PAÁL TAMÁS

A rézcsöngõ

Egy hosszú, parádés vágta, sömmi több

Sovány, majdnem sömmi története van annak a vadonatúj rézcsöngõnek, amirõl itt szólni kívánok. Hogy mégis miért teszem? Hogy az Úristen ne vegye el a szegény embörtõl azt a sovány, majdnem sömmi bért.
    Egy csabai gazda öt szép tinót tudott kihajtani a 30-40 kilométerre esõ sarkadi kövér városi legelõre. Volt közöttük az Úristen örömére egy jóforma magyar ökör is, aminek a nyakába egy hatalmas, új rézcsöngõt akasztott a tulajdonosa. Persze hogy mi is, az õrzõi együtt örvendeztünk a gazdával. Mert éjjel, ha mozdult a gulya, azonnal jelezte a rossz szándékot, s a kutyánk, a Morgó már ugrott is... ha lett volna kire, mire.
    Még az elsõ éjjel eltûnt a gulya. Derengett már, mire én, a kisbojtár észrevettem... ha kapok még néhány pofont ráadásul, akkor sem szólhatok többet róla. Hogy miért nem ugrott a Morgó, ezt akarták kiszedni belõlem a csendõrök.
    Hajnalban aztán összeterelték a gulyát, de csöngõ, az csak nem került elõ. Nem úgy, mint a Morgó, sunyítva, behúzott farokkal. Meg se szólalt többé, nem tudni, a rúgások tették-e, amelyeket a csendõröktõl kapott, vagy az Atyaisten némította el, hogy nem szolgálja többé az Embört, akinek rendelte. No de a csöngõ sorsát is eligazította, mert a legöregebb pásztor bátyám "legjobb" barátja visszahozta. Két csendõr kíséretében, lehajtott fejjel. Pedig hogy kerestük mindenfelé, az összes környezõ tanyákban, ismerõsöknél, barátoknál! náluk is persze...
    Ahhoz, hogy Sarkad város pásztora az egész évi bérét a csabajszki gazdáktól megkapja, nem kisebb feladat várt reá, mint a jószág õrzése. Ehhez el kellett mennie a tulajdonosokhoz, és kicsikarnia az egyszer már megalkudott bért. Édesapám, a számadó bennünket is elvitt megpuhítani a gazdurak szívét.
    Nem árt, ha kéznél van a segítség, akármilyen kicsi is az a hagyományukhoz, a gõgjükhöz a reánk bízott jószágjaik arányában ragaszkodó zsugoriakkal szemben. No persze ahhoz, hogy megpróbáljuk tõlük a járandóságunkat beszedni, elõbb oda is kellett érnünk valahogy. Apám gyalogosan is nekivág, annyira utálta ezt az egész "ceremóniát", no meg hogy annyira túl akart esni az egész csöngõhistórián. Akárcsak én, mert az Úristen elvette az emlékezetem, majd elfelejtettem mondani, hogy amikorra elõkerült az a csabajszki csöngõ, mi már túlestünk a fogaton, a szokásosnál jóval nagyobb próbatételen...
    Persze, hogy nem gyalogosan mentünk, nem miattam, persze, mert mit számítottam én akkor, ha a család becsülete forgott kockán. Csak a fogat! Az számított a csabai jómódú gazdáknak... Anélkül talán még ki is zavarnak a portájukról, hisz a meztéllábos csozéknak az õ marhájuk ugyan nem fog engedelmeskedni. Ha mi nem látszunk jóllakottnak, a gulya a mi kedvünkért hogyan is lenne majd az, nem igaz?
    Édesapám dúlt-fúlt, de csak ment a fogat után. Egészen Békésig. Mikor felültetett bennünket, gyerekeket a sárgára festett bõrülésre, lehiggadt valamelyest. De nem a gyaloglástól, persze. Hanem attól, hogy két hároméves deres kanca volt befogva a vadonatúj lószerszámba... Hadd örvendjenek az utcabeliek, a szomszédok Csabán. Hátha emiatt jobban megpuhul gazduram vajszíve, nem igaz?
    Legidõsebb bátyám, az öregbojtár, épp ellenkezõleg, azt hangoztatta, hogy ettõl a jómódtól, amibe nagyhirtelen kerültünk, csak még jobban megdühödik majd gazduram... de elharapta a végét, mert apám keze nagyot lendült feléje.
    A két deres, a Szellõ, meg a Rigó külsõleg egyformán jókötésûek voltak, de hát hol volt már akkor az õ apja, az én megboldogult öregapám, a kiszolgált cselédember, aki óvta volna azzal, ha megéli ezt a nagy-nagy szégyent a csöngõvel, hogy a sietség sehová sem vezet. Csak édesanyám emlékezett minden váratlan bajnál a mondásaira, mire édesapám istenkáromlásnak is beillõ szitkozódással felelt.
    Szóval a Szellõ, meg a Rigó nem húzott jól egymás mellett. A természetük, mint apámé és az öregbojtár bátyámé, teljesen különbözött. A Szellõ, nevével ellentétesen, ideges, könnyen megvaduló paripa volt. A Rigó meg túl óvatos, akinél jó, ha az ostor kéznél van, különben elfelejti, hogy mi is a dolga. Szótlanul, nagy odafigyeléssel markolta a gyeplõt apám, igyekezett egymáshoz, meg a kocsihoz igazítani a tempót. Ami sikerült is. Édesapám már a Csabát jelzõ tábla felé bökött az ostorral, amikor történt valami, nem tudom mi, így, utólag elgondolva sem. Az elõzõ teherautó, vagy a megugrott Szellõ, vagy valami más hozta reánk a bajt... apánk kemény kézzel megakadályozta ugyan a felborulásunkat, de mi mégis átestünk a fogaton!
    Olyan csatakosan, verejtékezve, kifulladva érkezett meg velünk a Szellõ, az erõltetett vágtát meglepõen jól bíró Rigóval, hogy a csabajszki atyafiak teleszájjal nevettek rajtunk az utcai ajtókban. A gazduram pedig apám levett kalapjára nagy kevélyen köszönésül odavetette, hogy tán annyira belefeledkeztünk a Körgát csodálásába, hogy elfelejtettük, hol is a lejáró. És nevetett, egyre csak nevetett...
    No persze hogy mi is nevettünk rajta. Azon a fene nagy elmésségen. Elõbb a bátyám, buborékolva, mint amikor a Körözs vizébe megmerítkezett kiengedve a levegõvel együtt minden gondot, bajt, aztán én is követtem, keserû szájízzel, az ellopott csengõre és anyám intelmeire gondolva. De abbahagytam hamarosan, mert apám arca komorrá vált. Féltem, hogy káromkodásba kezd.
    Csaba egyik leggazdagabb parasztja (nagy tréfamester, különösen a lányok, aszszonyok körül) mint késõbb kitudódott, a pásztorbér fejében hagyta nálunk az akkor még rejtegetett rézcsöngõt. Kihasználta szorult helyzetünket. Olyan árat számolt fel, amelyért mind az öt tinója nyakába akaszthatott volna egyet. Persze hogy hiába hozatták vissza a csendõrök az öregbojtár "legjobb" barátjával, az "üzletet", csak nem csinálta vissza! Csoda-e ha az öregbátyám nevetése is elhalkult? Apám kezétõl aztán sokáig nyomta az ágyat. Pedig a barátja nem avatta be a tolvajlásba. De édesapám örökre megtanította arra, ne higgyen senkinek, akárhogy esküdözik, akár a Bibliára is, mint gazduram. Édesanyám nagy-nagy örömére, késõbb kiváló õrvezetõ lett, továbbszolgáló tiszthelyettes. Mert az Atyaisten mindenki sorsát elrendezi elõbb-utóbb. Anyánkét is. Mert édesapánk igyekezett eldugni elõle a velünk megesett csabajszki bajt... Azzal állított be, hogy átestünk a fogaton, de ép bõrrel megúsztuk! Erre aztán édesanyánk nem tudta, melyikõnket ölelgessen hevesebben, vizsgálgassa végtagjainkat, hogy nincs-e rajtuk rejtett törés. Bánta már a fene az eltûnt ökörcsengõ felstrófolt árát! A tatát emlegette, az apját. Hogy õ bizony nem úszta meg ennyivel, amiért gyermekfejjel vöröskatonának állt... De nem ez a családi titok feledtette vele tetemes kárunkat, nem ettõl nyugodott meg. Hanem attól, hogy az égszakadás, földindulás után visszatért uraság a fõintézõvel örökre leparancsoltatta a bakról. "Ti pedig, lám, egy évben egyszer, de bõrülésen, sárgára festett kocsin parádézhattok továbbra is. Az Atyaisten ott fenn, vigyázott rátok..."

SZARKA ISTVÁN

Ott, ott a kis dög

Elmondtam volna mindent?
Egy hete alszom. A vég kezdõdhet így,
akit a kedve elhagyott, ilyen,
szinte magától elindul a Hazába
s nem szolgál többé, mivelhogy dolga kész.
Hetedik este van - s hálaisten, keresztben
ott a világ megint, ott, ott a kis dög,
sistergõ dühöt köpköd felém,
hiszen sehogy se jó, de ugye, nem lehet,
hogy ne lehessen valamit kitalálni.
Elképesztõen sokkal tartozom még
mindenfelé - hogy is mehetnék? -
és undorító tél van, az pedig
csak arra jó, hogy túléljem, nahát.
 

Eszkimó

Kitett a kor. Már csonthó ragyog,
tündökölnek az örökéjben
az égig érõ páfrányfagyok -
hogy szinte jó itt: mire véljem?
Hallom, távol mozdul a nagyvad,
benn kész a vers, hajtva negyedrét,
elköhögtem neked s magamnak,
különben csönd. Várom a medvét.
Domborodik csillagos sátram,
kicövekelve kétszemélyes,
velem vagy a karibu zsákban,
maradék idõnk épp elég lesz.
Nem nyüglõdöm. Idebenn nyár van,
madárvirág hajol szívéhez.

DOBOS ÉVA

És volt még egy szombat

Mozart vagy Wagner
kérdezte a fehérarcú feketehajú lány
Mozart mondtam ez volt a helyes válasz
Kicsit harsány volt a vidámság
kicsit erõltetett azt hittem
azért szokatlan mert idegen vagyok itt
A második szobában fiúk gitároztak
bizonyos Silvio Rodríguez és Pablo Milanés
nem tudtam hogy világraszóló
muzsikusok kamasz-zsenik
két karibi kölyök-Mozart
nem tudtam hogy a halál
nevetgél velünk
a Quijote és a Kis Herceg falra festett képe alatt
a halál aki azon a szélességi fokon
fehérarcú feketehajú szép fiatal lány
(ha liliom is van a kezében
talán ráismerek)
És volt még egy szombat ugyanolyan
vagy még harsányabban vidám
de akkor már piros kendõ volt a fején
a hosszú fekete haja helyett


 
BEIHUBER ÁDÁM

Az idõ múlásával

Lelõtték az Újévet, mikor be akart osonni a laktanyába. Hogy miképpen is eshetett meg ez a szörnyûség, annak egyszerû a magyarázata.
    Kovács honvéd töltötte éppen huszonnégy órás õrszolgálatát, és már az elején rettentõen unatkozott. Irigyelte a többieket, akik vígan kártyáztak a másik szobában. A kapuhoz volt beosztva. Valamiért tárat kapott az oldalfegyverhez, holott ez nem járt volna. Talán az õrnagy félt az afgánoktól, talán csupán a sors akarta így. Mindenesetre Kovács honvéd egyszer csak észrevette, valaki csendben, lopakodva tart feléje, mintha nem lennének egészen tisztességes szándékai. Ezt feltételezni a béke hosszúranyúlt évtizedei után több mint balgaság, annak ellenére is, hogy Kovács nem volt balga ember. Legalábbis hétköznapjaiban, mikor nem angyalbõrben kellett fel alá sasszéznia egy laktanya kapujánál. Tíz másodperc volt hátra éjfélig.
    Kovács honvéd kilépett a jó meleg fülkébõl, rákiáltott, mire az illetõ elkezdett futni. De nem elmenekült, hanem egyenesen õt vette célba. Az alig tizenkilenc éves fiatalember megijedt, és minden szabályt félretéve, a figyelmeztetõ lövést is az árnyalak mellkasába eresztette. Az Újév zokszó nélkül elterült a jeges hóban.
    Így esett, hogy ebben a laktanyában, és csak is itt, újrakezdték éjfél után az óévet, miközben a kapukon túl a világ 2002-nek örült, de nagyon. Most sem jött el a világvége, csupán néhány hektárt és néhány száz embert vesztettek, kik örökre a keserû múlt évében ragadtak.
    Mindebbõl persze egy darabig senki nem vett észre semmit. A körletek környékén pedig aztán pláne. Elkezdték a 2001-es óévet, és mivel senkinek nem járt le naptár szerint a hadkötelezettsége ebben az évben, legalábbis azok közül, akik még szilveszterkor is itt voltak, így nem is engedtek el senkit. Végigszolgálták szépen az évet, Kovács honvéd ugyanúgy, mint bárki más, és nem tettek fel kérdéseket, csak várták a 2002. évet, nem sejtve, a 2002-es Újév a közeli temetõben nyugszik, emígyen többé nem fog ellátogatni hozzájuk.
    Mindeközben a világ túl volt egy téli olimpián, néhány katasztrófán, vívtak valahány háborút, éhen is haltak egy páran, majd sokan tiltakoztak néhány újabb atomkísérlet ellen, de egyébként pontosan ugyanúgy jött egyik nap a másik után. Nagy tûzijáték és féktelen hangulat jellemezte a 2002-es és a 2003-as év fordulóját.
    Kovács honvéd ekkor ismét szolgálatban volt, hiszen 2001-es szolgálati beosztása mit sem változott, de ekkor nem lõtt le senkit, tekintve, hogy az Újév nem járhatott erre. Az elõzõ a temetõben porladt, a 2003-as év pedig mégsem következhetett a 2001-es után. Éjfélt ütött az óra e havas szilveszter éjén, majd elölrõl kezdték a megszokott óévet.
    Telt-múlt az idõ, és a laktanyáról teljesen elfeledkeztek. Bárki vetõdött arra, márpedig voltak néhányan, hiszen a faluból város, a városból csomópont lett, pusztán romokat, szakadozott betonkerítést, málló épületeket fedezhetett fel a tengernyi gaz között. Olyan volt, mint az elhagyott szovjet laktanyák, nem gondozta senki a huszonegyedik század eleje óta, miért is tette volna. Bár a föld egyre értékesebb, a fejlõdõ ipar területigénye egyre sürgetõbb lett, valahogy mindenki érezte, ezt a területet nem lehet megbolygatni, ezért nem vettek tudomást létezésérõl.
    Lassan kiirtották az erdõt, elegyengették, lebetonozták a dombokat, késõbb egy ûrrepülõteret létesítettek, mely kiszolgálhatta az egyre szaporodó ûrállomásokat. Európában ez volt az ötödik ilyen létesítmény, de tíz éven belül százával tenyésztek mindenütt, s ahogy az ûrturizmus fellendült, már ezrével.
    Mindebbõl a laktanyában semmit nem vettek észre. Õk élték ugyanazt az évet újra és újra, s ebben semmi kivetnivalót nem találtak. Még mindig ugyanazt a senkiföldjét, azokat a fákat látták, ha kinéztek a kerítés mögé, de már régen megunták a táj képét, így csak az õrök tették ezt meg fancsali ábrázattal. Senki nem lépett a laktanyából ebben a szakadatlan ismétlõdésben.
    2153-ban történt, hogy az utolsó ember is elhagyta a Földet, kinek el kellett hagynia. Akik itt maradtak, mind degeneráltak, nyomorékok, halálraítéltek voltak. Kit érdemesnek találtak, az elutazhatott a Marsra újrakezdeni mindent. A Földön ember nem látta viharok, hatalmas cunamik pusztítottak, tömény sav hullott az égbõl. Az ózonpajzs teljes elvékonyodásával a növényzet kipusztult, ember és állat nem talált menedéket a gyilkos sugárzás elõl. Földanya elüldözte hûtlen gyermekeit, akik elpusztították mindazt, mit nekik adományozott.
    A bolygón nem maradt más, mint egy darabka - 2001-es - esztendõ, meg néhány katonája az egykori Magyar Köztársaságnak. Õk rendületlenül élték a múltat.
    Persze, a Marson sem lett sokkal jobb a helyzet. Terraformációja csak addig volt sikeres, míg az ember be nem tette oda a lábát. Túl sokan voltak, a bolygó túl meszsze esett a Naptól, csekély volt a gravitációja, ezért háromszáz év alatt nem maradt más hírmondója a fajnak, mint az a néhány hibernált lény, aki az ûrbe menekült a végsõ pusztulás elõl. Elindultak a végtelenség irányába, de tudásuk nem volt elég az úthoz, így soha nem ébredhettek fel mesterséges álmukból.
    Csak a 2001-es esztendõ katonái maradtak utolsónak, de errõl nem tudhattak.
    A Föld 3100 körül pusztult el, mikor egy kósza kisbolygó letérítette a Holdat pályájáról, s az belezuhant az egykoron volt Csendes-óceán kiszáradt medrének sivatagába.
    Kovács honvéd és bajtársai mindeme pusztulásból semmit sem vettek észre, folytatták mindennapjaikat.

OLÁH ANDRÁS

Isten nem tud sírni

elengedted kezét
szép csillagod - mint kabátról
a gomb - leszakadt az égrõl
ím bevégeztetett
bár õ maga a végsõkig
reménykedett hogy valaki
más a kiválasztott - - -
halkan beszélt:
fájt neki hogy nincs joga
a saját fájdalmához
hogy nem szorul össze a torka
hogy a korbácsütés
mely szinte lángol
buja nõk simogatásának tûnik
hogy Mária tekintete
a keresztfán sem éget
csak az fájt csak az az egyetlenegy
hogy lehunyt pillái alól látta:
Isten nem tud sírni - - -

ESNAGY JÓZSEF

Lehetetlen volt

Kõhegyi Mihály emlékére

Hogy mit rejt a szív, az éppolyan talányos,
mint az, hogy mit rejt a föld mélye a humusz alatt.
Mi már tudjuk: ez az évszázados, sõt évezredes
paplan rád is rád borult,
nagyon is méltánytalanul túl korán.
Talán, ha kevesebb ügybuzgalommal, mondhatnám:
kevesebb horatiusi tûzzel intézted volna sürgõs ügyeidet,
holmi szarmaták, kunok s más itt tanyázó népek
sírhantjainál, sírdombjainál... Ha kevesebb vehemenciával
küzdöttél volna az adott kor szellemével, furfangjaival,
kisszerûségeivel, szívet-lelket keserítõ üzelmeivel.
Talán. Talán, ha... - De hát vannak ugyebár dolgok,
halaszthatatlan tennivalók, amelyeket csak én... én...
amelyeket lehetetlen volt másokra testálnom,
hiszen amúgy is annyi még
a múltunkat mítosszá tévõ mozzanat - suttogod
sírodból kiszólva ebbõl az életbõl és hazából
egy kissé már kiábrándított nemzedéknek.
És én már nem válaszolhatok neked,
csak elgondolkodom azon,
hogy milyen pimaszul nem feleltem semmit
hozzám intézet utolsó kérdésedre,
inkább elmenekültem elõled,
amikor a hangzavarban felém hajoltál,
a tenyeredet kagylóként füledhez tapasztva.
 

RIGÓ BÉLA

Testamentum

Voltam Janus Pannonius,
poéta doctus, pécsi püspök.
Homlokomon babér, priusz,
megtépett õsz, loboncos üstök.
Nincs több ebéd, uzsonna, früstök,
az utolsó vacsora vár.
Odalent fûtik már az üstöt...
te jégre vittél, nagy király!

A Duna jegén holmi nép
a koronát fejedre kérte,
mert kész volt érted halni még,
hogy kész legyél majd élni érte.
- Gyõztünk! - esett mindenki térdre,
pofára késõbb, ez szabály.
Valakinek mindig megérte,
ha jégre vittél, nagy király!

Tiéd az ország, hatalom,
dicsõség... Hát zengjen az ének!
Elég, ha szólsz, hogy akarom,
ifjú erõvel, s áll elébed
Vitéz János, a többi vén meg
a jó Szilágyi, a Mihály...
Majd hátra arc! Ámen. Leléphet,
kit jégre vittél, nagy király!

Lázas vagyok, nem lázadó,
számûzött így is mindörökre,
jobbágy, kit sújt a házadó,
rámegy a háza és az ökre...
Nem kísérlek, ha mész törökre,
nem is jársz arra... Mit csinálj?
Légy császár! - kívánom hörögve,
bár jégre vittél, nagy király!

Nem félek én, csupán gyötör
itt az utolsó földi esten,
hogy rég nem perzsel a gyönyör,
bár most kezd csak rothadni testem.
Mért nem az örömöt kerestem?
Mért hagytam azt, hogy kipipálj?
Jaj, mea culpa, verjen Isten,
hogy jégre vittél, nagy király!

Találkozunk mi - te meg én -
egyszer még túl a földi léten;
állunk egy zord folyó jegén
örök bíránktól elitélten...
Egy Léthe léken át eképpen
süllyedsz pokolba, mást ne várj!
S én megtudom, hogy nem is éltem.
Csak jégre vittél, nagy király!
 

KUTAS JÓZSEF

Levelek

Felejtõ úton voltam.

Ez nem a múltnak mint rendszernek merev és következetes elutasítása volt, ahogyan a halálos kóron átesett beteg (látta már odaát a jelzõfényeket) tagad meg magától mindent, ami elõzõ s immáron más életéhez köti; ha akartam volna listát készítek, mi az, amit a fiók hátsó részébe szándékozott süllyeszteni, és mi az, amitõl egyszer s mindenkorra megválok.
    Mi az, amit drága pénzen bekereteztetek, feltámogatom az íróasztal szélére; várjon rám, míg visszaérkezem.
    Tehát nem nekirohantam a világnak, be a lengõajtón, aztán lesz, ami lesz az elvarázsolt kastélyban - én valóban terveztem a visszatérést. Csak idõre volt szükségem, de azt nem árulták a pult alatt az aljas tekintetû fiatalemberek.
    A vonat bevonszolta magát a völgybe: hûvös õszi szél harapta az állomás és a kitûnõen látszó domboldal fáit, némelyikrõl egészen leette a húst; a porból s a pillanatból karcsú oszlopokat faragott, és velük könnyedén alátámasztotta a vékony üvegeket.
    Ismertem a völgyet, a völgyben a falut. Tíz éve fordultam meg itt utoljára, de semmi sem változott. A rendszerváltás nem járt errefelé: féltette élére vasalt nadrágját vagy más okból, de a szívem megnyugodott a régi állapotok láttán, akár a tengerész a hazai víz szagától.
    Leraktam a bõröndöt a lábam mellé, mielõtt bementem volna a restibe egy porció sörre.
    Nagy, színes levelek lebegtek az ösvény kavicsszegélye felett, mint idegen világok ûrhajói, melyek vándorai az elõzetes információszerzés során elkövetett hiba miatt alkalmatlan és törékeny dolgoknak álcázták magukat, viszont szépérzékük nem engedte meg számukra a tökéletes beolvadás végrehajtását.
    Sárga, méregzöld, még cinóbervörös is akadt közöttük: nem akartak leszállni, lustán keringtek, köröztek, csapongtak a levegõben: egyik-másik olyan fenséges volt, hogy kis híján nevet adtam neki.
    Ráértem - mindenféleképpen - bámészkodni. A nagy futás után a szeptember lejtõin kívántam pihenni (fõnököm ezt kõkorszaki zsarolásként értelmezte, és csak akkor írta alá a szabadságos papírt, amikor a háziorvossal való igen közeli rokonságommal fenyegettem), és ebbõl a szempontból a völgy és a falu pompásan megfelelt.
    Már bent ültem a gyanúsan fehérabroszú, négyasztalos helyiségben, ahol a szamárfüles feliratok szerint ebédelni is lehetett (a sört a Soproni Ászok szervírozzák a szomszéd plakátról), és fáradt szememet dörzsöltem, mintha fényesítettem volna, hogy koponyámból szolgálatkész dzsinn nézzen elõ, amikor az egész úton bennem motoszkáló, szöszmötölõ gondolat végre megtalálta az ajtó kilincset.
    Mindig is kedveltem az analógiákat: társak, testvérek voltak õk az egyedüllét óráiban, partok, melyekrõl kéz integet, ablak, amely keretez egy kedves arcot.
    A legenda szerint egyszer egy indiai királyfi elindult boldog embert keresni az országában: én magamat keresem. Nem elõször és valószínûleg nem is utoljára szántam rá magam erre a kalandra, ami ugyan a látszat szõlõhegyére való kivonulás a hétköznapokból, mégis több a semminél.
    Indiai királyfim nem lelt boldog embert: a párhuzamok nem kell, hogy mindenben egyezzenek.
    Ültem, ittam a langyos sört, hallgattam a szelet, mely kifosztotta a völgyet; különben sûrû, fénytelen csend volt, akár egy halott erdõben.
    Belépett valaki az utca felöli oldalon.
    A tulajdonos jogos rosszallásával figyelte mozdulatait: magas, sovány öregember volt, kopasz fejbúbjáról vékony, hosszú hajszálak hálója lengett farmerkabátos vállára.
    Gyorsan, eltökélten járt: olyan ember nyugalmával vagy nemtörõdömségével, aki a jól ismert táj veszélytelen tárgyai közt halad, ismerõs sivatagban és feltérképezett útvesztõben, ha úgy tetszik.
    Egyenesen a pulthoz ment, és a poharakat rendezgetõ csaposhoz fordult, akinek a sötét haja mélyen belógott az arcába, akár egy árnyék, mely mindenhová elkíséri.
    - Jött levelem? - rekedt fahangja volt, mint egy manóé, aki az emberi nyelvet csak végszükség esetén és rosszkedvében használja.
    - Jó napot, Pitykó bácsi.
    - Jött-e levelem? - tudakolta az öreg.
    A csapos kivett a mosogatóból egy pálinkáspoharat, elõbb az öreg, majd a fény felé tartotta, és nem válaszolt. Arca kifürkészhetetlen, unott maradt, mint szerintem ebben az alvó völgyben bárkié, aki közmunkát végez.
    A resti kopott üvegajtaján beszûrõdõ fény a kis helyiség különös avarjaként terült a felületekre: egy pókhálós kép volt a falon az õszi, elköszönõ nap.
    - Pitykó bácsi.
    - A levelem.
    - Pitykó bácsi. Már megint a kocsmába jött be. A posta az a másik ajtó.
    - A levelem.
    - Pitykó bácsi, értsünk szót. Én nem akarom elkergetni magát innen. Felõlem leülhet bármelyik sarokba, még oda, az úr mellé is, adok mai újságot, engem aztán nem zavar.
    - A levelem.
    - Aranyos Pitykó bácsi, higgye el, ez nem a posta. Tegnap is eltört egy poharat.
    - A levelem. - Az öreg ugyanott állt, ugyanúgy ejtette ki a szavakat, a haja lecsüngött a farmerkabátra. Miért volt mégis olyan érzésem, hogy nem mindennapi színjáték részese vagyok? Hogy az a pár szó és mozdulat több egy beteg ember és a csapos egyszerû párbeszédénél?
    A tegnap lámpát gyújtott mögöttem, és a fényben tisztán kivehetõek voltak a háttér árnyai, a hangokban az élet felbérel gonosztevõi, a bánat, a "soha már" lényei ütöttek tanyát, akár az üres barlangban a szörnyek; kirázott a hideg.
    Nesze neked, indiai királyfi!
    Nem akartam visszaemlékezni, van-e posta valóban a kocsma mellett: ez esetben mindegy volt.
    A széles, poros utat nem bontotta szét hangra, homokfelhõre és villanásra egy jármû sem, és az ég el is metszette a messzeségben a földutat az enciánkék éles szélével.
    - Áthozzam magának?
    - A levelem.
    - Üljön le oda. Mindjárt itt vagyok. Ugye, nem haragszik? - Félig kiment már, mire felfogtam, hogy a kérdés nekem szólt, és egyedül hagyott az öreggel.
    Szerencsére volt a korsómban sör, beledugtam az arcom, és az üvegtalp alkotta szeszélyes fényábrák szemlélésébe merültem.
    A nagyváros, a fõnök, a város felett a piszkos selyemszerû füst és félig ébren, félig halva töltött éjjelek emléke visszatért, és úgy éreztem magam - eltúlozva a történet jelentõségét természetesen -, akár a civilizáció elõl menekülõ, annak hatalmasságát gyûlölõ és félõ vén csapdaállító vadász, aki mindig a hát mögé tekinget.
    Nem ült az öreg. Nem is támaszkodott.
    Ott várt a pultnál, kezeit lelógatta a teste mellé - valószínûtlenül hosszú kezei voltak, és a kézfeje barna és sima, akár egy tinédzseré -, állát elõreszegezte, és nézte a pergõ festést a falon merev szemhéjjal.
    Tudtam, hogy nem gondolkodik - õk már túl vannak a kérdéseken, a világ csak az oxigén, a víz és az élelem miatt érdekli õket, és az éjszaka is egyszerû lesz, akár az egyszeregy.
    Nincsenek utak, se szakadékok, se fák, se virágok, se meztelen asszonyok, aki az utak mentén nõtt virágokba öltözködnek, és olyan szépen énekelnek, hogy a szegény vándor elfelejti a szakadékba vetni, a fára felkötni magát.
    Elfogyott a söröm.
    Kezdtem irigyelni az öreg Pitykó bácsit.
    Ha nem állt volna ott a megvesztegethetetlen, akaratos pózban, eszembe se jutott volna csapolni magamnak egy sört - egyszer dolgoztam két hétig Kõbányán, tudtam, hogy megy ez -, így azonban minden teketória nélkül kiszolgáltam magam.
    A sör hideg volt, keserû, és rögtön a fejembe szállt. Közelebb húztam a bõröndöt, nehogy megszökjön, és az egyik széket magamnak is megmagyarázhatatlan módon támlával fordítottam az asztallapnak, ami Krúdy óta a magányos ívó egyezményes jele, hogy vár valakit. Vagy valakire.
    - Mindennap kap levelet, Pitykó bácsi?
    Villámgyors, szemmel csaknem követhetetlen remegés futott végig rajta, és még jobban kihúzta magát. Fehér hajszálai rezegtek, mintha rejtõzött volna mögöttük valaki, és onnan kukucskált kifelé; nem voltam biztos benne, jól cselekedtem-e.
    Aztán megszólalt mégis az öreg: a falnak, a falba beszélt egyenletes, szép hangon, mintha mesét mondana, amit rajta kívül senkinek sem volna szabad meghallania, s a csiszolt mondatokból valóban arra következtettem, finomított történet hallgatója vagyok, kívülálló és tehetetlen, mint a hajótörött, akivel fecsegõ habok játszanak.
    Hazafelé a vonaton - elûztem mindenkit a fülke közelébõl, és a kalauz is a pártomra állt kivételesen - egyszóval újra mondtam a mesét, az öregrõl szóló cseppet sem különös históriát, ismételtem a szavakat, míg azok szép gömbölyûre koptak, akár a késben a kövek, és ahogy a villanypóznák fürge öltésekkel fércelték össze az õszi szürkületet, az indiai királyfira gondoltam, aki a boldog ember keresése közben egyszer se nézett tükörbe.
    Pitykó bácsi özvegyember volt. Feleségét tizenöt évvel ezelõtt veszítette el, máig tisztázatlan körülmények között, mert egyik napról a másikra nyoma veszett, eltûnt a faluból. Pitykó bácsi kereste egy darab ideig, erdõn, mezõn, tavak és üregek mélyén, a körzeti megbízottal - akkor még így hívták - a szó szoros értelmében elkergette a környékrõl, annyit járt a nyakára, utódja pedig a legkézenfekvõbb megoldást választotta.
    Feljelentette Pitykó bácsit hivatalos közeg zaklatásáért. Pitykó bácsit figyelmeztették. Az öreg bezárkózott a házába, öreg kutyák és ezer éves fák közé, rejtély, hogyan és mibõl élt.
    Ám egy napon levelet hozott Pitykó bácsinak a posta. A postás, ideges természetû, gyáva ember nem merte felvinni Pitykó bácsinak a levelet a hegy aljába, ahol az öreg lakott a víz mosása mögött, rábízta az új körzeti megbízottra.
    Ám az hirtelen megbetegedett. A levél a takarítóasszonyhoz került, aki ismerte Pitykó bácsit, és vállalkozott a kézbesítésre. Felfelé az úton, a meredek kaptatón rosszul lett, és még abban az órában meghalt.
    A levélnek nyoma veszett. Hogy Pitykó bácsi honnan tudta meg, létezett egyáltalán, éppoly titokzatos, mint az öregember élete a felesége eltûnése után, de egyszer felbukkant a kocsma elõtt (soha sem volt posta az állomás épületben), és követelte a levelét. Ott állt órákon keresztül, szárazon, mégis hatalmasan, mint egy százéves fa, melybe belecsapott a villám, de elemészteni nem tudta, csak megérinteni az elmúlással, türelmesen és szótlanul akár maga az idõ.
    Felhajtottam a harmadik korsó sört is.
    Odakint beborult; vad szélrohamok követték egymást, és a levegõben kékesszürke, fojtó por gomolygott, akár a háborúban.
    Levelek már nem látszottak sehol: a csupasz fák ágai úgy úsztak a homály e zûrzavarában, mint sötét ruhás halottak a zajló vízen.
    A csapos észrevétlenül tért vissza, köténye lobogott utána, haját félrefújta a szél, és meglátta a szemét, mely szinte világított a furcsa, korai éjszakában.
    Felém kacsintott.
    - Jó a sör - mondtam halkan, és tekintetemmel az öreg felé intettem, aki kõoszlopként vigyázta a hátsó kijáratot.
    - Itt a levél, Pitykó bácsi - és a csapos újai közt egy csapzott boríték tûnt fel.
    Az öregember átvette, és köszönés nélkül kicsörtetett.
    - Tegnap nem én voltam itt, tüdõszûrésre kellett mennem - magyarázta a csapos, és mosolygott - , a helyettesem pedig megijedt Pitykó bácsitól. Kiabált vele, erre az öreg összetört a fején egy poharat. Három öltéssel varrták össze. A fejét, nem a poharat. - Lehajtotta a székemet, leült. Kényelmes mozdulatokkal rágyújtott. - Úgyse jön ide senki. Nem újságíró véletlenül? Érdekli a sztori? Mert akkor elmondom...
    Soha nem tartott még ilyen sokáig az út vissza a város felé. Mintha valami ismeretlen hatalom nyújtotta volna meg a síneket, ugyanõ meghosszabbította az alagutakat és a hidakat, megnövesztette az éjszakát, s kitágította szvetterét, az idõt, én pedig, egyre apróbb és sötétebb pont, az életrõl, mint idegen országról gondolkoztam, s arról, vajon Pitykó bácsi intézi-e a beutazni vágyók vízumkérelmeit.
    Mikor leszálltam a Déli pályaudvaron, és taxi után kiabáltam, forró fuvallat sodort fel a peron betonszegélyére egy nyaláb könnyû falevelet.
    Õsz van hát itt is, hazamehetek.
 

MÉZES GERGELY

Utolsó (komoly géppel írott) sóhaj

Kifeszítettük négy sarokra
Ó jaj mér' engedtük
Most onnan üvölt a sok macskajancsi

Hiába: reménnyé vált az emlékezet
Az éjjeli városon áthajtanak piros cabriók
Látom a mûszerfal fényeiben doboló kezet
Nem az enyém ez a világ, kevés volt akarni
Jól jön még az elvtársi csókzuhany, a
balzsamozó
Pártgyûlik, hinni tudni oly csekély, kell mégis
a bársonyszék anyamelege, amitõl omlós
lesz újra kalács, és az a nap süt rám, mit
e rókafiak most maguknak tudnak.

Most nekik biccent a rendõr mosolyogva
És velük alszanak az újságok zizegõ lapjai.
Nekik dolgoznak most a számok
Didergõ idõben, múlt a múlttal összekap.
Az istenek kérnek, az ember fél, vagy hogy is, van...
Akár a pihenõ villanyrendõr zuhogó éjszaka,
Még bennük lüktet kilencszázötvenhat.

Talán visszajönnek csillagfényes napjaim,
És beletúr a fényes szellõ ritkás hajamba,
Hisz csavarja már orrom a templom harangja,
Izmusodjunk! Dadogjon nyelvemben a bicepsz,
Kikereskedjük innen az Istent végleg.
 

A rókafi szeretete

Hoppá, mi van itt, némi olajfolt az égen
Ugyanaz a mondat sokezer szájból
Engem emelt oly magasra, hogy
Már Isten lába alatt van a fejem
Két karom országot ölel
Szöget üt fejembe a kereszt
És e kicsi lyukon hull bele némi fény.

Atyámfiai! Hát mit akartok?
Megtelt jussal a bánya!
Széllelbélelve átszaladok ezerévet,
És álmot lopok némi lével nyakonöntve.
Tudod-e haver, mit tartogat a jövendõ?
Kell-e az éhkopogás vad ritmusa újra?
Ha már reménnyé vált az emlékezet
És mienk a szék meg a cabrió,
Távolodó lámpáinkat piros csokorba
gyûjtheted,
És unokáink, négy keréken,
tudod, hátul a nagyok, elõl a két kis lifegõ,
mert már csak akkor bántalak, ha kell
a halk legyintést átadod.
 

Tenyered bérházudvarán

Csak ha kinyitom szemem
És csigavonalban rám ülnek a másodpercek
Látom hogy nem vagy itt

Máshol vagy ülsz, állsz vagy nevetsz
Mellkasodba nyúl a pesti utca
És a bordák alatt leszemeznek egy rózsafüzért

Macskaköves ujjai. Tenyered
Bérházudvarán már söpröget valaki
Aki számít, aki máshol ül, áll vagy nevet

Mert, aki itt nem, az máshol
Annak egy kicsivel mindig több
Ha már ócska vonal se

Zakatol, mint annak, aki máshol
Ül, áll vagy nevet, csak ez a csönd
Ami szappanos vízzel lucskol

Szívemben.
 

LÁRAI ESZTER

Az utcán, parkban, tereken stb.

Álmaimat bárhova elhajíthatom
nem látszanak tehát nem szemetelek
tehát büntetést se fizetek
Bánataimat is elhajigálhatom
sõt kedvteléseimet apróbb kis örömeimet
Nem látszanak
Nem fizetek
Büntetlenül elhagyhatom minden egyes részletemet
 

Könnyek és kavicsok

Elkorhadok mint egy sámli
Citromízû lesz a csókom
Vitaminért nem kell többé patikába járni

Könnyeim is kövesednek
Vízkõoldót hozz szemembe
Nem akarok könnyek helyett kavicsokat hányni

A szívem is nehezedik
Súlyosabb mint kiló arany
Vigyed el a zálogházba; a melegért kell fizetni
 

Egy városról

Elolvastam házaidat
beszippantottam utcáidat
parkjaidban heverésztem
Álmaidat megértettem
zsebre tettem nem értelmeztem
Fotókat természetesen nem készítettem