OLVASÓLÁMPA

SZARKA KLÁRA

Az igazság megírásának öt nehézsége

Tamás Gáspár Miklós: A helyzet

Ma újra annyiszor hallani az értelmiségi sopánkodást: hiába van igazunk, úgyis legyõzetünk. Az ellenfél annyival jobb helyzetben van, annyival erõsebb és erõszakosabb, nincs esély kimondani az igazságot.
    Nem mondom, hogy fényes a helyzetünk, de bizony az agresszív szélsõjobboldal bírálata és hazugságainak leleplezése az 1930-as évek derekán sem volt könnyû ujjgyakorlat. Akkoriban Bertolt Brecht világos és egyértelmû útmutatást adott ebben a tárgyban Az igazság megírásának öt nehézsége címmel. Ha nem is kötelezõ, de legalábbis ajánlott olvasmányként beilleszteném ezt a tanulmányt a tehetetlenül szomorú baloldal képzeletbeli könyvlistájába. Tamás Gáspár Miklós A helyzet címû füzete szinte minden ízében jól mutatja, aki tényleg komolyan gondolja, hogy amit ír (hiszen fõleg emiatt ír), azzal hatni, alakítani, befolyásolni, felrázni, okosítani akar, az igyekszik a brechti követelményeknek minél jobban megfelelni. Ha nem így volna, akkor fölötte is elhangozhatna a nagy német író ítélete: "... a jókat nem azért gyõzik le, mert jók, hanem azért, mert gyengék voltak..."
    Csakhogy erõsnek lenni roppant nehéz. "Aki ma a hazugság és a tudatlanság ellen harcol, és az igazságot kívánja megírni, annak legalább öt nehézséggel kell megküzdeni": szüksége van bátorságra, okosságra, mûvészi erõre, ítélõképességre, a tekintetben, hogy ki tudja választani, kiknek érdemes beszélnie, s furfangra, hogy a szavai el is jussanak oda, ahová szánja azokat.
    Ha az utolsó brechti követelmény felõl nézzük a helyzetet, TGM-nek ma talán még nem kell sok furfang, elég az elmúlt bõ évtized alatt joggal szerzett magyarországi ismeretségét és népszerûségét használnia arra, hogy a gondolatait eljuttathassa azokhoz, akiknek szánja. Egyelõre még a meglepetés erejével és a különcség látszatával át tudja törni a mérvadó és a médiát uraló, amúgy meglehetõsen opportunista (õ egyenesen gyávának nevezte egyik vitairatában) és a radikális, intranzigens baloldaltól betegesen irtózó magyar értelmiség - egyébként rendszerektõl függetlenül újratermelõdõ - falanxát. Csak remélhetjük, hogy ez a helyzeti elõny még sokáig elég lesz. Már csaknem fél évszázada megmondta Noam Chomsky, hogy a modern medializált világban a régi ósdi, goromba közvetlen cenzúra helyett sokkal hatékonyabban mûködik a finom média-mellõzöttség módszere. Akkor még hihetetlennek látszott, hogy az Amerikai Egyesült Államokban bárki gondolhat és mondhat bármit, ha nem kap a nagyobb televíziókban, egy-két mérvadó újságban lehetõséget arra, hogy megnyilvánuljon, akkor a kutya sem fog tudni róla. Ma már pontosan értjük, mirõl beszélt. Neki az a  "szerencséje" - tíz éve Kelet-Timor ügyében ugyan még a magát liberálisnak és az emberi jogokat illetõen következetesnek gondoló, fiatalos hetilapban is ki lehetett õt gúnyolni, de teljesen mellõzni, mint afféle hülyét, elég nehéz lett volna -, hogy amúgy korunk egyik legnagyobb nyelvésze. Mégiscsak oda kell figyelni, ha mond valamit.
    TGM pedig filozófus, publicista, egykoron honatya, amúgy meg finom úr, akinek humora és föllépése van, nem is akármilyen. Így aztán vele kapcsolatban el lehet engedni egy-két sajnálkozó sóhajt (olyan szélsõséges lett), rosszallást (nem következetes: okos és szimpatikus konzervatívból, lám, mivé vált), de csak úgy visszaadni a kéziratait, mert túl merészeket mond, már csak azért is hiba, mert túl jól ír. Rendelkezik azzal a mûvészi erõvel, stílusérzékkel és íráskészséggel, amirõl bolond volna lemondani bármelyik épeszû szerkesztõ. Ha úgy tetszik TGM ebben furfangos: olyan jól ír, hogy muszáj lehoznom, még ha utálom is... Nemcsak  élvezetesen és színesen, szellemesen fogalmaz, hanem (megint Brecht) úgy írja meg az igazságot, hogy az okok óhatatlanul felismerhetõek legyenek. Profánul mondva, az ellenfél idõnként (ez már nem Brecht) a tamás gáspári kristálytiszta érveléssel szemben legföljebb a furkósbotját használhatná hatékonyan. Ám mivel - most már TGM-et idézve, az áprilisi választásokon egymásnak feszülõ két politikai csoportosulás között ugyan "a különbség kicsiny. De - talán - ezen az apróságon múlhat minden..." - van rá reményünk, hogy a furkósbotok legalábbis az állami politika szintjén egyelõre nem használatosak.
    A lényeg, persze, maga a mondandó, amihez TGM, bizony, kellõ okossággal rendelkezik. Ráadásul jobb lesz tõle még inkább félni. Egyik elõadásában azt találta mondani - hallottam-e ilyet valaha okosnak tartott magyar embertõl? - valamelyik bíráló közbeszólására, hogy õ meglehetõsen tanulékony, sokat olvas, tájékozódik, folytonosan frissíti ismereteit és annak megfelelõen finomítja tudományos álláspontját. Szóval, okosodik! A bátorságra - amit Brecht az elsõ helyen említ - ne vesztegessünk sok szót. Ebben a mi csöppentett kapitalizmusunkban (Artner Annamáriától kölcsönvett definíció), a fentebb már emlegetett szellemi közegben, odahagyva a politikai bulit, a tudományos elismerés kínálta "õsz mesteri" kellemes pozíciót, afféle kis vörös könyvben kérlelhetetlenül A helyzet mibenlétét találni, vérfagyasztó bátorság.
    A helyzet címû mû mibenlétére maga a szerzõ ad meghatározást. "Ez a könyv elméleti-politikai-költõi-szatirikus röpirat. Tárgya: Magyarország sodródása a háborgó világban. Stílusa: elemzõ. Hangulata: a honfibú." Tamás Gáspár Miklós lényeglátását, elmélyült elemzéseit, vakmerõ igazmondását jól példázza az a nálunk szintén ritka jelenség, hogy a publicisztikaként a sajtóban már megjelent írások kötetté rendezése az õ esetében nem egyszerûen az írásonként külön-külön létezõ szellemi értékek összeadódását eredményezi, hanem új minõséget, többszörözött értéket teremt. A téma a 2002-es parlamenti választások körüli Magyarország helyzete. Kísérlet arra, hogy a történelmet és az aktuális világpolitikát sem túlzottan ismerõ és értõ hazai (értelmiségi) közvélemény figyelmét a lényeget elfedõ rengeteg média-bla-bláról a problémák valódi okaira irányítsa.
    A bevezetõ írás, a Kortesbeszéd a fentebb már idézett csekély különbségre hívja föl a figyelmet, ami a radikalizálódó Orbán Viktor irányította jobboldal és a (mai, Tony Blair-i vagy schröderi értelemben) szociáldemokratává vedlõ másik oldal között fennáll. A továbbiakban a kötetben húsbavágó témák sorjáznak. Elsõül a kelet-európai kétféle konzervativizmus, a teodicea, a narodnyikság, nacionalizmus társadalmi-történeti gyökereinek vizsgálata. A következtetés kérlelhetetlen: "...meddõ kínokban és képzelt betegségekben emészti el magát Kelet-Európa, Afrika mellett minden bizonnyal a legrosszabb hely a világon...". A folytatásba TGM ennek a térségünkre jellemzõ konzervativizmusnak a kapitalizmus kritikáját vizsgálja meg, rámutatva a "kicsiny különbség" egyik eredõjére: "Kelet-Európában a nyugati romantikus kultúrakritika és a perifériás duzzogó neheztelés elegyével várjuk passzívan a politikai sorsfordulókat, azzal a leküzdhetetlen érzéssel, hogy a »lényeg« valahol másutt van, ez az a »másutt«, amelyet jelképesen elutasít a jobboldal, s amely után kiábrándultan és reménytelenül vágyakozik a »balközép«, s amely már régen itt van, csak nem merjük észrevenni." Aztán: hacsak körvonalakban is, de érteni akarjuk magunkat ebben a Kelet-Európában, akkor komolyan és megalkuvás nélkül kell hozzákezdeni Kádár János rendszerének vizsgálatához. TGM megteszi az elsõ lépéseket, miközben siet rámutatni arra, hogy e szerinte nem szocialista és nem kommunista rendszernek (amelyik csak füllentette ezt magáról) a mai jobboldal által ürügyként fölemlegetett ideológiája és ennek "bírálata" elsõsorban a mai - még nem is igazán eszmélõ - baloldalnak szól. A "büdös bunkó proli" és a lámpavas emlegetése nem a múlt kritikája, hanem a jelen harcos szélsõjobboldalának fenyegetõ üzenete, amibõl az elnyomottaknak (és támogatóiknak) kellene érteniük.
    A "kevesebb mint rendszerváltás, több mint kormányváltás" jelszóval hatalomra jutott Orbán-kormány tevékenységének analízise TGM egyedülálló teljesítménye. Az általában liberális oldalról hallott sopánkodás holmi visszaállamosításról, Kádár-kori módszerekrõl, TGM szerint éppen a fiatal demokrata csapat és vezére ténykedésének lényegét ítéli meg rosszul. Az Orbán, Putyin, Kucsma és Nastase típusú vezetõk nem rendpártiak, hanem a "káosz szálláscsinálói". Tamás Gáspár pontosan elemzi az állam és a demokratikus intézmények szisztematikus szétverésének, kiüresítésének 1998-2002 között nálunk zajló folyamatát. A valóban sok vihart, sok hódítót, sok államszervezeti pusztulást megélt régiónkban nem újdonság, ami történt. "Térségünkben az uralkodó hatalmi modell mindenütt az Aranyhordáé" - összegzi a szerzõ. Sõt, ennél is tovább megy, mivel a modern kapitalizmusban mûködõ hûbéri enklávé sem ismeretlen fogalom, maffiának híják, le kell vonnia következtetését "Don Vittorio" kormányára vonatkoztatva. (Vesd össze a cseh államfõ, Václav Havel kijelentését arról, hogy térségünkben maffiakapitalizmus van.)
    Szerzõnknek az államilag szervezett lenyúlást kísérõ és azt elleplezni kívánó kormányszintû "szalonirredenta locsi-fecsi"-rõl van véleménye. Emlékeztet az üres magyarkodás sok történeti párhuzamára, de fõként arra, hogy soha annyira jó dolga nem volt a nemzetközi nagytõkének Magyarországon, mint Orbán Viktor idejében. A globalizáció negatívumai és az egyre nehezebb boldogulás, az a tény, hogy sokak számára végképp elveszni látszik a lehetõség a megkapaszkodásra, jogos nyugtalansággal tölti el a társadalom szinte minden szereplõjét. A leköszönt kormány ezekre a szorongásokra amerikai neokonzervatív minta szerint ad választ. Egyre jobban kriminalizálja a szegényeket, és azt ígéri a lakóparkokba menekülõ gazdagoknak, hogy az erõs állam majd megvédi õket a koszos bevándorlóktól, sztrájkolóktól, buziktól, hajléktalanoktól, hõzöngõktõl stb. TGM szomorúan nyugtázza, hogy a másik oldalon (mondjuk, a liberálison) ellenállás, tiltakozás alig-alig. Inkább körvonalazatlan csodavárás EURÓPÁ-tól. Nem kerülhetõ meg a kérdés: milyen ez a csodás Európa? Mit nyújthat nekünk abban a világban, ahol a globális tõke szinte közvetlenül kormányozhat? A szerzõ leszámol a hamis illúziókkal: szerepünk a perifériáé, a Nyugat egyszerre tekint bennünket olcsó tartalékhadseregnek és piacbõvítésre alkalmas zónának. Miközben a szocialista/liberális politika egyelõre a kritikátlan euromániára épül, a politikusok nem hajlandók észrevenni, hogy ez a Nyugat-Európa már nem az, amit álmaikban elképzelnek. Ráadásul a globalizációtól való jogos, bár a szerzõ szerint gyakran tudatlanságon alapuló félelmeket könnyedén lovagolja meg most már nemcsak a MIÉP, de a polgári köröket szervezõ Orbán is. Így aztán - a népet kivéve - mindenki jól jár. Orbánék nacionalista mákonnyal varázsolják el híveiket, a globális nagytõke pedig pontosan tudja, hogy ha a tettekrõl van szó, cseppet sem kell tartania a "polgári oldaltól". Annyi különbséget TGM mégiscsak lát a centrum és a periféria között Európában, hogy a periférián, történetesen nálunk, gyakorlatilag nincsen baloldali alternatíva. Van viszont sajátos fasizálódás: "A polgári demokrácia világszerte válságban van, nálunk vidéken a megkésettek még mindig hiszik, ez a jövõ, miközben láthatnák, már nálunk is befellegzett a liberális (szellemi s egyéb) hegemóniának. De mi anélkül veszítjük el a polgári demokráciát, hogy valaha igazán részünk lett volna örömeiben. Hiszen a polgári demokráciát a vele szembeni szociális, politikai és kulturális ellenállás tette élvezhetõvé. Még a szar is le van szarva - mondja a népi bölcsesség. Nevetünk, habár nincs jogunk nevetni." Súlyos és komor összegzés, ám a könyv nem ezekkel a szavakkal fejezõdik be.
    Utolsó írása az a dolgozat, amit Tamás Gáspár Miklós éppen a Ezredvég 2002. márciusi vasasszakszervezeti számában jelentetett meg A szakszervezeti kérdés a huszonegyedik században címmel. Ebben a globalizálódó világ fontosabb politikai és gazdasági jelenségeit vizsgálja. Azt a tényt, többek között, hogy a szociáldemokrácia de facto megszûnt létezni, sõt kormányai rendõrállami módszerekkel sanyargatják a munkavállalót, szítják az idegengyûlöletet - a Le Penek malmára hajtva a vizet -, elmebeteg munkakultuszt hirdetnek, ami miatt az emberhez méltó élet lehetõségei folyamatosan csökkennek még a gazdagabb országokban is. Nem a szegénység, hanem a szegények ellen harcolnak, miközben a jobboldal csöndben fasizálódik. A "létezõ szocializmus" mint fenyegetés és hivatkozási alap felszívódott, a szakszervezetek több helyen az állammal vállvetve harcolnak a konkurenciának látszó és a perifériákról fenyegetõ olcsó munkaerõ ellen. A globális  tõke elleni globális harc ugyan hosszú folyamatnak látszik, de bizonyos a társadalmi mentálhigiénét érintõ, el nem hanyagolható kérdésekben viszonylag gyors segítséget nyújthat: "... gyógyír az irracionális szégyenre és bûntudatra, amely a szegénységgel és alárendeltséggel jár [...] Az egyéni szerencsétlenség röstellni való leprából közüggyé válik, amelyet társainkkal együtt lehet és kell orvosolnunk." TGM szerint itt, Kelet-Európában "... baloldal a következõ periódusban vagy a szakszervezetekben lesz, vagy sehol sem lesz".
    Márpedig egyetérthetünk a szerzõvel abban a klasszikus alternatívában, amelyet az Ezredvégben idézett és ismertetett tanulmányában (2001/5. szám) Mészáros István is korunk középponti problémájaként tárgyalt, s amelyet Tamás Gáspár Miklós is hasonlóképp fogalmaz meg, az elõttünk álló megoldandó emberi-társadalmi feladat valóban óriási tétjeként: "... szocializmus vagy barbárság..."
    A barbárság ellen harcolni roppant nehéz, az igazság megírásának is (legalább) öt nehézsége van. Tamás Gáspár Miklós példát adott arról, hogy ami nehéz, az nem lehetetlen. (Irodalom Kft.)
 

ÁGAI ÁGNES

"A feltáruló rossznak is sokat köszönhetek..."

Esterházy Péter: Javított kiadás

Nem a könyvrõl írok kritikát. Mondhatnám, nem is a könyv érdekel, hanem az írója. Nem is az írója, hanem a megírás indítéka, módja, mikéntje, miértje. Mondhatnám, de nem volna igaz, hiszen mindez nincs külön-külön, csak együttesen harmónia caelestisben. Amikor a harmóniából diszharmónia lesz. Valójába ez minden mû alapja és eredménye. Az alapélmény itt drámaibb, az ütem felpörgetettebb, mint a családregény hömpölyögtetésekor.
    A szembesülés. A rádöbbenés. A csalódás. Nem csak a szeretve tisztelt apában, hanem a ráépülõ korábbi mû hitelességében. Utólagos megkérdõjelezés? Bocsánat, ez így nem érvényes! Nem így érvényes! Dehogynem! A mû öntörvényû. Csak a maga valóságának tartozik felelõsséggel. És a maga valósága töretlenül megmaradt.
    A dráma elõször letaglózza az írót, aztán belékötözik, és munkálni kezd. Meg kell írni! Ez a parancs. Nem a világ utólagos ítélete miatt, nem az "úgyis kiderül" félelmébõl, nem a teljes igazság erkölcsi parancsából. Elsõdlegesen a konfliktus hajtóereje, a ki-kell-írnom-magamból kényszere miatt. Fel kell dolgoznom ahhoz, hogy feldolgozhassam magamban. A dráma témává válik. Kényszerít, követel, íróember ezelõl nem térhet ki. Esterházy Péter nem tér ki. Mazochista hévvel rója, másolja a kompromittáló sorokat, szenved, és rájátszik a szenvedésre. A valóságot sûríteni, néhol duplázni, máskor csökkenteni, tehát variálni kell.
    Esterházy sosem írt "egy az egy"-ben. Még "egy a kettõ-ben sem. Lubickolt az életszerû fikciókban, a posztmodern kacskaringókban, a felül, mellé és alábeszélésekbe, a hiteles világ játszi kifordításában. Itt - látszólag - arra kényszerül, hogy "sült realista" legyen. Hiszem minden tényszerû, dokumentált. Maga a premissza: apám áruló, spicli volt, a csatolt jelentések, a világos, egyértelmû helyzetkép és annak rögzítése. Csakhogy regény lett belõle. Javított kiadás. Min javított? Az elõzõ opusz emelkedettségén, hitelén, mûvészi erején? Aligha. Javított a fiú hozzáállásán, apjához fûzõdõ érzelmein. Javított? Módosított. Ez magánügy. De hát a családregény is magánügy. Úgy volt, nem úgy volt, felületi kérdés. A Javított kiadás is azért lett regény, mert írója rádöbbent: magánügye közügy. Közügyként kezelendõ még akkor is, ha teljes mértékben személyes. Az irodalomban minden személyes. Azzá válik. X. Y. reggel felkelt, és kinyitotta az ablakot. Személyes ügy. De közüggyé válik, ha meg tudják irodalmiasítani. Ahogy Esterházy írja "...márpedig, mint tudjuk, a világon minden avégbõl létezik, hogy könyv legyen belõle." (101. old.)
    Esterházy (de csaknem minden író) tudja, hogy a dolgok azért történnek vele, hogy megírja õket. De csak úgy lehet megírni, ha összekuszálja a tényeket, ha szépít, csúnyít, tódít, lódít, kever-kavar, vegyít és elegyít. Így lesz tényszerû. A bûvész a kártyát a nézõk elõtt jól összekeveri egymásba csúsztatja a lapokat, egy marokkal összefogja õket, és a pakliból diadalmasan kihúzza a kívánt figurát. Ennyi. De ez a tökély.
    Bizonyára voltak Esterházynak új könyve megírásakor erkölcsi megfontolásai Ha kimondom, megtámadhatatlanná válok. Becsületbeli kötelesség: apám arcképe, bocsánat módosult Antiretusálásra van szükség. És nem csak apámé, hanem a tartásáról ismert és arra kényes arisztokratáké is. Merthogy õk is csak emberek. Érdekes módon Esterházy még sosem vállalt ennyire közösséget a hajdanvolt arisztokráciával, mint ebben a könyvében. Még az errõl szóló Harmóniában sem. Apja nemcsak a családot, hanem a történelmi, nemesi osztályt is elárulta. A család, az arisztokrácia, az Esterházyak, vagyis mi. Pedig Esterházy nem mi. Õ önálló, szuverén ember, független író, aki legfeljebb jobban ismeri õket, mert miden von Haus -hoz viszonyítható. Ismert terep. De ugyanakkor szétmarcangolható témazsákmány is.
    A fiú odi et amo viszonya apjához szép és antik konfliktus modern és piti környezetben. Az egész apa-komplexus azért kevésbé drámai, mint ahogy írói szempontból kedvezõ lenne, mert az apa inkább csak elszürkül, semmint elfekedetik. Jó, jelentéseket ír, megfigyel, hazudik, becsap, lépre csal, de semmi igazi bûn, valódia arcpirító aljasság. Kis, színtelen, szagtalan jelentések, mondhatni, tisztességes hivatali munka, könyökvédõs spicliskedés. Nagyon is emberi. Ilyenek vagyunk adott esetben. És adott eset mindig adódik. Édesapám lecsúszott a piadesztálról. De hányunk édesapja fel sem jutott rá.
    Pedig ha Esterházy nagy regényt akar írni, és nem csak érdekes és élvezetes magyarázkodást, akkor drámai konfliktust kell teremtenie. Kisistergõ indulatokat, nagyszabású bûnözõt és pokolra került áldozatot (jelen esetben a fiút). A fiú itt is pokolra kerül, szenved és sír, átkozódik, vergõdik és hullámzik az érzelmek bárkájában, de a katarzis elmarad. Hát igen - mondja az olvasó, valamennyiünket becsapnak, "hittem szép szavadnak, mégis megcsalál" - ez már csak így van, de a világ megy tovább. Méghozzá ugyanúgy. Pedig egy igazán nagy mû után nem megy ugyanúgy. Legalábbis a lelkekben. Akkor nem nyugszunk bele, akkor összeomlunk. Együtt a hõssel. Itt nem.
    Furcsa módon nem is a tartalom, hanem a szerkesztése miatt. Ránk tódul a sok szöveg, a sok kiegészítés, a sok kommentár, a sok "félre". Valójában mind vagy csaknem mind ujjongatóan szép, okos, bólintásra késztetõ, irodalmiasan értékes, köznapian befogadható szöveg, de ha drámának tekintjük, akkor így nem elég tömör, nem elég megrázó, nem elég sújtó. Mert felhígul az ismétlések, a csevely, a csevegve szenvedõ stílus által. Így elmegy a bús férfi vagy inkább szegény kisgyermek panaszai felé, aki pityereg és dacosan odamondogat. Bee, papa, hülye vagy és utállak!
    No, de ez is csak látszat. És ez Esterházy virtuozitása. Hogy õ valójában többet mond. Valójában nagyon sokat mond. Kevesebb még több volna, de így is sokat. Mert - és ez a lényeg, ezért érdemes írni róla - õ megemel, kiterjeszt, általánosít. Esterházy Mátyás nagyobb, magasabb, fajsúlyosabb, mint ahogy gondolnánk. Nem azért, mert egy elõzetes HC-ben megdicsõült, nem azért, mert Esterházy Péter apja, hanem mert írókéz szoborta. A jelentések is többet mondanak önmaguknál. Összességükben egy rendszer mûködési alaprajzát és atmoszféráját kapjuk. Így ebben az esterházys csavaros, egymásnak felelgetõs konstrukcióban, ebben az elegáns triviálkodásban, az illatosított jó, büdös francban. Tény és reflexió együtt, a hatvanas, hetvenes évek és azok egymásbajátszása, egymásra épülése. Ahogyan az író Tóth fõhadnagynak tulajdonítva vallja: "tudja, az írás elsõdlegesen forma". (67-68. old.)
    Hogy ez így van-e, azon el lehetne vitatkozgatni, de Esterházy közelítésmódját ez jellemzi. Játsszunk a formával, sajtoljunk ki minden lét az elénk toluló szavakból, és megkapjuk a tartalmat. A tartalom a forma eszköze - ad abszurdum.
    Esterházy vívódva írja meg könyvét, és lényegében ezt a vívódást örökíti meg. De ugyanakkor hálás is érte. "... a most feltáruló rossznak is sokat köszönhetek..." (105. old.)
    Persze, hogy sokat köszönhet. Az író többnyire a sok feltáruló rosszból él. Feltárja a feltárulót. Rossz nélkül nincs irodalom. A rossz szüli a megrendülést, a rossz gerjeszti a jó iránti vágyat, a rossz voltaképpen nemesít, mert szublimálódik a megírásban.
    Hát ezért jó könyv a Javított kiadás. Meg azért, mert a humor úgy oldja benne a szorongást, úgy markánsítja a jellegtelent, úgy hozza közel a távolit, hogy az olvasó megviselten, de elégedetten teszi le a könyvet. (Magvetõ)
 

BISTEY ANDRÁS

Versek Ladányi Mihálynak

Dienes Eszter: Szeretõ, este

Dienes Eszter legutóbbi könyvérõl azt írtam az Ezredvég-ben, hogy érdemes figyelemmel kísérni a költõnõ pályájának alakulását, mert aki ezt teszi, jelentõs életmû formálódásának tanúja lehet. Nos, a pálya újabb állomáshoz érkezett, az életmû újabb kötettel gazdagodott. Olyan kötettel, amely méltó az elõbbiekhez.
    Dienes Eszterrõl eddig is tudtuk, hogy különleges ösztönzést kapott Ladányi Mihály költészetétõl, életének egy szakaszában közelrõl figyelhette meg Ladányi klasszikussá érlelõdõ mûvészetnek alakulását. Sok versében bukkan föl, olykor kimondva, máskor csak sejthetõen az õ alakja, költészete pedig példa és kihívás is Dienes Eszter számára.
    Már az elõzõ kötetben, a Holdvirágzásban is több versben fölbukkant Ladányi emléke (Express levél Ladányi Mihálynak, Így udvarolt Ladányi Miska, Üzenet Ladányinak), most azonban Dienes Eszter egész kötettel áldoz Ladányi emlékének. A Szeretõ, este versei mind õt idézik, az õ szavai bukkannak föl a versekben, az õ mozdulatait eleveníti föl évek távlatából is kristálytisztán megõrzött képekben.
    Sajátos helyet foglal el ez a kötet a költõnõ életmûvében: megállás, visszatekintés, összegzés, de egyúttal továbblépés is. Dienes nem andalodik el az emlékein, nem hajlamos az elandalodásra, inkább kemény tárgyszerûséggel számbaveszi õket. Közben a hangja gyakran a népdalokéhoz egyszerûsödik, hiszen a legfontosabb dolgok mindig egyszerûek. Így ír a Pillanatkép címû versben:

Egy napraforgó lustán
elforog,
beméri tanyád, falud,
városod.

Köröznek évgyûrûk, mohos
hajad növése fárad,
két gally között a nap figyel,
és szemedbe lóg a bánat.

A Ladányi után maradt ûr fájó hiány, de az emlékezés erõt és bizonyosságot ad:

Téged a fû, a dudva, moha,
nem nõ be soha, soha.
Lobog majd rajtad pipacs,
kékellik katáng,
nyugalmat leltél,
"kedvesebb hazát".

(Pipacs és katáng)

    Dienes Eszter Ladányi emlékét idézõ kötetében is szuverén alkotó marad, ellenáll a csábításnak, hogy az õ hangján szólaljon meg. Tanult Ladányitól, de bármilyen közel állt hozzá, nem vált epigonjává, képes a saját költõi eszközeivel megidézni. Így van ez akkor is, ha egy különösen szívbe markoló versszakban már-már önmagát feloldódni látja benne, ám ezt is összetéveszthetetlenül a saját hangján mondja.

Uram! Semmisem hibádzik.
Ismerem Õt, õ a Másik.
A másik, aki én vagyok,
csöndjében élek, hallgatok.
Susog a csönd, egekig ér,
ketten vagyunk, Szindbád meg én.
Zöld május ringat, s azt hiszem:
tudok járni a nagy vizen!

(Álom visszatér)

    Már a korábban megjelent, Ladányit idézõ versek ismeretében is sejtettük, de a Szeretõ, este költeményeibõl még egyértelmûbben kiviláglik Dienes Ladányi-képének egy sajátossága. A õ számára is elsõsorban a korlátozó társadalmi normákra fittyet hányó Ladányi a fontos, aki, bár nem áldozatok nélkül, és talán nem is mindig a maga jószántából, megteremtette önmagának a szabadságot, még ha ennek végül a csemõi magány volt is az ára. Ez ragadta meg a költõnõt, ebben érezte rokonléleknek Ladányit. Ugyanakkor kevésbé érzékeny Ladányi költészetének egy másik, ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb vonulatára, amely társadalmi elkötelezettségét, õszinte forradalmiságát fejezte ki egy olyan korban, amely elõszeretettel nevezte magát forradalminak, de valójában semmitõl sem irtózott jobban, mint ha tetteit forradalmi frázisaival szembesítették.
    Nem állítom, hogy Dienes Eszter számára ez a Ladányi egyáltalán nem létezett, de csak elvétve bukkannak föl ilyen sorok a kötet lapjain:

Az Osztály rossz nótákat gajdol,
lõrére költ, nem futja többre,
szimfóniát szív, hurutja van
és zsebében kinyíló ökle,
(Üzenet Ladányinak)

(Barbaricum Könyvmûhely, Karcag)
 
 

TABÁK ANDRÁS

Üzenet egy régvolt provinciából

A boldogság legendája (Szolnoki költõk a két világháború között)

Tizenkét költõ negyvenhat versét tartalmazza a Bistey András és Kaposvári Györgyi szerkesztésében megjelenõ Pelikán könyvek 3. kötete. A válogatás a két világháború közötti Szolnok költészetét kívánja - a szûkösre szabott terjedelem keretei között - reprezentálni, azzal a feltett szándékkal, hogy cáfolata legyen a "megalapozatlan, ismerethiányból eredõ nézetnek", miszerint a város (az egy Verseghy Ferencet kivéve) semmit sem adott a magyar irodalomnak.Ez a cáfolat - legalábbis a kötet tükrében - sikerült is, nem is. Sikerült, mivel az antológia kétségbe vonhatatlanul bizonyítja, hogy a kérdéses idõszakban létezett Szolnokon irodalom (s minden bizonnyal irodalmi élet is, hiszen a késõbb kitûnõ szobrásszá vált Szandai Sándor lappróbálkozásai és a Verseghy Irodalmi Kör kiadványai, melyekben a kötet versei jórészt megjelentek, errõl tanúskodnak), mégha ez az irodalom fõleg a költészetre szorítkozott is; másrészt nemigen kerülhetõ el, hogy a bizonyítás sikeréhez egy kérdõjelet oda ne bigygyesszünk. Tudniillik a vitathatatlanul nagy tehetségû, de más-más okból derékba törte pályájú Tabán Gyula, Orosi József és Varga Sándor Frigyes kivételével - sajnálatosan szürke, másodlagos és fájdalmasan provinciális ez a költészet. Ami a felsoroltakat illeti, Tabán két kiadott kötet után munkaszolgálatosként  pusztult el (egészen pontosan: ugyanabban a bori halálmenetben, amelyben barátja és költõtársa, Radnóti is halálát lelte), Orosi kötet nélkül osztozott vele ebben a sorsban, Varga pedig egy kötet után hallgatott el. A többiek (Baradlai-Remillong Albert, Heves Kornél, K. Tóth Lenke, Kiss Gábor, Lill András, Rápolthy Viktor, Rusznák Sándor, Szandai-Szabó Sándor, Szolnoki Ernõ) sem mondandójukkal, sem verselésükkel nem keltenek maradandó benyomást. Egy-egy szép sortól, megkapó felvillanástól eltekintve (Rusznák Sándor, Baradlai-Remillong), a korszak szokványos és közhelyes verselõi, ami egyúttal annyit tesz, hogy elmaradnak a korszak lírai eredményei és követelményei mögött (végtére is József Attila és Babits, Kosztolányi és Radnóti kora ez!), s keresettségükben-modorosságukban egy fél évszázaddal korábbi hangon szólalnak meg, olyan hangon, amely Ady után, a Nyugat elsõ, nagy nemzedéke után olykor kínosan, olykor sajnálatra méltóan avittnak hat.Éppen ezért rí ki közülük Varga Sándor Frigyes õszinte, eredeti, még bicsaklásaiban is vérbeli, férfias költészete, Orosi József Juhász Gyulából táplálkozó, de korántsem utánérzõ, okos és érzékeny versmûvészete s a leginkább kiforrott, bár még távolról sem beteljesült Tabán Gyula megejtõen finom, néha már-már csipkére emlékeztetõ, mélységesen szomorú lírája. Õk hárman valódi értékei a kötetnek, s egyben õk azok, akik leginkább igazolják az elõszót író Bistey András sorait e múltbéli költészetet illetõen: "A provincia üzen benne, legjobb alkotóinak munkásságában azonban nem provinciális, mert õszintén és tehetséggel fogalmazza meg üzenetét."És ez valóban így igaz. Mert túl a szavakon, túl a mérlegelésen és az értékelésen, a kis antológiának ez a legnagyobb becse. Üzenetet közvetít - méghozzá valami egészen szívszorító üzenetet - egy örökre elsüllyedt, régvolt provinciából. (Pelikán Könyvek).

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Komoly-komor és derûs hatalmak

Hét könyvrõl

Háromnegyed évszázaddal ezelõtt kedves olvasmány volt a Muki majom és Bubu elefánt kalandjai, mely folytatásokban hétrõl-hétre jelent meg Az én újságom címû gyereklapban. A mulatságos történetnek aztán 1929-ben váratlanul vége szakadt, mert a szerzõ, ifj. Gaál Mózes egyszerre meghalt szövõdményes influenzában. Az akkor megint megborzongatta Európát, miután tíz évvel korábban mintegy kétszerannyian haltak belé, mint a harctereken. Ekkor még nem volt kemoterápia, de ha meghalt is a fiatal szerzõ, a járvány már nem bontakozott ki, s aztán jött Domagh, aki a Prontosillal egyszerre megfékezte a fertõzések jórészét. De Muki majom története már nem folytatódott, pedig a gyerek jó ifjúsági könyveken át szereti meg az olvasást. Ma is sok efféle olvasmány kellene. Fõként olyan, amely a mesemondás több ezer éves hagyományának folytatásaként állatokat állít középpontba; az eredetileg totem-állat csodálatának (imádatának) tárgya, az emberi lét jelképe s tükörképe. Még akkor is, ha az állat nálunk nem honos - például az elefánt, mint annakidején Muki majom mellett a Bubu.
    És most (végre) itt egy új elefánttörténtet, igazi író tollából, a szokványos mese sablonokat nemcsak felhasználva, hanem megújítva s új elemekkel gazdagítva, például a afrikai törzsi kultúra hiedelmeinek némely elemével. Ezáltal lesz nemcsak kedves, szórakoztató, hanem felnõttek által is élvezhetõ, mondhatni, tanulságos történet Molnár Géza kisregénye: Trombi, a kiselefánt, (Hét Krajcár Kiadó).
    Mai miliõ, õsi, de "korszerûsített" intrikussal s azt a bájos gyermekhõssel együtt leküzdõ kis játékelefánttal. Amely talán nemcsak játék, hanem kicsinyített valóság... Korszerû látásmód és õsi varázslat együtt tûnik fel az elragadó kisregényben, amely méltó társa az író "nagy" mûveinek, ennek a jelentõs életmûnek új arculatát mutatva fel.
    Igen, még egy ilyen mulattató gyermekkönyvben is megjelenek az õsi motívumok, tapasztalatok, hagyományok. Nálunk a nemzeti érzés újsütetû (?) szellemiségének megfelelõen valóságos hun- és Atilla-kultusz bontakozott ki. A még 1945-ben emigrációba menekült Wass Albert ennek az új hazafias irodalomnak egyik kedvelt szerzõjévé lett - ezért is tartózkodtam eddig mûvei elolvasásától. Ám az erdélyi bárónak 1943-ban, immár a doni katasztrófa után megjelent korai regényét (Vérben és viharban), mely azóta is birtokomba volt, és most újra megjelent, végre mégis kézbe vehettem, és nem bántam meg! Ebben ugyanis az Attila halála utáni hun bukás, megkapaszkodás, majd újabb illúziók fele fordulás (keleti testvérek fölkeresése) hitelesnek tetszõ ábrázolását nyújtja A Kelet és (fejlettebb) városias Európa, illetve Bizánc közötti helykeresésnek, Attila egyetlen megmaradt fia békét s építést meg korszerû szervezést, gazdálkodást szorgalmazó tevékenységének meggyõzõ története ez. A regénynek különösen az akkori politikai helyzetre való számos utalása, bátor állásfoglalása volt, a németekkel ("frankok") szemben és a szomszéd szláv és dák törekvésekkel való harc és megbékélés megannyi gondolatával, nem is szólva a mû megjelenésének idején folyó háborúzás és "hõsiesség" nyilvánvaló elítélésérõl. Wass késõbbi útját nem ismerem - bár csak e regény útján haladt volna tovább! Jól ír, elsajátítja mindazt, ami Móricz és Kodolányi történetábrázolásától megtanulható, s azt erdélyi nyelvi ízekkel is gazdagítja. Gyönyörû természetábrázolásai pedig szinte honvágyat ébresztenek bennünk Erdély tájai, erdei iránt. Újat nem nyújt, de meggyõzõen, történeti hitellel, emberien ábrázol. A móriczi és Kodolányi-féle széles sodrású epikával szemben remekül sûrít - ezzel még tán korszerûbb is. (Kráter Kiadó)
    A hunok tehát eltûntek s csak regényesen lehet szólni róluk. (Mellesleg az eleddig legjobb összefoglaló tudományos mûvet, Szász Béla könyvét én ajánlottam kiadásra, elõszót is írtam hozzá.) Hanem aztán jöttek az avarok, akik 570 és 800 között szilárd birodalmat hoztak létre a Kárpát-medencében s mikor az õ hatalmuk is megsemmisült, aligha pusztult el a népük. Lehet tehát, hogy a 9. század végén bevonuló magyarok jórészüket itt találták s egybeolvadtak velük. (Ez az alapja László Gyula "kettõs-honfoglalás" elméletének.) Mégsem lehet szó azonosságról - ezért kell elvetni azokat a talán jóhiszemû hazafias nézeteket, melyek az 1799-ben a bánáti Nagyszentmiklóson egy román földmûves család által talált kincsleletet az õsmagyar mûveltség csúcsteljesítményének vélik. Ma már aligha lehet kétségbe vonni, hogy avar fejedelemnek több nemzedéken át készült és használt étkészlete az, amelyet százhúsz év után Pesten is újból látni lehetett. Ebbõl az alkalomból egy, az egész kincs megtalálásának, Bécsbe kerülésének, a róla kialakított véleményeknek s a mai kutatási eredményeknek teljességét felölelõ munkát is kiadtak Az avarok aranya - A nagyszentmiklósi kincs címmel.  Nem szakember számára is tanulságos, hogy miként mûködhetett együtt a történettudomány, régészet, mûvészettörténet, nyelvészet, sõt természettudomány kutatás, és hogy juthat olyan végeredményre, mely e mûvészi értékét tekintve is páratlan együttest a szó legszorosabb értelmében (színes képekben is) körüljárja s értelmezi, leszámolva a nacionalista képzelgésekkel, de minden megbecsülést megadva a hajdani rokon (?) nép kulturális teljesítményének. A szerkesztõ, Garam Éva maga is fontos tanulmányt írt, de a laikus olvasónak talán még hasznosabbak Bálint Csanád összefoglaló tanulmánya, akárcsak a kiadvány osztrák szerzõinek írásai. (A Helikon által kiadott mûnek van egy nagyobb, tudományos teljességet képviselõ s egy sûrített, népszerû kiadása - gondolom, mindkettõ kapható a Nemzeti Múzeumban.)
    Az Eötvös József Könyvkiadó érdemeként megjelent egy õsi epikus alkotás is, az Ének Cidrõl, mely a spanyol irodalmat mintegy megalapította, s valamivel a mi hazánkat sújtó tatárjárás elõtt keletkezhetett. Megvolt a "tatársága" a spanyol és katalán népnek is az iszlám mór harcosaiban, ám ez nem rövid, gyilkos pusztítás volt, hanem egy, az eredeti hispán lakossággal legalábbis egyenlõ mûveltségû, ám jóval nagyobb katonai erejû, többszáz évig uralkodó hatalmi képzõdmény. Ezzel igazán eredményesen csak egy 11. századi spanyol származású hadvezér, az alacsony sorból fölemelkedett Rodrigo Díaz tudott megküzdeni - ezért is kapta (tán épp mór ellenfeleitõl) a Cid (Úr) nevet és lett fõhõse a vele s általa történteket mintegy száz évvel késõbb megörökítõ hõskölteménynek. A szerzõt nem ismerjük, a mû nemhogy a kétezer évvel korábbi homéroszi eposzok, hanem tán a valamivel korábbi francia Roland ének mûvészi színvonalát sem éri el, de a középkori keresztény-mór küzdelmeknek s az akkori feudalizmusnak páratlan dokumentuma. Ez végre magyarul is olvasható Csala Károly nagyon igényes (verselésben is hûségre törekvõ) fordításában. Csala voltaképpen megoldhatatlan feladatot végez el - egész világirodalmi kultúránknak tán legnagyobb mulasztását megszûntetve: elõször történik meg e primitivitásában is lenyûgözõ remeklés magyar megszólaltatása. A Cid sajátos ritmiájú szövegét énekelték (node, ezt tették már Homérosz recitálói is), ám az énekmondás sajátos eredetisége önmagában is elragadó. De még fontosabb a középkori gondolkodás páratlan korabeli megörökítése, amely a feudális berendezkedés teljességét ábrázolja, a királyi teljhatalom mindenek fölöttiségét s az alárendeltek szigorú hierarchiáját, melyben a "népi" származású Cid (apja nem nemes, "csak" molnár volt) harcos hõsiessége a gyõzelmes csaták során teljes pompájában bontakozik ki. De föltûnik itt sok más is. Az, hogy a királya által (ártatlanul?) kitagadott, számûzött, földönfutóvá tett hõs úgy tesz szert létalapra s vállalkozásaihoz szükséges induló tõkére, hogy jámbor zsidó kereskedõktõl-pénzemberektõl - igaz, hogy némi lelkiismeret furdalással - csalás révén szerez pénzt, s az sem derül ki, hogy végül, mikor zsákmányolásból már dúsgazdaggá lett megadja-e adósságát (bár az tudomásunkra jut, hogy a zsidók kérik a pénzüket). Ez a középkori szemléletnek éppoly látványos megnyilvánulása, mint a királyi személyiség elõtti hódolat jeléül nemcsak a kézcsók, hanem a leborulás és lábcsók is. Igaz, ezt a király már el sem fogadja, hanem a hajdani számûzöttet magához emeli, sõt igazságot szolgáltat neki. Ám ez az igazságszolgáltatás is fontos tájékoztatást nyújt: a mind erõsebben érvényesülõ római jogot átszínezi, sõt a végsõ leszámolásban felváltja a germán törzsi hagyomány istenítéletének megfelelõ bajvívás. Minderrõl okosan tájékoztat a fordító bevezetõje s bõséges jegyzetanyaga, mely nélkül a mû szinte élvezhetetlen lenne, ha mûvészi szintje épp a végsõ tárgyalás és bajvívás leírásában önmagában is meg nem emelkednék.
    Molnár Géza kis gyermekkönyvében meseköntösbe öltöztetett afrikai varázshatalom tûnik fel, Wass Albert regényében egy összeomlott hun birodalom romjain újat kezdõ Attila-fi hatalma, a Cidben vitézséggel kiküzdött feudális hatalom s végül itt egy "mai" politikáról szóló vidám regény, az örökifjú Bárány Tamás groteszk, ironikus, sõt karikaturisztikus története: egy latin-amerikai puccskísérlet elbeszélése. A Rákosi-rezsim átmeneti visszavonulása idején, 1955-ben jelent meg elõször a fiatal Magvetõ Kiadónál és most kissé felfrissítve éppoly frappáns, mulatságos olvasmány az Államcsíny Paránában. (Hét Krajcár Kiadó). Ez a Parána persze kitaláció, a dél-amerikai környezet kissé díszletszerû, sõt közhelyes, mintha Remenyik Zsigmond (komoly) regényeinek visszhangja lenne, ám rengeteg áthallása van akár napjaink immár demokratikus politikájára. Kevés derûsebb könyvet olvastam mostanában.
    Van persze hivatásosan és hivatalosan derûs könyv is. Ugyebár, õsi mûfaj a mese, õsi az eposz, a történeti elbeszélés? De ha sokan nem tartják is eléggé "komolynak" õsi a vicc is, amely éppenséggel nem is kíván "komoly" lenni, hiszen humorával, kihegyezett csattanójával nevettetni s ezáltal kifigurázni akar. E "nem komoly" irodalom immár második hatalmas gyûjteményével szolgál Köves József, a K.u.K. kiadó igazgatója, mindnyájunk mulatságára. (Kis-nagy vicckönyv. K.u.K.) 3500 vicce nemcsak mulattató, hanem korjelzõ is, mûvelõdéstörténeti adalék. Alig akadt kevesebb olvasmányom mostanában s nemcsak nekem: egy-egy vicce családi szóhasználatunk részévé vált, ami mindenképp a mûfaj élõ voltát mutatja. (Nem tudom, a kiváló néprajzos, Katona Imre sokévtizedes viccgyûjteménye vajon fönnmaradt-e?)
    Van aztán a "gyûjtõ" Kövesnek egy újabb, saját, nem vicces, bár szintén derûs könyve: egy önéletrajz. A múltkor okkal dicsértem Moldova Györgynek az elmúlt félévszázad könyvkiadása kiemelkedõ személyiségérõl, Kardos Györgyrõl írt könyvét. Köves nyilván nem ilyen "nagyformátumú" egyéniség, de a könyvszakmában szintén mindig tette a magáét, s ez az emlékezése sokkal szakszerûbben mutatja be a könyvkiadás és terjesztés mindennapjait, mint Moldova, mert belülrõl látta azt. Fontos adalékokkal szolgál évtizedek könyves világáról. Ami azonban engem - aki pedig szintén részese voltam ezeknek az ügyeknek - még jobban megfogott az emlékezés egy nem hangsúlyos vonulata, amely meglepõ módon mintha a Cid egyik motívumára emlékeztetne. Köves beszámol arról, hogy "zsidó volta" mennyi problémát okozott kora ifjúságában, nem is szólva a konkrét fenyegetettségrõl. Engem, az új mû olvasóját - hadd legyek e pár sorban szubjektív -, ez azért hökkentett meg, mert Kövest legalább harminc éve ismerem, s ennek során e probléma soha nem került elõ, ami nemcsak a szerzõ tartózkodását mutatja, hanem azt is, hogy bennem nem merült fel vele kapcsolatban efféle kérdés. Mit sem tudtam a származásáról, nem is érdekelt (éppúgy mint szüleinek osztályhelyzete). Úgy hiszem, ez lehet a "kérdés" helyes kezelésének módja - minden oldalról, ha ugyan lenne "két" oldal (mert hiszen nincs). Éppúgy nem gondoltam Köves zsidóságára, mint netán református hittestvéreim vallására, mások katolikusságára (ha õk maguk nem hangsúlyozták, akár nemesen, mint a szentéletû Bálint Sándor). Épp manapság kerültem kapcsolatba a Hit gyülekezetének rokonszenves tagjaival - de érzelmeimet és magatartásomat ez sem befolyásolja.
(Köves József: Ha jól emlékszem... Papirusz Book.)