BÁN ERVIN"Destruktív mûvészet"
Az idén hatvanöt éve, hogy 1937-ben különös írást közölt a Magyar Kultúra katolikus folyóirat. Tollheggyel - ez volt a címe. És hegye két, akkor már világhírû zeneszerzõnket, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt szúrta meg. "Már csak a vak nem látja, hogy a Bartók- és Kodály-kultusz valóságos hivatalos irányzattá hízik Magyarországon." (Bár úgy lett volna! A harmincas években jártam elemi iskolába, kissé több mint három évig falunk, majdnem egy évig kisvárosban - egyszer sem hallottam Bartók és Kodály nevét, egyetlen valódi magyar népdalt sem tanultunk.) "Különösen az elsõ, de sok tekintetben a másik is, destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra." És a destruktív szellem különös bizonyító példájaként említi a névtelen "bíráló" A csodálatos mandarint meg a Cantata profanát. (Ez volt Rákosi Mátyás véleménye is. A Mandarint 1945 decembere után csak 1956 júniusában mutathatták be újra, a Cantátat sem adák elõ az õ országlása idején.)
A botrányos támadás nagy vitát kavart a fõvárosi sajtóban. A vádakat hoszszú írásban cáfolta Molnár Antal, a Zeneakadémia nagyhírû professzora a Pesti Naplóban. Higgadtan érvelt, felsorolta a múlt óriásait - Palestrinától Beethovenig -, akiket sokan tartottak destruktívnak a maguk korában, és utalt a képzõmûvészetre is, amely szintén "destruktív" mûvek egész sorát hozta létre az egymást váltó századok során.
A Magyarság (akkor még a haladó katolikus lap, csak késõbb kaparintották meg a nyilasok) nevét nem adó munkatársa visszafordította a rombolás vádját a vádlókra: "... ez csupán szánandó érzéketlenség az emberi lángelmével szemben." "Az elfogult és kicsinyes dilettantizmus az õ személyükön keresztül a magyar zenei kultúra egészségesebb, ösztönösebb, õszintébb fejlõdésirányát akarja aláaknázni, amikor éppen azon a ponton támadja meg a két nagy magyar muzsikust, ahol a nemzeti kultúra szempontjából a legmaradandóbbat alkották, évszázadok mulasztásait kipótolva: a magyar népzene területén végzett, úttörõ munkásságukért."
A Népszava arra hívta fel a figyelmet, hogy az úri hatalom a silány, akadémikus, álmagyar irányzatokat tette hivatalossá, s "a Magyar Kultúra támadásának az a célja, hogy ugyanezt végrehajtsa a zenében is":
A vitazárónak szánt válasz jóval hoszszabb az eredeti cikknél. Ennek a szerzõje sem nevezte meg magát. Molnár Antal leinti, mint a tanár a zavarosan felelõ diákot. Hasonló leckét kap a vitához néhány szóval hozzászóló Kodály is. A válaszoló különös veszélyként emlegeti, hogy Bartók és Kodály mûvei eljutnak a gyerekekhez is. Mindkét mûvész komponált gyerekek részére is - senki szebbet, igazabbat gyerekeknek nem írt, legalábbis Magyarországon nem. Még a templomi zenét is féltette a névtelen szerzõ Kodálytól. Mi tudjuk, hogy Kodály többet adott a liturgiának, mint a többi hazai egyházizene-komponista együttvéve. A huszadik század egész Európájában csak Oliver Messiaent tarthatjuk vele egyenrangúnak. A szerzõ végezetül mintegy a folyóirat önigazolásaként említi, hogy a liberális sajtó meg a Népszava fogta a két zeneszerzõ pártját a vitában.
A Magyar Kultúra más alkalommal Babits Mihályt is "kikészítette". Destruktív kiadvány volt, nemzeti értékeket próbált rombolni. Még a nevével is csalt: nem volt sem magyar, sem kultúra.
A kínos vita nem tett érzékelhetõ hatást a hazai zenei életre. A zenekarok, a mesterségüket értõ kórusvezetõk továbbra is mûsorukra tûzték a két zeneszerzõ mûveit, Kodály a templomból sem szorult ki. A hivatalosság azonban õrizte Bartók és Kodály iránti ellenszenvét. Az ismertetett vita utáni esztendõben tartották a budapesti eucharisztikus világkongresszust. Mind a katolikus Doromby Károly (Vigilia, 1988/8.), mind a marxista Gergely Jenõ (Eucharisztikus kongresszus Budapesten, 1938.; Kossuth Kiadó, Bp., 1988.) értetlenkedve említi, hogy Kodályt nem kérték fel alkalmi mû, például kongresszusi mise komponálására. (Az amszterdami Concertgebouw azonban mûvet rendelt tõle a zenekar jubileumára, így született meg - éppen akkortájt - a Felszállott a páva.) Az eucharisztikus himnuszt "kebelbeli" szerzette. Szegény dallam erõlködve próbált magyar lenni, de sehogyan sem sikerült neki.
Bartókot és Kodályt azóta sem nagyon kedvelik a politika jobbszárnyán. Ezt persze mostanság nem ütik dobra. De igencsak tanulságos az 1990 utáni két jobboldali kormány nagy költséggel rendezett hivatalos ünnepségeinek zenei mûsora. Bartók mûvet egyszer sem észleltem. Kodály-szerzeményt itt-ott elõadtak, de talán a rendezõk csempészték be a mûsorba. Általában 19. századi, a nemesi nacionalizmust kifejezõ mûvek szerepeltek. Érthetõ: Bartók és Kodály magyarsága s a konzervatív nacionalizmus tûz és víz, nem viselik el egymást. A haladás-ellenesség egyetlen önkritikus lépéssel sem jutott elõre hatvanöt év óta.
Semmi új a (magyar) nap alatt - milyen bölcsek a Biblia szavai!
TUDÓSPORTRÉKKARDOS ISTVÁN
Egy nagy magyar természettudós
Kitaibel Pál (1757-1817)
A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulójának legnagyobb magyar tudósa volt Kitaibel Pál, ez a rendkívül szerteágazó érdeklõdésû, felvilágosult szellemiségû természetbúvár, akit méltán megillet a polihisztor jelzõ.
Az egykori Sopron vármegyei Nagymartonban (ma: Mattersburg) született, 1757. február 3-án. Iskoláit szülõhelyén, Sopronban és Gyõrött végezte, s a családi hagyománynak megfelelõen, szülei papnak szánták. Gyõrött, ahol filozófiát tanult, valóban a papi pályára indult, de 1780-ban váratlanul szakított elképzelésével, és beiratkozott a budai egyetemre. Jogot hallgatott, majd átlépett az orvosi karra. Kezdeti hivatás- és magakeresésérõl tanúskodik az is, hogy megszerezvén a doktorátust, egyetlen percet sem praktizált, hanem az egyetemen akkor még közös növénytani-vegytani tanszékén a nagyhírû Joseph Jacob Winterl professzor segédje, késõbb botanikai adjunktusa lett. Megtalálta végre a helyét, s eredményekben gazdag kutatói, tudósi pályája ekkor, 1785-ben vette kezdetét.
Winterl gyakorlatilag az egyetemi botanikuskert vezetésével bízta meg. Kitaibel ott bizonyította elõször rendkívüli képességeit. Rendezte a Mygind-féle herbáriumot, lerakva ezzel az egyetemi herbáiumgyûjtemény alapjait, s gyors ütemben rendezte, rendszerezte és egyúttal gyarapította a füvészkert állományát. Mentora, Winterl javaslatára - aki csakhamar felismerte tudományos sokoldalúságát - a helytartótanács 1792-ben Kitaibelt bízta meg a magyarországi természeti viszonyok (különös tekintettel az ásványvizekre) tanulmányozásával.
1792 és 1816 között Kitaibel jószerével az egész akkori Magyarországot beutazta (Erdély azokban az idõkben nem tartozott Magyarországhoz) a Tátrától az Adriáig, Soprontól Máramarosig, Árvától Szlavóniáig és a horvátországi vármegyékig. Évenkénti, módszeresen megtervezett és végrehajtott expedíciói során összegyûlt hatalmas anyagára támaszkodva írta meg Magyarország és Horvátország elsõ természeti földrajzát, a hegységek és a síkságok, a vizek és a kõzetek, a talajok és a légkör s végül a növényzet alapos jellemzésével (Topografische Beschreibung von Ungarn, 1703). Mint vérbeli polihisztor kutatóútjai során természeti felmérésein és leírásain kívül fontos, olykor úttörõ jelentõségû néprajzi megfigyeléseit is rögzítette.
Még egy nagyszabású mû született expedíciói nyomán, amelyet fõmûvének tartanak. A Waldstein Ádám gróf anyagi támogatásával 1802 és 1812 között három kötetben Bécsben megjelent hatalmas, latin nyelvû munka (Descriptiones plantarum rariorum Hungariae) elõször írta le és rendszerezte Magyarország flóráját. Kutatásainak hatékonyságáról mi sem árul el többet annál az adatnál, hogy a hazai flóra jellemzõ fajainak csaknem a felét õ fedezte fel, s mindmáig ötvenvalahány növény viseli az õ nevét. (Mintegy mellékesen, flórakutatásai közepette, több hazai állatot is felfedezett, például a földi kutyát, a güzüt és a földkerekségen sehol másutt nem élõ pannon gyíkot [Ablepharus pannonicus].) Rendszerezõ munkája során biológiailag igen fontos lépést tett meg. A francia Lamarckkal egyidõben, de tõle függetlenül szakított az addigi dogmatikus rendszerezésû felfogással, s mind növényi, mind állati leírásait új alapokra helyezte, utat törve ezzel egy korszerûbb rendszerezési elmélet felé.
Kitaibel polihisztori eredményeit még csak felsorolni se lehetséges. Halála után megjelent munkája, a Hydrographica Hungariae (1829) nemcsak Magyarország ásványvízinek elemzését s azok orvostani leírását tartalmazza, hanem az egész világon az elsõ országos ásványvíz-monográfia. Egyébként a hazai ásványok elemzései közben fedezett fel egy új elemet, a tellúr-t. (Máig eldöntetlen a vita, hogy ebben valóban megelõzte-e õt a berlini kémikus, Klaproth, vagy - ahogyan néhányan állították - igazából a bécsi nyomdának küldött Kitaibel-kéziratból tudta csak meg, s a felfedezést aztán a saját neve alatt publikálta.) Mint vegyész elõször állított elõ klórmeszet, hidrogénferrocianidot, nehézfémek zsírsavakkal alkotott sóit, mint mûszaki tervezõ vákuumos borlepárló-készüléket szerkesztett, megtervezte az addigi szabad tûzhellyel szemben a zárt takaréktûzhelyet, mint mezõgazdász - a napóleoni kontinentális blokád idején - behatóan foglalkozott a répacukor-gyártással, s azzal, hogy mely növények nedvébõl lehetne még cukrot elõállítani, ezzel kapcsolatosan alapvetõ megállapításokat tett e méhészetet illetõen is. De Kitaibel alapította meg a magyar földrengéstant is, amikor az 1810. januári móri (Fejér megye) földrengésrõl - tudóstársával, Tomtsányi Ádámmal közösen - írott monográfiájában, a külföldet vagy jó félévszázaddal megelõzve, bevezette az izosztázia (a földkéreg felett közelítõ egyensúlyi állapota) fogalmát.
Se szeri, se száma eredményeinek, felfedezéseinek, terveinek, újításainak és ötleteinek. "Egész életével bebizonyította - írta róla monográfusa, Gombocz Endre -, hogy úttörõnek született, a föld és a természetvilág felfedezõjének."
1810-ben egyetemi tanárrá, a botanika professzorává nevezték ki, s egyben megbízták a botanikuskert igazgatásával. 1816-ban nyugalomba vonult, hogy minden erejét és idejét hatalmas, összefoglaló flóramûvének megírására fordíthassa. Erre azonban már nem jutott ideje. 1817. december 13-án, Pesten elhunyt.
Hatalmas hagyatéka, vetette meg a Magyar Nemzeti Múzeum késõbb létesített természettudományi tárának alapjait. Ugyanakkor e múzeum õrzi kiadatlan kéziratainak 54 vaskos csomóját is, amelynek jórésze még mai is feldolgozatlan.
Eredményes, sikeres, elismert életének és munkásságának talán csak egyetlen fájó pontja akadt. Nagy álma, egy magyar természettudományi társulat megalapítása - amelynek pedig részletes tervezetét és programját is megalkotta - nem teljesült életében.
FÓRUMNemet az imperialista háborúra!
A "Társadalmi Igazságosságot Mozgalom"
- ATTAC Magyarország Egyesület nyilatkozataAz Egyesült Államok kormánya a terrorizmus elleni harc zászlaja alatt Irak megtámadására készül. A hivatalos magyarázat szerint az iraki rezsim közvetlen kapcsolatban áll a terrorszervezetekkel is, a szeptember 11-i terrortámadással is. Minderre azonban a washingtoni kormányzat eddig semmiféle bizonyítékot nem tudott felmutatni, mint ahogy arra sem, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezne.
A tervezett támadás okai az ATTAC Magyarország Egyesület tagjai szerint inkább a következõkben keresendõk:
1. Amivel évtizedekig riogattak minket, az most, a 21. században valósággá vált. Az Egyesült Államok egyre leplezetlenebbül valódi világuralomra tör, George Bush hatalomra kerülése óta ténylegesen imperialista nagyhatalmi politikát folytat. Az Egyesült Államok vezetése mindinkább figyelmen kívül hagyja az ENSZ és saját szövetségeseinek ellenkezését is, saját kezébe veszi a világ "rendbe tételét". Mindezt egyértelmû katonai fölényével visszaélve tudja megvalósítani.
2. Az Irak elleni - valójában már most is folyó és a legvédetlenebbeket sújtó kereskedelmi szankciókkal súlyosbított - támadás valódi oka a térségben rejlõ hatalmas olajtartalékok fölötti ellenõrzés megszerzése. Maga Bush elnök személyesen is érdekelt az olajüzletben. Az olajban gazdag országok katonai és politikai befolyása már eddig is az amerikai kül- és biztonságpolitika kulcsfontosságú elemei közé tartoztak.
3. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az amerikai kormány az olaj-, az energia- és a hadiipar bábja. Egy Irak elleni háborúból mindhárom szektor sokat profitálna, ezért az õ erõteljes lobbytevékenységük áll a támadás terve mögött.
4. A recesszióban levõ amerikai gazdaságnak kapóra jönne egy háború, hiszen az ipar egyik jelentõs szegmensének, a hadiiparnak hirtelen bõvülése, a megnövekedett kormányzati katonai kiadások kiránthatják a megrekedt amerikai gazdaságot a gödörbõl. Irak szuverén ország, még ha egy diktátor uralma alatt is áll, az Egyesült Államoknak nincs joga megtámadni. Erre csak az ENSZ-nek van felhatalmazása, a világszervezet azonban ellenzi a katonai akciót. Az Irak elleni jogtalan agressziónak beláthatatlan, vagy inkább nagyon is belátható következményei lennének. Az indulatok elszabadulnának, a fegyveres összecsapások világszerte elszaporodnának, mindennapossá válna az USA állami terrorizmusa által provokált terror, vegyi- és atomháborúba sodródhatna a világ. Éppen abba, amitõl a hazug amerikai propaganda az iraki agresszióval a világot "meg akarja védeni".
Ezért felszólítjuk a magyar kormányt, hogy fogjon össze a józanul gondolkodó európai és egyéb kormányokkal és diplomáciai úton határozottan és haladéktalanul szegüljön szembe az Egyesült Államok iraki agressziójával. Ezt kívánja a józan ész és a humánum.
2002. szeptember 10.
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Adyról
Adyról akartam írni. A lenyûgözõen fölénk magasodó költõi képeirõl, a verstani titkokként zenélõ ritmusairól. Arról, hogy hitem szerint kora világirodalmának messze kimagasló, legnagyobb költõje volt, s éppen azért, ami ilyen naggyá tette, szökségképpen ismeretlennek kell lennie a világirodalom-történetekben.
Aztán kezembe vettem a kötetét, s ahol szétnyílt, szemem megakadt a Magyar jakobinus dala strófáin:Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erõs akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindvégre egy bánat marad.S menten elfelejtettem a fölénk magasodó költõi képek örökkévalóságát és a ritmusok verstani titkait. A státusztörvény-módosításokról, ide-oda utazgató miniszterelnökökrõl szóló újságparpír-hamok fölé emelkedve szólt hozzám a szöveg:
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang,
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok?Szentkorona-hajóztatások, Árpád-sávos lobogók, elmaradt tûzijátékok fölötti szócséplések hazája - Árpád hazája. Ahol jaj annak, aki nem úr és nem bitang. S a morajos, halk, halotti hangon feltett kérdés: "Mikor?" Hány világrend összeomlása és hány hazai rendszervátás után visszhangzik újra és újra ez a mindig megvála-szolatlan kérdés?
Jut eszembe, egyébként már a magyar jakobinus Martinovics is az osztrák császár háromperhármasa volt, Ady pedig a hírhedett darabont-kormány híve. Nehéz költészetelméleti probléma, lehet-e a világ egyik legnagyobb költõje az, aki egy ilyen kormány mellett állt, s feltehetõ-e egy volt háromperhármas nevében az a kérdés: "Mikor fogunk már összefogni?" Pláne ezzel a befejezéssel:Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.Ami, ugye, nem sokban különbözik attól, hogy "Ez a harc lesz a végsõ, csak összefogni hát..."
Összecsukom az Ady-kötetet, és visszateszem a polcra. Nem változott itt semmi, csak a gémeskutakból lettek benzinkutak, s a malomalja és a fokos lett turisztikai látványosság. Ebbõl következõen pedig nemcsak arról van szó, hogy noha Ady kora világirodalmának messze kimagasló, legnagyobb költõje volt, szinte ismeretlen a világirodalom-történetekben. Ismeretlen õ itthon is. Híres kérdésére -Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új idõknek új dalaival?- már a maga idejében is tagadó választ kapott, s ha ma tenné fel, aligha járna több sikerrel. S nem csak azért, mert Dévényt ma már Devínnek hívják és a szlovák nemzeti mozgalom egyik központja.
Alighanem sose fogom már megírni azt a dolgozatot Ady lenyûgözõen fölénk magasodó költõi képeirõl és verstani tittokként zenélõ ritmusairól.
OLVASÓLÁMPABISTEY ANDRÁS
Öt Barbaricum-kötetrõl
Amu-Darja széles vize (Válogatás a török népek folklórjából) - Hartay Csaba: Az idegen irány - Kocsis Csaba: Kádár vitéz útja - Miks Mária: Késésben - Rideg Enikõ Alexandra: Cicavilágban élek.
A Nagykunság fõvárosaként is emlegetett, húszegynéhágy ezer lakosú Karcagon már hat éve mûködik csendben, de szívós kitartással egy kis kiadó, a Barbaricum Könyvmûhely, amely már sok figyelemre méltó alkotást juttatott el az olvasókhoz.
Ezúttal a kiadó öt kötetérõl lesz szó. E könyvek különbözõek témájuk és mûvészi értékük szerint, de valamenynyi méltó arra, hogy napvilágot lásson, nélkülük szegényebb lenne egy táj kultúrája, de az egész magyar kultúra is.
Legnagyobb országos érdeklõdésre az Amu-Darja széles vize címû vékony kötet tarthat számot, amely válogatást ad közre a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában. A tragikusan fiatalon, 48 évesen elhunyt kiváló turkológus a kötetben nem csupán kazáni tatár, kazak, kumuk népdalfordításaiból és dobrudzsai tatár közmondásokból közöl egy csokorra valót, hanem a magyarországi kunok eredetérõl, rokoni kapcsolataikról is közread az érdeklõdõ átlagolvasó számára érthetõ és érdekes tanulmányokat. Mándoky Kongur nem csupán kitûnõ tudós volt, de tehetséges mûfordító is. Ezt a magyar népdalok hangjára emlékeztetõ, attól mégis különbözõ, a kunokkal rokon népek világát felidézõ, érzékeny fordításai bizonyítják.
Hartay Csaba verseskötete, Az idegen irány a fiatal szerzõ harmadik könyve, amely zömmel színek (zöld, sárga, piros, kék, fekete) szerint gyûjti ciklusokba a költeményeket, bár ennek igazi jelentõségét csak néhány versben érzékeltem (A tanyán, Fekete). Hartay versei nagyrészt sajátos mikrovilágot idéznek föl, például a Vendégváró így: "A fürdõszobában hajnali borotválkozások / Habzó illata / Az üres kádban / Megfeneklett mûanyag kacsákkal / Sárgás koszfoltok a lefolyó körül." Más versekben ugyanezzel a módszerrel tájképet villant föl.
Humora olykor szófacsarásokban mutatkozik meg, például néhány címben: Verspektíva, Hátra arc poétika, iróniája azonban olykor telibe talál (Vers senkinek). Ebben egy költõsztrájk végzetes következményeit ecseteli. Hasonlóan kitûnõ a Szerepcsere ötlete is, a költõnek verseiket alázatosan küldözgetõ versrovat-vezetõkrõl.
Hartay Csabát kötete tehetséges költõnek mutatja, akinek azonban a saját érdekében talán szigorúan kellene válogatnia újabb kötete szerkesztésekor.
Kocsis Csaba történelmi regénye, a Kádár vitéz útja II. Rákóczy György korába kalauzolja az olvasót egy, a Sárréten máig eleven hagyományban élõ és a mûköltészetben is felbukkanó vitéz katona alakjának felidézésével. A fordulatos cselekmény, a letisztult, tárgyszerû stílus felnõttek és gyermekek számára egyaránt élvezhetõvé teszi ezt a könyvet. Amit hiányolok belõle, az a történelmi regényekben, legalábbis Walter Scott óta szinte kötelezõ nagy, színes tablók festése. A Kádár vitéz útja szinte mindig szûk körben játszódik, csatajelenetei is nélkülözik a széles kitekintést. Így a könyvet olykor, ha nem is nyomasztónak, legalábbis levegõtlennek éreztem.
Miks Mária második kötete a Késésben. Az elsõ, az Árnyjátékok a fényben, verseskötet volt, egyébként szintén a Barbaricumnál jelent meg. A könyv és Miks Mária folyóiratokban, antológiákban közölt versei egy sajátos világban élõ költõ életmûvét alapozták meg. Azért sajátos a világa, mert Miks Mária súlyosan látássérült, ami magánügy volna, ha nem gyakorolna hatást mûvészetére is. A Késésben írásai között például az Útkeresõ vagy a Névsorolvasás bizonyítja ezt.
A kötetbe gyûjtött írások nem novellák, inkább a napi sajtóból szinte már teljesen kikopott tárca mûfajába tartoznak. Rövid, másfél-két flekkes életképek (Találkozás), olykor anekdotaszerû írások (A mûtét). Az egyik címe (Hétköznapi történetek) akár a kötet címe is lehetne. Miks Mária írásai ugyanis a hétköznapokról szólnak olyan történetek, amelyek bármikor, bárkivel megeshetnének. Ahol a szándékolt egyszerûség színtelenség valami pluszt rejt, az egyszerû történet önmagán túlmutató jelentõséget hordoz, ott megemelkedik az írás, az olvasó egyszerre elfelejti szürkeségét, hétköznapiságát. Ilyen a Kérdésben és még néhány írás, ami azt mutatja, hogy Miks Mária prózaírói próbálkozásai is jó eredménnyel bíztatnak.
Utoljára hagytam egy igencsak rendhagyó könyvet, Rideg Enikõ Alexandra Cicavilágban élek címû kötetét, amelynek alcíme: Rajzok, mesék, dalok, igazi történetek naplója.
A meseirodalom általában úgy születik, hogy felnõttek írnak meséket gyerekeknek. Olyan felnõttek, akik képesek voltak megõrizni valamit gyermekkoruk világából, vagy gyermekek között élve sok mindent érzékelnek belõle. Ám a mesék így is magukon viselik annak a jegyeit, hogy felnõttek írták õket gyermekeknek, még akkor is, ha sikerül elkerülni a gügyögést vagy a direkt oktató szándékot.
A Barbaricum olyan könyvet jelentetett meg, amelyet egy gyerek írt a gyerekeknek, Rideg Enikõ Alexandra ugyanis nemrég töltötte be kilencedik évét, 1993. június 15-én született, s öt-nyolc éves volt, amikor a könyvben olvasható írásai megszülettek.
A Cicavilágban élek napló, amely 1998 és 2001 között kíséri nyomon a kislány mesékben megformált életét. Történeteit a felnõttek mellett állatok (fõleg cicák) népesítik be.
A kötet elsõ írása egy rövid vers, amelynek néhány sora máris megragadja az olvasót:Mama, ugye, nem hagysz itt örökre?
Záporoznak Enikõ könnyei.
Még a tündérkék is elrepülnek,
hogy meg ne ázzanak.
(Debrecenben, a gyermekklinika ágyán)A felnõtt számára ez lehet humor, irónia, a kislány világában azonban a tündérek tényleg elrepülnek, hogy magánya még nyomasztóbb legyen.
Nem tudhatom, hogy Rideg Enikõ Alexandra túlságosan magányos-e, ezért népesíti be világát fantáziájának teremtményeivel, vagy éppen ellenkezõleg, sokat van felnõttek között, megfigyeli a világukat, és azt transzponálja a mesékbe, így mond véleményt róla.
Ha fantáziáját nem köti gúzsba az iskola és a felnõttek világának követelményrendszere, s megõrzi határtalan szárnyalását írásban és rajzban egyaránt, akkor még sok örömet szerezhet kis és nagy olvasóinak.
FRIDECZKY FRIGYES"Harcok és újjászületések örökös
folyamata..."Paul Johnson: A kereszténység története
Paul Johnson, az ismert angol történész mûvét nem elsõsorban a szaktudósok számára írta. Élvezetesen és színesen tárja elénk - Makovecz Benjámin fordításában - azt a történelmi kort, amikor Róma a sok-sok különbözõ isten helyett egyetlen nagy hatalmú ISTEN-t akart trónra emelni, aki a birodalomhoz méltóan minden népfaj és minden társadalmi réteg számára elfogadhatóan uralkodik a lelkek felett. A vallások iránt rendkívül liberális Római Birodalomban megérlelõdött a helyzet egy egyetemes világvallás megszületésére.
"Vajon a zsidóság a birodalom vezetõ vallásává vált volna, ha nem jelenik meg a számos pozitív vonását magába foglaló és tõkésítõ kereszténység és nem veszi át térítõ szerepét?" - teszi fel a kérdést Johnson, aki döntõ fontosságúnak tartja "a római világra gyakorolt zsidó hatást. A zsidóknak ugyanis nem egyszerûen csak volt egy istenük; az Isten volt az övék. Legalább kétezer éve voltak egyistenhívõk. Végtelen állhatatossággal tartottak ki vallásuk mellett a politeisztikus keleti környezetben [...] sikerrel vertek vissza mindennemû kulturális asszimilációt vagy változást. [...] A zsidó közösségek jólétben éltek, sikeresen és magabiztosan. Sokan már szabad római polgárok voltak. A zsidó diaszpóra jól alkalmazkodott a római normákhoz, görögül beszélt, mûvelt volt és nyílt szellemû." Ekkoriban a zsidók egy része remélte, hogy Izrael "a pogányokat vezetõ fényesség" lehet. Monoteista hagyományaikkal igen sokat kínáltak az egyetlen, szilárd Istent keresõ világnak. Vonzó volt etikájuk, stabil családi életük [...] és fõleg a szegények, özvegyek, árvák megsegítésére létrehozott jótékonysági szervezeteik."
Bár megvoltak az univerzális vallás lehetõségei, "ám ezek csak úgy válhattak volna valósággá, ha ez a hit elszakad barbár gyökereitõl". [Körülmetélés. a törvények bonyolult rendszere, a törzsi eredet továbbvitele, rengeteg magyarázat, értelmezés.] "A zsidók Istene azonban meg se kísérelte, hogy elleplezze primitív, faji eredetét." A Heródes-féle Templom diadalmasan emelkedett a város föl, és meszsze hirdette, hogy a judaizmus csakis a zsidókról és csakis az õ történelmükrõl szól. Ilyen körülmények között a Római Birodalomban a kereszténység megszületése szinte kényszerítõ szükségszerûség volt.
Johnson szerint a kereszténység történetének elsõ politikai jellegû mozzanata volt a jeruzsálemi apostoli zsinat i. sz. 49-ben, mikor is a tarszoszi Pál tanácskozott a vagy tizenhat évvel korábban megfeszített Jézus még ott élõ követeivel. A vita tárgyáról, lefolyásáról, annak mindkét csoport számára kielégítõ eredményérõl olvashatunk az Apostolok cselekedetei-ben és az elkülönülést határozottan hangsúlyozó Pál leveleiben. Míg Lukács számára a jeruzsálemi zsinat csak egy egyházi incidens, Pál szerint ez a vita a kereszténység történetének elsõ nagy fordulópontja volt. Jeruzsálemben éppen Pál ösztönzésére hoztak határozatot arról, hogy a mózesi törvények (fõleg a circumcisio) nem kötelezõek a pogányságból megtért keresztények számára. Õt már itt a pogányok apostolának tekintették. Pál leveleibõl, csakúgy mint ténykedésébõl (az új vallás határozott arculatának kidolgozásában) világosan kitetszik, hogy éppen neki volt a legnagyobb szerepe a zsidó vallásból való egyértelmû kiválásban, s egy más, határozott dogmatikával karakterizált új vallás: a kereszténység megalapozásában, amelyben Jézus tanítását úgy kell értenünk, ahogy azt a maga elhivatottságában és tévedhetetlenségében oly végletes eltökéltséggel hívõ Pál értelmezi és tanítja.
Pál volt az elsõ, aki tökéletesen megértette Jézus teológiai rendszerét; felfogta a benne rejlõ változások valódi nagyságát és a zsidó törvénnyel való szakítás teljességét. Isten jelenléte már nem korlátozódott többé a jeruzsálemi Templom fizikai területére, sõt a templom mint szimbólum: az emberekben élõ templom. Pál kijelenti: "... ti az élõ Isten temploma vagytok." (2kor 6,16) A közösség ekkor már nemcsak a Templomot helyettesíti, hanem a papságot és a hagyományos (állat-) áldozatot is, a kenyér és a bor szakrális elfogyasztásával. Ez a jelképes áldozat lehetõvé tette a keresztényeknek, hogy teljesen szakítsanak a Templom kultuszával és az állatáldozással, s ekképpen kiszabadítsák magukat a zsidó történelem kötelékeibõl.
Johnson terjedelmes könyvében egészen a huszadik század utolsó harmadáig kíséri figyelemmel a kereszténység legfõbb irányítóinak tevékenységét és magának a keresztény világnak az alakulását. Részletesen foglalkozik a német katolikus és evangélikus vezetõk nácizmusnak behódoló, Hitlert "Isten küldötteként", "megváltóként" üdvözlõ és magasztaló magatartásával. Ugyanakkor - bár mûve utolsó része 1870-1975 közötti idõszakot tüntet fel - semmi jelét nem találjuk annak, hogy legalább némi kitekintést szentelt volna a 20. század második felében felbukkanó, Európa városaiban s fõleg a Dél-Amerikában kivirágzó, gyárakban, falvakban népszerû katolikus megújulásnak, a "munkás papoknak", vagy a "felszabadítási teológia" latin-amerikai képviselõinek. Ez tagadhatatlan hiányossága a máskülönben rendkívül alapos munkájának.
"A kereszténység története harcok és újjászületések örökös folyamata - írja epilógusában a szerzõ -, válságok sorozata, amelyekben nem ritkaság a borzalom, a vérontás, a fanatizmus és a téboly, de egyben az életrevalóság, az elevenség és a növekvõ értelem is. [...] A kereszténység nem tette az életet biztosabbá vagy boldogabbá, és az embert sem nemesítette meg. De reményt kínál. Segít ketrecben tartani a fenevadat." (Európa)