SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Varjú szonett

Havas esõ varjat ver az égen,
magánya enyém; lustán repül célja
felé s nem õrli pokol, se éden.

Szállnék én is - akár kettétört tégla
lehetnék ennyi erõvel: hazám
vakság és feszülõ nyomorkazán;
olcsó máz alatt éled a szín: cékla.

Mivel fejemet nem a földbe dugom,
megértem azt, mit nem tudtam rögtön,
a tégla célja: rendszer; fal s börtön,
bár lelkem gyarló - nem ilyennek tudom.

Mindig fázom s a fagyoktól félek,
varjúmód mégis a hidegben körzök,
míg szárnyaim szegi múlás vagy élet.

BÜKI PÉTER

... és lettél...

Fekszem lágy gyepen és nyílik az oldalam,
csontom csontja kiszáll, könnyedén énekel;
árván bambulok így, értelem elhagyott.
pálma a kõ
terhe alatt
nõ igazán
- társa a súly...

Szél lök rajt' nagyot és emberi hangot ad -
csontom gyúrva beszél, oktat a szél maga:
... lám adok én
társat, ügyest;
unhatod ám -
nélküle még
félni se mersz.

Éld jelenét,
mert haragom
rád teszem, és
mint Sziszüphosz
hordod, amíg
porhüvelyed
földi lakod.

Bordáim visszaesett, illata angyali:
Élõ hús, pihe haj, fekszik a porban, és
gyémánt is csupa köd, míg szeme felragyog;
ajkán harmat a méz; lélegzete, mint zefír;
csak sápadt kavicsok rajta az ékkövek.
Dombok dombjai közt dús lakomát veszek
mámor fürtjeirõl. Frigyre pecsét kerül:
Ízig-vérig enyém szõlejed ékszere;
holtjáig viselem - holtja a végzetem.

P. S.
Pördülj csak, Szulamít! - Orsinak írtam ezt.

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

A reggeli

1.
Éhes vagyok - szólt a kislány nyafogó, elnyújtott hangon és megcibálta anyja kezét.
    Vékonyka, madárcsontú gyerek volt, botladozva követte az idõnként meg-meglóduló asszonyt, aki láthatóan sietett volna valahová, s terhére volt a koloncként rácsimpaszkodó apróság.
    Az asszony a húszas évei végét taposta. Hosszú, szõke haja a vállát verdeste. Töredezett végén még látszottak az egykori barna festék nyomai. Le kellene vágatni - gondolta -, egy kis dauert rakatni bele, netán egy kevés melírt, ahogy hajdan szokta, de hát nem telik rá. Nem is tudja, mennyibe kerül már manapság a fodrász. Évek óta be se tette a lábát a fodrászüzletbe. Fodrász meg kozmetikus? No hiszen! A villanyszámlát se tudja kifizetni, nemhogy a haját rendberakatni. Pedig hajdan micsoda szép haja volt... Csillogó, vállára omló hajkorona, akár a tévéreklámokban. Ha végigment az utcán, mind utána fordultak a férfiak. A férje... volt férje, a Pista is emiatt habarodott belé. Mindig azzal szórakozott, hogy szeretkezés közben belefúrta az arcát. No, azt is megette a fene... Tulajdonképpen nem lett volna rossz ember, ha nem kap rá az italra. De rákapott, mint a legtöbb férfi a telepen, akik naphosszat munka nélkül õdöngenek az utcán meg a munkaközvetítõ iroda elõtt. Egyik cigarettát szívják a másik után, szidják a kormányt, aztán a kocsmában kötnek ki. Elõször csak egy-két korsó sör, aztán egy féldeci pálinka is bele, a végén már haza se találnak. Rohadt egy élet...
    - Ne rángass, anyu! Igazán, semmi rosszat se csináltam - szepegte a gyerek. - Most miért haragszol rám? Azért, mert éhes vagyok?
    - Jaj, dehogy haragszom én rád! - torpant meg az asszony. Lehajolt és megcsókolta a gyerek homlokát. - De te is tudod, hogy sietnünk kell. Ha nem érünk oda idejében, a Teri néni elmegy hazulról, aztán annyi. - Gondolatban még hozzátette, hogy akkor lõttek a mai reggelinek, de ezt nem akarta kimondani a lánya elõtt.
    Magának se szívesen vallotta be, mennyire kiszolgáltatott. Úgy jár takarítani, hogy reggelit meg ebédet is kér. Viszi magával a kislányt, s ha már ott van, neki is adnak valamit. Volt olyan nagysága, aki szóvá is tette, hogy nem óvoda ez, itt dolgozni kell, nem gyereket pesztrálni, no de akkor õ is kinyitotta a száját... Ezek az új nagyságák is megérik a pénzüket. Némelyikük pár éve még a párbizottságon meresztette a ki ne mondjam, micsodáját, most meg káefté igazgatónak! Vajon hogyan lett a férjeiknek egyszeriben saját vállalatuk? Hogyan? Honnét? Mibõl? Melyik öregapjuktól örökölték? Tán magától Kádár elvtárstól?
    - Vegyél föl, anyu - panaszkodott a kislány -, nem tudok ilyen gyorsan szaladni!
    - Jól van, gyere s ölbe kapta a gyereket a két szatyor mellé. - Látod, ezt a buszt is lekéstük. Olyan ritkán járnak, hogy beleõszül az ember, míg kivárja a következõt. Mert ezek se tudnak mást, csak árakat emelni - és indulatosan huppantotta le a gyereket a megállóban. - Amikor bekerültem a Nagy Gyárban, még egy forint ötven volt a jegy, és kétpercenként jött a busz mûszakváltáskor. Most már száz forint, és jó, ha húszpercenként elõ döcög egy kocsi.
    - Mennyi az az egy forint, anyu? Adnak érte egy csokit? És a százért mennyit adnak?
    - Mit tudom én már, hogy mennyiért mit adnak... Teljesen mindegy, mert nekünk se csokinak nincs, se száz forintunk... Aztán tudod! Ha jön az ellenõr bácsi, azt kell mondani, hogy az anyu kilyukasztotta a jegyet, de te eldobtad.
    - Tudom, anyu, de milyen az a jegy?
    - Ne idegesíts, kislányom, azt mondod, és kész! Megértetted?
    - Igen, anyu, de fáj a gyomrom. Éhes vagyok...
    - Én is éhes vagyok, azért kell sietnünk.
    - És anyu, mi az a Nagy Gyár? Az is ott van, ahol az én óvodám?
    - Igen, ott az óvodád mellett.
    A volt óvodád mellett - fûzte tovább a gondolatot magában. A gyári óvodába járt a gyerek, amíg volt gyár, volt óvoda, és neki is volt munkahelye. Ma már egyik sincs. Az öreg szakik meséltek, hogy a hetvenes évek elején még negyvenezer ember dolgozott a Nagy Gyárban. És a Nagy Gyár építette a munkásoknak föl azt a hatalmas lakótelepet, ahol élnek. Ronda betonkaszlik, de mégis csak lakások. Amikor összekerültek a Pistával, õk is kaptak egyet a gyártól. Másfél szobás szövetkezetit. A családból összekunyerálták a beugrót, aztán szépen törlesztgették a részleteket. Még bútort is tudtak venni, részletre. Igaz, hogy Pista állandóan túlórázott, és õ is igyekezett megfogni a pénzt, de legalább volt értelme. Rebesgették nagyon a gyárban, hogy a górék mennyit lopnak, csalnak, de hát a fenét se érdekelte! No, ha meg érdekelte, mit tehetett? A férje is hõbörgött, aztán mire ment vele? Fölhívatták, kapott egy fegyelmit, és fél évre tíz százalékos fizetéscsökkentést. Erre aztán befogta õ is a pofáját. De azért akadt egy olyan eset is, hogy a fõkapu elõtti Lenin-szobor kezébe nyomták a zsíros kenyeret. Utána hetekig szaladgáltak a rendõrök, meg a civil nyomozók a gyárban, de nem találták meg a tetteseket. A fél ország rajtuk röhögött.
    Aztán jött ez a fenenagy rendszerváltás, és kiderült, hogy persze a górék voltak a legnagyobb ellenzékiek. A párttitkár elvtársból káefté - igazgató úr lett, és aki véletlenül elvtársnak merte szólítani, azt másnap kirúgták a gyárból.
    Aztán szinte mindenkit kirúgtak a gyárból. Csináltak belõle vagy százötven káeftét, mert a fõnököknek kellett a sok zsíros állás, a melósokból meg alig maradt háromezer. A férje is utcára került. Szaladgált a szerencsétlen egyik gyártól a másikig, de sehol se kellett hegesztõ. Aztán jöttek a munkanélküli haverok, a pia... Kétszer jól megverte õt, amikor részegen hazajött. Józanul soha nem tett volna ilyet. Harmadszorra kidobta a lakásból.
    A bíróság neki ítélte a lakást is a gyereket is. Gyerektartást persze nem kap, mert mibõl is  kapna?  Perelhetné a Pistát, de hát se bejelentett lakása, se jövedelme... Nemrég látta egyszer tökrészegen egy padon. Nyáron nagykabátban... Tiszta toprongy lett az az ember. Pedig milyen csinos, belevaló srác volt, és a legjobb hegesztõ az üzemben!...
    - Anyu, soká jön a busz? Nagyon éhes vagyok...
    - Pszt!... Csendesebben, kislányom, a bácsik meg a nénik nem kíváncsiak rá.
    - Akkor mire kíváncsiak a bácsik meg a nénik? Megmutassam nekik, hogy elszakadt a szandálom, a bugyim meg lyukas?
    A megállóban várakozók összenéztek, és arrébb húzódtak.
    - Látod, hogy nem érdekli õket...
    - Ahol tegnap voltunk, abban a nagy házban, te mondtad, anyu, hogy mutassam meg a néninek...
    - Az egészen más volt, kislányom. Azt hittem, ott adnak néhány forint segélyt... De te ezt, szerencsére még nem érted. Ne is értsd soha!
    - Az óvodában mindig volt reggelink. Most miért nincs, anyu?
    - Azért, mert nincs! - förmedt rá a gyerekre. - Maradj már veszteg!
    Az óvoda... Azt is megszüntették. Pénteken még volt, hétfõre bezárták. Hová vigye a gyereket, mihez kezdjen vele? Azt mondták, van a telep másik végén egy magánóvoda, ott beveszik. Elment, megnézte. Havi tizenkétezer forint! Õ akkor tizennyolcezret keresett a gyárban. Ebbõl tíz a rezsi. Aztán hol az egyik szomszéd vigyázott rá, hol a másik. No, nem sokáig, mert egy hónap múlva neki is felmondtak. Bement a munkaközvetítõbe. Szakmája nincs, protekciója sincs, mit kezdjenek vele? Lett volna valamilyen átképzés húszezerért. Egyrészt nincs húszezerje, másrészt megint csak hová tegye a gyerekét? Ráadásul akkor se garantálták, volna az állást, ha elvégzi. Össze is veszett velük, mert azt tanácsolták, hogy adja állami gondozásba a kislányt, különben a büdös életben soha nem fog elhelyezkedni. Ez aztán több volt a soknál! Úgy elküldte õket melegebb éghajlatra, hogy se köpni, se nyelni nem tudtak. Három hónapig nem is álltak szóba vele...
    Õ pedig ott állt a gyerekkel, egy rohadt fillér nélkül. Jött a közös képviselõ, jött a villanyszámlás, a gázszámlás, meg a fene tudja még hányféle és milyen számlások. Éjszakákon át bõgött, de semmivel nem jutott elõbbre.
    Egy nap leszólította valaki az utcán. Jóvágású fiatalember volt, göndör fekete hajjal, nagy barna szemmel. Akkorát dobbant a szíve amikor meglátta, majd ki ugrott a mellébõl. Amíg együtt élt a férjével, soha más férfi sem volt az életében. Nem is volt rá szükség, a Pista ebben a tekintetben is állta a sarat. De hát, annak már egy éve... Nagyon jól érezte magát a göndör hajúval. Úgy, még talán még senki mással. Kis híján az elsõ alkalommal belészeretett. A fene tudja, mi lehetett volna még ebbõl az elsõ szeretkezésbõl, ha nincs ott a "kis híján". Ez ugyanis az volt, hogy amikor a pasas fölkelt az ágyból, hanyag eleganciával odacsúsztatott neki kétezer forintot. "A rezsire" mondta. Lehet, sõt valószínû, hogy beszélt neki a gondjairól. De nem azért, és fõleg nem így! Elõször az arcába akarta vágni a pénzt, már a keze is meglódult, de hirtelen a gyerekre gondolt, és eldugta a paplan alá. Befordult a fal felé, és egy álló napig zokogott. "Kurva lettem, kurva lettem" - hajtogatta magában, és ömlött a könnye. Este ki is mosta az ágynemût, hogy nyoma se maradjon az egésznek.
    Aztán más férfiak is jöttek. Alacsonyak és magasak, szõkék és barnák, soványak és kövérek. De csak olyanok, akik neki is tetszettek, és akkor, amikor õ akarta. Soha, senkitõl nem kért egy fityinget sem. Annyit hagytak ott, amennyit akartak. Még olyan is akadt, egy hentes, aki két kiló karajt hozott. Így aztán megnyugtatta a lelkiismeretét, hogy nem lett kurva, csupán a természetes ösztönének engedett. Végtére is egy huszonnyolc éves nõ még nem vonulhat kolostorba! Meg az is biztos, hogy soha nem jutott volna ide, ha nem zárják be a gyárat, és nem züllik el a Pista...

2.
Hiába csöngetett, a kétemeletes villában nem mozdult senki. Csak a két hatalmas farkaskutya ugrott neki a kapunak, mintha az egész világot föl akarnák falni. De nyomban lecsendesültek, amint megismerték a hangját, és farkcsóválva törleszkedtek a kerítéshez.
    - Ne nekem udvaroljatok, ti nagymama-faló szörnyetegek - kiáltott rájuk -, hanem azt a repedt sarkú gazdasszonyotokat küldjétek ki! - Aztán csendesebben még hozzátette: - Azt az elvtársnõbõl vedlett kapitalistát...
    - Anyu! Tényleg ezek falták föl a nagymamát meg a Piroskát? - érdeklõdött a kislány.
    - Nem, kislányom, ezek az ebédünket zabálják föl. - És újra a kutyákhoz fordult, még toppantott is egyet. - Menjetek már, az anyátok virslin hízlalt szentségit, kergessétek ide az a szoláriumban pirított, vén szipirtyót!
    A kutyák nem mozdultak, az ajtó sem nyílt ki, hiába csöngetett újra és újra. Elkeseredetten toporgott, míg észre nem vette a postaláda alá ragasztott, kis cetlit. Neki volt címezve.
    "Baloghné!" Csak így, per Baloghné. Se nem kedves, se nem tisztelt, se semmi. Még csak az se, hogy: Vera. Bezzeg amikor arról volt szó, hogy a padlásszoba ablakait is meg kellene pucolni, csak úgy grátisz, mert hogy a kialkudott árban az nem volt benne, akkor bezzeg aranyos Verácska volt. "Nem gyõztem kivárni, nekem más dolgom is van. Különben is szerzõdtettem egy másik, egy pontos takarítónõt, ne is jöjjön többet!"
    Ennyi. Se aláírás, se csókol-anyád-Boris! És mi az, hogy egy másik, pontos takarítónõt szerzõdtetett? Tíz percnél többet ezelõtt még sohasem késett. Ma elõször huszonöt percet. Hát ezért nem várta meg a vén dög! Pedig hányszor dolgoztatta tovább a megállapodottnál, és hányszor volt az, hogy jöjjön vissza holnap is. És persze se adót, se biztosítást nem fizetett utána...
    Akkorát rúgott a kovácsoltvas-kapuba, hogy csak úgy zengett. De õ is majdnem fölsikoltott, olyat nyilallt a lába. Vicsorogtak is rá újból a kutyák, veszettül. Már azon gondolkozott, hogy megdobálja õket kõvel, vagy valahonnét szerez patkánymérget és bizonyisten visszajön, hogy megzabáltassa a két fenevadat, amikor újra megszólalt a lánya:
    - Anyu, éhes vagyok! Éhes!
    - Ó, édes kis bogaram, - gyöngült el egyszerre. - Látod? Kirúgott bennünket ez a vén boszorkány is, nem ad nekünk reggelit.
    Leguggolt a kislány mellé, az arcához szorította az arcát, és mindketten elkezdtek zokogni.
    Végül a kézfejével letörölte a könnyeit, szoknyája szélével megtisztogatta a gyerek arcát, és keserûségében megcsikordította a fogait. Mély lélegzetet vett, felállt, kézen fogta a kislányt, s szinte szikrát vetett a szeme, amikor kimondta: - Gyere, juszt is meg fogunk reggelizni!

3.
Lefelé indultak a dombtetõre épült villasoron. Tudta, hogy az utca végén van egy bolt, ott szokta megvenni a takarítószereket. Afféle kisebb ábécé, ahol minden kapható. Friss, ropogós zsemle is.
    A bevásárlókocsiba beleültette a gyereket, a két szatyrot mellé rakta, és elindult vele a roskadásig telt polcok között. A kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne az ötéves, vézna kislány. Az üzletvezetõ csóválta ugyan a fejét a szokatlan fuvar láttán, de nem szólt. Látott õ már cifrább dolgokat is ebben az újgazdagok látogatta üzletben, de azért ösztönösen figyelni kezdte õket.
    Az asszony lassan, kényelmesen tolta a bevásárlókocsit, mint aki éppen azt latolgatja, hogy a méregdrága külföldi konzervek közül válasszon-e, vagy a másik polcról vigyorgó márkás konyakok közül. Amikor úgy gondolta, hogy senki se látja, odaódalgott a péksüteményes polchoz. Leemelt egy szép, pirosra sült, ropogós zsemlét és a gyerek kezébe nyomta.
    - Egyed gyorsan - súgta a fülébe -, míg meg nem látják!
    Aztán leemelt még egyet, s a konzervek között válogatva, maga kezdte majszolni.
    Az üzletvezetõ éberségét nem kerülte el a jelenet, de nem szólt, továbbra is figyelt. Ezeknél az újgazdagoknál tényleg sose lehet tudni! Úgy gondolta, majd figyelmezteti a pénztárosnõt. Ha sokat vásárolnak, üsse kõ, belefér, ha nem, ott majd kifizetik.
    Ezek azonban semmit se vásároltak. A nõ kétszer körbesétálta az üzletet, aztán kitolta az üres kocsit a gyerekkel.
    - Hohó, asszonyom! - kiáltott ekkor rá az üzletvezetõ. - Hogy képzeli ezt? Vásárolunk, és nem fizetünk?
    - Nem látja, hogy üres a kocsi? Amit én szerettem volna venni, olyat maguk nem tartanak.
    - Nem-e? - Villant föl a vezetõ szeme. - Hát azt a két zsemlét, amit megettek? Ne tagadja, a saját két szememmel láttam! Nem ingyenkonyha ez, hölgyem! Azonnal tessék kifizetni!
    - Szívesen kifizetném - mondta az asszony -, de éppen most vettem észre, tudja, hogy nincs nálam az erszényem.
    - Aha - bólogatott a vezetõ, aki egyszerre mindent megértett. - Szóval, nincs erszénye. Étvágya viszont nagyon is van...
    - Higgye el, én...
    - Rossz szöveg ez, szépségem! Ki tudja mit lopott még? Értesítsétek a rendõrséget - szólt oda az eladóknak -, õt pedig motozzátok meg a raktárban! Láttam, amit láttam.
    Azonnal ugrottak is vagy négyen. Körbefogták és bekísérték a raktárba. A gyerek zokogott s azt üvöltötte:  "Ne bántsátok az anyukámat!" Félrelökték a sarokba, miközben az asszonyt két eladónõ meztelenre vetkõztette.
    Kiforgatták a szatyrait is, a táskáját, de sehol semmit se találtak, ami az üzletbõl származott volna. Végül bosszúsan ráripakodtak, hogy öltözzön fel és szedje össze a holmiját, és csitítsa el végre a bõgõ kölykét!
    Mindenki zavarban volt. Az eladónõk azért, mert felsültek a motozással, s nem értették, hová lett a lopott áru, amirõl a fõnökük azt állította, hogy látta. Az asszony meg azért, mert szégyenszemre pucérra vetkõztették a gyerek elõtt, és úgy bántak vele, akár egy bûnözõvel. Pedig hát nem tett õ egyebet, csak megetette a gyerekét...
    Mire felöltözött, megérkeztek a rendõrök is. Egy fiatal õrmester volt a járõrparancsnok, magas, barna, jóképû férfi. Az orra alatt még egy kis hamiskás bajusz is volt, rövidre nyírva. Tetszett az asszonynak ez a kis jágerbajusz. Gondolta is, hogyha nem itt, és nem ilyen helyzetben találkoznának...
    Az õrmester azonban ügyet se vetett rá. Meghallgatta az üzletvezetõt, az eladókat, a pénztárosnõt, s csak azután fordult az asszonyhoz. - Elismeri, hogy lopott?
    - Igen - felelte halkan, az orrát törölgetve. - Két zsömlét. Sajnos, nincs pénzem, nem tudom kifizetni.
    - Miért tette?
    - Mert éhes volt a kislányom. Most õrizetbe vesz?
    - Megérdemelné.
    - Fáradjon be az irodába, õrmester úr - készségeskedett az üzletvezetõ -, ott felveheti a jegyzõkönyvet. Jelzem, ez már a harmadik a héten, aki a boltba jön zabálni. Hová jutunk, ha...
    - Tudja, mit? - vágott közbe a rendõr. - Nem veszek én föl semmiféle jegyzõkönyvet.
    - Nem? - ámult el az üzletvezetõ. - Hogyhogy nem? Hiszen...
    - Üsse be a két zsemlye árát a pénztárgépbe, kifizetem.
    Az asszony szemlesütve állt. Fogta a kislány kezét, és égett az arca.
    - Mondja, biztos úr... Miért csinálja ezt?
    - Nem magáért - hangzott komoran -, nem azért a két szép szeméért! - és az õrmester nem árulta el azt, amire gondolt.
    Hogy neki is van három gyereke otthon.
 
 

SIMOR ANDRÁS

Az uszítókról

Elõttük piros-fehér-zöld zászlócska,
és azt állítják: bennük a magyarság
jobbik része él. Minden szavuk ócska,
és minden szóhoz pökhendi pimaszság

társul, míg õket nézem, a zászlócskát
is megutálom, ha õk, akkor én nem
osztozom - mert volt hitelét lerontják -
piros-fehér-zöld, hajdan szép színében.

Magyarnak lenni, ha õk a magyarság,
szégyen! Petõfi, Ady, József népe
ne tudná, mi a gazság s mi igazság?

Elég egy betût elvennünk, miért ne
mondanánk így: mi bennük él, agyarság.
Kísértetek, vissza, sírmélyi éjbe!
 

Egy múzeumra

Nemet mondok õrájuk százszor!
Terror vagy Megbékélés Háza
szívemet egyformán alázza.
Émelygek az utálkozástól.

Nyilatkozzanak pártvezérek,
ez békítõleg, az vadítva.
Varjú szárnyú ház. Kurzus kripta.
Azon az ajtón át nem lépek.

Gonosz pörsenése a földnek.
Elcsúfították Budapestem.
Ha odavinne, vesszen lábam.

Vonulni így már láttam õket!
Magyarságom szégyellni kezdem.
Nem Hazám, ahol az a Ház van.
 

Rimbaud-sorok

Verset fordítok néha még,
az enyém rég elmenekült.
De hát kinek is szólanék?

Haldokló macskám etetem,
és alszom minden délután.
Ennyibõl áll az életem.

Holnapi újak nincsenek.
Cipõfûzõmet pengetem
untan, mint szakadt rímeket.

Irigylem õt, Hüvelyk Matyit,
ki Európából elszökött
lázas verseit hagyva itt.
 

Próteuszhoz

Fókák közt lakozó vén,
ki sohasem felelsz,
faggatlak, kígyó leszel,
faggatlak, párduc leszel,
víz,
fa inkább,
kinek apja volt
minden élet eredõje,
láttad
a világot körülfogó tengert,
megélted
Zeusz trónra kerülését,
értelek én,
jobb a fókák közt,
mint társalogni
emberi lénnyel,
titkot kutatóval.
Faggatlak mégis,
legalább
oroszlánként bömböld el,
mi vár reánk a Földön,
visszatér-e
a víz hatalma, a semmi?
Busa fejed
lógatva itthagysz engem,
már fóka vagy magad is.

KOSZORÚ
 

Száz éve halt meg Tolnai Lajos

TOLNAI LAJOS

A megjavult adófelügyelõ

    Percrõl percre növekedett az élénkség, kacagás, mely a hathársi új adófelügyelõ széles, üveges folyosóját betöltötte.
    - Ahol, Mikola  bácsi is - kiáltott egy hosszú, magas, rõtveres ember, nagy orral és óriási magyaros bajusszal, ferde lábaival, hol erre, hol arra kaszálva. - Hogyan? Hát Jóska bácsi is megérkezett az idezvényre? Három végrehajtó, tizenkét jegyzõ, nyolc segédjegyzõ... szépen vagyunk.
    S vidám hahotában törtek ki a várakozók.
    Vannak bûnök, melyek oly közönségesek, s a magasabb társadalom rétegeiben is annyira el vannak terjedve, hogy miattuk igazán talán csak az újonc pirul. Értem: a sikkasztást, csalást, hivatalos hatalommal való visszaélést, megvesztegetést, egykézre dolgozást, a kéz kezet mos igazság régi elvét - s a millió újabb meg újabb közigazgatási törvény okos kijátszását.
    A barna, napsütötte arcokon, barátságos, gömbölyû szemekben, domború okos, verejtékezõ homlokokon, ideges mozdulatokon, sûrû köhécseléseken mégis meglátszott a tépelõdés, belsõ lelkifurdalás s ama szégyen, mely mint vádoló barát a piszkos mûveleteket elítéli.
    A korcsabbak, megrögzöttebbek, mint a bordélyházi cicomás személyek a rendõri sötét folyosókon, külön csoportokba verõdtek, s bûneiket hangosan dicsõítették: azonban kiket eddig a szerencse megkímélt a pellengérhez kötéstõl, s kik becsületes karakterükre sokat adtak - lecsüggesztett fejjel, szaggatott szavakban fejezték ki nézeteiket e méltatlan bánásmód fölött.
    - Miniszteri tanácsos akar lenni... az az egész - veté oda egy öreg jegyzõ. - De hát szükséges ezért az emberrel...
    - Ó, láttam én már emberfalóbb kutyát is, bátyám!
    - Azok szerették a bort, öcsém. Aki bort iszik, azzal lehet élni, de akinek örökké elõtte áll a göllisz por, akinek se étel, se ital...
    - Majd megházasodik.
    - Ez? Kinek kellene ilyen ördögi pofa?
    - Már az igaz, ekkora fogak! Csak magyar ne volna legalább.
    - S milyen nyájas a nagy ferde agyaraival! Hogy õ apánk, hogy õ javunkat akarja, hogy õt úgy tekintsük, mint aki a vármegye veszett hírét le akarja törölni a világ táblájáról.
    - Bogár József, hajdúpáli végrehajtó - kiáltja a szolga a jó magyar nevet.
    - Urambátyám - súgja oda a két beszélgetõ közül a fiatalabbik, vén társának -, valljon be mindent.
    - Öcsém! Öt gyerekem van. Eddig jól éltünk, most legyek földönfutóvá?
    - Én azt gondolom, az ilyen igazságoskodó embert az alázatos bûnbánás... Bátyámnak olyan becsületes arca van, hogy a hazugság nem is férne hozzá. Én vallani fogok.
    És a fiatal végrehajtó hetykén, bátran fordult egyet a sarkán. Mintha templomba készülne gyónni - megpödörgette bajuszát, begombolta csinos, feszes, újdivatú zekéjét, s elgondolta befelelését - az emberevõ fõnök elõtt.
    Az öreg ember beballagott a hívásra.
    Éppen mellette csúszott odább egy jó barátja, égõ arccal, mely jót nem gyaníttatott.
    Hosszú asztal elõtt ült a fõnök. Jobbra is, balra is nagy felnyitott könyvek hevertek, rongyos jegyzõkönyvek, levelek, különféle okmányok.
    - Bogár József, majd akkor üljön le, ha mondom.
    - Nem akartam, nagyságos fõnök úr, leülni.
    - Lehúzza a lomhaság, a restség, a bõ élet. Az állam nyakig úszik a bajban, míg hûtlen hivatalnokai felhíznak. Ön megvesztegetéssel vádoltatik... Elsõ pont. Ön leírta Kukac János csizmadiának huszonhét forint adóját azon hamis címen, hogy nincs semmije, és mit tett?
    - Mondtam, hogy Kukac úr csinálhatna nekem egy pár csizmát.
    - Írja - intett a fõnök az asztal végén ülõ írnoknak, ki rövidlátó szemeivel egészen belefeküdt a papirosba, vagy hogy ne lássa a szerencsétleneket -, írja: Bogár József hamvasi végrehajtó, saját bevallása szerint, felszólította a Kukac János kürti csizmadiát, hogy csináljon neki...
    - De nem csinált.
    - Nos? Jobb lesz vallani lelkiösmeretesen.
    - Azt akarom. Bõrt kért, mivelhogy egy garasa sincs. Nem adtam... s így a csizma elmaradt.
    - Tovább. Második pont. A felvámi vásáron ön egy lóra licitáltatott, mely az állam javára volt már, és egykézre dolgozás által megvétetett a ló négy forinton.
    - Úgy van, négy forintokon vettem.
    - Az állam meglopatott 95 forinttal, mer a ló 99-et ért. Tovább. Harmadik pont. Fürstmann izraelita polgártársunk...
    - Tudom, egy hordócska pálinkát tett le nálam. Én hozzá soha nem nyúltam.
    - Feljelentette?
    - Én? Én gazember nem vagyok.
    - De a pálinka elfogyott, ugye?
    - A parasztságot nem lehet a pálinkáról letiltani, aki hozzáfért, itta.
    - Tovább. Jegyzõkönyvet vett fel, hogy Mák Geci...
    - Elmondom. Mák Geciné azt mondta: még az is gazember, aki a szegényre akkora adót ró. Napszámmal keressük a kenyerünket, s a nagyobbik felét megeszik az urak, én a kisebbikbõl hogy tartsam a beteg uramat, apámat, a négy gyerekemet. De bezzeg a gazdag... Nem hagytam tovább. Félretaszítottam. A szentet is keresztül szúrnám, ha a kormányt bántatná. Egy istenem van: a miniszter.
    A fõnök látta, hogy vén rókával van dolga, akinek sok szabaduló lyuka van. Fordított egyet a dolgon.
    - Én úgy veszem észre, önben vagyon némi õszinteség - írnok úr parancsomig vonuljon félre -, most már leülhet. Kérem, ide mellém. Fáj-e az önnek, hogy a magyar ember az utóbbi idõkben gaz sikkasztásokat követ el? Fáj-e az, hogy a külföld elõtt a magyar hivatali kar becstelen alakban tûnik fel; fáj-e, hogy  az  öngyilkossá-gok általi szabadulás még a legmagasabb osztályokba is felkúszott már? Hogy lassankint nem lesz egy ember, akiben a kormány megbízhassék, mert a magyar minden szép esze mellett is, dologtalan. Fáj-e ez önnek, öreg ember? Itt három adóvégrehajtó van, s mindenik összejátszik a néppel, a jegyzõkkel, a falubírókkal, hitesekkel. Tudja-e, hogy ennek az országnak el kell veszni? Elõdöm delírium tremensben pusztult el; annak elõdje Amerikába szökött; annak elõdje meg harmincezer forint elsikkasztása után agyonlõtte magát. Fáj-e az önnek, öreg ember? Nekem se feleségem, se gyermekem, se rokonom, se tanulótársam, se barátom ezen a  vidéken. Én messzirõl jöttem. Engem semmivel meg nem vesztegetnek, elõttem hiába alakoskodnak, én csinált együgyûségükön átlátok; én ki fogom seperni a megyét, vagy elveszek, vagy sikert aratok. De nem tûrom, hogy valaki hivatalát elhanyagolja, a néppel cimboráskodjék, s az államot a tönk felé vezesse. Értsen meg: mindennek alaposan utánajártam, kémeim vannak - mindent tudok. Az ön szavainak a fele igaz - a fele hazugság. ezért az egyik feléért fel fogom önt függeszteni. Mondja el, ahol akarja, amiket tõlem hallott, de reszkessenek, mert a büntetõ igazság kezét senki is el nem kerülheti. Elbocsátom.
    A szolga a fiatalabb végrehajtó nevét kiáltotta ki.
    - Világos József, mérgesi adóvégrehajtó.
    Az elnök ismét ott ült nyugodtan; rút arcán gyönge verejték fénylett; nagy, éles kapafogai, mint a gép alkatrészei, egymásba csukódtak.
    A belépett végrehajtó, mint a pecek megállott az ajtó melletti sarokban. Merõen nézett urára.
    - Ön Világos József, harminckét rendbeli súlyos váddal van terhelve.
    - Szeretném azokat hallani, nagyságos felügyelõ úr.
    Az írnok olvasni kezdte.
    - Mit szól ön, Világos József, ez égbekiáltó dolgokra?
    - Hogy az elsõtõl az utolsó betûig hazugságok. Irigységek, hogy becsületesen élünk; rágalom, hogy nem tudnak ellenünk semmit; gazság, hogy a kormányt híven szolgáljuk. A képviselõnk jól tudja, mit tettem érte, hogy a halottakat is leszavaztattam, a tanács, a polgármester tanúságot fognak mellettem tenni, és nem hinném, hogy csak hajam szála is meggörbüljön. Itt mi úgy vagyunk, mint a láncszemek, annyifelé szakad a lánc, ahány szemet kivesznek belõle. Ez nekem nagyságos fõnök úr nem árthat. Kapcsaim vannak ödafönn. Azokat a kapcsokat sok pénzen vettem, de megvettem. Itt a megyében olyan urak tartoznak, ki két, ki három, ki négyszáz forintommal, hogyha akarok, hát ilyen hitvány vádakra többet meg sem jelenek. Hanem volna egy alázatos kérésem a nagyságos felügyelõ úrhoz. Ma egy kedves fiacskámnak üljük a keresztelését. Sokan leszünk, ott lesz a város, a vidék színe-java. Esedezem, tiszteljen meg bennünket becses megjelenésével, az országot úgysem itt igazgatják, hanem odafönn. Mi nem vagyunk rosszabbak, mint mások.
    Az elnök e szemtelen szavakra kikelt arcából, homlokát égõ pirosság borította el, s oly fennhangon beszélt, kiabált, annyira elvesztette az egyensúlyt, hogy kinn a folyosón a megidézett bûnösök a legjobb kedvvel mulattak.
    Hetek, hónapok teltek el a vádak mérlegelése és az igazságos ítéletek meghozásában.
    Levelek érkeztek fentrõl, hogy ezzel s ezzel bánjék kíméletesebben; magas helyrõl, hogy többet ésszel, mint erõvel; egyes megyei birtokosoktól, hogyha te ütöd az én zsidómat...
    A fõnök azt hitte, hogy itt ellene cselszövény játszik. Felmegy az audiendum verbum regiumra.
    Akkor történt-e, mikor ez útjából visszajött vagy a vizsgálat folyamán: éppen Mérgesen kellett keresztülmennie. Útja a Világos József végrehajtó úr csinos fehér kõháza elõtt vitte el.
    Dél is volt már, de ügye is lehetett az adófelügyelõ úrnak.
    Mire bevégezték a tárgyalást: egy szép szõke leányka nyitott be a szobába, a tizenhat év bájaival, az ártatlan, viruló szépségével.
    Alázatos nyájassággal jelentette, hogy édesanyám a levest betálalta.
    Az ember ember, ki volna olyan együgyû, hogy ilyen idõben, ilyen ajkak hívására, tagadó választ adjon.
    A felügyelõ úr szemei - mert a rút ember szemei is csak olyan természetûek, mint a szép emberéi - édesen pihentek a szép, nyulánk leányka nagy kék szemein, rózsás, üde arcán.
    Megindult a hívásra, holott megfogadta, hogy hozzáférhetetlen lesz.
    Jegyzõk, öregek és ifjak, adóvégrehajtók, pénzügyi közegek foglaltak helyet az asztalnál.
    - Csak egy csöppet - szólt szíves kínálással az ebéd derekán a házigazda. - Ilyen bor, olyan bor, mint a tej, ártatlan és tiszta.
    - Sohasem iszom.
    - Évikém, te kínáld a nagyságos urat - szólítá fel az anya leánykáját.
    A leányka fölvette az üveget és töltött.
    - Legyen. Egy csöppet tehát.
    A második cseppet, a harmadik cseppet - így rendeli azt a jó Isten.
    Estefelé volt az idõ, mikor a jó emberek fölkeltek az asztaltól. Nem voltak azok ördögök, csak emberek, kik szerették a jó bort, a vidám anekdotákat, a derült tréfát, a léleknek ez örök virágait.
    - Ejnye, ejnye! - mondogatá magában a fõnök, midõn késõsen hazafelé hajthatott. És nem merte bevallani, hogy ezek az emberek nem rossz emberek.
    Volt idõ, mikor a haragos reformátor így kiáltott fel otthonában: én a Márta-hegyét egymagam idébb nem tolom.
    Tíz éve múlt e dühösen megkezdett vizsgálatoknak, és Istennek hála, minden a régi rendben van. Lopnak, csalnak, sikkasztanak, egykézre játszanak, akiknek ez hivatásuk, és dicsekedve mondogatják a felügyelõre:
    - Megjavult! Megjavult bizony! Ember lett.
1889

MÛHELY
 

TABÁK ANDRÁS

A nagy békétlen

Az újra elfelejtett Tolnai Lajos

"Ma demokratikus világot élünk. A polgár, a polgár - ma Magyarországon ez a legszebb szó!"
 (Jubilánsok)

Tolnai (eredeti nevén: Hagymássy) Lajos, aki 1837-ben a Tolna megyei Györkönyben született, és most száz éve, 1902-ben, Budapesten halt meg, lite-ratúránk tragikus írósorsokban igencsak bõvelkedõ történetének is egyik legtragikusabb alakja. Amikor Mikszáth Kálmán 1905-ben A báróné ténsasszony második kiadásának elõszava gyanánt kis portrét szentelt neki, zárómondatában 1892-re, tehát a ténylegesnél tíz esztendõvel korábbra keltezte halálát, s e tévedésénél mi sem jellemezhette volna jobban Tolnai utolsó másfél évtizedének "élõhalottságát", azt a szomorú tényt, hogy a 19. század egyik legnagyobb magyar prózaíró-tehetsége a közönségtõl és a pályatársaktól tökéletesen elfeledve halt meg.
    Valaki ugyan - egy fiatal nagyváradi újságíró - azért számon tartotta ezt a halálesetet. Az ifjú újdondász - bizonyos Ady Endre - lapjába, a Nagyváradi Naplóba írt nekrológjában (T. L. mester) merész, szép és meghökkentõ sorokkal adózott a halottnak. "Nem volt semmi bûne, csak különb volt, mint a többi, éles volt a szeme, tehát keserû volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelsõ íróembere volt ez országnak, és még ezt meg is bocsátották volna neki. [...] De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha."
    Ezek a sorok nemcsak azért érdekesek, mert érzékletesen jellemzik magát a nekrológírót, pontosabban: megelõlegezik az akkor még névtelen vidéki újságíróból kiteljesedõ költõóriás szemléletét és jellemét, s nem is csak azért, mivel rávilágítanak arra, hogy egy akkor már jóformán ismeretlen íróban Ady milyen tévedhetetlenül ismerte fel azt, akit saját "õsének" tarthat, s akit elõdjeként Petõfi és Vajda János mellé emelhet, hanem azért mindenekelõtt, mert tömör szabatossággal meghatározta Tolnai fellépésének és mûvének a lényegét.
    Ugyanezt az elõképet és ugyanezt a vezérmotívumot fedezte fel Tolnaiban az 1940-es évek elején Móricz Zsigmond, aki már címében is sokatmondó tanulmányában - Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos elõtt (Kelet Népe, 1941/1) - keserû megrendültséggel írta le: "Borzalom, hogy ennek az embernek, ennek a nagy írónak el kellett tûnnie. [...] Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe." Móriczé egyúttal az újrafelfedezés érdeme (bár azzal nemigen érthetünk egyet, hogy az eredeti szöveget felfrissítendõ Tolnai két regényét is meghúzta, átfésülte és úgy jelentette meg), amiként neki köszönhetõ az is, hogy kijelölve méltán megilletõ helyét, a Tolnai-életmûvet visszaemelte irodalmunkba.
    Ennek az újrafelfedezésnek a nyomdokán a felszabadulás után valóságos Tolnai-reneszánsz tanú lehettünk aztán. Egyre-másra adták ki regényeit, különbözõ válogatásokban elbeszéléseit és novelláit, megindították életmû-sorozatát, színpadra, filmre, tv- és rádiójátékra adaptálták írásait. Ma ismét kongó csend veszi körül. Egy-két 19. századi novellaantológiát kivéve, munkáit vagy tizenöt éve nem adták ki, tankönyvekben, iskolákban a nevét sem említik. (Kisebbik fiam, aki az 1950-ben róla elnevezett szakközépiskola tanulója volt, tõlem tudta meg, ki is az utca névadója.) Mai kapitalista társadalmunknak éppúgy nincs szüksége rá, mint ahogy nem volt rá szüksége az egykori feudál-kapitalista Magyarországnak sem.

    Bár Tolnai elsõ írásai - részint formás, de jelentéktelen költemények, részint erõsen iskolás "beszélyek" már az 1860-as évek elején megjelentek, írói pályáján valójában az 1867-es kiegyezés után indult el. S ez a pálya sikeresnek ígérkezett. Elsõ publikációival osztatlan elismerést aratott, Arany János pártfogoltjaként és tanítványaként tartották számon (gimnazistaként Nagykõrösön ténylegesen is Arany tanítványa volt), maga Gyulai Pál, az irodalmi élet mindenható ura egyengette útját, akinek - Eötvös Józseffel közösen tett - ajánlatára a Kisfaludy Társaság is hamar tagjai közé fogadta (1866), s rendezettnek látszott "civil" élete is. Fiatalon nõsült, egy mezõkövesdi zsidó kereskedõlányt vett el (ez bizonyult magánélete egyetlen jó választásának), s hasonló fiatalon lett tanár, a "költészet- és szónoklattan professora" a Gönczy Pál igazgatta pesti református gimnáziumban.
    Tolnai ekkor már lelkész volt, kinevezett káplán, Török Pál püspök pesti református teológiáján végzett - ehhez özvegy édesanyja ragaszkodott, nyílván a családi hagyomány miatt. Ezzel - írta Tolnai önéletrajzi könyvében, A sötét világban (1895) - "... Nesszosz köntösét dobta rám. Engedelmeskedtem, de hajlam, érzés nem vitt erre a szép és rettenetes pályára." Noha mindig lelkiismeretesen végezte munkáját, s a lelkészi hivatásra való felkészültségérõl éppen eléggé tanúskodik az a - vele szikrányit sem rokonszenvezõ - püspökétõl kinyilvánított vélemény, hogy "messze földön ismeretes és jeles hitszónok", valójában tényleg nem volt nekivaló ez a hivatás. Természettõl fogva nehéz fajsúlyú, konok, öntörvényû ember volt, ráadásul lobbanékony és heves vérmérsékletû, aki nem nagyon tûrte az egyházi fegyelmet, ami pedig végképp betett neki: hajlíthatatlan, meg nem alkuvó jelleme, az a meginghatatlan igazságszeretet, amely semmiféle hitványság iránt nem ismert könyörületet. Kortársai és késõbbi bírálói "összeférhetetlen természetûnek", "megrögzött agyarkodónak", "patológikus gyûlölködõnek", "rossz szenvedélyek fûtötte, démonikus szellemnek" nevezték, akinek "regényei már lelkükben ocsmányak", s akinek mûveiben - ahogy még Szerb Antal is sietett a császárelemérek, rákosijenõk, pintérjenõk nyomán megbélyegezni - "... a kép sokkal sötétebb és egyoldalúbb, sokkal erõsebben érzõdik rajta a gyûlölet inspirációja, semhogy elhihetõ vagy akár mûvészi lenne".
    Semmi kétség, Tolnai minden bizonnyal keserû és harapós ember volt, s köznapi kapcsolataiban sem mások, sem önmaga számára nem tette kellemessé az életet - csakhogy keserûségére és harapósságára meg is volt minden oka. Mint író és mint lelkész egyaránt olyan világban találta magát, amelyet eleve elutasított, s amellyel semmifajta közösséget nem vállalt. Az igaz, hogy mûveiben - amint egyik ellenséges bírálója felrója - "a kicsinyesség, a címkórság, a meghunyászkodás, a nyerészkedés szörnyû arányokba nõ", de hát ez a "szörnyû arányokba" való "növés" az 1867 után hirtelen meglóduló társadalmi átalakulás mindennapos ténye volt. Szemet hunyni fölötte lehetett. Mentegetni is lehetett. De letagadni nem. Tolnai szemet hunyni nem akart, mentegetni nem tudott - ehhez túl jó szeme, gerinces tartása és érett ítélõképessége volt. Mindez szilárd bensõ meggyõzõdésre alapozódott. Arra a világszemléletre, társadalomlátásra és erkölcsi mércére, amely részint a reformkori és szabadságharc alatti, Kossuth vezette köznemesség önmagán fölülemelkedõ demokratikus nézetein és törekvésein, részint örök példaképének, Petõfinek a plebejus forradalmi eszméin csiszolódott ki. Õ tehát nem 48-ból, hanem 49-bõl nem engedett soha.
    Így aztán a kenyértörés nem maradhatott el. Íróként nagyon is hamar szembetalálta magát a konzervatív "nép-nemzeti" irányzat, az ún. "irodalmi Deák-párt" és vezére, a hivatalos irodalompolitikát korlátlan hatalommal mozgató Gyulai Pál legteljesebb nemtetszésével, amely nemtetszés a hidegretevéssel volt egyenlõ, ahogy azt akkortájt már Vajda János is vastagon megtapasztalta. De tanárként és lelkészként sem kerülhette el a kenyértörést. Elõször Pesten, a református gimnázium vezetõivel, kivált az ellentmondást nem tûrõ, diktatórikus hajlamú Gönczyvel mérgesedett el egészen szakításig a viszonya, majd a 70-es években, már pályázat útján meghívott marosvásárhelyi lelkészként egyházi elöljáróival - mindenekelõtt a hallatlan befolyású Szász-dinasztia tagjaival - került szembe. Holott kezdetben azt remélte, hogy amit Pesten meggyûlölt és elviselhetetlennek tartott, a korrupciót, a nepotizmust, a különféle uram-bátyám érdekszövetségeket, a csúszó-mászó hitványságot és üresfejûséget, egyszóval az egész egyházi-világ-irodalmi mocsárvilágot Erdélyben végre lerázhatja magáról. Ehelyett még kicsinyesebb és még lélekölõbb formában találkozott vele. S ha lehet, még kihívóbb módon.
    Tolnai persze nem lett volna Tolnai, ha a kesztyût föl nem veszi. A maga lobogó temperamentumával nyomban bele is vetette magát a harcba. Csaknem tizenhat éven át, 1884-ig a szó szoros értelmében vett menekülésig, napról-napra vívott egy olyan küzdelmet, amelyet jószerével már az elsõ nap elveszített. Provokálták, rágalmazták, fenyegették, meghurcolták, pert perre indítottak ellene - a fél város esküdt ellensége lett. "Ilyen helyzetben jártam templomba, revolverrel, mert agyonveréssel fenyegettek sûrûn jövõ levelekben - írta késõbb A sötét világban.  -  Ilyen ke-déllyel mentem esketni, keresztelni, temetni. Ilyen kedéllyel ültem íróasztalomhoz, és fogtam hozzá harmadik regényemhez [...]; írtam elbeszéléseimet, rajzaimat, balladáimat. Házam tetejére éjjeleken át hullott a kõ. Én végeztem kötelességemet, bátran, rendületlenül."
    Valóban állta a sarat. Nemcsak a termete volt robosztus, hanem az ellenállóképessége is. Csakhogy fel kell tennünk most már az elõtolakodó kérdést: megérte-e? Megérte-e, hogy legtermékenyebb férfiéveit kisszerû, méltatlan, olykor érthetetlenül picslicsári csatározásokra tékozolta el?
    Természetesen nem érte meg. Még akkor sem, ha valóban temérdek olyan élményt és tapasztalatot szerzett ezekben az években, amelyeket íróilag hasznosíthatott. Nem érte meg, mert azok között a körülmények között - mely körülményeket nem tágító, súlyos anyagi gondjai csak tetéztek - nem nyílt, nem nyílhatott alkalma elmélyült alkotómunkára, és ez sajnos, meg is látszik mûvein. Pedig éppen ebben és a közvetlenül rákövetkezõ idõszakban keletkeztek - kései önéletírását, A sötét világot kivéve - legnagyobb igényû mûvei. Az urak (1872), A báróné ténsasszony (1882), A nemes vér (1882), A polgármester úr (1886), A Dániel pap lesz (1886), Az új fõispán (1886) és az a három kisregény, amelyet az egész - terjedelmében elképesztõen nagy - életmûbõl én magam a legtöbbre becsülök: A szentistváni Kéry család (1884), Az eladó birtokok (1886) meg a Jubilánsok (1886). (Ezek mellé - mûvészi erejüket tekintve - csupán néhány novellaremeklése állítható.)
    Vagyis itt ragadhatjuk meg Tolnai Lajos írói tragédiáját, õ, aki regények és nagyregények, megannyi remekmû egész arcát alkothatta volna meg, mivel sajátos látásmódja, jellem- és atmoszférateremtõ ereje, stílusának eltéveszthetetlen eredetisége, magyarán: markáns prózaírói tehetsége valósággal predesztinálta volna erre, végül is három kisregényben és néhány novellában hagyta hátra a legjobbakat. S egyáltalán nem lehetetlen, hogy azért, mivel ezeket az egyszálon gördülõ történeteket egy lélegzetre megírhatta (hihetetlen gyorsasággal dolgozott), míg terjedelemben nagyobb szabású, elgondolásban és tartalomban bonyolultabb szövedékû regényeit "nem ért rá" igazán kidolgozni.
    Nagy kár. Egyrészt azért, mert volt egy idõszak, éppen a 70-es és a 80-as évek, amikor a delelõjén már túljutott s kétségtelenül hanyatló Jókai és a még nem teljesen kiforrott Mikszáth között nem volt remekek megalkotására alkalmas prózaíró Magyarországon, másrészt - és fõleg - pedig azért, mert azzal az írói szemmel, tehetséggel, tudással, és utolsósorban azzal a világnézettel, senki más - Jókai és Mikszáth sem - rendelkezett, mint amivel õ. Legjobb - de mûalkotásként objektíve mégsem igazán jó - regényei fájóan tanúskodnak errõl a veszni hagyott lehetõségrõl. Õ valóban képes lett volna rá, hogy létrehozza a korabeli francia, orosz, angol kritikai realista társadalmi regényremekek - egyébként soha meg nem született - egyenrangú magyar megfelelõit. A kor, amelyben élt, az 1849-tõl 1867-ig, majd különösen az 1867-tõl a millenniumig terjedõ idõszakasz az eredeti tõkefelhalmozásnak ez a többlépcsõs és egészen sajátszerû, magyarországi folyamata szinte kínálkozott ugyanis egy Tolnai Lajos tollára.
    Nem is akadt rajta kívül senki más - talán az egyetlen Arany Lászlót kivéve (A délibábok hõse) -, aki e korszak ábrázolásával illóziótlanul, reális módon egyáltalán megpróbálkozott volna epikánkban. De olyasvalaki sem, aki az önkényuralom korát úgy látta volna, ahogyan õ: annak, amilyen volt. Helyesen állapítja meg Móricz Az urak és A báróné ténsasszony olvastán, hogy azokkal a gondolatokkal, amelyek e két regényében Tolnait perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az õ korában, még az utána jövõ nemzedék írói sem, Mikszáth és Gárdonyi Géza - nem is szólva Jókai korábbi kétes igazságú regényérõl, Az új földesúrról - mindig az alkotmányos kor letemperált békeszeretetre törekvõ némaságával érintették a fájó és kényes kérdéseket. És õszinte megütközéssel fûzi hozzá Móricz, hogy "pl. soha senki nem merészelt a Bach-korszakról akár csak egy novellácskát is írni!"
    Tolnaiban megvolt ez a merészség. Tisztánlátását nem homályosította el - amit fiatalon maga is megélt - az 1850-es évek hazafias frazeológiája, sem a korszak divatos "honsiratása", "nemzethalál"-emlegetése, még kevésbé az utóbb nemzeti mí-tosszá emelt "passzív rezisztencia", az állítólagos "egységes nemzeti ellenállás" - õ "egybelátta" az 1867 elõtti és utáni idõket, s ezzel rátapintott a korszak lényegére. Arra, hogy az önkényuralom másfél évtizede nem a szabadságharc folytatását, nem 1848-49 demokratikus társadalomátalakításának véghezvitelét érleli  meg, hanem a kiegyezést. A birtokos osztályok csakis Ausztria égisze alatt tarthatják meg - egyébként nemcsak a szabadságharc alatt, de Bach alatt is fennmaradt - birtokaikat, mint ahogy társadalmi befolyásukat is csupán Ausztria támogatásával õrizhetik meg. Épp ezért Tolnai Bach-korszak kritikájának csak részben az elnyomó, idegen hatalom a céltáblája, a maga hivatalnokaival, zsandárjaival, mohó és pénzéhes betelepülõivel. Igazán gyilkos indulata a magyar birtokos osztályok ellen irányul, az arisztokráciának, a középnemességnek, a dzsentrinek és az intelligenciának ama gerinctelen, mindenre kapható tömege ellen, amely fennen fitogtatott "honfibúja" és álságos "nemzetsiratása" közepette a hatalom kegyeit lesi, s alázatos, törleszkedõ módon nemcsak a maga túlélésére és javai átmentésére játszik, hanem hatalomrészesedésben, sõt uralommegosztásban reménykedik - s korántsem alaptalanul, hiszen ehhez csak a forradalmat kell megtagadnia, 1849 vívmányait és céljait kell végleg elejtenie, beleértve a nemzeti függetlenséget is.
    Erre a felismerésre kizárólag olyan író juthatott, aki ragaszkodott a forradalomhoz, és aki kezdettõl fogva szembehelyezkedett a függetlenséget és republikanizmust egy füst alatt negligáló kiegyezéssel. Ez volt Tolnai igazi erkölcsi tõkéje. Ez a morális aranyfedezet garantálta szemlélete és ítéletalkotása megbízhatóságát, ez jogosította fel keserûségre, de arra az ostorozó hangra is, amelyet a kiegyezés ingoványos talajára lépõ magyar társadalom szeplõi és bûnei keltettek benne. A tõle egyébként meglehetõsen idegenkedõ Mikszáth ráérzett egyénisége súlyos voltára. "Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében [...] egy egész világ forr. Tudás, mélység és látás jellemzi; stílusa kifejezõ, erõteljes, hatalmas. Olyan, mint az erõs óbor. Jellemei sötétek, [mert] a való élet komorabb színeinek rajzolója."
    Ebben a citátumban a való élet a hangsúlyos. A kiemelendõ. A való élet hiteles ábrázolása volt ugyanis Tolnai legfõbb törekvése, ez volt az, aminek feltétlenül eleget akart tenni, ez késztette arra, hogy a kiegyezés utáni kor jóformán minden társadalmi tünetét jellemezze mûveiben, méghozzá a maga senkihez sem hasonlítható, abszolút szuverén módján, egészen szokatlan és merész kihegyezésekkel. "Ma demokratikus világban élünk - dicsekszik például egyik legvisszataszítóbb alakja, Kopár László gazdasági igazgató úr a Jubilánsokban. - A polgár, a polgár! Magyar-országon ma ez a legszebb szó! - s Tolnai irodalmunkban úttörõnek mondható kapitalizmus-ábrázolásának egyik vezérmotívuma az a finom disztinkció, amellyel határozottan elválasztja egymástól a fogalmakat igazi tartalmuktól megfosztó és visszájukra fordító Kopár László-féle törtetõ, prédalesõ bourgeois-kat a Tarczali László-féle (A polgármester úr) citoyenektõl, akik éppen azért veszítenek és maradnak alul cinikus, mindenre kapható vetélytársaikkal szemben, mert számukra a "demokrácia" és a "polgár" fogalma még mindig az eredeti, klasszikus értéket jelenti.
    Miközben tehát Tolnai a korabeli magyar társadalom széles, néha már panorámaszerûen széles felvázolására törekszik, következetesen ügyel arra, hogy mindig a való világból merítsen, mindig a mindennapok világában maradjon. Köznapi históriákat beszél el, köznapi konfliktusokkal és hõsökkel - mégha hõsei történetesen arisztokraták is. Regényeinek világa ezért kietlen, szûk, korlátolt világ, minduntalan valamiféle belterjes tenyészet képzetét kelti. De mennyi invencióval, érzékiességgel, mozgalmassággal ábrázolja ezt a tenyészetet! "A felfelé kapaszkodók úrhatnámsága és rangkórsága, a lefelé züllõk aljassága és élõsdisége, az uralmon lévõk szövetsége és nepotizmusa, a becsület és jószándék kudarca - ezek a témák izgatják, mert ezeket látja, tapasztalja [...] s ezt érzi a saját bõrén is" - írja egyik értõ ismerõje, Vajda Miklós.
    Valóságos panoptikum tárul a szemünk elé ebben a mozgalmasságban, az 1867-tõl a millennium felé tartó kor magyar valóságának erkölcsi törpéket, korcsokat, gnómokat felvonultató, szánalmas panoptikuma. És az összkép lesújtó igazságán az sem változtat, hogy Tolnai heve, indulata, már-már önfojtogató gyûlölete gyakran nem eléggé tárgyiasul az ábrázolásban, gyötrelmes személyes élményei és tapasztalatai pedig nem mindig tipizálódnak jellemformálásában. De amikor - legjobb oldalain - a kellõ mûgondra és elmélyültségre is képes, akkor remekel. Igaza van Móricznak, ezekben a részletekben egy géniusz teremtõ ereje mutatkozik meg. Tegyük hozzá: teremtõ haragja is. Õ nem egyszerûen leleplezett, a szó hagyományos értelmében, hanem a bõrükkel együtt tépte le az álarcot alakjai képérõl.
    Szatirikus vénája külön méltatást érdemelne. Tolnai fellépéséig voltaképpen nincs is vérbeli szatirikus tehetség prózairodalmunkban. Mintha íróinkat eleve visszariasztotta-hõköltette volna az a látásmód és érzésvilág, amelyet e pokolian nehéz mûfaj megkövetel. Tolnaitól ez nem volt idegen. Benne Swift világrengetõ dühe és vitriolos szarkazmusa éppúgy megvolt, ahogy Szaltikov-Scsedrin perszifláló tehetsége és tömör jellemformáló ereje. Azt a verbális szatirikus hangot, amely késõbb Nagy Lajos, Szabó Dezsõ és Sándor Kálmán mûveiben bukkan elõ újra, Tolnai teremtette meg prózánkban, jóllehet ennek a kiaknázását sem végezte el következetesen, nem fejlesztette tudatos módszerré.
    Egész derékba tört - vagy találóbb így mondani: kerékbe tört - pályája hátterében mélységes, orvosolhatatlan pesszimizmusa állt. Ebben rejlik magára maradottságának, személyes élete zátonyrafutásának az oka is. Hogy pesszimizmusa eredendõ illúziótlanságából vagy kétségtelen predesztináció-hitébõl származott-e - nem tudhatjuk. Amit megélt és maga körül tapasztalt, azt nem fogadta el, hanem szenvedélyesen elutasította, de jobbat nem látott, megoldást nem talált. Az eltûnõ, korhadt, feudális magyar világért nem ejtett könnyet, de gyûlölte mindenestül a felülkerekedõ kapitalizmust is - meghaladását azonban elképzelni sem tudta. Kétségbeesett kilátástalanságában legvégül már sejtelme sem volt, mit is remélhetne, hiszen mindent hasztalannak és értelmetlennek tartott. Így aztán - bár hanyatló erõvel és tehetséggel továbbra is látástól vakulásig írt - élete utolsó másfél évtizedében teljesen az irodalom peremére szorult, oly mértékben marginalizálódott, hogy többé senki sem tartotta számon. Talán egyedül csak a vele mindig jóindulatú, agg Jókai. Elõbb - sikertelenül - trafikengedélyt próbál kijárni Tolnainak, majd azzal a feltétellel, hogy visszaveszi eredeti nevét, a Hagymássyt, polgári iskolai óraadó tanársághoz segíti - õt, aki 1879 óta a pesti egyetem bölcsészeti fakultásának habitált magántanára, csak éppen Gyulaiék anatémája miatt soha nem léphet katedrára!
    Önéletírása bizonyítja, hogy ekkor már saját magában sem bízott. Hite önmagában is végleg megrendült. Szívszorító, ahogyan számontartja és aprólékosan fel is sorolja, ha olykor, elvétve munkásságát még éri egy-egy jó szó, de a lelke mélyén már ennek sem ad hitelt. Gonosz tréfát ûz a sors Tolnai Lajossal. Õ, aki mûveiben mindenkor a látszat mögé tudott látni, végül épp a látszat által csalja meg magát. Elhiszi azt, amit a látszat sugall. Hogy a világ, amely körülveszi, megváltoztathatatlan.
    Hogyan is írta Móricz?
    "Borzalmas, hogy ennek az embernek, ennek a nagy írónak el kellett tûnnie! Semmi sem mutatja meg annyira a kor sötét szellemét, mint ez a bámulatos és megreszkettetõ sors!"

    Halála centenáriumán emlékezzünk megbecsüléssel erre a tragikus életû íróra, a nagy békétlenre, a magyar progresszió e komoly és jellemes alakjára, aki száz év múltán is Vajda Jánoshoz hasonló, magányos üstököse irodalmunknak.
 

MÉRLEG
 

BARANYI FERENC

Nemzeti, nemzetközi*

Annak idején UNESCO-ösztöndíjjal egy szemesztert a franciaországi Poitiers nagymúltú egyetemén végezhettem el. A Bölcsészkar, a Faculté des lettres - vagy ahogy az ottaniak mondják: a Fac-lettres - hallgatója voltam. Pergettem a diákélet megszokott hétköznapjait. Francia évfolyamtársaimmal koncertekre, irodalmi estekre jártam, vagy éppen házibulikon vettem részt. Rendszeresen megbeszéltük a világ eseményeit, és olvasmányainkról is beszámoltunk egymásnak. Személyem keltette fel bennük az érdeklõdést a magyar irodalom iránt. Nagyhirtelen az egyetem könyvtárából Veres Péter regényét, a Próbatétel-t tudták elõkaparni, amely ott L'épreuve címmel jelent meg. Aztán rábukkantak egy kortárs magyar költõre is. Olyanra, aki tzarább akart lenni Tristan Tzaránál és bretonabb André Bretonnál. Ezt a költõt itthon annakidején az európai modernség képviselõjének tartották, míg Péter bácsit provinciálisnak, akinek sajátos magyar problematikája - úgymond - külföldön nem tarthat érdeklõdésre számot.
    Nos, Poitiers-ben az egyetemista fiúknak és lányoknak a provinciális Veres Péter sokkal inkább fölkeltette az érdeklõdését, mint az européer pózokban tetszelgõ lírai költõ. Péter bácsi regényét kézrõl-kézre adták, mert egy olyan földrajzi és lelki klímából tudósított az emberi természetrõl, amely addig ismeretlen volt számukra. A költõ verseit pedig félretolták, mondván: ezt a fajta lírát megkaptuk már a saját költõinktõl, a század elején. Méghozzá sokkal jobb minõségben.
    Akkor jöttem rá egy igen fontos igazságra: nemzetközi érdeklõdésre elsõsorban az a mû számíthat, amelyik nagyon is nemzeti. De úgy nemzeti, hogy az egyetemesség próbáját is kiállja. Bartók Béla így lett világnagyság, kortársa, ifj. Ábrányi Emil - aki éppen úgy Koessler-tanítvány volt, mint õ - nem tudta áttörni hazája határait, pedig komoly tehetséggel utánozta a divatos nyugat-európai mestereket. Még olyankor is, amikor pedig témáját tekintve magyar mûvet produkált, mint például az 1901-ben komponált Magyar suite-et. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban hadd idézzek egy színkritikából, amelyet Ady Endre írt húszéves korában. Debreceni újságíróként megtekintette a helyi színházban Berczik Árpád méltóságos úr, miniszteri tanácsos Himfy címû darabját - és a következõképpen vélekedett róla:"Berczik  darabját azért dícsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni. Az irodalomban nincsen jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre. A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költõrõl írt, Torquato Tassóról, és ez a darabja örökbecsû, hatalmas, mûvészi és mégis német alkotás. Berczik egy magyar költõrõl írt magyarul - fájdalom, nem mondhatunk többet róla."
    Ehhez, úgy vélem, nem kell kommentár. Egy nemzet költészetét csak akkor "jegyzik" nemzetközileg, ha univerzális összefüggéseiben tárja fel még a speciálisnak minõsülõ gondjait is az illetõ nemzetnek. Ezért van, hogy Batsányi a "vigyázó szemeket" Párizs felé irányította a tizennyolcadik század végén. Petõfi Pesten lelkes költeményben üdvözölte a palermói forradalmi megmozdulást az 1848-as év legelején, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi készülõdõ forradalmunk szempontjából sem. Hazánkat tehát sohasem lehet kiszakítani a világméretû összefüggések szövevényébõl. Aki úgy ápolná az országát, mint valamiféle környezetébõl kiemelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elõ. Mert nincs elkülönítõ üvegház: egyetlen hatalmas kert közös talajába plántáltattak a föld népei. A kert különbözõ ágyásait lehet eltérõ módon trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverést lokalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet ellene. Ezért a hazafiság, az õszinte nemzeti érzés terményt ígérõ ága csakis az együttgondolkodás törzsökébe ojtva foganhat meg. Mellverõ és szájtépõ, önzõ és elvakult magyarkodással nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében.
    Legnagyobb nemzeti költõnk - éppen, mert az õ idejében a magyar gondok európai méretû problémákkal "rímeltek" - szinte egykettõre világirodalommá vált. Petõfi-versek már a költõ életében is jelentek meg németül Leopold Komper, Moritz Kolbenheyer, Dux Adolf és Kertbeny Károly fordításában, John Bowring jóvoltából pedig angolul is. Halála után aztán gyorsan növekedett az idõben, hiszen Charles Louis Chassin a francia, Giusepe Cassone az olasz, Mihail Mihajlov pedig az orosz olvasókat már 1860-ban megajándékozta Petõfi verseivel. Érdekes, hogy 1893-ban éppen egy kubai költõ, Diego Vicente Tejera volt az, aki elõször fordította spanyolra Petõfi néhány költeményét.
    Manapság a helyzet az, hogy éppen a globalizáció következtében rohamosan szaporodnak a különféle nemzetek közös - méghozzá súlyos - gondjai. Ilyen körülmények között, hogy úgy mondjam, óhatatlanul nemzetközibbé "te-matizálódik" az egyes országok valóságra érzékeny költõinek a tevékenysége. Akik pedig a lélek legbensõbb tájaira menekültek eddig is a valóság elõl, azok továbbra is az emberi természet legrejtettebb bugyrainak a feltárásával próbálkoznak több-kevesebb sikerrel. Akik többel, azok esetleg nemzetközi érdeklõdésre is számot tarthatnak.
    A lényeg az, hogy ne dõljünk be azoknak, akik valamiféle rezervátumba igyekeznek bennünket szorítani, mondván, hogy a líra már teljesen magánügy. Társadalmi szerepe, jelentõsége végérvényesen megszûnt. A világ specializálódott, a költõknek már nem kell politikusokat, filozófusokat, szociográfusokat pótolniuk, foglalkozzanak immár ennen köldökük intenzív vizsgálatával. Közönségre se tartsanak igényt, a szakma, a "beltenyészet" vállveregetése legyen nekik fontosabb a közönség elismerésénél.
    Nos, ezt akarják belénk szuggerálni. Egyfajta jelentéktelenség-tudatot, hogy ne legyen kedvünk - és fõleg önbizalmunk! - elevenen tartani a nemzet igazságérzetét, világszerte erõsítvén a kiszolgáltatott, a determinált emberekben a lélek védekezõképességét ezzel. Mert erre is alkalmas még a költészet, nem csupán posztmodern hókuszpókuszokra. Persze, azokra is szükség van átmenetileg. A futuristák bölcsõjét például az 1889-es párizsi világkiállítás ringatta, amely a gépek kultuszának a kezdete is volt egyben. S ha ma már mosolygunk is nagyhangú túlzásaikon, kihívó handabandázásaikon, egyet el kell ismernünk: számos vonatkozásban komoly hatást tettek a huszadik század költészetének további fejlõdésére. Részben nekik köszönhetõ, hogy a líra racionálisabbá vált, szemléletét és eszközeit megújítani volt kénytelen. Õk is ludasak egy kicsit abban, hogy az ösztönösség és a tudatosság aránya az utóbbi javára tolódott el a legindulatibb, legszemélyesebb mûfajban is. Az emberek lázbahozásának, felizzításának a módja meg kellett változzon, ha lépést akart tartani valamelyest a rohamosan fejlõdõ technikával. Ennek a módnak a kimódolása viszont nem ment egészen simán. A temérdek kísérlet közül jónéhány alaposan túlszaladt a célon. A költészet állandóan keresi legkorszerûbb lehetõségeit s keresés közben olykor ma is ilyen vagy olyan zsákutcába téved. Véleményem szerint jelenleg is ott tartózkodik. Erõs reményem, hogy nem végérvényesen.
    Költõ vagyok, magyar költõ. Akkor vagyok korszerûen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amit csak innen lehet odailleszteni. Innen, ebbõl a kicsi országból, ebbõl a lelki klímából, ennek a népnek a karakte-risztikus jegyeit hordozva, ezzel a történelmi múlttal a hátam mögött. Hogy egy harmincnégy évvel ezelõtt írt versem zárósoraival végezzem:

A világ ránk tekintve arra számít,
Hogy vállalunk gondjából egy hazányit.
 

ALEXANDRU BALACI

Machiavellizmus?

Az úgynevezett machiavellizmussal kapcsolatban, mely sokak szemében az író tanításának veleje, a legellentétesebb vélemények hangzottak el. Az a megbélyegzõ értelmezés, amit a történelem folyamán ennek a szónak adtak, s amely egyértelmû "a cél szentesíti az eszközt!" törvényével, nincs összhangban a firenzei titkár életének és mûvének lényegével. A machiavellizmus összefoglalásának tekintett A fejedelem (Il principe) címû mûrõl kifejtett, rengeteg negatív vélemény annak az írói gondolatvilágnak a folyamatos eltorzítását szemlélteti, amelyet a figyelmes olvasó megismerhet benne. Az úgynevezett machiavellizmust - valójában egy sok évszázados kritikai torzítást - ragyogóan összegezi Francesco De Sanctis: "Egy jezsuita machiavellizmusnak nevezte azt, amit jezsuitizmusnak kellett volna neveznie. Szofisztikus védelem ez, és nem elég Machiavelli rehabilitálására. A nagy politikai gondolkodót harmadfél század során ért bírálat alapjában nem egyéb "hibás kérdésfelvetés"-nél. Machiavelli, ahogyan mindeddig elénk állították, a politikai szenvedélyek szülöttje, szubjektív tükörkép, nem maga Machiavelli. Ahhoz, hogy õt magát megtaláljuk, le kell hántanunk róla minden külsõséget, és behatolnunk szellemi termésének rejtelmeibe..."1
    A machiavellizmus nem egyéb, mint az ember, az önálló lény, aki tulajdon nagyságában leli fel létének - mint egyénnek, vagy mint a társadalom kollektív lénye sejtjének - célját. Ebben az emberszemléletben gyökerezik Niccolo Machiavelli politikai-történelmi elmélete. A középkorban a keresztény etikáé volt az elméleti elsõbbség, a reneszánszot képviselõ Machiavelli a politikát különválasztja a felépítmény minden más megnyilvánulásától, és teljes autonómiával ruházza fel. Aranyszabályokkal látta el politikájának geometriáját, azt a politikát, amely az erõtõl, a világ átalakításának, emberiesítésének vágyától feszülõ, teljes értékû emberek kiválóan emberi tevékenysége. A machiavellizmus tehát eredeti jelentése szerint a politika e tiszta meghatározása, a gondolkodás realizmusa. Csak ez a machiavellizmus származik a firenzei titkártól, minden másfajta és más értelmû azoktól ered, akik egyetlen sort sem olvastak a firenzei életmûvébõl, akik úgy törtek pálcát fölötte, hogy nem ismerték õt, sem Firenze és Itália egykorú viszonyait. Az amoralitás értelmû machiavellizmus a filiszterek mûve, míg Machiavelli tanításainak veleje a humanizmusé, amelyet Pico della Mirandola, Az emberi méltóság szerzõje oly remekül fogalmazott meg ebben a kiáltásban: "Ember, te önmagad alkotója és szobrásza!"
    Machiavelli maga is ilyen tevékeny, a munka örök értelmében erényes ember volt, humanista, aki magába olvasztott mindent, amit emberi valóságként tárt eléje a múlt történelme. Megtagadta a múlt minden babonáját, így a birodalom egyetemességét is, mivel a szabad, független olasz állam modern építõje lett. Ebben a tekintetben reformátor volt, nagy, korszerû szellem. Ezért csak egyetérthetünk Jean-Jacques Rousseau-val, aki azt írta - F. Alderisio Machiavelli c. kötetébõl idézve -, hogy Niccolo Machiavelli olvasói mind felületesek vagy korruptak voltak. "És mindenekfölött a legragyogóbban és legszívósabban olasz volt élete minden pillanatában és hatalmas tehetsége minden megnyilvánulásában, de ugyanakkor egyetemesen emberi  szellem is tudott lenni..."2
    Hogy Machiavelli mûvének irodalmi pályafutását, fortuna letterariáját megérthessük, ne feledjük el, hogy nyomban halála után az ellenreformáció óriási mozgalma szakadt a világra.
    1517-tõl, Luther elsõ forradalmi lépésétõl 1555-ig, amikor a reformációt szentesítik Németországban, a római egyház számos reformátor támadását szenvedte el, akik között a legjelentõsebbek Luther, illetve Calvin és Zwingli hívei voltak. E széles körû reformáló mozgalmak megfékezése céljából a római Curia elhatározta, hogy korlátozza a gondolatszabadságot, a tudományos és bölcseleti tárgyú viták szabadságát. Azután eltervezte, hogy a lutheri lázadást egy olyan zsinattal veri le, amelyben protestánsok és katolikusok is részt vennének.
    A protestánsok nem álltak kötélnek, és a tridenti zsinat, amely majdnem húsz esztendeig (1545-1563) tartott, egyedül a katolikusokra maradt. A fõ cél a pápa korlátlan hatalmának kimondása volt; a pápát az egész föld legfõbb urának és parancsolójának nyilvánították, teljhatalommal az isteni és egyben az evilági dolgok  (lo spirituale e  lo tiemporale) fölött, minden fejedelmek hûbérurának, a hit magyarázójának és a papság legfõbb fejének. A katolikus egyháznak ezt az aktív védekezését, ellentámadását nevezték el ellenreformációnak. A tridenti zsinat összeállította A tiltott könyvek jegyzékét3, amelyben szerepelt Dante Alighieri neve is a De Monarchiával, a Niccolo Machiavellié pedig szinte valamennyi mûvével. A tridenti zsinat tagadta az egyéni gondolkodást és tudatot, vissza akarta téríteni a világot a középkorhoz, a Credo quia absurdum (hiszem, mert lehetetlen) elvéhez. A tridenti zsinat megerõsítette a jezsuiták társaságának félelmetes intézményét, amelynek mindenhatósága hivatott feltétlen engedelmességre szorítani a világot a pápaság egyetemes monarchiája iránt. Ennek érdekében el kellett fojtania mindenfajta szabadságot, a legszigorúbb hulla-fegyelmet kellett bevezetnie, a társaság rettentõ jelszava szerint. Az ellenreformáció elítélte a filozófiát, a szabad vizsgálódást, elítélte az embert, elítélte szellemi és anyagi szabadságát.
    Ezzel magyarázhatjuk a Machiavelli elleni támadásokat, a támadásokat az ellen, aki az egyháznak szemére vetette  rugalmatlanságát, örök sémákba való  betokosodását, a papság merevségét és képmutatását, kiváltképpen pedig azt, hogy részt vállalt Itália egyesítésének megakadályozásában, hogy elpuhította a lelkeket, amelyeknek erõsnek kellene lenniük az ország bajai közepette, s hogy alázatot és vak engedelmességet hirdetett. Az egyház e képviselõi felrótták a firenzei titkárnak a politika önállósítását, kiszakítását a keresztény erkölcs hatáskörébõl, az ókor dicsõítését, s a világi állam és vezetõ elsõbbségének hirdetését. Ezért lesz a papság képviselõinek szemében a machiavellizmus szó egyértelmû az amoralitással, az eretnekséggel. Ezért égették meg õt jelképesen az ingolstadti jezsuiták.
    Az antimachiavellizmus 1534-ben kezdõdött, Polonella bíboros Apologia ad Carolum V. Caesarem-jének közreadásával, aki mindössze hét évvel Machiavelli halála után kijelentette, hogy Machiavelli mûvét "az ördög ujja" írta. Két értekezést hoz napvilágra ezután az ellenreformáció: Catarino Politi cosenzai püspök De libris a Christiano detestandis (A keresztény számára utálatos könyvekrõl, 1552). és Osario portugál püspök De nobilitate Christiana (A keresztény nemességrõl, 1552.) címû könyvét; ez a keresztény nemesség nevében ritka hévvel támadta Machiavellit. A Machiavelli-ellenes röpiratok sorát a jezsuita Possevino folytatta (1592), aki szemére hányta Machiavellinek, hogy politikai szempontból magyarázta Mózest, azután a spanyol Ribadeneyra (1597), aki Machiavellivel szembeszállva az igazi erényekrõl és a fejedelmek vallásosságáról írt.
    1576-ban terjengõs címû könyv jelenik meg Franciaországban: Értekezés arról, hogyan kell jól kormányozni és megõrizni a békét valamely királyságban vagy más fejedelemségben, három részben: milyen legyen a fejedelem tanácsa, vallása és rendõrsége. A firenzei Niccolo Machiavelli ellen.4 A könyv címe teljes harci program Machiavelli ellen. A szerzõ, Innocent Gentillet stílusának lapossága ellenére, a francia jogász Értekezése erõs indító lökést adott az antimachiavellizmusnak. A legmulatságosabb Machiavelli-ellenes "esszé" 1697-ben látott napvilágot egy másik jezsuita, Lucchesino tollából, Esszé N. M. ostobaságairól  címmel,  de  könyvtáro-sok és könyvárusok szellemesen így keresztelték át: Lucchesino atya ostobaságai.
    Még Nagy Frigyes porosz király is írt ifjúkorában Antimachiavell címmel Machiavelli Fejedelmének elvetésérõl5 egy könyvet, amelyet Voltaire 1794-ben újra kiadott Genfben; ebben érdekes párhuzamot vonva Spinoza és Machiavelli között, megállapította, hogy az elõbbi a hit alapjait veti meg, az utóbbi a politikáét, s hogy Machiavelli mûve, A fejedelem, a világ egyik legveszedelmesebb könyve, mivel tolvajoknak és gyilkosoknak ad tanácsokat.
    De más uralkodók és pápák nagyra értékelték a firenzei titkár mûvét, azt az eredetiséget és kivételes erõt, amivel a politika kérdéseit fejtegette. A fejedelem sarkalatos könyv volt V. Sixtus pápa számára, aki ki is jegyzetelte; a kézirat a vatikáni könyvtárban található. Hasonlóképpen gyakran forgatta a tökéletes fejedelem kézikönyvét V. Károly, IV. Henrik és Richelieu. III. Murád  és III. Musztafa szultánok elrendelték, hogy fordítsák le törökre, Napóleonnak pedig szavajárása volt: "Tacitus regényeket írt, Machiavellié az egyetlen olvasható könyv..."6 Egyébként Franciaországban gyorsan terjedt Machiavelli, mûveinek legnagyobb részét már 1559 elõtt lefordították franciára.
    René Descartes azt írta A fejedelemrõl egy 1646-ban kelt levelében, hogy vannak könyvek, "amelyeknek olvasása kevésbé alkalmas arra, hogy jókedvre derítsen, mint arra, hogy szomorúságot keltsen..."7 Diderot, elismerve az új utat, amelyre Machiavelli lépett, a modern államépítés igaz elveinek nagyszerû érvényesítését, úgy vélekedett, hogy A fejedelem szatíra, nem pedig magasztalás: Itália egykorú intézményeinek szatírája. Jean-Jacques Rousseau szemében A fejedelem igazában nem is a királyoknak, hanem a népnek szóló lecke: "A fejedelem a republikánusok könyve"8. Edgar Quinet számára A fejedelem inkább történeti értekezés, s záró fejezete a XVI. század Marseillaise-e: "...diadalordítás, amelyben nem az író, hanem az ember mutatkozik meg egyszerre egész felgyûlt dühében; hõsi harsonaszó, amely zengésével elvezeti Machiavellit a pokoli ösvénytõl, amelyre lépett, hogy eljusson ehhez a kifejlethez..."9
    Machiavelli ama védelme után, amelyet 1641-ben Richelieu bíboros sugalmazására írt bizonyos Machon, 1863-ban A fejedelem újabb teljes "rehabilitását" végzi el de la Houssaye. Ám a találomra összehordott adatok és részletek e "lomhalmaza" után szívesen gondolunk most vissza azokra a meglepõ verssorokra, melyeket Alfred de Musset szentelt a San Cascianó-i számûzetésbe és kényszerû tétlenségbe visszavonult Niccolo Machiavelli gondolatainak és töprengésének:

Ó, Machiavelli! Még ott hallani a lépted
San Casciano kihalt ösvényei körül.
A tüzes ég alatt, mely szikkadt és kiégett,
Száraz, sovány rögöt mûveltél emberül.
Fáradtan érte meg munkás kezed az estét,
Hogy halvány homlokod verje az éjen át,
Melyet nem enyhített remény, rokon, barát.
A bamba tunyaság, a balsors szülte restség
Lomha árnyék gyanánt járt mindenütt
veled,
S szívedbõl szívta a tiszta vércseppeket.
Ki vagyok? írtad: én követ, sziklát szeretnék
Görgetni; lanyha sír csendjét nem akarom,
Lankaszt a pihenés, emelném már karom.
Most, Machiavelli, hadd kiáltsak én is
ennyit:
Ó, középszerûség! ki az élet e rossz
Lebujába behúz, s nem mond utána
semmit,
Vagy mindent, az silány játékos és
gonosz... 10

Alfred de Musset Itália szerelmeseként sokszor bebarangolta ezt az országot, s romantikus lelke ritka érzékenységgel és lélektani fogékonysággal érzékelte Machiavelli San Cascianó-i "állapotát".
    Angliában pontosan ugyanolyan ingalengést tapasztaltunk a Machiavelli-párti és Machiavelli-ellenes pólusok között, mint Franciaországban. Az egykorú drámairodalom (Marlowe, Shakespeare, Ben Jonson) is célozgatott a "machiavellizmusra", ami egyet jelentett mindenfajta zabolátlansággal. Két név, Machia-velli és Aretino (a század egy másik, elõítélet nélküli képviselõje) összevonásából megalkották a romlottság tetõfokát jelölõ Mac-Aretines szót, s odáig mentek, hogy a Gioconda-mosoly "machia-velli-i" jellegérõl vitatkoztak.11
    Az ördög megnevezésére még ma is használják az angol nyelvben az old Nick - öreg Niccolo - kifejezést, anélkül, hogy bárki is gondolna már ennek eredetére, amely a firenzei titkár nevéhez fûzõdik.12
    Hát Francis Bacon! A De augmentis scientiarumban Machiavelli írásának õszinteségérõl áradozott, és kimondta, hogy hálával tartozunk ennek az írónak, aki a királyoknak adott lecke ürügyén voltaképpen a népeket oktatta ki. Milton a nagy költõ, Az elveszett paradicsom szerzõje, szintén olvasta Machiavellit. 1827-ben megjelent Macaulay híres esszéje, az elsõ komoly kritikai kísérlet Machiavelli egészében, életmûvének egységében, kora mélyreható tükörképeként való felmérésére. Az õ számára A fejedelem egy nagyra törõ ember története, az Értekezések pedig egy nagyratörõ nép története. Machiavelli magyarázatát a korabeli olaszok erkölcsi érzületében keresi.
    Németországban Herder és Hegel a kor fiát látja Machiavelliben. De a legérdekesebb esszé, amely 1807-ben jelent meg, vagyis húsz esztendõvel megelõzte a Macaulayét, Fichte mûve: Machiavelli mint író.13 Szerinte Machiavelli egész gondolatvilága egyedül a valóság vizsgálatán alapszik, s A fejedelem rendkívül fontos könyv az államfõk számára. Schopenhauer szerint Machiavelli olyan a politika tudományában, mint egy vívómester, aki képes megtanítani az ölés és védekezés mûvészetére, de senkit sem képez ki gyilkosnak14. Kivételes jelentõségû Schlegel véleménye, aki Az ókori és modern irodalom történetében Machiavelli stílusának és történetírói mûvészetének páratlan voltáról ír; nemcsak Itália írói között páratlan, de valamennyi modern író között is, és méltó arra, hogy az ókor bármelyik irodalmi nagyságával mérjék össze.
    Olaszországban, ahol két évszázadon át az Accademia della Crusca, mely az olasz nyelv mintaképének tekintette Machiavelli prózáját, csupán "firenzei titkárnak" nevezhette, mivel nevét nem lehetett leírni. A fejedelem szerzõje irodalmi "sorsának" pálfordulása 1779-ben kezdõdik, Giuseppe Maria Galanti nápolyi felvilágosult író tanulmányával: Niccolo Machiavelli firenzei polgár és titkár dicsérete15
    Vittorio Alfieri, a nagy tragédiaköltõ, az il divino (az isteni) névvel illette Niccolo Machiavellit, és módfelett sajnálta, hogy az írásmûvészetben kiváló modern Itália "nem ismerte fel mindeddig egyetlen igazi politikai bölcselõjét".16 Egy híres szonettben ugyancsak õ adta neki ezt a legnagyobb elismerést jelentõ nevet: sovrano pensatore, felséges gondolkodó, aki magasan a többiek fölött szárnyal.
    Az olasz újklasszicizmus nagy lírikusa, Niccolo Ugo Foscolo, 1810-ben megjelent Niccolo Machiavelli híre és élete17 címû tanulmányában kimutatta, hogy a machiavellizmus megbélyegzõ fogalmát az ellenreformáció képviselõi alakították ki és terjesztik. Számára, aki egyedül az írás fegyverével küzdött mindhalálig, a maga és romantikus hõse, Jacopo Ortis életében A fejedelem csak a hazafiság kézikönyve lehet. Számára a kulcs, amely A fejedelem irányzatosságának kapuját nyitja, az utolsó fejezet, a buzdítás Itália megszabadítására a barbároktól. A fejedelem: oldalvágás, írja Ugo Foscolo, a pápaság ellen irányul, felfedi a megosztott és gyenge fejedelmektõl kormányzott Itália akkori bajait. Egyébként egy-két évvel elõbb már Sismondi is megírta Az olasz köztársaságok történetében, hogy Itália mindenkori bizonytalan helyzetének fõ oka a katolikus vallás volt.
    Giuseppe Mazzini megvonta Niccolo Machiavelli életének koordinátáit az olasz történelem legtragikusabb szakaszában, és megpróbálta leszûrni tanítását, hogy visszaadja tisztaságát és fényét annak a névnek, amelyet az ellenreformáció bemocskolt és szennyel borított. A maga jellegzetes váteszi modorában ünnepélyes szavakkal fordul Itália ifjaihoz, de tüzes, de igaz szavakkal szól a nagy félreértettekrõl (a nagy félreértett[...] aki miután elszenvedte a kínpadot a haza szabadságáért, látta azt meghalni, és holttestére telepedve, halála okának történetírója lett). Itália minden sebére legfõbb orvosságul a nemzeti egységet jelölte meg.
    Francesco De Sanctis szemében Machiavelli a modern kor megalapozója volt, a modern világ elsõ politikai gondolkodója, aki megújította a történelemrõl és az emberrõl alkotott képet, kinek nyomában jár majd Vico és Hegel. A fejedelemben õ építette föl a középkor romjain a tevékeny ember modern világát.
    A formamûvészet filozófusa, a Költészet és antiköltészet finom elemzõje, Benedetto Croce számára is Niccolo Machiavelli az olasz reneszánsznak a reformáció általános mozgalmához is kapcsolódó, kimagasló képviselõje: "És tudott dolog, hogy Machiavelli fedezi fel a politika szükségességét és autonómiáját; ez a politika fölötte áll az erkölcsi jónak és rossznak, megvannak a maga törvényei, amelyek ellen hiábavaló dolog lázadozni, nem lehet kiimádkozni és szentelt vízzel kiûzni a világból..."18
    Többször alkalmunk nyílott már e könyv lapjain Antonio Gramscira hivatkozni; sokat tett azért, hogy megismerjük az író mûvének értelmét, akit õ úgy nevezett: "il primo giacobino italiano" (az elsõ olasz jakobinus) - a második Carlo Cattaneo, "aki azonban túlságosan zavaros fejû..."19 Gramsci Machiavellirõl alkotott bölcs véleménye föllelhetõ - talán még világosabban kifejtve, mint a Jegyzetek Machiavellirõl-ben - abban a levélben, amelyet 1927. november 14-én írt a milánói börtönbõl. Bevezetõül kijelenti: meghökkentõ számára, hogy mindazok, akik a centenárium (az író halálának négyszázadik évfordulója) alkalmából írtak róla, nem vették észre az összefüggést Machiavelli könyvei és az európai államoknak a szóban forgó idõszakban elért fejlõdése között. Mindazok, akik írtak róla, elkanyarodtak a tulajdonképpeni problémától, kizárólag azon iparkodtak, hogy a "machiavellizmus" értelmét megfejtsék: "nem látták, hogy Machiavelli az abszolút monarchia felé törekvõ nemzeti államok teoretikusa, vagyis, hogy azt teoretizálta meg Olaszországban, amit Angliában már erélyesen véghez vitt Erzsébet, Spanyolországban Katolikus Ferdinánd, Franciaországban XI. Lajos és Oroszországban Rettegett Iván, noha õ maga nem ismerte, nem ismerhette e nemzeti tapasztalatok egyikét-másikát; ezek képviselik valójában a korszak történelmi problémáját, amelyet Machiavelli zseniálisan megérzett és módszeresen kifejtett..."20
    Az olaszok szemében Machiavelli mindig olyan gondolkodó volt, aki a valóság mélységei és igazsága, nem pedig illúziók felé tör, az emberrõl való felfogás szerzõje, a történelem ügynöke.
    E nagy ember, aki lelkénél is jobban szerette hazáját és annak életét drámai erõvel élte, annak az Olaszország-eszmének a megteremtõi közé tartozik, amely Dante Alighieritõl megszakítatlanul ível a Risorgimentóig. Ezért "bárki másnál méltóbb" arra, hogy Olaszország panteonjában, a firenzei Santa Croce-templomban nyugodjék, és fogadja a haza és az igazság szerelmeseinek hódolatát.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY FORDÍTÁSA
 

Jegyzetek

1. Francesco Da Sanctis: Saggi e scritti e vari, IV. k. Renon Editore, Milano é. n. 39.
2. Ld. F. Alderisio: Machiavelli. Fratelli Bocca Editori, Torino 1930.
3. Index liborum prohibitorum.
4. Ld. Charles Benoist: Le Machiavélisme, III. Librarie Plon, Paris 1934.
5. Antimachiavell. (Magyarul Juhász Vilmos fordításában és válogatásában, Machiavelli és Nagy Frigyes: A fejedelemrõl. Officina, Budapest 1944. - A szerk. megjegyzése)
6. Ld. Georges Mounin: Machiavel. Éditions du Seuil, Paris 1966.
7. Ld. Machiavel: Le Prince (traduction Guiraudet). Librarie Garnier Frères, Paris 1863.
8. Ld. Georges Mounin i. m. 149. p.
9. Edgar Quinet: Les révolutions d'Italie. 149. p.
10. Alfred de Musset: Oeuvres complètes I-III. Paris 1933-1938. Machiavelli más írókat is megihletett, így például Alfred Mortier-t, aki drámát írt róla (Machiavel, 1931), William Somerset Maugham regényírót (Akkor és most, 1949) és Dan Botta román költõt, akitõl egy pompás színdarab marad ránk (Comedia fantasmelor; Kísértetek komédiája, 1939).
11. Vö. Niccolo Machiavelli: Il principe e Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio, con introduzione de Giuliano Procacci. Feltrinelli Editore, Milano é. n.
12. Vö. Niccolo Machiavelli: Opere, a cura de Mario Bonfantini. Ricardo Riccardi Editore, Milano-Napoli é. n.
13. Über Machiavel als Schriftsteller.
14. Antonio Gramsci: Note su Machiavelli, sulla politica e sullo stato moderno. Einaudi, Torino 1955. 160. p.
15. Elogio de Niccolo Machiavelli, cittadino e segretario fiorentino.
16. Ld. D. De Sanctis: Saggi e scritti critici e vari. IV. köt. Renon Editore, Milano é. n. 45. p.
17. Fama e vita de Niccolo Machiavelli.
18. Bendetto Croce a La Critica 1925/IV. füzetében. - Gramsci leszögezte, hogy Croce nem juthatott volna ilyen következtetésekre a marxista teoretikusok eredményei nélkül. (Ld. Antonio Gramsci: Il materialismo storico a la filosofia de B. Croce. Einaudi, Torino 1948.)
19 Antonio Gramsci: Lettere dal carcere. Einaudi, Torino 1947. 138. p.
20. Antonio Gramsci: i. m. 47. p. A Gramscira való hivatkozások magyarul is olvashatóak. Antonio Gramsci: Az új fejedelem, Bp., 1977. Antonio Gramsci: Levelek a börtönbõl. Bp., 1974. (A szerk. megjegyzése.)
 
 

KILÁTÓ
 

ILLÉS LÁSZLÓ

Globalizáció és szociáldemokrácia

Az Oroszországi Tudományos Akadémia bázisintézménye, az INION (más néven: Fundamentalnaja) az orosz társadalomtudományok egyik központja. Hatalmas könyvtára, amely még a leghomályosabb idõkben is szívósan gyûjtötte a nyugati irodalmat (ha 1990-ig zárt anyagként kezelték is egy részét), ma is naprakészen tart lépést a világ tudományos könyvkiadásával. Az intézmény nemrég az orosz közéletet is élénken foglalkoztató krdéskörrõl, a globalizációról és a nyugati szociáldemokrata-szocialista pártok globa-lizáció-szemléletérõl tett közzé egy figyelemre méltó antológiát; Szocial-gyemokracija pered licom globalnih problem címmel. A gyûjtemény dokumentumokat, memorandumokat, mérvadó személyiségek nyilatkozatait tartalmazza, s úgy járja körül a témát, hogy objektív tájékoztatásra törekszik.
    Autentikusságát jelzi, hogy teljes terjedelmében közli a Szocialista Internacionálé XXI. kongresszusán, 1999-ben elfogadott ún. Párizsi nyilatkozatot, a Blair-Schröder memorandumként ismert programot, amely a "Harmadik út" és az "Új közép" programatikus ideológiáját fogalmazza meg, Lionel Jospin erre válaszul kidolgozott elleniratát - Dokumentum egy igazságosabb világról, s a Német Szociáldemokrata Párt hannoveri kongresszusának (1997) állásfoglalását. Továbbá tekintélyes szociáldemokrata politikusok referátumait a finn, a svéd, az angolszász térfél viszonylatairól, az "Európai Szocialisták Pártja" platformjáról, a még Jacques Delors által kimunkált ún. "európai modellrõl". Közlik mások mellett Ralf Dahrendorf liberális intenciójú kritikáját a "Harmadik út" ideológiája "szabadsághiányáról", a német Edgar Eppler szociáldemokrata teoretikus, a volt holland miniszterelnök Wim Kok, a francia Pierre Moskovici, a Jospin-kormány európai ügyekért felelõs minisztere és a müncheni szociológia-professzor, Ullrich Beck eszmefuttatását. A problémakör áttekintõ összefoglalására vállalkozik Borisz Orlov, a történettudományok akadémiai doktora, "A jelenkori szodiáldemokrata mozgalom problémái" elnevezésû kutatási projekt vezetõje. Annak ellenére, hogy gyakran történik hivatkozás Jacques Delors-ra, tõle nem közöl írást a gyûjtemény, annál körültekintõbben merít azonban abból a mintegy száz folyóirat-oldalnyi interjúanyagból, amely a düsseldorfi Gewerkschaftliche Monatshefte (Szak-szervezeti Haviközlöny) 1999. 7-8. számában jelent meg.
    Noha a jelzett dokumentumok közül szélesebb körben nagyon kevesett ismernek Magyarországon, egyenkénti ismertetésük helyett - már csak terjedelmi okokból is - inkább a felmerülõ legfontosabb problémákat érintenõk. Ezek közül is talán a legvitatottabb: végül is mi a globalizáció valódi lényege, és hogyan viszonylik hozzá az angol "Harmadik út" illetve a német "Új közép" szociáldemokrata programja?
    A munkásmozgalom történetének ismerõi elõtt nem új dolog a globalizáció. Marx és Engels érzékletesen írták le ezt a jelenséget és következményeit a Kommunista kiáltványban. A mû elsõ lapjain olvasható: "A nagyipar megteremtette a világpiacot, amelyet Amerika felfedezése elõkészített.[...] A nagyipar megteremtette és a világpiac létrejöttével kivívta magának a kizárólagos politikai uralmat a modern képviseleti államban.[...] A burzsoázia korát minden többi kortól a termelés folytonos felforgatása, minden társadalmi állapot szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különböteti meg.[...] A termékei számára szükséges egyre kiterjedtebb piac keresése végig-kergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. A burzsoázia a világpiac kizsákmányolásával valamennyi ország termelését és fogyasztását nemzetközivé tette. A reakciósok nagy sajnálatára kihúzta az ipar alól a nemzeti talajt..."
    És hogy mindebbõl mi következik a társadalom állapotára, arról ez olvasható:
    "A burzsoázia, ahol hatalomra jutott, elpusztított minden patriarchális, idillikus állapotot. Könyörtelenül széttépte a tarka-barka hûbéri kötelékeket [...] nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzéketlen "készpénzfizetést". A jámbor rajongás, a lovagias lelkesedés, a nyárspolgári búbánat szent borzongását az önzõ számítás jéghideg vizébe fojtotta. A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel és a számtalan sok, oklevelekben biztosított és nehezen szerzett szabadságjog helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Szóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást tette.
    A burzsoázia minden eleddig tiszteletreméltó és borzongó áhítattal szemlélt tevékenységrõl leszedte a dicsfényt. Fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költõt, a tudomány emberét..."
    És így tovább. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá: a globalizáció és következményei azóta - akkor még elképzelhetetlen - mértékben kiterjedtek és elmélyültek.
    A marxizmus klasszikusai 1848-ban a nemzetközi burzsoázia világot átfogó, azaz globalizáló törekvéseirõl írtak. Szemünk elõtt nem a feltartóztathatatlan gazdasági folyamat visszafordítása lebegett, hanem a totális nemzet-köziesítés új szereplõinek kijelölése: a világ proletárjainak egyesülése kezébe kívánták letenni a "szenvedõ emberiség megváltásának" ügyét.
    Mint ismeretes, a globalizáció új típusú mûködtetésének ez a nagy kísérlete - a kiforratlan gazdasági elvek, a saját körben elkövetett bûncselekmények és a gyászos emlékezetû árulók tevékenysége következtében - vissza-került az "eredeti feltalálók" kezébe. Annyi hódítás, a nemzetek közt lefolytatott annyi leigázó háború, annyi világuralmi törekvés után az egypólusúvá (a gyakorlatban sokpó-lusúvá, azaz ellenõrizhetetlenné) vált világban ütött végre a globalizáció megvalósításának igazi órája (a görög antikvitásban az ilyen "beteljesedést" a kariosz névvel jelölték): a nemzetek feletti finánc- és kereskedelmi tõke lett a világuralom végfelhasználó ügyvivõje. Minden más jelenség ennek az alapvetõ ténynek alárendelt részmozzanat.
    Ezzel a körülménnyel valamennyi dokumentum- és kiáltványszerkesztõ  tisztában van, de ilyen érdesen - merõ óvatosságból - egyik sem fogalmazza azt meg. És éppen ez a tapintat a mai szociáldemokráciának a jelenkori globalizációhoz való viszonya lényege, s ennek a körülménynek a viszony kialakítása során messzemenõ követ-kezményei vannak.
    Az elsõ következmény az, hogy a nemzetközi munkásmozgalom teoretikusainak szótárából eltûnt az osztály meg-nevezés, az osztálytudat és fõleg az osz-tályharc fogalma (ez a tradíció az 1921-es görlitzi kongresszusra vezethetõ vissza), sõt a "baloldal-jobboldal" létezésének a tételezése is. Ezek a jelenkori elmélet-alkotóknál a "nembeliség problémáivá" absztrahálódnak s így elveszítik szubverzív hatásukat - hiszen éppen ez a hivatásuk. Ennek legismertebb dokumentálása a Német Szociáldemokrata Párt 1959-es godesbergi programjában fogalmazódott meg, melyben is a pártot demokratikus néppárttá minõsítették át. Itt történt meg Marx ellenében a revizio-nista Eduard Bernstein rehabilitása, aki a középrétegek megnyerésének reményé-ben elvetette Marx tételét a munkásosz-tály abszolút elnyomorodásáról. Õ dol-gozta ki a II. Internacionálé "objektivizmusa" jegyében a "szocializmusba való békés belenövés" elméletét. A nyugat- és észak-európai, valamint az észak-amerikai szegmensek vonatkozásában igaza is lett. A tõke itt - saját komfortérzete kedvéért is - a nagyobb megrázkódtatásokat kiküszöbölõ, vi-szonylagos jólét szféráját valósította meg reformjaival, a modern, korszerû civilizáció megteremtésére irányuló, immanens emberi alkotóerõ maximális igénybevételével és támogató mûködtetésével. Ám a világ népessége további harmadának-felének sorsáról elmélkedni - ezt Bernstein sem tartotta feladatának. Az abszolút elnyomorodás marxi tételezése azonban nem volt tévedés, csupán geográfiai elhelyezkedése és más kontinensekre való kiterjesztésének mértéke változott meg az utóbbi száz év alatt.
    A második következmény lényege abban foglalható össze valamennyi manifesztum, dokumentum és egyéni állásfoglalás tükrében, hogy a jelenkori szociáldemokrácia nem kíván, mint egykor rég, holmi proletárpárt lenni, hanem betagolódik a neoliberális piacgazdaság kialakította társadalmi modellbe, ebben a hierarchiában keresi meg új helyét azok képviseletében, akiktõl mandátumát kaphatja. Ez a kör nem foglalja magában a globalizációs társadalmi képletben legkevesebb egyharmadra becsült, lent elhelyezkedõ po-puláció teljességét. Az egykor deklarált néppárti jelleg, a "harmadik út", az "új közép" eufemisztikus fogalmai jegyé-ben lényegében polgári középpárttá minõsül át a mai szociáldemokrácia.
    Ebbõl a ténybõl kiindulva világítható meg érzékletesen, hogy mi is a lényege az egykor Willy Brandt által alkalmazott, mostanában pedig az angol szocio-lógia professzor, Anthony Giddens nyomán újra feltalált, Tony Blair által pedig pragmatikus ideológiaként alkal-mazott "harmadik út"-nak, amelynek igazi értelmét még közelebbrõl jelöli meg a Gerhard Schröder által képviselt "új közép" (Neue Mitte) szlogenje. Szó sincs többé arról a hiedelemrõl, mintha a szociáldemokrácia valamilyen köztes utat keresne a kapitalizmus és szocializmus között, azaz például a "demokratikus szocializmus" megvalósítására törekedne. Ahogy az orosz - szovjet átalakulások idõszakában a politikai bizottság tagja, Eduard Sevardnadze megfogalmazta: a szocia-lizmus felszámolásával "a fejlõdés vissza-tért az emberi civilizáció normális útjára". Ez a kapitalista úttal egyenlõ, a korlátlan piacgazdaság egyedül üdvözítõ voltának az elismerésével. Azonosulva ezzel, ma már egyetlen szociáldemokrata párt sem törekszik a mindig is elutasított kommunizmus árnyékában holmi köztes megoldásra, a politikai rendszer valamilyen harmadik alternatívájára. (Ez a fogalom az újkori populista-nacionalista demagógia szótárában õrzõdött csupán meg.)
    A giddensi, blairi "harmadik út"-nak, a schröderi "új közép"-nek szocietásbeli értelme van tehát, annak megjelölése: melyek azok a társadalmi rétegek, amelyek a szoláris elit (ez Gottfried Benn találó terminusa volt) hatalmi szférája és az emberi közösségbõl többé-kevésbé kitaszított alsó egyharmad, a vegetáló helóták közösség nélküli, tudatos-ságától megfosztva önartikulációra képtelen több milliárdnyi tömege között elérhetõek. Ez a bernsteini közép: a magasan szakképzett munkások, az innovatív kis- és középvállalkozók, a kreatív értelmiség, a társadalmat mûködtetõ-kiszolgáló hivatások gya-korlói (tudósok, írók, mûvészek, politikusok, orvosok, tanárok, jogászok, közgazdászok, pénzügyi szakemberek, zsurnaliszták, egyházi személyek stb.). Ezeknek a középsõ rétegeknek a határai elmosódóak: bejutni és kihullani egyaránt lehetséges, e széles övezet létszemléletét, közszellemiségét és erköl-cseit egyaránt a létért, a túlélésért folytatott harc (a szociáldarwinizmus élõ öröksége) határozza meg.
    De ennek a széles és tagolt rétegnek egyes egyedei képesek lehetnek arra, hogy õrizzék - ha korszerûsített változatban is - a szociáldemokrácia egykor volt "világmegváltó üdvtanának" ma is érvényes elemeit. Õk a szociáldemokrácia legnemesebb értékeinek mai õrzõi. A felvilágosodás, a di-csõséges francia forradalom jelszavai közül a szabadság mára a piac korlátlan szabadságává változott a globalizáció jegyében; az egyenlõség hiedelme éppen emiatt képzelemmé vált, mivel az emberek sok tényezõ következtében tényleg nem lehetnek egyenlõek, de a szociáldemokrácia átmentette a jelszó fenntartható értelmét: az esélyegyenlõség elvét és gyakorlati követelményét; a testvériség nemes eszméje pedig az alulkerültekkel, a kiszolgáltatottakkal, a tartósan munkanélküliekkel, a beteg-ségektõl szenvedõkkel, az éhezõkkel való cselekvõ szolidaritás elvévé változott. És egy praktikus követeléssé: hozzák létre az ENSZ-ben a Gazdasági Biztonsági Tanácsot is.
    Igaz, ezeket az elveket - és ameny-nyiben képviselõi kormányon vannak - a blairi, schröderi doktrína is tartalmazza. Ebben a képletben a munkahellyel rendelkezõket képviselõ szakszerveze-teknek is fontos szerepük van. A jospini "ellenmemorandum"-nak ugyanakkor éppen a tengelyében vannak ezek az elvek, a tömegek szükségleteit kielégítõ és nem spekulációs piac, továbbá a küzdelem az emberi jogokért, a globális haladás prioritásaiért, harc a tömeges szegénység, az éhezés, a civilizációtól való elmaradottság, a kizsákmányolás ellen. A gyakorlati politika e téren mutatkozó elégtelenségei miatt tartja indokolatlannak a kereszténydemokrata Regina Görner, a Német Szakszervezeti Szövetség elnökségének tagja a "harmadik út" kissé rejtélyes megnevezését. Õ ezt a programot lényegében "elsõ út"-nak véli, Margaret Thatcher öröksége beteljesítésének, hiszen pl. a labouristák még programjuk nevezetes 4. cikkelye (a vezetõ iparágak államosítása) igényérõl is lemondtak. Éppen a munkásérdekek elégtelennek tartott képviselete az oka, amiért sokhelyütt a szakszervezetek kapcsolata meglazul a szociáldemokrata pártokkal. Tony Blair és Gerhard Schröder mindenekelõtt individuális felelõsséget és "önmegvalósító" helytállást követelnek a munkavállalóktól, azaz lényegesen módosítják "szociális piacgazdaság", a "jóléti állam" egykor volt filozófiáját. Közös programnyilatkozatuknak ugyan-akkor egyik vezérelve: "Piacgazdaságot - igen, de nem  piaci társadalmat!"
    Ralf Dahrendorf, a jelenkori liberalizmus legtekintélyesebb teoretikusa ezt a dichotomiát képtelenségnek nevezi. A szuverén piacgazdaság ugyanis nem ismerheti el a társadalom szervezésében és mûködtetésében eléje emelni szándékolt korlátokat. E tény tudomásul vételével válnak bizonytalan kimenetelûvé azok a hovatovább anakronisztikus törekvések, amelyek a globalizáció ellenében a nemzeti szuve-renitást, a nemzeti kultúrát, a regionális sajátosságokat igyekeznének megvédeni. Nagyon is kérdéses azonban, hogy mi valósulhat meg a multikulturalitás vonzó eszméjébõl. Az ún. "európai modell" - mint alkalmazkodó-védekezõ képzõdmény - megszilárdítását, amely-nek egyébként igen lényeges támasza lehet a közös európai piac, a közös valuta, az euró megteremtése, valamint az Unió kibõvítése, már persze csak azok számára, akik oda bekerülhetnek.
    A legtöbb dokumentum, megnyilatkozás - meglepõ módon - úgy tárgyalja az európai szociáldemokrácia vi-szonyát a lényegében angolszász glo-balizációhoz, mintha a kritikus alkal-mazkodás, a pozitív mozzanatokhoz való kapcsolódás egy szilárd és tartós politikai pozíció alapján történhetne. A blair-schröderi manifesztum büszkén jegyzi meg, hogy az Európai Unió 15 tagállamából 9-ben szociáldemokrata kormányzás érvényesül. (Azóta ebbõl elveszett a spanyol, a holland és a francia kormányzás.) De vajon eléggé erõsek-e a még meglevõ pozíciók?  Dahrendorf a fejére olvassa vitapartnereinek, hogy több országban 20%-nál kevesebb választó juttatta kormányra a szociáldemokratákat, Franciaországban és Luxemburgban alig 23 százalék, öt további országban is csupán 26-33 százalék, azaz meglehetõsen törékeny-nek látszik az a fölény, amelyre támaszkodva az európai szociáldemokrácia "alkalmazkodva - ta-pintatosan szembeszállva" partneri vi-szonyt szeretne magának kivívni a glo-balizációval szembeni meglehetõsen egyenlõtlen küzdelemben.
    Ez egyúttal a szociáldemokrácia által fõ támogatóként megcélzott "közép" tartósságának bizonytalanságát is jelzi. Ez a középsõ harmad törekvéseiben, politikai állásfoglalásaiban a "társadalmi kapillaritás" törvényei szerint viselkedik: lehullva növekszik szociális és politikai érzékenysége, felfelé kúszva, többé-kevésbé privilegizált helyzete védelmében, a jobboldal támaszává válhat. (Ld. A Haider-szimptomát.) Rájuk ma is érvényes Adorno és Horkheimer egykori megállapítása: "Az elnyeléssel fenyegetettek az örvényben keresik menekülésüket." Az osztálytudat hiánya miatt rétegben szétszakad a szo-lidaritás köteléke, az egyedek egymás ellen is éles konkurenciaharcot vívnak a túlélésért. Ez a dezorganizáló instabi-litás szorította ki Lafontaine-t a német szociáldemokrácia vezetésébõl, ez okozta az "igazságosabb világért" egy "új szövetségért" küzdõ Jospin bukását. Márpedig úgy tetszik, éppen a "megcélzott" középrétegek ingatagsága és a munkástömegek csalódottsága döntheti el a szociáldemokrácia jövendõ sorsát. Nyilvánvaló, hogy a szociáldemokrácia ilyen feltételek között csak keskeny ösvényen haladhat. Ez a jövõ abban a mértékben van biztosítva, amilyen mértéket tud vagy akar kivívni a szociáldemokrácia egyrészt a globalizáció rendkívüli nyomása és másrészt a dolgozó tömegek emberi, szociális jogainak biztosítása közötti küzdõtéren.
    Az európai térfélen ugyanakkor több helyt erõsek, vagy erõsödõben vannak a jobboldali mozgalmak. Ezek támogatói részben a baloldalban csalódott, többnyire kevéssé képzett munkás és lecsúszott kispolgári rétegek, másrészt pedig a megszerzett (vagy remélt) elõnyöket féltõ és védõ középszint tagjai, köztük értelmiségiek is. Az ún. Észak-Dél program adatai szerint a növekvõ egyenlõtlenséget jelzi, hogy míg a világon 225 család kezében több 1000 milliárd dollárt meghaladó vagyon összpontosul, addig az emberiség 47 százaléka évi 2 és félmilliárdon osztozik, természetesen egyenlõtlenül. (Egyetlen legújabb példa az NSZK-ból: a Telekom [a német MATÁV] ez év májusi üzleti jelentése szerint az elnökség tagjainak 2002-ben 90 százalékkal felemelt évi fizetése személyenként 1,6 millió euró (havi kb. 34 millió Ft), miközben a jelentéktelen osztalékkal "kielégített" kisrészvényeseknek semmi befolyásuk sincs a mamutcég gazdálkodására. A cég elnöke szerint a vezetõk jövedelmei egyébként teljesen arányosak a hasonló nemzetközi pénzintézetek vezetõiével. - (Frankfurter Allgemeine Zeitung 2002. május 27.) A Világélelmezési Tanács 2002 júniusi római csúcsértekezlete a szinte állandósult 800 milliónyi éhezõ megsegítésére igyekezett kidolgozni mindeddig sikertelen programokat. A hivatalos közlések szerint a Nemzetközi Valautaalap tevékenysége folytán számos "támogatott" ország gazdasági helyzete drámaian romlott az utóbbi években. Tony Blair programjában 1998 óta szerepel a nemzetközi pénzügyi rendszer reformja. Ezt nem sikerült megvalósítani: sem a Világbank, sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a Világkereskedelmi Szervezet nem tudta teljesíteni a várakozásokat.
    Mindezek a kiragadott adatok - egy-egy csepp a tengerben. Ma már könyvtári irodalma van "az emberi civilizáció normális útján való haladás" elképesztõ méretû egyenlõtlenségeket teremtõ, riasztó következményeinek. (Attól lehet tartani, hogy ez a "haladás" sokkal inkább a barbársághoz vezet.) A szociáldemokrata memorandumokban, a Szocialista Internacionálé párizsi kiáltványában, minden pártdokumentumban megjelenik a mélyen õszinte igény a szilárd demokráciára, a foglalkoztatottság növelését célzó erõfeszítésekre, a nemzetállam eszméje megerõsítésére, a szociális igazságosságra, a globalizáció mûködtetõinek "megregulázására", a piacok szabályozására. Az összefüggések és az eddigi "eredmények" ismeretében szinte Don Quijote-i a kérdés: vajon van-e, lesz-e elegendõ ereje a szociáldemokráciának a globalizáció hatalmi koncentrációjának és brutalitalitásának a megfékezésére, "szabályozására"? Csak naiv álmodozók adhatnak igenlõ választ erre a kérdésre. A világban futótûzszerûen terjedõ, egyre veszélyesebb konfliktusok mögött - ha csalóka nemzeti színezetben is - robbanással fenyegetõ, egyre növekvõ szociális feszültségek rejlenek. A globalizált hata-lom elsõsorban fegyverrel, bombazáporokkal törekszik megoldani ezeket a feszültségeket. A szociáldemokráciának - szerencsére - nincsenek ilyen eszközei a globalizált világuralom megfékezésére. Marad vigaszul a hegeli eszme - az ész birodalmának remélt kiteljesedése. Csakhogy ennek elfojtásán is roppant erõk munkálkodnak. A globalizáció meghatározó ideológiája, a posztmodern világlátás, a "minden lehetséges, minden bizonytalan" szuggesztiója a szellemi erõk megbénítására törekszik.
    Úgy tetszik, a harmadik évezred hajnalát sok helyt köszöntõ (a multimédia által gerjesztett) mámor a hamis tudat ködfátyolát borította mindazokra, akik elhitték: új korszak kezdõdik. A rideg valóságban azonban a régi folytatódik - még brutálisabb eszközökkel. Egy szívósan elõretörõ, folyamatosan kiteljesedõ jelenséggel állunk szemben. A maga teljes megvalósulásában nem ma és nem holnap, de félõ, hogy - újra aktuális lehet Walter Benjaminnak Paul Klee képéhez az Angelus Novus-hoz egy szintén vészterhes idõben fûzött értelmezése. A képen a történelem angyala merev rémülettel tekint vissza a múltra, lábai elõtt katasztrófák. Igyekezne a holtakat feléleszteni, és összeilleszteni azt, amit széthullott. De vihar kél a paradicsomból s az angyal nem tudja szárnyait összecsukni, szélörvénytõl ûzve hátrál a jövõ felé, elborzadva tekint vissza az elõtte he-verõ égig tornyosuló romhalmazra.
    Nagy képzelõerõ kell ahhoz, hogy ezt a víziót irreálisnak tartsuk.
 

FÓRUM
 

SZIGETI PÉTER

Nézeteltérések a baloldalon

Vázlatom arra tesz kísérletet, hogy áttekintse és rendszerbe foglalja azokat az elméleti és politikai nézeteltéréseket, amelyek a politikai baloldalon találhatóak. Ezek a nézeteltérések társadalmunk politikai tagozódásában vannak jelen. Minderre azért van szükség, mert túlmenõen az események és történések menetébe illeszkedõ taktikai kérdéseken, ezeknek az értékelési alapoknak stratégia-meghatározó konzekvenciái vannak. Korántsem esetleges, pusztán szubjektív alapú, hanem nagyon is nehezen megválaszolható problémák rejlenek e nézet-eltérésekben.
    A magyarországi baloldal politikai tagoltsága jellemzésének a létezõ és a lehetséges megkülönböztetésen kell alapulnia. A létezõ politikai tagoltsága a 2002. áprilisi parlamenti választások után döntõen két pólusra és a két pólus közötti harcra redukálta a politikai mezõt. A polgári demokratikus rend-szer védelme és fejlesztése jegyében fellépõ baloldali erõkére, és a "nemzeti"-konzervatív jobboldal és szövetségese, a szélsõjobboldal közötti küzdelemre. Ez a történelmileg és kulturálisan egyaránt determinált törésvonal - aktuálisan - az utóbbi négy év politikai dinamikájának következménye. Bizonyos parlamenten kívül maradt erõk ugyan más politikai érdekeket, értékeket is képviselhetnek és képviselnek, mint amely a fenti alternatívában szembeálítódott, de akarva-akaratlanul is arra kényszerültek, hogy ehhez az aktuálisan elõtérbe kerülõ alternatívához viszonyuljanak. A választásoknak különleges jelentõséget adott, hogy az európai jobboldal általános elõretörésének tendenciája közepette Ausztria és Olaszország után Magyarországon is nyitottá váltak a "nemzeti" konzervatív jobboldalt képviselõ pártok a szélsõjobboldal irányába. A Fidesz-MPP és az MDF választási szövetsége soha meg nem élt eredményt ért el: 2,3 millió szavazatot kapott. Úgy, hogy a MIÉP csendestársból, a Fidesz nyílt támogatójává lépett elõ. A baloldal elleni harcukban a szociális és nacionalista demagógia teljes eszköztárát bevetették, s a Fidesz minden kormányzati  hatalmával  élve  és  visszaélve manipulálta - elsõsorban vidéki - közvéleményünket. Sok médiaprofesszo-runk és mediatizált szellemû "szakértõnk" felszínes megállapításaival szemben, jelentõs sikerét nem(csak) kommunikációs és manipulatív technikáinak köszönhette, hanem azért vált sokak számára hihetõvé e mondandó, mert valós társadalmi tapasztalatok támasztották alá a látszatokat. Ha nem a Fidesz-MDF-Kisgazda párti koalíció lett volna 1990 óta az elsõ kormányzat, amely felülhetett a gazdasági növekedés lovára, s ekként a rendszer stabilizációjának idõszakában léphetett fel, akkor feltehetõleg süket fülekre talál "a politikát mosóporként kell eladni" hazugságokkal teli kommunikációs technikája. Választási veresége nyomán a magyar jobboldal új, á la Berlusconi "Forza Italia" szervezett populista tömegmozgalma aligha riadna vissza az MSZP-SZDSZ koalíció mozgalmi eszközökkel és esetleges utcai megmozdulásukkal végrehajtott nyomásától. Erõiket új, harcias mítoszokkal akarják összetartani, ezért választási vereségüket "csalásként" magyarázzák, s rögzítik saját tudatukban. Céljuk mielõbbi kormányválság és új választások kiírása, amikor is politikai kezdeményezõkészségüknek, nacionalista retorikájuknak és az erõszakkal való fenyegetés módszereinek kombinációi elõre láthatóak. Ahogy a múltban, a jövõben sem várható, hogy a Fidesz tiszteletben tartson bármiféle határt, mértéket. Erõt fog mutatni, s kritikus helyzetbe kerülhet az olyan kormányzati politika, amely az erõvel szembe nem ellenerõre, hanem pusztán a parlamenti matematikára kívánna támaszkodni. Illúzió volna a nemzeti centrum kormányától, ha a jobboldal választási veresége után és ilyen kiélezett erõvi-szonyok közepette vala-minõ történelmi megbékélésre, nemzeti kiegyezésre számítana. Ez csak akkor lesz elérhetõ, ha szilárd társadalmi háttérrel rendelkezõ, erõs kormányzat tudja felkínálni a jobboldal számára a nemzeti kiegyezést. Ezzel kell próbálkoznia.
    A jobboldallal szemben önmagát baloldalként tételezõ MSZP és a hozzá csatlakozott, a liberális póluson egyedül maradt SZDSZ az aktuálisan létezõ politikai tagoltságban tehát ténylegesen a parlamenti baloldalt képviselik. Áprilisban sikerült elhárítani a legrosszabbat, egy Orbán Viktor áhította újabb Bethlen-korszak megteremtését. Amíg új politikai alternatíva nem képzõdik, amely átrendezné a politikai tagoltságot, vagy pedig új társadalmi erõvi-szonyok nem vezetnek más politikai alternatívához, addig az aktuális és relatíve tartósnak ígérkezõ helyzet pozicionálásából az a magatartás következik, hogy minden - széles értelemben vett - baloldali erõnek, állampolgárnak szembe kell állnia a magyar jobboldallal. Ameddig a demokratikus intézményeket autoriter törekvések veszélyeztetik, addig a több-letmunka feletti magánrendelkezés álláspontján levõ, de racionalista és világias SZDSZ baloldali pártnak számít. Ha pedig az új kormány nem teljesítené a jóléti rendszerváltás ígéretét - amely választási gyõzelmének talán legfontosabb összetevõje volt - akkor a szakszervezetekkel együtt balról kell nyomást gyakorolni ezeknek az ígéreteknek a teljesítéséért, továbbá fel kell lépni minden olyan törekvéssel szemben, amely kritikátlanul viszonyul a neoliberális globalizáció értelmezé-sekhez.
    A létezõ politikai tagoltság figyelembevételével ezek a magyar baloldal soron levõ feladatai. Mindez sok olyan baloldali személy, társadalmi mozgalom, civil egyesület figyelmébe ajánlandó, akik s amelyek egy radikálisabb, antikapitalista baloldaliság jegyében kívül állnak a parlamenti párt és politikai harcokon, s azt gondolják, hogy haszontalan minden cselekvés és szavazat, mely a rendszer keretein belül történik, hiszen mindez csak a rendszert erõsíti. A baloldali gyerekesség e megnyilvánulása "A minél rosszabb, annál jobb" stratégia mai karikatúrája. Kívülállásukkal valójában a jobboldal elõnyomulását támogatják. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy az MSZP olyan polgári demokratikus reformpárt, melynek egyfelõl tényleg nem sok köze maradt munkásmozgalmi elõzményeihez, másfelõl azonban a mai, libera-lizálódott szociáldemokrata-mozgalomban mégsem tartozik az elvetendõk közé. A virulens hazai és nemzetközi jobboldali elõretörés közepette nagy érték, hogy Magyarországon a kormányzati hatalom nem maradt az Orbán-Torgyán-(Csurka)-féle erõk kezében, ezért a létezõ politikai tagoltságban idõszerû feladat az MSZP támogatása és baloldali vonásainak erõsítése.
    A polgári alapon vett baloldalhoz képest most már egy másik alapon járva kell áttekintenünk a lehetséges politikai tagoltságot, az antikapitalista baloldal belsõ vitáit. Háromféle helyzetészlelés, érzékelés, elméleti feldolgozás és gyakorlati reagálás, beállítottság - bourdieu-i értelemben vett habitus - ta-pintható ki: a radikális baloldal, a mérsékelt baloldal és a dogmatikus baloldal álláspontjaié.
    Ami a radikális baloldalt illeti, jelenlétük Magyarországon marginálisnak mondható, mégis bizonyos orgánumokban és szervezetekben jelenléttel rendelkeznek. Radikális globalizáció-kritikai álláspontjaik és erkölcsi indulataik jól érthetõek, ha tekintetbe vesszük, hogy a tõke hatalma a jelenkorban mindennel szemben - szocialista kísérletek, nemzeti felszabadító mozgalmak (neokolonialistafüggés), a centrumkapitalizmus jóléti államai - ellenállt, sõt gyõzött. A neoliberális, monetáris ellenforradalom jegyében az utóbbi negyedszázadban egy sereg országban nem-csak az óriási társadalmi különbségek, nemcsak a relatív szegénység és a centrumtól való függés erõsödött meg, hanem mintegy 30-35 országban még az abszolút elszegényedés jelensége is felütötte a fejét. Mindez a környezet radikális elpusztításával, megoldhatatlan egészségügyi problémákkal és a humanista értékrend lehetõ legteljesebb háttérbe szorításával jár. Különösen érthetõ indulatok fûtik azt a fiatalkorú népességet, amely nem ismeri sem a  jobboldali antikapitalizmus, a neofasizmus lehetõségeit, sem pedig annak a mozgósító erejû, anarcho-szindikalista lázadásnak a korlátait, amely köreikben - elsõsorban életkoruknál fogva - népszerûek s olykor hatásosak. Kinek a számára ne lenne vonzó "Az anarchia nem káosz, hanem az uralom nélküli szabadság rendje"-jelszó? Ide sorolhatóak az anarchista, a trockista, az antileninista, az antibürokratikus és az államellenes álláspontok, de a baloldali elkeseredettség szülte, olyan kissé naiv, radikális önkormányzó álláspontok is ("igazi szocializmust"), melyeket hazánkban leginkább a Baloldali Alternatíva Egyesülés jelenít meg. Ezek tehát a baloldali marginalizmus nézetei. Hasznos rendszerkritikai funkciókat töltenek be. Bárcsak többen lennének, hogy felrázzák a protest-kultúrát alig-alig ismerõ és elismerõ magyar társadalmat!
    Tetten érhetõ az antikapitalista baloldaliságnak egy olyan változata is, amely az 1960-as és 1970-es évek politikai gazdaságtani válságelméleteihez kapcsolódik, s azt mondanám, egyfajta dogmatikus marxizmusban merevedett meg. A kapitalizmus-kritika sok érvényes marxi tételét helyesen tartják fenn, miközben nem veszik észre, hogy saját alapvetõ következtetéseiket tényszerûen nem lehet alátámasztani. Sok élõsdi, rothadó jellege és részleges válságjelensége ellenére sincs a kapita-lizmus általános válságban, ezért nincs objektív értelemben vett forradalmi helyzet, s ezért nem dönthetõ meg a kapitalizmus a jelenlegi, globalizációs korszakában, amikor az 1989-91-es és más változások nyomán új területekre terjesztette ki fennhatóságát. A negyedik ipari-technikai forradalom (mikroelektronika, atomipar, bankszektor, automatizáció és szolgáltató ipar stb.) lehetõvé tette a tõkének, hogy a válság elhárítása nyomán átértékelje és megújítsa korábbi összetételét, s új, bõvített újratermelésre képes termelési és fogyasztási kapacitásokat generáljon. Új forradalmi fellendülés csak új, tartós válság nyomán lehetséges. A kapitalizmus erõtartalékai mindez ideig nem merültek ki, sõt a félperiférián és a pe-rifériákon a centrum még tovább is terjeszkedett. (Ennek következtében lépnek fel elkeseredett vallási fundamentalizmusok a harmadik világban, vagy épp ellenkezõleg: ezért lép fel progresszív erõként a felszabadítási teológia Latin-Amerika egyes országaiban. A vallási fundamentalizus esetében nem marxista megközelítéssel, hanem egy téves diagnózis téves konzekvenciájával állunk szemben.)
    Az antikapitalista baloldal harmadik álláspontját mérsékelt - gyakran, de nem mindig neomarxista -, realisztikus analízisen alapuló pozícióként jellemezném. Azért, mert figyelembe veszi egyfelõl azt, hogy objektíve nincs forradalmi helyzet sem a világrendszerben, még kevésbé annak centrumában. A kapitalizmus azonban helyi és regionális válságokat szakadatlanul újra és újra elõállít. Ezeknek az egyenlõtlen fejlõdésbõl következõ fejleményeknek a legjelentõsebb történelmi kísérlete, a nyers politikai szocializmusok közép-kelet-európai áttörése is megrekedt kísérleti fázisában. A polgári értelmezéssel szemben, ezek a kísérletek nem voltak sem feleslegesek, sem eredménytelenek, ám arra történelmileg alkalmatlannak bizonyultak, hogy megdöntsék az erõfölényben levõ és a centrumkapitalizmus által mozgatott tõkés világrendszert. Az antikapitalista baloldal e harmadik álláspontjának elkötelezettei figyelembe veszik továbbá, hogy a nyugat-európai kommunista mozgalom de facto hanyatlása (gondol-junk csak az olasz Rifondazione Communista szubjektíve szimpatikus erõfeszítéseinek korlátozott hatására, vagy arra, hogy a Francia Kommunista Párt valaha egymilliós tagsága 1994-re hatszázezer fõre olvadt, ma pedig százötvenezerre) az alapvetõ folyamatok következménye. Ezért következetesen fenntartják ugyan a mai kapitalizmus marxi, humanista kritikáját és a többletmunka feletti társadalmi rendelkezést megvalósító szocializmus perspektíváját, de hosszabb átmenetben gondolkodnak, mint az elõzõ két álláspont hívei. Nem esnek sem nemzetállami nosztalgiákba, sem a kívülállás purizmusába, hanem permanens demokratikus reformokat, állampolgári részvételt és igazságosabb jövedelemelosztást követelnek.
    A munka társadalmi felszabadítása ma közvetlenül nem lehetséges. Ezért ezek az antikapitalista erõk a dolgozói érdekekért, a szociális jogok védelméért, a humanista, ökológiai, kisebbségi és nõemancipációs értékrendek jegyében politizálnak, s lehetõleg minél szélesebb körû társadalmi összefogás jegyében lépnek fel ("Szivárvány mozgalmak") az új jobboldallal, a neofasisztákkal és a multinacionális tõke ellenõrzés nélkül marad világuralmával szemben. Mivel nem lehet a romantikus antikapitalizmus és a polgári nemzetállam védõvo-nalára helyezkedni, olyan új internacionáléra van szükség, amely globális szinten is fékezni tudja a világgazdaság transznacionális erõit, és egyúttal szembeszáll a helyi reakcióval mindenütt. A "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" - jelszó érzékeltetheti ezt a kétszintû stratégiát és szemléletet.
    A földi politikai valóságban ilyen mérsékelt antikapitalista nézeteket képviselnek egyrészt az Európai Egyesülés Baloldal/Északi Zöld Baloldal Konföderális Csoportja, röviden: Eurobal-pártok az Európai Parlamenten belül, annak ötödik legerõsebb platformjaként, másrészt a harminc országra kiterjedõ nemzetközi ATTAC-mozgalom, harmadrészt a Szociális Világfórum (SZVF). Törekvéseik közösségét fejezi ki a "Lehetséges egy más világ!" jelszava. Nem esik messze tõlük a baloldali szociáldemokrácia sem, amely változatlanul fenntartja a mozgalom eredeti célját, a szociális demokrácia megvalósítását. Tehát nem liberalizálódott oly mértékben a globális kapitalizmus nyomására, mint ahogy ez a "harmadik út" híveinél bekövetkezett (Tony Blair, Schröder). A baloldali szociáldemokrácia ma is Olof Palme nézetét vallja: "Ha többé nem merünk szocializmusról beszélni, akkor az ellenfél félig már nyert." A harmadik úton járó országokban - ahol a neoliberalizmus régi borát, a lényeget illetõen, kizárólag új cégérrel látták el - ez be is következett.
    Létezõ és lehetséges politikai tagoltság különbsége ezekben (és részben más természetû) elvi nézeteltérésekben fejezõdik ki. Sem istenek, sem ördögök nem vagyunk - csupán citoyenek. Egyes emberek - különbözõ kérdések kapcsán - különbözõ pozíciót is elfoglalhatnak, vagy megváltoztathatják korábbi habitusukat. És ez a körülmények megváltozása miatt, nem is minden esetben következetlenség. Az viszont bizonyos, hogy a kölcsönös megértés és a habitusok különbségei mozgatórugóinak feltárása csak nyílt vitákban lehetséges. Mindez a cselekvési és politikai egyesülés, de legalábbis az ésszerû összehangolódás elõfeltétele. Az egyetlen tisztességes magatartás, ha a valós ellentétek értelmes dialógusban kerülnek napvilágra. Mert olyan jól korántsem állunk, hogy elrejthetnénk nézeteltéréseinket.

---

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Õszibarackos emlékeim

Gyerekkoromban mindent össze vissza olvastam, ami a kezembe akadt. Volt persze néhány kedvencem is, ezek közé tartoztak a Pesti Hírlap Vasárnapjának régi, vaskos, bekötött évfolyamai is. Nagyanyám felejthetetlen verõfény-ízû õszibarack-kompótjait kanalazva lapozgattam õket. A kompótokat nagyanyám télise szánta, de már õszre se nagyon hagytam belõlük többet egy-két üvegnél. Egyébként sosem értettem, miért hívják az õszibarackot õszinek, mikor nyáron érik.
    A Pesti Hírlap Vasárnapjának barackszínûre sárgult lapjai is felejthetetlen élményeket nyújtottak, amilyenek például a Bulldog Drummond visszavág folytatásai is voltak, valamint a Sicc kalandjai címû macska-képregény. Az egyes számok végén a Történelmi anekdoták rovat históriái pedig alighanem alapvetõen meghatározták még a világnézetemet is. Az egyik arról szólt, hogy Napóleon katonai sikereinek jelentõs részét egy mesterkém információinak köszönhette. Csodálatos átváltozó képességekkel rendelkezett. Egyszer osztrák katonák kergették, s bemenekült egy parasztházba. Üldözõi a házban egy õsöreg, borotválkozó parasztot találtak, aki a nyitott ablakra mutatott. Tovább rohantak hát, a kém pedig - hiszen õ álcázta magát pillanatok alatt aggastyánnak - nyugodtan befejezte a borotválkozást, levette az õsz parókát, a parasztgöncöket, s elsétált.
    Egyik bámulatos bravúrja után Napóleon azt mondta neki, bármit kívánhat, birtokot, tábornoki rangot, hercegi címet, mindent megkap. A kém a Becsületrendet kérte. A császár elkomorodott.
    - Ez az egyetlen, amit nem kaphatsz meg.
    Sokszor fel-felbukkant emlékezetemben ez a história, amikor most az uborkaszezon szenzációi arról harsogtak, hogy a rendszerváltás utáni kormányokban, országgyûlésekben meg mindenfelé más fõ-fõ posztokon ki mindenki volt három per mit tudom én hányas. Sose tudtam eldönteni, olyan biztosan igaza volt-e a császárnak, amilyen biztos az, hogy az idei õszibarackok esztendõk óta nem tapasztalt módon illatosak-édesek. A Pesti Hírlap Vasárnapjának másik anekdotája egyébként arról szólt, hogy Jean-Baptiste Bernadotte, Napóleon marsallja, akit XIV. Károly néven svéd királlyá választottak, uralkodása idején még az orvosai elõtt sem volt hajlandó levetni az ingét. Felravatalozása elõtt derült ki, hogy karján tetovált jakobinus-sapka látható, a felirattal: "Halál a királyokra!"
    Hát igen. Legyen béke, verõfény, legyenek az õszibarackok illatosak és édesek. A tavalyiak még vízízûek vagy kifejezetten keserûek voltak, kétségtelen van haladás. Vagy legalább idõnként pozitív változások is akadnak. Amúgy pedig sose leszek képes eldönteni igaza volt-e Napóleonnak.
    A százalékok persze meghökkentõk. Tudniillik azok, amelyek szerint a rendszerváltás utáni politikai elit milyen elképesztõen nagy százaléka volt három per emilyen meg amolyan mit tudom én hányas. Kérdés, miféle konzekvenciákat lehet ebbõl levonni. Eredetileg gyalázatosnak számított, ha valakirõl kiderült ilyesmi. Aztán egy vállvonással tudomásul vehetõvé vált. A százalékok pedig most arra vallanak, hogy az effajta múlt éppenséggel valamilyen elõnyt jelent a felfelé kapaszkodásban. De miért? Sose leszek képes felelni erre a kérdésre. Csak eszem az idei illatos-édes õszibarackokat, s valamiért egy régi vicc jut eszembe.
    Kohn bácsi jelentkezik a rendõrségen, hogy ki akar vándorolni. Az illetékes megkérdezi tõle, miért.
    - A homoszexualitás miatt - feleli.
    - Hogyhogy?
    - Nézze, tiszt úr - mondja Kohn -, régebben a homoszexualitást börtönnel büntették, majd ezt a törvényt megszüntették. Ezt nagyon helyeseltem. Mostanság kiderült, hogy a melegek csak mások, a másságot pedig velünk egyenlõként kell elfogadnunk. Ezt is nagyon helyeslem.
    - Hát akkor?
    - Azt viszont nem akarom megvárni, amikor kötelezõ lesz.
    Napóleon rég meghalt, Bernadotte is. Nagyanyám képzeletem mennyeibõl néz le rám, s a Kohn bácsiról szóló viccek is feltûnõen meggyérültek. Leszállított árú bolgár õszibarack-kompótokat vásárolok. Az unokáim már nem fogják tudni, kik voltak a három per mit tudom én hányasok.