SZALONTAI IMRE

Hazaárulók

A románt az asszony vette észre elsõnek. Ekkor már rég elhagyták a várost, sõt az út javarészén is túlvoltak, s csak egy lejáró volt hátra a nyaralókig.
    Hogy az út szélén fürgén araszoló, szikár férfi éppenséggel román, csak gyanították, most inkább az rémlett fel nekik, hogy két órával korábban, amikor ellenkezõ irányba hajtottak, az illetõt a felüljáró közelében már látták szembõl. Vagyis a férfi egész idõ alatt gyalogolt kifelé, s mostanra eddig jutott el.
    A házaspár kényelmesen, nyolc és kilenc óra között kelt azon a napon. Megreggeliztek, majd a férfi - inkább csak az alkalom szertartásaként - ellenõrizte az olajszintet és a hûtõvizet, a feleség pedig, kihasználva a lehetõséget, összesöpört kicsit a ház elõtt. A bentmaradt dolgokért való visszaszaladgálásokkal végül annyira elment az idõ, hogy kérdésessé vált, elinduljanak-e egyáltalán.
    A város most épp oly néptelen volt, mint a hozzá vezetõ utak. A felüljáróig tartó nyolc méteren keresztül, mintha egyedül lennének az üres házfalak között. Szokatlan hõség tombolt, május elsõ napjához képest pedig korai is. A levegõ szinte forrt az aszfalt felett.
    A ligetbeli rendezvényen nagyon kevesen voltak jelen. Az alkalmilag felhúzott sátrakban egykedvû eladólányok bámulták a járókelõket, akik kettes-hármas csoportokban s éppen olyan egykedvûen tébláboltak a sétányokon. Az asztalokon piros szemû dinoszauroszok és hatalmas plüssmackók sorakoztak, meg mûanyag NATO-fegyverek akkora tömegben, amely egy egész világgal megvívandó háborúhoz elég lett volna. Senki sem állt meg néhány másodpercnél hosszabb idõre, és senki sem elegyedett szóba senkivel. Egy gramofonból recsegõ zene szólt, az idõnként feltámadó szél pedig színes reklámcédulákat sodort a földön.
    A házaspár két helyen szakította meg az útját. Az egyik a sétány elején volt, ahol az asszony vett magának egy léggömböt, s onnantól kezdve azzal szórakozott. A léggömbön irredenta felirat volt látható, valamint Magyarország képe az elszakadt részek túlhangsúlyozott kontúrjaival. A másik helyen a férfi ivott meg egy mûanyagpohárral abból a sörbõl, amit valamelyik reklámcég osztogatott a sátrában ingyen. A pult túloldalán álló, hófehér inget és arany melltût viselõ fiatalember elrévedve nézett át a fejük fölött.
    Már az út végén, közvetlenül a kapu elõtt egy viharvert, használaton kívüli körhintát pillantottak meg a gyepen. A látvány egyszerre idézett fel bennük emlékeket és töltötte el õket keserûséggel is. Öregnek és hitványnak érezték magukat, továbbá becsapottnak, elesettnek, akiknek a szégyennel önmaguk elõtt kell megküzdeniük. Nem akartak ott maradni tovább. Lehetetlen volt, hogy ott maradjanak. Szinte futva tették meg az autójukig vezetõ harminc lépést, s csak akkor csillapodtak le valamelyest, amikor a kocsi elindult velük.
    A lejáró közelében a házaspár meglepetve és értetlenül gondolt az idegen nyolc kilométeres teljesítményére, amelyet a korai nyár rekkenõ melege húzott alá. Vagy két másodpercig kutatón néztek egymás szemébe, majd a férj fékezett és tolatni kezdett, végül lekormányzott az út szélére, közvetlenül az ismeretlen mellé.
    "Segíthetünk, uram?" "Messzire megy?", csupa ilyenek merültek fel bennük elsõként, ehhez hasonló - adekvát, logikus - mondatok, amelyekrõl mégsem tudták elképzelni, hogy elhangozzanak. Nem tudták, miért, de képtelenség volt bármilyen konvencionális formát is követniük az adott helyzetben, idétlennek és hamisnak egyetlen szót is megkockáztatniuk, amely a nyelvükre jöhet.
    Végül a férj a szemével kérdezett, ami szokatlan volt, de természetes. A megoldás jelezte szándékukat, s eléggé általános is volt ahhoz, hogy a román azt válaszoljon rá, amit akar. Összehunyorította a szemhéjait, megemelte az állát, s úgy nézett az idegenre mozdulatlanul.
    A szikár férfi csakugyan román volt, s csak néhány szót beszélt magyarul. Ahogy gondolták, munkát keresett. A határközeli településre, melyet megjelölt, nem mehetett, mert a település vagy negyvenöt kilométerrel volt a hátuk mögött. Akkor kiderült, hogy egészen onnan, vagyis a határtól gyalogolt idáig, s az út másfél napjába került. Nyilvánvaló volt, hogy K.-ba tartott, ahol utat építenek. Nem járt korábban ideát.
    A házaspár megkérdezte tõle, hogy mennyi pénze van. A férfi kiürítette a zsebeit, és megmutatta nekik. A házaspár harmincnyolc forintot számolt meg a tenyerében, csupa apróban, három tízest és négy darab kétforintost összesen. A fémpénzek mellett néhány gyûrött, ismeretlen címletû román bankjegy is feküdt.
    Akkor a feleség elõvette a pénztárcáját, amely kétszázötven forintot tartalmazott, semmi többet. A pénzt - némi habozás után - odaadta a románnak. A román válaszul a melléhez emelte a karjait és háromszor mélyen meghajolt elõttük. Valamit mormolt is hozzá, de nem értették, hogy mit.
    A házaspár zavarba jött a gesztustól, idegenszerûnek és keletiesnek találták s zavarta õket a belõle kisütõ alázat is. Gyorsan a legközelebbi buszmegállóról kezdtek beszélni és arról, hogyan igazodhat el a román a k.-i pályaudvaron.
    Ám ekkor még nem indultak tovább. A férj cigarettával kínálta a másikat, mire az fényképeket mutogatott nekik. A fényképeken egy asszony volt látható, és egy népesebb társaság. A román nem kommentálta a képeket, ezt a házaspár nem vette zokon, hiszen a szövegbõl semmit sem értettek volna meg. A végén az asszony fogta magát, és a románnak adta a léggömböt is.
    A nap többi részében már nem történt velük semmi érdekes. Ebéd után a férj a hátsókertbe ment, ahonnan estig nem került elõ. Az asszony olvasott valameddig, aztán csak unatkozott.
    Este nem néztek tévét és nemigen váltottak szót sem, leginkább magukban szöszmötöltek egy ideig. Korán feküdtek le, nyugtalanul aludtak, s csak hajnaltájban szenderedtek el valamelyest, amikor a hûvös levegõ megérkezett.
 
 

KÖVES ISTVÁN

Kelet-közép-európai legényes

Van úgy az ember alighogy kitelel
Dalolni kezd hetykén bokázik
Hiszi a nyár megint csak nyár lesz -
Miért lenne más üde pázsit
Távoli harangszó kaporillat
Harmatozó kortyok férfikurjantások
Záporvert cserepek caplató kacsacsapat
S amerre ver a nap tûnik a félsz
Szökik az árnyék mézel a méh
Zihál a pajta porzik a törek
Sárlik a világ dübörögve s
Csak messzirõl csattan a villám
A násztánc szünetlen ölyv karikázik -
Ki gondol ilyenkor tavaszi fagyokra
Vetélt szerelemre rianó jégre
Az ember alighogy kitelel inkább
Dalolni kezd s hetykén bokázik: végre!
 

Parafrázis

Fölszállott a páva
Fölszállott magasra
S nem ismertek rája
Hogy megjött tavaszra

A színe megkopott
Megfakult a tolla
Szárnya sem csapkodott
Mint szédült motolla

Csak megült zsírosan
Csõrében a szemmel
Megtermékenyítve
Új történelemmel

S a vármegyeháza
"Ablakán pókháló"
Benn a sok szegény rab
Új pávára váró

Mégis abban bízik
Nem törõdve tollal
Ma a páva hízik -
Más világ lesz holnap

Fölszáll az új páva
Föl a magas égre
Nem is száll le többé
Fölül marad végre

BÍRÓ ANDRÁS
 
Egy huszonnégyóra

avagy: Képzelt riport a Mesterrel
 
Korán reggel ébredek.
    Ma nincs elõadás az egyetemen, lapomnak pedig tegnap már leadtam a riportomat. Mivel üssem agyon a napot? Nekivágok a városnak. A Nagykörútra érve a sarki újságostól veszek egy Pesti Napló-t. 1932. április 24-e áll a fejléc alatt. A címlapon öles betûk: Árvíz a Tisza mentén. A többhasábos tudósítás alcíme: A helyzet aggasztó és súlyos.
    Fönt, a harmadik oldalon, egy Adolf Hitler nevû, német politikus fényképe. Alatta a képaláírásban olvasom, õ is indulni akar a közelgõ elnökválasztáson, de most derült ki, hogy nem német állampolgár... Ha tehát elnök és kancellár akar lenni, akkor gyorsan meg kell szereznie a német állampolgárságot. Ahogy kefebajszos képét, erõszakos vonásait elnézem, biztosra veszem, hogy meg is szerzi.
    A hatodik, hetedik oldal alján, Krúdy Gyula tárcáját közli a lap. Egy rókavadász elbeszélése. Rajongásig szeretem Krúdy írásait. Leülök hát a legközelebbi padra. Amint belemerülök, körülöttem elvész a világ. Már nem hallom a villamos csörömpölését, az autók dudálását, az utca zsivaját. A tárca zsongító világba emel, egy képzelt társadalom meseszép hölgyeinek, gáláns ködlovagjainak társaságába. Az írás végére érve fölnézek... Tévednék? Vagy mégsem? Valóban õ az?
    Az imént lépett ki a Dohány utcai Otthon-kör ajtaján. Testhez simuló, háromnegyedes fekete felsõkabát takarja szálfamagas alakját, kezében puha kalap, a másikban ezüstgombos sétapálca, lábán a cipõje felsõ részére simuló kamásli. Kalapját egyetlen mozdulattal illeszti fejére, majd elindul.
    Magam sem tudom, mi történik velem. Föl kell állnom, meg kell ismernem õt! Három lépést teszek felé, és lám, fölfigyel rám. Meghajlok elõtte.
    - Mester! Engedje meg, hogy bemutatkozzam...
    Nem szól, csupán bólint.
    Mondom a nevemet és említem lapomat, amelynek rendszeres, külsõ munkatársa vagyok.
    Krúdy szelíden, bátorítóan tekint rám. Elgondolkodva mondja: - Igen, igen, a nevét ugyan nem ismerem, kedves kollégám, de a lapját, annál inkább. Évekkel ezelõtt kértek tõlem egy tárcanovellát, írásomat közölték is, ám a honorárium oly csekély volt, hogy a további felkérést, sürgõsebb dolgaimra való hivatkozással, elutasítani voltam kénytelen. A lappal való további kapcsolatom, a magasabb honorárium kilátásba helyezésétõl függ...
    Most rajtam lenne a sor, de nem tudok kinyögni semmit.
    - Tisztelt kolléga - siet a segítségemre -, miben lehetnék szolgálatára?
    - Szeretnék a Mesterrel egy interjút készíteni.
    Krúdy mosolyog. Szánakozóan néz rám.
    - A legritkább esetben adok interjút. Ez ugyanis szellemi erõfeszítésembe kerül. Az olvasók magvas, olykor meghökkentõ kijelentéseket várnak az írótól. És mi a vége? Az interjú jól-rosszul megírva kerül az olvasók elé. Én viszont szellemi munkámért honoráriumot nem kapok. Az, természetesen, az interjút készítõ kollégát illeti. Úgyhogy volt szerencsém...
    - De, kérem Mester... Én az elõbb helytelenül fejeztem ki magamat. Én nem is interjút, hanem egy riportkészítés lehetõségét kérném...
    Mint aki hirtelen föleszmél valami jelre, vagy mire, a Mester megigazítja kalapját. Így folytatja:
    - Ez viszont bizonyos értelemben, több, mint amire megelõzõleg kért... Más értelemben viszont, ez nem kíván tõlem erõfeszítést, mivel eközben a munkámra, az írásra koncentrálhatok... Tudja mit? Nekem kevés az idõm. Ha elfogadja az ajánlatomat, akkor csak bólintson. Önnek, mostantól, ha beleegyezik, egy huszonnégy óráig társaságomban kell idõznie. Kérdeznie azonban nem szabad, elmenni mellõlem a határidõ lejárta elõtt, ugyancsak nem volna tanácsos. Ezt követõen elkészítheti a riportját. Nos, áll az alku?
    Megrémülök. Egyhuszonnégy óra Krúdy úrral...? Nos, bizony, ez pénzbe kerül. Zsebembe nyúlok, kotorászni kezdek.
    - Nos, igen - fogja le karomat a Mester -, amíg társaságomban tartózkodik, mindent én fizetek. Ön a vendégem! Indulhatunk?
    - Boldogan -, nyögöm ki, mire vendéglátóm az út túlsó oldala felé fordulva fölemeli jobb karját. Most látom, hogy a túlsó oldalon négy vagy öt konflis várakozik. Az elsõ kocsis, néhány másodperc múlva odaáll szorosan a járda széle mellé.
    Vendéglátóm maga elé engedne, de nem fogadhatom el: - Mester, csak ön után...
    Beszáll. És micsoda királyi mozdulatsorral zajlik ez a beszállás! Utánozni próbálom. Vesztemre. Cipõtalpam lecsúszik a konflis vaslépcsõjérõl s nagyot csattan az aszfalton. Képem rákvörös lehet, gondolom, és igyekszem magamat túltenni ügyetlenségemen. Végtére, ha pironkodva is, de ott ülök a Mester mellett. Bizonyosan mindenki minket néz. Ahogy a konflis elindul az Oktogon felé, mintha a járókelõk megállnának és úgy bámulnának ránk. Vagyis inkább a Mesterre, hiszen õt a lapokban megjelenõ arcképeirõl és könyveinek borítóin látható portréiról minden mûvelt pesti ismerheti... Hová megyünk?
    A Mestertõl megkérdeznem tilos. Pedig nagyon furdal a kíváncsiság. Itt ülök a nagy író mellett és nem szabad kérdeznem. Mit is írjak meg majd lapomnak? Ezt a nagy hallgatást? Meg lehet-e írni? Ez az ember számomra nagy kérdõjel. Ül magába mélyedve, kissé elhúzódva tõlem és hallgat. Jó lenne tudnom, mi jár a fejében? Mire gondolhat?
    A Margit hídon csattognak a lópatkók, mikor felém fordul: - Reggelizett már?
    - Köszönöm kérdését, még kora reggel.
    Mellényzsebébõl most elõhúz egy ezüst zsebórát. Régi, családi darab lehet a múlt századból. Lapját fölpattintva, csupán csak ránéz és máris kattan a fedlap, majd elsüllyeszti a helyére.
    - Akkor bizonyosan éhes. Rövidesen dél van. Mikor szokott ebédelni?
    - Mikor, hogy... - mondom tétován - Van, amikor el is marad. No, nem azért, mintha pénztelen lennék, de, a Mester nyilván nálamnál is jobban tudja, a munka olykor elsodorja az embert. Van úgy, csak este jut eszembe, hogy nem is reggeliztem.
    - Ó, a fiatalság tudatlansága! Az étkezések idõpontja nagyon fontos. Az ember csak úgy képes szellemi munkát végezni, ha tele van a gyomra. És az sem mindegy, hogy mivel! Az ember soha ne tagadja meg magától a finom falatokat...
    - Igen, ismerem a Mester írásait... Az ember, ha csak olvassa az ételek leírását, nyomban elkapja az éhség.
    Amíg így bizonykodom, a margitszigeti kolostor romjainál vagyunk. Mély hallgatásba merülünk. Egyébiránt csupa szem és fül vagyok. Kezdek éhes lenni.
 
    Ülünk a Nagyszálló éttermében, annak is az egyik kitüntetõ helyen álló asztalánál. Három pincér sürgölõdik körülöttünk. Könnyû megállapítanom, Krúdy úr e helyen törzsvendég. És mint a jelekbõl kitûnik, fönt, az egyik emeleti szobában van a szállása, a családjával együtt. Étkezni azonban Krúdy úr mindig magányosan szokott. A fõúr eléteszi a reggel érkezett postáját. Három-négy levél, két-három levelezõlap. Elõbb ezeket olvassa, majd a zsebébõl elõhalászott bicska pengéjével gondosan felhasítja a borítékokat. Az ételes pincérrel eközben megbeszéli ebédünk fogásait, amelybõl engem kihagy. Az italos kecskeméti barackot szolgál fel, majd elénk teszi a korsó söröket. A sörhab tornyosan remeg. Krúdy úr korsója után nyúl és fölemelve felém bólint.
    Éppen csak belekóstol. Szalvétával gondosan letörli a bajuszára telepedett habot. De lám, mi történik itt? Nem a levest hozza a buzgó pincér, hanem tintásüveget, hozzá egy tollszárat. Látom, a toll vágott hegyû. És máris csúsztatja elé a hófehér, merített papírokból álló csomót.
    Krúdy dolgozni kezd. Tempósan ír. Föl sem néz, meg sem áll. Mintha itt se lenne. Nyilván, a fejében már meg van írva az egész mû. Hát persze, eszmélkedem, az Otthon-körben kialakulhatott benne a téma. A fiákerben kocsizva pedig véglegesen megfogant benne. Vajon mit ír? Mi lehet a címe? Olyan szögben ülök, hogy nem bírom elolvasni. Gyomornedveim követelni kezdik a húslevest, amelyben tyúkcomb meg giga is leledzik. Jobb híján, iszogatom a sörömet.
    Kopottas öregember jelenik meg az étterem ajtajában. A kapus azonnal odalép hozzá. Sutyorognak darabig. A kapus odainti az egyik pincért. Felénk néznek. A pincér fejét rázza. Nem, nem lehet! Ez van a fejrázásában.
    Krúdy a maga apró gyöngybetûivel éppen teleír egy lapot. Aztán belekezd a második oldalba. De, mint aki a másvilágról érkezik, tétova mozdulattal nyúl a söröskorsója után és belekortyol. Az ajtó felé pillantva, azonnal felmérheti a helyzetet, mert odainti a pincért, aki odasietve meghajol.
    - Szóljon neki, hogy várjon...
    A pincér máris fordulna, de Krúdy kiegészíti mondandóját: - Addig is, adjanak neki egy nagyfröccsöt, a kontómra...
    Még tíz perc telik el, mire a Mester pontot tesz írása végére. Csak éppen összehajtja a két lapot, s mire fölnéz, már a pincér társaságában jön a kopott ruhás férfi, aki nem más, mint az egyik budapesti napilap küldönce. Kefehajú, szétálló fülû ember, aki simléderes sapkáját gyûrögetve járul elénk az italosfiú oldalán.
    - Pénzt, nem hoztál, fiam? Húsz pengõt várok tõletek.
    - A szerkesztõ úr holnap ilyenkorra ígérte. Én fogom hozni, nagyságos uram.
    - Jól van, de igyekezz korábban jönni, mint ma. Na, eredj... A fröccsöd megkaptad?
    A kefehajú szerkesztõségi küldönc hajlong és hátrál. Ott jut eszébe valami. Elõre tesz néhány lépést az asztalunk felé.
    - És a folytatást magkapom, ugye? A szerkesztõ úr várja...
    A Mester nem szól, csak int, oly mozdulattal, hogy sok a szöveg, odakünn tágasabb. Mindezt finom eleganciájával teszi. Nincs benne csipetnyi lekezelés sem.
    Végre, az Újházi tyúkleves itt gõzölög a tányéromban. A tyúkcomb a testes galuskákkal, zöldségfélékkel és mindenféle fûszerrel, ami ebbe jár. És, mivel Krúdy úrnak vadas ételeket van kedve fogyasztani, elébb a sült fácánt szolgálják fel, majd a vadas mártásos õzgerincet. Befejezésként ízes palacsintát szolgálnak föl és tejszínes feketekávét.
 
    Délután három felé jár az idõ, amikor a Mester ültõ helyében kissé elbóbiskol. Hanem, amint kászálódni kezdek, hogy a mosdóba távozzak, Krúdy felhorkan: - Hová, hová?! Nem szökünk meg!
    - Hová gondol, Mester? Csak ide a mosdóba...
    Krúdy int a pikolófiúnak azzal, hogy kísérjen el, és ügyeljen rám. Visszatérve, a pikolófiút megdicséri és aprópénzt csúsztat a kezébe. Amaz buzgón hátrál és hálásan kacsint rám.
    Krúdy ismét dolgozni kíván. Lám, az erre rendszeresített pincér máris eléteszi a papírköteget, a kalmárist, a tollat.
    Új Krúdy-tárca születésének vagyok tanúja. S amíg a Mester dolgozik, az italos fiú elémteszi sörömet s jó félóra múltán, amikor kiürül, kérés nélkül váltja le az üres korsómat, telire.
    A Nagyszálló étterme ezenközben kiürül, majd a serénykedõ pincérek és pincérnõk a vacsorához kezdenek teríteni. A diszkrét edénycsörömpölések és az evõeszközök halk fémcsengése erre engednek következtetni.
    Ezúttal egy cingár, micisapkáját kézzel gyûrögetõ fiatalember jelenik meg az ajtóban. A kapus ismerheti, mert asztalunk felé mutat, de lám, máris szalad hozzánk egy pincér az üzenettel, hogy a fiú a Mester írásáért érkezett a ... laptól.
    Krúdy bólint és magához inti a fiatalembert.
    Gyöngybetûs írását összehajtogatja, gondosan kopertába csúsztatja, majd lenyálazza és beragasztva nyújtja a fiúnak.
    - Jól vigyázz, fiacskám, ezt a május ötödikei számba kérte tõlem a szerkesztõ úr. És itt nagy megtiszteltetés ér. A Mester felém fordulva mondja:
    - Májusi csodák - a gyomor örömeiben. Ezt a címet adtam, mit szól hozzá?
    - Találó, igen találó. Csak nem a mai ebédünket írta meg, Mester?
    Krúdy titokzatos mosollyal néz vissza rám, mintha ezt kérdezné tekintetével: És, ha az írtam volna meg? Majd elolvassa barátocskám. Aztán akkor rájön, vagy mi a szösz...
    Amint a szerkesztõségi szolga után becsukódik a szárnyasajtó és alakja elvész a forgóajtóban, a Mester megigazítja nyakkendõjét, majd feláll.
    - Kérem türelmét, a mosdóba megyek. De el ne inaljon ám, amíg távol vagyok!
    Visszatérése után ismét szundikálni kezd. Két könyökével az asztalra támaszkodva, fejét kissé lehajtja két tenyerébe temetve. Egy-két perc multán már hallhattam szelíd horkolását.
    Mire ébred?
    A fõpincér áll mögötte. Sejthetõ, hogy mirõl van szó, mert az étterem ajtajában az imént egy süldõ gyerek jelent meg, izgatottan magyarázva valamit az ügyeletes ajtóállónak.
    A fõpincér azonban csak állt. Szólnia neki sem volt szabad.
    Vár, amíg a Mester felébred.
    Krúdy egy rövidke idõ után, mintha megérezné a fõpincér jelenlétét, kicsinyt föllódítja fejét, és lám, bár szeme csukva, mégis kérdez: - Üzent valaki?
    - Szerkesztõ úr, kérném, a csónak a szokott helyen várakozik. Méltóztassanak indulni. Elõtte csupán egy kérdés: most méltóztatik-e kiegyenlíteni a számlát...?
    - Holnap, kérem, holnap kiegyenlítem - szól atyaian, és ezzel kivonulunk a Nagyszálló éttermébõl.
    A Mester elõtt az italos és ételes, elõttük a pikolófiú halad. Egészen a forgóajtóig "törik elõttünk az utat". Odaérvén az ajtóhoz, Krúdy úr egyetlen pengõt nyom az ételes pincér markába a "Köszönve a kiszolgálást, kérem osztozzanak" szavakkal, és máris künn vagyunk a szálloda elõtti placcon, ahol két vagy három konflis és talán ugyanennyi fiáker várakozik.
    - Gyalog sétálunk a csónakig - szól a Mester, majd felém fordulva folytatja: - Ugye nem árt meg Önnek sem, ifjú barátom, egy kis séta?
 
    Erõsen alkonyodott. Mire a partot elértük, szinte ránk szakadt az este. Onnan föntrõl látni lehetett Óbuda pislákoló, egyre sûrûbben kigyúló fényeit, ahogy a polgárok az estebédhez készülõdve villanyt gyújtanak ebédlõjükben, konyhájukban.
    Odalent a csónakból egy kamasz figyelmeztet, vigyázzunk, az öreg csónakos pedig illendõen köszönve sürget, igyekezzünk, mivel vihart jósolt a rádió. Sikerül bokaficam és vízbeesés nélkül elhelyezkedni a ladik hátsó padján. Középen ülve az öreg evez komótosan, hátul pedig a kamasz kormányozza a lélekvesztõt. Fantasztikus látvány innen, az estéli Dunáról, Óbuda képe! A Mester hallgat. Érzem, benne már megfogalmazódott a mondanivaló, talán egy esti csónakkirándulás hangulata, valamiféle édesbús szerelmi történet, esetleg egy epekedõ leány öngyilkosságának motívumaival.
    Amikor partra szállunk a sötétben, nem is látom, hogy a Krúdy adott-e valami díjat az átkelésért, de az öreg morrantásából megsejtem, hogy igen elégedett a borravalóval.
    Nem merem kérdezni sétánk végcélja felöl, szinte félek megszólítani a Mestert. Egy utcácskába érünk, aztán egy szélesebbe, majd megint besétálunk egy kanyargós utcába, amelynek vége terecskévé tágul. Végül is a Mester lenyomja egy nehéz tölgykapú ajtókilincsét. Akkor ocsúdok föl, ez egy korcsma-féle vendéglõ!
    A híres Kéhlibe lépünk be. A boltozatos kapualj alá érve, hallani a terembõl kiszûrõdõ kellemes zenét. A jobbra esõ ajtóból perdül elénk egy pincér:
    - Mély tiszteletem, Mester, erre méltóztassanak... A kerti részt majd csak május elsején nyitjuk meg, de idebent a szerkesztõ úr törzshelye természetesen üres...
    - Köszönöm, Józsikám, kérem ezeket a holmikat tegye a ruhatárba... - mondja, s máris vonul el Józsi a Mester kabátjával, kalapjával, ezüstgombos botjával...
    Italos, ételes, pikolófiú azonnal itt terem és lám, a tulaj is ide lép asztalunkhoz.
    - Söröket kérnék és dolgozni szeretnék...
    Csak ámulók. Nem akarom hinni. Nekem nehezülnek a szempilláim, szinte eldõlök, húzna az ágy, de az messze van tõlem. A Mester pedig megint írni akar... Hozza a pincér a hófehér papírosokat, a díszes fatartóba illesztett tintásüveget, aminek üvegdugóján egy angyal figura elröppenni készül, aztán a pennát is kezébe adja ez a pincér a vágott hegyû tollal.
    A pincérek elvonulnak, a zene most igen halkan játszik, és lám, mintha a vendégek is sejtenék, hogy mi megy végbe itt, a társalgást szelídebbre fogják. A harmadik oldal közepén véget ér a legújabb Krúdy-mû! A Mester ezt akkurátusan összehajtogatva belsõ zsebébe teszi.
    Végre vacsorázunk! Ezúttal fenyõpálinka az aperitif, amelynek végeztével bográcsgulyás kerül az asztalra. De régóta nem ettem ilyet! És, nehogy kifogás alá essék az ízekkel kapcsolatban, díszes tartóban kerül asztalunkra éppen hatféle fûszer. A Mester még egy kis paprikát töröttborsot szór belé s a kistányéron odakészített fokhagymagerezdek egyikét saját kezûleg aprítja belé. Elégedetten kanalaz. Úgy elmerül az ízek bûvöletében, hogy rám nem is figyel. Mintha ott sem lennék. Az odaintett Béla pincérrel viszont bizalmasan társalog. Hanem eközben Béla pincér egyszerre csak óvatosan elõvarázsol a zsebébõl egy kopertát és bizalmasan adja át a Mesternek.
    - Harminc pengõ van benne. Tegnap este hozta ide a kiadótól a Skultéti úr. Tetszik tudni, az a bicegõ öreg. Villanyossal jött. Én, a magaméból adtam neki egy pengõt, de ez a harminc itten hiánytalan ám...
    Krúdy megköszöni, belsõ zsebébe illesztve a borítékot. Mellényzsebébõl, hol az apró csörög, két fényes pengõt szed elõ és Béla kezébe nyomja, aki diszkréten meghajol és lelép. A következõ percben már ismét asztalunknál van, és miután elénk teszi a Hortobágyi-palacsintát, csak ennyit kérdez: - Az ilyenkor szokottat hozhatom?
    Krúdy bólint és rám néz: - Maga fáradt, ifjú barátom!"
    Képtelen vagyok tagadni. Igen, beismerem, fáradt vagyok.
    - Pedig - folytatja -, aki író akar lenni, és abból megélve még a családját is eltartani, annak bírnia kell a munkát... Bizony, az éjszakát itt kell töltenie velem!
    Béla pincér szakértõen bontogatja asztalunknál a pezsgõsüveget, ami aztán pukkanva egyet, poharunkba lövelli buzogva kellemes nedveit. A zene kissé felerõsödik, az étterem vendégei mintha hangosabban beszélgetnének. Mindez, gondolom, Krúdy Gyula miatt van így.
    Amíg õ novellát, tárcát, regényrészletet ír, halkra fogják a beszélgetést. Amikor asztala felõl pukkan a pezsgõsüveg, hát szabad a vásár!
    Feketekávét próbálok rendelni a pincértõl, de a Mester meghallja és leint: - Szó sem lehet róla! Feketekávét? Micsoda csúfság egy ilyen legénynek! Béla, kérem, egy kancsó vöröset hozzon. Most ez dukál! - Amíg Béla vissza nem tér a kancsó vörösborral, tovább söpröm be agyamba a fontos tanácsokat: - A mai vacsorát, ugyebár, sörrel kezdtük. Ittunk egy kicsinyke pezsgõt ugyan, de ez vezette be a vörösbort. Tanulja meg, kérem, a mondást: Sörre bor, mindenkort! Sört, a borra, hagyd másokra!
    A bor kitûnõ. A cigányzenekar is érti a dolgát. Közben asztalunkhoz jõ egy házaspár, a mester legutóbbi könyvét teszik elé, hogy dedikálná. Igen, nagyon szívesen. A kalamáris, a toll ismét az asztalon... Erre aztán mások is bátorságot kapnak. Könyv ugyan nincs, de elõkerül egy névjegy, jegyzetfüzet-lap, levélboríték, amelynek üres a háta, autogramot adni arra is lehet. Lehet? A Mesterre szépen nézve és megkérve, kinyílik a nagy író szíve. Aztán egy kis csöndesség után a cigányprímás is diszkréten odasompolyog asztalunkhoz.
    Még arra emlékszem, a Dankó-nótákat húzta. Krúdy úrnak csakis a Dankó Pista komponált dalokat volt szabad húzni és persze, a nyírségieket, ha nem is Dankó komponálta õket. De aztán nekidõlök székem háttámlájának, talán lebukik fejem és alszom. Mélyen és mindent felejtve. Még arról sem tudok, hogy odakünn dörög, villámlik, esõ paskolja a várost...
 
    Napfényes reggelre ébredek. És eszcájgok, tányérok csörömpölésére meg a székek, az asztalok húzgálására. Mi még megvagyunk, mind a ketten. Krúdy úr az asztalra hajol. Elébb azt hiszem, hogy szundikál. De nem! Ír és ír, körmöl. Írja azokat a szép és andalító, búsongó és bízó sorait, azokkal a gyöngybetûkkel, amelyek soha meg nem halnak, amíg magyarul beszélnek és írnak, olvasnak itt a földön.
    Hogyan is mondta õ az egyik korai nyilatkozatában? Valahogy úgy, amióta az eszemet tudom, én mindig író akartam lenni, hiszen írónak is születtem!...
    Egy ásítást elnyomva lép asztalunkhoz Béla pincér.
    - Szerkesztõ úr, kérem, tisztelettel, ha megkérhetném. Az esõ különben elállt.
    - Értem, kedves Béla - záróra... És ez az, amit még hallani sem szeretek, ezért aztán ezzel az ifjú barátommal máris szedelõzködünk és elmegyünk...
    - Mester! A kabátja, kalapja, botja, itt van a kezemben. Fölsegíthetem?
    - Igen, köszönöm , hûvös a reggel. Jól fog esni egy kis séta.
    Nem sétálunk nagyon messzire, de közben kerülgetjük a tócsákat, pocsolyákat. A sarkon túl tucatnyi fiáker meg konflis várakozik.
    - Én most magát ugyanoda viszem, ahol tegnap felvettem. Na, csak ne is szabadkozzék... - mondja a Mester, aztán egész úton hallgat. Én is hallgatok.
    Miért is zavarnám csak egyetlen kérdésemmel is? Bensejében ott társalog talán Rezeda Kázmér a fonnyadni készülõ Fruzsinával, aztán Szinbád is elmerenghet a múló idõn, meg azon, hogy ha eliramlik is az élet s véle együtt az ifjúság, azok a szép beteljesületlen álmok valahol, talán a síron túl, egy másik, másmilyen, de igaz világban, valósággá válnak.
    Célunkhoz érve, Krúdy csak ennyit mond: - Na, szálljon ki és vigyázzon magára! - és int, hogy szót se szóljak.
    Darabideig még nézek utána, amíg a lovak patkócsattogása el nem vész az utcazajban, majd a sarki újságárustól veszek egy Pesti Napló-t. Krúdy tárcája olvasható az ötödik oldalon: Egy pikolófiú álma. A hetedik oldalon pedig, a külpolitikai hírek közt kisbetûs közlemény: "Hitler Adolfnak mához egy hétre ünnepélyes keretek között adják át a német állampolgárságot igazoló okmányt..."
    Micsoda világ! De hiszen sejtettem, hogy megadják neki - csitítom magamat, és visszalapozok az újságban, hogy elolvassam a Mester írását.
 
 

PAPP LAJOS

Pünkösdvárás

Arra ébredtem: megtorpant az idõ.
A hajnal visszafordulni látszott;
elhallgatott kipróbált falióránk
megszokott, biztos tik-takkolása.
A videón lenullázott a zölden
ragyogó digitális maholnap is -
mi-van-ma? mi-van-ma?
piros-pünkösd napja
piros-pünkösd napja
holnap-lesz holnap-lesz
a második napja
ezt dünnyögtem kábán, félálomban,
gyermekkorom messzi múltból hozott
fájdalmas-boldog hangját, ritmusát;
ó, tiszta gyermekévek! ezüst-sugaras
ábrándok-vágyak, ó, reménység!
Aludni kellene mégis, s álmodni,
álmodni csuda-merész álmokat,
hogy hátha valami nagy és merész,
hogy hátha valami hátha -
s védtelen háttal befordultam a falnak.
Számoltam: egy birka, két birka,
számoltak: ötvenezer-ötszázezer,
milliom bégetés, huj-huj, nemnemsoha,
itt van, Kossuthtalan ez a tér,
más kell, más az igazi, itt a vezér,
õérte, õ aztán, õ igazán, õ majd,
itt van, mosolyog, mint a képen,
oltárképen, szentképen, mindenképpen
mosolyog; õ a gyõzelem s a hit.
Mögötte-körülötte árnyalakok,
kitalált göringek-gömbösgyulák,
pápaszemes, törpe goebbels-fiókák,
s a lendülõ kar elõre mutat.
Varangyos szavú, álnok hirdetõk
régi-új hazugságokat papolnak,
kevernek-kavarnak, hablatyolnak,
s ködöl a sóhajos-sejtetõ semmi;
csahol megtorpant megtorpanás

andrás-bokrétás,
felesége jó-táncos
jól-meghúzd jól-meghúzd
a lovad kantárját
ne-tipogja ne-tapogja
a pünkösdi rózsát
A hajnal visszafordulni látszott;
rovar-szavak rajzottak a sötétben.
Zümmögtek: volt s még van, de nem lesz
sekenyér-sehús-sezsír-sesó, csak a
bibsi-libsi-bolsi, az a pufajkás,
csak a komcsi-bolsi, csak az -
a nyugdíj majd csontig soványodik,
bûzös szemétté válik maga is.
Dongtak: jönnek az ávósok-bévósok,
de még a cévósok is csapatostul,
jön a csajka meg a kolhoz, jön-jön!
Választhatnám-e mégis az alvást?
Ez állampolgári, sõt, polgári jogom.
Választanék, csak hát az óbégatás,
ez a megrendezett rendetlenség,
ez a szervezett káosz, hogy a Kárpát
bércérõl elriad a turulmadár is!
Az anyád-teanyád viták délelõtt,
s délután ezmondta-aztmondta-hírek;
kések villognak már az alkonyatban.
Csak az átok-szitok és a mindent
elöntõ szar és szenny, csupán csak
jelentsd-föl-taposdel-üsdvágd-akaszd!
Tömegsírt sejtet az a mélyülõ árok,
hej, mit keresel itt, a magyar földeken?
pünkösd jeles napján
mint a szél zúgása
isten küldte lélek
erõsítse szívünket
tüzes nyelvû szóval
Megtorpant az idõ: az is halandó nap.
Felszállt-lehull a fény, itt az este.
Elûzni ezt a förtelmes álom-vásárt
juthat-e tiszta álom az igaz álmodóknak?
Megtelik a Hold, s betelt a pohár.
Letelt a pünkösdi királyság -

2002. május

NAGYSZÉKELY ISTVÁN
 
Aranka piros autója

Állok az épület elõtt, és várok. Kicsit furcsán érzem magam. Nem mindennapi kirándulásra megyek. Illetve, ez nem is kirándulás, csak elvállaltam Arankát. A szüleinek fontos dolga akadt, nekem meg idõbõl van a legtöbb, így megbeszéltük, hogy délutánra átvedlek, divatos szóval élve, bébiszitterré. Igaz, Aranka már nagylány. Az õ mértékével mérve biztosan az, bár pontosan nem tudom, hogy milyen világ az a világ, amiben õ él. Milyen mértékeket használ, neki a piros mennyire piros, és rózsaszín mennyire kellemes árnyalat. Csak azt tudom, hogy ezek a kedvenc színei. Születésnapjára rózsaszín keretes napszemüveget kért, és Melinda, a házbeli barátnõje is rózsaszínû hajráffal ajándékozta meg.
    Aranka azonnal feltette, a homlokán elsimította, felpróbálta a szemüveget, és megkérdezte: - Csinos vagyok?
    - Persze - mondtam én is, és a szülei is. - Nagyon jól áll.
    - Egyforma színûek? - kérdezte a kislány, és úgy futtatta végig az ujjait a színes szalagon, mintha ezzel igazolhatná igazmondásunkat.
    Aranka boldogan ült le, és bekapcsolta a magnóját. Úgy figyelte a zenét, hogy láttuk, teljesen átadja magát a dallamoknak, keskeny szája mintha mosolyra húzódna. Nem vette észre, amikor magára hagytuk, vagy talán csak úgy tett, hogy nem hallotta meg a majdnem nesztelen lépteket.
    Ez a jelenet jutott eszembe, amíg vártam a kocsi mellett.
    Hamarosan megjelent a szüleivel. Határozott léptekkel jött a járdaszigethez. Lehajoltam, megpusziltam. Kedvesen átölelte a nyakam, és alig hallhatóan súgta fülembe a kérdést: - Krisztián bácsi, csinos vagyok?
    Halkan, mintha nagy titkot közölnék vele, válaszoltam: - Nagyon jól áll a piros a szõke hajadhoz. És a szandálod is olyan színû.
    - Anyu válogatta össze, de én mondtam meg, hogy úgy válassza ki, hogy menjen a szemüvegemhez.
    - Igazán, de komolyan mondom, valóban csinos vagy. Pár év, és az összes fiú utánad fordul majd az utcán.
    Aranka boldogan felkacagott, és megfogta a kezem. Nem engedte el, amíg beszélgettem az édesanyjával és a papájával. Amikor beültünk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett.
    - Merre megyünk? - kérdezte, miközben bekötötte magát.
    - Hát, nem is tudom - mondtam. - Majd útközben kitalálom. Beszélgessünk, jó? - kérdeztem, és elindultam a belvárosba vivõ úton. - Hogy megy a tanulás? - tettem fel a rettentõ suta kérdést, de egyszerûen nem tudtam, hogy mirõl lehet Arankával beszélgetni. Igaz, hogy a barátom kislánya, de kettesben szinte sose voltunk, és beszélgetéseink mindig csak pár mondat erejéig tartottak. De szerencsém volt, mert a kislány azonnal csicseregni kezdett.
    - Ma délelõtt megdicsért Vali néni földrajz órán.
    Kapóra jött, mert hajdanán, iskolás koromban a földrajz kedvenc tárgyaim közé tartozott.
    - Mirõl tanultok? - kérdeztem.
    - A Dunáról! - jött a válasz, és Aranka elkezdett izegni-mozogni az ülésen. - Mindent tudok róla, azt, hogy Németországban ered, és egészen elmegy a Fekete-tengerig, igaz? - és felém fordította fejét. Nem várta meg, hogy válaszoljak. - A Duna a legnagyobb európai folyó, fõ hajózási útvonal. A hajók lemennek egészen a Fekete-tengerig. És az egyik oldalán van Buda, a másikon Pest. Elmondjam a hidak nevét? - kérdezte, de nem várta meg, hogy válaszoljak, mert fékcsikorgásra kapta fel a fejét. - Jaj! - sikkantott aprót. - Mi történt?
    - Egy személyautó fékezett a piros lámpánál.
    - Most merre járunk?
    - A belvárosban.
    - Szeretem a belvárost. Olyan nagy a nyüzsgés. Szeretem az autókat meg a villamosokat. A papám mesélte, hogy régen, amikor a kanyarban mentek, furcsán csikorogtak.
    - Ma már modernek, és a vágányok is biztosan mások - mondtam, mert nem tudtam egyéb magyarázatot adni, de egyszeriben feltámadt bennem a nosztalgia, és elõttem volt az ötvenes évek Budapestje, és hallottam az éles kanyarba forduló külvárosi villamosok kerekének jellegzetes nyikorgását. Kár, hogy Aranka már nem ismerheti meg... - Tudod, mit? - kérdeztem egy hirtelen ötlettõl vezérelve. - Itt van nem messze a Duna, odamegyünk, és leülünk a kövekre, jó?
    Aranka boldogan tapsolt. - Tudod, hogy még nem voltam a Dunánál?
    Ezt egy kicsit furcsállottam, még akkor is, ha a külvárosi lakótelep messze van, és a szülei sehova se engedhetik el egyedül.
    Aranka nyugtalan volt, percenként kérdezte, messze van még? Mennyit kell még menni? Hány percet autózunk, amíg odaérünk? Ezt megfigyeltem. Aranka a távolságokat idõben mérte.
    - Majd elmondom Vali néninek, hogy milyen a Duna! - mondta minden átmenet nélkül, és éreztem, valami hallatlan jót teszek most vele, hogy elviszem oda.
    Állandóan a folyóról kérdezgetett, és közbe-közbe kottyantotta azokat az ismereteket, amit a földrajz órán hallott.
    Az alsó rakparton nem volt nehéz megállni. A délutáni nap erõsen tûzött, meleg volt. Kinyitottam az ajtót, mint egy igazi hölgy elõtt, kisegítettem a kocsiból, és kézen fogva mentünk le a köveken a vízig.
    - Megérkeztünk. - mondtam, és elengedtem a kezét.
    - Itt vagyunk a Dunánál? - kérdezte, és valami izgalomfélét láttam átsuhanni az arcán. - Hol van? - kérdezte kissé türelmetlenül.
    - Hát, itt... - válaszoltam, majd hirtelen ötlettõl vezérelve azt mondtam: - Guggolj le, és dugd bele a kezed!
    Meghökkent. Nagyon lassan, óvatosan guggolt le, látszott rajta a bizonytalanság. Tenyerét maga elõtt tartotta, szétterpesztett ujjai óvatosan tapogatták, markolászták a levegõt. Nem nézett a folyóra, arcát egy kicsit felemelte, mintha a nap melegétõl várna bíztatást, szája széle remegett az izgatottságtól. Lassan egyre lejjebb guggolt, kissé remegõ lábakkal, és kis tenyere egyre mélyebben kaszált vízszintesen, egyre türelmetlenebbül, nem létezõ tekintete mintha azt kérdezné: - Hol van hát a Duna? - amíg ujja hegye meg nem érintette a parthoz csapódó hullámot. Ekkor hirtelen mozdulattal beledugta a kezét.
    Aranka megmerevedett, haragos arccal állt fel. Az egész teste csalódottságot sugárzott.
    - De hisz ez víz! - mondta olyan szemrehányó hangon, hogy éreztem, egy világ omlott össze benne, és ennek én vagyok az oka. - Akkor hogyan hajózható... hogyan mennek rajta hajók? És egyáltalán, mi az a hajó? - motyogta kétségbeesett arccal, s láttam, kérdések tolulnak fel benne. Elvettem tõle valamit: az õ Dunáját, azt, amilyennek eddig képzelte, és csak holmi vizet adtam helyette, elvettem valami olyasmit, ami eddig az valóságában létezett, valamit, amirõl nekem fogalmam sincs, és nem is lehet, és ezt neki már senki nem adhatja vissza.
    - Krisztián bácsi, de a kocsid, ugye, piros? Azt mondtam az osztálytársaimnak, hogy piros kocsival megyünk autózni! - kérdezte, szinte sírós hangon.
    - Persze, piros... - mondtam, és kinyitottam a kék Suzuki ajtaját, mert nem tudhatom, hogy neki a piros vajon mit is jelent, és nem akartam egy másik, egy piros világot lerombolni benne.
 
 

CSALA KÁROLY

Valakik készülõdnek

Valakik készülõdnek.
Különbek készülõdnek
- talán fiatalok, talán idõsek,
munkára-szántak és ésszel áldott erõs szívûek -,
földeríteni ezt a históriát itt,
a mi történetünket,
hogy beleillesszék a nagyobb történetbe.
Ezt a mai rablóregét is beleírják majd
ezek a valakik,
mindekutánna kifüstölték a rablók fészkeit,
legyalulták és helyüket bevetették,
nem sóval persze,
hanem napfényes gabonával
és árnyas bokrokkal meg fákkal.
Valakik készülõdnek,
hogy szóljanak súlyos tettekkel
és igazabb szóval.
 

Kettesben

Tudod,
amikor egy picit össze vagyunk veszve,
hiába próbálunk nézni nagyon messze,
túlságosan is csak közelre látunk:
azt hisszük, hogy a világ ránk unt.
 

Ladányi

Verses állapotban elkövetett
sorozatos szabálysértésekért
pénzre át nem váltható
halhatatlanságra ítélte magát.

ROZSNYAI ERVIN

A végsõ bizonyosság

Szánalmasak a fenevadak, tudom.
Ordítozásukat beszippantja a homok,
elõbb-utóbb a foguk is kihullik.
Azt is tudom, hogy nagybetûs vezérek
vízre írják a nevüket, nem az idõk érctábláira,
s amit kozmikus térségnek néznek,
csak bûzlõ patkányodú.
Szóval sok fontosat tudok.
De mire jó az egész?
Tenyeremen higanycseppnyi
vacogó haladék - mit segít?
Bomlott agyak
háborognak az alsóbb szinteken,
amíg elvont fogalmakat
hajlítgatok vaspatkó helyett,
vagy - mint teve méregeti a tû fokát -
tépelõdöm: hogyan lehetne,
a fenébe is, hogyan lehetne
kényszerzubbonyt húzni egy katasztrófára.
Megroppantak az oszlopok,
"Kapaszkodni tessék!" - kacsint rám
a kocsmatöltelékké züllött
történelem,
és saját okádékában elhasal.
Kapaszkodni. Egyetlen szilárd pont
maradt az eszement forgásban, egyetlen
megbízható, meg nem ingatható:
a Nincs -
annak van csak bokra. Egykoron
kimondta ezt a költõ,
s mint Kolumbusznak kincses Indiák,
ma ismét ez a végsõ bizonyosság.