KOSZORÚ

Ötven éve hunyt el - 1940-ben önként vállalt, amerikai számûzetése után - New Yorkban Molnár Ferenc (1878-1952).
    Kétarcú író volt. Egyfelõl (az egyetlen) világsikerû magyar színmûíró, fölényes technikájú, könnyed, csillogó szalondarabok ünnepelt szerzõje, másfelõl a múlt századelõ kimagasló tehetségû, realista prózaírója, egy mestermû, az egyik legjobb magyar regény, A Pál utcai fiúk megalkotója. Novellái kevésbé ismertek. Pedig ezekben a korai remeklésekben a nagyvárosi szegények, a kitaszítottak és elesettek világának megjelenítõjeként olyan szociális érzékenységrõl tett tanúbizonyságot, hogy ebben Móricz és Nagy Lajos fellépéséig irodalmunkban alig akadt párja.
    Itt olvasható novelláját az Éhes város (1902) címû kötetében jelentette meg.
 

MOLNÁR FERENC

Miska

A szürke téli párán keresztül fehér síkok villogtak a városligeti fák között: hóval fedett háztetõk, fehér paplannal terített bódék. A tegnapi hó ráfagyott a fatörzsekre, a padokra, a kis zsindely-ikszekre, amik a gyepet szegélyezték. A gyalogút két szélén kupacokban állott a hó, s a két sor kupac közül kanyargott a taposott út kifelé, arra, ahol már egybeolvadt a sok vékony, csupasz gally a vörhenyesszürke égbolttal. Néhány úri fogat ment arra, lépésben. Csönd volt, hideg, téli csönd. És fagy mindenfelé: a hidegnek valami száraz érzése, ami elhitetné velünk, hogy még a hó is száraz, ami lomha csomókban nyugszik a törpefenyõkön.
    Az úri fogatok visszajöttek, és megállottak a korcsolyázóház elõtt. Aztán egy huszártiszt lovagolt végig a havas úton, a város felé. Pirosra fagyott orral trappolt mögötte a legénye.
    Ekkor fordult be a Stefánia úton a Mûcsarnok mögül három pár omnibuszló, szép lassan, lépésben. A középsõ lovak egyikén egy legény ült. Visszakurjantott valamit oda, ahol csomóba verõdve állottak az omnibuszok, megannyi színes: kéksárga, tarka folt a nagy fehérségben és szürkeségben. Aztán szép csöndesen ment kifelé a hat ló, pokróccal leterítve, hosszú gyeplõszárral, alighanem haza az istállóba, pihenni.
    A gyalogjáró mellett baktattak, és mellettük a gyalogjárón egy vézna cselédlány sietett kifelé. Nagykendõ volt rajta, s ebédet cipelt valahova, egymásra rakott vasfazekakban. Hogy lépést tarthasson a lovakkal, sietett, de még így is ugrania kellett néha, mert el-elmaradozott mögöttük. Pirosra csípte az arcát a hideg, de azért látható volt, hogy egyébként sárga az arcszíne. A szeme mélyen ült benn a homlokcsontja alatt. A szája vékony volt, vértelen. Oldalt hajlott, ahogy a nehéz fazekat cipelte. Csörögtek a fazekak, és a lány feldiskurált a legényhez, aki a lovon ült. Azt mondta:
    - Tudod-e, Miska, hogy azóta meghalt a mamám?
    Miska gõgösen ült a lovon, és nem felelt. Rossz, barnára kopott asztrakánbekecs volt rajta. Kis piszkos kalapjának körös-körül betyárosan lehajtva a karimája. Alig lehetett látni tõle a szemét. A leány sietett, lihegett a lovak mellett, és a kis trafikosbódéig hallgatott. Ott megint megszólalt:
    - Tudod-e, Miska, meghalt ám azóta a mamám.
    És hozzátette, felnézve a legényre:
    - Már van egy esztendeje, hogy nem láttalak, Miska.
    A lovak akadékoskodtak. Miska rántott egyet a hosszú gyeplõszáron, amelyen az elsõ pár lovat vezette.
    - Nyee, tee!
    Kis kavarodás támadt. Az elsõ pár megállott. A nagy ostorral közibük vágott a legény, a sajátját meg oldalba rúgta sarkantyútlan csizmájával. Most lassan trappoltak.
    - Megállj, he - nevetett a cselédlány, és utolérte õket.
    Most valósággal táncoltak a fülesfazekak a kezében. Aztán megint összeigazodtak: a lovak lassan mentek, a leány pedig újra beszélni kezdett:
    - Tudod, Miska - mondta -, már nem vagyok ám a Sétatér utcában. Most a Baross utcában vagyok. Ide kihozom az ebédet mindennap. A régi hely jobb volt. A szakácsné még ott van.
    A legény a lovakkal beszélt:
    - Nyee, tee... Gömbi!
    - A szakácsné - lihegett a leány - még ott van a disznó. Az tette az egészet. De a mosóné mondta vissza. Azt meg is vertem, mikor kigyüttem a szülészetibõl. Ültem két napot, mert nem tudtam megfizetni a becsületsértést. Bepörölt a rongyos. És nekem muszájtott ülni, és akkor halt meg a mamám Irsán. Tudod, nem kaptam mingyán helyet. Volt nap, hogy nem ettem. Hát te most mi vagy?
    Miska egyre a lovakkal bajlódott. Nem akartak szép rendben menni. Ráncigálta õket.
    - Az omnibusznál vagyok - mondta foghegyrõl. Le se nézett a leányra. Frissen, egészségesen, szinte diadalmasan ült a szõrös lábú, elnyûtt mecklenburgin.
    - Kocsis vagy?
    - Nem.
    - Hát mi?
    - A lovaknál.
    Már most majdnem szaladt mellette a kis cseléd. De nem állott meg a szája:
    - Ajánlották, hogy menjek a rendõrségre engedélyt váltani. De nagyon sok a lakbér. De most beálltam, nyolc forint bér, egy forint ötven vacsorapénz. Jó emberek. Doktorok. De csak a fogfájásbúl doktor.
    Miska leereszkedõleg mondta:
    - Fogorvos.
    - Az.
    A leány mosolygott. Örült, hogy felelt neki a kis zömök fiú. Nekibátorodott.
    - Hát Miska - mondta szaladtában mosolyogva -, mondj már valamit!
    Miska vállat vont.
    - Mit mondjak?
    Most nevetett a cselédlány. Messzi elhangzott a fák között a parasztos, vihogó hang:
    - Haajjaha... haha!
    Azon mulatott, hogy alig tudott lépést tartani a csöndesen kocogó lovakkal. Most már el is maradt tõlük egy kicsit: Kiabálnia kellett, hogy a legény meghallja:
    - Hé, te! Ne siess, te!
    De az nem lassított. Hátra se nézett. A leány nagyokat nevetett.
    - Haajja... hahha... ha! Miska, te! Nem is kérdezed? A gyerek is meghalt, Téténybe... pálinkát adott neki az asszony... Miska! Miska! Ne siess, te!... Haha... jjaha! Haha!
    Lihegve, fuldokolva nevetett, szívbõl mulatott azon, hogy a lovak elhagyják. Valahogyan utolérte õket a lóversenytér közelében.
    - Harminc pengõt fizettem érte... Most is zálogba' van minden. Aztán a klinikbe maj meghaltam. Nem is kérdezed?
    A fiú szépen, délcegen ült az omnibuszon. Fölényesen mosolygott. Egy kicsit, valami nagyon kicsit õt is mulattatta, hogy ez a vézna kis parasztleány ilyen nagyokat szalad a lovai mellett.
    Az meg halálra fáradtan, nagyon kipirulva, szusz nélkül botorkált a hóban, bukdácsolt, meg-megállt, szaladt egy kicsit, ment egy kicsit, de már nem bírta. De azért nevetett, mint ahogy az ilyen szegény leányok nevetnek azon is, ha a legény jeges vizet önt a nyakuk közé.
    - Te Miska... - mondta szakadozott hangon -, a gyerek miatt dobtak ám ki. Le is akartak csukatni, mert lehordtam az asszonyt. De a kapitány jó ember, nem csukatott le... csak pofon vert egypárszor... Pedig az asszony le akart csukatni... elmondtam mindennek...
    A víztoronynál balra fordult az út. És lejtõben megy lefelé a vasúti sínig. Itt befordult a hat ló, és otthagyta a sovány kis cselédet a nagy hóban. Galoppoztak, elporzott utánuk a száraz hó. Egy szempillantás - és már olyan messze voltak, hogy alig látszottak.
    - Hahó! Hahohahó! - kiáltott utánuk a leány. - Nem is köszönsz, Miska?
    Már nem is látszottak. A leány letette a fazéktornyot a földre. Kifújta magát. Még most is mosolygott, csakhogy most talán egy kicsit furcsán, fáradtan.
    Aztán fölkapta a fazekakat a bal kezével, jobbra dûlt, amúgy cselédesen, és folytatta az útját nem arra, amerre a lovak elvágtattak, hanem egyenest elõre, lefelé. A fazekak vígan csörögtek egymáson, és a kis sovány cseléd szaladt, szaladt velük; röpült utána a nagykendõ csücske, meg az a nevetés, az a kicsit szemrehányó, megbotránkozó, de azért szívbõl jövõ cselédnevetés, ami mögött az ember szívének minden egyéb hangja megbújik.
    - Haajja... jjjahhahha! - hangzott messzirõl, a lejtõs fehér útról, amelyen most már, ha akart volna, se tudott volna megállni, úgy szaladt lefelé a kis cseléd.
    Azután õ is eltûnt.
 
 

GÖRBE TÜKÖR

Réthy László (1851-1914) a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja, a budapesti egyetem tanára, a Nemzeti Múzeum érme- és régiségosztályának igazgató-helyettese volt, a magyar numizmatika egyik legnagyobb alakja, aki nyelvészként és õstörténészként is a kor jelesei közé tartozott. A tudományos élet e közismert és elismert alakja azonban rendhagyó, temperamentumos egyéniségérõl is nevezetes volt a múlt századelõn, s mindenki tudta róla, hogy Lõwy Árpád álnéven õ írja azokat a - maguk nemében kitûnõ - pornográf verseket, amelyek részint szájról szájra, részint kéziratos másolatokban terjedtek a fõvárosi kávéhézakban, szalonokban, szerkesztõségekben. A szabadszájúságáról, és botrányairól nevezetes tudós állami tisztviselõként sem tagadta meg önmagát. Errõl tanuskodik ez a hivatalos levele is, amelyre egyik olvasónk bukkant rá, s amelyet most széles mosollyal teszünk közzé.
 

Az érmész haragja

Tekintetes kultúrmérnöki hivatal Pécsett.

Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 18. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a nagybereki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hõségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk.

Budapest 1903 aug. 18.

Teljes tisztelettel
lófasz a seggükbe
Dr. Réthy László
m. n. muz. Érem és régiségosztályi
igazg.-helyettes.

A XIV dik. m. kir. Kultúrmérnöki hivatalnak Pécsett.
 

VOX HUMANA
 

BARANYI FERENC

Virágária

Georges Bizet fõmûve - mint ismeretes - a Prosper Merimée regénye nyomán készült Carmen. Az egyik londoni újság - még a háború elõtt - feltette a kérdést olvasóinknak: melyik melódiát kedvelik leginkább a zeneirodalomban? Öt kontinens olvasóinak a döntõ többsége a torreádorindulóra szavazott a Carmen címû operából.
Nos, a világ legkedveltebb dallamát felvonultató zenemû a párizsi Opéra Comique-ban 1875. március 3-án megbukott. Három hónappal késõbb, június 3-án a harminchét éves szerzõ váratlanul meghalt. Bár a fiatal komponista korai végét izületi bántalmakból eredõ szívgyöngeség okozta, feltehetõ, hogy halála összefügg operájának bukásával is.
Azt hiszem, nem kell különösképpen magyarázni a bemutató közönségének idegenkedését: Bizet jólnevelt elõkelõségek és dicsõ hõsök helyett csempészeket, cigányokat, közkatonákat mozgat a színpadán, méghozzá "erkölcstelen" és "botrányos" történet keretében. Nem beszélve zenéjérõl, amely ugyanolyan "durva" és "közönséges", mint a hõsei! (A jelzõket korabeli kritikákból kölcsönöztem.) A közönség fel volt háborodva, pedig nem történt itt más, csak elkezdõdött az operaszínpadon is a valóságábrázolás, amely késõbb irányzattá terebélyesedett s a verizmus elnevezést nyerte el. A színpadot belengõ életszag szokatlan volt mind a publikumnak, mind pedig a kritikusoknak. A kor divatos ítészei - Noël, Stoulling, Paul de Saint Victor, de még a nagy Hanslick is elítélõen, sõt ironizálva írtak Bizet operájáról. A tollal ölõ névtelen bérgyilkosok hosszú sorát nem is említem.
Azóta a Carmen a legkedveltebb repertoárdarabja lett a világ dalszínházainak.
Budapesten 1876. október 28-án mutatta be a Nemzeti Színház. Ludovic Halévy szövegkönyvének elsõ fordítója id. Ábrányi Kornél volt. Színvonalas fordításának azért akadtak bõven mosolyognivaló részei. A Carmen elsõ felvonásában a gyerekkar például ezt énekelte:

A vállunkat hátravetjük
és mellet kifelé,
mert ezáltal mind a két kar
pompásan csüng lefelé...

Don José, a tizedes, amikor megbízzák a renitenskedõ Carmen bekísérésével, ezt mondja a cigánylánynak:

Nem azért vagyunk itt, hogy bohóskodjunk,
börtönbe kell menni,
ez a parancs
s ez ellen nincs óvszer!

A verizmus egyébként már benne volt az eredeti szövegkönyv stílusában is. Szikár, többnyire dísztelen Halévy francia szövege, azaz teljesen életszerû. Még a Virágária, Don José szenvedélyes szerelmi vallomása is mentes a szóvirágoktól. Franciául így kezdõdik:

La fleur que tu m'avais jetée,
dans ma prison m' était restée.

Azaz: a virág, amit nekem dobtál, börtönömben is velem maradt. Egyszerû tényközlés. Ábrányi nem tudott egészen megszabadulni a kor stílusától, jellegzetesen "operás" nyelvezetétõl. Szépelgõbben fordítja a kezdõ két sort:

Bûvös erõ volt e virágban,
a börtönben szívemre zártam.

Legszembeötlõbb a különbség az ária befejezésénél. A francia szövegben ez áll:

ô ma Carmen!
Et j'étais une chose a toi -
Carmen, je t'aime!

Magyarul nyersfordításban: "ó, Carmenem! S bár én csak egy dolog (egy tárgy) voltam neked - Carmen, szeretlek."
Döbbenetes, ugye? Megrendítõ vallomás ez, amellyel a férfi nem hódítani akar, hanem megadja magát a sorsnak. Ábrányi itt is szépeleg:

Tudd meg, Carmen:
nélküled nem kell a világ -
Carmen, imád e szív!

Talán nem érdektelen idézni Thomas Mann Varázshegy címû regényébõl néhány sort, amely éppen ezzel az áriával kapcsolatos: "Tartalmilag nem sokat mondott az ária, de könyörgõ érzelmi mondanivalója rendkívül megható volt. A kiskatona a virágról énekelt, amelyet Carmen ismeretségük elején odavetett neki; ez a virág volt egyetlen vigasza a súlyos fogságban, amelybe õmiatta került. Megrendülten vallotta meg: egy-egy pillanatig átkozta a sorsot, amiért megengedte, hogy valaha is szemtõl-szembe láthassa Carment. De utána nyomban keservesen megbánta a káromlást, és térden állva könyörgött Istennek a viszontlátásért." (Szõllõsy Klára fordítása.)
A tervek szerint az Erkel Színházban a következõ évadban magyar nyelvû elõadásokat tartanak majd. Felkértek arra, hogy alaposan dolgozzam át Ábrányi fordítását. A dolog vége az lett, hogy hetven-nyolcvan százalékban teljesen újrafordítottam az opera szövegkönyvét. A "slágereket" - (Habanera, Torreádor dal stb.) - teljesen újjászültem.
A Virágáriának az elsõ sorát nem mertem megváltoztatni, mert az szinte szállóigévé vált már, megkövezett volna a közönség. További sorait igyekeztem "póztalanítani".

Bûvös erõ volt e virágban,
a börtönben ez volt a társam,
bár hervadt már e kis virág,
még õrzi édes illatát.
S ahogy múltak lassan az órák,
csukott szemmel gondoltam én rád,
míg illatterhes mámorát
lehelte rám egy holt virág...
És átkozódni kezdtem akkor,
megkérdeztem százszor magamtól:
mért vezetett elém az ég,
s vajon mi vonz mindig feléd?
Ám bántam is már gyöngeségem
és csupán egy szép vágynak éltem,
nem fûtött más, csupán a vágy,
egy óhajtás, egy csöpp remény:
tán láthatlak, Carmen, még egyszer én!
Rám néztél - s akkor egycsapásra
más ember lettem hirtelen,
életem lett virágod ára!
Néked, Carmen,
szívem egy semmiség csupán -
Carmen, imádlak.

KÉPZÕMÛVÉSZET

 
DOMBROVSZKY NINETTE

Egy ember, aki átlépte az árnyékát

Porscht Frigyes mûvészetérõl

1964-ben készült Porscht Frigyes megdöbbentõ képe, A fekete nap. Apokaliptikus látomás ez egy lehetséges pusztításról, a világvégérõl, atomrobbanásról, amelynek veszélye ott lebeg az emberiség felett. A szörnyûségek felsorolásából áll a kép, a "Napfogyatkozás" vagy "Fekete nap" mindig is a teljes kiszolgáltatottságot jelenti, s ezt fokozza a kép szinte minden részlete. "Olvasni" lehet a borzalmakat: keresztre feszített gépember, szárnyas rakéta, a gép-gólya torz, test nélküli gyereket hoz, hatalmas hal a szárazon, mellette tank. Balra a fúrótorony fában végzõdik (az optimisták azt mondhatják: még maradt valami növényi élet, vagy éppen a toronyból nõ ki, abból alakul át?); fémkúpban folytatódó, kar nélküli ember, tigristestû harapófogó fej. A sisakos tábornok fejébõl kinövõ virágóra szerint még öt perc van hátra. A kártyavárat szögesdrótkerítés veszi körül - önmagában is abszurditás, rajta a mutató nélküli óra szerint megszûnt az idõ. A keménykalapos, keserû férfi fokozza a rémületet. Bármerre néz is a szem, mindenhol szörnyûséget, kilátástalanságot lát, a fájdalom halmozását, felsorolását. (1962: Eisenhower elnök megszakítja Kubával a diplomáciai kapcsolatokat, inváziós kísérlet és a kubai válság [1962 októbere, az USA blokád kapcsán Hruscsov hajlandó a rakéták leszerelésére]; sikerül enyhülést elérni: forródrót Washington és Moszkva között és létrejön az atomcsend-szerzõdés. 1963. november 22-én halálos merényletet követnek el Kennedy elnök ellen).
    Porscht Frigyes felidézi Hieronymus Bosch, id. Pieter Bruegel halála diadalát, de benne van Goya Desastres de la Guerra sorozata és a Caprichos, mely szerint "ha az értelem alszik, szörnyek születnek". Frans Masereel is megalkotta a Dance Macabre metszeteit. A tegnap-ma  korszakának  rémlátomása A fekete nap. Mindig fel-felmerült az apokalipszis az emberiség történetében, volt oka félni az emberiségnek. Benedek István a következõket írja errõl: "A festõknek is volt okuk arra, hogy a félelmet vetítsék ki magukból. De éppen Goya idézett jelmondatának és a Porscht-festménybõl kiolvasható jeligének ellentéte hökkent meg. Mert míg Goya azt vizionálta, hogy »ha az értelem alszik, szörnyek születnek« addig a mai apokalipszis-festészet azt kiáltja »ha felébred az értelem, szörnyek születnek«. Rousseau és Spengler aggódó pesszimizmusa csendül ki ebbõl, és az a szomorú felismerés, hogy rosszul használjuk az értelmünket. Hirosima után 19 évvel készült, amely nem látomás, hanem annál iszonyúbb valóság. Az értelem szava az értelem torzulása ellen, és tiltakozik az újabb fekete nap ellen. Pesszimizmus ez? Reméljük, hogy oktalan pesszimizmus, túlzás, indokolatlan rémlátás. De ha pesszimizmus harc azért, hogy oktalanná tegye önmagát, akkor mégsem indokolatlan: mûvészi jogosultságát a tiltakozás adja, a riadt és riasztó figyelmeztetés."
    A kép megihlette Gyárfás Endrét, aki Fekete nap címû versét a Tiszatáj-ban publikálta. Különös, hogy a kép nem szerepelt semmilyen kiállításon, azonban a mûvész otthonában sokan látták és bejegyezték véleményüket, benyomásaikat A fekete nap vendégkönyvébe.
    Néhány gondolat ebbõl: "A fekete nap nemcsak jó kép. Bátor. Ugyanis nem fél gondolni a szörnyûségekre, amelyekre pedig nem szeretünk gondolni. Mert azt hisszük, hogy ha nem gondolunk rájuk, nem is léteznek. (Ebbõl pedig már világkatasztrófa is volt). A fekete nap alkotója mindenre gondolt, ami irtózatos csak lehetséges ezen a világon. De úgy érzi, hogy a villanyvezeték lombot ereszt. Az isten adja, hogy úgy legyen..." (Szigeti Zsuzsa)
    "... nem is a kép borzasztó, hanem az, amit az ember ki tudott találni, hogy az életet borzasztóvá tegye." (Végh György)
    "... nem én és te! Az a labda, az a szõke lányfej, az a cilinderes férfi, kinek szája kicsit örül a pusztulás, az eltárgyiasodás láttán, mind mind hozzátartozik a megváltandó világhoz. De ez a világ nem tárgyiasodik el, ez a világ nem a fellázadt tárgyak, az elfeketült nap szerencsétlenségében fog elmúlni.
    A világ végtele, s az anyagon a fejlettebb anyag uralkodik. Uralkodik a fejlettebb anyag, akit Porschtnak hívnak, akit Dürenmattnak...,  Boschnak, ...szerelemnek, József Attilának..., Csontvárynak..., A. Millernek..., Juhász Ferinek, Pilinszky Jancsinak hívnak. Akit Embernek hívnak. A kép? Jó. Kell, hogy lehessen vitatkozni vele.
    Elsõ látásra már nyomasztó érzést kelt a zsúfoltság és a látszólagos öszefüggéstelenség... minden részletnek jelképes értelme van... a központi alak az »én« az az öreg, fáradt, keménykalapos zsidó, akire ez a látomásos, abszurd világ nehezedik. A kép kontrasztokra épül, melyek századunk kettõsségét, a természetet és a technikát állítják szembe, ill. eredeztetik egymásból. A Fekete Nap, amely egyúttal napfogyatkozás is, baljós jel, mely rányomja bélyegét a képre. A megfeszített technika szerintem inkább a megfeszített jövõ (az elgépiesedett jövõ). (Gyárfás Endre)
    "Jelentõs kép festõi összhatásában is - de mondanivalója annyira erõs, hogy intellektuális állásfoglalásra késztet. A növényi tehetetlenségben élõ emberi világ, melynek léte egy kockadobástól függ. Talán mindig egy kockadobás véletlenétõl függött lét és nemlét. Ez ellen emeltük az illúziók bástyáit, az egyház, a család, a haza látszat-örökkévalóságát. Korunk - az illúziók összeomlásának a kora - csak szembesített minket az egzisztenciális kiszolgáltatottsággal. Aminek szárnya van, a remény, a gondolat, a képzelet - önnön tükrébe tekintve is borzalmat lát és elrepül tõlünk. De mi nem tudunk elszakadni gyökereinktõl. Tudtuk eddig is - de amikor a fekete nap szembenéz velünk - újdonságként csap meg az ismerõs valóság. Nem igaz, szeretnõk mondani. A mindenhatóság illúziójába szeretnénk menekülni, a növényi lét kötöttségébõl. Pedig talán ez az egyetlen, amiben megnyugodhatnánk, a növényi kötöttségben, mely a vihar küszöbén is meghozza termését, mert ez a dolga." (Vikár György)

    És ami számomra talán a legszebb bejegyzés:
    "Ha a világ olyan, mint ez a festmény - és ezt a kép meggyõzõ erején kívül sajnos a tapasztalat is bizonyítja - akkor számomra nem marad más hátra, mint az, hogy kívánjam: töltse be a mû az egyetlen feladatot, amit mûvészi munka betölthet - oldja fel a félelmet legalább egy emberben, az alkotójában, aki a barátom." (Hollander György, 1964. XII. 28.)
    Porscht Frigyes sokoldalúságát jelzik a Thomas Mann regényalakjairól készült portrék.
    Errõl a következõket mondta: "Ifjúkorom óta rajongok írásaiért és minden magyarul megjelent mûvét elolvastam. Szénnel már számtalan portrét, képmást rajzoltam élõ emberekrõl, amikor eszembe jutott, hogy Mann regényalakjai a világirodalom talán legélõbb figurái. Thomas Mann egyéni varázsához, írásmûvészetéhez hozzátartozik, hogy alakjait szemléletesen és részletesen rajzolta meg. Az olvasó fantáziával maga elé képzelheti valamennyit."
    A vázlatok formáját követték a végleges figurális megoldások. A Mario és a varázsló (1929) Cipollája, a Doktor Faustusból Jonathan és Adrian Leverkühn, Wendelin Kretschmar és az ördög portréja. Megalkotta a Varázshegy Castorpját, Naphát, a Buddenbrook ház Johannes és Elisabeth képét. Ferenczy Bénirõl ismeretes, hogy õ is illusztrálta Thomas Mann magyarul megjelent mûveit. De Porscht Frigyes kizárólag portrékat készített s így ebben az értelemben egyedülállóak. Szuggesztív karakterek.
    Döbbenetes az a rajzsorozat, amelyben Porscht saját élményeit idézi fel: a gettó és a láger.
    Errõl így beszél: "Semmi olyat nem rajzoltam, amit eszmeileg késõbb ne vállaltam volna, akármennyi idõ telt is el, többé-kevésbé saját élmények ezek [...] nem feltétlenül egyedül érvényes és kizárólagosan megfogalmazható élmények, néhány évtized múltán ez maradt [...] ezek a lábak azért annyira fontosak, mert egy olyan kommandóban dolgoztam, amelynek az volt a feladata a lágeren belül, hogy az úgynevezett természetes halállal meghaltakat szedje össze, és egy adott gyûjtõhelyre kellett elszállítani õket. Ehhez összesen egy gurtni volt a segédeszköz, amit a halottaknak az álla alá akasztottunk, és úgy húztuk magunk után õket [...] a dolog lényege az, hogy a természetes halál alatt azt kellett érteni, hogy éhen halt, agyonütötte egy SS, széttépte a kutya, de nem a gázkamrákban meghaltakra vonatkozott, hanem akik a tábor területén így-úgy meghaltak. Volt húsz-harminc ember naponta, akiket mi az adott helyrõl összegyûjtöttünk, tehát össze kellett rakni, hármat-négyet, aztán mintha fahasábok lennének három-négyet keresztbe, s azután egy másik kommandó elvitte õket a tábor területén kívül esõ gödörbe, ahol elégették õket. Ezért vannak privát élményeim. Ez nem a legjellemzõbb egész Auschwitzra, és nem is ez volt az, amirõl mindenki ismeri magát a lágert, nekem ez jutott osztályrészül [...]
    Nem adatot gyûjtõ történész voltam, hanem egy beszart kölyök, aki próbált még öt percet élni, vagy tíz percet. Nekem ez volt a foglalkozásom, és ez volt a fõfoglalkozásom, a legfõbb célom, hogy éljek... Amikor a Zsidó Múzeumban néha kalauzoltam a vendégeket, olyanokat kérdeztek, hogy hát ismerem-e a Mengelét. S akkor mindig el kellett mondanom, hogy nem tudom. Hát az nem egy klub volt, ahol az ember bemutatkozott, és azt mondta, hogy uram, én ezentúl a klubnak a tagja vagyok, õ pedig azt mondta, kedves uram, én pedig az ön orvosa, és szíveskedjék hozzám fordulni, ha bármi... a franc tudja, kiszálltunk a vagonból, ott állt egy pasas, a hüvelykujját az övébe téve, beakasztva, és mutogatott jobbra-balra, hogy ki erre, ki arra menjen. Ki a fene tudta, hogy hívták. Lehet, hogy a Mengele volt. [...] Mindenesetre valaki ide meg oda irányította a társaságot. Az egészrõl az ég egy adta világon nem tudtam semmit, nem gyõzöm mondani, hogy én egy betojt srác voltam, aki próbáltam a következõ néhány percet túlélni, a lényeg, hogy történeti ismereteim nincsenek, és azt mondták, hogy ez az a láger, ahol mi lakunk, térképen nem tudnám megtalálni, hogy melyik volt a C lágernek az a része, ahol mi éppen abban a nyomorult kuckóban laktunk. Ezek a rajzok nagyon privát élményrõl szólnak."
    Az utóbbi idõben tusrajzokat készít, amelyeken nincsenek vonalak, csak pontok. Félelmetes! Mintha megszemélyesítené a füstöket.
    "Annak idején nagyon keveset lehetett tudni, nem idegenvezetõ volt egy társasutazáskor, hogy itt ez vagy az van, ezen a helyen ezt kell megnézni; nem sokat tudtunk a dologról; ha egészen precízen õszinte akarok lenni, akkor azt kell mondani, azóta is nagyon sokat álmodom errõl az egészrõl, fõleg szagokat. Szagokra emlékszem, amelyeket akkor nem tudtam hova tenni... borzalmas szagok, bûzök, most már tudom, hogy minek a szaga volt, de ezt akkor nem tudtam. Tehát mindazt, amit az adott helyrõl tudok, azt az évekkel, évtizedekkel késõbbi irodalomból tudom, annak ellenére, hogy akaratlan elszenvedõje voltam mindannak, ami ott történt. Nem tudom például, hogy ki volt az orvos, aki megvizsgálta azt a társaságot, annak a barakknak lakóit, ahol voltam, de annyit tudok, hogy reggel öt óra tájt kiállítottak  a  barakk elé, s az orvos kb. 8-kor jött. Addigra már biztos, hogy négy-öt ember összerogyott. Azokat már nem kellett szelektálni, mert rájuk egyértelmûen vonatkozott, hogy mehetnek a gázba illetve a krematóriumba. És ez valamivel rosszabb volt, mint mondjuk egy klaszszikus értelemben vett megtizedelés, mert az nem úgy ment, hogy végigment az orvos, és minden tizedikre rámutatott, hanem föl-alá járkált, és nem lehetett tudni, ahogy aki mellett elment, az vajon a következõ szemügyre vételnél jó, vagy nem. Hogy felel meg. Egyszerûen úgy rábökött, és azt mondta: Sie und Sie und Sie, és akire rámutatott, annak ki kellett lépni, és azt tudtuk, hogy soha többé nem látjuk. De ez sokkal kevésbé volt a maga valóságában patetikus, mint ahogyan egyáltalán lehet róla beszélni. Tényleg minden pátosztól mentes volt. A halálfélelmet az ember elõbb-utóbb megszokja, nem lehet egyfolytában betojva lenni, hogy most éppen, bármikor megölhetnek. Ezt az ember tudomásul veszi. Én két hétig rettenetesen féltem, aztán ez a félelem elmúlt, de nem azért, mert bátrabb lettem, hanem mert megszoktam egész egyszerûen, és gondoltam, hogy a többi is így volt vele [...] de van olyasmi, amit egyszerûen nem lehetett megszokni (lehet, hogy ez az elõzetes neveltetés, a jámbor polgári családból való származásom miatt történt), azt, hogy megölhetnek bármikor tudtam, és nem féltem folyton, de azt, hogy egy féléven keresztül nem tudtam a fenekemet kitörölni, ezt nem lehetett megszokni, ez teljesen abszurd dolog volt, amibe nem lehetett belenyugodni, ez elképesztõ volt. Ezek azért fontosak, mert ilyesmirõl nem nagyon szoktak beszélni... meg arról például, hogy tizennyolcan voltunk abban a csoportban, ahol én dolgoztam, esténként, amikor lefeküdtünk, vicceket meséltünk egymásnak. Ez szentségtörésnek tûnik, pedig tényleg így volt. Csupa 16-18 éves srác, akik lányokról beszélgettünk,  akikkel  vagy  voltak  kalandjaink, vagy szerettük volna, ha lettek volna. Meg mindenféle vicceket, amiket a családban hallottunk. Az a nemes pátosz, amely az egészet úgy ahogy van, teljes joggal megilleti, a mindennapi gyakorlatban nem létezett. Én nem résztvevõje voltam, hanem egyszerûen elszenvedõje vagy túlélõje annak, ami ott történt, tehát minden az akaratomon kívül, nem általam, hanem velem történt. Teljesen ostobaságnak tartanám, ha a privát élményeimet próbálnám elmesélni, semmi értelme nincs az egésznek. Nekem nem volt bármiféle különleges élményem, az, ami velem történt, az ugyanabban a pillanatban még tízezerrel megtörtént. Tehát nem mondhatom, hogy ez az én sorsom volt. Velünk tették."
    Lényeglátó, sokoldalú grafikusmûvész Porscht Frigyes. Utazásai során városképeket rajzolt (50x70-s méretû sorozat: pl. Gent, Velence, Milanó, Krakkó). Kevés kivétellel mindenütt viszonylag sokáig volt: Londonban három hónapig, Rómában egy hónapig. "Nem szeretek nagyon szaladgálni, az utóbbi idõben voltam néhány olyan helyen, hogy csak úgy többé-kevésbé átfutottam."
    Egy-egy helyszín alapos ismeretére vall a tömör, karakteres városkép. Sokszor szimbólumokkal, jellegzetes motívumokkal (címer, szobor, kõ vagy éppen mozaik) dolgozik, melyekrõl pontosan beazonosítható a város, s azok hangulatát is képes visszaadni: Ravenna, a San Vitale jellegzetes oszlopával és mozaikjával, Assisi, Siena, Padova, Perugia, Firenze, Velence.
    Több száz vagy talán ezer kis rajza, tanulmánya van, amelyeket gyors vázlatként vetett papírra, sok közülük karikatúra-remekek, telitalálatok ismerõsökrõl és ismeretlenekrõl. Könyvek címlapjait tervezte, így például Simon Tamás Don Juan kötetének fedõlapját; vagy említhetjük a Zsidó ünnepek címû könyv csodálatos illusztrálását, rajzai egységes szimbólumrendszerbe foglalva mutatják be az ünnepeket.
    Különös a Kezek, 1944 címû sorozat, hiszen a kéz egyszerre alkotóeszköz és modell, de Porscht Frigyesnél szimbolikus jelentésûek is. A két kéz egymás felé forduló áldó-védõ jele, az összezáródó ujjak érintkezése az egybetartozást fejezi ki (Michelangelo Sixtus kápolnabeli Teremtõ és Ádám ujjainak érintése). Az egyik lapon a kezek árnyai mögött a szögesdróté is megjelenik. Ez a zsidóság egyik attribútumává vált a történelem során. A legtöbb rajzon összefonódnak a kezek, felfelé, a fény felé törekednek.
    A sok megpróbáltatás ellenére csodálatos az a derû, ahogyan Porscht Frigyes a világot látja.

MÚLTUNK
 

VADÁSZ FERENC

Auschwitz-Oœwiêcim katolikustemplomában

1974 júniusában a Népszabadság szerkesztõsége vendégségbe küldött Varsóba, a Trybuna £udu címû laphoz.
    Figyelmesen fogadtak. Jablonska aszszony, a titkárság vezetõje összehozott a magyarul beszélõ Jan Sobo³ewskivel József Attila egyik lengyel kutatójával. Stanis³av Reperowicz ezredes, a lap munkatársa, a német megszállók elleni felkelés résztvevõje vállalkozott rá, hogy megmutatja a város történetének szabadságküzdelmeinek legérdekesebb emlékhelyeit. Velünk tartott kollégája, Tadeusz Loikowski, aki tizenhárom évesen vett részt a fegyveres harcokban. Megmutatták a Hadtörténelmi Múzeum gazdag anyagát. A következõ napon, Úrnapján végignézhettem az ünnepi körmenetet, közvetlen közelrõl láthattam Stefan Wysziñski bíborost, akit meghurcoltatásai után a hívõk sokasága szentként tisztelt. Kérésemre Reperowicz elkísért a földig rombolt egykori gettó színhelyére, a monumentális emlékmûhöz, a gettófelkelés hõsi halált halt vezetõjérõl, Mordechaj Anielewiczrõl elnevezett sugárúthoz és az SS-õrség laktanyájának udvarán áll három életben maradt fához. Láthattam a hírhedt Pawiak-börtönt iszonyú celláival, kínzókamráival és inkvizíciós eszközeivel, a Mártírok fáját, ahol sortüzek oltották ki lengyel hazafiak életét. Kísérõim észrevehetõen meglepõdtek, amikor arra kértem õket, mutassanak, ha van még ilyen, egy zsinagógát is, látni szeretném az ország elpusztított többmilliós zsidó közösségének valamelyik imahelyét. Mutattak egyet: téglatörmelékkel, üvegcseréppel, szeméttel volt tele. Küszöbét nem lett volna tanácsos átlépni.
    Látogatásom programjába iktatták Oœwiêcimet, az egykori Auschwitzot és Dörnhaut, az alsó-sziléziai kisvárost, amelynek táborában egy évet töltöttem. Loikowski kísért el. Dörnhau (új lengyel nevén Ko³ce) csak nagy nehezen volt megtalálható a térképen. Hosszú utat tettünk meg a Warszawával. A velünk jött tolmács - a hatvan év körüli Krzysztof - elmondta, hogy 1939-ben a hadsereg menekültjeivel került Magyarországra, Érsekújváron kapott munkát, a Bat'áról ezidõben Ciktára keresztelt cipõgyárban. Ott tanult meg magyarul. Amikor az Arbeit macht frei feliratú táborbejárathoz érkeztünk, Krzysztof, hirtelen halálsápadt lett, megtántorodott és a földre roskadt.
    Hóna alá nyúltunk, hátát egy oszlophoz támasztottuk, kollégám segítségért kiáltott, hátha akad orvos az autóbuszszal éppen odaérkezett német turisták között. Jelentkezett egy fiatal nõ, aki segített. Barátunk néhány korty hideg vizet nyelt, majd feltápászkodott. - Nem elõször járok így - mondta -, az érsekújvári zsidókkal együtt hoztak ide a németek. Már erõm utolsó tartalékát fogyasztottam, amikor az oroszok megérkeztek...
    A táborba vezetõ, kikövezett útról letérve sûrû bokrokkal körülvett, kereknek látszó tóra bukkantunk a felrobbantott krematórium romjai mögött. Poshadt, párolgó vizének felületét nem zöld békalencse lepte el, amilyen a gondozatlan vizeken látható, hanem sûrû, vastag kék-fekete hab. A vad környezetben rejtõzõ birkenaui mocsár fehér takarója ijesztõen, némán kushadt, de azért nem is pihent. Ahogy ott álltunk, láttuk, hogy a habszõnyeg hol itt, hol ott kilyukad a mélybõl felszálló gázbuborékoktól. Nem találok rá jobb kifejezést, pöfögött, fortyogott, bugyborékolt a tó bûzhödt, iszapos vize, orrfacsaró gázok szálltak fel látszólag mozdulatlan felszínérõl. Mi okozhatta? A gödör, amely a haláltábor múzeummá alakított központjától távoli zugban rejtõzött, az utolsó betemetetlenül hagyott süllyesztõ lehetett, harminc évvel korábban a krematóriumok kemen-céibõl kikerült csontforgácsot, az elhamvasztott testekbõl visszamardt hamut szállították. Így vélekedett újságíró kísérõm és a tolmácsunk is.
    Annak idején nem sejtettem, hogy Auschwitznak temploma is van. A lengyel Oœwiêcim temploma miben sem különbözött a magyar helységek katolikus templomainak legtöbbjétõl. Barokk, gótikus, és román stílusjegyek voltak felfedezhetõk benne, Szentháromság-dombormû, csarnokok, oldalkápolnák, emléktáblák lengyel feliratokkal a bejáratnál és körös-körül a falakon.
    A halálgyár építésének kezdetén a környék lengyel lakosságát kitelepítették, mesélték kísérõim. Tábori õrök és alkalmazottak családja költözött minden jobb épületbe. Késõbb új lakóházak, nyílegyenes utcasorok épültek, az úttestek burkolata alá is tonnaszámra került a krematóriumokból szállított hamuból. Fákat ültettek és sok virágot.
    A régi templomot megõrizték.
    Amikor küszöbét átléptük, fiatal lengyel pap jött elénk. Körülvezetett bennünket a templomban.
    - Próbálják elképzelni - mondta -, hogy az utolsó betûig eltüntettek minden lengyel feliratot, szentjeink jelmondatait, leszedték egyházunk püspökeinek emléktábláit. Még a kripták fedõlapjairól is levésették a lengyel neveket csakúgy, mint az évszámokat. Mértéktelenül folyt a germanizálás. A németek birtokukba vették a templomot, jóllehet a porosz szoldateszka java része a protestáns vallást követte...Nem akartam hinni a fülemnek, hogy Auschwitz személyzetérõl az ifjú pap feltételezi: többségüknek köze lehetett bármilyen valláshoz, keresztény hitfelekezethez.-
    - Ezek szerint az emberirtás szakemberei idõt szakítottak arra is, hogy ünnepnapokon felkeressék a lengyelbõl németté lett templomot? - kérdeztem.
    - Minden bizonnyal - válaszolta. - Német pap misézett, németül prédikált a hívõknek.
    A lelkész folytatta a felsorolást, hogy mit tettek a templommal a germán bitorlók, akik nem átallották derékszíjuk csatjára  írni:  Gott mit uns!  (Velünk az Isten!)
    Már nem tudtam a lelkészre figyelni, mert elképzeltem, hogy az egyenruhás katona átlépi a küszöböt, keresztet vet. Azt teszi felesége és gyereke is. A katona fekete paroliján halálfej fénylik. Hány embert ölt meg az eltelt években, hónapokban? Hány védekezni képtelen ártatlant pusztított el: öregembert, ifjút, anyát és leendõ anyát, akinek gyermek fejlõdött a méhében, hány csecsemõt vetett a lángokba, hány életet oltott ki mérget fecskendezõ injekciós tûvel, hány szerencsétlent éheztetett halálra?
    Zubbonya magába szívta mesterségének szagát: a kémények füstje, mikor alacsonyan száll, beivódik a szövetbe, vászonba. Megtapasztaltam: még élõk bõrébe, ételük rostjaiba, italába is. A katona megszokta, nem érzi a hullaszagot, az égõ hús és csont penetráns szagát. Én viszont érezni vélem: a feje fölött gomolygó, magával hozott, láthatatlan füstfelhõ az oltártól terjengõ tömjén illatával keveredik. Asszonya és gyerekei magukhoz veszik az oltári szentséget, a katonapap ajkukhoz emeli a megszentelt ostyát. A halálfejes parolit egy percre elhalványítja a tömjénfüst...
    A lengyel lelkész sorra bemutatja a restaurált festményeket, az újjászületett Oœwiêcim és a Birkenauról visszakeresztelt Brzezinka templomának szentjeit. A nácik csak az embereket ölhették meg, a szentek halhatatlanok.
 

MÉRLEG
 

HEGEDÛS SÁNDOR

Egy fajvédõ fölemelkedése

Gömbös Gyuláról

Sok jel mutat arra, hogy Gömbös Gyula, a Horthy-rendszer egyik miniszterelnöke (1932-1936) a napjainkban dívó jobboldali rehabilitációs folyamat újabb várományosa. Ámbár a "rehabilitáció" jogi fogalma talán pontatlan az õ esetében, hiszen nem esett "áldozatául" semmiféle bírósági elmarasztalásnak. Inkább átértékelésének szándékáról beszélhetünk, mert a mai polgári erkölcsi és politikai normák szerint semmi olyat nem tett, amely igazolná a marxista historikusok elítélõ álláspontját.
    E rövid tanulmány célja hozzászólni a volt kormányfõ körül kialakult vitához: hol van Gömbös Gyula helye a magyar történelem palettáján?
    Gömbös Gyula nemesi õsök ivadékaként 1886. december 26-án született a Tolna megyei Murgán. Apja tanító volt, édesanyja a falu egyik tehetõsebb, németajkú parasztcsaládjának lánya. Az elsõszülött fiút katonai pályára szánták. A világháború elején fõhadnagyként a balkáni fronton harcolt, hogy a "kutya" Szerbiát móresre tanítsa. 1915-ben századossá léptették elõ. Megfordult a kárpáti csatamezõkön is, s huszonhárom havi frontszolgálat után megsebesült. E sebesülése okán kapta meg késõbb a vitézi címet.
    A hátországban betöltött, különbözõ katonai beosztások alatt köszöntött rá az 1918-as õszirózsás forradalom. Fantasztikus terveket szövögetett. A Bécsben állomásozó magyar egységekkel akart Budapest ellen vonulni. Mivel elképzelése nem valósulhatott meg, elõbb felajánlotta szolgálatait Károlyi Mihálynak, majd az ellenforradalmi Magyar Országos Véderõ Egyesület (MOVE) létrehozásán munkálkodott. 1919. január 19-én a szervezet elnöke lett. Ám nyílt köztársaságellenes tevékenysége miatt a csoportosulást februárban betiltották. Gömbös Bécsbe szökött és Bethlen István mellett az Antibolsevista Comitét (ABC) erõsítette. A Comité Szegedre küldte, ahol Horthy Miklóssal együtt szervezte meg az ún. Nemzeti Hadsereget. A francia hatóságok azonban csakhamar kiutasították a városból. Visszament Bécsbe, hogy ott készüljön fel a Tanácsköztársaság elleni harcra.

    A munkáshatalom megdöntése után jött el Gömbös nagy pillanata. Az ambiciózus fiatalember megindult a politikai "szamárlétrán", de még több mint tíz esztendeig kellett várnia ahhoz, hogy eljusson a csúcsra. Útja teli volt sikerekkel és kudarcokkal, küzdelmekkel és alkalmazkodásokkal, intrikákkal és bûnügyekbe illõ akciókkal.
    Vezére néhány legális és féllegális szervezetnek (MOVE, ÉME, Etelközi Szövetség), mely Horthy fõvezér mögé sorakozott fel, s azon fáradozott, hogy az ellentengernagyot tegyék meg (ha kell akár erõszakkal) az ország vezetõjévé. Még dinasztikus álmokat is dédelgetet. Átmenetileg azonban beérte Horthy Miklós kormányzóvá történõ megválasztásával (1920. március 1.).
    Az újdonsült államfõ iránti feltétlen lojalitását bizonyítja egyébként IV. Károly puccskísérletével való szembefordulása is. (Budaörsi "csata".)
    A politikust ma is sokan puritán közéleti személyiségnek tartják, pedig kevés olyan gátlástalan embert hordott hátán a Föld, mint amilyen õ volt. Skrupulusok nélkül számolt le ellenfeleivel. Terroristákat védett és bújtatott, támogatta Ostenburg-Moravek Gyulát, Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolásában.
    Íme egy mondat a Gömbös által életveszélyesen megfenyegetett legitimista Lingauer Albin egyik levelébõl: "Isten engem úgy segéljen, tüstént a nyilvánosság elé tálalom mindazt, ami felülrõl lefelé recsegést és ropogást fog elõidézni..." Lingauer sokat tudott Nagyatádi Szabó István megégettetésének kudarcba fulladt terveirõl is. Találóan írta róla Shvoy Kálmán altábornagy: "... minden eszközzel a hatalomra törekszik, s e téren az eszközökben nem válogatós..."
    Bethlen István miniszterelnök sem rokonszenvezett Gömbössel, mert szélsõséges elképzelései zavarták a Nyugat segítségére építõ konzervatív irányultságú konszolidációt. A Horthy pozícióit fenyegetõ aulikusokkal szemben azonban olykor-olykor összefogtak. Gömböst a kormányfõ 1920-ban beléptette a Nagyatádi-féle Kisgazdapártba, 1922-ben pedig ügyvezetõ alelnöke lett a Bethlen-Nagyatádi kézfogás révén létrejött Egységes Pártnak. Az alelnöknek "kimagasló" szerep jutott abban, hogy ez az 1922-es választásokon (csalással, erõszakkal, korrupcióval) a kormánypárt elnyerte a mandátumok többségét: a 245 tagú parlamentbe 140 Bethlenhez-Gömböshöz hû honatya került.
    A párt alelnök cselszövései, kíméletlen fellépései, totalitárius tervei azonban egyre terhesebbek lettek a vezetésnek. Majláth József 1923-ban levelet írt a miniszterelnöknek: "A mór megtette kötelességét..." A szakítás közvetlen oka a népszövetségi kölcsön körül támadt ellentét volt. Gömbös egy 1922-es decemberi országgyûlési felszólalásában azt fejtegette, hogy a Nyugat gazdasági behatolása fenyegeti Magyarország függetlenségét.

    Miután Bethlenéknek sikerült kitessékelni Gömböst az Egységes Pártból, az egykori ügyvezetõ alelnök köré tömörült ultrajobboldaliak 1924. november 13-án megalapították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot (Fajvédõ Párt). Ennek körvonalai már kialakultak a kormánypártban, nem volt tehát szükség másra, mint megteremteni a szervezeti önállóságot. Ez a csapat képezte Bethlenék jobboldali ellenzékét. Gömbös mellett találjuk Kozma Miklóst, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Ullein-Reviczky Antalt, Eckhardt Tibort. Bajcsy-Zsilinszky töltötte be az ideológus szerepét az erõsen pragmatikus Gömbös oldalán.
    Mivel a pártvezér megértõ magatartást tanúsított a frankhamisítási botrány során, a kormányfõ engedékenyebb húrokat pengetett a fajvédõkkel szemben. Így került 1926-ban Gömbös - ellenjelölt nélkül - a parlamentbe. A fajvédõ párt elõbb három, majd még két mandátum birtokába jutott. A szélsõségesek az országgyûlésben és azon kívül hevesen antiszemita, magyarkodó tevékenységükkel akarták tömegbázisukat kiszélesíteni. E törekvésük csekély sikerrel járt. Gömbös lassanként belátta: pártja nem alkalmas arra, hogy - a kormányerõkkel dacolva - nagyravágyó politikai terveit megvalósítsa. Ezért úgy döntött, hogy feloszlatja pártját és újra az uralkodó párton belül - Bethlen mellett - folytatja közéleti szereplését.

    1928. szeptemberében a fajvédõk viszszatértek az Egységes Pártba. Gömbös ezt azzal magyarázta, hogy az öncélú ellenzékieskedés okafogyottá vált, miután a kormány megvalósította az õ terveit is. Ez természetesen messze esett az igazságtól, hiszen a rasszisták radikális elgondolásait Bethlenék sohasem tették magukévá. Másról volt szó. Nevezetesen arról, hogy az akarnok politikus elõtt csak így nyílhatott meg az út az érvényesülés felé. A kormányfõ természetesen tudta, ára van annak, ha Gömböst ismét befogadja övéi közé.
    Még ez év szeptemberében a "jövevény" honvédelmi államtitkár lett, 1929. október 10-én pedig már honvédelmi miniszter. Gömbös nagy reformokat tervezett a "békés" revízió érdekében. A hadseregfejlesztés elárulta, hogy a miniszter nem hitt a trianoni diktátum politikai eszközökkel történõ felülvizsgálatában.
    1927. március 31-én megszûnt a Katonai Ellenõrzõ Bizottság mûködése, mely arra ügyelt, hogy Magyarország betartsa a békeszerzõdés katonai megkötéseit - ennélfogva a honi haderõfejlesztés megszabadult béklyóitól. A nagyobb mozgásteret Gömbös a fegyveres erõk korszerûsítésére, a személyi állomány - számára megfelelõ elemekkel való feltöltésére használta ki. Haderõreformja részeként az általános hadkötelezettség bevezetése is napirendre került.
    Bethlen csak fenntartásokkal támogatta Gömbös túlbuzgó tevékenységét, de Horthy teljes szívvel mellé állt. A közös szegedi gyökerek összekötötték õket.
    1931. augusztus 19-én lemondott Bethlen, miután a gazdasági válság okozta nehézségekkel nem tudott megbirkózni. Utódja gróf Károlyi Gyula lett (augusztus 24.), akinek a kormányában továbbra is Gömbösé maradt a hadügyi tárca. (A századost Horthy 1930. február 28-án szolgálaton kívüli tábornokká léptette elõ.)
    A krízis akkora terheket rótt a lakosságra, hogy a végsõkig kiélezõdtek a társadalmi feszültségek. Az uralkodó osztályokat megrettentette a robbanással fenyegetõ elégedetlenség, ezért a nyílt terrorhoz folyamodtak, nem riadva vissza fondorlatos eszközök alkalmazásától sem. Ezek közé tartozott a hírhedt biatorbágyi merénylet is (1931. Szeptember 13.). A megrendezett súlyos vasúti katasztrófa ürügyén Károlyiék kihirdették a statáriumot, amely elsõsorban a baloldaliakat sújtotta. A bécsi Der Abend nyíltan megírta, hogy a merénylet közönséges provokáció volt, melyet a Gömbös köréhez tartozó Matuska Szilveszterrel hajtottak végre. A miniszter sietve megjegyezte: gondoskodni fogok a közrend és a köznyugalom biztosításáról. (Lásd: van de Lubbe szerepét a Reichstag felgyújtásában.) Végül Káro-lyi Gyula sem tudott úrrá lenni a krízisen. Bethlen szeretett volna visszajönni, de a kormányzó Gömböst választotta. Benne látta ugyanis azt a keménykezû embert, aki képes a kurzus stabilizálására. Így látta ezt akkor a magyar nagytõke-nagybirtok is.

    Vitéz jákfai Gömbös Gyula tehát elérte hõn áhított vágyát: 1932. október 1-jén Magyarország miniszterelnöke lett. Elõrelépésében szerepe volt a Bethlen-csoporttal kötött megegyezésnek. Ígéretet tett ugyanis arra, hogy: 1. Nem oszlatja fel a parlamentet, melyben a gróf hívei majoritást élveztek; 2. Nem folytat nagybirtokellenes propagandát; 3. Nem fokozza az antiszemitizmust; 4. Kormányába bevonja a Bethlen-pártiakat is. Ezeket a feltételeket Gömbös átmenetileg teljesítette is.
    Október 6-án, az országgyûlésben megtartott programadó beszédében - mindenki nagy meglepetésére - az alábbiakat jelentette ki: "Tisztelt Ház! [...] A zsidóságnak pedig nyíltan és õszintén megmondom: revideáltam az álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, mely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy a testvéremnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet..." Gömbös tisztában volt azzal, hogy a nagy befolyással rendelkezõ zsidó tõke támogatása nélkül a válsággal küszködõ rendszer nem szilárdítható meg.
    Kabinetjét ugyanakkor az új nemzedék testületeként mutatta be: "A tehetetlenség kormányának nyilvánvaló csõdje után itt van az új generáció politikai bölcselete."
    Gömbösnek Horthy és az uralkodó elit konkrét feladatot szánt: ideológiai eszközökkel, mézesmadzaggal és erõszakkal szerelje le a válság okozta társadalmi konfliktusokat, s egyúttal politikailag és gazdaságilag konszolidálja a rezsimet. Ennek érdekében egy olyan "csomagot" (Nemzeti Munkaterv) tett az asztalra, amelyben - szerinte - minden osztály és réteg megtalálhatta a maga követeléseit. Mint Szekfû Gyula megjegyezte: az ígéreteket ugyan nem teljesítette, de a reformhangulat megmaradt. A 95 pontos program, mely nem volt egyéb általánosságok halmazánál, távolról sem veszélyeztette az elit privilégiumait, de arra alkalmasnak bizonyult, hogy bizonyos illúziókat keltsen.
    A Munkaterv mérsékelt volt az agrárkérdésben, talányos a "nemzeti öncélúság" hirdetésében, elvont a jólét ígéretében, homályos az egyéni szabadság értelmezésében, s demagóg a népegészségügyben és a kultúrpolitikában. Nem maradtak ki a programból a pénzügyi, a termelési, az ipari és hitelpolitikai, valamint a nemzetvédelmi kérdések sem - absztrakciók formájában.
    Túlzásnak tartom a Gömbös-védõk részérõl azt a megállapítást, hogy a gazdasági életben megmutatkozó pozitív jelenségek a miniszterelnök erõfeszítéseinek kézzel fogható eredményei voltak. Kétségtelen, hogy a gazdaság lassan, bizonyos kormányintézkedések, de fõképp a tõkés piac öntörvényei következtében kezdett kimozdulni a holtpontról. Ám az agrárolló tágulása, a pengõ értékének csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a bérek leszorítása éppen nem arra vallott, hogy a kormányfõ hatékonyan törekedett volna hangzatos frázisai realizálására.
    Amit azonban Gömbös valóban komolyan vett, az a proletariátus és a szegényparasztság megregulázása volt. Merényletre készült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezeti mozgalom. A fasiszta olasz Carta del Lavoro mintájára korporációs szervezetekkel akarta felváltani a dolgozók érdekvédelmi intézményeit, ezt a tervét munkásság ellenállása miatt (sorozatos sztrájkok) hamarosan fel kellett adnia. 1935-ös szegedi választási beszédében kijelentette: "A szocializmusnak mint pártnak [...] lejárt az ideje. Még nem likvidáltuk, de likvidálni fogjuk." A parlamentben Peyer Károly felé fordulva azt mondta: ha a munkásságot beállítom a magyar társadalomba, önök nem fognak többé politizálni Magyarországon.
    A Nemzeti Munkaterv ígéreteit sorra megszegte földreform-elképzeléseit nem valósította meg. Igyekezett eloszlatni a nagybirtokosság félelmeit: "Ez is csak ráfogás vagy nyilvánvaló félremagyarázás. Én nemhogy egy radikális, de semmiféle földreformot nem akarok, és minden ilyen irányú megmozdulással a legélesebben szembeszállok."
    Regnálása idején az erõviszonyok a dzsentri-katonatiszti fajvédõ körök javára tolódtak el. Õk voltak a totális fasizmus oszlopai. A hadseregben és a közigazgatásban biztosított helyekkel erõsítette meg társadalmi bázisát. Bár megígérte, hogy Bethlen híveivel közösen fog kormányozni, 1935 márciusában kiszorította õket második kormányából. Ugyanezt tette az 1935-ös új parlamenttel is, ahol hívei kerekedtek felül. Ezt az õrségváltást fejezte ki az Egységes Pártnak Nemzeti Egység Pártjára történt átkeresztelése. A honatyák többsége a fajvédõk, a vitézek, a szélsõséges "ifik" köréhez tartoztak. Sokan közülük, vezérük halála után, átmentek Szálasi táborába.
    Elfogadhatatlan Gergely Jenõnek az az állítása, miszerint Gömbös nem törekedett a totális fasizmus létrehozására, hanem meg akart térni a hagyományos konzervativizmushoz. (A totális fasizmus nem feltétlenül azonos a hitlerizmussal!)
    Valójában az "alsók" és a "felsõk" ellenállása volt az, ami Gömböst végül visszakozásra kényszerítette. Mindenki tudta azt is, hogy 1935-ben már súlyos betegséggel küszködött, s ez nagyban fékezte korábbi dinamizmusát. Amellett - és ez fontos tényezõ - megváltoztak a körülmények. Kellett a kemény kéz, amikor a válság keltette elégedetlenség kulminált, de 1935 táján tett drasztikus lépései már anakronizmusnak tûntek. Erõszakos, provokatív módszerei terhesek lettek a rendszer stabilizálását féltõ nagytõke-nagybirtok számára. Még nem halt meg, amikor de facto bukott politikus lett. Nyilvánvaló, hogy menesztették volna, ha nem következik be a vártnál is korábbi halála.

    Noha Gömbös Gyula külpolitikai céljai  a lényegét tekintve alig különböztek a hivatalos elgondolásoktól, új elemekkel egészültek ki. Amíg Bethlen a szövetségi politika fõ irányának Olaszországot jelölte meg (bizonyos gesztusokat téve a weimari Németországnak is), addig Gömbös az olasz szövetség megtartása mellett mindinkább a hitleri Harmadik Birodalom felé fordult. Tette ezt azért, mert felismerte, hogy a nagyobb erõt Hitler képviseli.
    Külpolitikáját négy tényezõ motiválta: a trianoni revízió, az ehhez szükséges partneri rendszer kiépítése, az antibolsevista front létrehozása, s nem utolsósorban a magyar gabonafelesleg számára a külföldi, fõleg német és osztrák piac biztosítása. A német-olasz orientáció természetszerûleg adódott abból, hogy máshonnan nem remélhetett támogatást irredenta politikájához.
    Huszonnégy órával a náci hatalomátvétel után Gömbös utasította Kánya Kálmánt, Magyarország berlini követét, hogy tegyen tisztelgõ látogatást a Führernél, és adja át a magyar miniszterelnök üdvözletét: "Hivatkozzon arra, hogy 10 évvel ezelõtt Scheubert-Richter úron keresztül az elvközösség és a világnézeti közösség alapján érintkezésben voltunk..." Hitler válaszában reményét fejezte ki, hogy a magyar-német viszony bensõségesen fog fejlõdni. Gömbös természetesen nem plátói célzattal közeledett Hitlerhez, hanem a válsággal küzdõ magyar gabonaexport rendbehozatalát is várta e kapcsolatoktól: "... mi régi fajvédõ bajtársak, akik azonos világnézetet vallunk, a gazdasági vonal tekintetében is megértjük és támogatni fogjuk egymást." Áthidalhatatlan ellentmondása a közös fajvédelemnek, hogy a náci vezér távlatokban Magyarországot is a német élettér részének tekintette, s nem szánt jobb sorsot hazánknak, mint ellenségeinek. (Mein Kampf.) Mindenesetre Gömbös volt az elsõ külföldi kormányfõ, aki ellátogatott a Führerhez.
    Mindazonáltal Gömbös - minden Hitler iránti tisztelete ellenére - nem akarta magát egyoldalúan a németek oldalán elkötelezni. Szoros együttmûködést akart, de a magyar függetlenség megtartása mellett. Ezért külpolitikája a Róma-Berlin-Budapest-Bécs-Varsó ötszögön belül mozgott. Úgy gondolta, délen Mussolinivel, északon Hitlerrel kell paktumot kötnie. Ez a kettõsség nem nyerte el a nácik tetszését. Õk egyértelmû német orientációt vártak el: "... Németország és Magyarország közötti barátságos kapcsolatok kihatásai döntõ módon függnek nem utolsósorban Magyarország magatartásától is, mert magától értetõdik, hogy Magyarország nem kívánhatja Németországtól érdekeinek figyelembevételét, ha ugyanakkor maga sincs tekintettel a német érdekekre." Az 1934 márciusában aláírt római jegyzõkönyv ugyanis a Duce, Gömbös és Dollfuss osztrák kancellár kapcsolatait fûzte szorosabbra, s a németek okkal hihették, hogy ez a triumvirátus Hitler ellen irányul. Gömbös nem tudta eloszlatni a Führer gyanúját, amikor kijelentette, hogy a római egyezmény nem jelenti Berlin lokalizálását.
    Az érdekek nemsokára változtattak a viszonylatokon. Olaszország, mely korábban ellenezte Ausztria bekebelezését (Anschluss), megbékélt Hitler tervével, miután Németország elvileg támogatta Etiópia olasz lerohanását. Gömbös is beletörõdött a várható Anschlussba, amikor Berlin megnyitotta piacait a magyar mezõgazdasági export számára.
    A tengely létrejött, ám nem lehetett egyenrangú államok szövetsége, a német hegemónia érvényesülésének kerete volt. Gömbös álma, hogy Németország és Olaszország közel kerüljön egymáshoz, teljesült ugyan - de Mussolini alávetettsége árán. A magyar miniszterelnök kaput nyitott Hitler keleti politikájának.

    Gömbös nem volt teoretikus alkat, de - törekvéseit megtámogatandó - nem kerülhette el az ideológiai fejtegetéseket sem. Annak a dzsentri-katonatiszti csoportosulásnak lett a szószólója, mely helyet követelt magának a hatalomban, a közügyek irányításában. Retorikája eltért a hagyományos, és Bethlen által gyakorolt konzervatív, elitista stílustól. Az õ népieskedõ, reformkorszakot hirdetõ propagandája számos értelmiségit is megtévesztett. A Zilahy Lajos köré tömörült, nála találkozó szellemi emberek kezdetben hittek a vezér ígéreteiben, a parasztság igényeinek kielégítésének szándékában, ám amikor tapasztalniuk kellett, hogy csupán az elégedetlenség leszerelésérõl és kortesfogásról van szó, kiábrándultak, majd hátat fordítottak neki.
    Ami a Gömbös-Bethlen ellentétet illeti, ez az ellentét korántsem csak a személyes ambíciókból táplálkozó rivalizálásban rejlett, hanem markáns koncep-cionális különbözõségekben is.
    Gömbös Szeged érrendszerébõl indult ki. Amint megfogalmazta: "Az egyik a keresztény gondolat, a másik pedig az agrárius gondolat." Ha ezt a tömör "ars poeticát" elemeire bontjuk, megtaláljuk benne az antibolsevizmust, a zsidóellenességet és az irredentizmust. Ezek között nincsen prioritás, mert szerves egységet alkotnak.
    Agrárius "antikapitalizmusa" nem általában a tõkés alakzat elvetését jelentette, hanem inkább annak "megkeresztelését". A magyar föld védelmét nevezte õ fajvédelemnek: "... a zsidókérdés nem vallási, hanem elsõrangú faji és gazdasági kérdés". Hogy állítólagos tõkésellenessége mennyire demagógia volt, azt következõ kijelentése bizonyítja:  "... közgazdaságunkat a magántulajdon elvén és a kapitalizmus formái között akarjuk fenntartani". Megelégedett az asszimilálódott zsidóság korlátozásával, de javasolta az 1914 után beözönlõ galíciai ortodoxok eltávolítását.
    Fajelmélete ugyanakkor teoretikus kérdés maradt. Nem hozott zsidótörvényeket. Belátta, az "idegen" nagytõke kisajátítása megoldhatatlan feladat, hiszen a fináncoligarchia gazdasági hatalmának megbolygatása magát a rendszert destabilizálná. Természetesen nem lett filoszemita, csupán átmenetileg akasztotta szegre a zsidóságot sújtó elgondolásait.
    A magyar szupremácia és az irredentizmus kérdésében azonban hajthatatlan maradt. Hitlerrel és Mussolinivel szövetségben készült a revízióra, melyet (amint azt a Führernek kifejtette) csakis erõszak alkalmazásával tudott elképzelni.
    Korai halála (vesezsugorban hunyt el 1936. október 6-án egy München melletti szanatóriumban) lehetetlenné teszi, hogy tartós "gömbösi korszak"-ról beszélhessünk. Õ egyszerre folytatta és szakította meg a bethleni irányvonalat, míg utódai egyszerre folytatták és szakították meg az õ politikáját.
    Az átértékelésére tett mai kísérletek, tevékenységének pozitív feltûntetése nem egyéb, mint a Horthy-rendszer negyedszázadának igazolása.
 
 
 

MÛHELY
 

BÜKI PÉTER

Fedõneve T/4

A nácik euthanázia-programja

Tübingenben és Würzburgban hatalmas demonstrációkat szerveztek az orvosi fakultás hallgatói, mikor megtudták, hogy évtizedekkel a II. világháború befejezése után olyan preparátumokat és metszeteket használtak az oktatásban, melyeket a náci hóhér-orvosok készítettek a koncentrációs táborokban.

"Liza egy katonai autóval hozott föl, s úgy járt-kelt itt, mintha otthon volna, állandóan mosolygott, miközben végigvezetett a díszudvart övezõ hosszú fasoron. Afféle kétszarvú német szobrok álltak ebben a fasorban, királyok, császárok szobrai, márványból vagy fehér mészkõbõl [...]. Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegõ, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa elsõ embernemesítõ állomása, hogy a nemzetszocialista párt itt építette föl a jó vérû német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak elsõ keresztezõállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendõ kismamák, akik a szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek, s csak egy év múlva rajzanak szét Tirolba, Bajorországba, a Fekete-erdõbe vagy a tengerhez, hogy ott aztán az elsõ bölcsõdékben és óvodákban folytatódjék az új ember nevelése, persze már anya nélkül, az új iskola felügyelete alatt" - írta Bohumíl Hrabal az Õfelsége pincére voltam címû mûvében.
    De mi lett azok sorsa, akik nem voltak fajtiszták, vagy fajtiszták voltak, de szerencsétlenségükre nem volt "jó" a vérük?
    Hogy mi történt odalent, a völgyekben, a haláltáborokban, mit élhettek át az elpusztításra szánt emberek milliói, azt a nagy számú visszaemlékezésekbõl és egyéb dokumentumokból rekonstruálni tudjuk. Azt azonban ritkán említjük meg, hogy a zsidók és a cigányok tervszerû, tömeges kiirtása mellett a nácik belekezdtek a legkiszolgáltatottabbak megsemmisítésbe is. Így vált áldozattá számtalan súlyos beteg és fogyatékos, mivel az õ életük "értéktelennek" bizonyult.
    Az elv mindamellett nemcsak Németországban volt ismert. Az Amerikai Egyesült Államokban, többek között, Foster Kennedy szorgalmazta a súlyos testi és szellemi fogyatékos gyermekek halálának elõsegítését. Az 1920-as években Karl Binding jogász professzor és Alfred Hoche pszichiáter magas fórumokon érveltek az értéktelen élet megsemmisítéséért. Mindezeket az elveket a szociálhigiénia köntösébe bújtatták. Hoche ezt így fogalmazta meg: "Az államszervezet saját törvényeivel és jogaival együtt egységet alkot, ugyanúgy, mint az emberi szervezet, amely saját léte érdekében - mi orvosok ezt jól tudjuk - kitaszítja az olyan részeket vagy részecskéket, amelyek feleslegessé vagy veszélyessé váltak."
    Az elv egységes ideológiává és társadalmi cselekvéssé a hitleri Németországban vált. Ahhoz azonban, hogy egy egész ország részesévé váljon egy ilyen akciónak, elõzménye kellett hogy legyen.

Az akció neve T/4

Röviddel Hitler hatalomra jutását követõen, 1934-ben, már meghozták az elsõ olyan törvényt, amely elõrevetítette a késõbbi mészárlást. A törvény a kény-szersterilizációra adott felhatalmazást. Az elõírások szerint minden "kisegítõ iskolást" sterilizálni kellett. Mindennek ideológiai alapja a szociáldarwinizmussal kiegészített darwinizmus volt. A természetes szelekció mellett megjelent a mesterséges szelekció, aminek lényege a gyengék, a haszontalanok és az értéktelenek kiszorítása a társadalomból - az erõsek védelmében. A társadalomnak nemcsak a sérültekkel szemben "kellett védekeznie" hanem az elmebetegekkel, az alkoholistákkal, a csavargókkal és a nyomorékokkal szemben is.
    A felszámolás és a kiirtás - mint minden náci bûncselekmény - többféle formában és több lépésben szervezõdött meg. Ezáltal a "siker" szinte mindig garantálva volt. Külön programok alakultak:
    1. az örökletes betegségeket hordozók sterilizálására;
    2. a "gyermekakció" az idióta és torzszülött gyermekek megölésére;
    3. a "T/4-es akció" a felnõtt elmebetegek és értelmi fogyatékosok kiirtására;
    4. a "14f13", vagy másképpen: "különleges kezelés" a munkaképtelenek megölésére a koncentrációs táborokban;
    5. a "Reinhardt-akció" a zsidók kiirtására.
    A megkülönböztetett bánásmód nemcsak a fogyatékosokra vonatkozott. 1934-tõl tömeges sterilizálásokat hajtottak végre az aszociálisnak minõsített embereken. 1935 és 1937 között elõkészítették és megideologizálták az eutanázia-programot. Az elõkészületekbe bevontak orvosokat, teológusokat. Mint minden náci programot, ezt is széleskörû propaganda kísérte, ezzel is legitimizálva a fajhigiénia elméletét. Ez az elmélet és a hozzá kapcsolódó "cselekvési" program az örökletes betegséget hordozók kiirtását tûzte ki az egészséges társadalom érdekében.
    Az euthanázia tudatossága és tudatosítása fontos propagandaintézkedésekkel járt. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszottak az elmegyógyintézetek is. 1934-tõl kezdõdõen arra bíztatták az intézményeket, hogy tudatosan hanyagolják el ápoltjaikat. A kormányzat évrõl évre csökkentette az intézmények költségvetését. A szakmai ellenõrzések csak felszínesek voltak, késõbb meg is szûntek. Különösen nagy jelentõségûek voltak az ún. bemutatók. A meghívott kormánytisztviselõknek (1938 után SS-vezetõknek) élõ bemutatót tartottak a visszamaradott (és már elhanyagolt) betegek "legvisszataszítóbb" viselkedési formáiról. A bemutatók elmélyítették a nézõkben, hogy az ápoltak az "életre méltatlanok".
    Közismert, hogy a náci propaganda kiválóan használta fel céljaira a filmet. Az euthanázia esetében is készültek propagandafilmek. Ezek közül a legjelentõsebbek az Örökség (1935), A múlt áldozata (1937) és a Vádolok (1941). Az egyes filmeket didaktikusság és tudományoskodás jellemezte. Azt "ábrázolták", hogy az örökletes betegségek és fogyatékosságok milyen súlyos orvosi és fõleg társadalmi következményekkel járnak. A filmek részint formálták a közvéleményt, részint jó visszacsatolást jelentettek az ideológusok számára arra nézve, hogy a közvélemény hogyan viszonyul az euthanáziához.
    1939-ben rendeletet alkottak, hogy minden fogyatékos gyermeket össze kell írni, valamint számba kell venni az ápoló-gyógyító intézeteket, továbbá be kell jelenteni a rendellenes újszülötteket. A következõkben hat euthanázia-központot állítottak fel. Hogy minden gyanút eloszlassanak, a tudományosság látszatát keltve kutatóbizottságot hoztak létre az örökletes betegségekre vonatkozóan.
    Mindez persze csak fedõintézkedés volt. Hitler irodája, adminisztrációja volt a végsõ döntési fórum. A betegség, a fogyatékosság bizonyos adatait tartalmazó bejelentõlapokat az intézetek elküldték három "szakértõnek". Ezek a személyek sosem látták, nem vizsgálták a gyermeket, sõt a rendelkezésükre bocsátott kórlapokba sem tekintettek be. A kitöltött, az intézetek által küldött ûrlapok alapján döntöttek életrõl vagy halálról. A felhatalmazás is egy fedõintézkedést tartalmazott: az áldozat számára "speciális kezelést" rendeltek el, amelyet csakis az arra kijelölt "gyógyintézményben" végezhettek el. A Birodalomban huszonegy ilyen "gyógyintézmény" mûködött. A "gyógyintézetbe" kerülõ gyermekkel nem sokat teketóriáztak: 24 órán belül elpusztították Õket. Eleinte Luminnal vagy halálos dózisú injekcióval, késõbb elgázosítással. Az "eljáráshoz" hozzátartozott, hogy a hatóságok kikérték az áldozatok szüleinek beleegyezését, hogy gyermekük a speciális kezelésben részt vegyen. Kezdetben a gyermekek földi maradványait egy kondoleáló levél kíséretében megküldték szüleiknek. Késõbb sem a szülõk beleegyezését nem kérték már, sem pedig a földi maradványokat nem adták át a családnak.
    A "gyermekakció" áldozatainak számát 5000-re becsülik.
    1940-ben az Euthanázia Munkacsoport a berlini Tiergartenstrasse 4-be költözött. Ettõl kezdve említik a programot "T/4-es akciónak."
    Amikor az egyházak tudomást szereztek az euthanázia-programról, tiltakoztak ellene. Egy püspökkari levél a gyermekintézmények munkatársait arra szólította fel, ne mûködjenek közre a fogyatékos, beteg gyermekek elszállításában. 1941-re ez az egyházi, a civil és a külpolitikai nyomás olyan erõs lett, hogy Hitler színleg elrendelte az euthanázia leállítását. Titokban természetesen folytatták a programot. Nyomot sem hagytak maguk után: gázkamra és krematórium.
    Emellett szükségesnek találták a gyilkoló intézetek orvosai számára tanácskozások szervezését. Egy ilyen konferencián merült fel, hogy a programot kelet felé kellene továbbterjeszteni. Az átcsoportosításra 1942-ben került sor. A T/4-es akció személyzete részt vett a sobibori, a treblinkai és egyéb tömeggyilkosságok elkövetésében.
    Az intézkedések - a beteg és a fogyatékos gyermekeken túl - kiterjedtek a pszichiátriai betegekre is. Velük talán még kegyetlenebbek voltak. Az õ bejelentésük is kötelezõ volt, ám õket nem gázkamrában pusztították el, hanem táplálékelvonással. Ezt a módszert alkalmazták gyermekek esetében is. Egy visszaemlékezés szerint ez volt a "legegyszerûbb megoldás". Dr. Hermann Pfannmüller nem "pazarolta" a gyógyszert az ölésre. Szándékosan nem méreggel, gyógyszerrel ölt, nehogy újabb támadási felületet adjon az akkor már igen erõteljes külföldi felháborodásnak. Õ a természetes halált segítette elõ: csontvázzá éheztette a gyermekeket. Eljárásáról bemutatót is tartott intézetében. Az eljárás során nem egyszerre vonták el az áldozattól az ételt, hanem adagját fokozatosan csökkentették. Pfannmüller nem titkolta el szándékát a meggyilkolandó gyermekek elõl sem, hiszen közöttük nemcsak értelmi fogyatékosok voltak, hanem ép intellektusúak is.
    1943-ban már XII. Pius pápa is tiltakozott a programok ellen.
    Az ölésre berendezett gyermekintézményeket lassan felszámolták, csupán egy mûködését tartották szükségesnek a továbbiakban.
    A T/4-es akció személyzetét Trieszt mellé vezényelték, ahol zsidók és partizánok kiirtását parancsolták meg nekik.
 

IRODALOM

Eisen, George: Árnyak játékai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
Hrabal, Bohumíl: Õfelsége pincére voltam. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Lányiné dr. Engelmayer Ágnes: A "T/4 akció" hatása az NSZK gyógypedagógiájára. In: Gyógypedagógiai Szemle. XX.évf. 1992. április-június.
Lifton, Robert Jay: Náci orvosok. Alexandra. é.n.
Zászkaliczky Péter: A gyógypedagógia etikai problémáiról - a Peter Singer-vita tükrében. In: Gyógypedagógiai Szemle. XX. évf. április-június.
 
 

KILÁTÓ
 

HIDASI JUDIT

Értékválság és értékváltás Japánban

2002 tavaszán látott napvilágot David Matsumoto Az új Japán (The New Japan - Debunking Seven Cultural Stereo-types) címû könyve, amely bizonyára nagy visszhangot fog kelteni.
    Az Egyesült Államokban élõ szociál-pszichológus mérési adatokkal támasztja alá, hogy a japán társadalom alighanem korszakváltás küszöbén áll, mivel számos hagyományosan japánnak tartott érték változóban van. Egy sor, a japán kultúrához kötõdõ sztereotípia, Matsumata empirikus adatai szerint, megdõlni látszik. Az új generáció már nem vallja magáénak azokat az értékeket, amelyek eddig a japán társadalom és kultúra koherenciáját adták. A kollektivizmus helyett az individualizmus nyer egyre nagyobb teret, a japán önkép átalakulóban van, a fiatal japánok érintkezési szokásai megváltoztak, és egyre inkább közelítenek az amerikai mintákhoz. Érzelmeiket sem kívánják többé elrejteni, mint ezt a társadalmi etikett mind ez idáig megkívánta. A fiatal japán vállalati alkalmazott (akit "dolgozó szamuráj"-nak titulál a külföldi irodalom, mert kész önmagát és magánéletét feláldozni a vállalatért) már közel sem annyira elkötelezett, mint korábban, de a vállalatok sem garantálják többé azt a védõhálót, mely alatt az alkalmazott nyugdíjazásáig biztonságban érezheti magát. A házasság intézménye szintén a válság jeleit mutatja. Részben rendületlenül emelkedik a válások száma, részben a fiatalok - elsõsorban a lányok - házasságkötési hajlandósága alaposan megcsappant. Ha elfogadjuk is ezeket a változásra utaló tendenciákat a mérési adatok tükrében, a jelenlegi japán valóságban a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egyelõre még csak e változások elõszelét érzi és jelzi a társadalom.

A változások jelei

Japán ugyan az eltelt idõszakban rengeteget változott, sok minden átalakult és sok új dolog, jelenség keletkezett, de alapvetõen változatlanok maradtak az emberi kapcsolatrendszerek, az érintkezés, a kommunikáció sajátosságai, vagyis mindaz, ami a külföldi számára a japán kultúra megismerésében és megértésében ténylegesen a legnagyobb nehézséget okozza. Ez természetesen nem meglepõ, hiszen az anyagi, a materiális világ és környezet változását az adott társadalom és szándék a követésre. Tehát mindazok a mélyen gyökerezõ értékek - a szemlélet és attitûd, mely a kultúra karakterét adja - sokkal jobban beágyazódtak annál, semhogy pár évtized lényegesen módosítsa õket.
    Japán esetében ez fokozottan érvényes két ok miatt. Egyrészt a beágyazottság foka mélyebb, mint számos más kultúra esetében.
    Ennek történelmi magyarázata van: a Meidzsi restaurációt (1868) megelõzõ korszak több mint két és fél évszázada alatt Tokugava sógunátus (1603-1868) úgynevezett "elzárkózási politikája" következtében az ország és a társadalom gyakorlatilag nem érintkezett a külvilággal. Ezalatt az idõszak alatt rendkívül homogénné kovácsolódott a kultúra, s ez sok szakértõ véleménye szerint Japán késõbbi bravúros gazdasági felemelkedésének társadalmi alapját képezte.
    A másik ok az, hogy a japán kultúra más kultúrákhoz képest rendkívül "sûrû szövésû". Más, lazább szerkezetû nemzeti kultúrákhoz képest a japáni kitûnik feszesen szövevényes voltával; ez azt jelenti, hogy szakítószilárdsága nagyobb - azaz nehezebben kikezdhetõ. A japán kultúra és értékrend az emberi kapcsolatok olyan bonyolult egymásra épülését és viszonyrendszerét kultiválja, aminek a megbomlása és leépülése - amely alapfeltétele lenne az egyéni vélemények, gondolatok érdekek és életstílusok érvényesülésének - csak keserves áldozatok árán, hosszas idõt követelve lehetséges. Japán esetében a társadalmi kölcsönösségre épülõ kapcsolatrendszerek mentén strukturált társadalmi tõke - ami egy adott történelmi korban a gazdasági fejlõdés elõsegítõje volt - a jelenlegi globalizált haladás gátjává vált. A fukuyamai értelemben vett "társadalmi tõke" zsugorodásának lehetünk szemtanúi, annak összes klasszikus tünetével. (Fukuyama 2000: 32-46.)
    Minthogy ezek a belátható idõn belül bekövetkezendõ és a jelenleg rendelkezésre álló adatok birtokában prognosztizálható változások a japán értékrend alapjait érintik, bízvást beszélhetünk értékrend váltásról. Az más kérdés, hogy ez a paradigmaváltás Japán és a japán emberek életét hogyan fogja befolyásolni. Annyi máris érezhetõ, hogy a gazdasági recesszióból való kilábalás elhúzódásának egyik oka alighanem abban a társadalmi értékválságban is keresendõ, amit a szociálpszichológusok jeleznek. Tény ugyanakkor az is, hogy a gazdasági recesszió a maga következményeivel - a munkanélküliség (2001 végére meghaladta az 5%-ot), a szerkezeti átalakításból adódó létbizonytalanság veszélyének növekedése (cégek, gyárak felszámolása, munkahelyi elbocsátások, rövidített munkaidõ, ami értelemszerûen jövedelemkiesést is jelent, stb.) - visszahat a hagyományos értékek megrendíthetetlenségébe vetett bizalomra, és értékválságot generál. Az emberek ugyanakkor az értékválság miatt bizonytalanná váltak a politikusokba és az ország vezetésébe vetett hitük és bizalmuk megingott, ami menthetetlenül a társadalmi- és munkamorál lazulásába torkollik. A japánok lettek 2001-re a gazdaságilag fejlett ázsiai országok közül a sereghajtók a "jövõbe vetett bizalom"- paraméter tekintetében: arra a kérdésre, hogy "mit gondol, tíz év távlatban javul-e a helyzet országában?", csupán a japánok 31%-a nyilatkozott optimistán, szemben a kínaiak 89,7%, a dél-koreaiak 77,2%, a thai-ok 77,2% és a szingapúriak 79,8%-ával. (JT 2001. 6/1. 19. o.)
    Nyilván mint minden átalakulás és átmenet, ez a társadalmi értékeket érintõ paradigmaváltás is áldozatokkal jár. Mindaddig, amíg a váltás le nem zajlik, amíg a régi értékek helyére be nem lépnek és rendszerré nem kovácsolódnak az új értékek, az értékválság jeleit jelzi a társadalom. Az alábbiakban bemutatunk két területet, amelyek mint szenzorok az értékrend átalakulására utalnak.

A "Makiko-szindróma"

Mindazokban az országokban és kultúrákban ahol a konfuciánus etika tanítása az emberi viselkedés és érintkezés alapja, a férfi-nõi kapcsolatok zavartalansága évszázadokon át elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy a nõk zokszó nélkül vették tudomásul másodrendû szerepüket a társadalomban. Az engedelmeskedõ, alkalmazkodó és urát szolgáló nõideál abban a közszájon forgó sztereotípiában is megfogalmazódik, hogy "a három legjobb dolog a világon: az amerikai lakás, a kínai konyha és a japán feleség". Nos, ennek az ideálnak egyre kevésbé felelnek meg a japán nõk - férfitársaik legnagyobb elképedésére.
    Szinte belerobbant a közéletbe Tanaka Makiko, aki a 2001-ben hivatalba lépõ Koizumi-kormány legnépszerûbb tagja volt. Határozott, szókimondó, nem kertelõ stílusával pártjának, a Liberális Demokrata Pártnak (fõleg a nõi szavazók körében) a legtöbb szavazatot szerzõ képviselõt a pártelnök és kormányfõ a legfontosabb, a külügyminiszteri tárca vezetésével bízta meg. Kettejük kommunikációs stílusának hasonlósága feltûnést keltett: Koizumi kormányfõ is rövid, de határozott, tömör és a japán hagyományoktól eltérõen világos mondatokban fogalmaz. Az, hogy a szavazók bizalma a homályos, ködösítõ megfogalmazásokat kultiváló hagyományok helyett a stílusváltást preferálta, már önmagában is jelzés értékû. A hagyományos japán kommunikációt gyakorló politikusokból és az általuk képviselt politikából való kiábrándulást jelezte ez a választás, ami a kormánynak a kezdeti idõszakban 80% fölötti - még soha nem tapasztalt - népszerûséget hozott.
    Vagyis, érezhetõ volt, hogy a levegõben van a változás, a stílusváltás iránti igény, amit jó érzékkel használt ki néhány politikus. Más kérdés, hogy ez a túlságosan is szókimondó magatartás és stílus Tanaka Makiko bukását is okozta: a konzervatív erõk arra való hivatkozással, hogy külpolitikai és diplomáciai feladatok ellátására (stílusa miatt) alkalmatlan, saját tárcájában és környezetében ellehetetlenítették, s ez leváltásához vezetett. Fõleg ennek köszönhetõen egyébként a kormány népszerûsége a felére zuhant.
    A konzervatív erõket természetesen nemcsak  a  kommunikációs  stílusváltás irritálta. Az a tény, hogy az új kormányban öt tárca élére nõ került, nem találkozott a hagyományosan férfi domináns politikai körök értékrendjével. Noha a társadalom ezt a fordulatot különösebb megütközés nélkül vette tudomásul, sok döntéshozó kételkedésének adott hangot a nõi kompetenciákat illetõen. Elhangzottak olyan vádak, hogy az ázsiai országokban karriert csinált nõi politikusok valamennyien apjuk nimbuszaiból táplálkozva emelkedtek magas posztokra. A tekintélyes listából csak egy-két kortárs nevet kiemelve: Gloria Arroyo, Park Guin Hye, Aung Sang Su Kyí, Megawati Sukarno, illetve maga Tanaka Makiko is (aki a néhai Tanaka Kakuei miniszterelnök leánya).
    Csakhogy ugyanezek a kritikusok elfeledkeznek arról, hogy a férfi politikusok esetében sincs ez másként! A híres férfi politikusdinasztiák vég nélkül sorolhatóak lennének. A japán választási rendszerben történetesen egészen gyakori, hogy az apa szinte átadja képviselõségét fiának. Ami pedig a kompetenciákat illeti, Japán esetében sem a "nem", hanem az egyéni adottságok a döntõek. Egyes kompetenciákat (például idegen nyelv, azaz az angol ismeretét) illetõen a nõk kifejezetten elõnyben vannak a férfiakkal szemben.
    Idõközben még egy esemény a nõ irányába fordította a közvélemény támogatását.  2001. december 1-jén megszületett Aiko hercegnõ, a trónörökös pár gyermeke. Bár a jelenlegi utódlási rend szerint csak fiú utód ülhet a császári trónra, a közvéleménykutatási felmérésekben megkérdezettek két-harmada örömét fejezte ki afölött, hogy a megszületett gyermek leány. A többség ugyancsak egyetértene a törvények módosításával annak érdekében, hogy leánygyermek is a császári trónra léphessen. Megjegyzendõ, hogy a császárnõk fogalma a japán történelemben közel sem ismeretlen - a feudalizmust megelõzõen ugyanis több császárnõ is sikeresen birkózott meg az uralkodás feladatával. A feudalizmus volt az a történelmi szakasz, amelynek során a férfidominancia a társadalom irányításában polgárjogot nyert. A második világháború utáni - külsõ, amerikai nyomásra kikényszerített - demokratizálási intézkedések ugyan de jure egyenlõséget biztosítottak a nõknek is, azonban de facto évtizedekig hátrányos helyzetben voltak (munkahelyi elõmenetel, fizetés, stb.). Ezt mindkét nem el is ismeri: korosztályi érintettségtõl függõen a megkérdezett nõk 76-58%-a, és a megkérdezett férfiak 66-58%-a nyilatkozott úgy, hogy létezik nemi diszkrimináció a férfiak javára. (Matsumoto 2002: 143.; 212.) Ez a kontraszelekció azonban a relatív kiválasztódás irányába hatott, aminek következtében kiemelkedõ képességû nõk jelennek meg a politikai és adminisztráció szintéren. Tanaka Makiko utódja, Kavagusi Joriko külügyminiszter, aki ugyancsak nõ, 2002 tavaszán a genfi leszerelési tárgyalások nagykövetének Inogucsi Kuniko professzort nevezte ki. A megbízás több szempontból különleges: 49 évével õ a legfiatalabb aktív nagykövet, a japán gyakorlattól eltérõen nem karrierdiplomata, hanem egyetemi professzor és nõ.
    Szemmel láthatóan a hagyományos férfi-nõi szerepek újraleosztásának folyamata kezdõdött. Tény, hogy ez nem pozitívan hat a japán társadalmi szerkezetre, a japán családi élet alakulására, a születésszámokra és a gyereknevelésre. Noha a nõk önmagukra találásának folyamata még éppen hogy csak elkezdõdött, társadalmi méretekben is érzékelhetõ módon megsokszorozódott a válások száma. A válási keresetek nagy részét középkorú nõk nyújtják be, akik a gyermeknevelés kötelezettségének eleget téve a házasság kötelékébõl szabadulni akarnak - még elég fiatalon ahhoz, hogy új életet kezdhessenek. Erre a japán életkilátások statisztikájának ismeretében jó esélyeik vannak: a férfiak átlagosan közel 80 évig, a nõk pedig 86 évig élnek. A gyermekszületések száma radikálisan csökkent az utolsó két évtizedben: az egy házaspárra jutó születések száma a legalacsonyabb Ázsiában, 1,34. A jelenleg 126 millió lakosú japán meredek népességcsökkenése 2006-tól indul el, és 2050-re elérkezik az elöregedett fejlett társadalmak sorába. A fiatalok családalapítási korhatára kitolódott: a lányok átlagéletkora házasságkötéskor közelíti a 29 évet, míg a férfiaknál ez az adat 31 év. A lányok 55%-a nyilatkozott úgy egy 1997-es EPA-felmérés adatai szerint, hogy nem óhajt férjhez menni. E riasztó adatok jelzésértékûek - az értékrendben válság alakult ki, amit a társadalom nem tud eredményesen kezelni. A társadalom egy része a nõk túlképzésében látja az okot: a magas iskolázottságnak köszönhetõen a nõk gazdasági függõsége megszûnõben. Ez átvezet bennünket az oktatás problematikájához.

Oktatás

A társadalom és a családi életben zajló értékválság érzékenyen érinti a társadalom egészét, de ezen belül is talán legjobban az ifjúságot. A japán gazdasági csoda egyik alapjának elemzõk a japán oktatást tartották. Az oktatási rendszer a maga szigorú, erõsen központosított és uniformizált voltával magasan képzett tömeget állít elõ. Az írástudatlanság gyakorlatilag ismeretlen. A kötelezõ oktatás 9 éve alatt, ami az alapokat rakja le, szívós munkára és együttmûködésre szoktatják a gyerekeket. Kialakul a csoportszellem, annak jó és rossz vetületeivel. Az oktatás célja nem az egyének tudásának és teljesítményének a fokozása, hanem a csoportteljesítmény javítása az egyének összmunkája és közremûködése révén. Kitûnni - akár pozitív, akár negatív irányban - nem kívánatos, mert ebben az esetben a közösség kiveti magából az egyént. Ez az a korszak, amikor a sokat idézett közmondás: deru kugiva utarareru (a kiálló szög beveretik) alapján szocializálódnak a gyerekek. Le kell szokniuk az egyéni ambíciókról, be kell sorolniuk a többiek közé.
    Mindez a szellemiség nagyon jó szolgálatot tett Japán gazdasági növekedésének szakaszában, hiszen az önfegyelem, az egyéni érdekekrõl való lemondás, a közösség érdekében végzett együttmûködés a munkahelyi közösségek, a tömeggyártás igényeit kitûnõen szolgálta. A japán fiatalok nagy része nemcsak érettségizik, hanem többségük felsõoktatási intézményben is folytatja tanulmányait. Az iskolázottság foka olyan magas, hogy különösebb szakképzettséget nem igénylõ rutinmunkákra (titkárnõ, bolti eladó, ügynök stb.) is csak felsõfokú képzettség birtokában van kilátás. Ezzel együtt 2002-ben a végzettek 53%-a nem tudott elhelyezkedni a recesszió miatt. Más kérdés, hogy az egyetemi ifjúság java része sem a tudás kedvéért, hanem a végzettség érdekében végzi el az egyetemet. Az egyéni, kreatív gondolkodásról iskolás korban leszoktatott fiatalok többsége egyetemi évei alatt sem törekszik önálló, érdemi munkára és gondolkodásra. Ennek a sokáig olajozottan mûködõ, uniformizált rendszernek a hátulütõi egy-két évtizede kezdtek jelentkezni. Kiderült, hogy tartalmilag a képzés egyre kevésbé felel meg a mai kor követelményeinek. Egyrészt a túlzott uniformizáltságnak köszönhetõ kreativitási készség hiánya mint fokozottabban megmutatkozik a magasabb képzési szinteken. A posztgraduális képzésben olyannyira szükséges egyéni alkotókészség híján a japán diákok egyre kevésbé állják meg a helyüket az erõsödõ nemzetközi megmértetésben. Ezt tetézi az idegennyelvtudás hiánya - az angoloktatás változatlanul a leggyengébb láncszem a japán oktatási rendszerben. Vagyis ahhoz, hogy a globalizálódó világban - legyen ez termelés, kereskedelem, vagy tudomány - Japán ne veszítsen pozícióiból, az oktatás tartalmának és módszerének megreformálására van szükség.
    Oktatáspolitikai szinten is felismerve e problémákat, jelentõs reformkísérletek kezdõdtek. A közoktatásban a tanítási órák 30%-a úgynevezett "szabad sávba" került, azaz: az adott intézmény maga dönti el, hogy az adott órakeretben lehetõségei függvényében mit és hogyan oktat. Ezt az elvet csak azért nehéz érvényesíteni, mert az iskolai adminisztráció rendszerint nem tud mit kezdeni a hirtelen rászakadt szabadsággal. Mivel az iskolák mindig is központosított irányítás szerint mûködtek, oktattak és értékeltek, bajos megbirkózniuk önálló cselekvés és döntés lehetõségével. Kezdeményezések történnek az angoloktatás megreformálására is: az angol  oktatás bevezetése korábbi életszakaszban (a 13. életév helyett a 9. életévtõl) több angol anyanyelvû tanár alkalmazása stb. A megvalósítás nehézségei külön tanulmány tárgyát képezik. (Hidasi 2000.)
    A legnagyobb probléma mindazonáltal társadalmi jellegû. Egyre több gyerek tagadja meg az iskolába járást: a jelenség több szakszó kialakulása is tükrözi: tókó kojohi (az iskolai megjelenés megtagadása) és futókó (nem-megjelenés az iskolában). Az okok ilyenkor többfélék, azonban többnyire nem családi eredetûek. A japán család ugyanis azon van, hogy gyermeke jó oktatást kapjon (a jobb elhelyezkedés reményében) és hogy semmi esetre se tûnjön ki a többiek közül. Az okok között gyakran említik az iskolai csúfolást, kínzást (ijime), a társas kapcsolatok zavarát vagy a túlzott követelményeket. Az ilyen gyerekek száma 1978-hoz képest tízszeresére emelkedett; jelenleg hivatalos becslések szerint az elemi iskolában mintegy 26 ezer gyereket, az alsó középiskolában 108 ezer gyereket érint ez a probléma. (JT 2002. 4/28. 15. o.) A valóságos számok azonban ennél sokkal nagyobbak - az iskolák igyekeznek ugyanis minél kevesebb esetet jelenteni, hiszen ez az iskola hírnevét rombolja.
    A másik probléma a serdülõ életkortól jelentkezõ hikikomori-jelenség. A fiatal ezekben az esetekben nem hajlandó sem kommunikálni, sem érintkezni környezetével, a külvilággal. Ez a nehezen diagnosztizálható  lelki  betegség  sokszor hosszú évekig, akár évtizedekig is tart: hatalmas anyagi és lelki terhet jelentve a családnak, a környezetnek. A regisztrált esetek száma 800 ezer körüli, de a valóságos szám feltehetõleg jóval  nagyobb.  Pszichológusok  és  szociológusok tanácstalanul állnak a jelenség elõtt. Alighanem ezekben az esetekben is valamiféle válságról, értékzavarról, identitászavarról van szó. Mindenkiben felmerül a kérdés: vajon miért? Hiszen az elmúlt évtizedekben Japán példátlanul gyors fejlõdést ért el. Az ország a világ második legnagyobb gazdagságát mondhatja magáénak, az emberek életszínvonala pedig nem is remélt mértékben javult.

A változások okai

Az egyik lehetséges ok az a feszültség, amit a japán gazdasági felemelkedésbõl adódó életforma változás idézett elõ. A társadalmi tudat nem tudta követni az anyagi gyarapodást. Az emberek a korábbinál jóval kedvezõbb életkörülmények közé kerültek, de ezzel egyidejûleg átrendezõdtek az emberi kapcsolatok. A családok ugyan kényelmesebb lakásokban, házakban élnek, de elvesztették a lakóhelyi, a szomszédi közösségek emberi kapcsolatokra, együttmûködésre alapuló lelki biztonságát. A hagyományosan mezõgazdasági életformára alapuló, egy-két szintes lakóházak helyett - az urbanizáció következtében - egyre többen élnek toronyházakban, lakónegyedekben, lakóparkokban. Japánt is utolérte a lakónegyed-szindróma: a hatalmas lakóházak lakói még látásból is alig ismerik egymást. Az anyagi jólét abba az irányba hat, hogy egyre kevesebb a több-generációs háztartás. Az elidegenedés és az emberi kapcsolatok és viszonylatok kiüresedése elmagányosítja a családokat és az embereket.
    A fogyasztói társadalom áldásaival párhuzamosan fokozatosan megmutatkoznak annak árnyoldalai is. Az auto-matizáció, a technológia vívmányai, az elektronikus forradalom oda vezetett, hogy az emberek egyre kevésbé vannak egymásra utalva: a komputer mellõl a lakásból ki sem lépve lehet háztartást vezetni, bevásárlásokat, bankügyeket intézni, utazásokat szervezni, virtuális barátságokat, ismeretségeket kötni. Egy olyan országban, ahol a lakosság érzékenysége és fogadókészsége a technika vívmányaira az elképzelhetõ legnagyobb, az emberek kapva kapnak a legújabb technikai csodákon, és a bevezetéstõl számított legrövidebb idõ alatt élnek is ezekkel a lehetõségekkel. Nem véletlen, hogy a walk-man, a disc-man és társai japán fejlesztések eredményei. A legendásan zsúfolt tömegközlekedési eszközökön a fülhallgató jóvoltából sikerült a külvilágot kizárni, és "magán-szférát" teremteni. Az emberi kommunikáció az emberi hangot is kikapcsolva a telefon helyett mindinkább az sms-ek, az Interneten való csetelés és e-mailezés szintjére tevõdik át. A valós, élõ interperszonális kommunikáció egyre inkább kiszorul az emberek életébõl. A növekvõ individualizmus a hagyományos társadalmi kötelékek meglazulásához és végül felbomlásához vezet.
    Ez a virtuális világteremtés különösen a gyerekek számára veszélyes. A japán gyerekek kevés szabadidejükben egyre inkább saját szobájukba visszavonulva gépekkel kommunikálnak, gépekkel játszanak. Részint persze azért is, mert mind több az egyke. Ennek a következményei pedig szinte beláthatatlanok: a gyerekek testvérek híján nem tanulnak meg a családon belül alkalmazkodni. Míg az iskolai szocializáció változatlanul erõsen a közösségi értékek kialakítása irányába terel, addig a gyerekek otthonukban saját szobájukban, saját életüket élve, saját életritmusukat követhetik, saját igényeiket élhetik ki. Az így kialakuló érték-ellenmondást fokozza az a nyomás, ami az egy szem gyerekre hárul a családi elvárások tekintetében: az iskolai sikeres elõmenetelbe helyezett várakozások terhe rá egymagára összpontosul. Ezt a felelõsséget, ezt a nyomást lerázandó sok gyerek vandalizmussal, erõszakos viselkedéssel ad hangot tiltakozásának, vagy pedig lelki-beilleszkedési zavarokkal küszködik.
    Természetesen ezek a jelenségek és tendenciák minden fejlett ipari társadalomban fellelhetõk. A különbség azonban több szempontból is lényeges. Egyrészt ezek a változások Japánban nem hosszú évtizedek, hanem egy-két évtized alatt következnek be; vagyis a változások sebessége meghaladta a társadalmi feldolgozhatóság optimális idejét. Másrészt a változások intenzitásukban és összetettségükben erõsebbek voltak, mint más országokban. Japánban az urbanizáció, a technológiai forradalom, a fogyasztói társadalom kialakulása, a hagyományos családszerkezet átalakulása és a társadalmi életkori struktúra megváltozása gyakorlatilag egyidejûleg következett be. Harmadrészt a változások a hagyományos kultúrától és társadalmi értékrendtõl alapvetõen idegen elemeket emeltek be a japán életformába, s ezt a társadalom traumaként éli át. Az idegen elemekért sokan a televíziót okolják, amely a nyugati, elsõsorban amerikai életformát és értékrendet közvetíti, és ami sokak - fõként a fiatalok - számára kritika nélküli követendõ ideált is jelent. Márpedig ehhez az ideálhoz felzárkózni a hagyományos értékrend keretei között nem lehetséges. Vagyis kialakul az a feszültség, amely jelenleg a japán társadalmi tudat mélyrétegeit is érinti.
    Kérdés, hogy az alkalmazkodási készségrõl híres japán társadalom ezzel az értékrend-válsággal és a várható paradigmaváltással miként tud megbírkózni.
 

IRODALOM

Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás. Bp., 2000.
Hidasi Judit: Oktatási reformok az ezredfordulón Japánban. In: Emlékkötet Papp Ferenc akadémikus 70. születésnapjára. Debrecen, 2000. (330-336. old.)
JT = The Japan Times (angol nyelvû napilap)
Matsamuto, David: The New Japan - Debunking Several Cultural Stereotypes. Yarmouth, 2000.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kakkukfû-illat

Alábbi gondolatmenetem kiindulópontja az a társadalomelméleti felfedezés is lehetne, hogy a fejlõdés igazi motorja az elmúlás, különös tekintettel a szenzációsan kiemelkedõ egyéniségek és eszmék halálára. E tétel igazi, átélt felfogására azonban csak azok lennének képesek, akik épp egy kakkukfû-illatú, hegyi utcán bandukolnak, rég idejétmúlt dolgokon merengve.Tanácsosabb hát, ha egy kézzelfoghatóan konkrét példából indulok ki.A Trezor kiadó és a fordító, Kristó Nagy István jóvoltából végre-valahára magyarul is olvasható a huszadik század leghíresebb könyveinek egyike, a kanadai Marshall McLuhan könyve, A Gutenberg-galaxis. Elsõ megjelenése, 1962 után akkora világsikert aratott, hogy a szó szoros értelmében véve mindenhol minden értelmiségi értesült róla és heves szópárbajokat vívott fölötte, még akkor is, ha a szerzõ elgondolását többségük - ahogyan az már lenni szokott - csak másod-harmadkézbõl ismerte.A dolog lényege az, hogy korszakváltás határára érkeztünk. A tömegközlés fõ eszköze eddig a nyomtatott betû volt (s ilyen értelemben a "Gutenberg-galaxis"-ban éltünk), az elektronikus technikára épülõ kommunikáció, a rádió, televízió, Internet stb. azonban átalakítja életünket. Ez persze McLuhan elõtt is köztudott volt, de õ olyan, szinte mágikus erõt tulajdonított a kommunikációs formáknak, ami mondanivalóját messze kiemelte a közhelyek sorából.S az égbekiáltó marhaságok régiójába repítette.Minthogy a jelenség fölött töprengek és nem szaktudományos kritikát írok a könyvrõl, csak találomra kiemelt példákkal érzékeltetem a marhaságok nagyságrendjét. McLuhan már a betûírásba is sosemvolt fejlesztõ erõt képzelt. Szerinte ennek köszönhettük az ember absztrakciós képességének kialakulását és a zárt törzsi társadalmak megnyílását (21. o.), aminthogy a görögök és rómaiak hódítási kedve is az ábécében való jártasságukból fakadt (64. o.). Amibõl ugye, az következnék, hogy a ma sem betûírást használó kínaiak és japánok mindmáig nem képesek a - nálunk már óvodás korban kialakuló - fogalmi gondolkodásra. Társadalmi berendezésük is csak látszólag olyan, amilyen, mert lényegében csak zárt törzsi társadalom lehet. A történelem pedig hiába tartja számon hódító háborúikat, mert ezeket voltaképpen mind saját igazi, fogalom-, illetve szótagírásból fakadó kedvük ellenére vívták meg. A nyomtatás felfedezése az egész világot lelkibeteggé tette, mert ez okozta az ész és a szív közötti szakadás traumáját (193. o.), az elektromagnetikus hullámok felfedezése következtében pedig az emberiség családja most az egyetlen "globális falu" állapotában él, egy olyan korlátozott térben, amelyben a primitív törzsek dobjai visszhangzanak (45. o.).Nem folytatom, mert az effajta mazsolázás szükségtelen. Ez a könyv a maga egészében marhaság; ezt egyébként - finomabb szavakkal - a kezdeti rajongás után megszólaló szakkritika meglehetõsen nyilvánvalóvá is tette. Nem véletlen, hogy egy-két évtized múltán McLuhant úgy elfelejtették, ahogyan korábban felkapták: napjainkban szinte mindennap megjelenik valahol egy-egy monográfia vagy terjedelmes tanulmány az "információs társadalomról", szekérderéknyi bibliográfiai hivatkozással, de õt ezekben már nem illik cáfolni se.Szívbõl örülök, hogy könyve végre nálunk is megjelent. Fontos, hogy a magyar értelmiség szembesüljön ezzel a történelmi dokumentummal.Napfényes mosollyal lapozgatom, megnyugtat, mintha egy kakkukfû-illatú hegyi utcában sétálnék, rég idejétmúlt dolgokon merengve. Boldoggá tesz, hogy a világszenzációs marhaságok is úgy el tudnak tûnni, mint a nyári hajnalhasadáskor a legfényesebb csillagok. Nincs semmi baj, a legújabb marhaságokat is befedi majd az idõ, ahogy itt nálunk az erdõszélen szétdobált mûanyag zacskókat és konzervdobozokat elborítja a vadrepkény és a nyári viharok idején a dombokról lemosott agyag.Boldog vagyok hát, s egy régi - de ma is milyen idõszerû! - vicc jár a fejemben.A körúton sétálva azt kérdezi a Kohn a Grüntõl: - Tudod, mikor lesz itt jó világ?- Mikor?- Hát akkor, amikor majd egy ilyen séta közben azt mondod nekem: "Nézd, ott megy Rákosi Mátyás!", én pedig így válaszolok: "Na, és?"
 
 

CSALA KÁROLY

Nekeresdi nyelvelõ

Élt egy költõ Nekeresdben, meghalt ugyanott. Ne keresd méltatását a tankönyvekben: ha bekerült is, mostanára kikerült belõlük. Úgy hívták ezt a költõt: Csanádi Imre. Bogaras ember volt: kényesen szerette anyanyelvét. S nem szerette, ha pályatársai papírzseb-kendõnek tekintették a nyelvet, beletrombitáltak, járdára hajították, hadd tapossa meg, törölje bele a talpát, aki csak arra jár.Nemegyszer láthatták, akik ismerték õt, amint bizonytalan mosolyra húzódott az ajka, megállt a szóval, egy kis ideig   tétovázva   nézett   beszélgetõtár-sára, nem akarta megbántani, de aztán mégiscsak kibökte, ami éppen akkor megfeküdte a szívét (csakugyan beteg volt a szíve, vigyázhatott volna rá jobban, ha tehette volna, ám nem tehette):- Az ételt sózni szoktad, nem? Vagy soalni? Mert hogyha sózni, akkor nem síelni voltál a múlt héten, hanem sízni.Lektor is volt Csanádi Imre hajdanán az egyik szépirodalmi könyvkiadónál. Nem gyõzött szenvedni az "amely"-ek miatt. (Akkoriban még nem terjedt el a "vállalat, aki"-féle barbárság, de a vonatkozó névmásokkal már jócskán baj volt a félnyelvmûveletek beszédében s fõként irományaiban.) Hihetetlen folyondárok terjengtek oldalakon keresztül mondatok címén a kéziratokban: egyik-másik szerzõ négyszer-ötször sem átallotta egyetlen mondatában leírni az "amely"-t, a mellékmondat fõmondatra vonatkozásának egyéb módjáról ugyanis nem hallott még soha életében. Csanádi lankadatlan dühvel javítgatta az effélét, remélte, hogy a szerzõ tanul belõle. Ha mást nem, azt az egyszerû fortélyát eltanulja a fogalmazásnak, hogy a második-harmadik "amely" helyett bízvást írhat "ez"-t, az "amellyel" helyett "evvel"-t vagy "ezzel"-t, az "amelyben" helyett "ebben"-t vagy "abban"-t és így tovább. Hasonló következetességgel javítgatta idegen kéziratokban a "volna" helyett éktelenkedõ "lenne"-tömeget. ("Csakugyan fölcserélhetõ a jelenidõ a jövõvel? A "van" a "lesz"-szel? Ugye, hogy nem mindegy? Akkor feltételes módban miért kevered?"...)És szítta a fogát, ha oktondi "nyelvvédõ" elõítéletbe botlott. Az idõsebbek még emlékezhetnek rá: iskolában is igyekeztek a tanulók fejébe sulykolni azt a téves tételt, hogy a jelenidejû határozói igenév, az a bizonyos "va-ve" - germanizmus, tehát kerülendõ. Sajnos, a tanügyi bácsik és nénik igyekezete eredménnyel járt. Manapság ezért ilyesmit olvashatunk naponta az újságokban: "Minden feltétel adott volt a jó szerepléshez", holott úgy volna helyes: "adva volt". Meg efféle szörnyszülöttek szúrják a szemünket címsorban: "A munkanélküliség durván alábecsült." (Mit csinált a munkanélküliség? Természetesen semmit. Õt magát, a munkanélküliséget becsülték föl rosszul: kevesebbnek hitték, mint amekkora valójában.)Azon meg már csak szótlanul szörnyülködött Csanádi Imre, amikor újra meg újra ilyesmi került a szeme elé írott szövegekben: "A minisztérium egy tisztviselõje cáfolta az állítást." A magyar nyelvben megkülönböztetendõ a határozottság vagy a határozatlanság, névelõkben, jelzõkben egyaránt. Nem mindegy, hogy "egy" vagy "egyik", a fenti példának okáért. Más, idegen nyelvekben másként van ez. Csak azt ne higgyük, hogy aki effélét mond, azért mondja, mert olyan nagyon ismeri valamelyik idegen nyelv szellemét. Bajosan ismeri jobban a tanult nyelvét, mint anyanyelvét. Csak a tanulatlanság divatjához igazodik. Ráragad, ami ragályos. Bizonyára a németben vagy az angolban is, nem csupán a magyarban.Csanádi Imre nem fitogtatta anyanyelvtudását. Nem fintorgott folyton idegen szavakra és szószerkezetekre. Csak éppen sokkal több rokonértelmû szót tudott sok-sok idegen szóra, mint az átlagember, sõt az átlagos íróember, ezért aztán többnyire a magyaros fordulatot, kifejezést, szót használta az idegen eredetû helyett. Néhány úton-útfélen hallható germanizmust azonban sosem hagyott szó nélkül.- Én már közel harminc éve vagyok ezen a pályán... - harsogta egyszer egyik lektortársa a kiadóban.- Mond inkább németül - szólt rá szelíd iróniával Csanádi -, ha már ilyen nehezedre esik magyarra fordítani.Hát igen, ha valakinek nehezére esik a "majdnem", "csaknem", "úgyszólván", "szinte már", "már-már", "kis híján", "nemsokára" és megannyi társa, és helyettük beéri a német "nahe" magyarításával, a "közel"-lel, az legalábbis nem sértõdhet meg ennyi kis gúnyolódáson. (Bezzeg megsértõdött az illetõ! Nevét már csak azért sem írom ide, mert nemigen szorul rá a népszerûsítésre. Éppen jobboldali felszéllel vitorlázik a pántlikás magyar mûvelõdéspolitika vizein.)