LÁSZLÓFFY CSABA

A szökevény

(A magyar bajusz)

Zordon, elhanyagolt házak, hamuszínû arcok. A Temzén felfelé hajózva rendszerint gyanús alakokkal találkozott. Leskelõdtek, meg-megálltak a háta mögött, sohasem kerültek vele szemtõl szembe. Az atyafiak közvetlensége, a bensõségesség után az utóbbi években volt alkalma hozzászokni a már-már kihívó bizalmatlansághoz. De ezek a kísérteties figurák... talán detektívek vagy szélhámosok lehettek. "Arra kiváncsiak, hogy honnan jövök? - töprengett egy pohár rum mellett a hajó társalgójának fényesre koptatott asztalánál. - Azt hiszem, inkább arra, hogy hova tartok... Van-e pénzem? Vagy legalább ötletem!"
    Igaz is, honnan vette az elképzelését s hozzá a merészséget, hogy "honalapító" legyen?... A vérében hordozta, otthon úgy mondanák. Egy túláradó pillanatában (mint amikor elsõ felesége, Catharine egy fél üveg pezsgõtõl megmámorosodva mindenképp táncolni akart, várta, hogy a karjaiba kapja valaki!) belõle a kalandvágy buzgott fel: meghódítani az ismeretlen világot! Vagy egy világrészt legalább.
    Sokszor már az az érzése, hogy a végeláthatatlan fantazmagóriák közepette kielégítetlenül fogja bevégezni életét, hiszen végleteket hajszoló vállalkozásaiban bajuszának két vége az egyedüli kézzelfogható valóság. A forradalom útvesztõin is képzelete vezette; akkor azonban derekasan kivette részét a küzdelemben, a szabadságharc utolsó napjaiban majd kiugrott a szíve. Késõbb a brit hadsereg kötelékében nyughatatlan természete nagyobb szerephez juttatta nem mindennapi becsvágyát és ambícióit. Az elismerés, ha Bombayben nem is, Afrikában nem sokáig váratott magára; majd épp az álmosítóan csendes, nyugodt Karib-tenger szigetvilágában kezdett erõt venni rajta egy másfajta nyugtalanság - egyben lázadás, a hadseregnek nem annyira formális, külsõ, mint inkább az értelmet és szabad lehetõségeket korlátozó fegyelme ellen: hogy mi lesz vajon holnap velem és az enyéimmel?! (Nem csupán a véletlenek szeszélye szerint gyarapodó, szûk családoddal.) Erkölcsi tõkét kovácsolni - nem utolsósorban az olcsó népszerûségbõl -, s közben szüntelen szorongással nézni a bizonytalan jövõ felé... Ebbõl elege volt.
    "Nos hát, te magyar bajusz! - Ideges pillantással veszi szemügyre magát a tükörben. - Többnyire úgy viszonyulnak hozzád, leereszkedõen, amiként József fõherceg a cigányokhoz: a muzsikájuk bámulatba ejtette, sõt olyannyira fölkavarta, hogy õ maga vállalkozott egy cigány szótár szerkesztésére - a személyes kontaktusok mellõzésével persze. (A Magyar Tudományos Akadémia nyomban aranyéremmel jutalmazta érte.)"
    Eszébe jut a különben kedélytelen (tipikus) angol gróf, aki egyszer meginvitálta õt is  vadászatra. Fácánt lõttek, késõbb nagyvad is került az orruk elé; a gróf rezzenéstelen arccal lõtt, szemlélõdött, ugyanúgy vette tudomásul az alkalmi balesetet, az õ ügyetlenségét. Midõn a Packh János pofázmányáról (akkor még úgy hívták) egy vércsepp hosszabb kunkorodó bajuszára cseppent s ott hivalkodott a monogramos szalvéták makulátlan környeztében, a házigazdának váratlanul megélénkült a tekintete, s elkiáltotta magát: "Vigyék innen ezt a véres bajuszt!" Máskor, másutt is gyakrabban ütközött elõítéletekbe (õ vagy a magyar bajusz), semmint hogy tartós érzelmeket szított volna.
    Errõl (a kudarcról) önkéntelenül Kossuth  színpadias gesztusai, bársonyos hangja ötlik fel benne a nyeregben, s csizmája sarkát dehogyis gõggel, dühösen veri lova oldalába.

(A család)

"Pedig én nem akármilyen származék vagyok!"
    Packh János, egy talentummal megáldott építész fia, akit pap nagybátyja nevelt, tizenhét éves korában megszökött hazulról és beállt Pesten a honvédek közé. A fegyverletétel után a kormányzóval Törökországba menekült, majd 1850-ben, ugyancsak vele, Londonba emigrált.
    "Volt alkalmam megismerni egy másik Kossuth Lajost is, aki megtörtnek, öregnek látszott, amikor elmondta elõttünk búcsúbeszédjét Szmirnában. »Én érzem, hogy pályám végéhez közeleg. - Ez is póz lett volna nála? - Lelkem megtört, s rám a Rákóczi és Thököly sorsa vár. De ti még, ifjú nemzedék, meglátandjátok az elnyomott haza és szabadság újrafeltámadását...«"
    Az ifjú Packh János két év múlva mint az Angol Királyi Hadsereg fõhadnagya a brit kolónia határán, Afrikában teljesít szolgálatot a zulu és kaffer bennszülöttek között.

(A Jóreménység fokánál)

Végig az járt az eszében, hogy vajon a nagyhatalmak s a világ bennünket, magyarokat is olyannak tekintenek-e, mint gyermeteg, nyughatatlan néger vagy indiai törzseket, akiket meg kell szelídíteni, rekcumozni. A szipoj-lázadás idején Bombaybe vezényelték; de tulajdonképpen itt is, ott is inkább csak a nagy hírverés - a bennszülöttekkel kevés baja akadt. Annál több a két fiatal nõvel, hisz huszonegy éves fejjel megnõsült, s újdonsült feleségének a húgát is magával cipelte Fokvárosba.
    Két óceán találkozási pontján egyelõre csak a nélkülözés s a mind nehezebben elfojtható hisztériák az õ igazi ellenfelei. Bármilyen kiváló vívó és céllövõ, nagy fizikai erõnlétre és birka türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy felépítse házát azon a kis (egy acre) földterületen, melyet a sovány zsold mellé kapott, megmûvelésre.
    Órák hosszat hajszolja lovát, hol egyik, hol a másik óceán felé bámul. Áldozatnak hiszi magát máris.
    "Nem születtem parasztnak, hogy a földet túrjam! - fakad ki hangosan. - Legszívesebben egy nagy gödröt ásnék, hogy beletemessem álmaimat."
    Egyelõre csak játszik a gondolattal: a sivár meszelt falakon bearanyozott (grófi, hercegi) nevet lát maga elõtt.
    "Bár mélyebbrõl indultam, de tudom, milyen név illet meg..."
    A katona hiába kerül be egy társaságba, a nemesi kaszt itt is kirekeszti magából. Az ifjú arisztokraták, különösen Angliában, talán nem is hivatásból, csak unalomból választják a hadsereget. Magabiztosak, elegánsak, fölényesek, hiszen tudják, hogy a katonai pályán is a társaságban számontartott érdem és elõmenetel határozza meg az érvényesülést.
    A társaság kedvence egyelõre nem lehet (ez még a jövõ titka); lesz hát botrányhõs. Lepuffantja egyik tiszttársát. Ajánlatos továbbállnia, mielõtt üldözni kezdenék. Semmiképpen nem az erinniszek.

(A lelkiismeret)

Már nem is nagyon emlékszik rá, mi volt az ok, ami miatt összezördültek. Valójában õt egyéb nem is igen érdekelte, csak az, hogy az ábrándozáson kívül lehet-e más reménye Afrikában egy nem tucatmûveltséggel rendelkezõ ifjú embernek? Aki mellesleg betéve tudja Vörösmarty jó néhány versét, és Petõfi meg Széchenyi tisztánlátásáról nem beszélve, Kisfaludy Sándortól Tompa Mihályig megférnek agyában a biedermeieres ízléshez igazodó szóvirágok és népies dalok. A zongorabillentyûkön pedig átlagon felüli a gyakorlottsága (ez részben pap gyámjának, Krotky Józsefnek az érdeme), társaságában olykor egyenesen bravúros. Sajnos, nem hallotta Lisztet játszani, de az õ verbunkosaival "vaskosabb", dacos-bús magyaros futamaival viharos tapsot is kicsalt már alkalmi hallgatóságából. A mûvészet mégsem cél számára, legfeljebb eszköz lehet, sokat segítheti az érvényesülésben. Kudarcait, kiborulásait annak tulajdonítja, hogy születésének körülményeit sokáig homály borította. Nincsen szó valamilye örökletes depresszióról, legfeljebb bárhová kerüljön is, nem képes megszabadulni egy belsõ hangtól: "Légy óvatos, ne add ki magad az emberek elõtt!" Mintha, különösen az iszony perceiben, valami megkettõzné lényét; az emlékek nehezebben lemoshatók, mint kezérõl (nevérõl?!) a vér az után a gyanús afrikai párbaj után.
    "Tulajdonképpen a mások lelki terhét is hordoznom kell. A szüleim rossz házasságát tragédia követte. Idõsebb Packh János mindössze 42 esztendõt élt. A halotti bejegyzésben: »A halál oka gyilkosság.« Anyám bíztatására követte el a merényletet ellene a szomszédunkban lakó tisztiszolga? (Megint kísért az uniformis!) A tárgyaláson azonban visszavonta vallomását. Anyám, Packhné Krotky Mária tagadta, hogy õ tétette volna el láb alól férjét - aki különben nem volt az apám. Johann Mittelteller bécsi császári kamarás tartott keresztvíz alá."

(Például Jamaika)

A delfinek versenyt úsztak a hajóval. Ez az egész utazás másnak tetszett, mint a régebbiek. Hálával gondolt Viktória királynõre. Noha a Nyugat-indiai szigetek nagyon messzire estek Angliától, remélte, hogy itt végre valódi gentleman válik belõle - a Karib-tengerbe pöccintett kis morzsaszemen. (Sikerült is - nem csupán a kingstoni önkéntes zenekar vezetõjeként - megcsillogtatnia képességeit; a gáláns jelzõ, amellyel rászolgált népszerûségére, csak késõbb vetett kétértelmû fényt a magyar származású brit századosra.)
    Már megérkezése elõtt valami õsi borzalom áradt a sima, nyugodt mélységbõl (a Karib-tenger ritkán szokott háborogni). "Itt halásszák a világ legkövérebb gyöngyszemeit" - áradozott mellette egy kurtizánnak öltözött közönséges londoni lotyó, s miközben úgy tûnt, hogy Jamaika szigete a vizen lebeg, benne képekké formálódott minden sebtében szerzett tudás.
    Ha akkoriban naplót vezetett volna, talán ilyen gondolatok kerülnek ki még nem Packhnak, nem Esterházynak) a tolla alól:
    "Engem is azzal a szándékkal vezényeltek ide, hogy igazi angollá s kereszténnyé váljak? Cromwell fia, Henry, a hírhedt ifjú tábornok annak idején többszáz 12-14 éves lányt meg fiút küldött az Antillákra! Cromwell hadseregének a söpredéke szállt hajóra, hogy fölvegye a harcot a kegyetlenkedõ spanyol gyarmatosítókkal. Arról már kevesebb szó esik, hogy õk mennyire »lovagias« ellenfélnek bizonyultak... Elég volt körülnéznem a fedélzeten, hogy fölismerjem a londoni alvilág illusztris példányait: hivatásos nõstényeket, hímeket, zsebmetszõket és orgyilkosokat. Háromszáz évvel korábban Jamaika állítólag a vadorzõk és kalózók fõhadiszállása volt."
    Durva arcú, kék szemû, véres ingû haramiák látogatták meg késõbb álmában szigeti hajlékában. Arany evõeszközökkel ettek mindent, a halat s a különféle déligyümölcsöket is, s mint Nero nejecskéje, ezüstpatkót verettek lovuk patájára.
    Útközben a szélcsendben azt képzelte, hogy a kabin fülledtségénél nincs elviselhetetlenebb. Jamaikában azonban a forró delelõn minden szem álomra csukódik; az éghajlatromboló hatással van még a legélesebb elmékre is. Minden vágyad, hogy lustálkodhass. Tiszttársai ráadásul nem hagytak föl a whiskyivással (a teknõsbékahúst valamivel le kellett öblíteni). Itt különben az a szokás, hogy a húst, a hegyekben elejtett vadat is, megszárítják, s kalózmódra a földbe ásott gödörben megfüstölik. A karibok, a bennszülöttek õsei a szájhagyomány szerint a feldarabolt ellenség húsát füstölték így meg. Akár a kolbász, megõrzi az ízét, hónapok múlva is lehet fogyasztani. "Papi füstölõvel a szende kis apácák zsenge husikáját!" - toldják meg otromba szellemeskedéssel a hithû protestáns, angol tiszt urak.
    A cukornádat vágó, sajtolókba õrölõ négereket bámulva (a londoni söpredék nem bírja a trópusi napon), mikor már alaposan összecsíptek a szúnyogok, s az izzadságtól csuromvizesen ragad fejedre a haj, mint bájolószöveg zümmög füledben a papiamento nyelv ("kicsit angol, kicsit spanyol, kicsit francia, kicsit holland keverék") - olyasféle, mint mikor hordalékkal alázúdulnak a zavaros vizû folyók. Kimerülten nyúlsz el a tengerparton; együgyû, vidám semmittevésben pirulsz, barnulsz meg, a primitív világhoz hasonulva, holott a barbárság ellen állig felfegyverkezve érkeztél ide. Hol jelenleg szerencsére béke van, párolgó tocsogóban tapicskolnak az anyaszült meztelen purdéktól körülrajzott, veres szeplõs, hirtelenszõke, nagyrészt ír bakák. Eszükbe sem jutna olyasmit kiabálni a tikkasztó hõségben, mint eleiknek, hogy: "Ti kalózok! Banditák! Piszkos pápisták!" Ehelyett a pálmafákkal beültetett tiszti park fáin gebbedezõ madarakra vadásznak hálóval s egyéb trükkökkel, mert csak úgy lövöldözni vagy késelni, miként a londoni sikátorokban, itt tilos. A láz, a téboly s mind inkább a feledés földje ez számodra is; hiába menekülsz a kaszinó hûvös homályába a vízhordó csörömpölése s rikácsolása, a bennszülöttek nehéz szaga vagy akár a melankólia elõl.

(Át a csatornán)

Angliában még a sírásó is keménykalapban feszít. S a zsakettes koldusok, a komornyik-póz után, ha szó nélkül tovább akarnál lépni, egybõl milyen rátartiak lesznek.
    Elõfordult, hogy éjjel kelt át a csatornán; a kapitány-helyettes a kérdés után, mely nem pusztán udvariasságból hangzott el ("Ön már ugyebár nem angol, uram?"), az õ csodálkozó, bátorító mosolygására egy gyûrt fedelû könyvecskét húzott elõ elhurbolt zsebébõl. "A gondolat, uram... A gondolat!" - Mint aki szavaláshoz szokott, úgy mondta. "Folytassa - bíztatta õ -, folytassa!" - kissé türelmetlenül, mint feladott rejtvény után. "Ez engem ekhóz, esküszöm, / Mintha egy undok szörnyet rejtegetne / Gondolatban..." S mivel még mindig tanácstalanul állt szemben a deklamált feladvánnyal, a barázdált állú, enyhén kopaszodó hajóstiszt nagyobb élvezettel lendült bele a Shakespeare-verssorokba: "Megfontolsz minden szót, amit kimondsz, / Még jobban ijeszt ez a dadogás: / Mert holmi álnok és ravasz ripõknél / Szokott fogás ez..."
    Tisztelettel pillantott az útját kormányozó ember mélyen ülõ, szürke szemébe, aki azon a nyomorúságos éjszakán Othello gyanakvásával és bûntudatával ajándékozta meg õt - nem véletlenül. A hajó belsejében is vacogtató hideg volt, a fedélzeten szélroham sepert végig, s õk mégsem tulajdonítottak neki jelentõséget. Ezt a férfiú-összetartozást nem akármilyen történetnek köszönhette. Gyilkos tekintet! - ezt a címet adta volna neki.
    "Képes vagy hajnali három órakor fölzavarni?!... Ezzel fogadott - mesélte a hajóstiszt -, amikor több hét, viharos veszélyek után hazatértem. Ilyen még nem volt, gondoltam: lehet, hogy nem ébredt föl egészen. »Eredj innen! - szólt rám a feleségem elutasítóan, amikor hozzá akartam bújni. - Azt képzeled, hogy csak úgy behelyettesíthetsz, pótolod a hiányát valakinek, még hogyha a mocskos fantáziád szülte is? Ismerd be!«
    Nem volt mit beismernem. A hang ismerõs volt, de hirtelen rádöbbentem arra, hogy ezt a fiatal nõt nem ismerem igazán. Metszõ szél fújt keresztül a lakáson, a bordáim között. (Nyitva felejtettem volna az ablakot?) Addig nem éreztem a fáradtságot, most egyszerre elbágyadtam. Hátha mégis az a valóság, gondoltam, amilyennek egymást képzeljük? Engedékenyen belekapaszkodtam ebbe a gondolatba: valahol úgyis el kellett kezdeni a közeledést. Vagy már késõ? Késõ ma? Vagy késõ egyáltalán?... Milyen más volt az az ijesztõen jeges tekintet, amely indulatkitörését kísérte. Gyilkos tekintet - így neveztem; pedig egy ártatlanul elképzelt ágyjelenetrõl volt csak szó. Olvastam valahol egy megszállott nõrõl, akinek szemében szerelmi aktus közben imádság gyanánt fanatikus hévvel csillogott a kívánás tüze. Nála - a feleségemnél viszont (azóta tudom már) - kívánás közben is bármikor felszítható volt a mindennél gyúlékonyabb dac vagy a gyûlölet. Elég volt a legkisebb fáziseltolódás gesztusokban, szavakban közöttünk. Látszott rajta olykor, hogy minden idegszálával gúnyol, elutasít..."
    Közbe szeretett volna szólni - õ, az utas -, hogy a szakmai deformációt is figyelembe kéne venni: hány hétig vagy hónapig tart egy-egy hajóút, a feleség hosszú idõre magára marad, az ártalom reá is vonatkozik... De a tisztet annyira magával ragadta az emlékezés, hogy már nem is kereste a kapcsolatot az útitárssal. »Illúziót kergetsz mióta! - idézte megint az asszonyát. - Mint aki nem képes fölébredni.«»Illúzió felfedezni benned valamit a régi énbõl? - fakadtam ki elõtte. - A könnyezõt, a lelkesedõt, a szenvedélyesen ragaszkodót, a saját lelkiismeretétõl zaklatottat és megsebzettet!... Te már csak a kívülrõl kapott, sietve elkapart sebeidet mutogatod, s ha könny szökik a szemedbe, az önsajnálat pumpálta ki azt is belõled. Utoljára akkor láttalak megrendülni, amikor lázasan ágynak estem. Emlékszel, ahogy fölém hajoltál, ijedtség árnyékolta be arcodat, ajkad sírásra állt: ismerem lánykori rezdüléseit. Aztán gyorsan elfordultál. Nevetséges lett volna akkor, nehéz szuszogás közben, Jóbbal kiáltani föl: Miért rejted el arcodat, és tartasz engemet ellenségedül?... Hogy ily sok keserûséget szabtál reám, és az én ifjúságomnak vétkét örökölteted velem?« »Végre nem tagadod - hangzott a felelt. - A vétkedet.« Behunyt szemmel is láttam az eleven sebként vonagló szájat, a fakó ég felé fordított sovány arcot, a semmibe markoló kezet. Meg szerettem volna érinteni: jaj, csak ki ne nyíljon a régi seb!"
    A férfi végre egy kis szünetet tartott, szivarra gyújtott, megkínálta az útitársat is - aki hirtelen tisztkollégáira gondolt, akik az unalmas fogadásokon szivarjukból pöfékelve fárasztó eszmecserékbe bocsátkoznak a kereskedelem fejlõdésérõl, a brit birodalmi hódításról, és nem maradnak el az egybefolyó, álmos napokat élénkítõ, lelkes tosztok, miközben hatalmas uszályokon márvány- és fûszerszállítmányokat lebegtet lelki szemeik elõtt az Angliát megilletõ hûség.
    De az az éjszaka még nem ért véget. A kapitány-helyettes vallomása a váratlan fordulat elõtt kissé felfokozódott.
    "Gyötrõ s valahogy mégis bizsergetõ utakról megtérve, az otthoni asztalnál megszelídülve és jóllakottan konstatálta szívem (ön sohasem volt így vele?), hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás alaktalan rémei egykettõre szétfoszlanak. Csak a gyomromat ne hasogatná folyton a fájás. Olyankor édes mindegy, hogy a pokróc vagy az asszony szava bizonyul simogatóbbnak. Botladozva mégy ki a konyhába, mintha be lennél rúgva. Bûntudat éhgyomorra!... (Valamikor az öngúny mondatta így velem.) A gyufaszálakkal nehezen boldogulsz. Ott vár a kihûlt keserû tea; a csésze oldalán fekete csík árulkodik, hogy idõközben jócskán leapadt. Józsiás talán megsajnálná magát ebben a rút egyedüllétben, és ital után kajtatna, mert ugyebár másként fest a hazatérés, hogyha fel van dobva az ember. Az éjfél utáni civakodás rendszerint megfekszi a lelket. A férfihiúság olyankor könnyebben ingerelhetõ. Kihívásra egybõl feltámasztható a szerelem vagy a gyûlölet... Lepillantasz az alvó pipaszár lábakra: mintha máris kukkra állna rajtuk a szõrpihe!... »Semmi misztifikáció« - morogja a nõ, amint duruzsolni kezdesz kedvesen a fülébe. S te már tudod: makacsnak mutatja magát ezredszer is, ünnep- és kedvrontónak, férfivágyadat lelohasztónak. Arckifejezése ritkán illik pillanatnyi hangulatodhoz - ahogyan õ nevezi: ahhoz a bizonyos »kangörcshöz!« »Légy velem elégedetlen továbbra is - vágsz vissza neki -; a legfélelmetesebb ellenség úgyis bennünk van! Hadd borítson ki saját banális (avagy a hervadozás nálatok tragikus?) tökéletlenséged. Vigasztaljon ellenségkomplexusod s az én kicsinyességem, amely képtelen beletörõdni a gondolatba, hogy nem muszáj egymásért élni és naponta kockáztatni valamit...« Nála erre is készen volt a válasz: »Nevetségesek vagytok ti, férfiak. Pár órára elrontják a játékotokat, s képesek vagytok máris toporzékolni, hogy magatokra maradtatok. Nem számoltok azzal, hogy viselkedésetekkel nem az érzékenység, hanem az érzéketlenség állapota felé sodortok.« Mit felelhettem volna erre? Így is, úgy is magunkra maradunk egyszer. De addig! Jól tudta, hogy ki nem állhatom a színlelést, az öncélú sanyargatást. »Ne közeledj hozzám!« - sziszegte. Felugrottam mellõle, és becsaptam magam mögött az ajtót. Vettem a holmimat, s köszönés nélkül rohantam a kikötõbe. Szokatlanul bárdolatlan indulat kerített hatalmába, több volt egyszerû féltékenységnél. Mint amikor a hörgõ, haragos tengerözön a víz lebegõ halait felhõkbe löki-hányja. Másfél napig a matrózkocsmában lézengtem, féltem hazamenni, nehogy valami meggondolatlanságot kövessek el. Megkönnyebbülés volt aztán a hánykolódó hullámokon távolodni az ismerõs parttól. Egyetlen sor üzenetet sem hagytam hátra. Azt a jóvátehetetlen napot semmilyen búcsú nem pótolja azóta..."
    A hajóstiszt elhallgatott, s õ a civil - aki ezúttal kivételesen nem viselte a brit légió egyenruháját - várt; nem, mert kíváncsiskodni. Arcok és alakok lebegtek szeme elõtt elmosódottan a ködben. Örökzöld õserdõk várták valahol, óriás virágok, vadnarancsok, orchideák mohó, élveteg kelyhe, lomha aligátorok, rikító színû papagájok s a moszkitó-fellegekkel beárnyékolt forró, buja nyár. Ahol, ha fülledt hálószobádban fölriadsz, nem fenyeget a veszély, hogy valaki a könyvespolchoz lép, és Faust töprengõ kételyeivel vagy egy Shakespeare-monológgal ajándékoz meg. A testedet ölelõ álmokból észbontó képek burjánzanak, s miközben a félmeztelen néger szobalány révülten tapintja meg gazdája levetett aranyláncát s gyûrûjét, észrevétlenül (alamuszi-ostobán) áldozod fel valódi énedet. Gyökerérõl letépett szivacsként vergõdsz az áramlatban, fulladozol a Bahama-szigetek iszapos, nõiesen kitárulkozó, párás öbleiben, melyek felett egy távoli õsi mitológiából idelátogató szellem õrködik. Fantazmagóriád torz kis bálványokká aszalódtak a könyörtelenül tûzõ napon, s bénult agyad egyre kilátástalanabbul keresi az Európához, a pár száz, pár ezer éves hagyományú óvilághoz kapcsolódó összefüggéseket.
    "Elindult a keresésemre. Meg akarta mondani nekem, hogy több mint valószínû: terhes. Gyermeket vár tõlem. Nem lehet tudni, baleset érte vagy erõszak áldozata lett. Mire megtalálták, nemcsak a gyerek halt meg benne..." - fejezte be a történetet, a hajót kormányzó, vigasztalan "Othello".
    A görögök szkepticizmusát százszor is elutasítva magától, heves újrakezdésekbe hajszolja magát; alkata is nyughatatlan, minduntalan megújulásra vágyik, kockázatokra. De azóta, valahányszor át kell kelnie a La Manche-csatornán, egy vérfoltos vászondarócba csavart, törékeny nõi test sejtelmes vonalait képzeli maga elé; a sovány arcot, halántékot egészen elfedi a hosszú, fekete haj. Szélroham seper végig a fedélzeten, de õ képtelen elmozdulni: hátha a fehér habtarajban, a fenyegetõ, félelmetes vízzuhatagban megpillanthatja egyszer a sosem látott, dacos tekintetû angol Desdemonát.
    Feleségére gondol, akitõl végül sikerült elválnia, s aki tulajdonképpen nem tõle idegenedett el, hanem saját magától. Civakodásaik során a férfi emlékeit, hazájához fûzõdõ gondolatait, hûségét is örömmel megtaposta, megalázta volna, nemcsak az alantasnak nevezett gerjedelmeket. "Eltemethetetlen fájdalmaiddal s csalódásaiddal etetnéd bennem a kiéheztetettet - Catharine arculütésnek szánta afrikai nélkülözésük idején -, aki a vak-vezet-világtalant-utakon elborzadva tovább nem bírja, s fellázad, kitör." "Vagy összetör valamit, így pontosabban - vágott vissza õ. - Örülök, hogy vannak már érveid." "Egyelõre az elpazarolt idõ érvei tartanak fogva, mint madarat a kalitka. Te magad olvastál nekem egyik este a tükör-szörnyrõl; mikor a nõ belenéz a tükörbe (tudhatod, hogy sose voltam jajdemilyen hiú!) és megrémül az idegen arctól... Meddig várunk még itt, ahol az Isten elfeledkezett rólunk? Azt a várod, hogy egyszer csak egy szörny vigyorogjon rád helyettem?! Tagadni fogod: hogy te tettél azzá. Megcsodálhatod majd önzésed eredményét!"
    Vízszínû szempár, hihetetlen extázisok után. Ha akkoriban lettek volna infantilis percei, annyit el kellett volna ismernie, hogy egyformán önzõ teremtésnek születtek mind a ketten. Ám benne akkor is erõsebb volt már az ambíció. "Aki él, nem rejtõzhet el... a jövõje elõl." Büszke tartással hagyta faképnél feleségét, csak épp a szalutálás hiányzott.

(Esterházy)

Emlékszik rá, amint a késõ délután bágyasztó fényében feltárult elõtte a sziget bujasága. Könnyû szédülés fogta el. "Ez még csak a purgatórium." De már elszánta magát: egy dobbantás; el kell jutnia mielõbb az új élet küszöbére.
    Az 1867. július 27-én Münchenben kiállított útlevelében a Pál Oszkár Esterházy név szerepel. Egyéb: az életkor, a római katolikus vallás, a magasság, a barna haj, a kék szem, a szabályos orr - minden megegyezik a Packh Jánoséval.
    Lidércnyomásként nehezedik rá a tudat, hogy semmi áron sem akar félre sikerült ember maradni. Az egyenruhával járó engedelmesség és egyhangúság után kiválni: létrehozni valamit!... Amikor a kiegyezés évében hazalátogatott, nemcsak azt próbálta meg visszaszerezni, amitõl születésekor megfosztották - a nevét -, hanem a hitét is. A hajdani kérlelhetetlen, nyakas, kuruc vérû, "Kossuth-apánkhoz" hû vitézek közül azonban sokan fogadták kimért, hûvös tekintettel, s elfoglaltságukra hivatkozva zavartan fordultak el tõle, hogy elvegyüljenek az egyezkedõk "vegyes kórusában".
    Az idõ rárakódik lassan a színhelyekre, elfedi szemünk elõl a letûnt arcokat, a kioltott lázat és életeket, megválaszolatlanul maradt kérdéseket. Csak a barázda mélyül arcodon, a kacagás elapad, ám a tapasztalás nem feltétlenül épül bele életedbe.
    Az õ természetében csak a kalandvágy, a szerelem és a nyugtalanság teremtettek némi folytonosságot. Retrospektív érzékenység? Hûtlenség? Nem olyan fajta szerencsére, hogy kiüljön szemébe a rettegés, vagy egy kandalló mellett nosztalgiázva kúrálgassa csúzos végtagjait.
    A szívósság páratlan erõ. (Feküdt õ már rothadó szalmán, tömlöcrács mögött - nem ilyen veszélytõl fél; inkább olyasfélétõl, mint amikor szürkülõ pofaszakállú férfiak úgy érzik, hogy kiérdemelték a pihenést, a civilizáció rémületes nyüzsgésének ellenpólusaként a meghitt menedéket.)
    A tükör elõtt áll, izmaiban gyönyörködik. Hátrapillant az oszladozó homályba. Minek szépíteni? Ahogy az árnyék megnyúlik a bútorokon, úgy nõ benne az unalom. S gyûl a méreg. Zenekari dübörgés, zsoltárok, ölelések rajta nem segítenek. Ha már ámítás - éltetõ hazugság legyen. Nem lesz soha, öregségére sem a sztoikus tûnõdés, a merengés az õ védekezõ fegyvere. Havat hazudni gutaütésben!

(Szökés)

Leért a tengerpartra. Nem találkozott senkivel.
    Higanyszínben, tejszínû párában az öböl vize, szemben a virradattal. Napégette, portól kimart homokkal, a katonai robot egyhangúsága elõl megindult valamilyen kékes, teli holdfény s az odújából elõkecmergõ lomha medve birodalma felé. Színtelen bõrén szürke árnyak, orra erõsen elõreugrik. De érzi, tudja: valamit mindig szét kell rombolni, hogy szembenézhessünk ismeretlen önmagunkkal.
    Furcsa szerzett a szökevény. Elvadult, zord tájat lát maga elõtt üde zöld pálmaligetek, rendezett, kényelmes sétányok helyett. Ott talán megszabadul a kánikulai dermedtségtõl. Lelkében ez az ellenállhatatlan kényszer: Esterházy-gõg? Hallgatásába irónia vegyül.

(A honfoglaló álma)

Egy kimerült férfi szuszogása megnyugtató. De ki lát - pláne az õsvadonban - a halánték, a szemhéj alatt elforduló Föld-, szemgolyó mögé, ahol a legelérhetetlenebb dolgok is természetesnek látszanak?
    "Ha már a kastélyt kezdettõl fogva nélkülöznöd kellett, házatlan (hazátlan) csórécsiga, nyitva áll elõtted az egész kanadai préri. Mit számít az ötven fokos hideg és a negyven fokos meleg. Néhány száz, vagy ezer kivándorolni kényszerülõ, földnélküli magyar paraszttal egy új ország honfoglalója lehetsz!"

    *
(Beszélyt rekesztõ epilógus)

Kanadában az ESTERHAZ kolónia - elhagyott tanyák szélén tölgyfakeresztek. Több mint száz évesek. Nem csoda, hogy ezt a két sort sem lehet kibetûzni már:

Ha az idõ elrepül felettünk
s az Újhazába olvad a fajunk...
 

SIMOR ANDRÁS

Káin verse

Inte a bûntõl? Hiszen haragomnak
õ volt az okozója, rá se nézett
érett gyümölcseimre, a juhoknak
örvendezett, azokat látta szépnek,

én, ki a földet túrtam, mintha rosszabb
volnék õnála, ki bárányként béget,
és megjelölt azután, mint gonosz fajt,
az Édenkert közelében ne éljek.

Õ volt a felbujtó, miatta öltem!
"Bánom, hogy teremtettem!" - mondta rólam.
Mily pökhendiség ítélkezni könnyen.

Most azt se tudom, apám, anyám hol van.
Verítékezem itt, nódi mezõben,
és magvam elültetem asszonyomban.
 

Mózes halála

És felméne Mózes Nébó hegyére,
Nébó hegyén a Piszga tetejére,
mely átellenben vala Jérikhóval,
és melynek csúcsa nincs béfedve hóval,

és néze onnan pislogó szemével,
néze egész nap, néze egész éjjel,
de nem látá se Nafthalit, Efráim
földét, Judeát a tengerig, s már ím

leroskadóban van, amikor fennen
Urának hangja dördül az egekben:
"Miért akarod látni, gyönge lélek,
amit én látok, amiért én élek,

ki az Idõt másféle módon mérve
a Mindenségnek vagyok Ura, érve?"
S meghala Mózes, az Úrnak szolgája,
ki az Ígéret földére nem láta.

Eltemeték ott Béth-Peórral szemben,
senki sem tudja, mely földben hever lenn
õ, kinek homály nincsen szemén holtig,
karja se gyöngül, a lába se botlik,

és gyászolák, mert nem támada többé
hozzá hasonló, senki sem öröklé
tudását, mivel csodákat vitt véghez,
mózesi tettre Józsué se képes,

ezért siratták harminc napon által
rettenetes, fekete gyászolással,
mintha volnának nyáj, és õ a Pásztor,
szóljon még egyszer, szóljon a halálból!
 

Geertgen Tot Sint Jans
"Keresztelõ Szent János a pusztában"
címû festményére

Itt ülök, de miért ülök én itten?
Mögöttem a bárány, a lábam viszket.
Akit várok, elküldi õt az Isten?
Vagy a Vénnek e földi világ mindegy?

Néhány csenevész fa, leghátul erdõ.
Az ilyenre mi azt mondjuk, hogy "puszta".
Az égbolt kékjét nem tarkítja felhõ,
a természet, akár az ember, lusta.

Nem változik semmi se itt. Merengek.
Szakállam nõ, a sercegést hallom.
A vállamról leesik a lebernyeg,
elkelne ide egy házsártos asszony,

hogy ne csupán magammal perlekedve
töltsem idõmet. Csak a bárány béget.
A fenének van várakozni kedve!
János, János! Rútul rászedtek téged.
 

NEMES LÁSZLÓ

Egy élet

Az elsõ... Az elsõ mesére, az elsõ mesékre nem emlékszem, sem anyám hangjára, már mint az akkori hangjára, amilyen akkor volt, akkor lehetett, amikor az a fénykép készült róla, az a régi, az a megfakult, amelyen olyan szép, olyan fiatal, a hangja is biztosan szépen csengett, csilingelt, legalábbis nekem, nem tudom...
    A keze, amellyel tartott, amikor bevitt a vízbe, a hideg, a sebes Duna vizébe, mert nyaraltunk; ma azt mondanám, hogy csak úgy szerényen... fehérre meszelt parasztház, az udvaron a budi szúrós, nem is olyan rossz illata, legyek iszonyú vergõdése a lámpáról lelógó légypapíron, valami derengõ emlék a partról, kavics, homok, gyerekek, labda; ami biztos, az az anyám keze, amint hónom alatt fogva tart, ez volt a biztonság, az igazi biztonság, a többit nem tudom.
    Késõbb mondták nekem - tíz év múlva? húsz év múlva? -, hogy az egyik gyerek, nálam nagyobb, már ott komédiázott, belõle lett késõbb R., a nagy színész. Emlékszel? - kérdeztem tõle egyszer - harminc év múlva? negyven év múlva? hatvan év múlva? -, nem tudom, mondta. Én se tudom. Csak mondták nekem. Csak a homok, csak a vergõdõ legyek.
    Az elsõ színház. Erre emlékszem. Mintha a múlt héten lett volna. Mintha tavaly. Mintha tíz éve. Húsz éve... ötven éve... Hetvenöt éve... Fõvárosi Operett. Csupa szín, ragyogás, bársony. Zsöllyék, mondja apám. Nem értem a szót, azt se mindig értem, amit énekelnek. Átmentem a Királyhágón... az mi? De gyönyörû volt. A díszletek, a ruhák. Nótás kapitány. Ezt tudtam. A címét elõre megmondták nekem. Mintha a múlt héten lett volna. Mintha tavaly. Aztán az ordítás. Apám ordítása. Ki tudja, honnan, a pincébõl, a padlásról (a pokolból?) egy macska osont be a színházba, végigfutott az erkély karfáján, valaki, talán egy nõ, ijedtében bizonyára, meglökte, a macska tudvalevõleg talpra esik, karmait kiereszti, hogy jobban megkapaszkodjon, ez pedig egyenesen apám korán kopaszodó fejére esett. Gyáva volt? (Már mint az apám.) Nem hinném. Se hõs, se gyáva. De a váratlan ütéstõl, a fejét elöntõ vértõl, az érthetetlen fájdalomtól felkiáltott. A primadonna torkán akadt a dal, függöny össze, világosság a nézõtéren. Kifelé botorkáltunk, a színház elõtt konflisok várakoztak - még nem taxik! -, kocogunk hazafelé, gyorsabban, gyorsabban, sürgeti anyám a kocsist, mintha tegnap történt volna, úgy látom a szalonban a plafonig érõ nagy tükröt, apám ott áll elõtte, felhúzza az ingét, úgy adja be magának a tetanuszinjekciót. Orvos volt ugyanis. Nem akármilyen. Futott, loholt, ha beteghez hívták, ha kirándultunk vasárnap a budai hegyekbe, cipelte a kopott, dögnehéz orvosi táskáját - ha leesne valaki egy szikláról, felnõtt vagy gyerek, és milyen orvos az, aki nem tud azonnal segíteni? Régen volt! És emlékszem a számolgatásra, össze-jön-e határidõre a lakbér? Milyen mulatságosan csengett nekem a szó, hogy: fix. Olyan, mint a nix. Fix fizetéses állás kellene, de nincs. Nix. Számára nincs. De csengett a telefon. Az a régi, falra szerelt. Nem automata. Valaki rosszul van. Táska a kézbe, futás. Azt hiszem, mégis hõs volt.
    Talán akkor, ott a tükör elõtt határoztam el, hogy orvos leszek? Hõs?
    Mentünk az utcán, én apám és anyám közt, talán a kezemet is fogták, amit én nem szerettem, nagyfiú vagyok már, tízéves, gimnazista leszek, beiratkozni megyünk. Szeptember elseje. Az utcán tömeg. Elõbb csak a járdán, aztán az úttesten is. Táblák, kiabálás. Munkát! Kenyeret! A távolból valami csattogás, lódobogás, hangosabb ordítás. Apám húz a mellékutca felé. - Itt kardlapozás lesz! - Egészen sápadt. Gyáva volt? Nem szerette a kardlapozást. - Gyorsan haza!
    Ott állok anyámmal a nagytükör elõtt. Lakásfelszámolás miatt eladók... - így fogalmaztuk meg az újsághirdetést. Tagbaszakadt, borostásképû férfi. Ötszáz forintot mondott? Vagy ezret?
    Vagy kétezret? Vagy csak százat? Már nem emlékszem, már nem érdekes. Akkor se volt érdekes. Késõbb visszajövök érte, mondta a borostásképû. És egy óra múlva ott, a saját falunkról adta el a tükröt, négyszer annyiért. Mi csak nevettünk, anyám meg én. Nem érdekes, hiszen apám már nem él, minek a szalon - ami a betegek várószobája volt -, minek a rendelõ, minek a zongora, minek a nagy lakás! Nem is illik, nem is morális. Amikor mások... Akkor, a háború után, még hittünk olyasmiben, hogy morál. Akkor hittünk abban, hogy mégis az erkölcs...
    Talán azért nem is fájt nekem akkor már - akkor még - annyira, hogy nem lehettem orvos. Nagy álmok voltak még elõttünk, nagy tragédiák, veszteségek már mögöttünk.
    Ketten álltunk, anyám meg én, az eladott (elkótyavetélt?) tükör elõtt. Csak mi ketten. A többiek... apám, nagyszülõk, unokatestvérek, rokonok, barátok... Huszadik század!
    Nyolcéves lehettem, vagy kilenc, amikor megvettük az elsõ hangos, tölcséres rádiónkat. Vasárnap délben ebédre jött hozzánk a dédanyám. A tizenkilencedik század közepén született, képzeletemben õ volt az eleven híd, a folytonosság a régmúlt, a történelem és a jelen között. Mit számít egy gyereknek egy-két esztendõ ide vagy oda - magamban õt, nagy idõk tanúját, valahogy azokkal a vörössipkás aggastyánokkal azonosítottam, akiket én a március tizenötödikei felvonuláson az ablakunkból láttam: a menetben botra támaszkodva menõ vagy kocsin vitt megtapsolt, megéljenzett még élõ negyvennyolcas honvédekkel. Szívemet annyira megdobogtató egykori gyerekhonvédekkel, legendás csaták hõs kisdobosaival. Anyám asztalra tette a gõzölgõ levesestálat, apám bekapcsolta a rádiót, és megszólalt, meg lehet kissé recsegve-ropogva, de megszólalt a zene; ki tudja már, talán Beethoven, talán Mozart, de az is lehet, hogy Kálmán Imre vagy Zerkovitz - és a dédanyám sírva fakadt. - Tudjátok - mondta aztán -, én úgy szerettem mindig a zenét! Gyerekkoromban kiosontunk néha a pajtásaimmal a falu szélére a kocsmához, és hallgattuk az ablakból kiszûrõdõ muzsikát. Az egy szál cigánylegény muzsikáját. Tudtam, hogy királyok, hercegek, grófok palotáiban fényes zenekarok szolgáltatják az estélyeken, az étkezéshez a zenét, de hogy én megérjem, hogy a családom körében, az ebédünkhöz zene szóljon, ilyen gyönyörû zene, ezt nem is álmodtam soha! Nem is tudjátok, milyen boldog korba születtetek!
    Szegény dédnagymama! Õ már nem érte meg Auschwitzot. Pedig ott is zenekar játszott Beethovent. És akinek van számítógépe, az Koszovó és Afganisztán romjai közt is megnézheti az Interneten a Louvre Mona Lisáját!
    Ott álltunk anyám meg én az eladott tükör elõtt, mögöttünk halottak, mögöttem hat év idegenben. Emigráció. Micsoda fennkölt, elegáns szó! Rákóczi, Kossuth, Einstein, Thomas Mann. És én? Röhej. Orvos nem lehettem, ahogyan apám se kaphatta meg azt a fix fizetést. Értelmetlen áldozat sem akartam lenni, ahogyan J. Pedig akkor még nem tudhattam. De a zsigereimben éreztem. Van ilyen, vagy nincs? Nem tudom. Én éreztem.
    Hurcolkodás a kisebb lakásba. Anyám legkedvesebb emlékei, étkészlet, talán (sose kérdeztem) a nászajándékba megmaradt darabjai, nippek (apám hálás, valóban hálás, betegeitõl) egyenként újságpapírba csomagolva a ruháskosárban. A lépcsõházban óriási csattanás, a szállítómunkások semmit sem ejtettek el, csak a ruháskosarat. Minden összetört. Anyám még külön száz forint borravalót adott nekik. Úgy el voltak keseredve szegények - mondta. Semmi se számít már, csak a jövõ. Ami volt, az volt. És én hazajöttem. Haza. Még jõni kell, még jõni fog egy jobb kor, melly után...
    Ami volt, az volt. És J.? Talán még betoppan. Lefogyva, de mosolyogva. Talán hunyorogva, mert lehet, hogy a szemüvege eltörött...
    Azt mondják, olyan igazi, életre szóló barátság csak egy lehet. Az embernek egyetlen olyan igazi barátja, akinek mindent el tud mondani, akinek el kell mondani, akihez oda kell rohanni, hogy öregem, képzeld... Akinek a véleménye, a tanácsa számít, az egyetlen, akié igazán számít. A mérték? Amihez gondolatban is, még évtizedek múltán is mérjük a cselekedeteinket? Etalon? Hülyeség! A szavak semmit sem fejeznek ki igazán. Morális mérce? Közös hullámhossz? Hülyeség!
    J. az elsõk között volt, akinek valahol Ukrajnában nyoma veszett. Aknára lépett, ágyútûz, puskagolyó, tífusz ölte meg? Fogságba esett, megfagyott vagy õrült szadista keretlegény kínozta halálra? Soha senki meg nem tudta mondani. Eltûnt - ez a kor szakkifejezése, mint a kinyírták, a felkoncoltatik meg a többi. Õ csak eltûnt, semmi sem befejezett, még visszajöhet, még csak négy éve, még csak negyven, még csak hatvan - szervusz, öregem, itt vagyok! -, csak egy ajtó maradt nyitva, s a nyitott ajtón át süvít a szél. Fúj, süvít a jeges szél, szakadatlanul.
    Akkor én már a szíriai sivatagban voltam, vagy Afrikában; kezemben ócska, elsõ világháborús Lee Enfield-puska, mintha azzal ugyan megállíthatnám Hitlert! Mellettem F., a barátom, õ is pesti gyerek, szereti a zenét, az igazságot, a tisztességet is. Az õ kezében is ugyanolyan puska, rajta is ugyanolyan öltözék, az angol hadsereg egyenruhája, a battle-dress - csataruha. Megállítjuk Hitlert! Az egyetlen, amit tisztességes ember megpróbálhat a huszadik század derekán. Pedig akkor még azt se tudtuk, mi az, hogy Auschwitz, mi az, hogy Endlösung, mi az, hogy Dunába lövés. Battle-dresst öltöttünk magunkra. Életünket és vérünket... bár az angol esküformulában ilyen irodalmiasan szép megfogalmazás nem szerepelt. Csak az, hogy For the duration of emergency - a szükséghelyzet idejére. Lee Enfield puska, battle-dress... Csata! Parányi csavarok vagyunk az óriási modern hadigépezetben. És mégis, az egyetlen, amit lehet... F. is így gondolja. F. barátom. Lehet az embernek két legjobb barátja is?
    Most már minden szép lesz, minden jó lesz, mondta anyám, amikor leszerelték a falról azt a plafonig érõ nagy tükröt. Velencei tükör, tette hozzá. Mi volt ebben a megjegyzésben? Apám emléke? Egy élet emlékei, értékei? Sajnálkozás? Nem tudom. Hadd vigyék, gondoltam. Most már mások az értékek. Most már minden szép lesz, minden jó lesz, mondta anyám is, amikor vitték a csodával határos módon a megmaradt zongorát, amikor vitték a szalon csodával határos módon megmaradt, vászonhuzattal védett, lila selyemkárpitú foteljeit. Már ismertük azt a szót, hogy Auschwitz, még nem ismertük azt a szót, hogy gulag. Minden szép lesz, minden jó lesz, mondtuk az új, a kisebb, a sötétebb lakásban.
    Minden szép lesz, minden jó lesz, így mondtuk feleségemmel, az esküvõnk után az új, még gyéren berendezett kétszobás lakásunkban. Úgy értettük: és minden igazságos lesz. És ezért végre nem az ócska Lee Enfield-puskával kell harcolni. Nem is sivatagban. Sej, a mi lobogónkat fényes szellõk fújják...
    Az akkoriban nagy hatalmú gazdasági fõminiszternek, vagy ki tudja már, milyen fõmicsodának a felesége, S., hírhedten erõszakos propagandaügyi fõmicsoda volt. Én betegen feküdtem éppen, magas lázam volt, az orvost vártuk. S. a feleségemet kereste, recseget a hangja a telefonban. - Azonnal bejössz hozzám, itt van nálam P., az új sztahanovistánk, és estig megírsz róla itt, az irodámban egy brosúrát az életérõl. Õ majd elmeséli. - Nem mehetek, beteg a férjem, rosszul van, nem hagyhatom itt. - Nem baj - felelte S. -, odaviszem P. elvtársat!
    Emlékszem, ahogy P., a derék, éppen ünnepelt, öreg esztergályos tétován megállt az ajtónkban, feszengett, talán el is vörösödött. S. pedig körülnézett, a parkettán egy szép kis szõnyeg, anyám nászajándéka, a falon egyszerû keretben egy Piero della Francesca- és egy Van Gogh-nyomat, rajtam borogatás, a nyitott ágy elõtt lavórban ázik egy törülközõ, az asztalon gyógyszerek. S. körbenézett, és azt mondta a feleségemnek: - Ti ilyen nyomorban laktok? Holnap bemész a férjemhez, azonnal kiutal nektek a Rózsadombon egy villalakást. - Nekünk nagyon megfelel ez a nyomortanya! - válaszolta a feleségem. Nyomortanya? Maradtunk, maradok is mindhalálig.
    Ez volt S. elvtársnõ megjegyzése, ez volt talán az elsõ disszonáns hang? Nem tudom.
    A kételyek. A szaporodó kételyek. Az ember menekülni próbál. Mármint a gondolattól. A hittõl? Credo quia absurdum? Az lehetetlen, hogy õ... hogy így... hogy áruló... Hogy ilyen aljasul... Hogy ilyen hülyén összeesküvõ...
    Mi vettük meg elõre a négy mozijegyet. Magunknak és F.-éknek. Nem emlékszem pontosan, melyik filmet akartuk megnézni. A nagy szovjet filmek egyikét. A Sztálingrádi csatát? A Berlin elestét? Ez is, az is a háborúról szólt, arról a háborúról, amelyben másutt, de mi is...F. kezében is ugyanolyan puska volt, mint az enyémben, ugyanolyan kis csavar, Olaszországban tegnap még dörögtek az ágyúk, ma a gyõzelmet ünnepeljük - nemsokára hazamegyünk, új világot teremtünk, azt még nem tudjuk, nem ismerjük, hogy fényes szellõk, de azt tudjuk, hogy igazság, hogy szabadság, egyenlõség, testvériség, azt tudjuk: az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...
    Állunk a mozi elõcsarnokában, csengetnek, F.-ék még nincsenek itt, pedig mindig pontosak, megy be a közönség a terembe, F.-ék még nincsenek itt, kezdõdik a híradó, kezdõdik a film... gyerünk haza! Telefonálok. Idegen férfihang. - F. lakás? - kérdem gépiesen. A hang keményen csattan. Keményen, fenyegetõn: - Ki keresi? - Ijedten teszem le a kagylót. A félelem. Beköltözött a félelem. Kimondatlanul. Bevallatlanul. Önmagunk elõtt is bevallatlanul. És a kétely helyett a bizonyosság. Ha ezt velük megtehették... ha ezt F.-el megtehették! És miért õ? Miért nem én? Hol itt a logika? És ha ma nem, vajon mikor?
    Talán még annál is nagyobb fordulat volt az életemben, mint amikor elmentem hazulról (emigráltam? - micsoda nagyképû szó!), hogy az itthon maradottakat talán soha többé ne láthassam viszont.
    Soha, soha többé! Ezekkel soha többé... akik F.-el is ezt tehették... bûnszövetkezettel soha többé! A cél szentesíti az eszközt? Miféle cél lehet az? Miféle eszközök? Bûnszövetkezettel soha többé! A hatalom gyilkol. A hatalom korrumpál. A hatalommal és kiszolgálóival soha többé!
    F.-fel öt év múlva találkoztam újra. A feleségével valamivel elõbb. De minden elromlott. Mit mondjunk egymásnak? Mit mondjunk nekik? Hogyan segítsünk? Mit lehet? Hol ér véget a tapintat, hol kezdõdik az érzékenység, hol a sértés? Hol a gyanakvás? Hogyan mondjam el, hogy a hatalommal soha? Hogyan hihetnék el nekünk? A lakásunk - S. szerint egykor nyomortanya - nekik most palota, már újabb kép is van a falon, egy új szõnyeg is, több a könyv, több a gramofonlemez. És amíg õk... Nekünk sikereink. Sikerek! Ó, vanitatum vanitas! Tapsok és fintorgások, csókok, ölelések és mocskolódások, megalázások. Addig is, továbbra is.
    De azért szépen éltünk, mondhatnám boldogan. Néha trükkök, néha koplalások, soha hivatalos megbízatás, anyagi támogatás, de láttuk a Tadzs Mahalt, láttuk a Fudzsijamát, láttuk az Eiffel-tornyot, a Colosseumot, láttuk a Hradzsint, a Windsor-palotát, úsztunk a Balatonban, az Adriában, a Csendes-óceánban és a Balatonban, a Balatonban, a Balatonban... De soha a hatalommal! Ezt hogyan mondhattuk volna meg nekik? Hogy talán éppen õk tették, az õ sorsuk tette mégis szebbé, az tette tisztábbá az életünket?
    Messze túl az életút felén, azon a dantei felén, már úgy a hatodik X közelében, valami ünnepségen vettünk részt. Valamilyen kulturális, irodalmi esemény volt, ilyesféle hivatalos szarpofozás. Az emelvényen az elnökség, miniszteriális emberek, megyei vagy városi nagyságok, az egyik országos szervezet vagy intézmény elnöke: F. meglátott, a szünetben rögtön odajött hozzánk. Jaj, de örülök, mondta, rég nem láttalak! Hívjatok fel. Jó lenne... - Tudtam, hogy õszintén örült. Õszinte volt. Jó lenne... Mi lenne jó?
    Fiatalnak lenni? Újrakezdeni? Talán.
    K. fogja a kezemet. Majdnem írtam, hogy botorkáló kezemet. Micsoda képzavar! Vagy mégsem az? Õ még biztosan megy. Fut, szalad. És fogja a kezemet. És látta az Istent is. Kislány korában látta, ott ült a dombon, a templom lépcsõjén, hófehér hosszú hajú, gyönyörû fehér szakállas, mosolygó arcú koldus; sütött a nap, ott ült az Isten háza elõtt, kiült a háza elé, mint a többi öreg a faluban - õ az Isten, más nem is lehet!
    Én sohasem láthattam meg. Regények, dadogások, fordítások, több mint három tucat kötet. Neve(m), ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé... Ugyan! Milyen beképzeltség! A mosóporra szükség van. Azt el lehet adni. Az pénzt is hoz. Azért még pénzt is adnak. Még ha csak hitvány hamisítvány is.
    Mást kellett volna? Másként kellett volna? Csupa esprit d'escalier - elkésett gondolat, a lépcsõházban lefelé menet. Azonnal meg kellett volna mondani. Ott, azon nyomban. Oda kellett volna csapni. Meg kellett volna írni. Szemen kellett volna köpni. Meg kellett volna csókolni a kezét!


 
ILUH ISTVÁN

Csillag-csend

Ragyog fölöttem csillag-csend
Attila kardja csillog fent
Magamra hagyni nem mernek
Élni vidámzó embernek
Figyelnek Judás-szemekkel
Ölelnek-bilincs-kezekkel
Világgá szállni nem hagynak
Feszül elébem vakablak
Kinyújtott kezem lemetszik
A karom újra növekszik
Ólmot öntenek lábomra
Ébremre érzõ álmomra
Kinõtt sorsomba nem férek
Harapnak farkas testvérek
Mehetnék mai szellemnek
Szürke egemre fellegnek
Esõcsepp széllel cicázok
Akácgyökérbe szivárgok
Létembe földbe idõzök
Jövõm ágain kinövök
 

LÁRAI ESZTER

Nem szabad elfelejteni hogy

Nem szabad elfelejteni hogy
nem vagyunk üvegbõl
tehát kevésbé vagyunk áttetszõek
mint a féligazságok
Nem szabad elfelejteni hogy
habár jólfésültek vagyunk
jövõnk még mindig slampos
Nem szabad elfelejteni hogy
hiába zabáljuk két pofára a zaftos ideológiákat
egy tál töltöttkáposztától lehet igazán jóllakni
Nem szabad elfelejteni hogy
ha túl sokat ácsorgunk egymás árnyékában
szurtosabbak leszünk mint Fekete Péter
Nem szabad elfelejteni hogy
a történelem nem áll le megsimogatni önmagát
úgy ráz le minket magáról
mint kutya a vizet bundájáról
Nem szabad elfelejteni hogy
habár az isteneket lelkünk sufnijába zártuk
egy ember soha sincs felhatalmazva
hogy önmaga felé fordítsa
életünk vektorát

BÉKÉSI GYULA

Egy "õrült" monológja

Verseid fogságából menekülsz; de megint csak ritmusok izgatnak, s színek, melyeket hallani vélsz; s hangok, amelyek szüntelen láthatók érzékeid fehér-fekete vásznán. Így vagy s lehetsz teremtéses gyönyörre felajzott - holtodiglan.
    (Nem csoda hát, ha homlokod legalján röpülni szeretne az a szárny rajzolatú kettõs dudor...)
    Tudd meg:
    Aki be- és kikapcsolja az Embert egy-egy élet- vagy halálhosszra: felszín mentesen, ködösítõ részletek nélkül birtokolja e lét-latyak feszülõ Magvát; s bal- és jobboldal, pozitív s negatív, élet és halál, fény és árnyék, igen és nem; no meg e kettõk isteni keveréke, a "hatalmas Harmadik" - afféle "deltakapcsolásos" egymásra hatással funkcionálnak a világ szerkezetében. Ezért, ami kívülrõl jön, nagyon is belülrõl indul el, leendõ célbaérkezések továbbröptetõ startvonaláról - tetszésed vagy viszolygásod kísérõzenéjével. Ennek az önmagát begyalogló Útnak boldog vagy boldogtalan vándora a költõ; és az Út egyszeriségét megsokszorozó Legfõbb Erõ, a csillagközi oda-visszacsatolást végzõ, Énnel árnyékolt Ismeretlen.
    Micsoda önprogramozás ihlet-atmoszférájában bomlik színekre így a mozdulatlan fehér s örvénylik fehérré a színek szivárványa!...
    Ó, ha esendõséged miatt elsirattalak is, ma már visszavonom a könnyeimet; mert nem halsz te meg, csak életed könyvét valaki kiolvassa, és eltûnõdik az érdekes és vissza nem lapozható oldalakon. S õszök rengeteg-sárgasága, nyarak aranya füstöl át vörös villámlással egy isten koponyáján; és visszahallom majd a köhögésedet, széttört hamutartód is összeáll... És létezésed okos tartalmi kivonatával az újraszületés nyomdájába siet majdan ez idõ; és megjelensz, és megszületsz új hús-vér-kötésben...
    Valaki megállítja az idõt. S valahol, valamelyik távoli égitesten most együtt ebédelünk. Mosolyogsz. Hosszan arcomba nézel. Koccintunk. Poharadból süt szemembe a Nap.
    1979

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

gyász

jaj krisztina édeslányom
csak fekszel holtan: szíved
vasszegekkel
átverve
arcod
fekete arcod felett két hold
lobog
s mozdul hollók árnya

jaj kislányom!
homlokod hideg: arcommal
melegítenélek
s forró téglával
mint nagyanyám tette velem hóviharos
napokon

jaj!
hát meghaltál: én büszkeségem
virágszálam
szerelmetes lányom
kislányom!
de csitt!
jó öregapád elrendezett már
mindent
s lesz hajlékod hamuszín földben
fehér koporsóban:

jó öregapád arca maga
a föld
arca akár a vérzõ hajnalon
halászó
péteré

jaj krisztina! kicsi lányom
itthagytál holtomiglan fekete
gyászban
szomorú árvaságban
te fiatal halott!
jaj istenem
jaj istenem
 

HORVÁTH EÖ TAMÁS

Ami a képeslapokról lemaradt

Antimítosz

A falu mintegy mellékesen. A kastély hátterében. Szûrt, reformkori aranyfény. A tó. És partján a lágyan billegõ napernyõk. Cselédek gondos patyolatfehérben. Mintha más nem is létezne, csak a templom és a kastély, s körös-körül a kusza halmocskák.
    Kit érdekelnek a nádfedelek? Belsõ bénultság. Túl zord telek, túl száraz nyarak. Hogy õk is ott hunyászkodnak a metszeteken. Népség és katonaságként. Egynyomatú arcok. Összeolvadva földekkel, vályogfalakkal.
    Szelíd napfényt álmodik a kastély. Bretagne-t, Provence-t. Szõlõt, bacchusi idillt. És templomot, paraszt Notre Dame-ot. Keménynyakúak közé. Azt, hogy az évezredes tévedéseket mégis ki lehet igazítani valamiképp. Hogy gyötrõdik, igen, gyötrõdik a föld, rossz föld, szent igaz, de a lélek, az megöntözi majd, és akkor jöhetnek sívó nyarak, recsegõ fagyok, megtörik az átok. A kastély metszetekkel álmodik.
    Ki megy el tavat ásni, tiszafát ültetni, ha a krumpli nem terem? A búzát, a szõlõt a jég, az aszály vagy Isten tudja, mi a bánat viszi el? Gyomorkorgástól visszhangoznak a vályogfalak közei. És menni kell kubikolni. Talicskák, lapátok, mi-közünk-az-egészhez, ímmel-ámmal, csak-legyünk-túl-rajta. Jaj, hogy a napernyõs álmok folyton parancsszavakként koppannak a földre!
    Az idillt nem lehet elereszteni. Papírsárkányként úszik tova az égen, s kapaszkodni, csak kapaszkodni, hátha mégsem zuhan le, hátha ott marad dacára a természeti törvényeknek.
    És iskola kellene, orgonaszó, derûs koradélutáni borozgatások. Költõk, hangászok. Szittya Helicon, hogy lebírhassuk valamiképp a homokbuckák zsarnokságát. Kell a bor, mert a szárazság s a csikorgó tél odabentrõl támad. A lélek a síkság és az égbolt kettõs horizontálisában vergõdik. S hiába az aranygerezdek, bukolika és klasszicizmus, a kastély itt, s a viskók amott. Szent borzadállyal bámulhat a pesti honorácior: szegény magyar nép!
    Nyûgõs, konok jobbágyok kellenek hát emelni a gróf mediterrán álmait, máskülönben zuhan, zuhan a papírsárkány, fennakad, megtépázódik az akácok, vadgesztenyék ágbogán. Háttérszegények, krumplizabálók tolják a taligát. Összeesésig, mert különben bennragad a térben a zimankó és a forróság kettõs pólusa. S bizony a feloldás csak afféle tervrajz marad. Axonometrikusan, síkvetületekben.
    Meddig múlik a múlt? És honnét jõ a jövõ?

    Fut, fut a celluloidszalag. Fakult filmhíradók. Málló tekintetek az ezüstbromid lemezeken. Ének és tánc. Egy udvar. Tán lagzi, tán disznótor. Asszony s férfi pörögnek egymás körül. Történeti félmúlt. Még minden van. Dalárda, gazdakör s faluszínpad. Helyi oligarchák. Ünnepek, szokások, melyek rendesen a templomtól indulnak el, s a terített asztalnál csengnek le. Paprikás és otelló a kifulladásig. Megrebben a filmszalag, s a táncmozdulat kimerevedik egy be nem mérhetõ pillanatra. A Történelem ropja a csárdást.
    Vigasztalan telkek. Akácos imitt-amott. Túl hûvösek az alkonyok és túl korán jönnek. Korábban, mint bárhol másutt a világon. És esõ, csak mutatóba. "Nézzétek csak! Ez az, aminek be kellene oltani a földjeiteket. Ez az, amitõl a tekintetek is lágyabbak szoktak lenni ott túl, az óceán partvidékén. Ennek kellene kimosnia lelketekbõl az átkokat, a görcsöket. Az idegenkedést mindattól, ami lágy hajlású és szelíd."
    Esõ helyett a Történet zuhog.
    Esküvõ. Roskatag állóképek. Már születésük pillanatában is a félmúlt rácsai közt vergõdnek. Tekintetek, amelyek képtelenek lerázni magukról a kémiai folyamatok igáját. Oxidálódnak, fakulnak. A kastély afféle szemipermeábilis hártya mögött. A sugárkoszorúálmok lassan elhagyják körvonalaikat. Valaminek itt be kellett volna következnie. Valaminek itt folyamatos jelenné kellett volna érnie. Helyette egy tabló állig gombolt, túlnézõ oligarchákkal. Történelem a kifulladásig.
    A villanyos csak Rákospalotáig jár. Nem a dombok, a homokos-agyagos parcellák adják a barikádot. A barikád az ünnepek helyébe épült. Oda, ahová valamikor száz éve gyümölcsöskertet lett volna jó telepíteni. Oldott, lágy lélekmozdulatokat.

    A busz most is korábban megy el. Úgy két-három perccel. Mire az ember kilép a ház kapuján, teremtett lélek sincs a megállóban. Nincs választás, gyalogolni kell, hogy stoppot fogjon. Alvóváros. Agglomeráció. Esték s hajnalok. A "napközben" itt tán csak elméletileg létezik. Elõre be nem mérhetõ várakozások a téesznél, a buszfordulóban. Köztes lét.
    Piások a kocsma elõtt. Legalább három feles kell, hogy enyhüljön a nyomorba ragadt szorítás. Félszavak, félmozdulatok a levegõben. Épp csak túl a szitkok lapályán. Az elmúlt esték, nappalok kudarcai most alkotnak ionos kötést az alkohol hidroxid-gyökével. A képletek csak a következõ reakcióig stabilak.
    A kutyák mindig túl lelkesek. Csaholni kell. Aki a kerítésen kívül jár, az idegen. Dühbõl, kötelességbõl, de meg kell ugatni. Védeni, ami odabent van. A szokásokat, az évszázadokat, a Történelmet. A Történelmet, amely folyton belenyúl a dolgokba, az álmokba.
    Lehetetlenség elmenni, és bizonytalan megérkezni. Köztes létezés. Buszokat várunk, buszokat késünk le. Folyton-folyvást úton egy képzelt és egy nem létezõ pont között.
    Félálomban a kastély. Elöregedett fotók, metszetek. Emléke egy tört, "lehetett volna" délutánnak. Tán össze kellene szedegetni morzsánként. Egy utolsó utáni kísérlet, negyedik nekifutás. Ez már réges-rég nem a Nagy Verseny. Túlélés. Túlélni háborút, historikus görcsöket, agglomerációt. Valami más, amit nem lehet bevenni a hivatalos programokba. Nincs fejléce. Napsugaras koradélutánokból indult ama reformkori szõlõtõkék közül, tán egyenest a présházból. Visszaadni a dolgok arcát és nevét. Így hívják talán. Az álmok nem botolhatnak el még egyszer az indulatokon, a szomjúságon. Esõt, sok esõt, csendes, partvidéki esõket!
    Az autócsarnok az erdei utakon, a hajnali féldecik a krimó elõtt: mind, mind a kényszerûség. Csak egy korsó sörre szerettek volna betérni, és lám, most ott ütik egymást. A Lélek kellene, hogy feloldja a helyi jellegû fogcsikorgatást. Megérkezik a busz. Fel lehet szállni. Ülõhely is akad. Nézd, az akácok összeborulnak az út felett!

    Mákosrétes. Rizling. Snúrozás a Mozdony elõtt. Negyvenes férfiak beleoldódva a gyerekkor mozdulataiba. Újra ártatlanok.
    És egy kicsiny terem, apró, klasszicista idill fülébe súgni az álmodónak: van még egy dobásod.
    Szól a kórus, a zongora: még nem adtuk fel. Ami itt van, csak azért, hogy legyen. Hogy a belsõ zsebben vagy a marokban szorongatva bárki hazavihesse, akár egy szem cukorkát. Nem lesz kevesebb.
    A délután, ahogy az alkonyba, majd estébe hajlik, s a tiszafák, ciprusok bebólintanak az ablakon: veletek vagyunk. Biztos védelem a félreértések ellen. A Történelem ellen.
    És mákosrétes, és abasári rizling. Töpörtyûs pogácsa. Ahogy azt csak Juliska néni tudja. Az imádságra sem ügyel buzgóbban. Mert ez is imádság. S ez nemcsak az ünnepnapoké, keresztelõké, temetéseké, hanem a hétköznapoké is. A Létezés elleni merénylet volna bármit kispórolni belõle.
    Buszok jönnek-mennek. Késnek, sietnek, és olykor ki is maradnak. "Befelé" folyvást sietünk. "Haza" ráérõsebb. Meg kellene érkezni, lecihelõdni a lépcsõkön: igen, itthon vagyunk. Poros, sáros az út, és gyatra a világítás. Szükség van hát égremeredõkre, hogy akár hõsködésbõl, akár taktikából elõrecaplassanak, térdig dagonyában letûzni a karókat, mert az a bizonyos út a kastély s a zsúpfedelek közt még mindig adósság.
    Tanulsággá kell oldani a múltat. Az átkot, hogy az ösztönök folyton képesek szilánkokká zúzni az arany ideákat. Az államokat ösvényekké anyagítani, hogy az ábrándokkal, a köddel soha többé ne legyenek összetéveszthetõk.
 

SZARKA ISTVÁN

Te meg a világ

Ikercsillagod
piroskék vészjel,
odabenn ragyog,
szívedben fészkel.

A kor nem tied.
Ki sincs találva.
Nem jó évtized
ez a halálra.

Te meg a világ
egymásnak való.
Ezt gondoldd tovább,
fáradt ballagó.
 

Hullámtér

Fénybõl való gyík illeszt magához,
tõle dereng az esti folyó ma,
ilyen Dunával ballag a város
haza, emberibb dimenzióba.

A lázmeleg gyík lüktetõ szügyén
hajnal futkos majd, rózsakvarc álom;
rendedhez állok, én-léptékû lény,
meglelt kishazám, üde kaszálóm.

Az élõ bolygó hullámterében
küldetéseim sorban megélem,
esnek a csodák, sûrûdik a szó.

Sustorog csak a zsenge világgyík,
hétszáz hélium pajzzsal világít,
tejút hasa jól kitapintható.
 

Istenajándék

Töpped a hõ, aszu nap jár,
õszét ontja az égöv,
örökös gömbsátrán
mélykékkel maszatol,

lombja fakul, csak az új fû
tündököl ünnepi zöldben;
istenajándék nyár
táncol a déli verõn,

feketekökörcsin-hangon
szól, mégis: kicsi nyár õ,
lavinás háta vakít --
és mégis: kicsi nyár.

Darazsas, mustszagu fénytõl
emlõcskéi nyilallnak;
vad bûbáj csalogat
délszaki völgye felé...