98082

KOSZORÚ

Kilencven éve született Örkény István (1912-1979), felszabadulás utáni irodalmunk egyik legjelentõsebb próza- és drámaírója. "A kijelentõ mondat helyett a kérdõ mondat volt... egész írói struktúrám alapja... - mondotta egy vele készült interjúban, mintegy összegezve ars poeticáját. - Minden írásomban igyekeztem úgy feltenni a kérdést, hogy az olvasó próbáljon felelni rá." Itt következõ írását életmû-sorozatának Egyperces novellák (1984) címû kötetébõl választottuk.

ÖRKÉNY ISTVÁN
Havas tájban két hagymakupola
Voltaképpen egész Davidovkának ki kellett volna vonulnia, tehát nemcsak a mi zászlóaljunknak, hanem a helybeli lakosoknak is. Ebbõl azonban nem lett semmi. A mieink közül csak néhány pipogya stréber jött elõ, meg a gyengélkedõk, az írnokok és a raktárosok, egyszóval, akiknek volt valami féltenivalójuk; negyvenen vagy ötvenen mindössze. Az oroszok közül még ennyien sem. Akit a szolgálatvezetõ õrmesternek sikerült kikergetnie a házából, az ott lézengett egy darabig a téren, de mihelyt tehette, visszaszökött. Még feltûnõbb, hogy Holló õrnagy, a zászlóaljparancsnok is távol maradt, pedig mostanáig minden kivégzésen megjelent, és nagyon ügyelt a formaságokra. Egy percre kijött a parancsnokság elé, körülnézett a templomtéren, azt mondta, hogy hideg van, és visszament, és többé nem mutatkozott. Így aztán hivatalos részrõl az orvosom és a szolgálatvezetõ õrmesteren kívül csak egy német teherautósofõr és egy altiszt volt jelen, Leicával a nyakában. Õk hozták az elítéltet Davidovkára, mert itt kellett rajta végrehajtani a német hadbíróság ítéletét. Na és persze, hogy itt volt még az az Ecetes nevû hajtó is, aki három liter rumért vállalta, hogy fölakasztja az asszonyt. Ecetes az elsõ liternek már nyakára hágott, és elég bizonytalanul állt a lábán. Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha a földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg a legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejû és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égõ szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de õ is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt. Három perccel késõbb az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengõ mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára: - Mama! Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom elõtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezetõ õrmester, doktor Friedrich Tibor orvos zászlós s egy Koszta István nevû tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most úgy állt, hogy észrevétesse az orvossal a nyakán pirosló foltokat. Friedrich doktor azonban elfordult tõle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képbõl, de az nem mozdult álló helyébõl, hanem tágra nyílt, tündöklõ szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezõgépet.

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal egy mai, 1944-ben született kubai költõt és egy szintén kortárs szír prózaírót mutatunk be.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ
Új évezred
"Jönnek majd nagy napok"
(Regino Pedroso)
Arcod tükrökben globalizáld
és légy szabad és iramló állat az ökoszisztémában
ne engedd hogy proletárlelked hamuvá égessék
mélytengeri és kevéssé hihetõ adattá változtassanak
mintha polgári lap manipulált híranyaga volnál
Csontjaidat apai és anyai ösztöneidet globalizáld
ondódat megírhatatlan verseidet
esõszagodat lépteidet melyek visszatérnek
elmennek és megjönnek
zúzd kívánt darabokra a halált
és meghal a halál nem érkezik többé
ismételhetetlenül
ismételhetetlenül
Legyen bátorságod megdermeszteni a szélben
az éji madarak kihûlt kiáltását
légy a világ és minden ivadékod
õrizd Antonio Machado versét
csak a dolgok érzésére emlékszem
ajándékozz képzeletet magadnak kicsinykét de ajándékozz
adj jogot magadnak hogy gyermekeddel boldogan élj
védelmezd kozmikus tered
célpontra nézõ vad nyílvesszõdet
légy kõ melyet elhajítanak jövõtmondó
lesz élet az életben éltednek folytatója
kardot és elszántságot tégy közhírré
ne tûrd hogy kazettába zárjanak
étvágygerjesztõ gyümölccsé tegyenek
valami üzlet kirakatüvege mögött
nem létezõ kísértetek közt egyedül ne maradj
ismerd fel arcod régi háborúk óta létezõ képmásod
mentsd meg magad az öngyilkosságtól hiába akarnak lenyelni
kitörülni létezésed újraírni történetedet
szavak nélkül a maguk módján
örömök nélkül a maguk módján
emlékek nélkül a maguk módján
Senki se létezett senki se volt
csak aprócska zajai
a hangyakaravánnak az erdõ felé
alig
tud róluk valaki
azt mondják
elsõ látásra semmi sem érzékelhetõ
Globalizáld szíved törd szét rácsaid
légy szelídítetlen hatalmas természet
hatalmas és szelídítetlen
légy idõ mely nem ér véget bár vége van
légy hatalmas
egyetemes
idõ
képmásodból globalizált emlékezet lesz
korunk tükre akár a fény pora
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ZAKARIJA TAMER
A tanácsadók
Különös dologra szokott rá Azmi al-Fuszad: sokat és szívesen üldögélt a lakásához közelesõ temetõben. Lassan több idõt töltött el a sírok között, mint saját otthonában. Nehezen tudta volna másoknak, és talán eleinte saját magának is megmagyarázni érthetetlen viselkedését, ám a gúnyolódók élceit ekképpen verte vissza: "Hiszen mindenki szabadon választhatja meg, hogy hol tölti az idejét. Rajtam miért csodálkoztok? Talán jobb lenne, ha én is a kocsmában, klubokban vagy egyéb szórakozóhelyeken ütném agyon az idõt, mint oly sokan mások?"
    Így hát Azmin al-Fuszad ragaszkodott furcsa szokásához. A temetõben töltött hosszú órák eredményeként bensõséges viszonyba került a sírok lakóival. Irántuk való tisztelete és bizalma egyre nõtt. Vonzalma azonban nem volt elõítéletektõl mentes: szentül hitte ugyanis, hogy a társadalom peremén élõk csak nyomort és bajt hozhatnak rá, jól ismerte már ezt az életet. Barátsága így csupán az életük során befolyásos és kiemelkedõ halottakra korlátozódott, kiknek sorsát mindig is irigyelte. Õk értették az életet, tõlük - úgy érezte -, tudna tanulni... S vajon kik voltak e kiválasztottak?
    Hamza al-Rabaka, a bankigazgató volt Azmin al-Fuszad egyik példaképe. Pályafutását e férfiú a börtönben végezte, miután rábizonyították milliós sikkasztásait. Így is túljárt azonban mindenki eszén: a pénz soha nem került elõ, és al-Rabaka a foglyok és börtönõrök tiszteletétõl övezve fejezte be életét.
    Jó barátjának tekintette Rasid Naszrt is. Naszr a legdúsabb hajú ember hírében állott. S hogy ez miért volt fontos? Ahogyan haja szálait, úgy üzleteit, házait és birtokait is lehetetlenség lett volna megszámlálni... Híres volt még házasodási kedvérõl is: házasságait sorra válás követte, majd újabb házasság, a végtelenségig. Annyi asszonya volt, ahány homokszem a sivatagban. A cselekvés embereként jól tudta, mennyire rövid az élet, nem habozott hát sokáig, mielõtt újra meg újra a döntõ lépésre szánta el magát. Egy pillanatnyi vesztegetni való ideje sem akadt, hisz annyi nõ várt még meghódításra...
    Sok fontos hivatalt töltött be élete során az Azmi al-Fuszad által szintén nagyra becsült Karin al-Makal. Legutolsó tisztségeként mint pénzügyminiszter tevékenykedett, és bizony gondoskodott arról, hogy neve ne merüljön feledésbe. Mindenki tudott arról a vonásáról, ami a minisztert a többi földi halandó fölé emelte. Ez a kiváltság pedig végtelen számú titkos és igen mély zsebe volt. Ha valamelyik e zsebe közül meg is telt, maradt még éppen elég, amely zajosan követelte a maga jussát. Amikor pedig e jeles ember váratlanul szívinfarktusban elhunyt, egy egész ország borult gyászba. Siratták a kiemelkedõ hazafit, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte az ország gazdaságát.
    Szívesen üldögélt Azmi a-Fuszad Nadir al-Bahlul sírjánál is. A gyilkos számára a vérontás olyan hétköznapi és egyszerû cselekedett volt, mintha a vér, amit kiontott, csupán víz lett volna. A sors iróniájaként vesztét egy lényegtelen verekedés okozta. Az õ esetérõl született a mondás: Bár erõs az oroszlán, egyetlen légy is megvakíthatja.
    A barátok sorába tartozott a híres író, Amid al-Halu, akinek magasztaló verseire áhítoztak és gúnyverseitõl tartottak az emberek. De megoldás mindig akadt. Al-Halu verseinek árlistáját ugyanis jól ismerték befolyásos körökben, mint ahogyan azt is, hogy ezen árakat illetõen nem tûrt vitát vagy ellentmondást, alku pedig szóba sem jöhetett. Páratlanságát senki nem kérdõjelezhette meg: halála pillanatáig nem sikerült rábizonyítani, hogy akár egyszer is barátságból vagy jótékonyságból írt volna. A fizetséget elõre kérte, hitelbe nem vetett betût. Hívei hamar megtanulták a szabályt: ígéretért ígéret járt cserébe.
    Bizonyos értelemben sikertörténet volt Galil al-Ajath esete is, aki egész életében egy addig ismeretlen fajta bomba feltalálásán fáradozott. Milliókat költött el álma megvalósítására, egész vagyon úszott el a kezei közül. Kitartása meghozta gyümölcsét: találmánya olyan sikeres lett, hogy mikor kipróbálása közben felrobbant, feltalálója szétszórt földi maradványait nagyítóval sem lehetett megtalálni.
    Dalal al-Adad volt az egyetlen nõ Azmi al-Fuszad temetõbeli barátai között. Megérdemelten esett rá a választása: Dalal nem volt hétköznapi teremtés. Egész élete botrányoktól visszhangzott: alig tisztázta magát a vád alól, hogy tisztes asszonyokat prostitúcióra csábít, máris ráfogták, hogy diáklányok alkalmazásával bordélyházat nyitott. Felmentették azonban az összes vádak alól, és emelt fõvel, makulátlan hírnévtõl övezve járt az emberek között. Üzlete pedig virágzott, párjukat ritkító "portékáit" mindenhol osztatlan lelkesedéssel fogadták. Halála mély ûrt hagyott az emberek szívében, sokáig a nemzet hõsnõjeként emlegették.
    Ez volt hát a hét barát, akikkel az idõ során Azmi al-Fuszad szoros kapcsolatba került. S õk önként ajánlkoztak tanácsadóknak, ellenszolgáltatást nem várva, Azmi al-Fuszad pedig lelkes tanítványnak mutatkozott. Az elsõ tanácsukat mégis nehezére esett megfogadnia. Ám az üzenet határozott, egyértelmû volt: a temetõben való üldögélés ideje lejárt. Az emberek már így is furcsállják a szokását, s további ott-tartózkodása megerõsítené az amúgy is szárnyrakapott híresztelést, miszerint elméjének épsége megbomlott. Vissza kell térnie a való világba. Azmi al-Fuszad nagyon elszomorodott erre a parancsra, és élénk tiltakozásba kezdett, halott barátai iránti hûségét bizonygatva. Tanácsadói azonban megnyugtatták: többé nincs egyedül, bárhol jár a világban, õk mindenüvé elkísérik, hiszen lénye részévé váltak.
    Így történt, hogy Azmi al-Fuszad kilépett a mindennapi élet küzdõterére, olyan hét tanácsadóval a háta mögött, akiknek tapasztalatában, érettségében, ravaszságában és rátermettségében tökéletesen megbízott. Az õ törvényeiket követve sikert sikerre halmozott, mígnem országának egyik legtekintélyesebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárává vált. Parancsainak vakon engedelmeskedtek. Akkor azután, elsõ intézkedési között, egy látszólag lényegtelen dolgot szigorúan megtiltott. Ez pedig a temetõkben való üldögélés volt.
GHONEIM EMENI FORDÍTÁSA

VOX HUMANA

BARANYI FERENC
Rímeimbõl - Mikszáth Kálmán
jeles mondataira
"Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utolérjük Európát."
Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide -
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
mint hogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.
E nyilazós - nyilas? - modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton -
hiába ég a tûz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.
"... aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul, és okvetlenül visszaesik a szenvedélyébe."
A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,
az ország sorsa légyen bár akármi:
õ meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az õ sokmilliárdnyi
hasznát növelve nyújtja ki kezét.
Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerû a kampány:
egyetlen lúd is disznót gyõzhet itt.
"Ékes" szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már,
mikor a kérdést még fel sem teszik.
"Az irodalom nagyban és egészében a közepes írók kezében van, ezek tartják fenn jellegében és nívójában, meddõ idõszakokban, várván a megszületendõ nagyokat, akik csak ritkán jönnek és többnyire egyenként."
Hatalmas a gödölye sérelme:
bivalyszámba bivaly se vette,
a bivalyok - dölyfös, durva népség! -
gödölyénket gödölyének nézték.
Így a gödölyék apraja-nagyja
halált kiált minden gaz bivalyra,
bár helyére így se, úgy se léphet
híjával a bivaly erejének.
Ám gödölyénk buzgón panaszolja,
hogy a nyájnál csordább volt a csorda,
s kiküszöbölendõ ezt a csorbát:
bérpulikkal oszlatná a csordát.
Így élünk a vén Pannóniában,
hol csárdánként háromszáz dudás van,
poklonként viszont csak kettõ-három,
ám õket nem tartja senki számon.
"Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem megjelenik. Mindenik érzék el akarja csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni akar, a szív hallani próbál."
Vízben maradtál hát velem. Ma is
ott állunk, hol legpörkölõbb a víz,
rám égeti formád a tó heve:
tested lehet csak testem bélyege.
Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
megértük, hogy a víz is tûz nekünk,
ellentétébe fordult minden át,
nem érvényes a szín, csak a fonák,
tûz lett a víz és zene lett a csönd,
te rosszabb lettél, én pedig különb,
balzsammá lettek iszap-intrikák,
amikkel összekent a kinti láp.
"Általában egész más volt a régi állam. Akkor abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet tud adni másoknak, most abból excellál, hogy minél többet tud elvenni másoktól."
Az élcsapat vad és merész:
gátlástalan, fékezhetetlen,
jellemtelen, arcátlan és
tudatlan, elvtelen is egyben,
nem illik rá, hogy élhetetlen,
s az végképp nem, hogy gáncstalan,
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Kenyere lett a tettetés:
eljátssza buzgón, ami ellen
lázadni késztette az ész
még kilencszázkilencvenegyben.
Úgy ámít, hogy szeme se rebben,
akkor is, ha igaza van...
Nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Hadrendbe állt a gyülevész
csikócsapat és most kegyetlen
sodrású, vak vágtára kész
a holtra hajszolt ménes ellen,
nem enged át egy szál füvet sem:
mohósága határtalan -
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.
Herceg, bízzunk e bõsz seregben,
hogy vesztébe is így rohan -
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.

MÚLTUNK

FEKETE JÁNOS
Én és Horthy mostohaapám
Mind gyakrabban látni Pesten hevenyészett Dávid-csillagokat, csúfságul plakátokra meg házfalakra mázolva, s e "mûremekeket" rendszerint körül firkálják a szerzõk néhány ocsmánysággal és fenyegetéssel. Amikor nemrég tiltakozni merészeltem községi újságunkban a faluban kampányoló újfasiszta párt lelkész-alelnökének júdeo-bolsevikezésével szemben, és azokat a mérvadó hithû nyilatkozatokat mertem idézni, miszerint "aki a Biblia alapján tiszteli az Istent, semmiképp sem lehet antiszemita, és nem gyûlölheti Jézus népét-nemzetségét", a következõ számban ugyancsak megkaptam a magamét.
    Olvasván a szitok-mondatokat, váratlanul megcsapott a hajdani kirekesztõ borzalmak szele. Akkoriban ugyan miféle ismétlõdõ megaláztatásoknak lehetett kitéve az itt élt egy szem zsidó család, a sokgyermekes Deutschék, akiket fokozatosan megfosztottak minden polgárjoguktól, míg végül, 1944-ben, Auschwitzba hurcolták, s nyomtalanul elgázosították mind a nyolcukat?
    Bevallom, felfoghatatlan számomra, hogyan lángol föl újra a meghaladottnak hitt, gyilkos antiszemitizmus, hogyan erõsödhet fel ma megint azoknak a hangja, akiknek "immár elegük van" a holokauszt fölemlegetésébõl. Nemcsak az ásatag múltat idézõ Horthy Miklós Történeti Társaságban, de a "nemzeti jobboldal" mind szélesebb táborában törekszenek ma már arra, hogy a zsidótörvényeivel együtt igazolják a két háború közötti keresztény kurzust, s a szárazra vetett lovastengerész antikommunizmusát.
    Óhatatlanul felidézi mindez a gyermekkoromat, amikor a mi családunk is ostoba együgyûséggel bízott még a fõméltóságú Kormányzó Párban. Amikor az ovális arcú, mosolygósan õsz Fõméltóságú Asszony a sivár Mária Valéria-telepen s a Mindenki Karácsonyfája alatt osztogatta jó szívû alamizsnáját a sápadt proligyerekek közt. Amikor a Legfõbb Hadúr személye nemcsak a három tenger mosta Nagy-Magyarország feltámadását jelképezte, de a nemzeti függetlenségnek és a honi zsidóság biztonságának a zálogát is benne reméltük felfedezni a hitleri õrület viharával szemben.
    Tíz éves vagyok, 1939-et írunk. Anya meg én szorongva ülünk a majdnem világvevõ s a titkos estéken rendszerint már a londoni tamtamra hangolódó Philips rádiónk elõtt. Most szabadon, mondhatni, tátott szájjal bömböl. Nem hiába szavaltam hát Végvári (Reményik Sándor) költeményeit az iskolai ünnepségen, és skandáltam reggelenként, tanítás elõtt az osztályteremben a Magyar Hiszekegyet! Meg hogy "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország"! Csak megértük hát ezt a kokárdás, nagy napot!
    A harsogó szünetjel sokatmondóan elhallgat. Feszült csend. A Rákóczi-induló kemény ritmusa szinte megrengeti az Izabella utcai lakás falait, majd utolsó akkordjai belevesznek az éterbe. Azért meredünk a foszforeszkáló varázsszemre ezúttal csak ketten, mert apámat lekötik a bécsi Anschluss elõl menekült rokonok sürgõs elhelyezésének a gondjai, a bátyámat pedig a Práter utcai kislány iránt érzett kamaszszerelem. De legalább mi nem maradunk ki ebbõl a történelmi eseménybõl! Most fogják közvetíteni az ünnepélyes perceket.
    A hangszórókból visszafogott patacsattogás dobog felénk. A bemondó hangja elcsuklik: "Hogy tudnám leírni a látványt?! Néhány lépésnyire kocog a mikrofonomtól, s ereszti lazára a kantárt glaszé kesztyûjében vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, Magyarország kormányzója. Mit mondhatnék még? Elegáns, sötétkék tengerész egyenruhájában, talán a felhõkön túli Kárpátokra szegezi a tekintetét, s a gyakorlott lovas könnyedségével, egyenes derékkal s fölszegett fejjel ringatózik a farát hányó, az õsmagyar mondák ménesébõl elõszökkent, ficánkoló fehér lován. A várvédõ Klapka György szelleme bizonyára vele ujjong. Magyarok istene, segítsd meg a mi Elsõ Emberünket, aki ilyen délcegen léptet át a Führer bölcs döntésével visszacsatolt magyar felvidékre, a Trianonban félbevágott, de végre öszszeforrt komáromi hídon!"
    Anya megilletõdötten ölel magához, forró könnyei sós örömkönnyek. Ízét s melegét egyszerre érzem, ahogy végigcsurog az arcomon.
    1940. A Nemzetközi Vásár a Városligetben két meglepetéssel is szolgál. Az egyik, hogy a szomszédos épületben szereplõ Szász Ila mûvésznõt, a neves színész-imitátor lila sziluettjét, egy magyar találmány közvetítésével ott csodálhatjuk egy elektronikus doboz képernyõjén. A másik ennél is fontosabb. A szovjetek nemcsak negyvennyolcas zászlóinkat szolgáltatták vissza a minap, de egy sarló-kalapácsos kiállítópavilont is nyithattak, amelynek gépeit és traktorait, szüleim tudta nélkül magam is végigtapogathatom, és - a bejáratnál, kardmarkolatra szorított kézzel felsorakozott rendõrök árnyékában - összeszedhetem az asztalokról az összes cirill-ákombákomos prospektust. Lehet, hogy a Fõméltóságú Úrnak mégiscsak sikerül országunk hajóját békés vizekre kormányoznia?
    Egy évvel késõbb azonban hadat üzenünk a fél világnak, s az ég újra beborul.
    Sokakkal együtt, a házmesterék fiát is kivitték a frontra, csak néha érkezik egy-egy tábori lap tõle, Oroszországból. Bepárásodott tekintettel követem Anya fürge ujjait, ahogy azon a khaki-színû cserkészingemen motoznak, melyet még a bar-micvómra kaptam. Egy-kettõre lefejti a liliomos cserkészjelvényt s a többi próba-igazoló frinc-francot, nekem meg a szívem vérzik. Hogy ezt akár Horthy Apánk, akár a Fõcserkészünk, Teleki Pál Gróf Úr hogyan tûrheti szó nélkül!
    Semmi sem fogható ehhez a fájdalomhoz. Az sem, hogy a leventében, a KISOK pályán már külön, sárga karszalaggal gyakorlatoztatnak bennünket, de a sorra megjelenõ zsidótörvények nehezen értelmezhetõ paragrafusai sem. Annyi biztos, hogy nem ok nélkül maradtunk megint kettesben. Apa, nagynehezen kijárt, átmeneti leszerelése óta Szabolcsban házal. Olyan, magyar honos nagyszülõk anyakönyvi kivonatáért talpal, melynek a birtokában állampolgárságunk hitelesen igazolható lesz. Bratyót pedig - ugyancsak megkönnyeztem, amikor a Keletibe kikísértem! - elhúzta a gyors Triesztbe, s onnan az a képeslapról leúszó óceánjáró, irány: Palesztina. Anya végül csak kitalpalta, hogy a zsidó nõszövetség, a WIZO közremûködése révén számára is jusson egy rendkívüli certifikát, és soron kívül fölvegyék a haifai egyetemre. Legalább Bratyó ússza meg a háborút, a munkaszolgálatot.
    Apa biztosan visszaérkezik, mire az újabb muszos SAS-behívóját a postás kikézbesíti, de Bratyónak már csak huszonöt szavas vöröskeresztes üzenetet tudunk küldeni a Baross utcai Vöröskereszt-székházból. Ha a budapesti rádiót mégiscsak tudja fogni, azt talán valahogy meghallotta, amikor az idei Nemzetközi Vásár mikrofonja elõl fifikásan azt üzentük neki, hogy "a tokaji csúszik, a pénz úszik", persze a saját, pesti címünkre...
    Újabb három esztendõ. 1944. Túl vagyunk Sztálingrádon, már mindennaposak a légiriadók. Sanyi, a húszéves házmesterfiú nem jön vissza többé a Dontól. Anya megint varr. A kanárisárga csillag harsány és méretes, anélkül már utcára sem merészkedhetünk. Ott kell díszelegnie a szívünk felett, és az köt belénk, aki akar. De nemcsak mi hiányoljuk családunk egyik tagját. Mire én megsirattam Bratyó hûlt helyét a nyáron, a hajdan maturáltak agyon faragott, kongó iskolapadjában, a Kormányzó Úrnak is csak egy fia maradt. Ifjabb Horthy Miklós lezuhant a repülõgépével, s szörnyet halt. Lehet, hogy a rohadt nácik keze volt abban is.
    Hát még a vidéki hírek, azok milyen rémisztõek! Dupla borítékban elküldök hát egy lepecsételt, biankó személyi lapot Miskolcra. Reménykedek, hogy Iván barátom még ki tud szökni a gettóból, hiszen olyan ügyes. Bezzeg, robinzonáddal vetõdött mindig, amikor a hálójukat önfeláldozóan védte, a borsodi illeg csé-csapatukkal közös, utolsó, emlékezetes sajókazinci táborozáskor. Egy biztos, akármit plakatíroznak, akárhogy fenyegetõznek, én már nem költözöm be semmiféle pesti gettóba. Utolsó mentsvárunk lehetne a Fõméltóságú Úr, ha a sarkára merne állni. Ha megemberelné magát végül is. Hiszen mégiscsak apja mindnyájunknak, akik magyarul gondolkodunk és beszélünk! A családban azt suttogják, hogy a Kormányzó Asszonynak is akad kikeresztelkedett zsidó a rokonságában. A törvényesített úri antiszemitizmus mégsem azonosulhat a hitleri gonoszsággal. Adná az Isten, hogy kiugorjunk a szakadék felé száguldó vonatból, a vesztett háborúból, amíg még lehet. Ugyanúgy, mint az olaszok, s most meg a románok!
    Szalmaszál után kapkodok. Talán új ismerõsöm, egy nagyhangú csepeli fickó tud majd segíteni. Mert ígér fût-fát. Kár, hogy fogalmam sincs, mibõl él, mivel foglalkozik. Mindegy. Arra bíztat, hogy szerezzek otthonról annyi dohányt, amennyit tudok, s váltsunk közösen jegyet a bácskai gyorsra. Merthogy a Délvidéken õ már ismeri a dürgést, s egykettõre odaát leszünk a csetnikeknél meg a Titó-partizánoknál. Azok örülnek minden magyarnak, aki Horthytól jön, még ha zsidó is. Hiszem is, nem is. De legalább ott fegyverhez jutok majd, s nem úgy visznek a vágóhídra, mint a körülöttem lemerevedett bamba birkanyájat. Szerencsére van olyan kabátom is, amin sose ékeskedett csillag, mert a férc nyoma még elárulhatna.
    Ki a fene gondolta volna, hogy ez is ki akar rabolni, s már a vonaton lekapcsoltat? Hát mindenkiben csalódnom kell? Hány újabb leckét tartogat még a történelem? Hurkás csendõrtalpaló, Bácstopolya, internálótábor, SS-õrség. A szerb rabtársak között, ott egy komplett érettségizõ osztály Újvidékrõl, a Vörös Segélynek gyûjtöttek titkos adományokat. Tompa ágyúmorajjal közeleg a várva várt partizánfront.
    Ám a tábort sietõsen kiürítik. Fegyverropogás, a remegõ teherautók ránk szegzett fénycsóváinak keresztjében. Puskatussal terelt erõltetett menet. Román légitámadás, futás a kukoricásba a repülõgépek pásztázó géppuskái elõl. Kényszerû viszszakászálódás az oszlopba.
    Az ujjongva fogadott, várva-várt Horthy-proklamációra a Szálasi-puccs durván rácáfol. Tûz és víz. Utólag kapcsolom össze az eseményeket. Amikor a Kormányzó megmaradt egyetlen fiát, Horthy Istvánt szõnyegbe tekerve rabolják el, hogy így revolverezhessék, talán épp akkor vagoníroznak be minket Nagykanizsán. Rácsok mögött zakatolunk végig a hajdani, gondtalan nyarak Balatonja mellett. Komáromba érünk, s a Monostori Erõdbõl indulunk tovább. Észre sem veszem, hogy kifut, kicsúszik alólam Magyarország. A novemberi esõ hirtelen hóra vált, a táj rideggé, idegenné válik. Mintha kilométerenként növekednének, már-már égig érnek ezek a bajor fenyõk. Flossenburg, ordítozás és farkaskutyák. Szívszorító kérdõjel, gázkamra, vagy csak tusfürdõ? Egyszerre fosztanak meg a saját gönceinktõl és a nevünktõl. Némán törõdünk bele, hogy a láger ruhatárának két Häftling-vezetõje az a Sombor-Schweinitzer s az a Keresztes-Fischer, aki Horthy, vele bukott, két régi bizalmasa. A Kormányzóba vetett reményünk utolsó morzsáját a rabgúnyánkra saját kezûleg rávarrt személyazonosító számunk oszlatja el végképp. A mostoha, lám az csak mostoha!
    Aztán az idõgép kikapcsol. A napok és hónapok egybefolynak a pokol legsötétebb bugyraiban. Nem gyõzünk fagyoskodni és kapkodni levegõ után. Már aki túléli.
    Az elárult, hóhérok kezére adott magyar srác, csodák csodájára csak hazakerült, ha tüdõbajosan, bõr-böködõ csontsoványan is.
    A Szent János Kórházban mázsálnak hónapok óta elõször. Mindössze harmincnyolc kilót nyomok, cipõben. Pótágyon lettem harmadik ebben a hõmérõs, gyógyszerdobozos, valódi egészségügyi intézményben, és surrogó fehér paplan alá bújhatok végre én is. Bár a két szobatárs penge-fókuszában feszengeni korántsem irigylésre méltó. Az egyikükre ugyan érdemes odafigyelnem, mert õ komcsi, a jövõ embere. A neves költõ-nyomdászt egyenest Mauthausenbõl, kocsival hozták haza az érte küldött elvtársai. A másik viszont fenyegetõen hallgatag. Azt sem tudni, hogyan került a frontról ide. Ahogy elnézem a snájdig katonatisztjét, pergõtûzben is naponta borotválkozhatott. Bennem kifejezetten félelmet kelt, olyan szófukar. Rövidre nyírt bajsza alól, eleinte csak igenre meg nemre szorítkozik.
    A szókincse akkor bõvül ki, amikor amaz már elhúzta a csíkot. Mintha a háború el sem dõlt, be sem fejezõdött volna, kiderül, hogy a fõhadnagy úr még mindig Horthyra esküszik, én pedig meg sem merek szólalni, csak fekszem haptákban, hogy meg ne öljön, ha kedve szottyanna rá. Mert megtanultam ám ismerni az ilyent! Megpróbálok mégsem törõdni vele. A legfontosabbra összpontosítok csupán. Hogy a súlyom gyarapodjon, még ha dekánként is. Csalósan kapaszkodom föl újra meg újra a mérlegre: nem elég, hogy kakálás elõtt, de mindig evés után méricskélem magam, miután a késõbb bekebelezendõ maradékkal is gondosan dugig tömöm a zsebem. Mázsálgatás közben tör rám rég nem látott szerelmem, Zsuzsa, egy megelevenedõ szoknyás emlék a békeidõkbõl. Nem is titkolja a csalódását. Látszik, nehezen adja fel a képességeimbe vetett reményét.
    Erdõ utcai tbc-szanatórium, talán itt tovább erõsödhetem. Sok-sok köhécselõ köpet-huszár. Lígézés délutánonként a lodzsán, nyakig pokrócba csavarva. Enni rendesen kapunk. Reggelenként református istentisztelet, élen a diakonisszákkal. Hiába türemlik be a hír, hogy gyõzni fog a választásra készülõ Magyar Kommunista Párt, a többiekkel tartok én is, csakhogy ki nem derüljön valamiképp rólam az igazság. Megtanultam ugyanis a benne bízókat csúfosan cserben hagyó fõméltóságú mostoha apánktól, hogy az emberélet mit sem számít, a zsidó lét pedig annyi, mint halálra ítéltnek lenni. S hogy fõ a mimikri, az alkalmazkodás.
    Érdekes, csak ekkor tûnik fel számomra, hogy híres-nevezetes Országgyarapító Hadúrunk sem a kisembereknek, sem a bakáknak, sem pedig a zsidóknak soha nem ígért semmit, és a magyart is mindvégig törte német akcentusával...
    Hadd kanyarodjam végül vissza a mába! Hát nem döbbenetes, hogy a huszadik század milyen világháborús aknákat hagyott maga után a föld mélyén - s az emberek lelkében -, amelyekre még mostanság is rátaposunk, ha nem vigyázunk?

KILÁTÓ

Néhány évi hazai tartózkodástól eltekintve, gyermekkorától Franciaországban élõ unokahúgom mesélte el az alábbiakat, melyeknek leírására még 1997-ben bíztattam, s most közreadom.
K. N. I.

Találkozás a vezérrel
Hogy 1958-59 telén volt-e, már nem vagyok benne biztos. Arra viszont jól emlékszem, hogy La Trinité-sur-Mer-be való költözködésünk óta a második helyen laktunk már akkor. Az a ház sem volt egy palota, csak afféle tengerparti nyaraló, amelyben soha senki nem törõdött a vizeshelyiségek modernizálásával, nem is beszélve a fûtési lehetõségek biztosításáról. Mégis jobb volt, mint az elõzõ, mert végre egy épületben sikerült elhelyezni férjem orvosi rendelõjét, a röntgenfülkével és a váróteremmel együtt. Ezek foglalták el a tágasabb földszintet, míg háromgyerekes családunk az emeleten húzódott meg, két és fél pici szobában.
    Volt ennek a háznak egy másik elõnye is, mégpedig a telefonja. Akkoriban, csak nehezen és drágán lehetett telefonhoz jutni Franciaországban is, egy breton kisfaluban pláne. Az orvosoknak viszont soronkívül vezették be. Persze vissza is éltek ezzel a szomszédok meg távoli ismerõsök, akik mind hozzánk jártak telefonálni.
    Így volt szerencsém La Trinitének egy késõbb illusztrissá vált fiához, aki 1928-ban született a falu egyik szerény házacskájában.
    Édesapjának saját kis halászhajója volt és ott halászgatott a Morbihani-öbölben, míg 1942-ben aknára nem futott. Kiskorú hadiárva fia ezentúl a "nemzet védence"-ként bizonyos kiváltságokban részesült. Jó tanuló lehetett, mert a helyi katolikus elemi iskola után felvették a vannes-i jezsuita kollégiumba, ahonnan Rennes-be, majd Párizsba került, és jogászként végzett a Sciences Po-ra rövidített nevû fõiskolán.
    Egyetemista barátai 1949-ben meg is választották a párizsi jogász korporáció élére. Karrierjének további sikeres lefolyása talán annak is volt köszönhetõ, hogy - bár fel volt mentve a kötelezõ katonai szolgálat alól - õ maga határozta meg ezentúl, hogy milyen ütemben kövessék egymást életében a polgári élet politikai tevékenysége, azzal összefüggõ akciói és kampányai, illetve az önkéntes és képzett katonatiszti kiküldetései. Ejtõernyõsként megjárta Indokínát és Szuezt az Idegen Légióval, Algírban a hírszerzõ szolgálatba volt beosztva. Közben õ volt egy ideig a francia képviselõház legifjabb tagja, és Párizs egyik körzetében másodszor is megválasztották.
    Hogy visszatérjek Le Pen úrral való találkozásomra, õ éppen az édesanyjánál járt látogatóban, és valószínûleg ott sem volt telefon a házban. Mi mást tehetett ejtõernyõs-politikus létére, aki nyilván fontos híreket várt a fõvárosból? Eljött hozzánk, annál is inkább, mert nagyon ismerõsen hangzott neki az új orvos neve: rövidesen rájöttek mind a ketten, hogy kisdiák koruk óta ismerik egymást, hisz együtt koptatták a padokat a vannes-i jezsuitáknál. Erre férjem kihirdette az ukázt: szívesen látott vendégének rendelkezésére kell bocsátanom a telefont, és õt magát, míg meg nem történik a távolról jövõ hívás, jó szóval kell tartanom
    Így adódott az a helyzet, amely felmerül emlékezetemben valahányszor az FN mozgalom tekintélyes elnöke a televízióban szerepel.
    Megjelent az ajtóban egy magas, nagydarab, szõke férfi, akinek félszemét fekete szalag takarta (késõbb tudtam meg, hogy egyik verekedéssel összekötött választás elõtti gyûlésén sebesült meg a jobb szeme). Gumicsizmástul és ázott matrózkabátban, igazán úgy nézett ki, mint egy kalózkapitány. Mellesleg nem hiszem, hogy ez õt zavarta volna, sõt... Hellyel kínáltam persze, és lehalkítottam a rádiót, amely hangja mellett zoknit stoppoltam a fiúknak.
    Udvarian beszélgetésre azonban nem igen került sor, mert a hírolvasó egy-egy elkapott szavára hirtelen felugrott a vendégem. A referendumról számoltak-e be, vagy valamelyik választásról? Rengeteget szavaztunk akkoriban, De Gaulle nagy híve volt a demokráciának. Le Pennek nyilván nem tetszett, amit hallott: egyre sûrûbben ugrált, aztán már le sem ült, nagyokat lépett abban a pici szobában, egyik faltól a másikig, és oda-vissza rohangált, mint a ketrecbe zárt tigris, amelynek tébolyult pendlizése nem félelmet, hanem szánalmat kelt. Csakhogy ez az ember az öklét is rázta és dühöngött, egyre hajtogatva szitkait, bíztatva láthatatlan tömegeket, hogy ne várjanak tovább, puffantsák le végre gyûlölt ellenfelét.
    Komolyan mondom, örültem, amikor megjött a férjem és elcipelte volt osztálytársát, hogy egy jeges whisky mellett együtt szidják tovább a kormányt.
E. M.

KÉPZÕMÛVÉSZET

LENGYEL GYÖRGYI
A batikról
Idézzük magunk elé Gauguin képeit: az álmatag tahiti nõket, akiknek vörös, zöld, fekete és sárga batikolt ruháját néhány könnyû petty, egy-egy virág vagy koszorú fehér foltja díszíti.
    A batik a forró távol-keleti nap termékeny talaján létrejött igazi népmûvészet.
    A batikolás az anyag díszítése olyan módon, hogy az anyag bizonyos részeit forró viasszal fedjük. Ezután hideg vagy langyos festékfürdõbe helyezzük a darabot, amely a viaszszal fedett részek kivételével tetszés szerinti színt - színeket - kap. A viaszréteg eltávolítása után az elõbb lefedett részeken elõtûnik az anyag eredeti alapszíne.
    A "batik" szó jávai eredetû, jelentése "írni", "rajzolni", "festeni". Sokan nem elégszenek meg ezzel a nyilvánvalóan helyes értelmezéssel, és jelentését összefüggésbe hozzák a viasz megtörésével, amelynek révén a batik színes erezete keletkezik. Mások a "csepp" szót látják benne, eszerint a szó viaszcseppre utal. Vannak, akik "virágzás"-ként értelmezik; a legtöbb jávai díszítõelem ugyanis virágformájú.
    A batik szabadrajz alapján készül. Korlátlanul megnyilvánulhat itt az egyén mûvészi tudása és ízlése.Minden batikmunka eredeti, egyedi darab. Ha többször alkalmazzák is ugyanazokat és színeket, a minta sohasem lesz teljesen azonos az elõbbivel. A munka természetébõl fakad, hogy a díszítményben és a színezésben finom eltérések jelentkeznek, vagyis mindenkor új változat jön létre.
    A kivitelezés sikerében nagy szerepe van a véletlennek is; a kihûlt viasz könynyen törik, és a festékfürdõkben való kezelés közben megtörténik, hogy a festék a viasz hajszálrepedéseibe behatolva olyan helyeken is megfesti az anyagot, ahol nem akartuk. Egyébként a finom hajszálrepedések nyomán befolyt színes festék olyan hatást kelt, mint a márvány erezete. A jávai batikmunkákon ez inkább véletlenül jön létre, Európában szándékosan idézik elõ. Ez a valóságos vagy látszólagos véletlenszerûség különleges mûvészi hatást kelt.
    Vannak batikmunkák, amelyeknek mintái és színei sajátos szépségükkel vetekszenek minden másfajta díszítésmóddal.
    A batiktechnika többezer éves. A franciaországi lyoni múzeum az ókori egyiptomi sírokból származó szöveteket õriz, amelyeknek díszítése viasztechnikával készült. Meglehet, ezek a darabok Indiából kerültek oda. Nagyon régi batikokat találtak Japánban, Kínában, a volt Szovjetunió területén. A batik egész Kelet-Ázsiában elterjedt.
    Amikor a batikról beszélünk, mégis rögtön Indonéziára, egész pontosan Jáva szigetére gondolunk. Jáva a batikmûvészet bölcsõje. A jávai klasszikus irodalomban nemegyszer esik szó a fejedelmek, hercegnõk pompás, batikolt ruhadarabjairól, amelyeket a legdrágább ékszerekkel együtt emlegetnek. A batik azonban - mint említettük - nemcsak az elõkelõk, hanem a nép viselete is. Természetesen addig, amíg kizárólag a sok munkával és fáradsággal járó õsi módszert alkalmazták, és még nem terjedt el a nyomtatás, a batik igen drága volt, s a szegényebbek csak ritka alkalmakként, ünnepi viseletként hordhatták. De egy egyszerû technikai eljárás feltalálása és kifejlesztése - a nyomódúcokkal való mintaátvitel - meggyorsította s olcsóbbá tette a batikolást. Ezzel aztán a batik az egész nép mindennapi öltözékének díszévé vált.

FÓRUM

JOSÉ SARAMAGO
Világunk, a globalizált igazságtalanság világa
Bevezetõként röviden elmesélek egy nevezetes, a vidéki élettel kapcsolatos történetet, ami egy Firenze környéki faluban esett meg több, mint négyszáz évvel ezelõtt. Arra kérem önöket, kísérjék a lehetõ legnagyobb figyelemmel ezt a fontos történelmi eseményt, mert a szokásostól eltérõen, most nem kell megvárnunk az elbeszélés végét, hogy levonhassuk az epizód tanulságát; az hamarosan a szemünkbe tûnik.
    A falu lakosai éppen vagy a ház körül vagy a földeken végezték mindennapi teendõiket, amikor hirtelen megkondult a templom harangja. Azokban a jámbor idõkben (történetünk a tizenhatodik században játszódik), a harangok napjában többször is megszólaltak, úgyhogy ebben még nem volt semmi furcsa, az a harang azonban valakinek a halálát hirdette melankolikusan, ez viszont csakugyan meglepõ volt, mivel nem tudtak róla, hogy bárki is halálán volna a faluban. Az asszonyok mind az utcára tódultak, összeverõdtek a gyerekek is, a férfiak odahagyták munkájukat és tennivalójukat, s rövid idõn belül mind ott tolongtak a templomudvaron, várva, hogy tudomásukra hozzák, miért van okuk sírni. A harang néhány percig még kongott, majd elhallhatott. Mivel pedig nem az az ember kongatta meg a harangot, aki szokta, érthetõ, hogy az emberek azt tudakolták tõle, hol van a harangozó, és ki halt meg. "A harangozó nincs itt, én húztam meg a harangot" - felelte a paraszt. "Akkor hát, nem halt meg senki?" - kérdezték a lakosok, a paraszt pedig azt felelte: "Senki, akinek emberneve és emberi alakja volna; az Igazságért kongattam meg a lélekharangot, mert meghalt az Igazság."
    Mi történt? Az történt, hogy a helybeli gazdag földesúr (valami gátlástalan gróf vagy márki) már jóideje folyton változtatta a földjei határait jelzõ határkövek helyét, s egyre beljebb dugdosta azokat a paraszt kis parcellájában, amely lépésrõl lépésre csökkent. A károsult tiltakozni és reklamálni kezdett, majd szánalomért könyörgött, végül pedig úgy döntött, panaszt tesz a hatóságoknál s az igazságszolgáltatás védelmébe menekül. Nem ment vele semmire; a rablás folytatódott. Ekkor kétségbeesetten elhatározta, hogy kihirdeti urbi et orbi (egy falu, annak a számára aki világéletében ott élt, pontosan akkora, mint az egész világ) az Igazság halálát. Talán úgy vélte, heves felháborodása majd a világegyetem minden harangját megmozdítja, tekintet nélkül fajra, hitre és szokásokra, s a harangok kivétel nélkül mind az Igazság halálát hirdetõ lélekharangokká válnak, és el sem hallgatnak, míg az Igazság fel nem támad. Egy ilyen kiáltásnak, amely házról házra, városról városra száll, s országhatárokat átugorva zengõ hidakat ver folyók és tengerek fölé, erõnek erejével fel kell ébresztenie az alvó világot... Nem tudom, mi történt ezután, nem tudom, segített-e a nép a parasztnak visszarakni a helyükre a határköveket, vagy az történt-e, hogy miután kihirdettetett az Igazság halála, a falu lakosai megadóan lehorgasztott fejjel s behódolt lélekkel tértek vissza mindennapos szomorú életükbe. Való igaz, a Történelem sosem mesél el nekünk mindent...
    Feltételezem, ez volt az egyetlen eset, hogy a világ valamely részén egy harang, egy élettelen bronzharang, miután annyiszor zengett az emberi lények halála miatt, elsiratta az Igazság halálát. Sosem hallatszott többet a Firenze környéki falu gyászos harangszava, az Igazság azonban azóta is halódik, azóta is meghal naponta. Most is, ebben a pillanatban, amikor beszélek önökhöz, valahol messze, vagy itt a szomszédban, a házunk kapujában éppen legyilkolja valaki. Valahányszor meghal, olyan, mintha sosem is létezett volna azok számára, akik bíztak benne, azok számára, akik tõle várták, amit valamennyien joggal várunk el az Igazságtól: az igazságot, egyszerûen csak az igazságot. Nem azt az igazságot, aki színházi tunikákba burkolódzik, s összezavar minket üres jogi szóvirágaival, nem azt, aki kardot tart a kezében, s mindig erõsebben kaszabol az egyik irányba, mint a másikba, hanem a gyalogos igazságot, az emberek mindennapi társnõjét, azt az igazságot, akinek szemében az igaz az etikus legpontosabb és legszigorúbb szinonimája, azt az igazságot, aki majd épp olyan nélkülözhetetlenné válik a lélek öröméhez, mint amilyen nélkülözhetetlen az élethez a test tápláléka. Azt az igazságot, amelyet kétségkívül a bíróságokon gyakorolnak, amennyiben e bíróságok a törvényt érvényesítik, de mindenek elõtt azt az igazságot is, amely maga a cselekvõ társadalom spontán kisugárzása, azt az igazságot, amelyben elkerülhetetlen morális parancsként nyilvánul meg a létezés jogának tiszteletben tartása, ami minden emberi lényre kiterjed.
    A harangok azonban, szerencsére, nemcsak azért kongottak, hogy elsirassák a halottakat. Kongatásukkal jelezték a nappal és az éjszaka óráit is, ünnepre hívtak, vagy imára szólították a hívõket, s volt idõ, nem is olyan régen, amikor a vészharangok kondulásaira gyûlt össze a nép, hogy elhárítsa a katasztrófákat, az árvizeket és tûzvészeket, a csapásokat, hogy elhárítson mindenfajta veszélyt, ami a közösséget fenyegeti. Ma a harangok társadalmi szerepe a rituális kötelességek teljesítésére korlátozódik, s a firenzei parasztember felvilágosult gesztusa ma alighanem egy õrült esztelen cselekedetének, vagy ami még rosszabb, rendõrségi esetnek minõsülne. Mások és másfélék azok a harangok, amelyek ma védelmezik és erõsítik annak a lehetõségét, hogy végül meghonosodjék a világban az emberek társnõjéül szegõdött igazság, az az igazság, amely feltétele a lélek boldogságának, sõt, tûnjék bármilyen különösnek, még a test táplálékának is feltétele. Ha létezne ez a fajta igazság, egyetlen emberi lény sem halna többé éhen, s nem halna bele a csak némelyek számára gyógyíthatatlan megannyi betegségbe sem. Ha létezne ez a fajta igazság, a lét nem lenne, több, mint az emberiség fele számára, az a szörnyû kárhozat, ami láthatóan mindig is volt. Azok az új harangok, melyeknek hangja egyre erõsebben árad szét az egész világon, az ellenállásnak és a társadalmi cselekvésnek azon sokszoros mozgásait jelentik, amelyek az elosztás egy új, megváltozott igazságáért küzdenek, amit minden emberi lény lényegi sajátjának ismerhet el; egy olyan igazságért, amit a szabadság és a jog védelmez, nem pedig azok ellentétei. Azt mondtam, ahhoz, hogy ez az igazság érvényesüljön, már rendelkezünk egy mindenki számára érthetõ s a gyakorlatban alkalmazható törvénykönyvvel, s hogy ez a törvénykönyv immár ötven éve leszögezi az Emberi Jogok Egyetemes Kiáltványában azt a harminc alapvetõ és lényegi jogot, amelyekrõl manapság csak hébe-hóba esik szó, ha ugyan nem hallgatják el õket módszeresen, s hogy e jogok ma megtépázotttabbak és bemocskoltabbak, mint a firenzei paraszt tulajdon-, és szabadságjogai voltak négyszáz évvel ezelõtt. S azt is elmondtam, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Kiáltványa, úgy ahogyan annak idején megfogalmazták, egyetlen vesszõ megváltoztatása nélkül bõven helyettesíthetné - ami az elvek helyességét és a célok tisztaságát illeti - a világ minden politikai pártjának programját, kivált a rég lejárt formulákba belekövesedett úgynevezett baloldali pártokét, amelyek - vagy mert ez tõlük idegen, vagy tehetetlenségbõl - képtelenek szembesülni a jelenlegi világ brutális realitásával, s behunyják szemüket azoknak az immár evidens és félelmetes fenyegetéseknek a láttán, amiket a jövõ az ellen az ésszerû és érzékeny méltóság ellen forral, amit az emberi lények legfõbb törekvésének tartottunk. Hozzáteszem, hogy ugyanazokat az indokokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy a fenti kifejezésekkel utaljak általában véve a politikai pártokra, ugyanazokat alkalmazom a helyi szakszervezetekre, s következésképpen a nemzetközi szakszervezeti mozgalom egészére is. Tudatosan vagy öntudatlanul, az az engedelmes és bürokratizált szindikalizmus, ami mára maradt nekünk, a felelõs nagyrészt a beindult gazdasági globalizáció folyamatából eredõ társadalmi eltompultságért. Nem szívesen mondom ki, de nem hallgathatom el. S ha megengedik, hogy hozzátegyek valamit a La Fontaine-fabulákból leszúrt személyes tapasztalataimból, azt mondom, hogy ha nem lépünk közbe idejében - vagyis már most - a gazdasági globalizáció macskája végül könyörtelenül fel fogja falni az emberi jogok egerét.
    És a demokrácia, a naiv athénieknek ez az évezredes találmánya, akiknek számára a demokrácia az adott pillanat konkrét társadalmi és politikai körülményei között s a megszentelt kifejezés szerint annyit jelentett: a nép kormánya, a nép által és a nép javára? Sokszor hallom õszinte és bizonyítottan jószándékú személyek szájából - s másokéból, akiknek érdekük fûzõdik hozzá, hogy a jószándék látszatát színleljék - azt az érvelést, miszerint bár cáfolhatatlan bizonyosság, hogy bolygónk nagyobbik része katasztrófahelyzetben van, éppenséggel egy általános demokratikus rendszer keretein belül lenne a legtöbb esélyünk az emberi jogok teljes vagy legalább is kielégítõ érvényre juttatásához. Mi sem bizonyosabb, feltéve, hogy a jelenleg demokráciának nevezett kormányzási és társadalomigazgatási rendszer valóban demokratikus. Csakhogy nem az. Való igaz, hogy szavazhatunk, s való igaz, hogy a választópolgárokként ránk ruházott szuverenitás-töredék felhatalmazása révén, általában pedig a pártok révén megválaszthatjuk parlamenti képviselõinket; s végül való igaz, hogy e képviseletek számszerû relevanciája valamint azon politikai kombinációk, amelyeket a többség igénye kikényszerít, mindig létre hoznak egy kormányt. Mindez igaz, de az is igaz, hogy itt kezdõdik s egyben itt is végzõdik a demokratikus cselekvés lehetõsége. A választópolgár kiejthet a hatalomból egy kormányt, amely nem kedvére való, s egy másikat ültethet a helyére, de szavazatának nem volt, nincs és soha nem is lesz látható kihatása a világot kormányzó egyetlen valódi erõre, következésképpen sem hazájára, sem a saját személyére: természetesen a gazdasági hatalomra gondolok, s annak is különösen arra az egyre növekvõ részére, amelyet a multinacionális vállalatok irányítanak uralmi stratégiáiknak megfelelõen, s aminek semmi köze ahhoz a közjóhoz, amelyre definíciójánál fogva törekszik a demokrácia. Mindannyian tudjuk, hogy ezzel együtt, valamiféle verbális és mentális automatizmus révén, ami nem engedi, hogy a dolgokat a maguk nyers meztelenségében lássuk, továbbra is elevennek és mûködõképesnek feltételezzük a demokráciát, holott szinte már csak a formaságok ritualizált együttese maradt belõle, egyfajta laikus mise ártalmatlan lépései és mozdulatai. S nem vesszük észre, mintha ehhez nem lenne elég, hogy szemünk van, hogy Kormányaink, amelyeket javunkra vagy kárunkra megválasztottunk, s amelyekért ennélfogva elsõsorban mi vagyunk a felelõsek, egyre inkább a gazdasági hatalom puszta politikai komisszárjaivá válnak, azzal az objektív küldetéssel, hogy megalkossák az ennek a hatalomnak megfelelõ törvényeket, s azután az alkalmas hivatalos és magánpublicitás bonbonos dobozába csomagolva bevezessék azokat a társadalmi piacra, anélkül, hogy különösebb tiltakozást keltenének, leszámítva bizonyos, örökösen elégedetlen, közismert kisebbségek tiltakozását...
    Mit tegyünk? Az irodalomtól az ökológiáig, a csillagháborúktól az üvegházhatásig, a hulladékfeldolgozástól a közlekedési dugókig mindenrõl vita folyik a mi világunkban. A demokratikus rendszerrõl azonban, mintha csak egy véglegesen megszerzett alkotóelemrõl volna szó, amely természettõl fogva érinthetetlen, amíg csak világ a világ, arról nem vitatkoznak. Ha azonban nem tévedek, ha nem vagyok képtelen arra, hogy kettõt meg kettõt összeadjak, akkor ki kell jelentenem, hogy megannyi más szükséges és nélkülözhetetlen vita között, mielõtt még késõ lenne, sürgõsen szerveznünk kell egy világméretû vitát a demokráciáról és hanyatlásának okairól, a honpolgárok részvételérõl a politikai és társadalmi életben, az Államok és a gazdasági és pénzügyi világhatalom viszonyáról, mindarról, ami a demokrácia mellett szól, és mindarról, ami tagadja azt, jogunkról a boldogsághoz és az emberhez méltó léthez, az emberiség nyomorúságairól és reményeirõl, vagy kevésbé retorikusan, az egyszerû emberi lényekrõl, akik egyenként és együttesen az emberiséget alkotják. Nincs rosszabb csalás annál, mintha valaki önmagát csalja meg. Márpedig ebben élünk.
    Nincs több mondanivalóm. Vagy mégis, épp csak egy szó, hogy egy pillanatnyi csöndet kérjek. A firenzei parasztember épp most kapaszkodott fel újból a templomtoronyba, s mindjárt megkondul a harang. Kérem, halljuk meg a szavát!
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

NEVELÉSTUDOMÁNY

SZÉCHY ÉVA
A hazai neveléstudomány továbbfejlesztésének
idõszerû kérdéseirõl
A több mint száz éves Magyar Pedagógiai Társaság tennivalói közé tartozott és tartozik ma is a nemzetközi pedagógiai fejlõdés új eredményeinek, fõ tendenciáinak gondos figyelemmel kísérése és hazai megismerése, az ambiciózus gyakorló pedagógusok arra ösztönzése, hogy ezekbõl is tanulva, vállalkozzanak a viszonyainknak és szükségleteinknek megfelelõ alkotó, újító és hasznosítható kísérletekre, s kísérletek tudományos igényû általánosításaira, ezzel is bõvítve a hazai neveléstudomány kutatóinak körét. Nagyon fontos az is, hogy a maguk képességeihez és lehetõségeihez mérten kivegyék részüket a korszerû pedagógiai ismeretek terjesztésébõl.
    A Társaság tagjai nagy részének (s ez ma kölcsönös hiányosság) meglehetõsen szûk a belelátása az Akadémia Pedagógiai Bizottsága és a pedagógiai jellegû kutató intézetek belsõ munkájába, jelenlegi kísérleteibe, kutatásaiba és vitáiba; mindezek inkább csak a megjelenõ publikációkból ismeretesek. A választmány tanácskozása elsõsorban azokból a tapasztalatokból indult ki, amelyek a nemzetközi irodalomból és konferenciákból ismeretesek s a magyarországi pedagógiai PhD-iskolán gyûltek fel, valamint a pedagógus vezetõi továbbképzési tanfolyamokon, az élet sûrûjében dolgozó, átlagon felüli felkészültségû kollégáink tapasztalataiból, s a mai magyar gyakorlatból folyamatosan érzékelhetõen megfogalmazódnak. Ezekbõl merítve, elsõsorban a továbblépés keresésének szándékával - természetesen nem a tévedések vagy az egyoldalú megközelítések kiigazításának és vitatásának igénylése nélkül - tézisszerû tömörséggel kifejezést nyert a választmány ülésén néhány kulcsfontosságú kérdés.
    1. Minthogy a minõségileg merõben új tudományos-technikai forradalommal az egész emberiség civilizációja, életformája, a különbözõ embercsoportok és maguk a személyiségek fejleszthetõsége új korszakváltás kapujához érkezett el, szükségképpen a tudás, a képességek kibontakoztatásának szerepe a képzés-nevelés funkciói, tartalma és módszerei is mélyreható változásokon mennek keresztül. Ez is, mint minden történeti-társadalmi jelenség, ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhes. Ahogy a hatmilliárdnyira nõtt és gyors ütemben még tovább gyarapodó emberiség körében s a globalizálódás új folyamataiban, ugyanúgy a képzés-nevelés szférájában is ugrásszerûen fokozódik az egyenlõtlenség. Méghozzá nemcsak az elmaradott perifériákon és félperifériákon, hanem a gazdaságilag fejlettebb országokban is az egyes társadalmi rétegek hátrányára. Az elmaradott térségekben, nem csupán relatíve, de abszolút mértékben is újratermelõdik az analfabetizmus és a funkcionális kulturálatlanság, s mivel egyenlõtlenül oszlik el az iskolázás feltételrendszere, drámai módon növekszik az ún. elit- és tömegképzés közötti szakadék, a színvonalkülönbség. Fölösleges bizonygatnunk, hiszen neves társadalomtudósok egész sora Daniel Belltõl Tofflerig, Wallersteintõl a minap elhunyt Bourdieuig - tényszerûen feltárták - hogy ez milyen súlyos szociális konfliktusok forrása, s milyen aggasztó gátja a gazdasági, kulturális fejlõdésnek, az életviszonyok javulásának. Számtalanszor akadályozza a munka változó jellegébõl fakadó emberi tõke az emberi erõforrások növekvõ szerepe kibontakozásának lehetõségeit. Még többé-kevésbé Magyarországon is - az iskolázás tömegesítése ellenére - megfigyelhetõek ezek a folyamatok. (Például egyes iskolatípusokban a színvonalesés, az elit és tömegképzés távolodása, a feltételrendszer romlása, a pedagógus pálya presztízsének csökkenése és így tovább.) Legfontosabb kötelességünk közé tartozik tehát ennek sokoldalú és mélyreható tanulmányozása, hogy a legkedvezõtlenebb folyamatokat megállíthassuk - megfordíthassuk - s nem pusztán a rövid kormányzati ciklusok olykor szeszélyes változásaihoz kötõdve. Messzebbre tekintve egy, a modernizálási igényeknek megfelelõ, hazai, távlatos komplex oktatásfejlesztési program tudományos megalapozását kell kezdeményeznünk és elõmozdítanunk.
    2. Ami a neveléstudományt illeti, alá kell húznunk, hogy a tudományos felismerések elõrehaladásával, ma már sokkal, de sokkal többet tudunk az emberi természetrõl és nevelhetõségének komponenseirõl, mint azelõtt, s nem kevésbé többet a modern általános alapmûveltség, a pályaorientálás, a szakmai képzés és a permanens tovább- és önképzés, az egyén fejlesztése és a csoporthatás összekapcsolásáról, a curriculumok, a programozás, a kibernetikus tanulási módszerek alkalmazásáról, továbbá a szilárd alapokra épülõ kognitivitás és kreativitás szerves egységbe hozásáról s a magatartási szokások formálásáról, de még a korrigáló nevelés és a fogyatékosok nevelésének fortélyairól is. A nagy kérdés persze az, hogy reform-erõfeszítéseink nyomán átkerültek-e a gyakorlatba - s ha igen, mennyire - azok a korszakos felfedezések és újítások, amelyek Skinner, Bruner, Bloom, Rogers, Leontyev, Chomsky és mások munkásságához fûzõdnek. Talán megengedhetõ annyi kritikai megjegyzés, hogy az egymást sebtében váltogató reformkoncepciók jegyében sokkal nagyobb figyelmet fordítottunk a strukturális kérdések módosítgatására, némely posztmodern, extrém kísérletezgetések preferálására, semmint hogy a lényegi pedagógiai korszerûsítéshez generálisan hozzáfogtunk volna.
    3. Az emberrel foglalkozó társtudományok (az antropológia, biológia, genetika, fiziológia, pszichológia, szociológia, oktatásgazdaságtan, a technika, az egyes foglalkozási ágak stb.) rohamos fejlõdése arra mutat, hogy a képzési-nevelési folyamatok törvényszerûségeit ma már nem lehet pusztán az elmúlt századokban felgyülemlett gyermek-, és ifjúságpedagógiai tapasztalatokra szûkítve értelmezni. A modern képzési-nevelési eszközök és módszerek tökéletesedésének korszakában, lényegesen más akcelerációs viszonyok között, a felnõttképzés és a permanens továbbképzés, valamint az önképzés szükségleteinek kiszélesedésekor nevelésfilozófiai általánosításokban és alapozásokban sokkal szélesebb horizonton és komplexebb összetettségben gondolható és gondolandó újra a személyiség fejlesztésének, a megismerés alkotó elsajátításának, az egészséges életmódnak, az egyéni és társas magatartásnak, a hagyományos és korszerû értékeknek egymásra hatása, evolúciós és minõségi változásokat eredményezõ folyamata.
    A hazai pedagógiai doktori képzés során, az ELTE-n arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt korszerû színvonalon, csupán önmagunkra hagyatkozva nem tudjuk sikeresen elvégezni. Ehhez interdiszciplináris-multidiszciplináris összefogás szükséges. Annak idején, még a VI. nevelési kongresszus elõkészítése elõtt, kezdeményezett vitákat, nagyobb rendszertani módszerességgel - megpróbáltuk tovább vinni a doktorandusok elméleti képzésében: a pedagógia korszerû tudományos alapjainak interdiszciplináris-multidiszciplináris megközelítésû tanulmányozását szorgalmazva. Imponáló azoknak a névsora, akik ebben odaadó segítõtársaink voltak. Így közelrõl sem a teljesség igényével: Ádám György, Csányi Vilmos (orvos-biológus, etológus), a nem régen elhunyt Illyés Sándor, valamint Hunyadi György, Pléh Csaba (pszichológusok), Marx György, Vámos Tibor (természettudományos, mûszaki-kibernetikus kiválóságok), Köpeczi Béla, Pataki Ferenc, Ferge Zsuzsa, Gazsó Ferenc, Ágh Attila (társadalomtudósok), Tímár János (oktatásgazdaságossági és munkaerõ-tervezési közgazdász professzor), Frenkl Róbert (sportfiziológus), Vitányi Iván (kulturológus), Tamás Gáspár Miklós (filozófus), Várszegi Asztrik (teológus), nem is szólva a par excellence pedagógiatudósokról és a téma külföldi szakembereirõl. Ennek a nagy jelentõségû munkának az összegezése egyelõre még hátra van. Véleményünk szerint az is fontos lenne, hogy az utóbbi idõkben végzett nevelésfilozófiai elméleti kísérleteket is - méghozzá minél elõbb - valamelyik autentikus tudományos fórumon közös vitára bocsássuk.
    4. Égetõ szükségét érezzük, hogy kutatások tárgyává tegyük az alapozó általános mûveltség, az alkotó képességek irányultságának, a szakképzés elkezdésének, a konvertálhatóságnak, a magasabb szintû szakosodásnak, a továbbképzésnek és az átképzésnek egymáshoz való viszonyát, gazdaságosabb és optimálisabb hasznú megoldásait. Nem kétséges, hogy ez világméretekben jelentkezõ társadalmi érdek, s nem közömbös a mi gazdaságunk, kultúránk, ökonómus társadalmi munkamegosztásunk számára sem.
    Ez átvezet bennünket az értékek, a pedagógiai axiológia világába. Változó és gyorsuló globalizálódó korunkban nem lényegtelen kérdés az egyetemes értékek s a nemzeti örökség, a sajátos szükségletek viszonya, összetétele és kölcsönhatása sem. A nevelés hatékonysága természetesen nem szakadhat el a tradicionális folytonosságtól és történetileg kialakult specifikumoktól, mint ahogy nem ragadhat valamiféle szûklátókörû helyi, regionális provincializmusba sem. A továbbhaladást elõremozdító, modern kultúra nem létezhet az elõzmények megbecsülése és értékeinek integrálása nélkül, de más népek értékeinek és az új felfedezések harmonikus ötvözõdése nélkül sem. A folytonosság és meghaladás a fejlõdés alaptörvénye. A képzés-nevelés modernizálása sem tartalmában, sem metodológiájában nem támaszkodhat a túlhaladott és tévutakra vezetõ okkultizmusra, béklyójává válhat a felvilágosultságnak, akadályozhatja mind a társadalomban, a tudományos és a technika fejlõdésében, a kulturált életmód alakításában és az életminõségben mind az egyének mind a különbözõ embercsoportok szabad boldogulását és alkotó képességeinek kibontakozását. A tanácskozáson megidéztük egyik kitûnõ pedagógus elõdünk, Imre Sándor ma is érvényes tanítását. A demokratikus iskolarendszer mûködésének sérthetetlen feltétele "a történelmi folyamatosság és korszerûség elve, az egyöntetûség és az egyénesítés, a hézagtalanság és a szabad mozgás" egymással szembe nem állítható és elszakíthatatlan követelménye.
    5. Mondanivalónk - vitaébresztõnk - talán legkényesebb és legizgalmasabb pontjához érkeztünk. Ki kell mondanunk, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi neveléselmélet és gyakorlat meglehetõsen életszerûtlen. Korszakváltás részesei vagyunk, átmeneti korszakban élünk. És ez a pedagógiai szituációk sokféleségével, a konfliktusok halmazával és tarkaságával jár. A földkerekség túlnyomó többségét jellemzõ nyomorra, a gyermekhalálra és az éhezésre, a megrázó elmaradottságra az iskolázás fejletlenségére, a törzsi-etnikai ellenségeskedésekre és a lokális békétlenségek garmadára éppcsak utalni akarunk most. Az új, születõ civilizációnak nemcsak áldásai, de átkos hozadékai is vannak, s ezektõl mindannyian szenvedünk. Ha csak idehaza, a mi portánkon nézünk körül, nem kerülheti el figyelmünket, a nagy mértékû, kiterjedt szegénység, amelynek anyagi, szellemi, erkölcstorzító következményeit családok, gyermekek, fiatalok, alulképzett munkaerõk százezrei sínylik meg, s amely e százezrek egész életútjára kihat. A csonka családok számának növekedése, a fizikai és szellemi deviancia terjedése, az antidemokratikus és antihumanista jelenségek agresszív térnyerése, a kommersz kultúra szellemet-lelket sivárosító befolyása nemcsak a pedagógusokat állítja nap nap után szinte megoldhatatlannak tûnõ nehézségek elé, de rombolólag hat a munka és lakókörnyezetre is és veszélybe sodorja a társadalom biztonságos fejlõdését. E téren mit sem segítenek a pedagógiai tankönyvek desztillált sablonjai, az élettelen direktívákba gyömöszölt szabályozások, vagy akár a szankcionálások bármely fajtájának inflálása. Valljuk be õszintén, hogy pedagógiánk nagyjából visszasüllyedt az oktató-tanító iskolához (feladatait, az elõbbiek okán, egyébként ott sem képes igazán eredményesen megoldani). Szinte teljesen elvész a képzés-nevelés egységébõl a nevelés egyenrangú funkciójának ellátása. Napjaink tipikus pedagógiai szituációinak feldolgozása tudományos irodalmunk talán legelhanyagoltabb területe, pedagógiai oktatásunkban és továbbképzésünkben is igen sanyarúan bánunk vele, s a nevelõk, a szülõk, a felnõtt munka kollektívák vezetõi szinte semmiféle szakszerû segítséget nem kapnak ebbéli gondjaik megoldásához.
    Az értékeket meg kell becsülnünk, bárhonnan származzanak is. Annál is inkább fontos leszögezni ezt, mivel tagadhatatlan, hogy e tekintetben a mai idõsebb és középkorú pedagógusnemzedék a legtöbbet Makarenkótól tanulta, aki nem gyõzte eléggé hangsúlyozni, hogy a nevelés - az emberekkel való fejlesztõ foglalkozás - a legdialektikusabb tudomány. Sõt: mûvészet! Nincs két hasonló eset, és szinte egyedileg kell a legmegfelelõbb megoldásra, a diagnózisra és az alkalmas terápiára rátalálni. Aligha véletlen, hogy a pedagógia legnagyobb egyéniségei egyúttal mesterei voltak a pedagógiai szituációk, konfliktusok és a személyiségfejlõdés érzékletes leírásának is. Makarenko mellett gondoljunk például Rousseau, Pestalozzi vagy Lev Tolsztoj munkásságára, vagy olyan hazánkbeli nagy pedagógus személyiségeke, mint Sík Sándor, Karácsony Sándor vagy Németh László.
    Végezetül visszatérve az érték problémájára, tudomásul kell vennünk, hogy a neveléstudomány elméletének és gyakorlatának legfõbb próbaköve, hogy milyen értékeket tud átszármaztatni, milyen új értékek teremtésére tud inspirálni, mennyire képes hajlamokat és képességeket tehetséggé érlelni, legfõbbképp: milyen mértékben tudja a kor követelményei szerinti humanitást, demokratizmust, és alkotó munkaszeretetet beletáplálni embertársainkba. A modern idõknek ez a legnagyobb pedagógiai kihívása. S e kihívásokra méltó választ kell adnunk, mert különben csonka marad az ember fejlõdése, az emberi erõforrások kibontakozása és az emberekben rejlõ lehetõségek megvalósulása.