MÛHELY
TÍMÁR MÁTYÁS
Visszapillantás a magyar bankreform
folyamatára (1975-1988)
A hetvenes-nyolcvanas évek pénzügyi gondjai
1974-75 során - miután a gazdaságirányítási reformfolyamat már az elõzõ években megrekedt - leváltották Nyers Rezsõt, az MSZMP gazdaságpolitikai titkárát, Fehér Lajost, a mezõgazdaságot felügyelõ elnökhelyettest, és távozott posztjáról Fock Jenõ, a kormány elnöke is. Én a kormányelnökhelyettesi posztról a Magyar Nemzeti Bakba (MNB) kerültem, ami államtitkári beosztással járt.
A bank hatáskörét a fennálló irányítási rend szabta meg. Az Országos Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium mellett a jegybank hatásköre szigorúan behatárolt volt, bár e határok az 1968-as reform óta szélesebbé váltak.
Az MNB nemcsak jegybanki feladatokat látott el, hanem a központi hitelbank feladatát is betöltötte. Mellette fontos feladata volt az Országos Takarékpénztárnak, mely a lakossági betéteket, hiteleket s a tanácsok bankügyleteit intézte. A külkereskedelem pénzügyeit a Külkereskedelmi Bank bonyolította. A beruházások finanszírozásában az Állami Fejlesztési Bank tevékenységét az MNB vette át. Bár a vállalati és szövetkezeti hitelezésben az MNB szerepe túlnyomó volt, mégsem lehetett egyetlen bakról beszélni Magyarországon.
A jegybanki irányításban fontos szerepet töltött be az országos hitelterv, a devizaterv és az összevont pénzügyi mérleg kidolgozása, a Tervhivatallal és a Pénzügyminisztériummal közösen. Mindezt az õszi hónapokban készítettük el, számos bizottságban való megtárgyalás után, végül is az elvégzett munka a hitelpolitikai irányelvekben öltött testet, amelyeket - a tervvel és a költségvetéssel együtt - a kormány hagyott jóvá. Az évek során a legfontosabb kérdésekben az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottságában dõltek el, vagy innen kerültek a Politikai Bizottság elé. Állami vonalon a Tervbizottság és a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága tárgyalta meg a fõbb témákat, amelyek legvégül a Minisztertanács elé kerültek.
Miután 1975 nyarán megkezdtem munkámat a bankban, sorozatos megbeszéléseket folytattam helyetteseimmel és a többi vezetõ beosztottal. A munka fõvonalaiban nem volt új számomra, hiszen régebben a PM-ben és a Minisztertanácsnál is foglalkoztam a bankot érintõ kérdésekkel.
A fõ feladatokat a következõkben láttam.
1. A nyersanyagár robbanás óta (1973-74) a pénzügyi egyensúly erõsen roló tendenciát vetített elénk. Ez fõleg a konvertibilis fizetési mérlegben és az államháztartás hiányában mutatkozott meg. Világosság vált, hogy az olaj és más energiahordozók s anyagok árának növekedése tartós veszély az ország gazdasága számára. Mivel tagja maradtam a GPB-nak és a Tervbizottságnak, ezt a kérdést tekintettem elsõdlegesnek a gazdasági vezetésben; sorozatosan készítettünk elõterjesztéseket és javaslatokat a pénzügyi egyensúly javítása érdekében. Ezekrõl részletesen írtam mind a Szürke pénzügyek, az 1998-ban megjelent Válság, változás, változások címû könyvemben.
2. Világos volt elõttem, hogy a bank és a hitelezés szerepének növelése nem képzelhetõ el az államháztartás elvonó-juttató tevékenységének erõteljes csökkenése nélkül, és hogy ez mind az árrendszerben, mind a bérrendszerben lényeges változtatásokat tesz szükségessé. Éles viták alakultak ebben a kérdésben. De az kétségtelen, hogy a költségvetés "lefogyasztása", az árak reformja és a dotációk csökkenése túlságosan lassan ment végbe, és az intézkedések nem voltak elégségesek a problémákhoz képest.
3. A fennálló keretek közt igyekeztünk a hitelezést szelektívebbé tenni, bár az adott struktúrákon belül ez csak kismértékben sikerült. A beruházási hitelezés terén bizonyos eredményeket értünk el két konstrukcióval. Az export növekedését célzó néhány milliárd forint jó hatással volt a kivitel növelésére; a szerkezet javítását célzó keret is elõsegítette a gazdaságosság növelését, a modernizációt több ágazatban (energiaracionalizálás, egyes feldolgozóipari termékek, gyógyszeripar, vertikumok a mezõgazdaságban stb.). A visszafejlesztések a gazdaságtalan vállalatoknál és termékeknél azonban rendkívül vontatottan haladtak a különbözõ érdekcsoportok és a politika nyomása miatt.
4. Az egyensúly javítása, a gazdaságirányítás további reformjainak elõmozdítása szükségessé tette az árfolyamrendszer terén az elõrehaladást. Jelentõs lépés volt az egységes árfolyam kialakítása. A szocialista országokban ez volt az elsõ ilyen intézkedés, és nyugati partnereink elismeréssel vették tudomásul. Ez lényegesen javította a tisztánlátást a gazdaságban.
5. A 70-es évek második felében ismét felmerült a bankrendszer reformjának szükségessége. Az 1968-as "új mechanizmus" bevezetésekor ez a téma különbözõ okok miatt nem kapott kellõ figyelmet. A széleskörû reformok bevezetésekor a bankvezetõk és a felsõ vezetés egyaránt úgy vélekedett, hogy egyidejûleg túlságosan sok lenne a változás, és a bankrendszer kétségtelenül szükséges átalakítását egy késõbbi idõpontban kell napirendre tûzni. A reformfolyamat megrekedése a hetvenes években ezt nem tette lehetõvé, majd a súlyos egyensúlyi problémák jelentkezése szorította háttérbe, a nyolcvanas évek elején pedig a nemzetközi pénzügyi válság. Csak ezután került a kérdés újra napirendre. A Nemzeti Bank álláspontja az volt, hogy a nagymértékû újraelosztást meg kell szüntetni az állami költségvetésben, a vállalatoknál pedig a negatív tõkeáramlást, a túlzott elvonásokat és juttatásokat. Csakis így lehet nagyobb súlyt adni a hitelszférának. Amikor a kétszintû bankrendszer kialakítása a nyolcvanas években újra sürgõssé vált, a Nemzeti Bank lett elõkészítõje és bonyolítója az egész folyamatnak. E folyamat részeként számos kisebb bank alakult. (Vállalkozási Bank, Innovációs Alap, Cib Bank, a Creditanstalt budapesti intézete, Unic Bank.) A PM és az illetékes kormányszervek hathatósan segítették az átalakítási munkákat. Így jöhetett létre - tudomásom szerint elõször a világon - az úgynevezett egyszintû bankrendszerbõl kétszintû bankrendszer.
Az MNB-ben tucatnyi munkacsoportot állítottunk fel az új kereskedelmi bankok létrehozására. A vállalatokat úgy kellett csoportosítanunk, hogy nagyságrendi különbség ne legyen a három új nagybank hitel- és betétel-volumene között, és ezáltal letetõvé váljék a bankok közötti verseny. Ki kellett dolgoznunk a jegybank és a hitelbankok pontos kapcsolatrendszerét, a pénzforgalom zavartalanságának biztosítását, a személyzeti állomány elosztását, az épületek kijelölését és sok-sok más feladatot.
Ebben az idõben a forint és a devizamûveletek - a forint konvertibilitása híján - elkülönültek egymástól. A devizagazdálkodásban a decentralizáció komoly vitát keltett. Az új hitelbankok személyi állománya ugyanis mindaddig csak forint mûveleteket (hitel-betét stb.) végzett, és a tisztviselõk nem voltak gyakorlottak devizamûveletekben. Azonkívül a devizaterület ügyintézõinek szervezeti felállása más volt (országonkénti), mint a forint területeké az MNB-ben (ágazati). Ez bizonyos érthetõ óvatosságra intett. Volt egy másik ok is, mely miatt a devizamûveletek decentralizálását egy-két évvel késõbbre terveztük. Külföldi hitelezõink aggályaikat fejezték ki: mi a biztosíték arra, hogy az új pénzintézetek eleget tesznek törlesztési és kamatfizetési kötelezettségeiknek? Ez is arra figyelmeztetett bennünket, hogy nagy körültekintéssel járjunk el, nehogy az újabb hitelfelvételeknél problémák álljanak elõ, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a lejáró hiteleket - ha törekvéseink szerint csökkenõ mértékben is - újakkal kell majd pótolni.
Gondot okozott a lakossági betétek és hitelezés terén, hogy az újonnan létesített bankok nem rendelkeztek olyan széles fiókhálózattal, mint az OTP. Ezért az az álláspont alakult ki, hogy az új pénzintézetek a lakossággal kapcsolatos üzletágakat a fiókhálózat kiépítésének megfelelõen alakítsák ki.
Mindezek a problémák a 80-as évek derekán óriási feladatokat jelentettek, a napi munka mellett. Elsõ lépésként az MNB-n belül elkülönítettük a kereskedelmi banki részlegeket a jegybankiaktól; mintegy "szimulálva" a leendõ kétszintûséget úgy, hogy a kitûzött idõpontban, 1987. január elsején csupán "szentesíteni" kellett az addigra már kialakított szervezetet és funkciókat. Az átállást - bár sok gonddal járt - így aztán sikerült nagyobb zökkenõ nélkül megvalósítanunk.
A kétszintû bankrendszer kialakítása mellett a legnagyobb gondot továbbra is a külföldi adósságok magas volta, a nemzetközi fizetési mérleg hiánya okozta.
Számos vezetõ - köztük néhány ágazati miniszter is, az ágazata vélt vagy valóságos érdekeit képviselve - a makrogazdaság összefüggéseit, a pénzügyi mérlegek növekvõ deficitjét nem érzékelte kellõen, talán csak 1978-tól, amikor a fizetési mérleg hiánya óriásira duzzadt.
Havasi Ferencben, aki ebben az évben került a GPB élére, és Marjai Józsefben, aki ekkor lett az NGKB elnöke, szövetségesekre leltünk, s bár a politikai szervek álláspontja nem mindig alkalmazkodott a helyzethez és a problémákhoz, a fizetési mérleg hiányát 1979-ben sikerült az elõzõ évivel szemben lényegesen leszorítani. Ez a tendencia az 1980 utáni egy-két évben is jellemzõ volt. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elején kialakult nemzetközi pénzügyi, likviditási válság súlyos fenyegetést jelentett Magyarország számára is.
A konvertibilis hitelfelvétel problémái egyre inkább a középpontba kerültek. Nemcsak Magyarországon volt ez így, hanem a lengyeleknél, a románoknál és a többi KGST-országokban is.
A nyugati jegybankelnökökkel kapcsolatunk szorosabbá vált, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjával (BIS) ugyancsak. A nyugatiak közül a legtöbb segítséget Leutwiller, a Svájci Központi Bank és egyben a BIS elnöke, és Richardson, az Angol Bank elnöke nyújtotta. Problémáinkhoz pozitívan állt hozzá Emminger, a Bundesbank elsõ embere, Koren, osztrák kollégám, a franciák és mások is, hiszen Magyarországot a "tábor" kiemelkedõen fontos országának tekintették reformjaink miatt.
A BIS, a Nemzetközi Fizetések Bankja
A Nemzetközi Fizetések Bankja Bázelben, júniusban tartotta rendes évi közgyûlését, decemberben pedig kelet- és nyugat-európai központi bankok vezetõinek tanácskozására jöttünk össze.
A júniusi bázeli közgyûlésnek többszáz résztvevõje van. Nemcsak a részvényes bankok vezetõi (Magyarország a harmincas évek óta tag), hanem a többi kontinens központi bakjainak vezetõi is. Az elsõ, a szombati találkozó a nagy fogadáson történik. Itt mód nyílik megkeresni a fontosabb partnereket, külön megbeszélések idõpontját rögzíteni. Vasárnap kétoldalú megbeszélések, este az elnökök vacsoráját rendezik meg a Schützenhausban, a többszáz éves Lövészegyesület helyiségében, ahol a falfestmények a svájci történelem nevezetes eseményeit elevenítik meg.
Hétfõn a közgyûlésen a BIS vezetõsége tart beszámolót a nemzetközi pénzügyekrõl, a BIS munkájáról, mérlegérõl és eredmény-elszámolásáról. Ezt megelõzi a "tizek" megbeszélése, ahol összehangolják a nyugati pénzpolitikát, az árfolyamokat, a kamatokat.
A Nemzetközi Pénzügyi Alap, az IMF közgyûlése mellett ez a világ legfontosabb pénzügyi összejövetele. Banki munkám évei alatt négy elnök váltotta egymást a BIS-ben. Kezdetben Ziljstra, a Holland Központi Bank elnöke látta el ezt a feladatot, majd Leutwiller, a Svájci Nemzeti Bank kormányzója, aki a pénzügyi válság éveiben igen sok segítséget nyújtott Magyarországnak. Õt a belga bankelnök követte, majd ismét holland, a fríz származású óriás, Duisenberg következett. A (nyugat-európai) "nagyok" által megvitatott, átrágott beszámoló általában meglehetõsen objektív. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem volt részvényese a BIS-nek.
A decemberi értekezlet a BIS vezetõ testületével és a szocialista bankok elnökeivel mindig informatív jellegû volt.
A bolgárok általában terv- és tényszámaikat ismertették, csehszlovák kollégák is ezt tették - csak differenciáltabban. Színesebb és árnyaltabb volt a lengyel és jugoszláv beszámoló. A románok sûrûn hivatkoztak Ceausescura. A magyar beszámolót mindig megkülönböztetett érdeklõdés kísérte, speciális helyzetünkbõl adódóan.
Jómagam több elõadást tartottam Svájcban a magyar gazdaságról, többek között a zürichi és a bázeli egyetemen. Az érdeklõdés nagy volt. A zürichi elõadáson Leutwiller bankormányzó is részt vett, és más vezetõ bankárok. Rengeteg kérdést kaptam.. Igyekeztem õszintén beszélni a magyar gazdaság eredményeirõl, problémáiról s ezek okairól, és arra törekedtem, hogy rokonszenvet keltsek Magyarország iránt, taglalva a reformjainkat, mezõgazdasági modellünket, demokratikus törekvéseinket.
Nemzeti banki tevékenységem idejére esett belépésünk a két nagy nemzetközi szervezetbe, az IMF-be és a Világbankba.
A kérdés már a 70-es évek elején is felmerült, és - még mint a kormány gazdasági bizottságának elnöke - megbízást kaptam, hogy konzultációra utazzam Moszkvába Mihail Leszecsko miniszterelnök-helyetteshez, aki a Szovjetunió KGST-képviselõje volt. Leszecsko elmondta, hogy náluk errõl nincs felsõ szintû állásfoglalás. Ahogy mondta: be is lehet lépni, ki is lehet lépni ezekbõl a szervezetekbõl. A Szovjetunió esetében ez volt a helyzet még a megalakulás utáni években.
Nemsokkal ezután, más ügyekben, hivatalos látogatáson vettem részt Moszkvában. A delegációt Fock Jenõ vezette. A tárgyalások után Alekszij Koszigin miniszterelnök fogadást adott. Megkérdezte, mit mondott Leszecsko az IMF-Világbank konzultáció alkalmával. Igyekeztem pontosan idézni szavait, amit orosz partnerem nem cáfolt, nem is korrigált.
- A helyzet más, mint ahogy önök vélik - mondta Koszigin. - A szovjet vezetés nem tartja helyesnek, hogy bármelyik szocialista ország belépjen ezekbe a szervezetekbe.
A beszélgetés tovább folyt - más ügyekrõl.
Ezek után itthon a kérdést lényegében levették napirendrõl, bár a tájékozódó munka MNB-ben folytatódott. A 70-es években azonban jelentõs változások zajlottak le, és az évtized végén az ügy ismét napirendre került azzal, hogyha a dolog aktuálissá válik, legyünk felkészülve. Ez az aktualitás a nemzetközi pénzügyi válság miatt a nyolcvanas évek elején be is következett.
Az IMF és a Világbank jelentései fontos jelzésekül szolgáltak nagy kereskedelmi bankok számára az ország hitelképességét illetõen. Belépésünk kedvezõ következményekkel járt az ország megítélésében a pénzügyi válság éveiben és azt követõen is. Az évenként többször lezajló konzultációk (fõleg az IMF küldötteivel) nagy viták közepette zajlottak le. Kemény, sok esetben merev partnerek voltak, maguk sémáiból indultak ki, és nem sok megértést tanúsítottak országunk konkrét helyzete, a pénzügyi makroszférán kívüli problémák iránt. Lassanként azonban sikerült megértetni velük e problémákat, fõleg a francia de Larosière elnöklése idején.
A KGST-bankok
Négy szovjet bankelnökkel dolgoztam együtt, leghosszabb ideig Alhimovval, aki éles eszû, de meglehetõsen dogmatikus gondolkodású ember volt. Magyarországot nem túlságosan kedvelte. A külkereskedelem területérõl jött, szeretett politikai érveket használni, és a túlzásoktól sem riadt vissza. A lengyel fizetésképtelenséggel kapcsolatban ironikus megjegyzéseket tett. Javaslatainkat a KGST-beli pénzügyek és elszámolások korszerûsítésére - fõleg a részleges konvertibilitásra vonatkozót - mereven elutasította. Igazán barátságosnak akkor mutatkozott, amikor háborús élményeirõl beszélt, ezekre joggal lehetett büszke.
A felszólalások az orosz abc sorrendjében történtek. Ezért az elsõ hozzászóló mindig a bolgár bankelnök volt, aki általában óvatosan foglalt állást. Utána én következtem. Igyekeztem mindig röviden beszélni. Vietnami kollégám kissé kívülálló volt a maga sajátos problémáival, majd a Német Demokratikus Köztársaság küldöttjére került sor. Az NDK képviselõivel - bár nézeteink sok dologban eltértek egymástól - a konkrét esetek jórészében közös álláspontot képviseltünk; igen gyakorlatiasak voltak a hozzászólásaik. Utána a kubai felszólalás következett, majd a mongol és a lengyel. A lengyel hozzászólások õszinték és színvonalasak voltak. A 80-as években nyíltan beszéltek problémáikról, fõleg az átütemezés kérdésérõl. A románoktól a két szakbank elnöke vett részt az ülésen, a központi banké nem. A szovjet bankelnök felszólalása mindig a figyelem középpontjában állt, legvégül a cseh kolléga szólalt fel.
A plenáris ülés elõtt a "glav delegacii"-n, az elnökök értekezletén a kényesebb kérdések kerültek szõnyegre, mindenek elõtt a nemzetközi pénzügyek. A napirenden a hiteltervek, a mérleg, az eredmény-elszámolás és az apparátus kérdései ismétlõdtek. Az elvi kérdésekben elõrehaladás alig történt, ezeket eredménytelenül tárgyaltuk. Mások voltak az elgondolások, sokszor az érdekek is.
Egy-egy ülésszak általában három-négy napig tartott. Egy alkalommal Kievben, egyszer meg Leningrádban rendezték meg az ülést. Egyszer ellátogattunk Vlagyimirba és Novgorodba is. Idegenvezetõnk, egy pedagógus, megkérdezte, hogy megnéznénk-e az egyik régi templomban a hajnali misét. A templom aranyfényben csillogott. A pópa fiatal segédei díszes ornátusban miséztek. A templom zsúfolt volt, az emberek térden állva imádkoztak. Minden a régi Oroszországot sugározta, több mint hatvan évvel a forradalom után. Volt az egészben valami idõtlen, valami hihetetlen...
A külföldi utak jelentõsége a nemzetközi pénzügyi válságot követõen a nyolcvanas években megnõtt. Munkatársaimra is egyre több feladat hárult a kapcsolatok erõsítésében, a hiteltárgyalásokon, különösen az IMF-be és a Világbankba történt belépésünk után.
A nemzetközi pénzügyi válság után itthon fokozódott a vita a "hogyan tovább" kérdésében. A magam részérõl továbbra is azon voltam, hogy az egyensúly ügyét prioritásként kell kezelni, hogy nem szabad növelni adósságállományunkat, hogy szelektív gazdaságpolitikát kell folytatnunk, csakis a legjobb fejlesztéseket szabad finanszíroznunk, gyorsabban kell élnünk a szanálások, csõdeljárások, a reménytelenül korszerûtlen kapacitások visszafejlesztésével, és folytatnunk kell a piacorientált reformokat. Minderrõl részletesen írtam 1998-ban kiadott könyvemben.
Ezzel szemben már a pénzügyi válságot követõ években, 1983-84-ben számos fontos posztot betöltõ gazdasági vezetõ erõteljesen hangoztatta az élénkítés követelményét. A felsõ politikai vezetés mértékadó tagjai szimpatizáltak ezzel.
Végül is - bár kompromisszumos megoldás jött létre a nyolcvanas évek közepén - az élénkítés elfogadása határozta meg a gazdaságpolitikát, és az adósságállomány három-négy év alatt csaknem kétszeresére növekedett. A szükséges reformok késtek, a gazdaság szerkezete nem javult, az életszínvonal stagnált. A közvélemény egyre sürgetõbben követelte, hogy a vezetésben radikális változások történjenek. A helyzet ellentmondásossága arra késztetett, hogy koromra is tekintettel - hatvanötödik évemet tapostam - felmentésemet kérjem, és ez 1988-ban, a Grósz-kormány idején meg is történt.
TUDÓSPORTRÉK
KARDOS ISTVÁN
A rendszerelmélet atyja
Ludwig von Bertalanffy (1901-1972)A tudományos világ e néven ismeri a rendszerelmélet egyik megalapítóját, aki erdélyi - magyar - örmény gyökerû volt, de Atzgerdorfban, Ausztriában született a múlt század elsõ felében. Egyetemi tanulmányait Bécsben kezdte meg, azon az egyetemen, amely még az 1920-as években is Európa legjobb univerzitásai közé tartozott, majd letéve államvizsgáját, filozófiai tanulmányokat folytatott Innsbruckban. Már egyetemi évei alatt is elsõsorban a biológia érdekelte, méghozzá a felsõbbrendû integrációk, a formaképzõdés igencsak elvont kérdései. Ezek a problémák izgatták egyetemi oktatói munkássága közepette is - 1934-tõl 1948-ig a bécsi egyetem professzoraként (egyik legközelebbi kollegája Konrad Lorenz, az állattan késõbb Nobel-díjjal kitüntetett kutatója volt).
1949-tõl Ludwig von Bertalanffy Kanadában és az Egyesült Államokban dolgozik. Ott találkozik Neumann Jánossal, Wienerrel és Shannonnal, s ott ismerkedik meg kezdeti rendszerelméleti kutatásaikkal. Bertalanffyt elsõsorban az élõ rendszerek érdeklik, és a témáról õ írja meg - a világon elõször - a legátfogóbb általános rendszerelméleti munkát. Mûve ma is a diszciplína alapmûvei közé tartozik. A növény- és állatvilág élõ és (részben) kihalt fajaival foglalkozik, fejlõdéstörténetileg vizsgálva, meghatározva és osztályozva, osztályba sorolva e fajokat és fajtákat. Elméleti munkássága azért korszakos jelentõségû, mert voltaképpen az élõvilág történelmének feltárására törekedett, a fajok keletkezését igyekezett összefoglalni és egyben modellezni. Tökéletesen tisztában volt munkája nehézségeivel, hiszen az összefüggések végtelenül bonyolultak és olykor csak nagy erõfeszítések árán követhetõek. Ahogyan írta: "... minden szellemi sémánk csupán alázatos erõfeszítés, amellyel megkíséreljük újrarajzolni a valóság roppant birodalmának néhány vonását." Matematikai modellel próbálta meg az elemek kölcsönhatását ábrázolni. A görög szisztematika szóval elnevezett módszerrel együtt vizsgálta a természetes és mesterséges rendszereket. Érdeklõdése szinte határtalannak bizonyult. Az 1960-as években eljutott a modern világ pszichológiai problémáihoz is.
1967-ben publikált könyvében, a Robotok, emberek és elmék címû munkában a "második ipari forradalom" pszichológiai problémáit vázolta fel. Mûve egyébként olvasmánynak is rendkívül izgalmas, hiszen már-már a sci-fik világához hasonló kivetítése ez a világvalóság megismerésének, illetve e megismerés folyamatának. A világ legismertebb rendszerkutatói tudományáguk atyjának tekintik. Ugyanakkor meglehetõsen furcsa és sajnálatos az a tény, hogy nevét a legszûkebb szakkörökön kívül, alig ismerik.. Tulajdonképpen e tudományág szintén klasszikusának tekinthetõ Kenneth E. Boulding tette ismertté Bertalanffy nevét egy Budapesten tartott elõadásában és a vele készített tévé-interjúban. Egyre több tudóst foglalkoztat ma már a valóság teljességének kérdése. Wigner Jenõ szimmetria elve, Werner Heisenberg rész és egész problematikája, és természetesen Albert Einstein relativitáselmélete valójában mind e kérdéssel foglalkozik. És a kérdés idõszerûsége különösen megnõtt azóta, hogy Jurij Gagarin 1961-es útjával az ember kilépett a világûrbe, hogy el tudott szakadni a földi gravitáció vonzásától. Tudósok valóságos légiója foglalkozik - bizonyítani vagy cáfolni akaró céllal - a Földön kívüli élet problematikájával, az új elemi részecskék kérdéskörével. A kozmikus Végtelen részei Földünkön is föllelhetõek és fejlõdéstörténeti összefüggésben állnak a valóságos világgal.
Ludwig von Bertalanffy ennek a gondolkodásnak volt az egyik úttörõje. Ausztriában született, ott is nõtt fel, akárcsak a szülei (nevét, nemesi címét még a 16. században kapta egyik õse I. Rudolf császártól), és személyét, tudományos munkásságát teljes joggal vallják magukénak az osztrákok. Ám mindez nem lehet akadálya annak, hogy laza magyar kötõdése ellenére, ne emlékezzünk meg róla megkülönböztetett tisztelettel és elismeréssel.
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
A színes oroszlánok
Tavasz van, választások idénye, tömegtüntetéseké, szavazat-újraszámlálásoké, s a meg-megcsörrenõ baráti telefonoké:
- Te nem félsz?
- De igen - mondom. - A haláltól. Ha így megy tovább, halálra röhögöm magam.
Langymeleg szellõk járnak a kertben, a napsugarak át-átragyognak a lombokon. Délutánonként odakinn, egy fehér széken ülök, ölemben nagyobbacska játékautóval, melynek csomagtartójából egy kisebb autó kandikál kifelé. Lábamnál óriási, fekete-sárga bundás dongó próbál felkapaszkodni egy ide-oda hajladozó vadnefelejcsre, nemigen megy neki.
Soma, három éves unokám beleszimatol az orgonaillatú levegõbe: - Jönnek az oroszlánok.
- Érezni a szagukat - bólintok. Elvégre miért ne létezhetnének orgonaillatú oroszlánok is.
- Érezni a szagukat. - szuszog Soma. - Milyen oroszlánok?
- Lila oroszlánok - mondom, hogy valami logika azért mutatkozzék.
- Lila oroszlánok - ismétli Soma. - A nagy autó fél tõlük?
- Fél.
- Fél tõlük. Mitõl fél?
- Hogy megharapják a kerekeit.
A dongó akrobatamutatványai sikerre vezetnek, matat a kék szirmokon, s aztán diadalmasan elrepül.
- Hogy megharapják a kerekeit - hagyja helyben Soma. - A kisautó is fél?
- Nagyon fél - mondom, és betolom a kisautó orrát a nagyobbik csomagtartójába.
- Nagyon fél. Mitõl?
- Hogy megharapják az orrát.
- Megharapják az orrát. Te is félsz a kék oroszlánoktól?
Mi, háborús gyerekek tulajdonképpen sosem tanultunk meg félni. Talán õrültek voltunk. Gyönyörködtünk a légi csatákban, az éjszakai bombázások tûzijátékaiban, szúrólángot sziszegõ puskapor-rudacskákkal gyújtottunk be a kályhába és dumdum-golyóval csõre töltött, szovjet lovassági forgópisztolyokkal játszottunk. Azt hiszem, életemben senkitõl és semmitõl nem féltem, kivéve a bérházak függõfolyosóit, mert olyan tériszonyom van, hogy visítani szeretnék, amikor a falhoz lapulva végigaraszolok rajtuk.
- Nagyon-nagyon félek - mondom, és megpróbálom úgy vacogtatni a fogaimat, hogy a tömöttek meg ne fájduljanak. - De te megvédsz, mert bátor vagy és erõs.
- Megvédelek - bíztat Soma. - Én bátor vagyok és erõs.
Letép egy sárga fejû kutyatej-virágot, haragosan pislog a szemével, s aztán hangos hú-hú kiáltásokkal a levegõbe csap.
- Elfutottak.
Kihúzom a kisautó orrát a nagy autó csomagtartójából, most már neki sincsen oka félelemre.
- Megvédtél bennünket. Bátor vagy és erõs.
- Bátor vagyok és erõs - bólint Soma.
Kis ideig ide-oda táncol a gyepen, aztán újabb szimatolás:
- Jönnek az oroszlánok.
Újrakezdõdik minden, ezúttal kék oroszlánokkal, késõbb zöldekkel, sárgákkal, míg a szivárvány színei el nem fogynak. Addigra bealkonyodik, a dongók elpihennek, bemegyünk vacsorázni. Evés közben rádióhallgatás, hírek, újabb baráti telefonok.
Soma bátor és erõs, a markában egy sárga szirmos kutyatej-virág. Ha a levegõbe csap vele, megnézhetik magukat, akik itt ijesztgetnek.
OLVASÓLÁMPA
GYIMESI LÁSZLÓ
Kísérlet a megmaradásra
Varga Rudolf: Ami a csövön kifér
Lehetett volna ez a könyv Varga Rudolf elõzõ regényének egyszerû folytatása,
Nem az lett.
Lehetett volna ez a regény korszerû szöveg, amelyben a mondatok már-már egymást, önmagukat olvassák.
Nem az lett.
Lehetett volna kórlap, egy megkínzott, haldokló világ tárgyilagos látlelete.
Nem az lett.
Lehetett volna káromkodás, az égre-pokolra öklöt rázó düh végsõ ordítása.
Nem az lett.
Lehetett volna ima a haldokló föld rothadó teste fölött, a lélek megleléséért, megmentéséért.
Nem az lett.
Lehetett volna tükör, a szilánkokra tört idõ darabkáival a fekete mindenségre villogó.
Lehet, hogy az lett.
Lehetett volna egyik almafa, ama bizonyos kertbõl. Vagy csak egyetlen alma róla.
Talán az is.
A bevezetõ sorokat eredetileg a könyv fülszövegének szántam/szántuk, de változott a kiadó, változtak a körülmények, más - kevésbé elvont - szöveg került a borítóra. Már-már kitöröltem a merevlemezrõl, amikor megkaptam a felkérést, írjak néhány oldalt Varga Rudolf új regényérõl. Újraolvastam, s rá kellett jönnöm arra, hogy annak idején tulajdonképpen vázlatot írtam, egy hosszabb tanulmány, de legalábbis egy alaposabb kritika vázlatát.
Lehetett volna folytatás...
A figyelmes olvasónak már nem kell bemutatnom az író eddigi életmûvét. Több verseskötet, prózagyûjtemény, forgatókönyv, filmelméleti tanulmány után az addigi életmû koronájaként adta közzé a Köpés a levesbe címû, fontos regényét, a rendszerváltás veszteseinek talán leghitelesebb krónikáját. A regény folytatásért kiáltott, mint történetét, mind nyelvi-irodalmi leleményeit tekintve.
Mégis: az új regényfolytatás is, meg nem is. Hagyományos értelemben nem az, hiszen a cselekmények nem függenek össze, a hõsök sem azonosak, az írói megformálás lendülete is más.
Folytatás mégis, mert a közeg azonos, Magyarország örökös hátsóudvara, a kiátkozott Rozsdaövezet, a Zóna - így, nagybetûvel. A korábban megismert lepusztult ipari tájon mozognak az új, mégis régrõl ismert szereplõk. Nem cselekszenek, épp csak vannak. Még vannak. A táj lepusztultabb lett, az emberek elesettebbek. Szegényebb rokonai a régi szegényeknek, a tartás tétova nyomaival, vagy már azzal sem.
Lehetett volna korszerû szöveg...A Köpés a levesbe nyelvi leleményei közül kettõre emlékeztetem az olvasót. Az elõzménynek tekinthetõ regény szövege egyes szám második személyben íródott, Te-regény volt, az alany ilyetén formájú használata mindig az olvasóra, a befogadóra mutatott, te is kerülhetsz közénk, te is itt élsz, terád is vár a Rozsdazóna. A megszólíttatás ezen módja felkavaróbb a beleélésre több teret nyitó én-regénynél, vagy a tárgyilagosabb, harmadik személyû alanyokra komponált próza hatásánál, a megszólítás direktebb így, a felszólítás dühítõbb, belsõ ellenállásra késztetõ.
A másik lelemény a lepusztult nyelv, a már-már basic-magyar hiteles ábrázolása, pontosabban: tudatos használata volt.
Az új regény az elsõ ötletet megfejeli: most feltételes módban szólnak a megszólító mondatok, kettõs sugallatot hordoznak tehát, egymással feleselõ kettõs sugallatot. Lehet, hogy ez a valóság itt és most, ilyen a világunk - ez az örökösen letagadott, még a statisztikákból is számûzött másik Magyarország, a tudatalatti tartományba taszított szégyenlendõ szereplõivel. De a feltételes módban ott bujkál a tagadás is: ilyen lehetne, ilyen lehet, ha... Ilyen lesz, ha nem vigyázunk. Ez a részítélet általános ítéletté válik, ha nem teszünk valamit... Ha nem történik valami. Ha, ha...
A lepusztult nyelv ebben a fénytörésben új értelmet kap, a következetes feltételes móddal önmagát is kétségbe vonja. Elszakítja a szöveget természetes táptalajáról, így akarva-akaratlanul stilizálja azt, üzeneteit irodalmi rangra emeli.
Lehetett volna kórlap...A Rozsdazóna, a nagyvárosok szegélyén törvényszerûen kialakult lepusztult ipari táj éppoly hiteles, mint az elõzõ regényben. De az eltérés sem lényegtelen: ott még folyik az ipar valamiféle átmentési kísérlete, itt már csata után lézengenek a sebesültek, a kibombázottak, a harcok testi és lelki rokkantjai. Életük alig több, mint a puszta vegetáció, tájékozódási pontjaik, az Újvilág-Restaurant-Étterem pultjai, a leromlott kocsmák meztelen villanyégõi, a hajléktalanszállók, ingyenkonyhák karámjai.
A regény története Magyarország balkáni hátsóudvarában, a lét legalsó fokán játszódik.
A fõhõs, Ötzi Antal, korábbi, viszonylagos létbiztonságából és társadalomkutatói, irodalmári státuszából kibukva hajléktalanná vált. A kegyetlen létharcra alkalmatlan, vívódó, hamleti alkat, akit kegyetlenül maga alá gyûrt a sors, a társadalom margóján élve már csak a hozzá hasonló, kétes egzisztenciákkal tartja a kapcsolatot. Nem azért, mert tehetségtelen ember, hanem azért, mert nem tudott és nem akart könyökölni, másokon áttaposni. Az általános értékválságban, a pénzközpontú versenyben, az erõsek társadalmában Anti minden lehetséges erénye feleslegessé és nevetségessé vált. Társadalmi és családi kapcsolatait elvesztette. Felesége kitúrta a közös lakásból, Pityut, a fiukat is élhetetlen, "csavargó" apja ellen neveli.
Anti csupán barátjánál, az ugyancsak hajléktalan utcafilozófus Mazsinál talál lelki gondoskodásra. Mindketten a leépült egzisztenciák nyomorúságosan monoton, ugyanakkor végletes életét élik, melyet a depresszió, a reményteli fellángolások és ellenõrizhetetlen, heves indulatok színeznek emberivé.
A regény hõseinek élete az utcán és a koszos köpködõben, az Újvilág-Restaurant-Étterem akolmelegében zajlik.
Anti és Mazsi éjjel-nappal az utcán kóborolnak. Mazsi tapintatos körültekintéssel faggatja Antit készülõ mûvérõl, a nagy lét-versrõl.
Az éhségtõl és fáradtságtól kimerülten Anti üveggyûjtögetés, guberálás helyett hazatér az apai házba. A veszekedéssé fajuló pénzkunyerálásba állít be Cápa, Anti öccse, az ügyes-ügyeskedõ vállalkozó. Anti megveti Cápa lelketlen pragmatizmusát. Cápa viszont lenézi Anti tehetségtelenségét.
Dühében és szégyenében Anti régi törzshelyén az Újvilág-Restaurantban gyógyítgatja magát. Lerészegedve felkeresi Icát, volt feleségét. Férfiassága csütörtököt mond.
Marad a csellengés. Mentõ ötletként Anti betér volt munkahelyére, a kutatóintézetbe, ahol az új fõnök, Vitéz Doktor Hosszú Szilárd is megalázza és kigúnyolja.
Fájdalomcsillapításként újabb italozás, majd a detoxikáló infernója. A kijózanítóból kiszabadulva, barátai, Mazsi és Lajkakutya várják Antit. Mazsi író-olvasótalálkozóra invitálja a fõhõst a külvárosi kultúrházba, ami a közönség érdektelensége miatt elmarad. A kultúrszeánsz italozásba és a kultúros kisasszony ölébe torkollik.
Anti munkát keres. Takarítónak állna. Bármilyen munkát elvállalna, de személyi igazolvány és iratok híján minden próbálkozása fiaskóval végzõdik. Végül Madár Pál, a szikvízüzemnek álcázott pénzmosoda tulajdonosa svarcban felveszi segédmunkára.
Egy reggel a szódagyárba a behemót külsejû Ukránlaci tér be. Fenyegetõzve keresi a pénztartozással meglépett Madár Pált. Madárnak pillanatnyilag sikerül egérutat nyernie. Szorult helyzetében Antinak könyörög, hogy a szikvízüzemben elrejtett piszkos pénzt és a kábítószert mentse ki a részére.
Anti segítség helyett ellopja a pénzt és a drogot, de öröme rövidtávúnak bizonyul. Zsozsóék, a piaci orgazdák elszedik tõle a szajrét. Így Anti a bûnözõk közé keveredik és maga is üldözötté, válik.
Ukránlaci elkapja Madárt és Antit. Az Ukrán villájának pincéjében sötétarcú társa, Csapajev vallatja ki Antit és Madár Pált.
A csapdából azok az egykori melósokból alkalmi, csöves bûnözõkké vált utcai bandatagok mentik ki Antit, akik véletlenül éppen Ukránlaci villájába akarnak betörni.
Anti menekülés közben fut össze Bizsuval, a transzvesztita prostituálttal, akinek figyelemre méltó mélységû az életszemlélete.
Váratlanul újabb bûnözõk veszik kezelésbe Antit: Kocsedó és Bors, az álrendõrök, akik szintén a lábakelt szajrét, a "kincset" keresik.
A helyzet megoldásában a tisztakezû Mazsi segédkezik. Anti végre megmenekül és kényszer jövedelemszerzésként vért ad a Vérellátóban, ahol Bertával, a fiatal ápolónõvel egymásba gabalyodnak, fülig szerelmesek lesznek.
A fõhõs Bertához költözik, de azért visszajár Szopósbözsihez, a régi nõjéhez, aki valójában már évek óta szívbõl szerelmes Antiba.
Mazsi imádott Lajkakutyája a parkban, a bokrok között megtalál egy levágott emberfejet. A bûnözõ banda az ártatlan Mazsit szorongatja, mivel a kutya nyomra vezetheti a rendõrséget.
Szegény Lajkakutyát ismeretlen kezek kivégzik. Mazsi összeomlik.
Berta, a kis ápolónõ, a fõhõs új "megváltó" szerelme szebb, teljesebb életrõl ábrándozik, ezért Anti hagymázas vállalkozásba kezd. A csövik vérét akarja "nagyban" árulni, de italozó és drogozó kuncsaftjai lehetetlenné teszik az "üzlet" megszervezését és beindítását.
A kilátástalan helyzetben Anti és az ápolónõ halálra gyötri egymást. Végül Berta is faképnél hagyja a fõhõst.
Anti számára újra csak az utca és a kábítószer marad. Volt feleségétõl megtudja, hogy Pityu, a fia, akit eddig a maga módján imádva szeretett, "kakukkfióka". Valójában nem tõle származik. Ica, a volt feleség az álrendõr Kocsedó segítségével hátba támadja Antit, akit nem tisztázott módon, talán öngyilkossági kísérlete alkalmával elgázol egy autó.
Anti a pszichiátriát is megjárva újra a kocsmában köt ki, ahol felolvassa a már hosszú ideje készülõ, Ilonkabácsinak, a kocsmai lejmosnak ajánlott grandiózus versét, melyben rögzíti a lét alatti sorba került emberek életérzését.
A törzsközönség elsõ felindulásában ízzé-porrá töri a lebújt.
Anti számára csupán az emberpiac jut osztályrészül, majd a kukázás, a marakodás a kövérebb szemetes konténerekért, a hajléktalanszálló és a feltört temetõi kripta, mint reális "öröklakás".
Az Apa betegségérõl értesülve Anti újra visszatér a családi fészekbe. Az Apa meghal. Anti nem jelenti be a halálesetet, hanem apja nyugdíját a postástól hónapról-hónapra átveszi és abból tengõdik.
A kihalt, õsemberbarlanggá züllött házban Anti lidérces látomásaitól, vibrációitól tudatzavarba kerülve a valóság és a képzelet határán tévelyegve az Apa mumifikálódott holttestét a városszéli szeméttelepre cipeli, ahol öccsének, Cápának és üzlettársainak cége egy hatalmas bevásárló központ építését kezdi el.
Antinak a város peremén strichelõ, transzvesztita Bizsu elárulja: "Itt már csak Isten a haver."
A regény az úgynevezett rendszerváltás árnyékos oldalát, az élet veszteseit mutatja be. Egy véglegesen esélytelenné vált értelmiségi réteg és hasonló módon kiközösített munkás társaik különös, pikareszkbe ágyazott elégiája kíván lenni, amely egyaránt alkalmaz naturális, ironikus és groteszken költõi elemeket.
A szereplõk sorsa csak végkimenetelében hasonlít egymásra: az elõéleti mozaikok valóban kiadhatnák a társadalom kórképét. Ötzi Antal félbemaradt, önsorsrontó értelmiségi, Mazsi a kultúra peremén szédelgõ valódi tehetség, Cápa az újkor embere, a szorongásait még-még legyûrõ menedzser, Madár Pál az újkor kihívásaival hiába küzdõ kisvállalkozó, akinek szódavizes kócerája felett egész korunkat jellemzõ módon villog a Szikvízmûvek felirat. A többiek? Munkások voltak, kisemberek, józan álmokkal, kétkezi tervekkel. Most - akaratlanul - egy idegen világ átnevelõ-táborának lakói, a korábbi értékrendektõl merõben eltérõ magatartás-formák kényszerû tanulói. A regény egy nagyszerû ötlet következetes végigvitelével jellemzi ezt a helyzetet. Tulajdonképpen senki sem az, aminek látszik - a társadalmi méretûvé nõtt hipokrízis a maga rozsdaövezeti módján testesül meg: a rendõrök (Kocsedó és Bors) álrendõrök, a gengszter (Ukránlaci) valójában bûnüldözõ, Bizsu, a transzvesztita prostituált tulajdonképpen a maga szûk ösvényén valódi értékek õrzõje, a csak jelzésszerûen jellemzett apa a letagadott múlt kísértete, és így tovább... Ahány személy, annyi kilátástalan egyéni túlélési stratégia, annyi kudarc. A nõk a maguk felemás módján - prostitúcióval, társaik jogszerû kifosztásával - szerencsésebb túlélõk, közülük kerül ki az egyetlen emberi jövõvel bíztató sors is: Bertáé, a vérellátós nõvéré. Õ is foglya, áldozata persze a Zónának, de úgy jár-kel a romok felett, mintha tudna valamit, mintha receptje lenne a megmaradásra.
A regény furcsa diagnózist állít elénk. Az író tisztában van a vizsgált test, a társadalom különbözõ szerveinek állapotával, felismeri a testrészeket emésztõ pusztító kórt, a fekélyeket, beszûrõdéseket, de nem mond ítéletet az egészrõl. Nem azért, mert nem tudná kimondani, hanem azért, mert a régen megszokott, már-már feledésbe merült realista hagyományok szerint ránk, olvasókra bízza a dolgot: nekünk kell megállapítanunk, gyógyszerészre vagy koporsóra lesz-e szükségünk.
Lehetett volna káromkodás...
A sorstalanság, a teljes lepusztulás képei törvényszerûen kelthetnének céltalan dühöt, könnyen fulladhatnának egy végtelen káromkodásba, az elutasítást átokká fogalmazó parttalan indulatkitörésbe.
Varga Rudolf írói módszere azonban kizárja az elhamarkodott ítélkezést. Mint elõzõ regényében, elbeszélései, publicisztikai mûvei sorában meggyõzõdhettünk róla, õ nem menti fel minden felelõsség alól szeretett hõseit! Míg értük haragudva (példásan) az õ orcájukba üt, azaz tisztánlátása õket sem kíméli, világossá teszi, ki és mi az igazi felelõs, miféle új rend az, amelyik nem engedi meg emberi énjük újrateremtését, kibontakoztatását.
A káromkodás pusztán levezetése a felgyûlt indulatoknak, gusztustalan, bár látványos pótcselekvés. A regény nem engedi meg a lefojtott energiák ilyetén módon történõ elpazarlását. Nem, nem mutat kiutat, nem vezet a megtervezett jövõbe, de kikiáltja a kiút, a tervezhetõ jövõ a Rozsdazónában is egyre körvonalazhatóbb, egyre sürgetõbb igényét. Hamisítások nélkül az irodalom többet nem tehet. Felvázolhatja ugyan az apokalipszist, de nem állíthat akadályokat a lovasok lába elé. Köpködjön rájuk? Minek?
Lehetett volna ima...A regény végig nyitva hagyja az Istenhez fordulás lehetõségét, a végsõ megoldás transzcendentális útját. Ha csak Isten a haver, csak rá számíthatunk mindannyian, akár a Rozsdazónában élünk, akár Varga Rudolf hideglelõs helyzetjelentésébõl csupán ismerkedünk vele. Ha csak Istenben bízhatunk, nem maradhat más cselekvési terünk, mint a könyörgés, az ima, a Mindenható kérlelése.
A regény nem tartja hiábavalónak ezt a megközelítést sem, de csak a cromwelli kiegészítéssel fogadja el: szárazon kívánja tartani a puskaport, s azokat a nagyon evilági eszközöket, amelyek segítségével a megváltásig túléljük, túlélhetjük rosszkedvünk telét.
De nem tudhatja, hol az a puskapor, hol vannak azok a felhasználható eszközök, nem tudja igazán azt sem, mikor, hol, mit lehet és kell tennie hõseinek, s mindazoknak, akik hõsei érdekében (velük együtt, vagy csak értük?) cselekedni képesek, és elszántak is erre a cselekvésre.
Isten dadogó megszólítása nem kerekedett imává, mert az imában meg kellett volna fogalmazni azt is, mit kér, mit kérünk a természetfeletti hatalomtól. De ezt az író, eddigi életmûvével bizonyított okokból nem határozhatja meg. Az elesettek, a megalázottak, az elnyomottak nevében, az érintettek helyett korábban annyiszor fogalmaztak meg hangzatos célokat, követeléseket, óhajokat, könyörgéseket, hogy az író - tapasztalataira támaszkodva - egyet tehet csak: várja, hogy a Rozsdazónában magában csírázzanak ki a megváltás igéi. Készen áll arra, hogy segítsen a megfogalmazásukban, talán a kimondásukban is, de nem óhajt (álságosan) testidegen megváltói szerepben tetszelegni. Vár, s talán azért imádkozik, hogy mielõbb megszülessenek a nélkülözhetetlen igék. Feltételes módban? Felszólító módban? Elsõsorban nem rajta múlik ez sem.
Lehetett volna tükör...A Rozsdazóna új regénye nem lép fel azzal a nagyrealista igénnyel, hogy körképet nyújtson az egész társadalomról, ezzel önként mutatja meg legsebezhetõbb oldalát. Máris kiálthatja akárki: pesszimista! Egyoldalú! Nem veszi észre a fejlõdés új vonásait! Számon kérhetik rajta ezer módon a pozitív szemlélet hiányát.
Igaza is lenne a támadóknak, ha a merítéstõl, az ábrázolt világ lakóiról csak anynyit tudnánk, mint õk: az egyetlen fejlõdés szükségszerû veszteseinek bizony szomorú a sorsa, de mindent meg kell tenni érdekükben... De hát mi, figyelmes olvasók, ennél sokkal többet tudunk már! S hogy többet tudunk róluk, s ha nem voltunk kénytelenek (még!) a saját bõrünkön megtapasztalni gyötrelmeiket, éppen az ilyen, és a hasonló kényelmetlen mûvekbõl tudhatjuk azt a többet, amelynek alapján általánosításaink érvénye áttöri a Rozsdazóna határait, s az egész forrongó világ - Ilonkabácsinak is otthont adó - átalakítására tartunk igényt.
Tükör helyett egy cserép a tükörbõl... Részt mutat, csonka képet? Nem! Éppen Varga Rudolf szépírói tehetsége folytán a csorba üvegben felsejlik a lényegi egész, megteremtõdik - ahogy a szerzõ korábbi mûveiben is - a jogait az igényes munkában mindig kikövetelõ intenzív totalitás.
Nem lehetek egészen pontos, ha egy tükörcseréppel hasonlítom össze a világképzés írói eszközét. Legalábbis tükör-mozaikról van szó: minden szilánk, önállósult tükröcske más-más fénytörésben, más-más szögben vetíti vissza a lepusztult világ-szeletet, s egyik részleten sem ismerhetõk fel a zóna határai. A változatos irodalmi eszköztér, a társmûvészetektõl kapott inspirációk, a líra és a film hatásai mindvégig lankadatlanná teszik az eleve sokszempontú befogadók figyelmét. A hibátlan szerkesztés, a különbözõ stíluselemek együttesen jelentékeny mûalkotást eredményezett, s ha õrizkedem is a nagy szavaktól, meg kell állapítanom, hogy Varga Rudolf új regényének megjelenése kortárs prózairodalmunk fontos eseménye.
Lehetett volna egyik almafa...Talán az is lett.
Varga Rudolf tudatosan használja regénye kereteként a paradicsomi fákra utaló képeket. Nem világosít fel azonban arról, melyik fáról szakított gyümölcsön osztozik Anti Bizsuval. Teremhetett volna éppen az örök élet fáján az az alma, akkor kevesebb lenne a gondunk, végtelen idõ állna rendelkezésünkre, még a Rozsdazóna nyavalyáit kezelõ gyógymódok kikísérletezésére is.
A regénybõl azonban világosan kitûnik, hogy ismét csak a tudás almája harsog a fogak alatt, jobban megismertük a világunkat, jobban tudjuk, hogy segítségre, gyógyításra szorul. Tudjuk azt is, hogy véges az idõnk, mert a baj súlyosbodik, az orvoslás egyre sürgetõbb.
A regény utolsó mondatai elhagyják a feltételes mód bizonytalan lebegését. Kijelentõ módban zuhognak ránk, az író ezáltal is hangsúlyozottan jelzi a hezitáló korszak végét, a tettek idejének bekövetkeztét. A tudásnak immár birtokába kerültünk, az örök életet, no jó, szerényebben: a termékeny megmaradást magunknak kell kiszenvednünk, megteremtenünk. (Szépírás Kiadó)
TABÁK ANDRÁSQuislingek és egyéb mákvirágok Martin Ros: A Harmadik Birodalom sakáljai (Kollaboránsok
tündöklése és bukása, 1944-45)Az utóbbi idõ legérdekesebb könyvei közé tartozik a holland szerzõé - amely most Striker Judit gondos fordításában magyarul is kézbevehetõ -, és ami érdekességénél is fontosabb: ritka tanulságos olvasmány, bár elmélyültségét illetõen kívánnivalókat hagy hátra.
Bizonyos át nem gondoltság jellemzi már magát a témaválasztást is. Mintha Martin Ros nem tudta volna igazában eldönteni, hogy a címben jelzett quislingek, a náci kollaboránsok arcképcsarnokát mutatja-e be, vagy különbözõ nevezetesebb fasiszták útját, fölemelkedését és bukását, avagy némely "ötödik hadoszlopok" nem kevésbé tanulságos históriáját írja-e meg. Így aztán könyve, bármilyen izgalmas olvasmány, meglehetõsen bizonytalan szerkezetû. Néhol lazán illeszkedõ, esetlegesnek tetszõ, máshol túlságosan zsúfoltnak ható, ez pedig nemegyszer azt a - kifogástalan munka esetén soha fel nem merülõ - kérdést veti föl: miért éppen azt tárgyalja, amit tárgyal, s miért nem foglalkozik számtalan olyan eseménnyel, jelenséggel, figurával, amely nagyon is témájához tartozna?
Hogy a mondottakat világosabbá tegyük: semmi esetre sem tartozik a tárgyhoz például Mussolini és szeretõje Clara Petacci utolsó napjainak melodramatikus színezetû elbeszélése, a "Sátán doktor", a párizsi Petiot sorozatgyilkosságának rémhistóriája sokkal inkább egy huszadik századi pitavalba illene, semmint e könyv lapjaira, nem is szólva Stella Goldschlag, a zsidó Gestapo-besúgó rendhagyó és e téma szempontjából teljességgel érdektelen bulvársztorijáról; viszont hiányérzetünk támad például akkor, amikor a román Vasgárdáról szóló (igen jó) és a magyar nyilasokról szóló (meglehetõsen gyenge) fejezetek mellett nem találjuk a térségben hasonló szerepet betöltõ horvát és szerb fasiszta szervezõdések, vagy az Anschlusst elõkészítõ, nácibarát osztrák, illetve a Csehszlovákiát aláásó szudétanémet (SdP) mozgalmak bemutatását. Az sem egészen világos, hogy az orosz fasisztáknak szentelt - egyébként rendkívül hasznos, mert ismeretpótló - fejezet miért kerül egy kollaboránsokról írt munkába, tekintettel arra, hogy a Kínában szervezkedõ Rodzajevszkij vagy az Egyesült Államokban mûködõ Vonszjackij mozgalma a legcsekélyebb befolyással sem volt a Szovjetunió elleni háború eseményeire, mivel egyik "Vozsgy"-nak (Vezérnek) sem állt módjában hátországi "ötödik hadoszlopot" szervezni, még kevésbé a hitlerista megszállókkal kollaborálni, a Vlaszov-féle bábhadsereggel pedig semmilyen kapcsolatban nem álltak. (Mellesleg fölöttébb elkedvetlenítõ, hogy palástolatlan kommunistaellenessége a szerzõt - meggyõzõdéses antifasiszta létére - odáig taszítja, hogy Vlaszovról valami elképesztõen hamis és könyvéhez mindenképp méltatlan, már-már fölmentõ értékelést adjon.) Az orosz fasiszta pártok mellett tehát kívánatos lett volna az ukrán (Bandera) és a balti fasiszta szervezkedések bemutatása is, hiszen ezek a mozgalmak valóban eljutattak a tevõleges kollaborálásig.
Ugyanakkor a szigorúan vett témához illeszkedõ fejezetek többnyire jók, hitelesek és alaposak. A már említett román fejezeten kívül (A Vasgárda menetelése Nagy-Románia felé), kitûnõ a holland, illetve a németalföldi fejezet (August Borms drámája), az indiai Kongresszus Párt egyik alapítójának, Gandi és Nehru kezdeti harcostársának, a tévelygésben és meghasonulásában valóban tragikus alakká váló Szubhász Csandra Bosz keserû sorsának elbeszélése (Bosz indiai bevetése), az angol fasiszták angolosan bizarr históriája (Lord Haw-Haw és náci küldetése) és több, a franciáknak szentelt fejezet. Ezekben a részekben Ros érezhetõ otthonossággal mozog, amit leír, azt kifogástalanul adatolja is. A második világháborút megelõzõ és a világháború alatti francia profasiszta és fasiszta mozgalmak kialakulását, növekvõ befolyását és mind a megszállt országrész, mind a "független" vichy-i állam társadalmát átszövõ kollaboráns tevékenységet pedig mélyreszántóan és olyan szépítgetés nélküli hitelességgel tárja fel, hogy az - legalábbis a magyar olvasó számára - valóban hiánypótlónak minõsíthetõ. Emellett rendkívül plasztikus kisportrékat ad olyan szörnyetegekrõl, mind Laval, Doriot, Darnand, Déat, akiknek a rémtetteinél talán csak szánalmas szolgalelkûségük volt nagyobb.
A szerzõ megkülönböztetetten fontos, szinte már központi helyet szentel az irodalom és fasizmus kapcsolatának. Az igazat megvallva, mintha ez a résztéma izgatná leginkább: végtére is nem akármilyen írók szegõdtek a fasizmus ideológiájának szolgálatába Céline-tõl Ezra Poundig és Knut Hamsuntól Gottried Bennig, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Négy hosszú fejezetben tárgyalja és vizsgálja ezt a valóban kínzó, egyszersmind kínos témát - Poundnak, Hamsunnak és a francia Robert Brasillachnak külön-külön fejezetet biztosítva. Poundról groteszk, tragikomikus, de nagyvonalú és hiteles képet rajzol, Brasillachról ragyogóan megírt, drámai felfokozottságú portrét (alighanem az egész könyv legjobb fejezete), Hamsunnal viszont tolerálhatatlanul elfogult - azért talán mégiscsak vaskos túlzás olyan fokú mártíromságot tulajdonítani Hamsunnak, hogy az már egy ma született bárány mit sem sejtõ ártatlanságával ér fel.
A nagy és fogas kérdésre azonban e tüzetesen elemzett írósorsokból sem kapjuk meg a választ: miért és hogyan váltak fasisztává? Egyáltalán miért és hogyan lesz fasisztává bárki? Miként keletkezik a lelkekben a fasizmus? Miben rejlik ennek a szörnyeszmének a titka, egykori vonzereje, elvitathatatlan sikere? Miért "termékeny még ma is az öl", amelybõl megszületett?
Pedig fontos lenne ismernünk a szabatos választ. Fontos lenne tudnunk, máig érõ tanulságokkal járhatna. A történelem ugyan nem ismétli meg önmagát, de mégsem hunyhatunk szemet bizonyos jelenségeken. Ha tetszik, ha nem - mindinkább úgy rémlik, napjainkban teret nyernek a Le Penek, Haiderek, Tudorok, Csurkák. Ezért kellene egyre világosabban látnunk és egyre jobban értenünk, hogyan jöttek létre mai mozgalmaik elõképei. Magyarán: hogy mibõl is lesz a cserebogár! (Magyar Könyvklub)
BÜKI PÉTERKét könyv a cigány holokausztról
Karola Fings - Herbert Heuss - Frank Sparing: Szintik és romák
a náci rendszer idején
Donald Kenrick - Graham Puxon: Cigányok a horogkereszt alattFerge Zsuzsa szociológus írja egyik tanulmányában, hogy a "szegregálás a definíció szerint az erõsebb csoportok gyengébbek felett gyakorolt kényszere. Így nemcsak egyenlõtlenséget jelent. A piramis aljára szorított csoportoknak a többieknél sokkal kevesebb szabadságuk van például abban, hogy saját maguk válasszák meg vagy alakítsák helyüket a társadalomban, vagy hogy saját sorsukról döntsenek. A csoportok közötti általános szolidaritást az emelkedõ falak szinte definíciószerûen kizárják."
A Ferge által leírtak jól összegzik Fings, Heuss és Sparing munkáját. Ez a könyv három egymásra épülõ fejezetbõl áll, ami a szintik és romák, azaz a német származású cigányok és romák megsemmisítésére tett kísérletet mutatja be. Az elsõ fejezet - Heuss tanulmánya - szintik és romák üldözésének elméleti "alapvetését" tartalmazza, vagyis a szinti- és romaüldözés politikájának változását 1870-tõl 1945-ig. Heuss feltárja azt az utat, hogyan vált egy rettenetes ötlet a nemzetiszocialista állam normalitásává, hiszen a német császárság nemzetállami törekvését nehezítette az egységes Németországon belül található sok nemzetiség.
Az 1933-ban hatalomra jutó Hitlernek és a nemzetiszocialistáknak így nem is kellett cigánytörvényt hozniuk, csak a már meglévõ, az évtizedek folyamán "csiszolódó" rendeleteket kellett következetesen végrehajtaniuk. A szintik és romák diszkriminálását Németországban - szemben a zsidók diszkriminálásával - nem elsõsorban a társadalmi erõk szorgalmazták, hanem az állam maga.
A német egységtõl, 1870-tõl egészen 1886-ig tartományi szinten születettek cigányellenes rendeletek. 1886-ban maga Bismarck szólította fel a tartományokat, hogy az eltérõ, egymástól független szinti- és romaellenes rendeleteket legalább a végrehajtásukban egységesítsék. Hogy a "szövetséges állam területe a csapástól alaposan és tartósan megszabaduljon", Bismarck javasolta az összes külföldi romák kiutasítását. 1899-tõl a Biztonsági Rendõrség foglalkozott a cigánykérdéssel, létrehozzák Münchenben a Cigányközpontot, ami 1905-ben közzétett kiadványában 3350 cigányról és cigány módra csavargó személyrõl tartalmazott rövid jelentést. Ez a könyv törvénytelen megjelenése ellenére sem keltett ellenkezést, sõt magától értetõdõnek tekintették kiadását. A Cigányközpont kiszolgálta a császárságot, a Weimari Köztársaságot, majd pedig a Harmadik Birodalom egyik intézménye lett. Az évtizedek során több tízezer szintirõl és romáról készítettek egyéni és családi aktákat. A központot 1938-ban Birodalmi Központ a cigány elemek leküzdése névvel a berlini Birodalmi Rendõrséghez csatolták.
Heuss tanulmányából megtudhatjuk, hogy a német birodalmi jog nem a cselekedetet büntette (pl. munkakerülés), hanem a személyt és végsõ soron a népcsoportot. A népcsoportot pedig a jog a fajelmélet segítségével definiálta. A jogi diszkrimináció tehát már jóval 1933 elõtt elkezdõdött a maga német precizitásával. A Harmadik Birodalomban romáknak és zsidóknak mint népidegeneknek pedig nem volt keresnivalójuk többé. A cigányokat nem csupán faji alapon üldözték, hanem aszociálisnak is minõsítették egyben. A cigányság letelepítése mindig is cél volt (bár jobb szerették elüldözni õket), ám mikor rájöttek, hogy ez sikertelen, Best, Heydrich helyettese a következõket írta: mivel "a cigány fajúak egyáltalán nem tudják csavargó ösztöneiket megfékezni - az ügy jelenlegi állása szerint semmiképpen sem ajánlható a letelepítés útjának további követése". Ez a kijelentés a szintik és a romák burkolt deportálásának sürgetésével volt egyenlõ. 1936-ban felállították a Fajhigiéniai Kutatóintézetet, amit Ritter vezetett. Mellette híres-hírhedt fajkutató volt még Eva Justin. A kutatóintézet különbséget tett fajtiszta cigány, cigánykeverék és nemcigány között.
Sparing A cigánytábor címû tanulmánya a Heuss által vázolt elméleti alapvetés aprópénzre váltásának elsõ fázisát mutatja be. A Weimari Köztáraság szinti- és romaellenes politikája még ellentmondásos volt: a letelepedést követelték meg tõlük, jóllehet gyakorlatilag elûzték õket a községekbõl. Ugyanakkor a szintik és romák többsége már letelepedett életmódot élt, állandó lakással rendelkezett. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után a szintik és romák tolonctáborokba küldését kezdték szervezni. Kezdetben e tolonctáborok felállítását a helyi hatóságok követelték. A gyakorlat csak abban volt egységes, hogy korlátozták a szintik és romák szabadságjogait. A táborok kiváló kutatóterületei voltak a "tudománynak", ahol a Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóintézet emberei számára biztosítva voltak az alanyok.
A cigánytáborokat 1943-ban számolták fel, amikor a romákat többnyire az auschwitz-birkenau-i tábor "családias" részlegébe deportálták.
A kötet harmadik fejezetében három koncentrációs tábort mutat be a szerzõ, Karola Fings: a buchenwaldi, a ravensbrücki és az Auschwitz-Birkenau-i táborokat. Buchenwaldot férfi tábornak alapították, itt a szintik és a romák aránya kezdettõl fogva nagyon magas volt. Buchenwald célja a munka általi megsemmisítés volt, ami mellett folytattak kísérleteket, euthanázia-programot is. A ravensbrücki tábor nõi tábor volt, ahová mintegy 5000 szinti és roma nõt deportáltak 1939 és 1945 között. A táborban a munka mellett tömeges sterilizációs (kísérleti) programokat folytattak, ami többnyire a 12-45 éves szintiket és romákat érintette nagyobb arányban. Auschwitz-Birkenau a tervszerû és tömeges megsemmisítésre szolgált. Auschwitz BIIe részlegében, az úgynevezett családi táborban helyezték el a romákat. Az Auschwitzba kerülõ romák gyakorta estek áldozatul Mengele kísérleteinek is. Fings tanulmányának szomorú hitelességét - csakúgy, mint Sparingét - az idézett és bemutatott dokumentumokon kívül, a túlélõk visszaemlékezései teszik még hitelesebbé. (Általában nem szokás elolvasni a könyvhöz fûzött utószót. E könyvnek az utószavát mégis ajánlom mindenkinek, mert újabb, talán ismeretlen adatokkal szolgál, mintegy hiánypótlásul, s ismételten felhívja a figyelmet a Ferge Zsuzsa által írottakra.)
A másik kötet, Kenrick és Puxon munkája nem csupán a németországi cigányok üldöztetésének bemutatására korlátozódik. A bevezetõben a szerzõk vázolják, hogyan alakulhatott ki a cigányok elleni elõítélet az évszázadok során, és erre sok példát - köztük nem egy magyarországit - hoznak. A kötet a továbbiakban bemutatja azt a folyamatot, amit Heuss tanulmányában már olvashattunk. Érdeme e dolgozatnak, hogy a fajkutatónak - Ritternek és Eva Justinnak - egy-egy alfejezetet szentel. A további fejezetekben elõbb a megszállt területek cigányellenes tevékenységét mutatja be, majd pedig a szövetségesek és a bábállamok ténykedésére irányítja figyelmünket. Ez utóbbit részben megtalálhatjuk, sajnos, Magyarországon is. Továbbá e kötet is kitér a náci orvosok "kísérleteire".
A két kötet szervesen kiegészíti egymást. Egyik a másikra épít. Számunkra, magyar olvasóknak is fontos ismereteket tartalmaznak. Nem húzhatjuk ki magunkat büszkén, hogy nálunk ilyen nem történt. Sajnos történt, de hogy milyen mértékben, azt a mai napig sem tudjuk pontosan, csupán néhány elszórt adat tanúskodik. "118 cigányt végeztek ki a nyilasok Várpalotán" - írta például 1946. szeptember 21-ei számában a Veszprémi Népszabadság. Az 1945 májusában véget ért II. világháború, az antifasiszta szövetségesek gyõzelme nemcsak a felszabadulást jelentette, hanem sokak számára magát az életet. Ugyanakkor problémáik önmagukba fojtását is, mivel a témával - a cigány holokauszttal - évtizedekig alig foglalkoztak. Ez pedig újabb és újabb lelki sebeket ütött a túlélõkben. Feladatunk tehát ma is e múlt minél alaposabb feltárása és minél mélyebb megértése.
A kiadó két kötete - mely a Nemzetközi Roma Kutatóközpont interface keretében jelent meg - jól szolgálja ezt a célt. Tanárok, egyetemi hallgatók éppoly haszonnal forgathatják, akár az érdeklõdõ olvasók. (Pont Kiadó)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNHanyatlás és fölemelkedés
Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása
és a világrend átalakulásaVan ez a vicc vagy harminc éves. A reggel még szendergõ Brezsnyevhez bekopog a titkára s így szól: "Brezsnyev elvtárs, a Vörös téren katonák vannak." "Miért ne lennének ott katonák, hiszen máskor is megfordulnak a téren." "Node ezek a katonák esznek..." "Miért ne ennének? A katona is ember, megéhezhet." "Csakhogy ezek a katonák pálcikákkal esznek..."
Bármily idétlen viccecske, mégis ezzel tudnám a legfrappánsabban érzékeltetni a múlt év legfontosabb politológiai könyvének, az amerikai Samuel P. Huntington mûvének egyik fõmotívumát. Glatz Ferenc egy, a közelmúltban feltett kérdésemre valahogy úgy válaszolt, hogy ez a könyv is az amerikai hatalmi törekvések kifejezése.
Szerintem ennél tárgyilagosabban - noha kétségkívül ravaszul - megírt mûrõl van szó, amely éppenhogy az európai s amerikai civilizáció hanyatlásának legfrissebb következményeivel s kilátásaival foglalkozik. Ez a hanyatlás voltaképpen a romantika kora óta közhely, s nemcsak Kierkegaard rettegést vagy Nietzsche újfajta heroizmust meghirdetõ filozófiájáról van szó, nemcsak a kapitalista rendszer diadalmas elõretörésének marxi megfogalmazásáról a Kommunista Kiáltványban, amely persze a rend bukása utánra hirdette meg a proletárdiktatúra-megoldást, hanem még inkább Spengler nyolcvan év elõtti A nyugat alkonya (Untergang des Abendlandes) címû alapmûvének gondolatait és talán még Toynbee (nálunk még meg sem jelent) történelmi alapvetését (A Study of History) folytatja. Huntington szerint a civilizációk az évezredeken át uralkodó vallásokkal jellemezhetõk leginkább - Marxról s az osztályokról alig esik szó, éppúgy mint a gazdasági rendrõl. Annál több a vallási hagyományokkal összefonódó nacionalizmusokról. Ennek jegyében beszél a görög-római és zsidó-keresztény szellemiségben létrejött európaiságról (mely a hódítások- és gyarmatosítás, másrészt a racionalizmus és technikai civilizáció megvalósítója volt) s ennek amerikai örökségérõl. Aztán a szláv ortodoxiát tartja meghatározónak, s ide sorolja az ezt vezetõ Oroszországot is (mintha nem lett volna ott több mint hetven éven át egy - többféleképpen megítélhetõ - materialista-szocialista kísérlet). Az ortodox civilizáció mellett alapvetõnek tartja az iszlámot, amelynek azonban nincs összefogó vezérlõ állama, de létrejöhet (talán Törökországgal?). Továbbá ott van az óriási s mind erõsebb - szerinte - konfuciánus Kína, mely elõbb-utóbb Japánt is érdekkörébe vonva kizárólagos hatalom lesz a Távol-Keleten, s ha csak Oroszország vagy valamikor megerõsödve s egységesülve India nem ellensúlyozza, a világuralom reményével nézhet a jövõbe.
Emlékszem, ifjúkoromban miként lelkesítette a kommunistákat a Szovjetunió puszta léte. Ez a remény eloszlott, de most a történeti s civilizációs hagyományaiban tán "konfuciánus", ténylegesen azonban mégiscsak szocialista Kína lehet a kommunista baloldal híveinek reménysége.
Huntington erre persze nem utal, de egy világkonfliktus (atomháború) lehetõségét nem zárja ki, s okkal félti a most már Amerika irányította globalizációt. Konklúziója pedig: "... a különbözõ civilizációknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élés szabályait; meg kell ismerniük egymást, s ha egymás történelmét, gondolkodásmódját, mûvészetét és kultúráját tanulmányozzák, kölcsönösen gazdagabbá tehetik egymás életét." Ez kétségkívül így van, mint ahogy igaz az is: "A béke és a civilizáció jövõje a világ nagy civilizációinak politikai, vallási és szellemi vezetõinek együttmûködésén és megértésén múlik. A civilizációk összecsapásában Európa és Amerika együtt vagy külön-külön bukik majd el."
Huntington ehhez az összes lehetõségek aprólékos vizsgálata után jut el, többek között behatóan áttekinti a balkáni konfliktussorozatot, de természetesen a 2001. szeptember 11-rõl meg a tálibokról még nem ejthet szót.
A több mint hatszáz oldalas munka óriási irodalmi anyagot dolgoz fel, de csakis angol nyelvû forrásokat. Ám így is alapmû ez, fõként ha valaki következtetéseit kritikai olvasattal a "helyére teszi". (Európa Kiadó)