménykedve nézem)
De nem szól hozzám senki.

Jöttem s majd továbbmegyek.
Épp akkor, mikor már messziről
Köszönnek ezek a fák,
Ez a víz mossa le
Minden mocskom,
A tücskök csak nekem húzzák,
Jó bor lesz az asztalon,
S még a galagonyabokorból is
Az Úr szól hozzám.

Az éneklö férfi

KASSAI FRANCISKA

Kopogtat a Szegénység

A Szegénység sok ajtón kopogtat.
Itt vagyok nálad – halkan ezt mondja.
Gyűrött és űzött, fehér az arca,
szemében aggódás – a holnapok árnya.
Megfőzi nyomorúságos ebédjét, s örül,
hogy ma még jut az asztalára.
Számolja kevés pénzét, mennyi jut erre,
s mennyi arra, s akarva nem akarva
gondolatait befonják mint indák
a mindennapos gondok.

Egyre több ajtón kopogtat a Szegénység.
Az ajtók előtt csoszog régi papucsban,
s kik érzik lélegzetét nyugtalan álmukban
azokhoz érkezik rongyos ruhában,
s ténfereg a szomorú, lepusztult lakásban,
s ha kiűzik onnan, hajléktalan szállón
hajtja álomra megőszült fejét.

De holnap ébred újra, s az utcákat róva
szorongó szíveken kopogtat a Szegénység.

Gyász

Meddig él egy alma?
Ez itt, a hűtőben
olyan ráncos már,
mint volt az ő arca.
Zsugorodik, elveszti nedveit,
fonnyad napról-napra.

Mindig váratlanul érkezett,
és mindig hármat csengetett.
Ki az? – kiszóltam. – Az apu –
hallottam, s az ajtót kitártam.
Ott állt ő szívszorító soványan.
Madáréhoz volt hasonló
a száraz, keskeny arca.

Ahogy bejött – ma is látom –
ócska táskája karján,
melyből kikandikált az esernyő.
Ha felidézem ma is szánom,
ahogy kutatott táskája alján,
s átnyújtott egy szép, nagy almát.
Nem mondtam, hogy nem szeretem.
Úgy se jegyezte volna meg.
Így legalább láttam felderülni az arcát.

Január volt akkor, s meghalt februárban.
Most júliusi nyár van.
Elmegyek hát a temetőbe
táskámban az almával,
s a sírjára teszem,
beleszúrva egy égő gyertyát.
Itt haljon meg az alma.
Olyan ráncos már,
mint volt az ő arca.
Zsugorodik, elveszti nedveit,
fonnyad napról-napra.

NEMES LÁSZLÓ

Álompár

Kerti Egon, ha nem is az első, de a korai vállalkozók között kezdte sikeres pályafutását a „létező szocializmus” utolsó évtizedében. Hozzájárult ehhez, sőt nagy mértékben elindítója volt Olga asszony állandó bíztatása és sürgetése: te többre vagy hivatott! Szaporán kontrázott szép, szőke menyének az akkor már nyolvanadik éve felé járó Kerti Kálmán is, akinek öregesen könnybe lábadt a szeme, valahányszor egykori újfalusi otthonukról – ahogyan ő emlegette: az elveszett udvarházukról esett szó. Az elveszett szó valóban a megfelelő kifejezés volt: Kálmán ugyanis még jóval a háború előtt kártyán és lóversenyen vesztette el, akárcsak a hozzá tartozó egyéb családi örökséget.

Egon ipari technikumot végzett – egyetemi felvételre akkoriban mint „osztályidegen” amúgy se számíthatott –, majd az egyik nagy vendéglátóipari vállalatnál kapott állást: hűtő- és mosogatógépeket, mindenféle konyhai szerkezeteket javított. Nem is ügyetlenül: elég fiatalon lett valamilyen csoportvezető belőle. A központban ismerkedett meg az ott könyvelő szép, szőke Olgával.

Amikor arra lehetősége nyílt, régen meghalt anyja egy-két még megmaradt és addig féltve őrzött ékszerének eladása révén és – vagy pontosabban: főként – Olga bennfentes közreműködésével a vállalat középpontjában, bérbe, ahogy akkoriban mondták: gebinbe vette az egyik óbudai kisvendéglőt. Ebből lett végül a saját tulajdonú három budai, két pesti étteremből, három kocsmából, két balatoni vendéglőből és két panzióból álló „birodalom”.

Közben Ákos fiúk is felnőtt. Jól tanult, de különös érdeklődést – szüleitől eltérően – az üzleti élet, főként a vendéglősség iránt nem nagyon tanúsított. Legyen hát orvos, ebben állapodtak meg; Ákos vonzódott is a pálya – ahogy ő mondta akkor: a hivatás – iránt, Olga kissé szomorúan, de azért némi büszkeséggel is megjegyezte: – A lateiner pályának mindig volt rangja és becsülete. – Kerti Egon is rábólintott és elmosolyodott. Gyerekkora óta nem hallotta ezt a kifejezést. Olga asszony még azt is hozzátette: – Ha ügyes lesz, anyagilag se jár rosszul.

Ákos természetesen nyelveket is tanult: angolt és németet – az orosszal már nem kellett kínlódnia a gimnáziumban. Az elfoglalt Kerti szülőknek színházra, mozira, se jutott ideje (a vendéglátó szakma sok esti elfoglaltsággal is jár), nyaralásra, utazásra gondolni se tudtak. Ákost azért elküldték a budai iskola tehetős gyerekeinek csoportjával Bécsbe, Rómába, Riminibe, Mallorca szigetére – lásson világot a gyerek, meg hát tartson lépést a többiekkel. Az életben nem lehet lemaradni.

A harmadik évét végezte el az egyetemen, amikor kéthónapos ösztöndíjat kapott Londonba. Felvillanyozva, tapasztalatokkal, energiával feltöltődve jött haza. – Mint kollégával, úgy beszéltek velem azon a klinikán – mondta. Elragadtatottan számolt be a legmodernebb terápia számára még nem is egészen érthető vívmányairól, a műtők és a kórtermek ellátottságáról, és főleg az egyik sebész, bizonyos Gopal doktor tudományos felkészültségéről, bravúros műtéti eljárásairól. És milyen kedves, közvetlen ember! Őt hogy felkarolta, mi mindent elmondott, magyarázott neki! – Meghívott egyszer Chelsea-be, az otthonába is. És milyen kedvesen fogadott Mrs. Gopal is! Meg a lányuk, Barbara! Ő nem akar orvos lenni, jövőre közgazdaságot fog tanulni, economics, úgy mondta.

– Milyen a házuk? – kérdezte az anyja. Kertiéknek akkor épült az új, sváb-hegyi villájuk.

– Szép, egyemeletes, mint arrafelé a legtöbb. A földszinten a nappali, a living room, az emeleten a hálószobák.

Gopal doktorékat az év folyamán többször is emlegette Ákos, karácsonyra szép budapesti képeslapot küldött nekik, ő is kapott karácsonyi-újévi üdvözletet, Barbara kézírásával, de aláfirkantotta nevét a doktor és Mrs. Gopal is.

A következő nyarat Ákos – igaz, már nem ösztöndíjasként – megint Londonban töltötte; Kertiék erre szívesen áldoztak pénzt, tavaly is mennyit tanult a fiú azon a londoni klinikán! Az angol nyelvről nem is szólva! Ákos leveleiben meg a telefonokban megint sok szó esett Gopal doktorról, a nagyszerű sebészről, eleinte pedig csak el-elejtett megjegyzésekben, de aztán mind gyakrabban Barbaráról is.

Amikor otthon, már a sváb-hegyi villában, kirakta az asztalra a Londonban készített fényképeit: a Tower-híd, az őrség a Buckingham palota előtt, Nelson szobra a Trafalgar téren, és Barbara és Barbara és Barbara; Barbara a Temze-parton, a kertben, kosztümben, sortban, farmerben, fürdőruhában – a Kerti szülők elámultak.

– De hiszen…

– Hát persze! – nevetett Ákos. – Nem mondtam? Dr. Randzsit Gopal indiai. A feleségét úgy hívják, hogy Csitrita. Hát nem gyönyörű név?

És karácsonyra eljött Budapestre Barbara Gopal. Csodaszép volt. Hosszú, simaszálú ébenfekete haja, sötét barna, hol álmos, hol izzón világító szeme, halványbarna selyembársony bőre, karcsú, hajlékony termete, és a nevetése, azzal a száznál is többnek tűnő csillogó fehér fogával – lélegzetelállító. És mint hamarosan kiderült, itt nem egyszerű karácsonyi vizitről, nem is turistaútról volt szó. Szerelemről. Szerelemről a javából. Felsőfokon lángoló szerelemről! Kerti Ákos is kivirult. Kipirult az arca, csillogott a szeme. Mit mondjon? Mit mutasson meg Barbarának? Mit mondjon el a szüleinek?

Ültek a sváb-hegyi villa nagy ebédlőjében az ünnepien megterített asztalnál, mellettük tarka fényeivel villogott a mennyezetig érő karácsonyfa.

– Jövőre, ha meglesz a diplomám, összeházasodunk – mondta Ákos. Barbara egy szót sem értett magyarul, de a hangsúlyból, Ákos szeméből mindent megértett. Előbb a fiúra mosolygott, aztán a fiú szüleire. Valami földöntúli mosollyal. Halványbarna bőrének, annak a lágy fényű arany és édesen elomló tejcsokoládé színárnyalatai közti bőre selymének felszíne alatt a harsogó napsugárnak, a bánatos holdvilágnak és az éjszaka csillagainak fényei villóztak sejtelmesen.

De Kerti Egon nem látott se napsugarat, se holdfényt, nem látta a felszín alatt villódzó csillagokat, csak barnaságot, fáradt, keleti tompa barnaságot, sötét, barna bőrt.

– Gyere a szobámba! – mondta a fiának, amikor felálltak az asztaltól.

– Megőrültél? – szólt rá, amikor becsukódott az ajtó Ákos mögött. – Egy hindu nőt? Egy ilyen barna bőrű… Hogy énnekem barna bőrű unokáim legyenek? Kreolok, barnák, mint azok a… Az apám… a te nagyapád… a sírjában is megfordulna!

– Szeretem. Szeretjük egymást…

– Hülye vagy!

Ákos még sose mondott ellent a szüleinek. Most se sokáig. Csak makogott, érvelni próbált. Szeretjük egymást… Gyönyörű… művelt… okos… Gopal doktor London egyik legjobb sebésze…

Az anyja csak annyit mondott: – Idegen, más… Mi érted mindent… nem azért, hogy te könnyelműen… később te is megbánnád…

Barbara Gopal három nap múlva elutazott. Pedig eredetileg arról volt szó, hogy együtt szilvesztereznek.

Újév reggelén két ismeretlen fiatalember vitte haza a tökrészeg Kerti Ákost.

Valami tompa dac, szürke nemtörődömség lett úrrá rajta. Messze elkerülte az egyetemet, a klinikát. Kóborolt az utcákon, a budai hegyekben, olykor két-három nap múlva került csak elő. Ivott. Mocskos, félrészeg nőket szedett fel kocsmák pultjai elől. Nem a szülei üzleteiben. Azokat gondosan elkerülte. Részegen is.

– Majd lehiggad. El fog múlni – mondta Kerti Egon többször is a feleségének. Ami azt a hindu lányt illeti, meg volt győződve a maga igazáról.

– Valamit tenni kell. Valamit… – hajtogatta a még mindig szép, de már festett szőke Olga. – Valamit…

– Kutyaharapást szőrivel – mondta egy reggel az ágyban Kerti Egon. Az apjától tanulta valamikor az ilyen bölcs mondásokat.

– Igen – kapott rajta a felesége. – Keresünk neki valakit… aki megfelelő…

– A fene azt a szerelmes természetét – dünnyögte Kerti Egon, megfordult és újra elaludt. Hajnalban ért csak haza a zuglói üzletéből.

És ott, abban a zuglói vendéglőjében találkozott néhány hét múlva Márkus Gyulával. Vannak az életben ilyen véletlenek. Gyula a középiskolában volt osztálytársa, legalább tizenöt éve nem látták, de rögtön megismerték egymást. És most éppen az ő vendéglőjében ünnepelte házassága huszadik évfordulóját!

Megöregedett ez a Márkus Gyula. Szürke volt az arca, fekete árkok a szeme alatt. A felesége is fáradtnak látszott, sokkal öregebbnek Olgánál. De a lányuk… őrajta akadt meg Kerti Egon szeme. A haja, az a – bár meglehet, nem is természetes – vöröses hajzuhatag, a carrarai márvány bőre, melynek fehérségén itt-ott még a halványkék erek is átlátszottak, csak az arca pirult ki – talán a szokatlan italtól. És amikor felállt, kissé nyújtózkodva, a mozdulatai, az alakja…

– Ez a te vendéglőd? – nézett körül álmélkodva a volt iskolatárs.

– Ez is – felelte Kerti Egon. – Hát te?

– Tudod, hogy van az manapság, cégek felfutnak, aztán kifulladnak… az is, ahol a marketinget vezettem… különben a könyvelés a szakmám, nyitnék is valamilyen könyvelő irodát, adók, miegymás… de ahhoz is tőke kellene, amit a cégtől kaptam, édeskevés…

– Beszéljünk még – mondta Egon. – Erről is, másról is… Add meg a telefonszámodat. – Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy azt mondja: ne fizess, a házassági évfordulóra a vendégeim voltatok, de aztán meggondolta magát. Egyébként se rontson az ember ajtóstul a házba. Ezt is az apjától hallotta volt.

Három hét múlva hívta meg vacsorára Márkusékat, de nem az étterembe, hanem hozzájuk, fel, a Sváb-hegyre. Sikerült, nagy nehezen, Ákost is otthon tartani. Vacsora után az ebédlőből a szalonba mentek át, ott, a kényelmes fotelekben ülve itták a férfiak a whiskyt, a nők a konyakot. Ákos is feldobódott, hosszú idő után először mosolygott, tekintve olykor elidőzött a Márkus lány, Szilvia, térde fölött keresztbe vetett lábán.

– Arra gondoltam – mondta hajdani iskolatársának Kerti Egon, a jégkockákat csörgetve poharában –, mi lenne ha elvállalnád a könyvelésünket. Mármint státuszban, vagyis megfelelő állásban. A vállalatomnak, amelyik a vendéglátó láncot üzemelteti, pillanatnyilag épp egy tucat egysége van…

Szilvia éppen közelebb hajolt Ákoshoz. – Apu azt mondta, hogy úgy tudja, nemsokára doktorálni fogsz. Tudod, én annyira… – Eligazította szeme elől a haját.

Ákos csak a vállát vonogatta. – Azt hiszem, soha. Elment a kedvem, nincs hozzá igazán…

– Mi nincs?

– Talán hivatástudatom.

A lány nem kérdezte, hogy az mi, hogy az minek kell, de a nézésében benne volt a kérdés. Csak annyit mondott: – Tulajdonképpen nincs is rá szükséged. Ahogy látom… itt nálatok…

Amikor Egon és Olga vetkőzni kezdett a hálószobában, jóval éjfél után, az aszszony azt akarta mondani: úgy láttam, a kis dög ráhajtott a fiunkra – de aztán mégse mondta.

Két hónap múlva megvolt az esküvő. Ákos szmokingban, kissé elfogódottan, Szilvia hosszú uszályos, fehér menyasszonyi ruhában, a korábbinál kissé sötétebb árnyalatú vörös haján szinte szikrázott a fehér koszorú, fehér kesztyűs kezében óriási virágcsokor. Olga válogatta össze, szálanként, a fia helyett.

– Álompár! – mondta hangosan az óbudai vendéglő üzletvezetője, amikor a fiatalok az igent kimondták.

Kétszobás elkülönített lakrészt, gyakorlatilag külön lakást kaptak a Kerti-villában, amikor visszajöttek a nászútról, a Kanári-szigetekről.

Ákos az orvosi pályáról végleg lemondott – még csak azt se mondhatta, hogy fájó szívvel; a kihagyott évet nehezen pótolhatta volna, kedve se volt hozzá; az apja ajánlatára –, és Szilvia lelkes helyeslése mellett – belépett a családi cégbe. – Aranybánya – mondta Szilviának még az esküvő előtt az apja, Márkus Gyula, aki akkor már a Kerti vállalat pénzügyi osztályát vezette. Ákosnak külön irodát rendeztek be – aligazgató, ez állt az ajtóra szögezett táblán, ő meg kissé értetlenül, de kétségtelen igyekezettel forgatta az íróasztalára került iratokat.

– Csak érzék kell hozzá – mondta neki otthon Szilvia –, az pedig megvan benned. Öröklődik az ilyesmi – tette hozzá.

Érzék vagy gyakorlat? Ment is valamennyire a dolog; egy év után Kerti Egon felemelte a fia fizetését. De Szilvia a fejét csóválta.

– Ezzel akarja kiszúrni a szemedet? Miért nem nyitod ki a szádat?

Akkor már javában folyt a vita otthon. – Szűkös ez a kétszobás lakrész! – panaszolta Szilvia. – Igazán vehetnének nekünk egy tisztességes lakást. Az a legkevesebb. Ha már ők… – Nem fejezte be a mondatot, de majdnem kicsúszott a száján: ha már ők ketten abban a tágas villában terpeszkednek! – Végül csak annyit tett hozzá: – És ha meglesz a gyerek?

Amikor a gyerek, a kis Kálmánka, már három hónapos volt, Szilvia minden addiginál hevesebben kifakadt.

– Állj végre a sarkadra! – mondta Ákosnak. – Különben se bírom tovább itt, egy fedél alatt. Az anyád mindenbe beleszól! Ha már nem vesznek, nem építenek új házat, vagy legalább egy tisztességes lakást – ez volt a visszatérő kifejezés: a tisztességes lakás –, akkor ne csip-csup fizetésemeléssel intézzenek el, társnak vegyen be az apád, az neked kijár! Van ott pénz dögivel, én tudom… az apu… – és itt elharapta a szót.

– Megőrültél? Mi jut eszedbe? – mordult a fiára Kerti Egon, amikor az végre, hol sápadtan, hol elpirulva, előállt az ötlettel. – Így is többet kaptok, mint amennyit megérdemeltek. Mit tettél le te eddig az asztalra? Mit tudsz te? Gyereket csinálni, az én kontómra?

– Jár neked! Jár neked! – ismételte folyton Szilvia. – Az a vén, konok… – mondta egyszer, amikor éppen benyitott a szobájukba Kerti Egon.

– Te kiről beszélsz? – csattant fel a hangja.

– Ne tessék csak így bejönni a lakásunkba! – kiáltotta Szilvia.

– A ti lakásotok? Mi a tiétek itt?

Szóval, nagyon elmérgesedett a helyzet. – Ez így nem mehet tovább – jelentette ki egy este, a gyerek fürdetése után Ákos.

– Hát nem is! – csattant Szilvia hangja. – Kérd ki… mit, kiérni? Követeld a jussodat. Az jár neked! Aztán majd mi, külön…

Egy hétig töprengett, rágódott Ákos, amíg egy délelőtt, az apja irodájában, újabb vita, veszekedés, letolás után (Ha éppen tudni akarod, szart se ér a munkád", mondta Kerti Egon a fiának) Ákos kimondta: – Akkor elmegyek. De add ki a jussomat!

– A jussodat? Nesze! – kiáltotta, és pofonvágta a fiát. Hatalmas, csattanós pofont adott neki. Életében először. A felnőtt, nős fiának. A kis Kálmánka apjának.

– Még ma elköltözünk – mondta Ákos.

Éjszakára Márkus Gyuláékhoz mentek; másnap az Erzsébet körúton vettek ki egy „eléggé tisztességes” bútorozott, telefonos szobát.

– Igenis, a jussodat – hajtogatta Szilvia. – Ami jár, az jár. Apám ismer egy jó ügyvédet…

Az ügyvéd valóban felkereste Egont. Olga asszony, aki egész életében mindig tudta, hogy mit kell tenni, most csak hallgatott, végül mindössze azt mondta a férjének: mégis a fiunk, az unokánk…

Kerti Egon a fiával nem állt szóba ("Nem a fiam többé, kitagadom", mondta) ám az ügyvéddel végül bizonyos összegben megállapodott. Márkus Gyulát pedig, átszervezés címén, elbocsátotta a vállalattól.

– Ezzel a pénzzel azért már lehet kezdeni valamit – mondta Szilvia.

– De mit? – kérdezte Ákos. Egyszer, kétszer, egy hét múlva, egy hónap múlva. A pénz közben csak fogyott.

– Képzeld, délután telefonált a Rétfalvi Józsi – mondta egy este a férjének Szilvia.

– Az ki?

– Egy régi ismerősöm. Nem mondtam? Még iskolás koromból. Egyszer még udvarolni is próbált nekem – tette hozzá nevetve. – Néhány évvel ezelőtt ment ki Amerikába. Ügyes fiú, ott karriert csinált. Írtam neki… nem mondtam? És ma felhívott. Azt mondja, menjünk ki, ő tudna neked állást és munkavállalási engedélyt is szerezni. Hiszen tudod, pénzért mindent lehet…

– Gondolod? – nézett rá Kerti Ákos.

Két hónap múlva érkeztek Miamiba. Fáradtak voltak, Frankfurtban lekésték a csatlakozást, New Yorkban lélekszakadva rohantak a kézicsomagokkal és a síró Kálmánkával a floridai géphez. A repülőtéren Rétfalvi Józsi várta őket. Kedvesen, napbarnítottan, energikusan. Nagy lakása volt egy tízemeletes toronyházban, ablakaiból a tengerre lehetett látni. De nekik szállodában vett ki szobát. – Azt hiszem, így nektek is kellemesebb – mondta mosolyogva. – Pihenjetek néhány napig, aztán meglátjuk…

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte másnap Ákos.

– Ezzel is, azzal is…

– Tudod – mondta néhány nap múlva –, az ideiglenes munkavállalás csak bizonyos, meghatározott munkákra vonatkozik. Egyelőre… – tette hozzá.

– Mindegy – jelentette ki Szilvia. – Ákos bármit elvállal!

Öt hétig volt kisegítő pincér egy karib-tengeri kirándulóhajón. Izzadt, loholt, ügyetlenkedett, a gépház mellett, forró, levegőtlen szálláson aludt, és amikor a haiti főpincér szájon vágta, mert nem értett meg egy rendelést és kétszer nem a kért italt vitte a fedélzetre, a következő kikötőben Nassauban leszállt a hajóról.

Amikor visszaérkezett Floridába, Rétfalvi Józsi Orlandóban szerzett neki benzinkút-kezelői állást. – Ott igazán jól lehet keresni – jelentette ki. És még hozzátette, mintegy szemrehányón: – Ha megembereled magad.

Szilvia Miamiban, egy olcsóbb szállodában marad a gyerekkel. – Egyelőre – mondta. De két hónap múlva már Rétfalvi Józsihoz költözött.

Körülbelül akkor vitték kórházba, infarktus gyanúval, Kerti Egont. De öt nap múlva hazaengedték. Nincs nagyobb baj, mondta az orvos, de azért vigyázni kell.

Minden ment tovább, a régi kerékvágásban. Az egyik balatoni vendéglő forgalma megcsappant, Kerti Egon eladta. Nyitott egy újabb üzletet a Mátrában. Aztán a Bakonyban. Vállalata tizenharmadik egységét.

Az apostol

GYÖRE IMRE

Együgyű bethlemes

Tízmillió (százmillió?) Mária, Mária,
véli: angyalt hallana, hallana.
Minden áldott Mária, Mária,
Bethlehembe indulna, indulna.
József is csak mendegél, mendegél,
más utakra el nem tér, el nem tér.
Reggel, délben, estelig, estelig
mennek, a nap eltelik, eltelik.
Mégis, hol van Bethlehem, Bethlehem,
istálló van széliben, széliben,
Mint egész Föld, akkora, akkora,
elférjen mind Mária, Mária.
Fenn, nagy lánggal csillag ég, csillag ég:
jöjjenek csak pásztorék, pásztorék.
Kezük alól jászolok, jászolok,
s egész széna-asztagok, asztagok.
Tízmillió (százmillió?) Jézuska, Jézuska,
visitoz a jászlakba, jászlakba.
Ugyanannyi kis fa nől, kis fa nől,
fejsze csattog messziről, messziről.
Ahány vagyon Mária, Mária,
ahány fiú, Jézuska, Jézuska,
hallgatja, de nem tudja, nem tudja:
mért kell ettől sírnia, sírnia…

Bethlehem

Ó, édes Jézus,
könnyekben nézzük
fekete jászlad,
kisded koporsód,
bőgnek a barmok,
űk es siratnak,
szájuk es nyálazik
két szemük látja
karod szétvetve,
ahogy bölcsődben,
úgy a keresztre,
Márja csecséből
véres tej csöppen
szemedbe, szádba,
ó, édes Jézus,
nemhogy örülni,
mindünk siratni
siettünk hozzád…

Hegedűs a háztetőn

Nem fekszem le éjszaka
hegedűs a háztetőn
körbe-körbe röpdös és
kaftánjába kap a szél
szakállát is borzolja
hegedél, csak hegedél

Fenn az égen telihold
fény-esője cseperész
Hold-esőtől zúg az éj
hegedűs a háztetőn
árnya mégis nincs neki
hegedél csak hegedél

Lövés háztető fölött
kaftán szakad szárnya száll
nem száll benne senki sem
Hold kialszik mintha fél
csak a hegedű kering fenn
rajt vonó és hegedél…

Föltámadások

Ki tudja földre száll-e már
hamujuk vagy nesz is szitál
és letüdőzöm és a szív
megáll ha másodpercre is
mindüket itt hordom belül
arctalanul testetlenül
holtig és közös hamvaik
valakik leszívják megint
így adjuk tovább meglehet
a múlást és az életet…

Zuhogás

Szilvaszemek zuhognak
átütve sátrat ernyőt
szilvaszemek zuhognak
lilára érett felhők
tört ága villan földig
szilvaszemek zuhognak
jegenyák csúcsát sorra
s az Eiffel-tornyot is már
örvényli lenti mélység
szilvaszemek zuhognak
pattannak aztán vissza
öreganyám is ráncos
száját beszíva nézi
szilvaszemek zuhognak
azóta egyfolytában…

Fogyások

Elfogyott az út előttem,
elfogyott az út mögöttem,
elapadt a friss folyó is,
hátam mögött el a tenger,
szétnyílt fölöttem az égbolt,
láthatárig nincs rajt csillag,
talpalatnyi földön állok,
arról ugrom ki a résen,
talpamon föld, talpalatnyi:
visszahozó nehezékem…

Óhaj

… vidd távolabb az órát
és törd le mutatóját
mint összekötött bóják
ringatózzunk az estben
csobbanó szürkületben…

Ezer tea

Mióta külön utakon
jár a világ és én, kenyerem
kevés és száraz.
De teám levelét
távol, Keleten,
szorgos kezek
szedték és válogatták.
Teamesterek, értők,
tették, hogy zöld maradjon,
s ha iszom, ízén
egyszerre érezhessen
a Nap s az árnyék
változását fölötte,
hegy magasát
s a talaj nedveit, melyek
bokrába felszívódtak,
s tűnődni késztetnek, hogy
ujjaim mint hagyhatnák
nyomuk a Föld agyagján.

Zenét hallgatók fríze (Az álmodozó, A vándor, a táncosnő

Zenét hallgatók fríze (A zarándoknő, A hívő, Az érzelmes)

I. világháborús emlékmű (Magdeburg)