BÁN ERVINEgy hajdani újságcikk, mely a máról is szól
Most nyolcvan esztendeje, 1922 nyarán, Juhász Gyula cikket közölt a Szeged címû lapban. Az írás Madách Imrérõl szólt. Rövid volt, semmiképpen sem tartalmazhatta Az ember tragédiája költõjének a méltatását. Nem is ez volt a célja, az igazi mondanivalója. Az ellenforradalom bárdolatlan magyarkodását állította szembe Madách európai bölcseleti kultúrájával, civilizált magyarságával, amely "nem tulipánmozgalomban és nem turáni hacacáréban nyilatkozik meg". Szinte néhány szóba összesûrítetve ad teljes és pontos képet az akkori hivatalosság ideológiájáról: "... nagy pipájú, kevés dohányú fajelméleti kuruckodás, amelyet leginkább ideszakadt jövevények, hogy nem mondjam, jöttmentek végeznek jó ügyhöz méltatlan buzgósággal és tudatlansággal". Természetes, hogy az "ideszakadt idegenek" nem mélyedtek el a magyar kultúrában, saját használat-ra gyártottak "nemzeti" eszmét, "amely gatya és a fokos magyarságá"-t, és azt igyekeztek ideológiaként ráerõltetni a népre. A költõ vádolja õket a szóháborúért, "amely annyi rombolást visz véghez (igazi destrukció) legdrágább és legritkább kultúrjavainkban". "Friedrich István politikája nem magyar és karaktere különösen nem magyar, hanem osztrák import, bécsi gyártmány, akárhogy veri is a bankot: Nem, nem, soha!" Ma már elég tapasztalatunk van ahhoz, hogy kimondhassuk: a költõ haragvó szavaival megbélyegzettek hurcolták be a rasszizmust, amely nem szerves fo-lyománya a magyar nemzettudat fejlõdésének.
Így beszélt a magyar - sõt, az egyik legmagyarabb - költõ az akkori, magát nemzetinek hirdetõ politikai vezérkarról. A harcos nemek mellett, mondott igent is, megjelölve a mércét, amely emberek és eszmék magyarságát hitelesíti: "Csupán a kultúra magyarsága az, amely ma kétségtelen nemesi oklevél lehet a nemzeti szellem és lélek fõrendiházába."(A kultúra magyarságához a nyelv magyarságát is odaérthetjük; a nyelvet tekinthetjük a kultúra részének, sõt, nemzeti szempontból legfontosabb részének.)
Az elõzõekben idézett szavakat a költõ napjainkban, nyolc évtzed múltán is leírhatná, ha élne. Biztosan le is írná, még keményebb nyomatékokkal, ha hallgatta volna az áprilisban, májusban országunkra zúdult beszédvihart. Mert újra szószéket kapott "a turáni hacacáré", "a gatya és fokos" nacionalizmusa - meg "a fajelméleti kuruckodás", bár ennek a hitvalló képviselõi nem jutottak be az országgyûlésbe. A magyar szó nyolc évtizeddel ezelõtti torzításától, fehérnacionalista elhangolásától a közelmúlt évek szóháborúja csak abban különbözik, hogy az utóbbi köré elegánsabb, tetszetõsebb díszleteket helyeztek el, a demokratikus igazolás érdekében. (Ám a választási és a választás utáni zûrzavarban ezek a díszletek csúnyán megrongálódtak.)
Akkor - jól észlelte a költõ - csak az alkotó szellem embereinek voltak igazán fontosak "legdrágább és legritkább kultúrjavaink". Kinek fontosak ma? Szemlátomást nem azoknak, akik mondataik minden fõneve elé a "nemzeti" jelzõt teszik - ugyanúgy, mint hajdan Friedrich István csapata.
Reménykedhetünk? Talán. Szellemi javaink új rendezõje író, jeles irodalmi ember - és a szabadságharc hadvezérének dédunokája. Honosságát, gyökösségét versben, prózában, közéleti írásokban egyaránt bizonyította. Várjuk, figyeljük, hogy mit tud majd tenni. Hogy akar, az biztos.
Bár a nyolcvan éve megjelent tárcáját újra közölte az Amerikai Magyar Szó 1993. március 11-ei számában (Madách, a kultúrmagyar), Juhász Gyula cikke elfeledett írás. Pedig a magyar szó egyik nagy képviselõje üzen általa. Nemcsak megjelenésének van kerek évfordulója, hanem szerzõje személyének is: idén kellene megemlékezni halálának hatvanötödik évfordulójáról.
OLVASÓLÁMPA
CSALA KÁROLY
A valóságos meglepetés
Nyerges András: Voltomiglan
Mi a regény manapság? Bizonyára csak akkor "ugyanaz", mint régebben volt, ha tágabban határozzuk meg a régit, a klasszikust. Például: elbeszélés ugyan, de az olyan, új keletû gyakorlat szerint, amikor is az elbeszélés helyettesítése (mondjuk, stilizált áltudományos leírással, tudatfolyam-asszociáció-gomollyal stb.), vagy az elbeszélésre való puszta ráutalás (akármely raffinált "szövegfej-lesztéssel", "diskurzus-variácóval") az újmódi átlagmûvelt irodalomértõ hölgyek és urak közmegállapodása szerint maga is "elbeszélésnek" számít. Avagy más oldaláról tekintve: cselekményes-bonyodalmas (elbeszélõ) mûfaj, ámde a bonyodalma ezer egyébre (mondjuk, történelmi közhelyekre, kronológiára; tudományos fejtegetésre vagy beszámolóra; hivatali feljegyzésekre; nyelvi asszociációkra, stilisztikai mintákra stb.) történõ puszta ráutalással és visszautalással is helyettesíthetõ, s maga ez a mûveletsor is immár "egyfajta" cselekménynek számíthat.
Azért annyi biztos: a klasszikussá vált regényírás-hagyomány nem tûnik el, sem csak úgy magától, sem pedig erõszakos kiebrudalgatásra az irodalomból. Ahogy minden modern izgalomkeltés dacára sem tûnt el a valósághû ábrázolás a képzõmûvészet-bõl vagy a mozgókép-mûvészetbõl. Mellesleg szólva, minden kor irodalma tanúskodik irányzatok együttélésérõl. (Nem egyenrangú, nem egyformán megbecsült irányzatokérõl, hanem egymással harcoló s e küzdelemben vezetõ szerephet jutó meg peremre szoruló, olykor csak a közönséghez és a mûvészetpápákhoz egy kis férõhelyért esedezõ irányzatokérõl, ám ez most mindegy.) Ami pedig az elbeszélés "mesterkélt" formáit illeti, ha jobban szemügyre vesszük õket, voltaképpen minden elbeszélõ forma mesterkélt, vagy legalábbis az volt, amíg meg nem szokta a publikum. Azonkívül oly faramuci irodalomtörténeti helyzet is elõállott, példának okáért az európai országokban egykoron, hogy csakis mesterkélt formákkal, sõt formulákkal volt lehetséges a valósághûség móresére tanítani azt a hosszú és fordulatokban kötelezõen bõvelkedõ elbeszélésfajtát, amit már rettentõ rég "regénynek" hívtak; gondoljunk csak a szentimentalizmus-kori levélregényekre.Nyerges András új könyve: regény. De azért látszott szükségesnek a fenti fejtegetés, mert nem hihetjük, hogy minden olvasó ugyanarra gondol, ha ezt a mûfaji meghatározást hallja, olvassa. Közelebbrõl tehát: Nyerges András regénye valósághû elbeszélés ugyan, de nem a cselekményfejlesztésnek bõ két évszázada bevett módján gyõzi meg olvasóit elbeszélt története valóságtartalmáról. Emlékezésre épül ugyan, de nem emlékfoszlányokat nyújt át további variálgatásra, összerakosgatásra a nagyérdemû s efféle szellemi játékokban föltételezetten járatos közönségnek, ahogy már-már megszokhattuk újabban "az író korát, mint saját gyermekkorát" fölidézõ-föltáró mûvektõl. Családtör-ténet, ám a család (talán jobb azt mondanunk: családok, mert hiszen szülõk mellett nagyszülõk is roppant fontos szerepet kapnak ebben a törté-netismertetésben, márpedig ekkor nyilvánvalón legalább három család históriájának és személyeinek kell a könyvben megjelenniük, s ez így is van esetünkben) részletes története igazból nem fontos a könyvben. Csak egy bizonyos, kiválasztott aspektusában érdekes, éspedig az elbeszélõ fiúcska (a késõbbi író) számára önként adódó aspektusában. Mármost, ez a gyerek-fõhõs - nyilvánvaló indokoltsággal - nem történeteket bogarászik, s kivált nem a történelmet bogarássza. Ez utóbbit néhány alapvetõ utalással ránk, olvasóra hagyja. Abból akarja megérteni az õt ért benyomásokat és a vele megtörténteket, hogy ki milyen körülötte, pontosabban a családjában, a családjaiban.
Ez a fiúcska igazándiból tehát nem is elbeszél, hanem csupán jellemeket rajzol. Az érdekli õt valójában, hogy ki milyen (mármint õvele, õhozzá), s ezt mondja el nekünk esetrõl esetre. Az utolsó, a kilencedik fejezetig szigorúan ehhez tartja magát ez a gyermek, ez az író, ez a regény. Nyolc fejezetnyi jellemrajzolás viszonylagosan szûk szemszögbõl, majd egy hirtelen szemhatár-tágulással (s természetes idõ- s korváltással) minden korábbi ügyet s bajt értelmezõ adalék: a zárófejezet meglepetése. (Természetesen érzékel-jük, hogy afféle "slusszpoénba" torkolló novellaszerkezetre hajaz ez az amúgy sem hosszú regény; ámde regény ez mégiscsak, nem "hosszú elbeszélés". Epikus totalitása - minden valóság-hûséghez való ragaszkodása mellett is -, tipikusan modern regényekre jellemzõ kihagyásokkal teljesedik ki, igaz, ügyesen beépítve és eltakargatva ezeket az elliptikus ugrásokat; csak utólag vesszük tudomásul az eljárást mint szándékolt írói módszert.)
Nehéz megírni azt, ami jó volt a személyes múltban. Az ilyesmi legföljebb ténymegállapítást indukál, ismételgetve sablonokat épít (anya gyöngéden és/vagy szenvedélyesen szereti gyermekét, apa kedvesen és férfias-szemérmesen szereti fiát stb.), tehát fejleszthetetlen, kiváltképp ábrázoló cselekmény fejlesztésre bajosan alkal-mas. És amint kiteregetni kezdi az össze-gyûrõdött emlékeket az ember-író, óhatatlanul föllép az intim igazságok "magánügy"-jellegébõl fakadó "nem rám tartozik"-érzés a befogadó-tanú szerepére szánt olvasóban.
Ami rossz volt gyerekkorban, az vi-szont nem hagyja békén az embert (írót) felnõtt korában sem. A szeretet magától értetõdõ. A szekálás érthetetlen. Az ilyesmit az ép erkölcsi-közösségi érzékû olvasó is szeretné megfejteni, megmagyarázni, megmagyaráztatni magának.
És van ilyen a történetben - merthogy volt ilyen valóságos, személyes családtörténetben is -, éspedig az egyik nagymama képviselte, képviseli. A veszett módra katolikus nagymama a csaknem elveszett zsidó családban. (A vészkorszakban volt kisgyermek a majdani író). Az unoka életének keserítõ rejtélye ez a megveszekedett nagymama. A megértendõ. A fölfejtendõ takarvány. A jellem, amelyet keservesen nem ért a gyermek, keservesen ért meg a felnõtt. Az olvasó pedig lassan megérti: a történelem keservei halmozódtak össze ebben az alakban (fiát, kis hõsünk apukáját akarná minden, de minden áron megmenteni, enyhén szólva vitatható logikával és viselkedéssel az öregasszony) s bántó kisugárzásaképpen a környezetébe kényszerült jellemekben is úgyszintén.
Ez lehet tehát a kiindulópontja, ez lehet a gyûjtõpontja valaminõ elbeszélésnek. S ehhez vonatkoztatva - ehhez a rejtélyhez -, már a "kezemfeje" természetesség, a szülõi szeretet, a gyermeken-csüngés is ellenpontot adhat. (Errõl tudjuk, hogy valójában korántsem "pont", hanem bizony "vonal", s épp ilyesmire van szüksége egy elbeszélõnek. Hogy a statikus "pont" dinamikus, változó, fejlõdõ "vonallá" változzék: "ellenponttá".)
Így tekintve azután már nincs mit félreértenünk Nyerges András könyvének pontos, helytálló beharangozóján ("fülszövegén"): "Az író nem fiktív történetet kreált. Saját családja, szüleinek sorsa, önnön gyermekkora késztette számvetésre. Mégsem önélet-rajzot, nem visszaemlékezést, memoárt írt, hanem öntörvényû regényt."
Még valamire hasonlít ez a Nyerges által választott-alakított regény-szerkezet: a bûnügyi regénysémára. A krimi megfejtését, slusszpoénját pedig nem illik elõre kifecsegni. Nem árulom el hát, hogyan végzõdik a regény, mi is a rejtély(ek) megoldása. Csak annyit: nagyon meglepõ, és nagyon valóságos. Tessék utánanézni. (Argumentum)
SZERDAHELYI ISTVÁNObjektív kritika
Lárai Eszter: Idõ-gettó
Lárai Eszterrel hetente találkozunk egy asztaltársaság tagjaiként, ismerjük egymás gasztronómiai szokásait éppúgy, mint mosolyának, szemvillanásának árnyalatait. Hipokrita ódzkodás lenne, ha emiatt nem írnék kritikát a kötetérõl, de méltatlan lenne mindkettõnkhöz, ha ez a kritika nem lenne kicentizetten objektív.
Ha objektíven akarunk megítélni egy költõt, ne ugorjunk neki a verseinek (úgy-nevezett) objektív módszerekkel. Tegyük félre verstani ismereteinket, hiszen a képletek laza kezelése egyaránt vallhat a dilettánsok botladozásaira és a zsenik zseniálisan kifejezõ ritmustöréseire. Feledjük el retorikai tanulmányainkat, azon egyetlen tételen túl, hogy ugyanaz az alakzat egyaránt lehet virtus (nyelvi erény) vagy vitium (nyelvi vétség).
Ha objektíven akarunk megítélni egy költõt, forduljunk bátran a szubjektivitásunkhoz. Olvassuk el gondosan a verseit, s aztán tegyük félre, ne is gondoljunk rájuk hetekig. Csak ezt követõen próbáljuk felidézni, mi marad belõlük emlékezetünkben. Attól függõen, hogy maradt-e valami és mi maradt, a miértre magyarázatot keresve elemezhetjük aztán a sorokat nemcsak verstani vagy retorikai, hanem akár matematikai eszközökkel is, megszámlálva, mennyi magán- és mássalhangzó szerepel a szövegben, s ezek mifélék és hány százalékát teszik ki a hangok összességének. Nem egy nyelvi varázslat titkának ilyesmi a nyitja.
Ha Lárai Eszter verseire gondolok, elsõként ez a strófa ugrik be:Az utolsó éjszakán még lazán
Aládhazudtam magam
Az alja voltam egy régóta
Hangtalan záródó koporsónak
(Már egy éve)Baromi jó, mondanám neki - mondtam is -, de kicentizetten objektív modorban és a miértre is választ keresve arra kell felhívnom a figyelmet, hogy az "aládhazudtam magam" kifejezésnek milyen csekély a stilisztikai értelemben felfogott következési valószínûsége. (Ez az a szám, ami azt mutatja meg, mennyire gyakori, hogy a kifejezésben szereplõ szavak egymás mellé kerüljenek.) Mondhatni: nulla, ami az információelméletben a hírérték maximuma. A szövegszerkesztõm pirossal alá is húzza, mutatván, ilyen a magyar nyelvben nincsen. Persze, a pontos j-vel írt hülye szót is aláhúzná, csakhogy itt olyan fordulattal állunk szemben, amely a maga szabálytalansága révén elképesztõ tömörséggel fejezi ki egy igen bonyolult lelkiállapot minden sajátosságát. A nemi aktus során alul fekvõ nõre ráboruló férfit a koporsó képével megjelenítõ metafora ugyanilyen hírértékû.
Kritikusi közhely, hogy minden dilettáns vaktyúk is tud kapirgálni a maga lelki szemétdombjából egy-két ragyogó költõi képet. Lárai csak úgy ontja magából az olyan sorokat-strófákat, amilyen a fent idézett verssel azonos oldalon pl. ez:Álmomban egy
elhízott mondatod
tekeredik körém
a szája kitátva:
az én fejem a pont
(Szívtelenek)vagy közéleti problémákra rávilágító sorai közül:
Az óda oda
Az emberek kezdenek kiilleszkedni a társadalomból
(Oda_lett_a)Szürkületi, hûvös, keserûmandula illatú képek ezek:
Könnyeim is kövesednek
Vízkõoldót hozz szemembe
Nem akarok könnyek helyett kavicsokat hányni
(Könnyek és kavicsok)- s ezt már értékhangsúly nélkül, ténymegállapításként közlöm, hiszen világnézet kérdése, ki hogyan ítéli meg az effajta költõi attitûdöket. A magam részérõl úgy látom: naná, hogy ilyeneket ír, s nem rózsaszagúakat déli verõn!
A kötet címe semmitmondó, terjedelme vézna. Hátoldalán a szerzõ életrajza: "1963-ban született Budapesten. 1987-ben szerzett diplomát a JATE matematika szakán. 1989-tõl 1996-ig az Egyesült Államokban élt, hazatérése óta tanításból tartja fenn magát, és itthon kezdett komolyabban foglalkozni a versírással. Több folyóiratban, köztük az Ezredvégben is, folyamatosan publikál. Ez az elsõ kötete."
Ady elsõ kötete gyöngécske utánérzéseket foglalt magában, József Attiláé se volt jobb. Láraié - tartózkodóan fogalmazva - egyéni hangú. Ami persze nem jelent többet, mint azt, hogy egyaránt lehet belõle minden és semmi. A szövegszerkesztõm az õ nevét is aláhúzza pirossal, szemben Adyéval, József Attiláéval. Vagyis: nem szerepel a szószedetében. Három választást kínál: "Javítja", "Átugorja", "Felveszi". A legutóbbira klikkeltem. (Z-füzetek/92)
KARDOS ISTVÁNEgy sikerfejezet tudományunk történetébõl
Jéki László: KFKI
A történetírás mindig nyomon követi a nagy társadalmi folyamatokat, kiemelve a történelmi személyiségek szerepét, mintegy az általuk jegyzett kor meghatározóit, többnyire azonban nem foglalkozik kellõ figyelemmel azokkal a tudományos eredményekkel, amelyek a jelentõs társadalmi változások feltételeinek megteremtõi közé tartoznak. Mûveikben a történészek természetesen elismerik a forradalmian új felfedezések (pl. az elektromosság) megjelenését a társadalmi termelésben s az ebbõl fakadó változásokat, mint ahogy napjaink informatikai és kommunikációs fejleményeit is regisztrálják ugyan, de a tudomány szakértelmisége és intézményei iránt alig mutatnak elemzõ érdeklõdést.
Holott ez az elemzõ érdeklõdés már csak azért is kívánatos lenne, mert munkájuk során a tudósok gyakran kerülnek drámai konfliktusba, sõt olykor morális válságba a társadalmi felelõsség vonatkozásában. Itt elsõsorban a klasszikus példára, az atomenergia háborús célú felhasználásának dilemmájára gondolunk, de nemcsak arra, hivatkozhatunk újabban akár a klónozás kérdéskörére is. A tudós számtalan drámát élhet át kísérletezõ munkája közepette. Annál inkább, mivel minden új kísérlet egy sikertelen következménye. Aligha véletlen, hogy az irodalom - kivált a dráma - és a filmmûvészet oly különös elõszeretettel foglalkozott és foglalkozik ezzel a nagyon is emberi problémával.
Ez a kissé hosszadalmas bevezetés a kritikus elismerését és lelkesedését van hivatva kifejezésre juttatni egy frissen megjelent könyvrõl szólva, hiszen mint évtizedek óta tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó televíziós újságíró tökéletesen tisztában van mindazokkal a nehézségekkel, amelyekkel a Központi Fizikai Kutatóintézetrõl szóló mû, a KFKI szerzõjének, Jéki Lászlónak meg kellett birkóznia, s amelyekkel sikeresen meg is birkózott. Ennek a szinte semmibõl létrehozott tudományos intézetnek ugyanis drámai, hõsies és - egyes személyeket érintõen - tragikus története van.
Az intézet a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának kiépítése során, 1950-ben alakult meg, abban a feszült, hidegháborús világpolitikai helyzetben, amikor az atomenergia-kutatás homloktérbe kerülésével világszerte felismerték a fizikai kutatások rendkívüli fontosságát. Miközben az atomfizikai kutatásokban külföldön magyar származású tudósok egész sora világhírnévre tett szert (Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenõ, Neumann János stb.), itthon is kivételes tehetségû, kiváló tudósok kapcsolódtak be a kutatómunkába, s értek el igen jelentõs tudományos eredményeket. Közülük néhányan - Jánossy Lajos, Kiss Dezsõ, Pál Lénárd, Simonyi Károly, Szabó Ferenc - a maguk szakterületén nemzetközi tekintélyt szereztek.
Mint említettük, az intézet alapításának idõszaka a hidegháború legkeményebb idõszaka volt, s az esetleges, de semmi esetre sem kizárható harmadik világháború veszélye - egy atomháború veszélye! - igen erõs hatást tett a fizikus világra. Fontos megemlítenünk, hogy Magyarországon sem korábban, sem akkor nem foglalkoztak az atombomba-gyártás kérdéseivel. Ez a szovjet laboratóriumok titkos világába tartozott, s ebbe a titkos világba még sokáig nem volt betekintésünk. Csak késõbb, a dubnai intézetben nyílt erre lehetõség. Hazánkban a sugárzások természetének kutatását, tanulmányozását és megismerését tartották a legfõbb feladatnak. A kozmikus sugárzással foglalkozó kutatások indokolták az elsõ és legnagyobb fontosságú osztály, a Radiológiai és Kozmikus Sugárzási Osztály megalapítását.
A KFKI-ban végzett kutatómunka egyre bõvült, mind szélesebb körû lett. Az intézetben foglalkoztak szilárdtest-kutatással, optikával, mikroelektronikával és az ûrkutatáshoz szükséges mûszerfejlesztésekkel. Helyet kapott a kutatási programban Természetesen a relativitáselmélet és a kvantumszíndinamika is. Az intézetben építették fel az elsõ magyar atomreaktort, és itt állították elõ elõször az orvosi gyógyítómunkában nélkülözhetetlen izotópokat. Bár a magyar tudományos kutatást azokban az idõkben szigorú embargó sújtotta, az 1980-as években a KFKI-ban már huszonnégy különbözõ anyag- és szerkezetvizsgáló-rendszert állították elõ. Mûszerfejlesztési eredményeiben az intézet olyan sikeres volt, hogy termékeiket sorra vásárolták különbözõ külföldi kutatóintézetek, s ebbõl a KFKI önköltségeit fedezhette.
Napjainkban bajos lenne az egykori KFKI-t a különbözõ vállalatokra, részlegekre feldarabolt kisebb-nagyobb kutatóhelyeken felfedezni. Ma már jószerint csak a szakemberek ismerik azt az elmélyült és hatalmas munkát, amit az intézet falain beül végeztek, beleértve ebbe az KFKI legkiválóbb tudósainak széleskörû mûszaki-oktató munkásságát is.
Jéki László könyve tömör, olvasmányos és valósághû naplója az intézet legendás, nagy évtizedeinek. Hatalmas adatgyûjtõ, rendszerezõ - és nem utolsó sorban kitûnõen megírt - munka, amelyet büszkén illeszthetünk hozzá a magyar tudomány sikerekben gazdag történetéhez. (Arteria Kiadó)
FRIDECZKY FRIGYES"Mindig a szellemi tunyaság ellen..."
Kertész Péter: A Komlós
Az idei könyvhét egyik legnagyobb sikere volt a Kertész Péter szerkesztette 472 oldalas könyv Komlós Jánosról, a népszerû konferansziéról, újságíróról, színházigazgatóról. Negyvenegy visszaemlékezésbõl komponálta a kötetet a szerkesztõ, mégpedig "rondóformában", ugyanis negyven szerzõ "epizódtör-ténete" között tizenhatszor bukkan fel újra és újra a Komlós János tollából eredõ "fõtéma". Megszólal színész, író, rendezõ, humorista, költõ, zenész, ko-reográfus stb.
"Regény lett volna a legigazibb - gondolta Kertész Péter -, hiszen Komlós élete ugyancsak bõvelkedett fordulatokban", de mert egy alapos monográfiára sem kedve, sem "filológiai álló-képessége" nem lehetett, különben is "egy Komlós-monográfiát a kutya sem olvasna el", ezért úgy határozott, hogy egész életmûvérõl kellene egy sokszínû, tartalmas kötetet összeállítania, amelyben maga Komlós "beszélne" olvasóihoz, s ezt rendkívül érdekessé tehetné a vele valaha is kapcsolatba került és még élõ embertársainak sziporkázó visszaemlékezése.
A szerzõ leírja: amikor olyanokat keresett, akik Komlós élete különbözõ állomásainak tanúi lehettek, "meglepett az a készség, ahogy a legtöbben fogadtak [...] kézrõl kézre adtak" s ilyeténképpen "olyan alanyokat is felkereshettem, akikrõl nem is sejtettem, hogy Komlóssal bárminemû kapcsolatuk lett volna".
Kertész "interjúi" valójában "szerkesztett interjúk", mert nem azt kapta alanyaitól, amit elvárt tõlük. "Csak faggatóztam és szerkesztette, törekedtem a szöveghûségre" - írja. Mi pedig meggyõzõdhetünk arról, hogy egy és ugyanazon dologról mennyire más és más mondható. "Ennyi idõ távlatából meg-megbotlik az emlékezet, megszépülhet vagy eltorzulhat a valóság. Mindent egybevetve, azt gondolom, összeállt egy kép Komlós Jánosról" - összegzi munkássága eredményét Kertész Péter.
Érdemes "meghallgatnunk" Komlóst: mit mond önmagáról? Miben látja léte s tevékenysége lényegét? Halála után megjelent sokadik könyvének (Tiszta vizet a fejekbe, 1981) fülszövegében bevallja: "Az a rögeszmém, hogy a véleményem fontos. [...] Gyakran érzem, hogy muszáj hozzászólnom ehhez is, ahhoz is [...] több mûfajban." (303. old.) Megható, ahogyan a pesti Csikágóra - szülõföldjére - emlékezik: az idõ elõtt halálba hurcolt emberke; a Bethlen-téri Színpadra, ahol "némi fényt" próbáltak becsempészni a Horthy-éra "bornírt sötétségébe". (35-36. old.) Felfedezi számunkra Arisztophanész valódi jelentõségét, s a 2300 éve vitázó tudós irodalmárokkal szemben, bebizonyítja, hogy korának, társadalmának hûséges harcosa, elszánt purifikátora volt, s csak azért nem ért rá kifejteni "hitét, politikai felfogását [mert] negyvennégy humoros darabot kellett írnia a közéleti visszásságok [leleplezésére], ezt követelte tõle a maga választott mûfa, és ezt várta tõle a közönség". (240-224. old.) Másutt azt írja: "Shakespeare nem teóriáknak tart tükröt, hanem az emberi természetnek, s mint a színház embere tudja, hogy az egész valónkat megrázó zokogás közt minduntalan felbugyborékol a röhögés is. A mûfaji tisztaság esztétikai követelményét a mûvészek kevésbé méltányolják... Ilyen a színház. Mert ilyen az élet." (352-353. old.)
"Nagy Endrét idézve" ír a kabaré mûfajáról. Kifogásolják, hogy a kabaré "a pesti aszfalton termett?" Ám akár az ókori poliszban, "ez a közéleti mûfaj csak ott fejlõdhet ki, ahol koncentrált közélet van - városban. Nagy Endre érdeme, hogy itt magyar mûfajt is teremtett [...] Felelevenítette a színház plebejus hagyo-mányait [...] a vásári komédiát, az utcai gúnydalt, a csúfondáros rigmusokat tovább õrzõ kuplét. Megalkotta a "ma-gyar nagyváros népmûvészetét [...] az illemtudó polgári színház zabikölykét, vásott utcagyerekét". Nagy Endre kabaréja "a mûfaj gunyoros nyelvén lojálisan politizált egy olyan közéletben, amelyet mindenestül sajátjának érzett". (402-405. old.)
Komlós Ezek a bohémek címû írásában megrendülve beszél Vujicsics Tihamérról, a zeneszerzõrõl és szenvedélyes népzenekutatóról: "Vujicsiccsal együtt alapítottuk a Mikroszkóp Színpadot, amelynek õ volt a zenei vezetõje, a komponistája és jó ideig a zenekara is egy személyben." "Nagy mûvész volt és nagy tudós. Összehasonlítható népzenekutatóként "meggyõzõdéses internacionalista [...] a nemzeti, faji elõítéletekkel szemben teljesen immunis; tisztességes, egyenes ember." (375-377. old.)
A könyv igen gazdag rendkívül érdekes és ugyanakkor magvas gondolatokban. Ám helyszûke miatt nem idézhetjük sem Komlós, sem a róla nyilatkozók minden fontosnak tartott szavát.
Sokat beszélhetne róla volt felesége, Molnár Klára, aki igazán jól ismerte, úgy is mint exhibicionista egyént, aki "rengeteg kritikával és okosan látta, hogy mi történik az országban", akirõl Mihályfi Ernõ azt állította, "hogy õ az új Bálint György". Megszívlelendõ Görgey Gábor jellemzése is, aki látta, hogy "a munkában õrületesen fegyelmezett". "Erõteljesen ironikus, szabad szellemû alkat". Igényt tartott arra, hogy ellenvéleményét akár "a gyilkos és kegyetlen humor szintjén" elmondhassa. Ha "nagyon, kiábrándult" volt is, "megmaradt szocialistának". "Komlós mindenben határeset: konferanszié, de több mint konferanszié; színészi munkát végzett, de nem volt színész, teljesítménye írói volt, de mégsem volt igazán író [...] Arisztophanészhez hasonlóan a leleplezõ komikumot vélte az egyéni és társadalmi élet egyik legfõbb tisztító közegének: kipiszkálni az önelégültséget körülbástyázott állásaiból. [...] Mindig a szellemi tunyaság ellen tornáztatta kollégáit."A kötet Gerõ András Zsidó, magyar, kommunista címû "identitástörténeti vázlata", egy alapos és megfontolandó történelmi esszé zárja. (Ulpius-ház)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNEz is, az is
Tizenkét könyvrõl
Hatvan éve halt meg a magyar próza legnagyobb mestere. Még személyesen találkozhattam vele, aztán meggyá-szoltam, nem sokkal késõbb anyagi támogatásommal jelent meg Németh Lászlónak róla írott könyve. Õ is megírta, hogy Móricz Zsigmond nemcsak a legnagyobb írónk volt, hanem valóságos intézmény: a nép múltjának, helyzetének, érdekeinek, erkölcsének, demokratikus lehetõségeinek õre s harcosa. Ha csak egyetlen könyvet kellene megtartani (s a népek tengerében, "lakatlan szigetre" magunkkal vinnünk), az a nem õ maga írta, csak egy-begyûjtötte mû lenne, melyben benne van a "magyar lényeg", szellem, munka, kultúra, politikum minden fontos vonása. Ez a Magvetõ címû gyûjtemény, amelyet még hatvan éve egy pengõért lehetett kapni; míg élt, az író-szerkesztõ sajátkezû aláírásával. Megkerülhetetlen és mellõzhetetlen antológia, s jó, hogy nemrégiben (az eredetinél sokkal szebb kivitelben) újra kiadta a nevét szintén Móricztól eredeztetõ Hét Krajcár Kiadó. Akinek még nem lenne meg a régi vagy az új kiadás, pótolja, amíg kapható. A legszebb magyar verseket, legfontosabb drámai s prózai szemelvényeket egybegyûjtõ Magvetõ nélkül nincs magyar könyvtár, s még ha valakinek könyvtára sincs: ez az egy könyv minden másért helytáll.
A Móriczot megelõzõ, talán elsõ mo-dern magyar költõ Kiss József volt, Adynak is elõfutára, késõbb követõje. Ha mára már kiment is a divatból, minden sorát meg kell õrizni, s ezért van jelentõsége a Simor András és tanártársai által most közreadott Háborús versei-nek, mégpedig az eredeti 1915-ös kiadást szétszórtan megjelent egyéb versekkel is kiegészítve. Fontos irodalomtörténeti feladatot végeztek el, noha a versek között akad igencsak rossz is, van viszont, ami már egyenesen Brecht felé mutat elõre. Egy fáradt, idõs mester olykor maradandó értékû verses elmélkedései ezek a megérthetetlen és megbocsáthatatlan háborúról. Az pedig hogy a "valóságos belsõ titkos tanácsos" báró Hazai Samu honvédelmi mi-niszternek (mellesleg földijének és hitsorsosának) ajánlotta, afféle villámhárító lehetett. (Táncsics-sorozat)
Egészen konzervatív mai mû a Kodály egyik legjobb tanítványa, a kiváló népzenekutató, Szomjas-Schiffert György verses drámája, A virrasztó. Remekül archaizál, Balassi Bálint szövegeit úgy építi be a sajátjába, hogy nehéz elkülöníteni. Egészében véve: kitûnõ opera szövegkönyv (még a népi dallamo-kat is közli). Érdemes lenne valamelyik jelentõs zeneszerzõnknek felhasználnia. De olvasmányként sem megvetendõ, ha mûvészi tekintetben nem vetekszik is Takács Tibor Balassi-regényével, az Aranypávák az asszonyokkal. (Püski)
Nehéz mai költõkrõl, illetve költeményekrõl írni. A "tiszta", tehát az alkotó személyiségének föltárásával, kifejezésével foglalkozó költészet szinte kizárólagossá lett, a "feltárás" pedig mindig új még új (valódi vagy vélt) mélységeket kíván, mégpedig az új-szerûség immár évszázados, avantgárd kényszerével - világszerte. Az "általá-nos emberi" szinte eltûnik a személyes-egyéni, sõt az "extra" mögött, méginkább a társadalmi, az utóbbival kapcsolatos elkötelezettség pedig szinte tehertétel. A szocializmus ügyének száz évvel ezelõtt Ady volt (a legnagyobb) dalnoka, hetven éve József Attila, negyven éve egy Ladányi Mihály, - de ki van ma, és fõleg az újabb nemze-dékekben, aki akár csak megközelítõ költõi rangon - tehát a társadalmit a legmélyebb személyessel összekötve - új hangon, szuggesztíven fejezné ki?
Ezért is öröm olvasni egy olyan, alig több mint húszéves költõ produktumát (Az élet egy nagy öröklakás), mint most Képes Gábor kötetét, aki elszántan "modern", tehát személyes és újszerû, ugyanakkor elkötelezetten társadalmi is, mégpedig szóljon akár nemzedéki problémákról, szerelemrõl-nemiségrõl és politikáról is, visszanézve s elõre te-kintve. Bátran vállalja a fasiszta történelemhamisítások kiigazítását (Álból - vadba), elõdeinek, társadalmi ideáljainak (Arany, Jászi, József Attila) megidézését (Oszkár, János, Attila), sõt - tán némi történeti-nosztalgikus felhanggal s mindig személyes töltéssel - remél "valamiféle", jobb jövõt is (Levél, Ezredvégi szerelem, Napfogyatkozás). De nem ez teszi máris jelentõs költõvé Képes Gábort, hanem a sokféle helyzet, nemzedéki összérzés és reménykedés megannyi színe, mindnek számtalan ötlettel való kifejezése, játékosság és mindvégig groteszk, ironikus megközelítés, melynek során az öregekre is gondol (Nem felejtünk), de mindig mindent idézõjelbe tesz, sõt egy-egy (olykor frappáns, olykor olcsó) ötlet, szójáték kedvéért a "tartalmat" is feláldozza. Sokszor maga is "bármi áron" újat keres, legtöbbször talál is, pl. egy ikerversben (Búcsú, Köszöntés), vagy ahogy egy gyerekkori emléket (a kaleidoszkóp örömét s elvesztését) 50 (számozott) mondatba gyûjti össze, vagy abban az egyszerû újításban, hogy a sorokat nem a baloldalon kezdi, hanem jobbra zárja. (Fiatal Írók Szövetsége Kiadása)
Idõsebb is, szerényebb is a palócföldi Marschalkó Zsolt, aki Vándor az Óceánnál címû tetszetõs kis zsebkönyvében kevésbé is elkötelezett, de nem kevésbé igényes. A kötetke ugyan banális verssel kezdõdik, de aztán egyre jobb. Szûkszavú, nem keresi az újat, nem annyira ironikus, mint Képes, de talán mélyebb. Nem fél újból mítoszokat mai módon értelmezni, ismét másszor a ma-gyar múltat úgy idézni, hogy az mának is szóljon. E tekintetben Juhász Gyula klasszikus Anna örök címû versét úgy költi át, hogy kiemeli belõle az imádott nõ butaságának örök voltát (amit persze már Ödön von Horváth is meglátott, de ami itt más, még általánosabb értelmet kap). Szóval, régi témák új átélését kísérli meg, s ez a feltárás sokszor bravúros (de soha nem túlméretezett) felsorolásokban történik meg. (Alma és Humanita Stúdiók közös kiadása.)
Most pedig essék szó "jobboldalinak" tekintett költõkrõl. Bartis Ferenc az Összmagyar Testület lelke, megannyi keserû emlékezését, élményét, jövõlátását gyûjti egybe Örökbe fogadtam a Földet címû kötetében. Mennyi költõi ötlet, jó megoldás, szép gondolat s mennyi fölösleges fecsegés! Bartis sokat szenvedett, megkínzott erdélyi alkotó, s az a baj, hogy erre tekintettel sose kapott komoly bírálatot, pedig ezt figyelembe véve klasszisokkal lehetne jobb költõ. (Codex Print)
Éppily lelkes és tehetséges, ám sokkal fegyelmezettebb Jász Viktor (Libisch Gyõzõ), akinek kötetében, Az Álmok Városában tetszett archaizálása (Mondóka, Boldogasszonyhoz, az apokrif Balassi versek), még Ady utánzása is, ami háromnegyed évszázaddal ezelõtt súlyos vétség volt, ám ma újból elfogadható. Tetszik idézõjelbe tett szenvelgése, groteszk hangvétele. Õsi népi motívumokkal is él, de kissé túlírja (A két fa). Van néhány kiemelkedõ verse: AB-gyermekek balladája, Az ördög nyelve, Az Üzenet, Az Álmok Városában. De aki így tud, annak mi szüksége költõi közhelyekre: "mint lármafák a néma hegyeken", "a sejtjeinkbe vulkán-melegen", vagy ilyen sutaságokra: "... valahol már havazik - és meg is marad tavaszig" (mi?), másutt: " ... barna - mint az õzgidák - szemed s ugrándozik". (Mi? A kedves szeme?).
Az ilyen példákat - másoknál is - az általános tanulság kedvéért írom le. Sajna, többnyire csak megsértõdnek, ahelyett hogy okulnának belõle. Jász konzervatív, sõt jobboldali nézeteinek propagandaverseirõl, netán önigazolásáról (A Költõ balladája) inkább nem szólok - olcsó dolog lenne egy baloldali folyóiratban. Ám költõrõl van szó, akinek több önkritikára és szigorúbb szerkesztésre van szüksége. (Szerzõi kiadás.)
Manapság, mikor a magyar társadalom szinte kettészakadt, hajlamosak vagyunk észre sem venni, ami a másik oldalon történik. Ez nem helyes, ezért írok Bartisról, Jászról, ezért írtam már Szalay Károly kis cikkgyûjteményérõl (Fancsaliságok), elismerve íráskészségét, sok valódi meglátását, sûrítését, ha "komcsizását" nem tudtam is elfogadni. És most itt egy baloldali ellenpélda: Magyar Lászlónak Fanyar László törvényei címû kötete. Nem ír olyan jól, mint Szalay, de hitelesebben vizsgálja azt, ami hazánkban a közelmúltban végbement. Tette ezt még az Orbán-kormány uralma idején, amihez, különös tekintettel a korrupcióról írottakra, nem kis bátorság kellett. Sajnos, sokszor túlságosan részletez s az ígérete ellenére Parkinson vagy Murphy példáját követõ aforizmaszerû összegezés (azaz "törvények") helyett is csak ismétlést kapunk. De a fölvetett problémák majdnem mind élõk, ha olykor igazságtalan is a mindenkori pénzügyminiszter vagy az alkotmánybíróság s általában a jogászok hibáit-bûneit tekintve. A magam részérõl fölöslegesnek éreztem az I. István nagy királyunk "jobbjával" kapcsolatos elmélkedést - kit érdekel ez? Az egész kötet, ha felényi lenne, kétszer ilyen jó lehetne. Így nem valószínû, hogy "szállóigeként idézik majd számos paragrafusát". Ahhoz nem eléggé frappáns, ám ítéletmondásai révén így is minden megbecsülést megérdemel.
Most pedig essék szó egy szemléletében szocialista, kifejezésmódját te-kintve inkább hagyományos, kitûnõ költõ prózájáról. Baranyi Ferenc Dante a Lónyai utcában címû kötetében néhány kedves emlékét eleveníti fel: családiakat, táj-jellegûeket, iskolaiakat, politikaiakat, irodalmiakat. Ezeket a színes irodalmi emlékeket két régi novellája egészíti ki, mindkettõben egy-egy regény anyaga van szûkszavú elõadásban, ügyes szerkesztéssel, melynek során a fõhõs mintegy kerülõ úton (véletlenül) tudja meg a neki tetszõ lány életének egy-két fontos mozzanatát. Nagyon ízléses, hogy egyiknek sincs happy end-je, de a kibontakozás és a "végsõ" egymásra találás sincs kizárva. Amit elengedtem volna, néhány korjelzõ adalék, mely már-már komikusan hat: a népbõl jött miniszterhelyettes fiacskájának példamutató belépése a munkásõrségbe s egyebek. (Z-füzetek/93)
Nagyszékely István nem egyedüli "tengerész írónk" de e mesterségben tán a legfiatalabb, s máig is aktív. Ezzel kapcsolatos élményei már nem egy figyelemre méltó elbeszélését indukálták. Most azonban a mai kamaszok világát mutatja be, akárcsak annakidején Karinthy a Tanár úr kérem-ben. Itt maga a reményteljes ifjonc mondja el, amit otthon, iskolában, tanulásban, sportban, bulizásban és szerelemben átél, mégpedig saját mai nyelvén, amely szinte egy kamasznyelv-szótár alapja lehetne. (Na, gyere ide, édes fiam...) Sajnos a szerzõ (illetve, hõse) ebben nem ismer mértéket, s mint a magyar próza legtöbb mai alkotója, bõbeszédûbb a kelleténél - e tekintetben hasznos lett volna követnie Karinthy sûrítését. (Bába és Társai Kiadó)
A nagytermészetû törpe szinte mitológiai alakja a középkortól a Grimm-meséken át Grass Bádogdobjáig irodalmi "archetípus", fõként a német kultúrában, de a mi népmeséinkben is mindennapos. Lajta Erika most egy mai példányát szerepelteti A törpeóriás címû szürrea-lisztikus regényében, melyben egy már csecsemõkorában öntudatos, nyomorék figura az élet teljességét próbálja magáévá tenni, s ez többé-kevésbé si-kerül is neki, mégpedig honi körülmények között. Rengeteg újszerû egyéni ötlet és sok ügyes átvétel (pl. a külsõ bõr-álarc letépésének motívuma Chestertontól) mozgalmas, groteszk társadalomképet nyújt. De itt is elmondható: kevesebb több lenne s az egymástól elkülönülõ kis elbeszélések valamelyest szervesebb összeszövése által regénysze-rûbbé alakulhatna. Bravúros és ígéretes írói teljesítmény, mely - rövidítve - még jobb is lehetne. (Magyar Napló.)
Ha valaki olvasgatja magyar írók mûveit, akár hacsak Móricz nagyszerû Magvetõ-jét lapozgatja, annak tanúbizonyságát találja - amit persze úgyis tud -, hogy e hazában nem fenékig tejfel az élet, sok baj, küzdelem, szomorúság az osztályrészünk (s az osztály szót tán alá is húznám). A nem indokolatlan honfibút legalább idõlegesen feloldani: erre való a humor, amelynek mindig örülünk s amibõl sose elég. A föntebb említettek közül ott a derû Lajta Erika abszurd Törpeóriásában, Fanyar László törvényeiben, Nagyszékely István kamasznaplójában. Ám ezek mind felnõtteknek szóló könyvek. Törõdik-e író a gyermekekkel? Pedig a jó gyerekkönyv nemcsak megmosolyogtatja az új nemzedéket, hanem rászoktat az olvasásra s tanulsággal is szolgálhat.
Ezért olvastam Rangán Lovas Ágnes és Õszi Zoltán bájos gyerekkönyvét (Hoppá, baba született), amely egy kedves kiskutya szemével figyeli egy kisgyerek megszületését követõ eseményeket. Így az olvasni tudó nagyobbacska gyerek egyszerre mulat és szereti meg a kutyust meg a csöppséget, aki talán saját öcsikéje is lehetne. Megkedvelteti, megérteti mindkettõt, mellesleg sok mindent megtanul a "világ rendjébõl", amit egy kisbabának vagy akár egy kutyának meg kell tanulnia, és sok mindent megtanul a "kutyaságról" is, a szaglás szerepérõl, idomításról, al-kalmazkodásról, az állati s emberi féltékenységrõl és így tovább. A bájos képek külön színt visznek a kötetkébe, így lesz az ifjúsági könyvekre specia-lizálódott kiadó könyvébõl remek olvasmánya minden kis olvasónak, no de a felnõtteknek is. Jómagam is igazán élveztem. Visszafiatalított. (Aranyhal Kiadó)