ÁGAI ÁGNES

No 5

Sûrû fekete hajjal született,
égszínkék csecsemõ szeme
csakhamar dióbarnára váltott.
Elsõ szava a "miért?" volt.
Soha nem kapott rá feleletet.
Azt hitték, rabbi lesz belõle,
töprengett, imádkozott és olvasott.
A gyerekekkel nem játszott,
magyarázott nekik,
és azok tátott szájjal hallgatták,
bár nem értették, mit mond,
de szépen beszélt és titokzatosan.
Könyvtárában, mint várúr éldegélt,
vaskos kötetek védték, amíg tehették.
Írt, gépelt, szemüvege az orrára csúszott,
mely domináns volt, és meghatározó.
Senki sem sejtette, hogy politizál,
gyûlésekre jár,
cédulákat oszt, ragaszt, és szónokol.
Utána hazatért, szótárt lapozgatott,
klasszikusokat ültetett át
finnugor talajba.
Tanulmányokat írt és monográfiát.
Nemzetközi híre nehéz helyzetbe hozta
a biztonságiakat, kik minden
lépését figyelték, és csak
a kellõ alkalomra vártak.
Családja tudósként kezelte,
csak az asszony ébredt fel riadtan,
mert rosszat álmodott.
Így hát õ mindent bevallott,
megértést kért és toleranciát.
Szívem, lelkem a munkásosztályé,
mondta a megdöbbent családnak.

Amikor egy márciusi vasárnap
az elsõ Wehrmacht-csizma
Budapest hídjára lépett,
tudta, hogy mindennek vége.
Néhány nap múlva zörgettek az ajtón,
a Heil Hitler-re Guten Tag-gal válaszolt.
Összekészített bõröndje
az ágy lábánál állt.
A magyar katonák házkutattak,
a német a könyvtárat nézegette.
Öt percet kért indulás elõtt.
Végigcsókolta a reszketõ családot,
a szoba sarkába lépett,
és felvette az imakönyvet.
A katonák fegyverre tett kézzel figyelték.
Sömá Jiszroel, Adonáj elauhénu,
Adonáj echod - zümmögte.
Levette a köpenyt, és mint
nyájas házigazda mondta:
uraim, indulhatunk!

Dachauban búcsúzott végleg a világtól.

TANDORI DEZSÕ

Tizennégy haiku

1.
Bizony, ne feledd.
S hogy sose mondd. Ne legyen
bizonyossága.

2.
Nincs soha csendünk.
Másunk csendje már csak szó.
Nincs soha másunk.

3.
Legigazabbig
megigazulni: már csak
elszálló hívság.

4.
Egyformaságra
különbözünk csak, nincs más-
forma különbség.

5.
"Mindenkim más volt!"
- Nem volt senkid. Csak híján
volt ki-ki más s más.

6.
Fuldoklásod fõ
foglalatosságod volt.
S kívüle még: te.

7.
Összeért ajkuk.
Kosztolányi! Tán neked
szóltak e haikuk.

8.
A haiku: hajlék.
Kunyhó, melyet nem laknak.
... Fölébe hajlék.

9.
Ó, ég, hajlékom!
Bár lennék én, holt merev,
mint te, hajlékony.

10.
Bár megérteném,
mit mondtam neked. Szólnál:
értelmét mondva.

11.
Csak kettõn múlik
minden némaság. Sosem
egyetlen szájon.

12.
Az utolsó lélegzet
- ha ugyan! - végre az Egy
Világ hírnöke.

13.
Balszerencsés szám,
hogy mi-végre szavakat
formálsz, s nem... végre...

14.
Egyetlen térbõl,
akár egy hajdani szél,
kihajló haiku...!
 

GYIMESI LÁSZLÓ

Etessük meg õket?

Két hegy között, sziklás szorosban áll meg a szekér, áll meg újra. Kis kõkatlanban, õsi kõfejtõben tartanak pihenõt, félkörben sziklafalak, bennük barlangok, hasadékok sora sejlik.
    A mester kifogja a lovakat, abrakot rak eléjük, kénkõ parazsát, hamvadó zabot. Lábukra békó kerül, szárnyuk nincs, persze nincsen.
    - A zenekar leszállhat! - kiáltja be a ponyva alá. - Szálljon már le a zenekar! Ne kelljen értetek beküldenem a medvét!
    Kikászálódnak a zenészek, lekecmeregnek sorban, most látni csak hogy vékony acéllánc kapcsolja össze õket, a bokájukhoz erõsített erõs lánc, csak ötlépésnyi önálló mozgást enged mindannyiuknak. Na ja! Volt az három lépésnyi, két toppantásnyi is! Lesz majd hat, sõt hét, ha mondom. Nyolc, kilenc? Az már túlzás, dehogy, már-már szabadosság lenne, kerülendõ!
    Nagy, nehéz ebédlõasztal kerül elõ, fényesre dörzsölt, vikszolt mahagóni, rég holt mesterek kezét dicsérõ örök darab. A mester nehéz fehér abroszt borít rá, saját színével hímzett súlyos damasztot.
    - Terítsetek! - förmed rá a zenészek tollászkodó csapatára. - Tapsra, medvére vártok?
    A barlangokban fények élednek, né, itt egy konyha, kunyhónyi tûzhelyekkel, kemencével, ott egy tálalószekrényekkel zsúfolt kamra, amott az éléstár, a borház. Kipirult arcú szakácsok, kukták, kézilányok, hentesek, megfontolt, rezes orrú pincemesterek, serfõzök nyüzsögnek, illatok, fûszeres szelek borítják be a katlant.
    Lódulnak a zenészek, egymásban s a láncban botladozva rohannak az asztalnemûért. Egy személyre terítenek, csak egy személyre. Finom kínai porcelántányérok, tálkák, findzsák, bohémiai metszett üvegpoharak, kelyhek, kupicák sorakoznak hamarosan az asztalfõnél, aranyozott kupák, ezüst kanalak, villák, kések. Az asztal közepére óezüst karos gyertyatartót helyeznek, benne vérszínû, még gyújtatlan gyertyák, mellette töltényhüvelybõl eszkábált rézöngyújtó, világháborús emlék, lövészárki babra-munka. Nem messze tõle a nagy pecsenyeszeletelõ kés. Váza is kerül, benne rafináltan összeállított csokor, aranyszalaggal összekötve gerberák, íriszek, párducliliomok. Alattuk, mintegy odavetve, matrózruháról származó rézgomb hever, középen ragyog a horgony.
    - Valami hiányzik, valami kell még - dünnyögi maga elé a mester, s íme, állványos tükröt cipelnek elõ, félig megvakult barna keretes antik darabot, egy más idõbõl, egy másik világból.
    A tükörben ikonok óarany fénye oszlik éppen, mögüle régi fénykép dereng ki, kislányok állnak a biedermeier bútorok szorításában, arcukon mesterkélt mosoly, a szemük jégüres. Buta Auguszt tartja a képet, másik kezében szegény Paula gyöngyházpisztolya, földre fordítva, tetszhalottan, feleslegesen.
    A mester bólint, rendben van, harmatos karafból tiszta körtepálinkát tölt a legkisebb kupicába, felhajtja. Csettint.
    - Jöhetnek az elõételek!
    Térülnek, fordulnak a zenészek, két nagy tállal térnek vissza: a laposabbikon libamájjal töltött forró fánkocskák sorakoznak, aranyos szalagjuk ígéretesen fénylik a barna gömböcskéken, a mélyebbikben aranysárgára füstölt flamand módra készített spárgafejek illatoztak, pompásan vegyítve a rokfort, a csöppnyi szardella férfias szagát az elkevert tojás, a tejfel és a vaj diszkrétebb gõzeivel. Nehéz a választás!  A vénség nem is választ, mindkettõbõl rak a tányérjára, nem sokat, eleget.
    Elõkerül a medve, gazdája mögé áll, néma pohárnokként szolgálatba lép. A levesek elé barna bajorsört kínál, fedeles ónkupában, müncheni korsóból. A mester elfogadja, kortyol néhányat. A megmaradt elõételeket az asztal alá veti, lecsapnak a muzsikusok a guruló fánkokra, a szétszóródott csirágra, tömik magukba fuldokolva, két kézzel, rogyásig.
    - Hozhatjátok a leveseket, kutyák - bök csizmaorrával az asztal alá az öreg, elõkúsznak a zenészek, nyeldekelve futnak a konyháig, szaladnak vissza. Elõször a sáfrányos fácánleves kerül a mester elé, a sárga karikák közül apró vulkánokként tör fel az ínycsiklandozó aromákkal terhes gõz, a nagy tál mellett pici tálcákon ott a gyufaszál-vastagságura metélt zöldségek sora, a fácáncombocskák, kettéhasított mellek, külön a kifõtt, májpástétommal töltött tésztapárnácskák, tüdõs táskák.
    A másik levesestálban testesebb, sûrûbb lé illatozik, királynõ-krémleves, átpasszírozott borjúhúsból készült, tejszínes, vajas különlegesség, szerecsendió ízesítéssel, egzotikus füvekkel. Mindkettõbõl kanalaz néhányat az öreg, s mennek is a tálak az asztal alá.
    - Zabáltok, ebek? - mordul a mester. - Én meg éhezem, he?
    Lélekszakadva talpal a csapat a konyhára, hozzák a fõételeket, a fõtt és sült húsokat, a körítéseket, mártásokat.
    - Ropogós kacsasült fordított burgonyával!
    - Rozmaringos fõtt tehénhús tormamártásban!
    - Fogas bíbornok módra!
    - Mustos ürüpecsenye krumplisfánkkal!
    - Õzgerinc narancsmártásban!
    - Paprikás csirke aranyos galuskával!
    - Sertésjava jóasszony módra!
    - Szalonnába burkolt frissensült fenyvesmadár, rizskásaágyon, pástétomos pirított zsemleszeletekkel!
    - Egybesült ropogós tejes malac, pezsgõs káposztával!
    - Sörtésztában kirántott süllõmetélt, rántott petrezselyem zölddel, szardellamártásban!
    - Harcsatokány túrós csúszával!
    Jönnek, mennek a tálak, a legtöbbjüknek alig van híja, mikor az asztal alá kerül. Mindegyik fogáshoz más-más bor dukál, tudja ezt a medve, egymást követik az édesebb, harcosabb fehér és vörös borok, testesek, könnyûek, sima fehérek és gyöngyözõ rozék, tekintélyes portóiak, csalóka muskotályosok, s persze a borok királya, a királyok bora.
    - Lazac nincs? - emeli fel horgas kezét a mester.
    - Hogy ne lenne, lesz az azonnal, ahogy parancsolja - buzgólkodik a harmonikás, s lohol is már a csörömpölõ csapat. Persze, hogy lesz lazac, lesz hétféleképpen!
    - Nyersen, finom gyöngyhagymával!
    - Pácolva!
    - Füstölve!
    - Sóban sütve!
    - Garnélarák mártásban!
    - Sonkás tekercsbe göngyölve, szarvasgomba szósszal!
    - Palacsinta-bundában, boros csiperkével!
    Piros terhüktõl roskadozó halas tálak lepik el az asztalt, egyikbe-másikba belekóstol a mester.
    - A medvének is hozzatok valamit! - veti oda a botcsinálta személyzetnek, s odasem figyel a szavai nyomán feltámadt vad csörömpölésre.
    Egész tábla lépes mézet kap a medve, s kecses kosárkákban frissen szedett fekete szedret, kerti szamócát. Csám-csám.
    - És a tészták? A desszertek? Sajtok, gyümölcsök? - rivall szolgálóira a vénség. Ugranak õk azonnal, de máris leinti õket.
    - Mégse, maradjatok. Nem vagyok már a régi. Talán még ezt - nyúl a hatputtonyos aszú után, maga tölt, vékonyfalu kecses pohárba, hosszan nézi, szagolgatja, gusztálja az óarany színû nedût. A rézöngyújtóval fellobbantja az egyik vérszínû gyertyát, majd a poháron át a lángba néz. Pazar, pazar. Hátradûl, kortyol egyet, elégedett. Nem zavarja a medve csámcsogása, cuppogása, nem zavarják az asztal alól fel-felbukó neszek, röfögésszerû hangok, a zabálás szemérmetlen zajai. Ó, béke van, béke.
    - Uram - tápászkodik fel a klarinétos -, uram, kérhetek valamit?
    - Kérj - bólint nagylelkûen a mester.
    - Ezeket kérem! - mutat az asztalon maradt tálakra, halakra, madarakra, az egészben sült malacra.
    - Megehetitek, hiszen eddig is azt tettétek - morran az öreg, fölösleges kéréssel zavarják, illetlenek.
    - Nekik kérem - mutat a szekérre a klarinétos -, nekik, odabenn. Mióta elindultunk, egy falatot sem kaptam. Mester! Azt suttogják, hogy már embert esznek, igen, a halottakat.
    - Etessük meg õket? - villan a vénség tekintete.
    - Ha lehetne, uram - reménykedik a zenész.
    - Lehet! - kiállt az agg, kirántja a pecsenyekést a malacból, s a klarinétos mellébe vágja.
    Kihúzza, belevágja, megint, megint.

    Csönd lesz, majd az asztal alól bátortalan gyászzene hallik, de egy rúgásra abbamarad. A messzi völgybõl bokornyi kis falu egyetlen harangjának szava bukik be a katlanba, mi, mi, mi. Elhallgat az is.
    A mester lecsatolja a láncról a halottat, int a medvének. Az a fehér damasztra teszi a félig elszopogatott lépet, majd felkapja a tetemet, a kocsihoz viszi. Bedobja a ponyva mögé, a résen át szemek világítanak rá, szemek, szemek.
    - Továbbmegyünk - dönt a pokoli fuvaros. Tapsol, bezárulnak a konyhák, kamrák, eltûnik a szalaghad, az asztal, a tükör is, óarany ködével, a láncra vert zenekar visszakucorog a saroglyába, csak Buta Auguszt árnya lebeg még a csontok felett, eloszlik az is nemsokára.
    A mester befogja a jóllakott lovakat, csördít, gyí, indulás. A medve megmarkolja a legközelebbi lõcsöt, cammog a lassan gördülõ kerék mellett, szopogatja a megmentett lépet. Csám, csám.

KÉPES GÁBOR

Néhány sor az európaiságról

Finom európai hangulat:
svédasztal és rajta
német származású bogarak
magyar módra
tömik magukat
és egymást
- mindent egy helyen

egy kancsó könnyû spanyol borban
az alkohol elsõ áldozatai

a háziasszony belép
vén s büszke nõ!
barnanép szétrebben
fehérnép elájul
mindkét fél részérõl
õszinte rémület

a kicsik alighogy kikelnek
fejvesztve rohannak

a nagyok magukból kikelve
üvöltenek

örök körforgás avagy
finom európai hangulat.

P. PAPP ZOLTÁN

Elemózsia

Az odaadás gazdagságból,
a kifosztottság szegénységbõl
táplálkozik,
én pedig most és itt,
a Vadász Tanya kifõzdében,
az 5-ös út mellett,
zúzapörköltet, galuskával,
káposztasalátával és
Oravecz Péter-verssel
fogyasztok.
Agancsok, szocreál olajkép
a faluvilágról, mûvirág illata árad.
Hogy ízlik? - kérdi a pincér,
finom - mondom,
aztán a kifolyt szemû szarvasokkal,
a kitömött fácánokkal együtt
tovább faljuk
a "sehova tanúja"
desszert verseit.
 

Kandalló

A szoba,
az "egyél egy kis levest fiam"
szobája,
a "hogy vagy fiam"
szobája,
a kis vaskályha, faragott fotel
szobája,
a padlók - melyek még elrecsegik
Nagyapám lépteit -
szobája,
most kandallót kapott.

Nem amolyan fa krematóriumot,
hanem egy búcsúzóhelyet,
ahol a még élõ fa utolsó
jótettét élvezhetjük.
A hajladozó lángok,
pattogó szikrák látványát,
a ropogó, duruzsoló búcsúhangokat,
a bõrbizsergetõ hõsugarakat,
s mintha a parázsban film peregne,
ki-ki kedvére múltba, jövõbe révedhet,
rendezõje lehet a körkörös éveknek.
 

Kritikus(i) pozíció

Mikor igaztalan kritikát olvasok
magamról, vagy másokról,
eszembe villan, ahogy a
mocsárilepke pimaszul
a kajmán szemfolyadékát issza,
ilyenkor a félelmetes fogak
hiábavalók.

BRITTICH ERZSÉBET

Farkasüvöltés

féltem
nagyon féltem
nem volt önbizalmam
nem volt bátorságom
segítséget kértem
segítséget
a farkastól
önként mentem a farkas torkába
a farkas üvöltött fájdalmában
megrettentem egy pillanatra
majd rám szállt a nyugalom
és most szárnyalok szabadon
mert az üvöltés felemelt
felszabadított
hitet
bátorságot
szárnyakat adott
és elûzte félelmemet

BODA MAGDOLNA

Egyiptomi képeslap

(múzeumi séta Kairóban)

kék-arany csíkos kendõje a válláig ért,
orra szabályos, szeme komoly és
mégis úgy tûnt, nevetett,
vastag ék volt a nyakán,
türkiz, páriskék és vörösbarna lapkák
párhuzamosan, arany foglalatban,
sárga sugarak hullottak a lámpák alá,
csorogtak, mint olvadt fém,
nem mozdult, nem,
kékruhás õrök álltak az ajtókban,
a kezét, azt
nem láttam, de biztosan jéghideg kólát
szorongatott, az üvegdobozok között
csoszogó turisták
hüvelykujjukkal az ég felé böktek,
Cool Tuthankamon, it's so cool!
 

(tengertánc)

Semmi sem volt rajtuk
csak halványkék tüll testük neonkéken
világított hosszú combú szõke szentek
tízen százan vagy ezren
egyesével a parton sorban
álltak a hófehér homokban
háttal nekem
a tengerrel szemben
aztán megjött a zene távoli basszus
a morgás és elszabadult
a mozgás lassan
lábujjhegyen és nem tudtad
ki volt a díszlet és a szereplõ
és mit játszanak
kéket? tüllt? holdat? vagy nõt?
színházi vasfüggönyt?
tapsot?
és a színek? a dalok?
pezsgõ fehér habok
a türkiz vízen
a lehulló nap fénye
halovány lila vörös
a csigaházon a fehér homokon.
 

(kirakat)

egy kirakat mögött volt
csillogó ezüstszürke ruhában
talán csak lakk volt
szeme ragyogott
egy kirakat mögött volt
mégis látszott hogy szabadabb
a többinél mert már
igazán szabad
szép volt így is
kitömött halott sirály
 

(Ghantija Temples)

Talán úgy volt, hogy...
és a kövek is...
ki tudja?...
talán...
talán ott lehetett
az oltár és itt folyhatott
az áldozati vér,
a hatalmas sziklatömbök
ki tudja, hogy kerültek oda?
hogy kerültek oda a szabályos kör
alakú lyukak a szikla két
oldalában?
ajtók helye vagy valami más?
egy hangerõsítõ csatorna õsi rendszere?
A tûzõ napon legalább
negyven turista ventillátoros
baseball-sapkában keres valamiféle
bizonyosságot,
a sziklák rése között tengernyi
apró kõ, ujjunkat vezetjük
a könyvek magyarázó sorai között,
tudod, legfeljebb Krisztus elõtt
3000 évvel...
ez lehetett tán az oltár...
talán...
de hát hogy kerültek
ide azok a súlyos kõtömbök?
 

(Kairó)

Kairó utcái közé beszorul az idõ
átbukfencezik a tér önmagán
tizenhat millió szempár
tizenhat millió suttogó száj
tizenhat millió lélegzet tizenhat millió szív
pulzál és az autó másodpercenként
beledudál
tizenhat millió egy
alkot egy óriási tömböt egy kockát
én te õ mi ti õk
itt is most a Níluson végig
hatvanhárom millió titok
fentrõl le
vagy lentrõl fel, mert csak vonal lehet az irány
"...Nílus ajándéka"
és aztán semmi,
aranysárgaporú sivatag,
gúlák és elindul a tekintet fölfelé,
és aztán a láb,
a tenyér izzad, a tüdõ zihál,
a csorba márványszarkofág
üres,
turistacsalódás: fene egye meg,
megmozdul egy
mézsárga göröngy
a beduin tevéje alatt: "madam..."
 

HAYPÁL TIBOR

Kelepcében

A csendõr százados illatos egyiptomi cigarettát szívott. A ráirányított fényszóró miatt, Ekecsi csak homályos körvonalait láthatta. A hangja nyugodtabbnak hatott, mint elõzõ éjszaka.
    - Remélem, meggondoltad magad, és az igazat mondod.
    - Százados úr! Én csak arra ténferegtem. Kíváncsiságból csatlakoztam hozzájuk. Tudni akartam, mi lesz az egész hajcihõbõl. Ennyi volt az egész...
    Megvan a nyom, amin elindulhatok, tûnõdött a százados, s nem izgatta a mellébeszélés. Délelõtt a peremvárosi, penészes, alagsori vicelakásban, a fiú göthös anyja sírva panaszolta, éjt-nappallá téve takarított, mosott, hogy fia jó szakmát tanulhasson... Mit akarnak tõle? A fia sportol, antialkoholista. Nem kurvázik. Sokat olvas. Természetbarát. Múltkorában a szomszéd fiú egy szemüveges, úrilányfélével látta...
    Míg az asszonyt hallgatta, a nyomozói mindent tûvé tettek. A vedlett katonaláda alján, ügyesen fabrikált, dupla fenékre bukkantak. Kommunista röpirat kötegek s néhány tiltott könyv került elõ a rejtekhelyrõl... Mikor felmutatta ezeket a terhelõ bizonyítékokat, az asszony óbégatni kezdett. Félelmében összekulcsolt kezekkel könyörgött a fiáért... Az egyik nyomozó megkereste a szomszéd fiút, aki pontos személyleírást adott arról a lányról, akit Ekecsivel látott. A vöröshajú, szeplõs, szemüveges lányban ráismertek Schweck Sárára. Egyszer rövid ideig figyelés alatt tartották. Tagja a Munkásotthon szavalókórusának. Szakított nagypolgári családjával. Önálló életet él, szociológus. Utálja a harácsolást, a fényûzést, a züllést. Eddig ártalmatlan politikai idealistának hitték. Most megint elrendelte a figyelését...
    Az elõtte ülõ fiú értelmes, szelíd arcába nézett. Ha dühös, erõszakos típus került a hálóba, jobban örült, mert azt élvezte volt összetörettetni. De azért ez a Jézus arcú sem viszi el szárazon!
    Megnyomta a csengõgombot az íróasztal szélén. Ketten léptek a szobába, és vigyázzba merevedtek. Egyikük tagbaszakadt, magas férfi volt, felgyûrt ingujjú, izmos karjára koronát tetováltatott. Otromba, pohos társának hózentrágere, a vállánál bemélyedt zsíros húsába.
    - Tanítsák meg igazmondásra - mondta halkan a százados, s füstkarikákat fújt a levegõbe.
    Lent az alagsorban egybõl nekirontottak a pribékek. Talpa, tenyere vastagra dagadt a gumibotozástól. De a kegyetlenségtõl egyre dacosabb lett, azt ismételgette, amit a századosnak mondott. A pohos rálépett a lábfejére, s a hanyatt lökte. Felüvöltött a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha megszakadt volna valami a lábában.
    A tetovált karú a mellére térdelt, s elkapta a torkát. - Pofázz; különben megfojtalak!
    Kapkodva szedte a levegõt, majd elcsöndesedett a hörgése, s elsötétült körülötte minden.
    Vödörnyi vizet zúdítottak az arcába, s akkor megint látta vicsorgó, izzadt pofájukat, hallotta az üvöltözésüket, de semmire nem reagált.
    Akkor kezénél, lábánál fogva fölfektették egy széles padra, megtépett kabátját a feje alá gyûrték.
    - Pihentessük - mondta a tetovált.
    A sarokban álló asztalhoz mentek. A pohos füstölt kolbászt, cipót és borosüveget vett elõ a táskából. Falatozni kezdtek. A kolbászból fokhagymaszag áradt. A tetovált valami szaftos történetbe kezdett, nagyokat röhögtek. Amikor kifogyott az üvegbõl a bor, a pohos elpakolta az elemózsia maradékát. Egymást váltva kimentek a klotyóra. Aztán újra Ekecsi fölé tornyosultak. Álmosnak látszottak, nyújtózkodtak, ásítoztak, böfögtek. Az alagsori ablakokban fény vibrált, hajnalodott.
    - Mit csináljunk vele? - kérdezte a pohos.
    - Hívd az õrt! - vakkantotta a tetovált karú, s visszaindult az asztalhoz.
    Szúrós tekintetû, fiatal csendõr lépett a szobába.
    - Kísérje a cellájába! - parancsolta a tetovált.
    A csendõr lerántotta a padról Ekecsit, s belerúgott. - Fölállni!
    Ekecsi megpróbált feltápászkodni, de rögtön összeroskadt. Bal bokájában a legparányibb mozdulatra is olyan éles fájdalom hasított, hogy egész hátán végignyilallt.
    - Gyakorold inkább a térden csúszást! - javasolta szinte derûsen a kakastollas.
    Ekecsi magához szorította tépett kabátját, s cipõit, s térden csúszva megindult az ajtó felé.

    Deresedõ, bajuszos orvos jelent meg délelõtt Ekecsi cellájában. Közömbösen vizsgálta meg dagadt kezeit, lábait. Bal bokájára kenõcsöt adott. A gumibot okozta vérömlenyek ekkor már kékülni kezdtek a testén mindenütt.
    Délben babgulyást kapott, lekváros buktával. A húskockák között egy hosszúkás lapos csontot talált. Lerágta róla a húst, s elrejtette a csontot kabátja bélésébe.
    Sokáig fülelte a harmadik éjszaka csendjét. Rettegve várta a henéz, döngõ léptek közeledtét, végül a kimerültségtõl álomba zuhant.
    Egyhangú napok következtek. Unalmában Ekecsi borotvaélesre csiszolgatta a lapos csontot. Ha tovább gyötörnek, s úgy érzem, nem bírom már, megölöm magam, nem leszek áruló, gondolta, s visszacsúsztatta kabátja bélésébe a csontot. Lábának jót tett a kenõcs, csillapodtak a nyilallások. Botorkálva járkált föl-alá a cellájában.
    Mindeközben a százados egyre elégedetlenebb lett. Schweck Sári, kollégáin kívül, senkivel sem érintkezett. Telefonja néma volt. A szavalókórusból is kimaradt. Kétségtelenül megszakadt a nyom, az elöljárói pedig türelmetlenkedtek. Tennem kell valamit, gondolta és újból elrendelte a kínvallatást.

    Álmából verte fel Ekecsit az üvöltés. Kábultan vánszorgott a szúrós tekintetû kakastollas elõtt a folyosón.
    A kínzókamrában a pohos tormát reszelt az asztalon.
    - Most virsli nélküli tormát fogsz kapni, fiacskám - kiáltotta kedélyesen.
    A tetovált karú eközben gondos szakértelemmel a székhez kötözte Ekecsit.
    - Ha köpsz, leszállunk rólad - morogta.
    - Nincs mit köpnöm - mondta Ekecsi, s reszketett a gyomra a félelemtõl.
    A pohos jókora barna papírzacskóba söpörte az asztalról a tormát. Mosolygott. Izzadt, zsíros bõre csillogott a lámpafényben, amikor Ekecsihez lépett.
    A másik hajánál fogva, hátrarántotta Ekecsi fejét, a pohos pedig ügyesen fejére húzta a staniclit és összeszorította a nyakánál.
    Ekecsi érezte, hogy nyálkahártyáját azonnal megtámadja a tûrhetetlenül erõs, szúrós szag. Folyni kezdett az orra, könnyezni a szeme. Tehetetlenül fuldoklott. Beszippantotta a tormát, megtelt vele a nyelõcsöve, a légcsövébe is jutott. Pattanásig feszült a tüdeje, hörgött. A pohos levette fejérõl a tormászacskót, és nevetett. A tetovált karú kicsomózta a kötelét, s Ekecsi a székrõl összegörnyedve a kõre zuhant. Sípoló hörgése, zihálása sem akart abbamaradni. Hideg verejtékben fürdõ teste szánalmasan rángatózott.
    Ahogy nagynehezen helyreállt a légzése, a tetovált karú könnyedén visszaemelte a székbe. Vízzel telt söröskorsót nyújtott neki. Ekecsi remegõ kezébe fogta, s mohón fenékig itta. Vesztére. A sós víztõl azonnal kiszáradt a torka, és szájüregéhez tapadt a nyelve. Rekedten, alig hallhatóan könyörgött vízért.
    - Pofázz! Kik a társaid? - bömbölte fülébe a tetovált karú.
    Megint remegni kezdett a teste, s lefordult a székrõl...
    Másnap hajnalban a tetovált karú végigmérte az elõvezetett, legyengült, holt sápadt, reszketõ Ekecsit.
    - Levetkõzni! - parancsolt rá.
    Amikor mezítelenre vetkõzött, a pohos hasrafektette és a széles padhoz kötözte. Heréjét hátrahúzta, s belehelyezte a hereszorítóba.
    Ekecsi miután elájult az iszonyú fájdalomtól. Eszméletre pofozták.
    - Beszélt; rohadék! Kik a társaid? Ha nem köpsz; megismételjük!
    - A százados úrnak mindent elmondok - ígérte meg sírva. - Nem bírom tovább...
    Lábait nem tudta összezárni, megdagadt heréi miatt. Szétterpesztett lábakkal vánszorgott, amikor visszakísérték a cellájába.
    Tudta, hogy testileg, lelkileg elérkezett a tûréshatáráig. Hátat fordítva a cirklinek, kabátja bélésébõl elõvette az élesre csiszolt csontot. Kitapogatta csuklóján az ütõeret. Ám ekkor megzörrent a kulcs a zárban. Zömök, mosolygós képû csendõr jött érte. A százados irodájába kísérte.
    A tisztet most is az egyiptomi cigaretta illatos füstje lengte körül. A vallatólámpa nem volt lekapcsolva, és Ekecsi most láthatta szikár arcát, elõreugró állkapcsát, vércseszemét.
    Egy civilbe öltözött, szemüveges nyomozó ült várakozva az írógép mögött, az oldalsó asztalnál.
    - Nos, fiatalember, úgy hallottam, meggondolta magát, és bevallja az igazat - szólalt meg a százados, s Ekecsinek feltûnt, lefogása óta elõször magázzák. - Kezdje, kérem! Hány tagja van az illegális sejtnek?
    - Három férfi, rajtam kívül. Csak a fedõnevüket ismerem. Colos, Tatár és Cigi.
    - Ez minden?
    - Ez minden, százados úr.
    - Engem akar lóvátenni, fiacskám? Hát nem veszi észre, hogy csak szórakozom magával? Mindent tudok! Egy kismadár megannyi mindent eldalolt nekem. A próbatételek csak kellettek, hogy õszinteségre és együttmûködésre neveljük. Vagy talán azt akarja, hogy a megátalkodottsága miatt, maradandóbb nyomot hagyjon a hereszorító? A here pusztulása, ha nem tudná, a nemi ösztönök kialvásához vezet. Kialakul az eunuchoid alkat, és akkor szánalmasan szerencsétlenné válik. Ezt akarja? Vagy inkább mégis beszél nekem a mi kis dalosmadárkánkról, akitõl a röplapokat kapta? Elárulja a nevét? Schweck Sára, igaz?
    A százados figyelte Ekecsi arcát. Eddig csak sejtette, hogy a lánytól kaphatta a röplapokat, de most márt tudta: a blöffje bevált. A fiú megrendültnek látszott. Elveszítette tartását, a lányba vetett bizalma összeomlott.
    - Mit tettek Sárival? - motyogta, s a szeme megtelt könnyel.
    A százados benyúlt a fiókjába, s az íróasztalra csapta a röplapköteget. Ekecsi jól emlékezett a fakó, kék szalagra a mellyel maga Sári kötötte össze a csomagot.
    - Tehát Schweck Sárától kapta?
    - Tõle.
    - Mondjon el mindent a kapcsolatukról!
    Amikor felkészítették az illegális munkára, figyelmeztették Ekecsit, ha rájön arra, hogy a kopók tudnak valamit, azt soha ne tagadja le.
    - Megkukult?
    - Kérdezzen, százados úr?
    Rutinkérdések következtek. Csak a felszínt érintették. Ekecsi rövid válaszokat adott, megpróbálta Sári szerepét bagatelizálni. Nem beszélt a szemináriumairól sem. Kevés információjának okát azzal magyarázta, hogy nemrég csatlakozott a mozgalomhoz. Közben arra is rájött, hogy a másik háromról semmit sem tudnak. Most már örült, hogy nem árulta el igazi fedõnevüket. Gondosan ügyelt arra, hogy Colos, Tatár és Cigi személyleírása még véletlenül se hasonlítson küzdõtársaiéra.
    Aláíratták vele vallomását, és azt hitte, véget ért a tortúra.
    Ám akkor nyílt az ajtó, elõvezették Schweck Sárit. A lány rendkívül ingerültnek és elszántnak látszott.
    A százados elõször Ekecsinek tette fel a kérdéseit.
    - Ismeri a hölgyet?
    - Ismerem.
    - A neve?
    - Schweck Sára.
    - Tõle kapta a kommunista röplapokat?
    - Igen.
    - Tagja-e õ is az illegális kommunista sejtnek?
    - Igen.
    A többi kérdésre bizonytalan vagy tagadó választ adott Ekecsi. Egyik válaszában megismételte a hamis fedõneveket - Colos, Tatár, Cigi, és ekkor a lány arcán értetlen csodálkozást látott. Csak õt adta volna ki? Mi történhetett? A lány szemlátomást fel nem foghatta.
    A százados hirtelen hozzáfordult. - Ön kitõl kapta a röplapokat, hölgyem?
    A lány megvetõen Ekecsire mutatott.
    - Ezt az embert most látom életemben elõször. Fogalmam sincs, miféle röplapokról és sejtrõl zagyvál itt összevissza. Ezt valami rosszindulatú, hazug provokáció, százados úr! Nekem ehhez semmi közöm!
    A szembesítés után már nem zaklatták többé Ekecsit. Úgy tûnt, megfeledkeztek róla. Jobb kosztot kapott, de étvágytalan lett. Csak ült a cellájában magába roskadva, s maga elé meredt érzéketlenül. Gyengeséget és levertséget érzett. Szorongató balsejtelem gyötörte. Már rájött a százados blöffjére, és gyûlölte magát ostobasága miatt... Hogyan tehette fel Sáriról, hogy elárulta õt? Mindig türelemmel, szeretettel tanítgatta. A legokosabb, legbájosabb nõ volt életében. Lelke mélyén szerelem bimbózott, de szemérmesen titkolta Sári elõtt az érzéseit. Néha a lány szemében is megcsillant valami, ami talán több volt barátságnál.
    Arra gondolt, hogy a sejt tagjai talán már meg is hozták ítéletüket, s kizárták õt maguk közül.

    Az esõs szürke reggelen a bajuszos, õszülõ orvos fejcsóválva nézte a vértócsában fekvõ fiú csuklóin a mély vágásokat. Kihalászta a sötétedõ tócsából az élesre csiszolt csontot, és megmutatta a századosnak.
    - Ilyen esetem még nem volt...
    A százados ingerülten szívta a cigarettáját. Mivel eredménytelenül nyomoztatott Colos, Tatár és Cigi után, mára újabb kínvallatást tervezett. Csakhogy Ekecsinek már soha senki nem tehet fel kérdéseket, gondolta, s haragosan kifordult a cellából.