TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

Emlékét ma is õrzi a malgas nép

Benyovszky Móric (1741-1786)

Alakját, személyiségét bajos lenne pontosan meghatározni. Már életében legendák övezték, halála után regényhõssé vált, népszerû írók választották mûveik hõsévé. (Gvadányi, Gaál József, Jókai, a német Kotzebue, a szlovák Niznánský stb.)Az egykori Nyitra vármegyében, Verbón (ma: Vrbov) született, módos földbirtokos családba. Apja - szlovák származású - huszár ezredes volt, anyja Révay Anna Róza bárónõ. Gyermekévei után, mint annyi más nemesi család fia, Bécsbe került, a testõrségnél tanult és szolgált, és minden bizonnyal nagy élvezettel vette ki részét a Mária Terézia-i "aranykor" fényes csillogásából. Csak apja halálakor tért vissza az örökölt családi birtokra.Igen zavaros és ma már jószerint kibogozhatatlan az a családi viszály, amelybe belekeveredett, s amelyet nehéz természete bizonyára csak elmérgesített, mindenestre tény, hogy végsõ kenyértörésre került sor közte és rokonsága között. A kölcsönös vádaskodások odáig fajultak, hogy a különbözõ rágalmazások, vádak elõl Lengyelországba, majd Hamburgba kellett menekülnie. Itt kitanulta a tengerészetet, képzett hajós lett, s ez a késõbbiekben nagyon is javára szolgált. A királynõ kegyes volt hozzá, beleegyezését adta hazatéréséhez.Nem sokáig vesztegette itthon az idejét. Igaz ugyan, hogy megnõsült, és mint földesúr gazdálkodói terveket szövögetett, de az 1760-as évek derekán már Lengyelországban találjuk. Magasrangú tisztként szolgál a király- és oroszellenes ún. "bari köztársaság" hadseregében - a "bari köztársaság" a lengyel függetlenségi harcok történetének jeles fejezete.1769-ben kozákok fogságába esett. Egy rövid pétervári intermezzo után, mikor is sikertelen szökést kísérelt meg, Szibériába számûzték. Az akkori körülmények között szinte felfoghatatlanul nagy utat tett meg Tobolszkon, Tomszkon, Krasznojarszkon, Omszkon, Jakutszkon és Ohotszkon át a hatalmas birodalom túlsó végébe, Kamcsatkára. A számûzetés évei alatt mint tanult és tapasztalt férfi a kamcsatkai kormányzó, Nyilov rendszeres kísérõje lett, és útjai során, mint errõl feljegyzései tanúskodnak, páratlanul gazdag ismeretekhez jutott a Távol-Keleten. Sorsába mindazonáltal egyetlen percig sem nyugodott bele. Számûzött társaival együtt összeesküvést szõtt, néhányad magával hatalmába kerített egy hajót, és sikeresen megszökött Bolsereckbõl.Több mint viszontagságos hajózás várt rájuk, míg Japán és Formosa (Tajvan) érintésével elérték a kelet-afrikai vizeken Isle de France, azaz Mauritius szigetét, majd 1772 júliusában az akkor még független Madagaszkárt. Híre, neve az akkori világban már oly elterjedt volt, hogy XV. Lajos francia király személyesen fogadta Párizsban, s egyúttal megbízta egy önkéntesekbõl szervezett tudományos expedíció vezetésével és egy kereskedelmi telep megalapításával Madagaszkár szigetén.A szigeten Bonyovszky szinte államteremtõi munkát végzett el. Sok tízezer malgas férfi megnyerésével hatalmas méretû közmunkákat szervezett: utakat építettek, csatornákat ástak, mocsarakat csapoltak le. Benyovszky mindeközben megalapította Louisbourg városát és igen komoly geográfiai feltárást végzett. Legnagyobb tettének maga azt tekintette, hogy kibékítette az egymással örökös harcban álló törzseket. Bár kétségtelenül õ volt az, aki Madagaszkár francia gyarmatosítását voltaképpen végrehajtotta, (ezért Párizs kormányzójává nevezte ki), igen nagy népszerûségre tett szert a szigeten. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a malgasok - a gyarmatok történetében alkalmasint példátlan módon - királyukká választották.1776-ban - a francia intrikáktól elkedvetlenedve - váratlanul elhagyta Madagaszkárt, és Európába hajózott. Nem tudni, milyen úton-módon keveredett bele az ún. bajor örökösödési háborúba, de annyi bizonyos, hogy osztrák oldalon igencsak kivette részét a harcokból, s ezért Mária Terézia grófi címmel jutalmazta. Õt azonban továbbra is afrikai tervei foglalkoztatták. Bécset nem érdekelték tervei. Ezért Amerikába hajózott, és amerikai kereskedõk megbízásából tért vissza Madagaszkárra.Isle de France (Mauritius) kormányzójának intrikái ekkorra értek be. A francia udvar megelégelte Benyovszky helyi sikereit és népszerûségét: gyarmati uralmukat féltették. Párizs végül a katonai megoldás mellett döntött. Csapatokat küldtek Madagaszkárra, amelyek erõs fölényükkel leverték a Benyovszky szervezte ellenállást, és megszilárdították a szigeten a francia gyarmati uralmat. A harcokban maga Benyovszky is elesett.Emlékét ma is õrzi a malgas nép. Benyovszky pedig több nyelven is kiadott emlékiratai révén (Memoirs and travels of Mauritius Augustus count de B., Nicholson kiadása a francia eredetibõl, London, 1790) világszerte ismertté vált.Hogy ki is volt valójában? Nagy tehetségû katonatiszt, utazó, államszervezõ, földrajzi felfedezõ? Gyarmatosító vagy kalandor? Ellentmondásos, rendhagyó alakja máig is viták tárgya. De szuggesztív egyéniségét, sokoldalú tehetségét, személyiségének varázsát és vitathatatlan nagyságát senki sem tagadja.
 

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az eltûnt öregasszony

A békásmegyeri HÉV-állomás aluljárójában találkoztam vele, heteken át. Õsöreg, vézna, fekete ruhás néni volt, a betonfal mellett guggolt némán, mozdulatlanul, elõre dõlve, kinyújtott kezekkel. Arcát sose láttam, lehajtott fejét eltakarta a fekete hárászkendõ, csak a keze árulta el a korát és a sorsát.Ami engem illet, a pápaszemes orromra van írva, hogy minden kunyeráló szélhámos készséges áldozatának születtem. Ha megpillantanak, üdvözülten részeg mosollyal rohannak rám a hajléktalanok újságját lobogtató borostás fiatalemberek, bármekkora tömeg mélyérõl kiszúrnak maguknak a hazautazás vonatköltségeirõl hazudozó álszékelyek, s egyszer egy cigány asszony a Keleti Pályaudvartól a Bajza utcáig futott utánam, hogy egyre csökkenõ áron rám sózhassa a XXI. század technikai csodáiként tukmált német lábasait.Csakhogy én pontosan tudom, hogy sugárzik rólam a balekség, s azt is, hogy nemcsak sugárzik, én valóban balek vagyok. Egy marxista mûveltséggel rendelkezõ balek azonban az engelsi szabadság-meghatározás birtokában úrrá tud lenni a felismert szükségszerûségen: teoretikus alapon kidolgozott és begyakorolt kõszívûséggel hárítok el mindenkit. A hajléktalanoknak azt szoktam tanácsolni, lobogtassák lapjukat a képviselõknek az Országház kapujában, az álszékelyeket pedig a Magyarok Világszövetségébe küldöm segélyért, s még a nevemet is közlöm velük, hivatkozzanak rám. A cigány asszonynak azt mondtam, papucsférj vagyok - ez igaz is -, és semmi pénzért nem mernék lábasokat venni. Leszegett fejjel sietek el a koldusmaffiák tagjai mellett, akkor is, ha egyetlen lábuk sincsen és a Kék Duna keringõt adják elõ tárogatón, olvasatlanul dobom a kukába a segítségemet kérõ alapítványok röplapjait és más csatornára váltok, ha a tévé képernyõjén megjelenik a "Közhasznú felhívás" - vagy mifene - felirat.Persze, érzékeny lélek lévén, nagyon helyeselném, ha az adómból finanszírozott költségvetés olyan életkörülmények közé juttatna a részeg hajléktalanoktól, álszékelyektõl, lábatlan tárogatósoktól a tévében propagált rászorulókig mindenkit, hogy ne szoruljanak a privát baleksegítségemre. Még a kopogtatócédulámat is odaadnám annak a pártnak, amelyik ezt megígérné. De ameddig a választásokon nem ilyen pártok gyõznek, egymagam akkor se változtathatnék semmin semmit, ha minden utamba kerülõ koldusnak a markába nyomnék valamennyi pénzt, míg a tárcám ki nem ürülne.Leszegem hát a fejem, kukába dobom a cédulákat, más csatornára váltok a tévében.Csak azt az õsöreg, vézna, fekete ruhás nénit ne pillantottam volna meg a békásmegyeri HÉV-végállomás aluljárójában, ahogy a betonfal mellett guggolt némán, mozdulatlanul, elõre dõlve, kinyújtott kezekkel.Nem szólt semmit, nem válaszolhattam neki, nem tagadhattam meg tõle semmit. Az arcát se láthattam, lehajtott fejét eltakarta a fekete hárászkendõ. Csak egy szoborszerûen megmerevedett mozdulat volt, amely rádöbbentett arra, hogy itt mi ketten találkoztunk a világban, most és személyesen nekem kell segítenem rajta, kire számíthatna, ha nem rám.Elszorult torokkal hajoltam le hozzá, hogy valami pénzt tegyek a tenyerébe, s e sablonos mozdulattól megrémülve gyorsan odébb siettem. Tehetetlennek és gyalázatosan gyávának éreztem magam, mint aki egy százforintossal akar megszabadulni a világ megváltásának felelõsségétõl.Így ment ez heteken át, valahányszor kimentem Békásmegyerre és visszajöttem onnan. Találkozásaink során egyre világosabbá vált bennem, hogy akik ezt az öregasszonyt térdre kényszerítették, engem gyõztek le. Járkálhatok fölényesen mosolyogva a világban, diadalmaskodhatok elvont síkokon zajló logikai viadalokban, bíztathatok távoli jövendõk bizonyosságával, de ennek az öregasszonynak az egész élete, az egyetlen élete ott guggol némán, mozdulatlanul, elõre dõlve, kinyújtott kezekkel a békásmegyeri HÉV-aluljáróban, s ezen a döntõ tényen akkor se tudok változtatni, ha tizenkét újabb adattal gyarapítom a rólam írt lexikoncikkek mûjegyzékét. Minél okosabbak, annál rosszabb a veszteseknek.S vagy három napja eltûnt a néni az aluljáróból.

OLVASÓLÁMPA
 

BISTEY ANDRÁS

Az idõ megszólítása

Nemes László: Szólnék a pillanathoz

Valamiféle feszengõ, rossz érzés árad Nemes László kötetének (Szólnék a pillanathoz) több elbeszélésébõl, tárcájából. Az írások majd' minden szereplõje roszszul érzi magát környezetében, megalázó, méltatlan helyzetbe kerül. Pedig ezek a szereplõk tisztességes emberek, akiknek normális körülmények között kiegyensúlyozott életet kellene élniük, de mikor voltak a magyar 20. században normális körülmények? Valami mindig közbejön,  hétköznapok derûjébe keserûség keveredik: többnyire nem tragédiák, bár azok is vannak szép számmal, inkább csak olyan kínos érzéseket keltõ események, amelyek elegendõk ahhoz, hogy a szereplõkben a rossz érzés váljék maradandó emlékké.A kötetnek van néhány típustémája, ezek közül is az utazáshoz kötõdõkben mutatkozik meg leggyakrabban a fönt említett rossz érzés. Akár hõsei utaznak külföldre, akár külföldi vendégeket fogadnak, valami mindig megzavarja az utazás vagy a vendéglátás örömét. Legtöbbször a kiszolgáltatottság, a szegénység, a valutahiány, a vendégek vagy a vendéglátók olykor csupán figyelmetlenségbõl eredõ otrombasága. Ilyen írás a Kedves, egyszerû strandon, amelynek hõse az ostiai romokat szeretné megnézni, de helyette idétlen tréfát ûznek vele egy lepusztult szabadstrandon, vagy a Mezõhelyrõl nem beszélünk címû elbeszélés szereplõit lehetne említeni, akik évtizedek után találkozva nem tudnak beszélni egymással, mert ami a legjobban fáj, arról nem akarunk szót váltani.A Nagyvonalúan nyugati nagybácsija szórakozni jön Magyarországra a szoros beosztással élõ rokonok költségére, akik egyébként nem is érdeklik, csak kihasználja õket.Egy kor sajátos gondjai ezek, amelyben minden nyugati utazásra úgy mentünk, hogy nem tudtuk, utazhatunk-e még egyszer, amikor keservesen összekuporgatott pénzünk sem tette lehetõvé a normális utazást, mert annyi valutát kaptunk, amennyibõl csak méltatlan körülmények között, örökösen lírákat, pfennigeket számolgatva élhettünk odakint. Ez a helyzet kényszeríti az elbeszélések szereplõit, hogy alig ismert rokonok, alkalmi ismerõsök kényelmetlen segítségét is igénybe vegyék, vállalva megalázó, méltatlan helyzeteket. Ide tartozik a Londonban sej... Pesten hej és A hangverseny címû elbeszélés is, az utóbbi fõhõse egy amerikai utazás reményében vállalja az alibi hangverseny megpróbáltatásait is.Nemes László könyve azonban nemcsak kínos utazásokról, lazuló, felsõ emberi kapcsolatokról szól. Tematikája sokkal szélesebb, az ábrázolt világ színesebb, sokrétûbb annál, semhogy egy témakör uralja.Több elbeszélés szól a háború és a vészkorszak napjairól, az akkor kapott, és a túlélõkben máig sem igazán behegedt sebekrõl. Ilyen a Protekció vagy a Cellákban, de ez lappang a már említett Mezõhelyrõl nem beszélünk elhallgatásai mögött is. Az e témába tartozó novellák közül kiemelkedik a Béke sodró erejével, megdöbbentõ egyszerûségével.Néhány elbeszélés nem helyezhetõ el egyetlen témakörben sem, ezek közül a Találkozás a legdrámaibb, de itt említhetõ a hagyományos módon indított, kezdetben érzelgõsnek is tûnõ A Gellérthegy hava is, amelynek csattanója visszamenõleg is új értelmet ad az egész írásnak.Több elbeszélésben ráismerhetünk a szerzõ Légüres tér címû regényének egy-egy epizódjára. Az angol uniformisban Olaszországból közvetlenül a háború végén Pestre látogató fiatalember kalandjai szinte szó szerint olvashatók a Légüres térben. Némileg megváltoztatva és továbbírva, de a címadó Szólnék a pillanathoz is ismerõs a regénybõl. A Goethe-kutató egykori finom úrilány a fess repülõtiszttel kötött házasságának megromlása után sikertelen kitörési kísérleteket követõen hogyan adja föl maga választotta börtönné vált magányát.Nemes László regényírói kvalitásait bizonyítja, hogy a Légüres tér évtizedeket és kontinenseket átfogó hatalmas portrésorozata és ezernyi novellisztikus epizódja sem hullik szét elemeire, monumentalitása, extenzív teljességre törekvése nem megy a mélység rovására, ám bizonyítja azt is, hogy az író elsõsorban mégis novellista. Ha a regénybõl átemel bizonyos elemeket az elbeszéléskötetbe, csak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy tökéletesen tisztában van mûve jellegével.A Szólnék a pillanathoz elbeszélései, legyenek bár egy ötletre épített tárcaszerû vagy hagyományosan szerkesztett írások, egy hosszú írói pálya újabb, örvendetesen termékeny szakaszáról adnak bizonyságot. (Ulpius-ház)
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Összetett vizsgálódás

Kilenc könyvrõl

Elõször hadd térjek vissza az Ezredvég decemberi számának egy cikkére, melyben Hegedûs Sándor foglalkozik Szabó Dezsõvel, mint "talányos vátesszel". Nos, fiatalkoromban Adyval és Móriczcal együtt emlegettük, mint az új magyar szellemiség útmutatóját, s tettük ezt azért, mert lenyûgözött az expresszionizmus felé törõ késõ-szecessziós stílusa, és az, hogy hõsiesen szállt szembe az akkor közvetlen náci-német és nyilas veszéllyel. Ez utóbbi magatartásának nagy része volt abban, hogy az addig meglehetõsen jobboldali fertõzöttségû egyetemi-fõiskolai ifjúság jó része egészen a németellenes fegyveres harcig eljutott! És mit olvashatunk most Szabó "talányosságáról"? Semmit talányt, mégcsak bohóckodásainak kritikáját sem, mert Hegedûs szemében egyértelmûen és csak antiszemita volt. Mûveinek mûvészi kvalitásáról, pokoli iróniájáról, páratlan pamfletjeirõl szó is alig esik. Kinek jó ez?A baloldalnak semmiképp. Az a Kardos György, a Magvetõ Kiadó igazgatója, akirõl Moldova György most könyvet írt (Aki átlépte az árnyékát...), megértõ volt, és dialektikusan, mondhatni népfront szellemben gondolkodott és mûködött. Tanúsíthatom, mert évtizedekig mellette dolgoztam. Moldova jól teszi, hogy hõsként formálja meg, csak egyet kell külön hangsúlyozni: nem egy Kardos volt ebben az országban elvhû szocialista. Moldovánál is szerepel Marczali László vagy Tömpe András, de tucatjával voltak mások is, akik, ha "elvtársaik" méltatlanul bántak is velük, sõt megkínozták, koncepciós pörök áldozataivá tették õket, sztálinizmus torzulása és torzítása ellenére hûek maradtak magukhoz s az igazi marxizmushoz. Kétségkívül ilyen volt Kardos is, akinek kiadói tevékenysége csakugyan irodalomtörténeti (sõt politikai) jelentõségû.Moldova persze nem ismeri a kiadón belüli munkát, s hogy a könyvet érdekesebbé tegye, sokat foglalkozik hõsének nemi életével meg állami s pártszervekkel folytatott meddõ vitáival. Nem foglalkozik azonban (akár Hegedûs Szabó Dezsõ kapcsán) a legfontosabbal: azzal, hogy Kardos az alapvetõ elvhûségen belül és fölül fejlõdött is. Jómagam minden dokumentumot elteszek, így õrzöm pikírt megjegyzéseit egy-egy Németh László-mûvel kapcsolatban, de állíthatom, hogy Kardossal lehetett vitatkozni, s le tudtam õt beszélni olykor balos nézeteirõl. Egy kivétellel mindent keresztül tudtam vinni nála (a kivétel Borges volt). Az persze nem válik Kardos dicsõségére, hogy épp Moldova Che Guevara-könyvét is megjelentette: a ku-baiaknak volt igazuk, mikor ezt a torzképet visszautasították. (Urbis Kiadó.)Moldova könyvének, mint egész életmûve javának, legfõbb érdeme dokumentum jellege. Noha itt-ott "regényesít", a közvetlen valóságot ábrázolja. Ez a dokumentum-szerûség teszi értékké Haypál Tibor Sej, szellõk... címû kisregényét, mely az ifjonti lelkes politizálás krónikája, de a háború utáni idõket bonyolultságukban igyekszik megmutatni, a már akkor feltûnõ sodródók, karrieristák, eleve árulásra kész figurák bemutatásával. Naturalizmus? Sematizmus? Könnyû lenne rámondani, ám az ábrázoltak hitele fölül emeli a kész sablonokon, s amit ír, annak van személyes hitele. Méginkább érvényes ez Vajúdások és vetélések címû elbeszéléskötetére. No persze bõven vannak bennük szemináriumi vagy vezércikk szólamok, de a nem eléggé kiérlelt, ám mindig jelenlévõ mûvészi érzék rendre áthatja a történeteket, különösen azokat, amelyek ténylegesen "történetiek", tehát a múlt olykor megrendítõ felidézései, Damjaniché vagy Ady és Juhász Gyuláé. (Z-füzetek.)Moldova könyvére visszatérve, érdekes, hogy a jobboldal legkülönb publicistája, az írónak is kitûnõ Szalay Károly (aki szintén Kardos György mellett dolgozott) nem félt Moldovát megdicsérni érte. Én pedig hadd dicsérjem meg itt Szalayt is, aki kis publicisztikai írásait gyûjtötte egybe egy rémisztõ címlapú, de érdekes füzetbe, mely a Fancsaliságok címet viseli. Ezek a kis esszék, glosszák, tárcák, szösszenetek igazán szórakoztatók s elgondolkodtatók. Szalay sokat tanult épp Szabó Dezsõtõl, de még többet Karinthytól. Átveszi ugyan a szokványos "komcsizást", azt hogy a Kádár-rendszer külföldi kölcsönök révén tartotta fenn (s emelte folyvást) az életszínvonalat, pedig az a húsz milliárd dollár még az ország gépkocsiállományára sem lett volna elég. És a metró, meg a százezernyi (igaz, "csak" panel) lakás, a világ legjobbjai közé tartozó mezõgazdaság és így tovább? De nem szól arról, amit Fekete Gyula már nem egyszer felvetett (és Kardos jóváhagyásával meg is jelentetett), hogy saját nem létezõ, meg nem szült gyermekeinket faltuk fel; igaz, Fekete meg arról nem szólt, hogy a "Ratkó gyerekek" sajátos kényszerrel létrehozott tömege volt az egyetlen népesedési emelkedés a múlt század második felében. Máig is belõlük élünk. Szóval a dolgokat összetettségükben illenék vizsgálni, s ezt Szalay nem mindig teszi meg. Én annak sem örülök, hogy a kelleténél többet idézi Márait, akit épp hatvan éve nem kedvelek (de ez magánvélemény). Ám elragadtatva olvastam a hazai ál-liberalizmus ismételt leleplezését, a Funar-féle nacionalizmus visszautasítását, a tömegkommunikáció bírálatát, a média gyilkos hatásának elemzését, a pálfordulások, képmutatások megbélyegzését. De méltányolnunk kell azt is, hogy minden kormánytámogatási frazeológia nélkül észreveszi a pozitívumokat, a kisemberek, köztük az egészségügyiek helytállását, a fiatalság reménytkeltõ önállósulását, a szlovákok mûemlékvédelmét stb. (Hét Krajcár Kiadó.)Szalay okkal bírálja a médiát, s ehhez a bírálathoz egészen másképp - noha éppúgy nem humor nélkül - nyúl a magyar újságírás (tán nem sérti meg, ha így említem?) nagy öregje, Bernáth László. Õ is föllép a felesleges fecsegés ellen, de praktikus tanácsokkal. "Egyszer mindenkit megkérdeznek" - mármint a nyilvánosság elõtt - mondja s ehhez ad tanácsokat Tanuljunk könnyen, gyorsan nyilatkozni! címû könyvecskéjében. Bár odafigyelnének rá politikusok vagy akár nyilatkozásra beugratott háziasszonyok. Bernáth külön foglalkozik a mûvészek nyilatkozataival (tán kissé többet is a kelleténél), a katonákéval, sztrájkolókéval, tanárokéval, diákokéval, földmûvelõkkel, bankpénztárosokkal s így tovább. Senkinek sem árt, ha bizonyos szabályokhoz tartja magát, s ezek a szabályok a könyvben vastag betûkkel vannak kiemelve. Hiába, a demokráciát nem elég deklarálni, - meg is kell tanulni. Ebben segít számos példával, megannyi kis anekdotával Bernáth "tankönyve". (Dialóg Campus Kiadó.)Ez van itthon, s most tekintsünk a világirodalomra. Csak helyeselhetõ, ha egy-egy kiadó újból megjelenteti azt, ami régen hiánycikk, pedig megérdemli, hogy olvassuk. Bármily (a Monarchiára utaló) gügye neve van a K. u. K. kiadónak, amit csinál, az példamutató. Újra kiadta Franz Werfel A Musa Dagh negyven napja címû igazi hõskölteményét a huszadik századi elsõ holokausztról, amelyrõl pedig általában kevés szó esik. Talán azért, mert Törökország szövetségesünk volt az elsõ világháborúban, vagy mert kevés örmény túlélõ vagy hozzátartozó él közöttünk? Nem tudhatni, de errõl a népirtásról éppúgy nem szabad elfeledkezni, mint arról, ami késõbb a zsidóságot sújtotta...Ez tehát régi-új könyv. De van új-régi is, azaz most fölfedezendõ klasszikus. Emlékszem, még a gimnáziumban mily méla undorral olvastam (németül) Goethe 1797-es (tehát közvetlenül a francia forradalom után írt) Hermann und Dorothea-ját mint a kispolgáriság apotheózisát. És most Hárs Ernõ jóvoltából itt van magyarul a kiseposz s kiderül, hogy remekmû. Mert a történelmi jelentõségû s azóta is akként megbecsült francia forradalomnak másik arcát mutatja - hiszen minden forradalom kétarcú. Ami a franciáknál nagy lépés volt a felszabadulás felé, az a már polgárosult németeknél inkább meghökkentést keltett, s nemcsak a kispolgárok, egy-egy vendéglõs, gazda, pap vagy patikus lelkében, hanem aki ábrázolta õket: Goethéében is...Nem ilyen zseniális, de sok tekintetben frappáns a bukott forradalom hõsét bemutató Conrad Ferdinand Meyer költemény, a Hutten végnapjai. A reformáció lovag-költõje a szó legszorosabb értelmében "elszigetelten" éli meg küzdelmének elszánt, de hiábavaló voltát. A szerzõ még Loyola Ignáccal is találkoztatja, s rokonszenvétõl éppúgy nem fosztja meg, mint Goethe saját kispolgárait. A két kisepikai mûvet kétnyelvû kiadásban összefogó kötet címe A hûség énekei. De valóban a hûség lenne mindkét költemény lényege? Nem hiszem - inkább a forradalmi akciók és békés polgárosodás kontrasztja, amelyet átélhetõvé tesz Hárs Ernõ most is remek fordítása, melynek megjelentetése megint egy kis kiadó, az Eötvös József Kiadó érdeme.Szívesen dicsérem ezeket a kis kiadókat, ám a legkülönb új mûvet mégis az Európa adta ki. Újra, mert nem egészen új, csak vagy húsz évvel ezelõtt észre sem vettük, s most hogy a szerzõ V. S. Naipaul Nobel-díjat kapott, végre ráterelõdött a figyelem, és sorra került az új kiadás. Szerzõjérõl elsõként írtam kötetben, csakhogy épp ezt a - szinte - remekmûvet nem ismertem. Már pedig ez a Kongó mellett játszódó regény Conrad és Greene legjobb mûvészi és szemléletbeli hagyományainak birtokában mutatja meg mindazt, ami Afrikában ma van. Húsz év alatt mi sem változott, s így e regény többet ér, mint száz elemzõ cikk, tanulmány, tíz szakkönyv, amit a (nem arab) Afrikáról írtak. Közben mélyenjáró emberi történet, melynek fõhõse félig-meddig kívülálló, mert (akár a szerzõ) Indiából átszármazott, nem fekete s nem is fehér kereskedõ. Amit a (látszólag?) modernizációt végrehajtó diktatúráról ír, még Afrikán is messze túlmutat. (Afrikáról hasonlóan írt Achebe is, saját hazájáról pedig nem egy latin-amerikai író). Forradalom? Éppoly képtelen képlet ott, mint a liberalizmus vagy piacgazdaság. Ráadásul Naipaul nagy mûvész, aki nem fél elvarratlan szálakat hagyni (nem egy fõszereplõjének sorsát nyitva hagyja), hogy a lényegre koncentráljon. A lényeg pedig: a dzsungel népe s õsi hite, törzsi közösségei, meg a modern (katonai) diktatúra az egymásmellettiség ellenére nem közeledhetnek egymáshoz, más lehetõség pedig nincs, s ezért a helyzet (egyelõre) reménytelen. Rég olvastam olyan fontos könyvet, mint amilyen A nagy folyó kanyarulatában. (Európa.)