OLÁH ANDRÁS

lehet-e

lehet-e újrakezdeni...
a tilalom és a véletlenek
borzongató örvényén átkelve
semmivé szûkíteni a teret
egyensúlyozni tekintetedáztatta
tegnapok között fekete kabátban
sértõdékenyen
s eljutni oda ahol te vagy
az utolsó - az egyetlen
 

semmibe hull

a Teremtõ beteg
de a lompos hajnalokat
tenyerében tartva még álommá
ringatja a mulandóságot
csokorban égnek a hézagok
még nap ragyog
még léteznek csillagok
ám az egekben földübörög
az angyalok szárnya
és semmibe hull létünk
gyáva menedék-filozófiája
 

BORSOS ROLAND

Ebéd után

Dél múlt, tán árnyékba hordom
álmaim ebéd után,
sárgán ring a fák alatt
a hártyás, bamba félhomály,
árnyékba hordom társaim s magam,

mint ki dohányt rágott,
s odaköpött egyet -
még fülembe csengnek
a lappadt domboldalak,
még fúj a szél - nem énekel
csak egy régi dal jár az eszében,
s hozzá puffogat,

alszom egyet, fénytengerben
vaksziget - nyugalommal,
míg nem ráz fel az alkonyi zaj,
vagy tán szerencse, s alszom,
alszom, míg nem táplál
teltebb legelõin a tejszínû éj.

Szeretettel köszöntjük a 75 éves írót
 

TAKÁCS TIBOR

A világ boldog-boldogtalansága

Mikor Eretnek Péter leszállt a vonatról, felnézett a magasba. Igazán közelebb is építkezhetett volna a fia a Balaton partján, de nem, neki hegyoldali kilátás kellett. Hiába magyarázta, hogy nincs jobb a vízparti teleknél, ahol pecázásra is, napozásra is alkalmas stéget állíthatna, és ráadásul a drága strandbelépõt se kell fizetni! De a fia nem hallgatott rá, csak a hegyoldalba vágyott. Álmodozott, miközben senkire se hallgatott. Most aztán ballaghat föl a hegyre. Egyedül. Az autóját alig használja, felesleges pénzkidobás, sõt uraskodás lenne ilyen messzire autózni, a nyugdíjast már bárhová elviszi az ingyen közlekedés.
    - Letelelnél, apa? - kérdezte a fia szerdán, és õ azonnal rávágta, hogy boldogan. Igaz, jobban szerette volna, ha a fia is vele jön. Hiszen nagyon a szívéhez nõtt, sokszor kedvez neki, sört hoz, konyakot, néha vendéglõbe viszi, sõt, leül vele kaláberezni, bár manapság egyre kevesebb ideje jut erre. Ki sem látszik a munkájából, a család is ezer terhet rak a vállára, a gyerekeket iskolába, edzésre viszi, lót-fut, néha még szombaton is dolgozik. De ma vasárnap van.
    Jó séta ez a fölfelé vezetõ út, kín a gyaloglás. Vagy legalábbis az volt eddig. Nini, most meg milyen szépen halad fölfelé. Igaz, nem siet, nem szaporázza a lépteit, majdnem andalog, mint szerelmes korában. Ha megáll, visszanéz. Nézi az almazöld Balatont. Nyugat felöl már bíztatóan szakadozik a felhõ. A vonat esõben indult, de szép õszi napot jósoltak a meteorológusok, bízott is, hogy ma nem tévednek nagyot.
    Minden lépésnél örömmel állapítja meg, hogy nem esik nehezére a járás. De még nem mer hinni a csodában. Igaz, az iskolában azt mondta neki a pap, hogy ilyen névvel nem lenne szabad élni a világban, de mit csináljon, ha ezt örökölte. "Az eretnek sose üdvözülhet" ivódott bele a jóslat. Úgy gondolta, hogy a neve örök tiltakozás a világ ellen. Úgyis viselte egy életen át, mint más a származási bélyegét. Ki tehet arról, hogy kik a szülei? Vagy a neve? Csak akkor mert örülni, mikor ifjú emberként Dombóváron vendégeskedett, és a katolikus temetõ néhány keresztjén megtalálta a családnevét: Eretnek.
    Sajnos, nehezen viseli a betegséget. Lám, egy Eretneknek is lehet keresztje. Egy éve nehezére esik a menés. Görcs fogja a lábát. Szedett is erre valami gyógyszert, de nem használt. Fantáziált: biztosan érszûkülete van. Megmérte a háziorvosa valami mûszerrel s kinevette. De mivel mindene fájt továbbra is, ortopéd szakrendelésre küldték. Megröntgenezték.
    - De bácsi - mondta a kedves asszisztens hölgy -, magának elkoptak a porcai! Nézze - mutatta a felvételt -, csont a csonttal érintkezik.
    Teljesen hiábavaló kezelések következtek.
    - Majd megoperáljuk, bácsikám, beteszünk egy csípõprotézist - jelentette ki fölényesen az orvosnõ -, de erre várni kell akár egy évet is.
    Retteg az operálástól. Õ ugyan nem hagyja! Soha! Nem engedi!
    Kínlódott, szenvedett mindaddig, míg az egyik kedves barátjától - aki hasonló bajban szenvedett -, kapott két csoda-kenõcsöt.
    - Tudom, te eretnek vagy, és nem hiszel a csodában - mondta barátja. - De ezt a két kenõcsöt neked adom - nyomott a kezébe két tégelyt -, és azonnal érzed a hatást...
    Az egyik tégelyrõl ezt olvasta: Feketenadálytõ, a másikra ez volt írva: Angyalfû balzsam. Tíz napja kenegeti magát, és újra tud menni. Elmúlt a sántasága, ha nem siet. Ez a mai út jó próba, felfelé a hegyi úton. Ha ezt is kibírja, eldicsekszik az orvosának. Vajon mit mond rá? A doktorok nem hisznek a népi gyógymódokban. Most már akár nevet is változtatna, s lehetne Eretnekbõl Apostol.
    Mögötte a zöld tó. Elõtte az ismert utca. Kicsit fullad, pedig nem nehéz a csomagja. Megérkezett. A vasrácsos kerítés elõtt gyanakodva nézett a házra. A mai világban minden megtörténhet. Még az is, hogy beköltözik valaki. De félelmet nem mutatva nyitotta a ház ajtaját, aztán a külsõ lépcsõn felsétált a nagy teraszra. Amerre ment, lépte nyomán ropogott a makk. Talán nyolc tölgyfa is magasodik a kertben, hogy legalább õk lássanak a tóra, ha már a kilátás egy részét elvették a ház lakóitól. Ilyenek ezek a mai fiatalok. Minek eredeti állapotában hagyni a kertet, mintha erdõ lenne. Ezt sose tudta megérteni. Mások gyümölcsfákat ültetnek, szõlõt telepítenek, itt meg az erdõ békessége uralkodik. Igaz, a kerítés menti mogyoróbokrokon nyaranta mókusok ugrálnak, még a teraszra is felmerészkednek.
    Megérkezését konyakkal ünnepelte. A zakója belsõ zsebében fémtokban konyak lapul. Angliából hozta a fia, igaz, akkor whiskyvel volt tele, de õ, orvosi elõírásra, konyakot iszik, ha jön a szívszorulás riasztó félelme. Átöltözött. Megkereste a söprût, mert addig képtelen volt bármit csinálni, míg nincs maga körül rend. Apai örökség benne a rendszeretet, pedig azt gyûlölte legjobban apjában, hogy folyton tett-vett a ház körül, szögezte a folyton romló kerítést, javította a disznó ólját, kicserélte a ház cserepeit, s ha tél jött, az utcafrontot söpörte. Soha nem lesz ilyen, határozta el ifjúként. S ma? Ugyanolyan, mint apja volt. Mindenben rá hasonlít. Kitartásban, szokásaiban, menésében, járásában, ahogyan grimaszol az arcával, vagy ahogyan az orrát törli kézfejével, ha senki se látja. Miért ilyen az ember? Miért?
    Mi a fenének söpri tisztára a teraszt, hiszen holnap reggelre újra tele lesz makkal, hullott levelekkel. De a beléje oltott rendszeretet mindent legyõz. Élvezi a söprést. Olyan jó a tiszta teraszra nézni. Csillogtak a kövek. Fénylettek a csempék. De némely levél ellenállt a söprûnek, ezeket egyenként szedegette fel.
    Most a lenti terasz következett. Telt az idõ. Felírta gondolatai sorába, hogy mi minden feladata van erre a napra. Utoljára hagyja a víztelenítést. Az lesz jó, mikor a tûz mellett hallgatja a bojlerbõl kicsorgó víz muzsikáját. Mert neki minden mulatság. Öröm. Szórakozás. Feladat? Ugyan már? Játék. Persze beszélnie kell, állandóan, hangosan. Minden öreg beszél magában. Vagy énekel. De õ nem dudorászik, mert sose szerette apja dalolós kedvét. Ahogyan odahajolt a szépasszonyokhoz, ahogyan udvarolt, kellette magát, ahogyan befelhõsödött a szeme, ha kedvenc nótáit énekelte. Neki nincs is nótája. Ezért nem szeretett soha cigányzenés vendéglõbe járni. Mit rendelt volna? Nem a pénzt sajnálta, hiszen az ember vendéglõben nem smucigoskodhat, ott még a magafajta szegény is azt mutatja: na, ezt is megengedhetem magamnak!
    A ház elõtt kutya vakkantott.
    Rá se figyelt. Mi dolga volna egy idegen kutyával? De lám, mégis csak ott sündörög a kertben, persze tisztes távolban. Hogy hol jött be? Nyilván ismeri a járást.
    - Hát te, ki vagy? - kérdezte.
    Farkcsóválás a válasz.
    - Látod - folytatta a párbeszédet -, dolgoztam. Jól esik a munka, nem fáj a derekam. Itt laksz valahol?
    Élénk ugatás a válasz.
    - Értelmesebben szólj... És ne üvölts. Itt még én vagyok a gazda.
    Ettõl kezdve nem nézett a betolakodottra. A lábával rúgott odébb egy éppen eléje hullott makkot.
    Bár ne tette volna. A kutya elrohant és visszahozta.
    - Na, tedd már le...
    Csak nézett rá a fekete ördög.
    - Mire hallgatsz? Bobi, Aranyos, Kócos, Lord, Ördög? Mi a neved?
    Ráégett a kutya nézése.
    - Ne hidd, hogy veled szórakozom el a napot. Nem érek rá, érted?
    A kutya toppantott.
    A férfi eléje guggolt. Úgy beszélt hozzá.
    - Gyere, szagold meg a kezem... Érzed a barátságot? Add ide a fejed. Értek ám a kutyák nyelvén. Kicsit megdögönyözlek, aztán... Csak nem vagy éhes - riadt meg -, ahogy elnézlek, elég sovány vagy. De nem lehetsz kivert kutya, hiszen nyakörved van. Hol a gazdád?
    Lelkes ugatás volt a felelet.
    - Nem fogadhatlak be... Én csak vendég vagyok itt, jöttem és megyek. Nem akarok a gazdád lenni, érted? Tudod mit, megkínállak... Van egy kis pogácsám, a most divatos, szögletes. Nem otthoni sütés, de ha gondolod?
    Bement a házba, a kutya megállt a küszöbön, ahogy az a kutyaillemkódexe elõírja. Kijõve leült a most divatos fehér mûanyagfotelek egyikébe.
    Az elsõ pogácsát kettétörte. Beleharapott, a másik részt a tenyerébe tette.
    - Elveheted, Buksi. Azért vagy Buksi, mert olyan buksi fejed van. Vedd már el.
    A kutya máris követelte a további pogácsákat.
    A kert fái között benéztek a fények. Végre sütött a nap. A kutya hirtelen lerohant a teraszról és beleivott egy tócsába.
    - Pfuj, hogy ihatsz olyan mocsokból? Kérj vizet, tudsz szépen kérni?
    Nagy úr a szomjúság.
    - Na, menj a dolgodra. Ettél, ittál, mit akarsz még? Menj haza. Ne engem hátráltass a munkában. Nekem itt dolgom van. Látod, be kell hordani minden eddig kint hagyott kerti bútort, a csónak vitorlarúdját, de ez a hasrafektetett csónaktest kint marad. Nem tudom miért nem adja el a fiam? Az apósa szerezte, neki volt szenvedélye a vitorlázás. Volt. Már se nem él, se nem hal. Csak fekszik. Dolgozik a szíve, jó a tüdeje, néha eszik, fekszik a mozgatható ágyon, korlátok között, nehogy leessen. Ilyen az élet. Tisztába teszik, forgatják, néha emlékezik, máskor meg napokig nem tud semmirõl semmit. Élet ez? A gerince roppant meg. Pedig egyenes ember volt. Istenem, hogy szerette az életet! Az úszást, meg a vízilabdát. Bejárta a fél világot. Tudod-e, hogy Karinthy Cini is írt róla a naplójában? Na, már csak azt kéne tudnod, ki volt az a Karinthy Cini, ugye? Már az olvasók se tudják. Az emberek se. A kutyák se. Én is csak teszek-veszek, úgy csinálok, mintha fontos dolgom lenne az életben, aztán mire megyek vele? Kinek fontos az élet? Az enyém magamnak. A tied neked. Mit tudunk mi a holnapról? Tudod mi számít? A ma. Semmi más. A jelen. Ugyan kinek fontos a múlt? Megmondom én neked: akinek rossz a jelene. Az a múltban keres minden magyarázatot. S boldog, ha talál. Akkor megnyugszik. Azt mondja: nem sikerült. A kicsit bölcsebb hozzáteszi: nekem se sikerült. Az egészen bölcs kijelenti: senkinek se sikerült. Na látod, most az a jó, hogy itt vagy és meghallgatsz. Úgy figyelsz, mintha értenéd szavaimat. Pedig tudod, hogy senkit se érdekel a másik ember? A mából kiveszett a beszélgetés. Ha van aki beszélne, nincs aki hallgassa. Ez a legrosszabb. Én csak tudom. Ugye, értelmes kutya vagy, Buksi. Na, hogy tetszik a neved? Ugye milyen szépet találtam neked? Könnyû megjegyezni. Nem úgy, mint az enyémet. E-ret-nek Pé-ter. Tudod, hogy ki az eretnek? Na, ezt úgyse érted. Emberbeszéd, kutyahallgatás. De eleget hallgatóztál... hallod-e? Jó kutya vagy? Látod ezt a kis botot? Fuss utána - és ezzel kihajította az utcára, át a fák lombja fölött...
    Buksi elrohant, mert a kutyák legfontosabb kötelessége az eldobott tárgyak viszszahozása.
    Jól becsapta alkalmi társát.
    Most aztán nem volt kihez beszélni. Most jó lenne a napra ülni, és úgy beszélgetni azzal a Mindenhatóval, akit neveztek Napistennek, Jehovának, Buddhának, Atyaistennek, Jézus Krisztusnak, Allahnak, de mindig és mindenki arra az Egyetlenre gondol, aki mozgatja az eget és a földet, s aki talán ismeri a lélek útjait. De nincs idõ ezzel foglalkoznia: a napozás úri passzió, üldögélni, elmélkedni a múltról, a megélt idõrõl, és csak ritkán a jelen szívszorító dolgairól. Mindenkinek csak a múltja szép. Õ is olyan, mint minden elõtte élt öreg. Dohogó, zsörtölõdõ, aki haragban él a jelennel, már elveszítette lelkességét, hitét. A belenyugvás az övé, semmi más.
    De hová tûnt Buksi?
    Jól van, elküldte azzal a repülõ fadarabbal, de igazán visszahozhatná. Hol van? Már itt a tûzgyújtás ideje. Papirost bõven talált, a tûzrakó hely oly sokszor világított rájuk éjfélekig, a nyári csillagfényes esteken, mikor azt mesélte unokáinak, hogy a szerterepülõ szikrákból lesznek a csillagok. Legalább az egyik unokája itt lenne. De nekik nyûg a vonatozás, a gyerekek jobban szertik az autót, ahogyan a vizet se isznak csak kólát, vagy narancslét, igaz, õ is jobban szereti a csapvíznél a kristályvizet, de még jobban a dobozos hideg sört. Na, ha már sörre ácsingózik, hozott õ magával. Elõszedte a csomagjából, megtapogatta. Még hideg. De ezt már a felsõ teraszon issza meg, ahonnan oly jó nézni a balatoni fényeket.
    Az utolsó lépcsõfoknál rámordult Buksi.
    - Hát te - nézett rá - csak nem sértõdtél meg? Elbújtál elõlem? Hol a fadarab? Elvesztetted?
    Buksi orrával eléje bökte az utcáról visszahozott kicsinyke botot. De most a fényeket figyelte, a búcsúzó õszi nap utolsó igézetét. Ma sétál át az utolsó kompjárat a tavon. A Balatonnál ezzel ér véget az õsz. Amit ezután ajándékoz a természet, köszönni való ráadás.
    Õ is búcsúzik a Balatontól, a kerti háztól, a maga mögött hagyott esztendõtõl. De mit tud ez a világ? Búcsúztatni! Azt nagyon! A letûnt világot, ezt a rettenetes évszázadot, amibe annyi szörnyûség fért. Iszonyat, világháborúk, forradalmak, gyõztesek és legyõzöttek, az ember csak kapkodta a fejét, hogy hová is álljon, hogy agyon ne üsse a menykõ. Ez apjaurának, aki egyidõs volt az évszázaddal, ugyan ménkû volt, s ha valami nem tetszett, azt mondta: "Csapjon belé a ménkû!"
    Csapdosott is a fejük felett. De túlélték. Nem volt a családban zsidó, kulák, vitéz, nemesi származék, pártvezetõ, sose kellett bocsánatot kérni. Félni ugyan kellett, de mivel mást nem vehettek volna el a családtól, mint a szegénységet, azt meghagyták nekik, s boldogultak, ahogyan tudtak.
    Balatoni villa? Üdülés? Autó? Az új kor sok-sok vívmánya sose ért el apjához, az öreg Eretnek Istvánhoz, az ifjúkor rádióján és a hatvanas évek televízióján kívül, igaz, fáradtságában az adásokon mindig elaludt, mígnem a végsõ elalvás meg nem érkezett 1983-ban.
    - Neked jó lesz, fiam - mondogatta volt apja -, neked jó lesz a nyugdíjad, nem úgy, mint az enyém.
    Jó lett? Eleinte azt hitte, de már régtõl tudja, hogy alig elég valamire. Ezt mondja el Buksinak? Éppen elmondhatná, de minek?
    Megéhezett.
    - Gyere, tüzet gyújtunk - indult az alsó teraszra. Lefelé menet az egyszer már lesöpört lépcsõrõl felszedegette az azóta hullott leveleket. Hiábavaló a rendteremtés, bizony, hiábavaló. De mégis kell. Akkor is rendet tesz, ha holnap újra kezdheti. A természetnek az a dolga, hogy télre készüljön, a valamirevaló emberé meg az, hogy rendet tegyen. Hogy ez értelmetlen? Örömöt talál benne. Ahogy a tûzgyújtásban. A papirosok fölé gúlát épít, gondosan, szakszerûen, s egyetlen gyufalobbanás elég a lángok futásához.
    Egy szépen leterített asztalkát húzott a szabadtûz mellé, s tányérokra tette a finomságokat: füstölt szalonnát, kolbászt, a puha kenyeret, a dijoni mustárt, zöldpaprikát, és persze a sót. Nyársat az alsó teraszon talált. Él-hal sült szalonnáért. Már elõre összefutott szájában a nyál.
    A tûzhöz egy halom fából kereste a legszárazabbakat. Buksi is a tûz körül bóklászott, de le nem feküdt volna. Orra a kolbász illatát szimatolta. Egyszeriben békés lett a kert, a füst áttört a fákon, s felcsavarodott az égbe.
    - Ábel vagyok - gondolta Eretnek Péter. - Ez Ábel füstje.
    Pattogott a tûz, sírtak a kicsit nedves ágak.
    Buksi két lábra állt, s úgy nézett az asztalra.
    - Itt az elõleg, de csak egyetlen kolbászkarika... Hopp...!
    Még vöröslött a parázs, mikor föléje tartotta a nyársat. A szalonna mellé kolbászkarikákat tett, hogy a két íz egybeolvadjon. Szeretett enni, de nem egyedül. Az ebéd és a vacsora örök szertartás volt náluk. Szerette a szépen terített asztalt, a terítõhöz illõ mintás szalvétát, amitõl itt kénytelen volt eltekinteni, a jó kést, a húsvágódeszkát, amin szépen lehet szalonnát szelni.
    Éppen csak vendég hiányzott asztalától.
    Akárki. Akit behívhatna, megkínálhatna, ha akadna ivótársa, felbontana egy palack vörösbort, de egyedül csakis sört iszik.
    De hiszen nincs egyedül. Itt ül mellette Buksi.
    Forgatta a nyársat. Mikor levette a tûzrõl, a kutya nagyot nyelt. Eretnek Péter is. Most istenes cselekedetre van szükség. Buksi nézése elviselhetetlen. Levágta az elsõ falatot. A zsír végigcsurrant a már amúgy is zsíros kenyéren. Megfújta a szépen pirult szalonnavéget és rátette a kenyérre.
    - Te vigyázz, forró ám!
    A kutya rágás nélkül nyelte le.
    - Most én jövök. Egy falat a tied, egy az enyém! Hallod-e Buksi, ez nagyon finom lett, te is úgy találtad?
    Ettek. Dehogyis, faltak, habzsoltak. A száján lecsurgott a zsír, feltörölte puha kenyérrel, s odaadta a kutyának. Volt kenyér, nincs kenyér. Amikor egy-egy kis kolbász is került a kenyérhez, Buksi jajgatott örömében. Mint mikor az emberfia csámcsog, valami ehhez hasonló hang tört föl a kutyából.
    - Nyam-nyam-nyam, de finom - értette Buksi beszédjét.
    Ilyen a kutyaöröm és a férfiboldogság.
    Hány szelet szalonnát faltak be? Két-három vékony szelet maradt, mutatóban... A kolbász mind elfogyott. De a dijoni mustár csípte Buksi nyelvét. A végén már jó volt a zsíroskenyér is.
    - Éhes maradtál? - kérdezte. - Ne felelj, látom a szemeden. Nekem majdnem elég volt.
    Ivott a dobozos sörbõl, vagy inkább csak kortyolgatott.
    A kutya is elrohant inni, de erre megeresztette a kerti csapot, hogy a friss vizet igya és ne az állottat. Ebben a pillanatban megdermedt Buksi. Valakik közeledtek az utcán. Egy nagytestû farkaskutya és a gazdája.
    A kutyák vicsorogva estek a kerítésnek. Õrjöngtek. De se kint, se bent nem lehetett a kutyákat lecsillapítani. Ilyen pillanatokat élhetnek át a szadista nézõk, mikor harci kutya viadalon egymásnak rohan két felbõszült vadállat. A kertajtó - vágott Eretnek Péter a döbbenet -, ha a kutyák észreveszik, hogy vége a kerítésnek, a halálos marakodás elkerülhetetlen.
    Rohant, becsukta az ajtót, de a két kutya még tovább vicsorgott.
    Ahogyan kezdõdött, úgy ért végett a viaskodás. Egy pillanat alatt. A farkaskutya tovább sétált gazdájával, Buksi meg visszajött a tûzhöz, mintha mi sem történt volna.
    - Na, gyere ide - simogatta meg -, tudom, hogy miattam tetted. Megmutattad, hogy mindenre képes volnál... De mit tegyek, két óra múlva megy a vonatom, nem vihetlek magammal. És ne nézz rám így. Mit gondolsz te...? Beengedlek, megetetlek, befogadlak a ...
    Elhallgatott. Hátha a ki nem mondott szót is érti Buksi. Egy kutyánál sose lehet tudni. Felballagott a házba. Megszerette a víztelenítõ csapot és visszaült a tûz mellé. Hallgattak. Ekkor leesett egy makk a teraszra.
    - Na, mi lesz?
    Buksi nem ugrott.
    Ekkor valahonnan a távolból kiabálás hallatszott.
    - Fickó, Fickóóóó...
    A kutya fel sem emelte a fejét.
    - Nem te vagy ez a Fickó? - kérdezte, miközben az utolsó pogácsát tette eléje. - Nem téged keresnek?
    Már közelebbrõl hallatszott a hívás. Egy asszony, de hangjában nem volt rémület, nem úgy kiabált, mint aki elveszett kutyáját keresi.
    - Fickóóóó...
    Buksi úgy falta be a pogácsát, mintha még egy falatot se evett volna.
    Az asszony már a ház elõtt szólongatta.
    - Fickó...
    Buksi erre se vakkantott.
    - Kedves asszonyom - ment a kerítéshez Eretnek Péter -, ide beszegõdött egy kutya, de a füle botját se mozgatja... Csak ülünk a tûznél, s beszélgetünk. Nézze meg, hátha õ a keresett Fickó?
    - De mennyire, hogy õkelme az! Ó ez a gazember, nem hiába kan, örökké kujtorog, éppen úgy, mint a férfiak.
    - Ezt a szúrást nekem szánta - nyitotta a kaput Eretnek Péter. - Bejöhet, el ne vigye az álmomat.
    - Most költözött ki? Még sosem láttam Káptalanfüreden.
    - Nem is láthatott, mert ritka vendég vagyok a fiam házában. Sajnos, nem alszom itt, éppen ellenkezõleg. Bezárok mindent télre - mondta, s nézte az asszonyt. Jó ötvenes lehetett. Milyen fiatal, persze csak hozzá képest.
    A nõ hajába belekapott a szél, folyton-folyvást igazgatta szerterepülõ haját, mintha zavarban lenne. De azért talpraesetten válaszolt.
    - Akkor hogyan vihetném el az álmát?
    - Ó, azt könnyen lehet.
    - Nekem mondja? Én is tudom. Mióta nem tanítok, ideköltöztem állandóra. Jön a tél. Aztán mi marad? A tévé, meg a kutya. De ez elkujtorog, imádja az idegeneket.
    - Éhesek voltunk, s jól beszalonnáztunk. Látja, még mindig van parázs. Ha nem siet, felélesztem a tüzet. Még van sütnivaló szalonnám.
    - Ha ilyen kedvesen kínálja...
    - Buksi úgy sem tágít mellõlem, amíg kint vagyok. Megbeszéltük. El se tudná csalni tõlem.
    - Igen, Buksi, vagyis a Fickó! Én így is, úgy is szólítgattam, aztán ebben állapodtunk meg. Nekem Buksi, magának kedves... jaj, hogy is szólíthatom, ejnye, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Eretnek Péter, hetvenéves öregember, második éve özvegy...
    - Kádár Kata, amúgy elvált.
    - A népdalból?
    - Ezt is tudja?
    - Kedves Kata, ha szólíthatom így, maga tanító...
    - Voltam...
    - Én meg tanár. Örök tanár. Nem vethetem le a bõrömet, öregségemre. Nézze, már ég is a tûz. Melegít. Érzi?
    - Ha valaki azt mondja délelõtt, hogy itt melegszem, el nem hiszem.
    - Nézze csak, itt a nyárs... De azt hiszem, jaj istenem, elfogyott a kenyerünk. Megettük.
    - Hozok én... négy házzal lakom odébb... - s már ment is, vidáman, önfeledten. Fickót nem hívta magával.
    Térdült-fordult, s megérkezett. Nemcsak kenyeret, de szalonnát is hozott.
    - Egyedül csak nem szalonnázom!
    Égett a tûz, de nem várták meg, míg parázs lesz belõle. A lobogó láng fölött forgatták a nyársat.
    - A söröm sajnos elfogyott - védekezett a férfi, s el nem árulta volna, hogy van a fiának egy palack bora.
    - Szalonnázás után meghívom egy pohár borra - ajánlotta az asszony.
    - Ha nem futunk ki az idõbõl.
    - Ki várja otthon?
    - Senki.
    - Hát akkor? A tûz lobog. Fickó bevette magát...
    - A szívembe... - suttogta a nyugdíjas tanár -, tudja, hogy ez a kutya mindent ért. Csak el ne árulja magát, kedves Kata, hogy miket mondtam neki... A világ dolgától kezdve mindent megbeszéltünk...
    - Akkor nekem már semmi mondanivalója sincs?
    - Más a kutya, s más az ember. Mi úgy beszélgettünk, hogy csak mondtam a magamét. Buksi meg hallgatott. Tudja, ugye tudja, kedves Kata, hogy a legtöbbször nem az a fontos, amit a másik mond, hanem az, amit mi mondunk. És az a jó beszélgetõtárs, aki nagyon tud hallgatni.
    - Akkor hallgassunk mindketten - ajánlotta a nõ.

    Nézték a tüzet. Hallgattak.
    Mikor egy óra múlva a negyedik ház ajtajához értek, Eretnek Péter megcsillogtatva hajdani tudását, s belekezdett:
    - Kádár Kata hogy meglátta, /A kapuját kinyitotta, / A kapuját kinyitotta, / Hogy bemegyen Miklós rajta. /Ne nyits kaput, Kádár Kata, / Nem menyek én most be rajta, / Most be rajta...
    Azért bementek a házba. Velük volt a világ boldog-boldogtalansága, a szívekben seregeltek az elmondásra váró szavak és a nagy hallgatás csendje.
    Fickó, vagyis Buksi kint maradt a küszöbön.


 
V. AQUINCUMI KÖLTÕVERSENY
 

SZEPES ERIKA

Emberi istenek - isteni emberek

A költõverseny díjnyertes mûveibõl

Lezajlott hát immár az ötödik.
    Elõször fordult elõ, hogy a szabadtéri amfiteátrumból kényszerültünk behúzódni a múzeum esõtõl-széltõl óvó falai közé, pedig talán még soha nem volt ennyire a nyitott arénához illõ a verseny szelleme és a hangvétele. Mint azt a korábbi évekbõl tudjuk: az aquincumi poéták az ókor ürügyén nagyon is mai életképeket festettek (valljuk be: a rendezõség alig titkolt célja is ez volt), érzékenyen és harcosan emelve fel verslábaikat a nyomor, a hajléktalanság és mindenfajta parlagiság ellen.
    Az idei verseny egésze, így a díjnyertes munkák is, vagy még a választási izgalmak elõtt-közben születtek, vagy már lezajlott választás utáni felzaklatott hangulatban - hiszen folyamatosan gondoskodnak napi felzaklatásunkról akár a Sándor-palota elõtt, akár a Margitszigeten -, mindenesetre az Emberi istenek - isteni emberek idei témáját a választások önjelölt emberi isteneiben ragadták meg.
    A versek hangja a mítikus-mesés humortól (Gyimesi László) a legmaróbb szatíráig terjed (Rigó Béla versében, aki nemcsak a vészterhesen öntelt Caesar-figurát tûzi tolla hegyére, de az arénában tehetetlenül, gyáván önmagukat feláldozni kész gladiátorokat is).
    Mind az elõzsûri, mind a helyben döntõ társadalmi zsûri különdíjban részesítette Varga Rudolf Májusok bolondjai vagyunk címû versét. Azért különdíjban, mert versformája nem antik és jelentõsen túllépte a megadott terjedelmet (32 sor) is, de verse egy olyan emberi barátság megrendítõ himnusza, amelyet szellemi és érzelmi kötelékek, közös múlt és közös küzdelmek éltetnek, tesznek magasztosabbá, mint amilyenek az antik istenek hol viszálykodó, hol pártütõ, csak az Olümposz kötelezõ derûjében megbékélõ kapcsolatai.
    S közös megegyezéssel - szakmai zsûri, társadalmi zsûri és közönség - kapott díjat egy sajátosan emberi himnusz. A Szent Ambrus mûfajteremtõ versét glossza-ként mintául kitûzõ mû, Büki Péter munkája, amely az ember - önmaga - istenivé lényegülésének esélyét villantja fel: a Teremtõ Istent arra készteti, hogy tegye magához hasonlóvá, alkotóvá - azaz teremtõvé (Isten a Creator Mundi, a Világ Teremtõ Mestere Szent Ambrus himnuszában, a költõ az örökkévaló mû megalkotója).
    Habár a versek - szatirikus élük, jól ülõ poénjaik révén - sokszor keltettek derültséget, mégis azzal álltunk fel a belsõ küzdõtérrõl (így érthetik, miért illett volna jobban az aréna a versekhez), hogy éreztük: még nem csillapult le a zaklatottság, még nincs itt a megnyugvás ideje.
    Ki-ki tegye meg érte, amit tud. Költõink verseket, méghozzá jó verseket írtak.
 
 

RIGÓ BÉLA

Circus Maximus

Ave Caesar! Morituri te salutant!

Üdvözlégy, Cézár! A halálba menõk legutolsó
pillantásukat is csak rád vetik, isteni ember.
Érted küzdünk itt, a porondon védve a barbár
ellenségtõl hõs Rómánkat, a római virtust.
Vandál fegyveresek hordái hiába akarják
megkaparintani ezt, mi nem adjuk el õsi arénánk
már soha senkinek; épp ez a cirkusz a rómaiságunk
záloga, küzdõtér, ahogy ezt te tanítod elûzve
kételyeinket (bár agitálnak a szpartakuszisták
több gladiátorbért követelve megint, valamint a
munkakörülmények javítását, míg a keresztény
lázítók szeretet propagandájuk keretében
azt hazudozzák, hogy testvér minden gladiátor).

Mondd, Cézár! Mi a frászt keres itt ez a sok pacifista?
És ez a sok gyülevész proli nép ott fent, a lelátón?
Cézárt megvetik, ám kenyeret s cirkuszt követelnek.
Kapják azt, ami jár... az oroszlánok vacsorára!
Fûrészporban lent a hazát hogy védhetem így meg?
Kardom, pajzsom olyan, mint volt Romulus seregének,
ám akit ellenem ûz vad, alantas ösztöne, hálót
dobna reám ravaszul, hogy megszigonyozzon utána.
Kard és pajzs: becsület, na de háló és szigony: ármány!
Rómát védjük, amíg ezek itt zavarosba' halásznak.

Többé nincs kegyelem! Beledöfjük a kardot az álnok
szívbe, uram! Csak a jel, csak az isteni ujjmutatásod
kellene már mielõbb (ez a plebs még megkönyörülne
némelyiken), valamint odacsaphatnál, amiért még
tûrjük ezt a csalást, necces, szigonyos veszedelmét
római fegyvereink diadalmának! Nehogy itt õk
gyõzzenek! Ó, mire vársz? Mire jó ez az álliberális
cirkusz, ahol nekik is van esélyük? Tûrt eleget már
római Rómában! Te legyél hát, isteni Cézár
ujjmutató vezetõnk! Mert bárki kerüljön a földre,
itt csakis õket ölik meg a római fegyverek. Így lesz
gyõztes a római hõs meg a római hit meg az erkölcs
lent a porondon, s fent te lehetsz örök isteni Gyõzõ!
 
 

KERÉK IMRE

Berzsenyi: Dudihoz

Vérem fölgerjed, szemeimre rózsa-
Fátyol lebben, drága Dudim, ha látom,
Mint borítja pírba szelíd szemérem
Hirtelen orcád,

Amint érintem kezedet kezemmel,
S mint halványul szép ajakad rubintja,
Míg ölellek, s rám ragyogó szemedbõl
Égi sugár tûz.

Lenge álomkép, tünemény, ki vagy te?
Melly isten küldött a karomba téged,
Hogy szíhassak mézízû csókjaidból
Mennyei nektárt?

Ily boldogságnál ki remélne többet?
Édes Eggyem! Szûzi öved megoldva,
Bontsd ki melled: hesperi kertben érett
Két aranyalmát!
 

BÜKI PÉTER

Örök szombatnak csillaga

világ teremtõ mestere
a porból hívtál engem és
idõt adtál épp pontosan
annyit hogy körbe juthatok

ki úr vagy éjen és napon
vésd homlokomra szent neved
hasítsa fényed szerteszét
homályt mi bennem rejtezik
idõt idõvel váltogatsz
míg feljõ szombat csillaga
akkor parancsolsz üdvidõt
örökre élni add meg ezt

örökséged tárd fel nekem
örökrészem add már ki hisz
nincs mûveidben únalom
nincs mûveidben únalom

VARGA RUDOLF

Májusok bolondjai vagyunk

Gyimesi Lászlónak

Mi ez a süket
csend a sánccal
széthasított, kamuval beetetett
országnyi hodályban,
mi ez a szöszölõ
matatás
az
elveszettemlékezethuzatos
félhomályban?
Csak a várakozás,
csak a hamvazó
nyárfák, csak a májusfák,
az
aláaknázott havazás, csak
a
mindegy mi
van, csak
a
látszat
a
felpántlikázott szomorúságban, csak
a
köhögõ, hektikás
idõ, a levegõ vibrálásában
ronggyáfoszló plakátok
falvédõszövegei
vergõdnek
a
szélben,
s
Pünkösd piros napján,
köztörvényes
pünkösdikirálygúnárdiktátorok
gágogva húznak
a
francba,
zárt kötelékben.
De itt, lent, árkában
a
sáros Duna, hordja
a
mocsarak szörnyeit,
a
mocsokpetékbõl kibúvó
újabb cáparajokat,
és
sötét kapualjakban
üti-vágja magyar a magyart.
Elhavazott emlékezet
az
áradás holtterében,
aquincumi,
homokos-dûlõi,
hajógyári-szigeti Lacibácsi,
májusok bolondjai
vagyunk, a nyárfák hamvazó
légifolyosóin botladozva,
váll a vállnak, hát a hátnak,
úszva és csúszva a szétmállott évek
szürke taknyán,
hol narancsligettapétás
kaszinóikban alkuszok
árulják
a
marketing szennyet.
Hát, miféle hasadtagyú remény
dülöngél ráncos,
bégetõ aszfaltunkon, mit
hadoválnak a
húgyos sikátorok,
miféle részeg
lidérc hablatyol
szép jövõt, mikor
öklendve habzanak
a
meghágott vágyak, s szánkban
már csak az elorzott
tavasz, nyár keserû
iszapját mossa
a
Népszigetnél
a
Holt-Duna ága,
a
hullahullámok, és csak
az
átverés
íze nyelvünkön, honnan, mint nyirkos
vakolat, még hámlanak
a
verssorok.
Az idõ lelencei,
büdös prolik,
álarcárfolyamok egyetemérõl
kicsapott, habókos
diákok,
káprázatcsillagokba
szerelmesedett, eszelõs,
vén suttyók,
májusok bolondjai vagyunk,
leköpdösött hülyék,
aquincumi Lacibácsi,
totyakos
gatyákban lötyögõk,
beomlott idõnkben
vaksin hunyorogva
is
tisztán látva
a
beavatás misztériumát.
Kifosztottságunk tört fényében
koporsókelepcét
formál már minden
pokoli utcasarok,
s
ökölberándult szívünkön,
rongyokba göngyölt,
más világról csempészett
kincses hitünkön röhögnek
selyempáncél szalonjainkban
a
tõzsdék zizegõ
sáskái, az akciós
boldogság brókerei.
Szabad, felemeltfejû szavakból
valóvárat építõ
vándor,
Lacibácsi,
homokos-dûlõi
Szentlászló,
az
élethalálharc elkezdõdött,
a
gandzsafüst fölött
még
ellobban valami
zászló, de a véletlenek
megrepedt
váltóin, az álom szikrázó
sínein, pengeéleken villan
a
felismerés, mint
poros könyvek mögött,
az
utolsó napra rejtegetett,
százas tisztaságú,
aranylövésû heroin.