M. SZÁNTÓ JUDIT

A virágba borult telefonfülke

Málika igen szerencsésnek tudhatta magát: még meg se száradt a tinta az egyéves kereskedelmi iskolában szerzett bizonyítványán, és máris állást kapott dr. Wagner Leopold ügyvédi irodájában. A fizetése ugyan nem volt sok, de egy kezdõ gép- és gyorsíró nem is remélhetett többet. Már az is nagy szó, hogy ezentúl nem õ kér pénzt otthonról, hanem hazaad. A havi hatvan pengõbõl ötvenötöt.
    És akkor még mindig marad költõpénze! Ráadásul a papa megígérte, hogy az elsõ havi keresetét teljes egészében saját ruházatára költheti. Hát, ami azt illeti, rá is fért néhány új darab. Mert hogy idáig nem kívánhatta a szüleitõl, hogy az iskoláztatás mellett a legszükségesebbeken túl is költsenek rá. Visszaemlékszik arra, hogy már a polgáriban is nagy gondot okozott a havi egy pengõ tandíjnak a befizetése. Így aztán szó sem lehetett az érettségivel járó négy év taníttatási költségeinek a vállalásáról. Pedig jó diák volt és szorgalmas. Szívesen tanult volna tovább, de kérni se merte. A mama meg azt mondta, hogy egy lánynak úgyis felesleges dolog a tanulás. Az a dolga, hogy férjhez menjen, gyereket szüljön. A férfiak amúgy sem szeretik az okos asszonyokat.
    Így hát Málika örült annak, ami van. Meg aztán szerette is a munkáját. Változatosnak találta, és önállónak érezte magát, mert a gyors- és gépíráson túl a doktor úr (mert így kellett szólítani) azzal is õt bízta meg, hogy rendben tartsa az ügyiratokat. Ezenkívül állandó volt a jövés-menés. És az is a feladataihoz tartozott, hogy az érkezõket bejelentse, az ügyfeleket egy kicsit várakoztassa, mintha a fõnök éppen valami nagyon fontos és sürgõs üggyel lenne elfoglalva, és természetesen egy igen magas pozíciójú valakivel tárgyalna.
    A szoba, ahol dolgozott, akkora volt, mint az õ egész lakásuk. A falakon körben polcok álltak, tele dossziékkal. Egy nagy üveges könyvszekrényben pedig nagy, nehéz kötetek sorakoztak. Mindegyik a jogi tudományokkal, a perrendtartás elméletével és gyakorlatával foglalkozott. A belsõ sarokban, az ablaknál állt az õ íróasztala, amely ugyan nem volt akkora és sem olyan díszes, mint a doktor úré, de azért elég impozánsnak tûnt. Az oldalán pedig, arra merõlegesen egy kisebbet helyeztek el az írógép számára. Málika az íróasztal mögött trónolt egy forgószéken, és csak perdülnie kellett ahhoz, hogy a billentyûket sebesen szántó ujjaival végleges formába öntse a fõnök diktálására gyorsírásban rögzített ügyvédi felszólításokat, kiértesítéseket és egyéb leveleket. A szoba másik három sarkában egy-egy asztalka állt különbözõ folyóiratokkal megrakva, az egyik körül két, a másik kettõnél meg három-három kényelmes karosszékkel a várakozók számára. Az iroda fennállása óta még nem tartózkodott ott annyi ügyfél egyszerre, hogy minden szék foglalt lett volna, de így valahogy igen elegánsnak hatott az egész, és persze a valósnál sokkal forgalmasabbnak.
    Szóval, Málika jól érezte magát, sürgött-forgott az érkezõk között, mindenkivel kedves, udvarias volt. Mindent egybevetve, elégedett volt a munkahelyével.
    Annak meg különösképpen örült, hogy nem kellett félnapokat otthon lennie, mint iskolás korában. Mert édesanya állandóan panaszkodott. Siratta a régi életét, szidta a papát, aki nem tudta neki biztosítani a lánykorában megszokott életmódot, sajnálta - és sajnáltatta - önmagát. Közben arról teljesen megfeledkezett, hogy gazdag családja már négy évvel a házassága elõtt tönkrement, és még annyira sem tellett, mint a papa mellett. Igaz, a szülõi házban a látszatra azért mindig ügyeltek, és mindent megtettek, hogy többet mutassanak valóságos helyzetüknél. Ennek megfelelõen természetesen többet is költöttek, mint amennyit megengedhettek maguknak. A családfõnek pedig nem volt szíve megtagadni szeretteitõl semmit. Így kölcsönöket kényszerült felvenni, amelyekrõl elõre tudta, hogy nem lesz képes visszafizetni. Amikor pedig már nem tudott az adósságai elõl menekülni, akkor szép csendesen, minden búcsú nélkül fõbe lõtte magát. Ezzel persze a családját még mélyebb szegénységbe taszította.
    Édesanyja csinos lány volt, akinek már régebben udvarolni szeretett volna a papa, de a rátarti lány rá se nézett a kis biztosítási ügynökre. Hanem amikor az otthoni körülményei végképp elviselhetetlenné váltak, akkor kegyesen elfogadta a házassági ajánlatot. A házba pedig kivagyiságán kívül semmit se hozott. A papa mindent elkövetett, hogy szeretett párja igényeit kielégítse, és minél többet tudjon hazaadni. Reggeltõl estig talpalt, hogy új ügyfeleket szerezzen, a régiektõl pedig pontosan beszedje az esedékes díjakat. Igazán megbízható munkaerõ volt, de szerény rábeszélõ képességével nem sokra jutott. Minden igyekezete ellenére sem tudott neje elvárásainak még a közelébe se jutni. Ezért aztán Janka asszony hamar megkeseredett és zsémbessé vált. Aki éppen otthon volt, annak panaszolta el mostoha sorsát, meg persze papa tutyimutyiságát, aminek következtében kénytelen ilyen méltatlan helyzetben élni. A papa hamar megunta ezt az állapotot, és úgy segített magán, hogy kényelmesebben, lassabban járta be a körzetét. Ha pedig egy könnyebb napja volt, akkor meglátogatta valamelyik barátját. Egyre késõbben járt haza. Ilyenkor a feleségétõl már nem telt több néhány gyenge szemrehányásnál. Nappal persze mondta a magáét. Csakhogy akkor nem az urának kellett hallgatnia, hanem a két lánynak.
    Amíg Helén, Málika nõvére is otthon élt, addig valahogy megoszlottak a dolgok. Csakhogy Helén hamar férjhez ment. Szép lány volt, de nem volt könnyû neki férjet találni, mert semmit sem tudtak vele adni. Örültek hát, amikor Molnár Bálint tornatanár így, szegényen is megkérte. Helén meg boldogan mondott igent. Hogy ebben milyen szerepet játszott a szerelem és mekkora része volt annak az elhatározásnak, hogy minél hamarabb elkerüljön a szülõi házból, azt nem lehetetett tudni. Tény azonban, hogy szépen éltek egy fiú- és egy leánygyermekükkel.
    Málika tehát egyedül maradt édesanyával. Iskola után haza kellett mennie, és egész délután hallgathatta a sirámokat. Ettõl mentette meg doktor Wagner.
    Az ügyvédi iroda hamarosan fellendült. Az ügyfelek szépen szaporodtak, és a doktor úr többé nem tudta egymagában ellátni a teendõket. Segítségnek egy ügyvédbojtárt vett maga mellé.
    Málika már többször találkozott a fiatalemberrel az irodában, de azt hitte róla, hogy õ is ügyfél. Titokban tetszett is neki. Örömmel vette tudomásul, hogy Gonda Rezsõ az iroda új munkatársa. Méghozzá egy szobában fognak dolgozni.
    Az egyik szomszédos sarokban felszámolták a várósarkot, és új íróasztalt állítotttak oda. A székeket meg úgy helyezték el, hogy egyik kerüljön az íróasztal mögé az új munkatárs részére, kettõ meg elé, azoknak az ügyfeleknek, akikkel éppen foglalkozik.
    Az ügyvédgyakornoknak sem volt közömbös Málika. Eleinte csak éppen arra akadt dolga, amerre Málika lakott. Azután már nem hivatkozott semmire, hanem magától értetõdõen kísérte haza.
    Munkaidõn túli találkozásaik az elsõ pillanattól kezdve többet jelentettek mindkettejüknek kellemes idõtöltésnél. Együttléteik meghittekké váltak, nap mint nap izgatottan várták az esti sétákat, a cukrászdai randevúkat. Kapcsolatuk szinte észrevétlenül fordult szerelembe.
    Rövid fél év múltán Rezsõ letette az utolsó vizsgáit is, és azonnal kérõként jelentkezett Málika szüleinél. A lány apja egyáltalán nem emelt kifogást a tervezett házasság ellen. Még egy kis megkönnyebbülést is érzett, amikor a leendõ võ nem mutatott érdeklõdést a hozomány iránt. Tulajdonképpen Janka asszony is beleegyezõen bólintott, bár csalódottnak érezte magát. Mindig úgy képzelte el, hogy lányai jól mennek férjhez, és jólétükben õ is osztozhat, pótlandó azt, amit az urától sohasem kapott meg. Helénéknek ugyan nem voltak aggasztó anyagi gondjaik, de távolról sem álltak úgy, hogy valamit várni lehessen tõlük. Az igazat megvallva, a veje és közte különben sem volt olyan jó a kapcsolat, hogy bármilyen anyagi jólétük esetén a támogatásukra számíthatott volna. És most itt van Málika. Igaza, rendes fiatalember a Rezsõ. Biztos keresete is van, ha nem is sok. Meg aztán diplomás ember, még nagy karrier állhat elõtte. Csakhogy az apja már nem él, õ tartja el az anyját és két húgát. Nemcsak, hogy anyósra nem futja, de jelenleg még családalapításra sem.
    De hát épp ezért nem is tervezték a házasságukat azonnalra. Meg kell vele várni, amíg a két lány férjhez megy. A nagyobbik esküvõjét õszre tervezik, és a kisebbiknek is komoly udvarlója van. Meg aztán fizetésemelésre is számíthat egy-két év múlva, amikor már több lesz a gyakorlata. Abból már gondolhat nõsülésre még akkor is, ha anyja eltartása továbbra is rá hárul. Vagyis a fiatalok úgy gondolták, hogy legkésõbb két év múlva összeházasodhatnak. Ebben azután meg is egyeztek Málika szüleivel. És ez ellen a terv ellen Rezsõ családja sem tiltakozott.
    Maradtak hát az esti andalgások, a cukrászdai találkozások a simogató beszélgetésekkel. És persze, a reményteli várakozással.
    Az idõ múlása, úgy tetszett, egyre közelebb hozza elképzeléseik megvalósulását. Rezsõ két lánytestvére közül az idõsebbik, Bella õsszel valóban férjhez ment, és ezzel szinte egyidõben kitûzték Katicának, a kisebbiknek az esküvõjét is. Közben pedig Rezsõ fizetését kétszer is felemelte Wagner úr. Szóval, Málikának semmi sem volt arra, hogy ne bízzanak közeli egybekelésükben.
    És akkor villámcsapásként érte õket a háború kitörése. Persze, ha figyelemmel kísérik a nagy politika alakulását, akkor nem tartották volna ennyire váratlannak. De õk semmit sem törõdtek a külvilággal egészen addig, amíg meg nem érezték a terveikre váró veszélyt. Rezsõ ugyanis tartalékos volt. Egy háború pedig azzal jár, hogy a férfiakat katonának hívják. Legelsõsorban is a tartalékosokat.
    A félelmük egyáltalán nem bizonyult alaptalannak. Nemsokára megérkezett a behívó. Ezért aztán úgy határoztak, hogy elõre hozzák az esküvõt. Összeházasodnak, mielõtt Rezsõ bevonul. Egyik család sem örült, de az adott helyzetben nem akadékoskodtak.
    Nagy hirtelen sikerült is mindent nyélbe ütni. Az utolsó pillanatban. Mindössze egy nap választotta el az ifjú párt a bevonulástól. Elõtte mindössze egyetlen csodálatos éjszakájuk volt. Másnap Rezsõ elment. A laktanyában, ahol jelentkeznie kellett, nagyon rövid idõt töltött, éppen csak egy gyors kiképzésre valót. Azután vitték tovább. Málika nem tudta, hová, csak sejtette, hogy egyenesen a frontra. Ettõl kezdve izgatottan leste a postást, várta a leveleket. Amikor pedig érkezett egy, elõ-elõvette, olvasgatta, simogatta.
    Hanem 1943-ban összesen egyet kapott, januárban. Utána nem érkezett egyetlenegy sem. A Vöröskereszt nyáron arról értesítette, hogy Rezsõ meghalt.
    Málika nem hitt a hivatalos papírnak. Meg volt róla gyõzõdve, hogy él az ura. És ha vége lesz a háborúnak, haza fog jönni. Anyósa nem osztotta a véleményét. Õ megsiratta Rezsõt. Lassan meg is szakadt köztük minden kapcsolat, mert õ mindig az élõrõl beszélt, akit hazavár, míg anyósa halottként emlegette a fiát.
    Aztán édesapja egy nagyon hideg napon erõsen meghûlt, amikor kenyérért állt sorba. Akkor már sûrûn bombáztak, a többi lakóval õk is leköltöztek a pincébe. A papa egyre rosszabbul lett. Orvos, gyógyszer nemigen volt, csak a hideg és nyirkos pince. Hiába bugyolálták be a beteget, egyre csak vacogott a láztól. Míg aztán egyik reggel nem ébredt fel többé.
    Janka asszony apatikus volt a pincébe költözés óta. Most meg úgy viselkedett, mintha fel se fogná, mi történt. Idõnként ugyan rájött a jajgatás, de inkább amiatt, hogy mi lesz, ha tovább tart a háború, és mi lesz, ha befejezõdik.
    Málika most is, mint mindig, hallgatag volt. Ápolta az apját, a halála után pedig egykedvûen hallgatta anyja panaszait.
    A front már nagyon közel volt, amikor Helént és a két gyereket elhozta az ura hozzájuk, hogy legyenek együtt. Õ Pesten katonáskodott, de a nagy zûrzavarban nem tudott rendszeresen hazajárni. Málikáék kicsit összébb húzódtak, meg aztán itt volt édesapa megüresedett fekhelye is, valahogy nagy nehezen elfértek. Néha megjelent egy-egy rövidebb idõre Bálint is. Néhány nap múlva azzal állított be, hogy felpakolja a családot, és mennek Nyugatra. Vinnék magukkal Janka asszonyt is, Málikát is.
    Málika azonban nem akart velük menni. Neki maradnia kell, õ várja Rezsõt. Bálint nem unszolta különösebben. Egyáltalán nem bánta, hogy egy fõvel kevesebb gond szakad a nyakába.
    Másnap azután jött egy teherautó. Édesanya, Helén és a gyerekek elmentek. Málika egyedül maradt.
    Amikor vége lett a háborúnak, ahogy lehetett, munkát keresett. Az ügyvédi irodába nem mehetett vissza: helyén egy nagy bombatölcsér tátongott, és az egész épület romokban hevert. Egyszer összefutott egy ottani lakóval. Az mesélte, hogy Wagner urat deportálták a családjával együtt. Egyikük sem jött haza.
    Megkezdõdött az ország újjáépítése, az elhelyezkedés nem okozott gondot. Málika is hamar kapott állást az elöljáróságon.
    És elment minden kintrõl érkezõ katonavonathoz, érdeklõdött sebesültektõl, hadifogságból érkezõktõl Rezsõ után. De senki nem tudott róla.
    Évek teltek el, amíg tudomásul vette, hogy az õ szeretett ura nincs többé. Akkor gyászt öltött és elsiratta. A bánata pedig nem csökkent az idõ múlásával. Azt még különösen fájdalmasnak érezte, hogy nem tudja, hol nyugszik. Nem mehet oda egy sírhoz, hogy virágot tegyen rá, hogy megsimogassa a fejfát.
    Munkából hazafelé naponta egy kis eszpresszó mellett ment el, ahol annak idején gyakran találkoztak. Minden nap meglassította elõtte a lépteit, és emlékezett. Akkoriban cukrászda volt, kis bokszokkal. Vajon most hogy néz ki?
    Egyszer - nem is tudja, hogyan jött a gondolat - benyitott. Érdeklõdve nézett körül. A bokszok még megvoltak. Csak a berendezés és a tapéta változott. A sarokban üres volt az õ megszokott asztaluk. Odament és leült. Annyira elfoglalták a gondolatai, hogy észre se vette a kisasszonyt, aki kérdõen állt meg mellette.
    - Hozhatok valamit?
    - Igen. Persze - rezzent fel Málika. - Kérek egy szimplát.
    Egy ideig még üldögélt ott, aztán hazament.
    Másnap virággal jelent meg.
    - Kérek egy szimplát meg egy vázát - adta fel a rendelést.
    A kiszolgálónõ csodálkozva bámult rá, de teljesítette a kérést.
    Málika a hozott csokrot a vázába tette, és olyan érzéssel távozott a presszóból, mintha kedvese örök nyugvóhelyét látogatta volna meg.
    Hanem a következõ napon foglalt volt az õ asztaluk. Arca csalódottságot tükrözött, amikor kilépett. De nem sokáig. Hirtelen felderült: alig kétszáz méterre van az a másik, ahová szintén gyakran jártak. Igaz, ott nem voltak elkülönített kis bokszok, amelyekben olyan jól meg lehetett húzódni, elfeledkezve az egész világról. Hanem a dobostortájuk isteni volt! Még most a szájában érzi a karamell ízét, és szinte hallja a foga alatt ropogni az édes cukros mázt. Na és, és az indiánerük! Azt sem lehet elfelejteni - mosolyodott el magában. És végül is a hátsó sarokban ott is kettesben érezhették magukat a félhomályban.
    Közben oda is ért. De a meglepetéstõl hátrahõkölt. Jó helyen jár itt? Hiszen ez egy hentesüzlet!
    Egészen a járda széléig hátrált, hogy végignézhesse a szomszédos helyiségeket is. De semmi kétség! Ez az! A szabó és a dohánybolt között. Az a kettõ most is ott van a helyén. Csak a szabó cégtáblájáról hiányzik az "Úri" jelzõ. Hanem ez a hentesüzlet!
    - No, azért nézzük meg belülrõl - biztatta magát.
    Hát, igencsak megváltozott. Az elõteret, ahol elvitelre árulták a süteményt meg a fagylaltot annak idején, egybenyitották a régi belsõ helyiséggel. Ahonnan eltûntek a rokokót utánzó székek és asztalok. Most hosszában végig széles pult foglalta a helyet, az üzlet felé különféle felhalmozott tõkehúst és felvágottat kínálva, mögötte két fehérköpenyes hentessel. Kampókra akasztott hatalmas húsdarabok, nagy tábla szalonnák, különféle kolbászok borították a falat. A bejárat melletti sarokban olyan negyvenes teltkarcsú nõ ült egy kis elkülönített fülkében, idõnként a pénztárgépet kattogtatva. Asszonyok áltak szatyorral a pult elõtt, sorukra várva. A jobb hátsó sarokban - ami régebben az õ helyük volt - egy magas asztalon húsdaráló állt. A pult oldalát meg egy fõzõalkalmatosság foglalta el, amelyben rotyogott a víz. Mellette hatalmas üveg mustár. A helyiség egy részében bárpult  magasságú hoszszú asztalok húzódtak, mellettük néhányan papírtálcáról fogyasztották a fõtt virslit, a piros szaftot eresztõ kolbászt és a remegõ csülköt. Egyik kezükben kenyérszeletet tartottak, rajta a kitunkolt szaft és mustár keverékével. Másik kezükben papírszalvétát szorongattak, készen arra, hogy a szájukon, bajszukon vagy állukon csurgó lét letöröljék.
    Egy ideig téblábolt a pult elõtt, igyekezve minél közelebb férkõzni volt törzshelyükhöz. De mindenhol csak útban volt. Az emberek siettek. Ilyen helyre nem azért mennek, hogy sokáig ott tartózkodjanak. Gyorsan bekapnak valamit vagy vásárolnak, aztán mennek tovább. Egyszer-egyszer meglökték a tétován lõdörgõ Málikát.
    Hát, bizony ez nem az a hely, ahol kedvére emlékezhet a párjára. Fejét búnak eresztve indult - kezében még mindig a virágcsokorral - hazafelé. Szórakozottan lépdelt az utcán. Szeme a járda szélén álló telefonfülkére tévedt.
    Arca mosolygósra váltott. Itt, ebben a telefonfülkében csókolta meg elõször Rezsõ. Fel kellett hívnia Wagner urat. A telefon foglalt volt, hát várakozott. Õ meg ott állt a fülke nyitott ajtajában, és fogták egymás kezét. Rezsõ a fülén tartotta a kagylót. Közben õt nézte. Lassan magához húzta és megcsókolta. De már hallotta is a fõnök hangját. A csók sutára sikeredett. Hirtelen félbeszakadt, válaszolnia kellett a hallózásra. Õ ijedten nézett körül, nem látta-e meg valaki. De a leszálló estében senki sem volt a közelben. Málika megnyugodott.
    A csókra ma is szívesen emlékezett vissza. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ezt a fülkét kellene virággal díszíteni. A gondolatot tett követte. Itt nem volt váza, a csokrot hát szétszedte, és néhol egyenként, néhol a szálakat egybe fûzve szépen kidekorálta a csöppnyi helyiséget.
    Megkönnyebbülve tért haza, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahol leróhatja kegyeletét.
    Ettõl kezdve minden nap meglátogatta a fülkét kisebb-nagyobb virágcsokorral, esetleg csak egy szál zölddel vagy egy virágzó faággal. Az elõzõ napit pedig gondosan eltakarította, a hervadt virágot kis szatyorba rakta és hazavitte. Amit lehetett, lepréselt, a többit meg a szemétbe dobta. A környéken lassan megszokták a nap mint nap felékesített telefonfülkét meg a "habókos Málit", ahogy emlegették.
    Évekig, évtizedekig látogatta Málika a fülkét. Ha nem volt ott friss virág, akkor biztosan lehetett tudni, hogy beteg. Amikor felgyógyult, ismét megjelent.
    Az évek folyamán pirospozsgás arca halványra váltott, majd lassan fonnyadni kezdett. Élénk tekintete tétova, ide-oda rebbenõm lett. Gesztenyebarna haja õszbe csavarodott. Ruganyos járása elbizonytalanodott, késõbb pedig csoszogóssá vált. Karcsú dereka elnehezedett, valamikor sudár alakja kétrét görnyedt. Ahogy öregedett, egyre nehezebben, botra támaszkodva vonszolta magát. Gyérebben ment a fülkéhez, de azért továbbra is odajárt, amikor csak tehette. A virágot frissessége úgy mutatta az egészségi állapotát, ahogyan a kórházi ágy végében a láztábla a betegét.
    Egyszer aztán az elhervadt virágok helyett nem érkeztek többé frissek. A fülkét sokáig csúfították a kókadt növények, míg végül egy országos ünnepre való készülõdés az egyik utcaseprõt arra sarkallta, hogy eltakarítsa a szemétté száradt girlandokat.
    Málika is eltûnt. Többé nem látta õt senki.
    Csak a szomszédok tudták, hogy csendben, ahogy élt, szeretett Rezsõje után ment.

GYÖRE IMRE

Májusfa, 2002

Világfa csúcsán,
világfa ágán,
világot nézek
szemem oldalján,
egyik ág végén
Nap forog körbe,
más ágon Hold van,
sarlója görbe.
Fiastyúk kottyan,
csirkéi kelnek
csillag-tojásból,
csillagok lesznek.

Világfa kinõ
Föld köldökébül,
az, ki alánéz,
föld alá szédül,
világfa csúcsán
vér veri markom,
ég boltozatját
fél kézzel tartom...
 

Káprázatok

Káprázatok elmúltak régen,
nem én forgok, a Föld forog.
Ragtapaszok a sebzett égen,
gyûlnek, lehullnak, nem örök
ez se, meg az se. Szertefutnak
az északi- s a délkörök.

Talpán ég kezdete az útnak
annak, ki fölkél, menni kész,
kétellyel telt a hátizsákja,
vállát húzza a tört Egész,
a bármennyit dob ki, több marad.
Múltról, jövõrõl lenne álma,
elsõ-utolsó mozdulat,
ha árokparton dõlne hátra,
s homlokán kelne Hold s a Nap.
 

Virrasztás

... elõttem ott a léptem
és lépteim kopognak
messze hátam mögött
Tegnap indultam régen
s egyszer ha megjövök
hosszasan bámulom majd
a kopott küszöböt

Ha átlépnék is rajta
kizárnám mindenem
a kiáltást is róla
ki éjtõl terhesen
sem alhat Vár míg látja
távol a vak falat
áttörve viharlámpa
himbál jelez az éjben
kanócán ég a Nap
 

Közelítések

A szürreális magasából
minden közel és minden távol,
Nap, Hold egyszerre világol,
másnaponként helyet cserélnek.
Ajkak közt buborék az ének,
s elszáll völgynek vagy fel az égnek,
szétpattan, harmatcsepp fûszálon
elpárolog, hogy ott se fájjon.

Víz tükrén körbejáró lábnyom,
ki hagyta hátra mindegy, álom.
Talpuk füstöl a hírnököknek,
kik futnak, botlanak, lihegnek,
markukban átizzadt tekercsek,
holnaputánok küldik: jönnek.
 

Kérdések a zászlóról

És a tiltott nevû zászló,
az hova lett? Az, amelyik.
A nem lila, nem zöld,
nem hupikék zászló.
Az hova lett?
Mit testünkre tekertünk,
hogy átmentsük a zúgón.
A golyó ütötte
lyukakkal teli zászló.

Mit a holtak felénk nyújtott
kezébõl kiragadtunk,
és szemhéjukra téptünk egy csíkot,
hogy lássák, szemgödrükbõl
ki-kinézve: megvan.
Megvan a napkelte bíbor színe, virrad.

A világ munkásai mit szorongatnak
zsebredugott kezükben most már?
Tenyérnyi vagy kisebb darabkákat belõle,
s odacsúsztatják sietõsen a szembejövõknek,
és sietõsen rejtik ingük alá,
mit nekik adnak.

Vagyis megvan. Meg, a zászló, az, amelyik.
S ötven vagy száz év múlva
összepászítják milliónyi darabját,
s rudat keresnek hozzá, ruganyosat, erõset.

De addig, akik élnek, azt kérdik szükségükben:
hol van a zászló? Az a zászló, ami nincs meg.
A tiltott nevû zászló, az, amelyik.
Az hol van? Az a zászló.

CSÁK GYULA

Zsoldosok

1.
A második világháborúnak abban a szakaszában, amikor városunkban már hallatszott az orosz ágyúk moraja, és három ízben is bombáztak az amerikaiak, egyik céltalan kószálásom során találtam egy kezet. Úgy hevert a bokor alatt, mintha fél pár kesztyû lenne, de amikor megpiszkáltam a cipõmmel, kiderült, hogy valódi kéz. A csukló fölött szûnt meg, és gyûrûk csillogtak az ujjain: egy sima és két köves. Átfutott rajtam a gondolat, hogy lehúzom õket, de az a fura, felnõttes aggodalom gátolt meg ebben, hogy hullarablást követnék el... Valószínûbb azonban, hogy a kéz enyhén püffedt állapota riasztott. Mindamellett zsebkendõmbe csomagoltam és elvittem a doktor úrhoz, aki amúgy a leventeoktatóm volt.
    Amint azt az alaki kiképzésen tanultuk: szabályosan jelentettem neki a rendkívüli eseményt, noha egyébként bejáratos voltam hozzájuk, mert a fiához jó barátság fûzött. Ámde fiával szemben is megkövetelte a katonás viselkedést. Visszagondolva személyiségére úgy tûnik, egyetlen gondolat ült az agyában, de az mélyen, mint a szeg: megfelelni a követelményeknek. Ezek mibenlétét viszont valószínûleg soha nem elemezte; a követelményeknek való megfelelésen azt értette, hogy teljesíteni a feljebbvalók utasításait. Ez nem azt jelentette, hogy szimplán szolgalélek lett volna. Önfegyelme és fegyelmezõ hajlandósága okán leginkább azokhoz hasonlított, akik számára nincs fontosabb a rendnél és élvezetesebb a rendcsinálásnál.
    Amikor megmutattam neki a "leletet", nem várt módon zavarba jött. Egyértelmû jele volt ennek, hogy rám förmedt, amiért hozzá vittem az oszlásnak indult emberdarabot. Kellõ tisztelettel felhívtam a figyelmét, hogy teljesen ép a kéz, úgyszólván sértetlen, csupán a letépõdésnél mutatkoznak sebhelyek, de azok is mind behegedtek. Reggelenként már fagyok jelezték a tél közeledtét s a tetemnek ez valószínûleg hasznára vált.
    Hümmögött és kékre borotvált állát masszírozva közölte, hogy ez nem tetem, legfeljebb tetem-darab. Olyan embernek ismertem, aki soha nem beszélt fölöslegesen és nem is tûrte az ilyen beszédet. Soha nem vitatkozott, mert állítása szerint "aki vitatkozik, elõbb-utóbb engedményeket kénytelen tenni s az eredeti állásponttól eltérni mindig kockázatos", most mégis vitázni kezdett velem. amennyiben lehülyézett, amikor javasoltam, hogy temessük el a testet... "Az eredetileg hozzá kapcsolt részek nélkül ez a kéz most csupán egy tárgy. Legfeljebb úgy módosíthatjuk, hogy emberi »tartozék« és kórházakban sem temetik el a csonkolt részeket. Nnna..."
    Homlokára tolta szemüvegét s leküzdve korábbi ellenérzését, közelebbrõl vizslatta a "tartozékot". Most már csak magának beszélve azon studírozott: vajon kihez tartozott valaha ez a kéz? Semmi kétség, hogy finom vonalú, és mûködõképes állapotában talán festett, zongorázott, verset írt... esetleg áldást osztott. Ezen a ponton ismét közbekotyogtam és figyelmeztettem oktatómat, hogy balkéz van a birtokunkban, márpedig általában jobbkezesek a papok, ámde ami ennél is lényegesebb: értékesnek látszók a gyûrûk, tehát valószínûleg az oroszok elõl menekülõ gazdagokhoz tartozhatott, csupán az a titok: miként került oda, ahol találtam, így, egymagában, minden továbbiak nélkül?
    Leventemozgalmi elõljáróm szerint nagy valószínûséggel óriási erejû robbanás tépte le és hatalmas légnyomás repítette, majd préselte a bokor alá. Társalgásunk befejezéseként azt mondta: ha már hozzávittem, hagyjam nála a kezet és majd értesít, miképpen dönt a sorsáról. Másnapra azonban egész családjával eltûnt. Bizonyára úgy gondolta, jó oka van rá, ha visszább húzódik a közeledõ front elõl. Hosszasan kutakodtam elhagyott házukban, de nem leltem, amit kerestem. Hol szégyenkeztem, hol dühöngtem, de nem találtam a "tartozék"-on levõ gyûrûk nyomára.
    A közelmúltban azután úgy bukkant elém egy darab abból a múltból, amiként a bokor alatt lelt kéz a láthatatlanból. A doktor úr fiával futottam össze, s megláttam ujjain a hajdani gyûrûket. Miután megcsodáltam az ékszereket és eredetük felõl érdeklõdtem, nyugodt volt barátom tekintete; a madarak néznek így, amikor nem félnek. Azt mondta, hogy a gyûrûk apjától öröklött apróságok.

2.
Budai kertvendéglõben délutáni sörömet kortyolgattam és kiegészítõ élvezetként figyeltem, amint a fák árnyéka táncolt elõttem az asztalterítõn. Mihamar más jelenség vonzotta azonban magára érdeklõdésemet. Öregember õgyelgett az asztalok között, mintha keresne valakit. Ez azért volt különös, mert rajtam kívül senki nem ült a teraszon. Sárgatalpú vászoncipõt viselt s ettõl puha, csaknem nesztelen és idegesítõ lett a járása; zajtalan, tipikusan csavargójárás, gondoltam. Továbbá az otthonukból kitaszított emberek tétovasága áradt lényébõl. Ráadásul észrevettem, hogy cipõfûzõje kioldódott, vagy soha meg nem kötötte, mintha összhangot kívánna teremteni lábbelije fityegõ pertlije és hanyagul nyakába tekert, hosszan lelógó, himbálódzó sálja között.
    Váratlanul egyenesen felém fordult és asztalomhoz irányította táncos lépteit. Megállt mellettem, kissé meg is hajolt és nagyon udvarias hangon kérdezte:
    - Megmondaná uram, hogy merre van itt a katonai kiegészítõ parancsnokság?
    - Nem tudom - feleltem enyhe meglepetéssel, majd miután tovább várakozott, fanyarul elmosolyodtam. Hogy jutott eszébe, hogy éppen tõlem kérdezze meg?
    - Mert nincsen más személy a teraszon. Azonkívül úgy tájékoztattak, hogy valahol a környéken kell lennie. Elnézést. - Kissé ismét meghajolt, s úgy tûnt, mintha menni készülne, de mégis maradt és újabb különös kérdéssel hökkentett meg: - Mit szólna, ha felajánlanám önnek testõri szolgálataimat? A bizonytalan közbiztonság, ugye... - Foszlott bõrtokot emelt ki a zsebébõl s magazinokból kivágott, agyonfogdosott képeket mutatott, amelyek õt ábrázolták dagadó izmokkal, továbbá egy angol nyelvû igazolást is a kezembe nyomott, amely arról tájékoztatott, hogy húsz évvel ezelõtt az Alpokban alkalmazták, emberrablók elõl odarejtett milliomos-gyerekek õrzõjeként.
    Zavaromban olyasmit motyogtam, hogy semmim sincsen és legfõképpen pénzem nincsen arra, hogy õriztessem ezt a semmit, de nem könnyen tágított
    - No, és az élete? Az önnek nem érték?
    - Nekem talán igen, de más mit akarhatna vele? Mi baj érhetne engem?
    - Esetleg tévedésbõl gazdagnak nézik és kaphat egy golyót. Van róla sejtelme: milyen a golyó kemény, tompa puffanása?
    - Önnek van?
    - Tapasztalat nélkül nem lehet hitelesen beszélni róla - mondta összehúzott szemekkel, miközben elrakta imént mutatott dokumentumait. - A golyó kemény, tompa puffanásáról, arról, ahogyan kilökõdik az emberbõl minden levegõ és köhögési ingere lesz, azonkívül fülébe robban a lövés hangja, amely azonban körülbelül egy évszázaddal késõbben érkezik hozzá, valamint a szédületérzésrõl, arról, hogy nem tud az ember hinni a történtekben, összekuszálódnak a szavai és a gondolatai, és elválnak egymástól és ösztönös cselekvés lép a gondolkodás helyébe s rámered az ember egy kavicsra vagy egy fûszál pengeélére, és megdöbben a felismeréstõl, hogy ez az utolsó valóságkép, amit még láthat, ez a kavics, ez a fûszál és egyszercsak elsírja magát az ember, noha kicsi kölyökkora óta nem volt könny a szemében. - Emelkedõ hangon beszélt, a végén csaknem kiabált, de hirtelen abbahagyta elõadását a golyóról és a legelõször használt, úgyszólván nyájas modorban kérdezte, ma-gafelé rántva egy széket: - Megengedi?
    - Ó, bocsásson meg, egészen lebilincselt, persze, foglaljon csak helyet! Már korábban akartam ajánlani. Pincér!

3.
Rövid ideig hallgattunk és közben azt a megállapítást tettem, hogy ez az ember különös keveréke a határozott, mozgékony, mégis fáradt, szomorú személyiségnek. Fehérbe tarkálló szakálla szélesen terült a mellére s noha kopaszodott, a fején lévõ hiányt pótolta vastag szemöldöke és a tarkóján tömörülõ, mélyen lenõtt s elhanyagolt jellegét hangsúlyozó hajzata. Mindezek ellenére belsõ magabiztosságot sugárzott szembogara, amely gúnyos fénnyel csillogott, akár fekete tintafolt a fehér zománcon.
    - Szóval ön már megtapasztalta egyszer a golyót...
    - Kétszer.
    - Veszélyes helyeken járhatott.
    - Háborúkban. Sok van belõlük a világon. Kicsik is, nagyok is. Mindig oda mentem, ahol többet fizettek.
    - Direkt kereste a bajt?
    - Most mondom, hogy pénzt kerestem! És találtam is! A zsoldos katonát mindenütt jól fizetik manapság. Azt hallottam, hogy Magyarországon is terveznek ilyen hadsereget. Azért keresem a kiegészítõ parancsnokságot, hogy többet megtudja a dologról.
    - Megbocsásson... kissé túlkorosnak tetszik ahhoz, hogy zsoldos vitéznek álljon.
    - Kiképzõnek, tanácsadónak, vagy effélének viszont nagyon is jó lehetek. Éppen ezért, mert hiteles tapasztalataim vannak a háborúzásról. A golyóról.
    - Többesszámban szólt róla az elõbb.
    - Egen... Kétszer sebesültem meg. Elsõ alkalommal egy épület falához vágott a lövedék, ahonnan úgy mállottam le lassan, akár a vakolat egy darabja. Szerencsémre azonban éppen a szanitéc ölébe csúsztam. Jól képzett, remek fickó volt. Szorítókötést alkalmazott és javasolta, hogy szundítsak egyet, amíg visszajön a többi harcolótól. Több ízben, összesen talán háromszor visszaügetett, hogy ellenõrizze állapotomat. S ez nagy bátorságvizsga is volt. Küzdelem dúlt, idegtépõ volt a lárma, tökéletes zûrzavarban hol futva, hol hasra vetõdve tüzeltek a többiek s megszûnt a fogalom, hogy elõl vagy hátul, de a szanitéc vállalta a kockázatot. Konyítok az egészségügyhöz, mert apám orvos volt s a második világháború legvégén egy ideig katonaorvosként dolgozott, ezért igazán méltányoltam az említett szanitéc emberi és szakmai ténykedését, ott, a távoli pokolban.
    - Hogyan került abba a bizonyos... távolba?
    - Ráfeküdtem a sors hátára és hagytam, vigyen amíg és amerre kedve tartja. Az Evangélium tanításai közül arról feledkeznek meg leginkább a keresztények, hogy hagyd a holnap gondját a holnapra. Én mindig csak a mának éltem, ami persze nem jelentette, hogy ne akartam volna utána járni ennek-annak. Megtervezetten, hosszú ideig kutattam például azt a rejtélyt, hogy a trójai falóban hány katona szorongott, és miképpen ettek-ittak? Vagyis, hogy milyenek a valódi háború részletei valójában?
    - És mire jutott?
    - Annak, aki az igazság kiderítésére adja a fejét, meg kell szoknia bizonyos riasztó képtelenségeket. Olyan részleteit ismertem meg a háborús katonasorsnak, amilyet kevesen ismernek. Persze, nem kizárólag szörnyûségeket. Mindig jóérzéssel tölt el például, ha az említett szanitécre gondolok. Úgy gondomat viselte, hogy nem sok fájdalmat éreztem. Erõs lüktetés volt az egész. Amikor a mentõjárgányra tett, azzal búcsúzott, hogy vigyázzak a kisbabára, ha netán állapotos lennék, mert oldalsebet kaptam, de ha jól rászorítom az ujjammal a kötést, nem szülök meg, mielõtt a kórházba érnék. S azután a kórházban is elviselhetõen alakult a helyzet. Úgyszólván kellemes visszaemlékezni arra a sebesülésre, de legfõként az említett szanitécre. Apám is elégedett lett volna vele, pedig õ szigorú ember volt.
    Hirtelen felgyorsult szívdobogást éreztem egy különös gyanú felbukkanása és erõsödése nyomán. Ahogyan elnéztem nagy, kerek fejét, amely mintha túlságosan súlyos lett volna, jobbra-balra bicsaklott a nyakán, meg ahogyan elnéztem fáradságra vagy kiéltségre utaló jegyeket mutató arcát, odvas fogait, úgy tetszett, jobban szüksége lenne az én általam nyújtott védelemre, mint nekem az általa felkínáltra, de valami más is feltûnt rajta. Ha képzeletemben leborotváltam róla óriási szakállát, roppant ismerõsnek hatottak a vonásai. Méginkább lüktetni kezdett nyaki ütõerem, amikor úgy módosította ülõhelyzetét, hogy az asztalra könyökölt és megbámulhattam felcsúszott kabátujja alól elõvirító, enyhén puffadt, vöröses, piszkos körmû kezeit s az ujjain egy sima és két köves gyûrût! Anyám arcára nem emlékszem annyira, mint a dagadt újjakon látható, hajdan agyoncsodált ékszerekre. Észrevette, hogy nézem a gyûrûket, majd arrafelé is böktem a fejemmel és kiszáradt szájjal kérdeztem, hogy honnan valók. S akkor mondta higgadtan, vagy inkább közönyösen, hogy apjától öröklött apróságok.
    Felnevetett, megemelte gyûrûs kezét, maga is megnézte a csillogó köveket és gunyorosan villantva szemeit, megjegyezte: - Csak nem arra gondol, hogy loptam õket?!
    "De, bizony, méghozzá tõlem" - feleltem rá magamban, hangosan pedig megmondtam az apja nevét, az övét, a magamét s megneveztem a várost, ahol együtt gyerekeskedtünk, meg azt a hónapot és napot, amelyen eltûntek a városból a második világháború végefelé. Most õ ámuldozott, azután a vállamra csapott és azt a hülyeséget kiabálta, hogy "Ember! Ember! Én meg már elveszettnek hittelek!"
    Ismét szólítottam a pincért.

4.
Valamiért Bibulának becéztük az iskolában, de ez nem gúnyolódási szándékot rejtett, hanem inkább tiszteletet, vagy pontosabban: tiszteletérzést, bókolást, bizalomnyilvánítást, félelmet. Erõs és kötekedõ hajlamú gyerek volt. Figyelmeztettem egyszer, hogy ezért a tulajdonságáért sokan tartanak tõle, fõként pedig nem szeretik, ha nem mutatják is, de csak vállat rándított és azt mondta: "Nem bánom, ha gyûlölnek, csak féljenek tõlem."
    Ez azonban hamis, legalábbis pontatlan leírása volt személyiségének, mert nemcsak erejét fitogtatta, hanem humorát is, amiért olykor igazán szeretnivaló tudott lenni. Idõnként olyan mánia jött rá, hogy úgy viselkedett, akár valami falubolondja. Összeszedett néhányat otthoni játékaiból és az utcán osztogatta - felnõtteknek. "Játszatok vele! - kínálgatta játékait. - Játszatok és nevessetek! Nekem az a küldetésem, hogy boldoggá tegyem az emberiséget, nevettetés útján. Megtanítalak benneteket nevetni. Húzzátok szét a szátokat, hunyorítsatok, mint én, és köhögjetek, fuldokoljatok a nevetéstõl!"
    Gyakran bementünk a kocsmába is, természetesen távolról sem italért, hanem az ott föllelhetõ publikumért. Emlékszem egyszer azt mondta neki egy híresen izgága, iszákos alak: "Ha legközelebb idejössz, öcsi, mást küldj magad helyett, mert nagyon unom a képedet!" Lesöpörte az asztalára helyezett játékokat, pofon ütötte Bibulát és kituszkolta az ajtón. Mellette lopakodva természetesen vele mentem és láttam az utcán, hogy sír. Hamarosan szétmaszatolta azonban könnyeit s rám parancsolt, hogy üssem pofon én is. Addig unszolt, amíg jelképesen arcul csaptam. Azt mondta: azért kívánta ezt a pofont, mert büntetni akarta önmagát, amiért a kocsmai durvasággal nem volt bátorsága szembeszállni. Azaz: bátorsága lett volna, de tudta, hogy kevés még az ereje az ilyen aljasságok megtorlásához. Homlokára helyezett tenyeremmel esküjét kellett vennem, hogy felnõtt korában móresre tanítja majd ezt az alakot.
    Apja parancsára is, meg saját maga buzgalma által is késztetve keményen edzette a testét s persze sûrûn fitogtatta növekedõ erejét. Jártuk a határt, hogy úgynevezett erõfüvet keressünk, amit õ belevarr a markába és akkor minden lakatot fel tud majd törni, bármilyen erõs láncot el tud szakítani... Megjártuk a kerteket és szõlõt, gyümölcsöket loptunk. Egyszer kitalálta, hogy tetessem vaknak magamat, õ vezetgetett s megállította némelyik járókelõt, beajánlva engem nekik, aki ugyan vak vagyok, de mégis látó, fõképpen a jövõbe látó és mindenkinek megmondom a jövõjét. Akik ismerték Bibulát, mint a leventeoktató doktor úr fiát, elnézõen derültek a játékán, mások nagy ívben kikerültek bennünket, ha elébük álltunk, de akadtak naiv kíváncsiak, akik némi aprópénz ellenében meghallgatták jövõjükrõl szóló jóslataimat.
    Mindezeken hatalmasakat derültünk akkor is, meg most is, amikor felidéztük híres eseteinket. Azután következett, hogy mi történt az elmúlt fél évszázadban, amióta nem láttuk egymást.
    - Láttam a fény sebességét, ember! - csapott a vállamra. - Annyi minden történt velem, hogy ez is belefért!
    - És csakugyan zsoldosként háborúztál? Golyókat kaptál? Hová mentetek, amikor eltüntetek otthonról?
    - A végállomás Ausztria volt. Ott csapott le ránk a béke. Apám hadifogságba került, s ott halt meg. Anyám sokáig ott élt még, én pedig megpattantam, neki a világnak! Ne akard, hogy mindent elmondjak, mert kihûl a Nap, mire a végére érek. Végleg hazajöttem a halált várni és találkozhatunk, amennyiszer akarod s mindent elmesélek. De most halljunk valamit rólad is!

5.
Csapongó beszélgetésünkbõl az maradt meg emlékezetemben egységes egészként, aminek azt a címet adhatnám, hogy Bibula második sebesülése. Õ maga is ebben a tárgykörben hozta legjobb önmagát, gyerekkorunkból emlékezetes hol durva, hol humoros, hol szinte kedves egyéniségét s ez a története alakult a leginkább kerekre.
    Huszonöt napot feküdt elsõ sebesülése után a kórházban s akkor visszavezényelték harcoló egységéhez. Itt kapta a második lövést, ezúttal a fenekébe, de a golyó átfúrta a vastagbelet is.  Az a szanitéc, aki elsõ sebesülésekor azonnal megjelent és védõangyalként óvta, - az már meghalt azóta. Helyébe egy ifjú, tudatlan és beijedt koma került, aki legalább tíz percig gyûjtötte magában a bátorságot, hogy a sebesült Bibulához másszék, akit ezalatt iszonyú fájdalom gyötört. Ekkor bámult egy kavicsra, egy fûszálra, mint az élõvilágban látható utolsó emlékekre. Késõbb hatolt a tudatába, hogy kis híján belehalt a sokkba. Az új szanitéc nem tudta, mi a sokk, vagy ha tanulta is valaha, mostanra elfelejtette. Ráadásul elkontárkodta a fickó a flastromozást is, meg egyéb kezelési tennivalókat is és pár hét múltán lokálisan üszkösödni kezdett Bibula ülepe. Ezt követõen sokáig hason kellett feküdnie, ami csaknem teljesen megfosztotta az alvástól, minthogy egész elõzõ életében hanyatt fekve aludt. A kórházban az ápolónõk pelenkától származó pörsenésnek mondták betegségét, hintõport szórtak a fenekére és vihorászva paskolgatták, miközben kórusban énekelték: "Nem - be-szar-ni! Nem be-szar-ni!" Hasonló stílusban tréfálkoztak a férfiápolók is.
    Illetékes fejesek úgy döntöttek, hogy elegendõ sebesülést kapott Bibula, és miután kiengedték a kórházból, átvezényelték az úgynevezett K-6-os parancsnokság egyik ellátó szakaszába. Mindent egybevetve: itt könnyû volt a katonaélet. Rendszeres idõbeosztás, filmek, elõadások, nagy kártyacsaták a kantinban és persze a biztonság is nagyobb. A zászlóalj tûzparancsnoksága beépült egy nagy domb ölébe s körülötte bunkerek, homokzsákok, tûhegyes drótakadályok. Megsebesülni, meghalni ugyan itt is lehetett, mert havonta legalább egyszer mozsárágyúk lövedékei csapódtak be, de hát békében is fejére eshet egy tégla az embernek. Voltak idõszakok, amikor úgyszólván unatkozott Bibula, és visszavágyott a frontra.
    - Magadfajtának nehéz megmagyarázni az ilyesmit. Azt, hogy hiányzik a kaland, az életre-halálra barátság, a veszély. A veszély színesebbnek, teljesebbnek mutatja az életet. Amikor félsz, hideglelõsen borzongsz, nyeled a nyáladat, olyasmiket is meglátsz, amiket azelõtt soha, és nagyon együtt élsz az élettel. Másrészt persze én sem a hathuszassal jöttem, két golyót már kaptam, kár lett volna incselkedni a halállal. Így aztán tudomásul vettem, hogy az adott ábra szerint még szerencsésnek is mondhatom magam. Úgy fogtam fel, hogy vége az én háborúmnak. Teljesnek azért mégsem tekinthettem a boldogságomat, mert változatlanul nagy fájdalmak gyötörtek. Amint mondtam, nem tudtam aludni s gyakran a fájdalomtól félõrülten és káromkodva fészkelõdtem a priccsemen s egyre sûrûbben derengett fel elõttem a múlt, a sebesülésem, az üszkösödés, a szétrohadt fenék és mindezzel kapcsolatban persze az a zabigyerek, aki elfelejtett sokk ellen kezelni, meg általában majdnem elügyetlenkedte az életemet. Üldözött az emlékkép, hogy milyen végtelennek tetszõ idõ után mászott hozzám, hogyan remegtek ideges ujjai, miképpen rángatózott a szája és milyen tanácstalansággal meresztette a szemét.
    Az volt a legnagyobb fájdalom forrása, hogy elszakadtak az izmok Bibula testében és úgy mûködtek az idegszálak, mint eleven villamosvezetékek. És volt még valami, ami annyira megalázta, hogy nekem is zavartan adta elõ:
    - Napjában háromszor, bármi történjék, akármit csinálok, abba kellett hagynom, félrevonulnom, letolnom a gatyámat, lehajolnom és bekennem a seggemet baktérium elleni kenõccsel. Nem volt kec-mec, ezt csinálnom kellett! És ami a legkínosabb volt, a kenõcstõl nagy, sárga, zsíros foltok keletkeztek a nadrágom ülepén. Termelõdtek a szellemes megjegyzések a környezetemben. Egyszer majdnem bicskát rántottam, amikor valaki együttérzõn, de viharos röhögéstõl kísérve tudatta velem: "Így van pajtás, akkor jön rá az ember, hogy mennyire fontos a segge, amikor nem tudja használni."
    Nem lett ugyan emberkerülõ, de mérsékelten barátkozott. Gyakran lesétált éjjelente a drótakadályig, belebámult a sötétbe, nézte azt a láthatatlan helyet, ahol a háború zajlik, ahol a halál kísért és mind többször jutott eszébe az ügyetlen kis szanitéc. Mindinkább gyûlölte és megannyi változatban elképzelte, hogy miképpen bünteti meg.
    Aztán egyszer azt hallotta, hogy azt is bevezényelték a frontról ide, az ellátó zászlóaljhoz. Valahol tehát itt van. Nem vadászott rá kifejezetten, de készült, hogy elõbb-utóbb találkozik vele.
    Akkor hallott a fiúról, amikor volt egységét, amelyben szolgálva a sebesülést kapta, hátravonták ugyancsak ide, a zászlóaljhoz, az ellátókhoz és õ is örvendezve rikoltozott az ismerõsök sûrûjében, azután hosszan trécselt néhány közelebbi sráccal a kantinban. Ott jött szóba a közelmúlt, az õ sebesülése, meg mások sebesülése és néhány haver halála. Meg a kis szanitéc, akit valaki Szingaléznak nevezett el, s ez a név maradt rajta, annál is inkább, mivel kideríthetetlen eredetû, leginkább talán indiai volt sötétes bõre és olajos tekintete alapján gondolhatóan.

6.
"Na, és most merre van az én kis Szingalézem, aki miatt ótvaras a seggem?" - érdeklõdött Bibula az asztaltársaságtól a kantinban.
    "Ne ítélkezz fölötte - intette le kedvetlenül Bibulát egyik bajtársa. - Jól csinálja a kis Szingaléz. Egyre jobban. Az emberek változnak, alkalmazkodnak, beleszoknak..." "De nekem ótvaras a seggem!" - kiáltotta Bibula, és megfordulva mutatta nadrágján a sárga foltot.
    "Akkor se pattogj. Vannak, akiket visszahozott az életbe. Mondjuk, hogy nálad eltolt valamit, elismerem. Valószínûleg soha nem kap vitézségi érmet, vagy effélét, dehát mégiscsak a tûzben vonaglik a szerencsétlen és teszi a dolgát."
    "Nagy dolog a bajtársi együttérzés. Meghat a szívjóság."
    "Neked is bajtársad vagyok és értelek. Dehát lásd be, hogy te kórházba, meg ide kerültél, õ pedig ott maradt és egyre jobban melózik. Bárkitõl megkérdezheted - mutatott körül. - Ha rám hallgatsz, spongyát rá! Nem bántanám a te helyedben. Igen?"
    "Nem akarom bántani."
    "Oké!" Késõbben Bibula mellé sündörgött egy vágott szemû cimbora és fél szájjal azt súgta: ha mégis akar Bibula egy kis leckét adni a Szingaléznek, számíthat rá, mert õ jobban érti dühét, mint az a másik. Tatárnak is szólították a tatárszemût s még elõbbi szavaihoz tette, hogy szerinte is fontos a bajtársiasság, de az õ ajánlkozását is felfoghatják a bajtársi segítségnyújtás bizonyosságaként.

7.
Egyik napon aztán Bibula látókörébe került Szingaléz. A helikopterpályán utánpótlási anyagot rakodott be egy csoport, közöttük Bibula s majdnem elejtette az emelnivalót, amikor megpillantotta emberét, aki az õ, vagyis Bibula dzsipjének támaszkodva várakozott. Semmi kétség az azonossággal, de meglepte Bibulát, hogy mennyivel nyiszlettebb, mint amire emlékezett. Hosszú karú, póklábú, csenevész testû, keskeny fejû, csöndes és szomorú.
    Miután végzett Bibula és nagyon lassan a dzsipjéhez ballagott, köszönés, vagy bármi egyéb helyett azt kérdezte Szingaléz: "Beszélhetnénk?"
    Bibula nem felelt, hanem Szingaléz cipõjét bámulta. Beugrott, hogy amikor a lövést kapta, a kavics, meg a fûszál mellett Szingaléz cipõje is úgy hatott, mint élete egyik utolsó látványa. Valódi bõr volt akkor is, most is, sehol egy kopás, egy ránc, egy piszokfolt, - akárha most került volna ki az üzletbõl.
    A cipõjérõl szúrósan a szemére koncentrált Szingaléznek, aki ettõl mintha megijedt volna, hátrább lépett és talán védekezõ reflekszként orrához emelte a kezét. A legtörékenyebb kezek és csuklók, amelyeket Bibula valaha is látott. Az egész emberrõl az jutott eszébe: fajtiszta vízicsirke. Azokra a hajdani gyerekekre emlékeztette, akiknek bélyeg- és lepkegyûjteményük volt, akik barátok nélkül és nagyratörõ tervek nélkül éltek, s akiket soha nem szeretett Bibula, de ennek az irányában most átfutó szánalmat érzett.
    Még egy lépést hátrált Szingaléz és nagyon halkan szólt: "Igazán sajnálom..."
    "Beszélj csak!"
    "Mit mondhatok? Megtörtént."
    "Mentségek?"
    "Szóval... képtelen  voltam a cselekvésre... Féltem. Tehetetlen voltam."
    "És aztán?"
    "Aztán, amikor hallottam, hogy sokk, meg az üszkösödés... iszonyúan éreztem magam. Nem aludtam, mert üldözött a rémkép, ahogyan láttalak, ahogyan ott fekszel, fájdalmasan kiabálsz..."
    Megijedt Bibula, mert egy pillanatra úgy látszott, mintha sírásra görbülne a kiskatona szája, s az elviselhetetlen lett volna. Kicsi mozdulatot tett Bibula, mert már ott tartott, hogy vállára üt a srácnak és azt mondja: fátylat rá! - de ebben a percben történt valami s ettõl megtört az ostoba varázs. Nyilván úgy gondolta Szingaléz, hogy kezet akar kínálni neki Bibula s gyorsan õ is elkapta az elõremozduló kezet. Ámde Bibulát mintha áramütés érte volna, elkapta a kezet, majd köpött egyet Szingaléz orra elõtt a földre, utána pedig azt mondta: "Hülye!"
    Ámde a színjáték folytatódott, mert Szingaléz nem sértõdött meg, hanem alázattal és megértéssel elmosolyodott és újra próbálkozott a kézfogással. Úgy tartotta elõre kezét, mint egy kéregetõ hadirokkant. Nemcsak megértõ, de szelíd és megbocsátó gesztus is volt a lényében, mint aki engedelmesen tûri a rámért ütéseket, mert megérdemli, vagy mert megbocsátja. Szinte angyalszárnyai nõttek, ahogyan hosszú karját elõrenyújtva, görnyedten állt.
    Bibula ismét köpött és ismét azt mondta: "Hülye!"

*

    Az emlékezés úgy magával ragadta Bibulát, hogy hosszan, töprengve hallgatott, s úgy tûnt nekem, akárha onnan, arról a helyszínrõl és abból az idõbõl térne vissza hozzám, a jelenbe, venné észre poharát és ürítené belõle fenékig az abszintot.
    - Képzeld, milyen jól néztünk volna ki, ha csakugyan õ bocsát meg nekem és én érzek bûntudatot, meg szánalmat, amiképpen titokban történt is, ámbár csak egy pillanatra.
    Ezt is elképzeltem és azt is, hogy esetleg zavarba kerülök majd fizetésnél, hiszen nyilvánvalóan magamra kell vállalnom, annál inkább, mert valószínûtlen, hogy Bibula erõszakkal fizetni akarna. Millió az egyhez hogy aprópénznél semmi több nincs nála, miközben, ha jól számolom az ötödik pohár abszintot issza. Mikor szokott ez erre a nevetséges italra? Méghozzá láthatóan annyira odavan érte, mintha úgy született volna, hogy a hasában már abszint lötyögött.
    - Nem, ne-e-em barátom! - ingatta fejét Bibula. - A dolog úgy állt, hogy engem egy magamnak tett fogadalom kötelezett: el kell kapnom az ipsét! Ebbõl nem engedhettem. Méghogy nekem legyen bûntudatom?! Az a furcsaság történt velem, hogy nagyon gyûlöltem a kölyköt, mert éreztem, hogy nem sokáig leszek képes gyûlölni. Csúszni kezdett a kezembõl kifelé, márpedig ezt nem engedhettem!

8.
Az ellágyulás csapdájától szabadulni akarván, bevágta magát Bibula a dzsipbe és elvágtatott, egyenesen a kantinba és természetesen abszinteket ivott, hogy begerjedjen. Azt érezte ugyanis, hogy teljesen lelohadt benne a bosszúállás szenvedélye. Egyszerûen semmi haragot nem érzett és ezt rosszabbnak ítélte, mint korábban a bosszúszomjat. Az eszével persze tudta, hogy mégiscsak el kell kapnia Szingalézt, de ez mindinkább rutinból végzendõ, belsõ szenvedély által nem táplált feladattá lett.
    Nagyon kapóra jött, hogy feltûnt a kantinban Tatár, aki korábban már ajánlkozott, hogy bajtársi segítséget nyújt Bibulának, ha ki akarja egyenlíteni a számlát Szingalézzel. Most ahhoz is bajtársi kezet nyújtott, hogy el ne hamvadjék a szándék. Sovány férfi volt, olyan girbe-gurba testtel, mint egy kificamodott almafatörzs, de roppant erõs, inas és olyan zabolátlan bajkeverõ, kötekedõ, verekedõ alkat, aki messze túlnõtt Bibulán ezekben a tulajdonságokban.
    Õszintén mérges lett a hír hallatán, hogy Bibula már nem gyûlöli eléggé Szingalézt, és tüzelni kezdte, márcsak azért is, mert nem akart lemaradni egy jónak ígérkezõ balhéról. Minthogy meghallgatta már néhányszor Bibula történetét, most visszaidézte neki saját szavait.
    "Emlékezz csak, amikor ott üvöltöttél a fájdalomtól, fetrengtél a véredben, a szarodban, az izzadságodban, és hiába üvöltöztél, nem bújt elõ az a tetû. Amikor pedig végre hozzád mászott, mindent elszúrt a vadbarom, és ha nem is haltál meg, hát el kellett viselned a vihorászó ápolónõket, a máig tartó és ki tudja, még meddig tartó fájdalmat, meg a sárga kenõcsöt a seggeden! Miképpen hagyhatnád ezt zokszó nélkül?!"
    Tudta, hogy addig kell ütnie a vasat, amíg meleg, ezért rögtön elõ is állt a büntetés általa képzelt változataival s meg kell adni: voltak jó ötletei. Miután pedig egyikre rábólintott Bibula, addig nógatta, míg bele nem egyezett, hogy azonnal kezdjék meg az elõkészületeket. Õ maga példaadóan serénykedett, mint akinek rakétát dugtak a fenekébe.

*

    Nem akarnál te is egy abszintot? - szólt ki hozzám a történetbõl ismét Bibula.
    - Isten õrizz! Azonnal meghalnék tõle.
    - Mert én esetleg még egyet... ha engedi a büdzséd...
    - Legfeljebb a gyûrûkkel fizetünk - tréfálkoztam tréfálkozva, amit Bibula természetesen tréfának fogott fel, s figyelmesen idõt hagyva nekem, hogy intézkedjek a pincérnél a rendeléssel kapcsolatban, maga is tréfálkozó modort öltve megjegyezte: - Talán újdonságot mondok vele, de van egy olyan tulajdonságom, hogy idõnként elgondolkozom egy-egy pillanatig.  Ilyen pillanatban tettem fel magamnak a kérdést: vajon létezik-e különbség bosszúvágy és bosszúvágy között? Évek során érleltem a választ, amely szerint: létezik. Van hitvány, nemtelen és nemes bosszúvágy. S minden mártírnak meg kellene gondolnia, hogy õbenne melyik dolgozik. Mert én a hitvány változatot választottam, és ezt máig bánom.
    Kissé elcsuklott a hangja, de menten túltette magát az érzelmi alásüllyedésen, amit az is elõsegített, hogy éppen hozta a pincér az abszintot s Bibula mohón belenyalt. - Az igazságtalanság olyan rossz gazda - csámcsintott -, hogy még azt sem éri el, amire pedig bizton számít.
    Ezt a veretesnek ható gondolatot nem értettem teljes mélységében, de lehet, hogy Bibula sem. Az alkohol hatása mindinkább meglátszott rajta; elhatalmasodóban volt benne a vágy, hogy úgy beszéljen, ahogyan a korhelyek nagyzolnak és hangoskodnak. S az önmagától gerjedõ indulat vértolulást okozott és lassacskán bíborszínû lett az arca.

9.
A Szingaléz-büntetés terve azon a filozófiai tételen alapult, hogy aki gyáva, azt bátorrá kell tenni - megfélemlítés által... Ez Tatár fogalmazványa volt, de egyetértett vele Bibula is. A gyakorlati megvalósítás pedig egy olyan éjszakára esett, amikor Szingaléz éjjeli õrszolgálatba került. Ezt persze elõre kiszámolták, meg azt is, hogy a 9-es fedezék homokzsákgyûrûje mögé szól a beosztása, a támaszpont északkeleti csücskében. Aznap reggel centirõl centire átvizsgálták a kijelölt körletet, megismerkedtek a vakfoltokkal, a földbuckákkal s más menedékhelyekkel, ahová félelmében esetleg elhúzódhat.
    A jelzett estén Tatár és Bibula árnyékként követték, egészen a drótakadályig. Figyelték, amint elrendezkedik a fészekben, ellenõrzi a fegyvereket, próbálgatja a rádiót, cigarettára gyújt, ásít, majd lekuporodik, puskáját a mellére öleli, akár egy játékmackót.
    "Egy galamb... Nyárson sült galamb - suttogta a Tatár.
    "Érzem a szagát. Hmmm..."
    "Ne téveszd szem elõl, hogy ez a dolog nem igazi. Ne éld bele magad túlságosan!" "Mi az, hogy igazi? - öklözte mellbe Tatár a fanyar és láthatóan kelletlenkedõ Bibulát. Megérezte, hogy nagyobb lett az ütés, mint - esetleg - szándékolta, ezért hangjával próbálta durvaságát ellensúlyozni. - Kilenc hónap Fantáziaországban éppen elég idõ ahhoz, hogy elmosódjanak bizonyos határvonalak..."
    Bibula nem vitázott, hanem indultak a kantinba, hogy rátöltsenek, meg elkártyázzanak néhány órát. Azután még a moziba is benéztek, hogy hódoljanak a régi trükknek, a katonák többirányú kábításának, amitõl nekihevültebben teszik mindazt, amit elvárnak tõlük cserébe. Telni kellett az idõnek, mert a cselekvés órája éjfél után következett el.
    Már korábbi napokban  szakértelemmel vételezték  és  raktározták a  terv kiviteléhez illeszkedõ felszereléseket, s éjfél után felkerekedtek, bekormozták az arcukat, helyükre telepítették a harceszközöket és várták az egyezményes jelet. Minthogy macskaként mozogtak s nem beszéltek, a jel az volt, amikor Bibula felemelte öklét. Ettõl Tatár olyan túláradón örvendeni látszott, mint egy kisgyerek. Felmutatta hüvelykujját, mint a pilóták szokták bevetés elõtt s nem tudván türtõztetni magát, csikorgó fogai közt mormolta: "Most aztán fûtsünk be neki! Eljött számára a szenvedések órája!" S azzal elindult a neki kijelölt fészek felé.
    Bibula egy szikla mögött rejtõzködött, ahonnan láthatta Szingalézt. A Hold még nem bújt elõ, de jól kivehetõk voltak Szingaléz sisakjának, vállának, puskacsövének körvonalai. Háttal állt, s ez fontos feltétele volt a terv sikerének; a szögesdrótra, meg a mögötte lévõ semmire bámul, ahonnan az esetleges veszélyt várhatja; azt hiszi, a háta biztonságban van, csak a hasa és a mellkasa sebezhetõ.
    Amikor elérkezett a megbeszélt idõ, Bibula óvatosan meghúzott egy zsineget, és Szingaléz fedezéke közelében apró nesz keletkezett. Négy zsineg volt Bibula kezeügyében és négy Tatárnál. Mindegyik zsineg túlsó végén, Szingaléz közelében, a drótakadályon kívül, konzervdobozokat rögzítettek, amelyekben töltényhüvelyek zörögtek. Hamarosan hallatszott, hogy Tatár is rángatja a zsineget, s heves csörömpölést rendezett.
    Pár perces csönd, majd ismét zörej. Lassan kezdték, aztán fokozatosan felgyorsították.
    Fél óráig csendben voltak. Akkorra elõbukkant a Hold. Majdnem kerek volt és szinte fehéren világított. Úgy tûnt, mintha sietne valahová a felhõk mögött. Ismét manipulálni kezdtek a zsinegekkel, de most már nemcsak rángatták, hanem lassan közelebb is húzták Szingaléz fedezékéhez. Ez, valamint a drótakadályról visszaverõdõ holdfény játéka olyan hatást keltett, mintha kúszva közeledne valamilyen veszély, mintha szorulna egy láthatatlan hurok a fedezék körül.
    Újabb negyedórás szünet után, miután eltûnt a Hold, Bibula rejtekhelyéhez kúszott Tatár, mert a továbbiakban pontosabb együttmûködésre volt szükségük, hogy a beszerzett súlyosabb és egy helyen tárolt eszközöket mûködtetni tudják. Tatár útnak is indította az elsõ világítórakétát. Kis pattanás hallatszott a 9-es fedezéktõl tíz méternyire. Azután sistergés. Azután mintha kettészakadt volna a koromsötét éjszaka.
    Most megmozdult Szingaléz. Rövid, nyikkanó sírás hallatszott, ami leginkább a rémület ösztönös reflexének mondható, majd egy emberi árnyék látszott: futott pár métert, hasra vágódott, hengergõzött néhányat, végül csendben maradt, azután - a vakító fény kihunytával - eltûnt árnyékalakja. Kis híján Bibula is kiugrott, hogy odaszaladjon, mert részvétet érzett a nyomorult iránt, s vágyat érzett, hogy vigasztalja.
    Ámde Tatár újabb harceszközökkel babrált, s Bibula keményen rászólt: "Elég!" Le is akarta fogni Tatár kezét, a sovány férfi azonban félrelökte és Szingaléz fedezéke felé dobott egy könnygázbombát. Harminc méterre voltak Szingaléz fedezékétõl, és noha felfelé vitte a szél a gázt, az õ orrukba is belecsapott undorító bûze. Úgynevezett CS-gáz volt, amit civilesen csirkeszarnak neveztek, mert olyanná lett hatásától az ember, mint a csirkeszar.
    "Fék!" - szólt Bibula parancsolón, de Tatár kezében már ott volt a következõ gránát, gyorsan kibiztosította és elhajította. Ezzel csaknem egyidõben megrángatta a konzervesmadzagokat. Roppant elemében volt s Bibula figyelmeztetését, már-már könyörgését is elengedte a füle mellett. Sõt, amikor Bibula megpróbálta ismét lefogni, ököllel az arcába vágott, majd térden rúgta, amitõl Bibula összeroggyant. Ekkor mindkét kezével megragadta és meghúzta azt a kötelet, amely a Szingalézre kiszabott büntetés végsõ és legfelsõbb fokozatát dobta be. Eredetileg ez Bibula találmánya volt: a kötél meghúzásával fehérre meszelt homokzsák emelkedett fel a 9-es fedezéken túl egy árokból, állványzat és csiga segítségével. Húzta a kötelet a lelkesen vigyorgó Tatár és csillogó szemekkel figyelte, amint emelkedett és libegett a homokzsák, akárha sírból emelkedett volna elõ.
    Szingaléz váratlanul tüzelni kezdett. Csak egyet lõtt és a nyomjelzõs lövedék belefúródott a zsákba, amitõl az égni kezdett. Játékos hevülettel feljebb rántotta, majd lejjebb eresztette Tatár a zsákot, hogy mozgó célponttá, s még félelmetesebbé váljon.
    Szingaléz azonban már nem félt. Szinte méltósággal felemelkedett és állva lõtt egy sorozatot a fehéren világító homokzsákba, amelyet változatlan lelkesültséggel táncoltatott Tatár. Nyoma sem volt Szingaléz mozgásában a félelemnek. Szinte komótosan, higgadt megfontolással szemlélte a rángatódzó homokzsákot, megingatta fejét, mintha rosszallana valamit, azután közelebb lépett a célhoz és újra tüzet nyitott rá. Akár egy lassított felvételen: elõbbre lépkedett a zsák felé s minden lépésnél tüzelt. Fegyvere csak akkor hallgatott el, amikor tárat cserélt. Amikor a kísértet-zsák tövébe ért, nekinyomta fegyvere csövét, hátrafordult és teljes erejébõl Bibula nevét kiáltotta, majd tüzelt és szinte felrobbant a zsák.
    "Klassz - mondta elégedetten a Tatár. A nekitámadni készülõ Bibulát ismét térden rúgta, majd ellökte, hogy hanyattesett. Fejével a 9-es fedezék felé biccentett. - Félig sikerült a terv. A gyávából, íme, bátor lett, belõled viszont egy szar!"
    Ledobta a kötelet, kimászott a szikla mögül és eltûnt a sötétben. Minden csöndes maradt még egy fél óráig, addig, amíg a hajnal derengeni nem kezdett és a málnaszínû felhõket mintha megette volna a kékülõ ég.

10.
A párás hajnalon a színekrõl és a szagokról sejteni lehetett, hogy hamarosan esni fog. Többször is szólította Szingaléz a fájdalomtól összegörnyedt Bibulát, minthogy azonban feleletet nem kapott, egyszercsak megjelent sisakja a szikla mögött.
    Nézték egymást és Szingaléz kérdezte suttogó hangon elõször: "Baj van?"
    Legyintett Bibula, hogy semmi, de nem tudott felállni. "Fene tudja... talán talán eltört a térdem" - nyögte, és tûrte, hogy Szingaléz megvizsgálja és bekötözze a térdét, majd karját vállára emelje és áttámogassa a 9-es fedezékbe.
    Ott hosszasan hallgattak, majd megint Szingaléz kezdte a beszédet. "Kurvára félelmetes volt. Igazán próbára tett. Hát akkor most már..." Megkereste és megszorította Bibula kezét. Mindkettejük számára jó érzés volt, hogy nem keveredett érzelgõsség az aktusba.
    Újabb hosszú hallgatás után ezúttal Bibula törte meg a csendet: "Alighanem hibázik az ember, amikor azt gyanítja, hogy semmi és senki nem létezik rajta kívül, hogy egyedül van a mindenségben. Hibás gondolat."
    Szingaléz egyetértõen bólintott.
 
 

CSALA KÁROLY

Megint B. B.

Halotti maszkban mosolyog
gondolni nem gondol már semmit
immár róla gondolnak mindent
nemzedékek tûnõdõ tagjai
mert még maszkja is mondja a magáét
megmagyarázatlan mosolyával.

ABLAK
 

BERTOLT BRECHT

 Az ulmi szabó

Ulm, 1592

Tudok röpülni! - mondta
A szabó a püspök úrnak. -
Nézd, hogy kezdem el!
S ez látta, hogy miként lépdel
Egy torz szárny-félével
A nagy-nagy templomtetõre fel.
 A püspök elment jókor,
 Hazugság ez, más semmi,
 Nem madár az ember,
 Sohasem fog röpülni,
 Mondta a püspök a szabóról.

Meghalt a szabó! - mondta
A nép a püspök úrnak. -
Jó hecc volt nagyon.
Széthasadt, levált a szárnya,
S ott fekszik szétmállva
A zord-zord templomudvaron.
 Zengjen harangszó, ének,
 Hazugság volt, más semmi,
 Nem madár az ember,
 Sohasem fog röpülni,
 Mondta a püspök a népnek.

EÖRSI ISTVÁN FORDÍTÁSA
 

 A bátyám repülõ volt...

A bátyám repülõ volt.
És egy napon levelet kapott.
Ládáját összecsomagolta,
És délnek utazott.

A bátyám hódító. Mert a föld
A népünknek nem elég.
Szerezni egyre új birtokot
Mindnyájunk álma rég.

Mit a bátyám meghódított végül:
Quadarama-masszív a tér,
Épp egy méter nyolcvan a hossza
És egy méter ötven mély.

HAJNAL GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Liturgia a fuvalomról

1
Egy öregasszony érkezett

2
Éhes volt mert a kenyeret

3
Azt megzabálta a hadsereg

4
Így hát a hideg csatorna várta

5
S azután többet nem is éhezett.

6
S nem szólt a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

7
Majd egy halottkém érkezett

8
Azt mondta: a vénasszony szimulál

9
Elásták merthogy éheznie kár

10
Nem is szólalt többé soha meg

11
De az orvost nevetés rázta.

12
És erre se szólt a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

13
Majd egy magányos ember is érkezett

14
Nem volt érzéke a rend iránt

15
Valami bûzlik, mondta, valami bánt

16
A vénasszonynak volt a barátja

17
Kérem szépen, mondta, nem szép,
ha az ember nem ehet -

18
S nem szólt a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

19
Azután rögvest egy biztos érkezett

20
Kezében volt a jó gumibot

21
Az ember agyát pacallá verte legott

22
S ez az ember sem szólalt többé soha meg

23
De a biztos, az ezt kiabálta:

24
S most hallgat a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

25
Azután három szakállas férfi érkezett

26
Nem egyetlen ember ügye ez, mondták,
nem lehet tûrni tovább

27
S addig mondták, míg nem hangzott a
golyók sivítása

28
De akkor nyû mászott csontjukba húsukon át

29
S nem szólaltak többé soha meg.

30
S nem szólt a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

31
Azután egyszerre sok ember érkezett

32
Hogy a hadsereggel beszélgessenek

33
De géppuska-szájjal beszélt a hadsereg

34
S ezután nem szólalt egyikük se meg

35
De nem tûnt el homlokuk ránca.

36
S nem szólt a berki madárka
Immár a lombon csend ül
Fenn a hegyormon alig lendül
A fuvalom.

37
Azután egy roppant vörös medve érkezett

38
Nem ismerte a szokásokat, medve létére
nem illett ismernie az illemet

39
De nem volt mai gyerek, s jégre vinni
nem lehetett

40
S a berki madárkát bezabálta.

41
Most szól a madárka és a berek
Érzed a lombon: lendül
S fenn a hegyormon most már zendül
A fuvalom.

EÖRSI ISTVÁN FORDÍTÁSA
 

Gyerekhadjárat, 1939

Harminckilencben Lengyelországban
Vívtak egy véres csatát.
Sok városból és sok faluból
Lett akkor pusztaság.

Az asszony férje s a nõvér
Fivére odaveszett;
Nem lelte a tûz s a romok közt
Szüleit már a gyerek.

Újság és posta se jött több,
Elnémult az a hon.
De egy különös rege járja
A keleti tájakon.

Hó hullt, amikor mesélték,
Hogy a lengyel földön át
A gyereknép megindította
Keresztes hadjáratát.

Kis csapatokban mentek,
Amerre az út köve vitt,
Magukkal ragadva a szétlõtt
Falvak gyermekeit.

A harcok lidércnyomása
Elõl menekülve olyan
Hazába akartak elérni,
Ahol már béke van.

Egy kis vezetõjük is volt,
S ez növelte bizalmukat.
A vezért csak az aggasztotta,
Hogy nem tudta az utat.

Tizenegy éves lányka
Vonszolt egy kicsikét.
Kész anya volt. Csak a béke
Hiányzott neki még.

Egy bársonygalléros kis zsidót is
Magával sodort a menet,
Hófehér kenyérhez szokott,
És jól verekedett.

Két fivér nagy stratéga volt:
Egy üres kunyhónak estek -
Porig rombolták, még mielõtt
A zápor zuhogni kezdett.

Az út mellett egy szürkeruhás
Poroszkált ösztövéren.
Iszonyú bûn nyomta: ott lakott
A náci követségen.

Zenészük is volt: szétlõtt, falusi
Boltban rálelt egy nagyszerû dobra,
De nem ment vele sokra,
Mert csöndben kellett menni, lopva.

Volt ott egy kutya is,
Megfogták pecsenyének,
S evõ-társ lett azután, mert
Nem vitte õket rá a lélek.

Iskola is volt.
Egy szétlõtt tank páncél-lemezét
Használta táblának a kis tanító,
S eddig jutottak: "a bék..."

Koncert is volt egy téli patak
Harsányan zubogó
Vizénél, csak úgy pergett a dob -
De senkise hallotta, ó!

Szerelem is volt. Tizenkét
Éves a lány, a fiú tizenöt.
Szétlõtt udvaron fésülte lovagját
A lány, majd õs is megfésülködött.

Elmúlt a szerelem, mert
A fagy neki nem való.
Hogy virulhatnának a fácskák,
Ha oly sok rajtuk a hó?

Folytattak háborút is,
Mert feltûnt egy másik csapat -
A háború értelmetlen volt,
Így hát abbamaradt.

De midõn dúlt még a szétlõtt
Õrház miatt a küzdelem,
Az egyik fél, mint mondják, kifogyott
Az élelembõl teljesen.

S midõn a másik fél megtudta ezt,
Egy nagy zsák burgonyát
Küldött, mert étel nélkül az ember
Nem harcolhat tovább.

Rendeztek tárgyalást is,
Két gyertya fényénél, éjjel.
Izzasztó kihallgatás volt.
A bírót ítélték el.

Temetés is volt azután.
Két német és két lengyel
Vitte a sírba a bársony-
Gallérost kegyelettel.

Protestáns, náci és katolikus
Adta a földnek vissza.
S az élve-maradtak jövõjérõl
Beszélt egy kis kommunista.

Hitük és reményük is volt,
De kenyér és hús helyett;
S ha loptak, se szidja õket olyan,
Ki nem adott nekik fedelet.

S a szegényt se szidd, hogy nem szólt nekik:
Gyertek, kész az ebéd.
Ötven gyerekhez liszt is kellene,
A jószív nem elég.

Kettõn vagy akár hármon is
Szívbõl segít aki tud,
De ha oly sok jön házunk felé,
Becsukjuk a kaput.

Egy szétlõtt parasztház udvarán,
Ahol letáboroztak,
Lisztre akadtak. Egy tízéves leány
Sütött hét óra hosszat.

Meggyúrta jól a tésztát,
Jól vágta fel a tüzelõt.
A kenyér csak nem kelt meg.
Sohasem sütött azelõtt.

Délnek vonultak fõként.
Az a dél, ahová a nap
Déli tizenkettõkor
Egyenest lemutat.

Egy sebesült katonát leltek
A fenyõk zöldje alatt.
Hét napig ápolták, hogy
Mutassa majd az utat.

"Bilgoray felé menjetek" -
Kiverte a láz, a verejték.
Meghalt a nyolcadik napon,
Hát õt is eltemették.

Igaz, hogy hó boritotta,
De útmutató is akadt,
Csakhogy fordítva mutatta
A jelzett utakat -

Ez okos katonai trükk volt,
Nem pedig ostoba tréfa.
S hiába keresték, mégsem
Jutottak Bilgorayba.

Vezérük a hótól nyüzsgõ
Levegõbe bökött kicsike
Kezével, amíg körülállták,
És így szólt: "Ott kell lennie."

Egyszer éjszak tüzet láttak,
És nem mentek oda.
Egyszer tankok robogtak arra,
Bennük sok katona.

Egyszer kerülõt tett a csapat,
Midõn egy városhoz ért el.
Míg el nem hagyta messzire,
Nem vonult tovább, csak éjjel.

Az egykori Lengyelországban,
A délkeleti vidéken
Látták utoljára ötvenötüket
A hókorbácsos szélben.

Ha szemem behunyom,
Õket látom csak;
Szétlõtt tanyáról szétlõtt
Tanyára tántorognak.

S más, új meneteket is látok
Fölöttük, fenn a fellegekben!
Fagyos szelekkel birkózva vonulnak
hazátlanul és elveszetten,

Dörej és láng nélküli
Békés országot keresnek,
Mást, mint ahonnan jöttek,
S nincsen vége a menetnek.

S a derengõ fényben mintha
Az utat már mások járnák:
Más arcocskák villannak elém,
Spanyolok, franciák, sárgák!

Akkor, januárban a falusiak
Ráleltek egy kutyára.
Sovány nyakában ott fityegett
Egy pappendekli-tábla.

"Nem tudjuk, merre menjünk!
Kérünk, segítsetek!
Ötvenöten vagyunk itt.
A kutya idevezet.

Ha nem jöhetnétek,
Ûzzétek messzire.
Ne lõjjétek le.
Csak õ talál ide."

Parasztok olvasták: mi áll
A gyerekkéz írta levélben.
Másfél év telt azóta el.
A kutya felfordult éhen.

EÖRSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

    Százötven éve született és kilencven éve halt meg Ion Luca Caragiale (1852-1912), a klasszikus román irodalom nagy alakja. Kiváló drámaíró, novellista és publicista volt, máig a legjelentõsebb román szatirikus, humoros karcolataival pedig egy hazájában újnak számító mûfaj, a humoreszk, a kroki megteremtõje. Kitûnõ vígjátékainak, szatirikus novelláinak és humoreszkjeinek sziporkázóan leleményes, gyakran szójátékokra-szófacsarásokra épülõ, a korabeli argóból is merítõ nyelvezetével a modern, városi román irodalmi nyelv egyik megformálója lett. Élesszemû, kérlelhetetlen társadalombíráló volt, a román nacionalizmus és a kor álszent, korrupt társadalmának bátor és hivatott leleplezõje. A hatalom meg is fojtotta lapját, a Moftul român címû élclapot, õt magát pedig egy arcátlan, koholt plágiumperrel ellehetetlenítette és emigrációba kényszerítette. 1904-tõl haláláig önkéntes számûzetésben élt Berlinben.
T. A.
 
 

ION LUCA CARAGIALE

A román árendás

Szóval, azt mondod, Ion, hogy én még tíz napi kapálást akarok a nyakadba sózni?
- Tekintetes úr... én elvégeztem a magamét.
- Két éve vagyok itt, s azóta csak te nem akarsz kötélnek állni, mi?
- Hajaj, nagy a család, tekintetes úr...
- Hát az enyém nem nagy, hallod-e? Itt is van négy gyermekem, két lányom meg a városi intézetben...
- No hát, még a városban is!!
- Két fiam Párizsban...
- Jajaj, szegény fejünk!!
- Láthatod, hogy nekem is éppen elég a bajom.
- Látom én, tekintetes úr, de hát amondó volnék, hogy ki-ki nevelje fel a magáét.
- Micsoda? Én tán veled akarom felneveltetni õket?
- Azt nem mondom, tekintetes úr, csak a kapálás dolgában nem hagyhatom a magam igazát.
- Megállj, Ion, megkapod a magadét!
Ezzel odamegy a paraszthoz és öklözni kezdi a fejét.
A paraszt kábultan kimenekül és a községházára siet panaszt tenni.
Egy óra múlva megjelenik a bojári portán a bíró, kucsmáját a kezében szorongatja.
- Ugyan mit tett az az akasztófáravaló Ion, tekintetes úr?
- Nem a maga dolga, bíró uram; inkább azzal törõdjék, hogy holnapra itt legyenek a munkásaim, és ne feledkezzék meg az adósságáról, mert különben....
- Meglesz, tekintetes úr, kezét csókolom.
Másnap Ion kérvényt visz az alprefektushoz; az láttamozza és a bíróhoz utasítja.
A bíró megvakarja a fejét és azt mondja: - Minek hozod énhozzám? Mutasd meg a bojárnak.
- Még mit nem? Hogy megint fejbeverjen? Mutassa meg kend.
- Márpedig én nem mutatom, mert akkor újból elõveszi az adósságot.
A paraszt bemegy a városba igával, és írásban panaszolja a prefektusnak, hogy a bérlõ tíznapi kapálásra akarja fogni, s meg is verte.
A prefektus nyakig van a munkában, mert a kormánypárt helyi szervezetében veszedelmes széthúzás ütötte fel a fejét, s ha a kormány elveszíti híveinek egyrészét, õ is elveszíti az állását... pedig nagy családja van neki is.
Ezért az alprefektushoz utasítja a paraszt panaszát. Az alprefektusnak amúgyis van egy s más személyes elintéznivalója az árendással, hát hazaküldi a parasztot, hogy majd útközben beéri.
Be is éri, sõt el is hagyja.
Ahogy megérkezik a községbe, persze mindjárt az árendáshoz tart.
Nagyot eszik, iszik, alszik egy-két órát, karonfogja az árendást, beállít vele a községházára és odahivatja a panaszost.
Ahogy meglátja a parasztot, az árendás elvörösödik dühében.
- Mocskos, büdös bocskoros, te akarsz engem perbe fogni?!...
Ráront és elkezdi ököllel verni a fejét.
Az alprefektus szelíden csitítgatja: - Arghir úr, Arghir úr...
De az árendás se nem lát, se nem hall veszett haragjában. Tovább csépeli a szerencsétlent, csak akkor engedi ki a keze közül, amikor belefáradt.
Kimegy, de az ajtóból még visszakiáltja: - Jobb lesz, ha leszoksz a panasztevésrõl!
Mikor a paraszt magához tér egy kissé, az alprefektus megkérdi:
- No hát, mondd csak el, hogyan történt...
- Hiszen látta az alprefektus úr is...
- Nem ezt, amazt.
- Amaz is csak így történt, mint emez. Ha még harmadszor is nekem esik, egész nyáron nyomhatom az ágyat, télen meg éhenhalok. Inkább ledolgozom azt a tíz napot, Isten neki, fakereszt...
- No látod, ez már okos beszéd! Ha jó egyetértés van a parasztok meg az árendás között, mindkét fél csak hasznot húz belõle; ha az árendás meg a parasztok békességben élnek és szeretik egymást, az olyan, mint a Jóisten ajándéka egyiknek is, másiknak is, másiknak is... hallod-e?... mert az egyetértés az olyan nagy kincs, hallod-e, hogy ha szent a béke... hogy is mondjam... szóval békesség, szeretet, ez a legfontosabb.
Így folytatja az alprefektus jó óra hosszat. Elárasztja Iont tanácsaival, a arról sem feledkezik meg, hogy mennyire szívén viseli a kormány a parasztok érdekét, micsoda nagyszerû törvényeket hoz a védelmükre, ésatöbbi, ésatöbbi.
Azután a prefektushoz intézett jelentésében megírja, hogy a felek békésen kiegyeztek.

RÉZ ÁDÁM FORDÍTÁSA
 

VOX HUMANA
 

BARANYI FERENC

Az én nótám

Dalold el a nótádat, és megmondom, ki vagy! Eredményes módszer: régi példák is igazolják, Ady Endrének a Gacsaj Ferkó nagy legény volt meg a Mátészalka gyászban van kezdetû népdal volt a nótája. Fõleg ez utóbbi tökéletesen rímel vele. A komor, balladisztikus ének sötét színei teljesen megegyeznek az Ady-versek vérárnyalatos aranytónusával. Móricz Zsigmond a Lement a nap a maga járásán, / sárgarigó szól a Tisza partján kezdetû dalt intonálta, amikor a homoki borocska meghozta a nótázó kedvét. Mirõl is szólt volna a legnagyobb "keletmagyar" nótája, mint a Tiszáról? Sarkadi Imre is mély átéléssel énekelte mindig, hogy "a szerelem szélesebb a tenger vizénél", hiszen úgy lángolt Kondor Ágiért, hogy csak õ tudhatta igazán, milyen széles a szerelem.
Az én nótám is népdal. Mindössze négy sora van:

Zöld erdõben lakom, keressél galambom,
nyári folyóvíznek csak zúgását hallom,
nyári folyó vize õsszel megaluszik,
de az én szerelmem soha meg nem nyugszik.

A dallam egyébként apró eltérésekkel megegyezik a Megrakják a tüzet kezdetû, közismert népdal melódiájával.
Nos, magam is sokat töprengtem azon, hogy mitõl olyan kedves nekem a népköltészetnek ez a kurta, de igen-igen mélybõl fakadó terméke. Talán a nyári folyó miatt. Én valamiféle alga, pisztráng vagy tintahal lehettem az elõzõ életemben, mert delejes hatással vannak rám a vizek.
Amikor Franciaország egy Royan nevû tengerparti városkájában hónapokig tartózkodtam ösztöndíjas diákként, egyszerû volt a napi programom: déli tizenkettõig különféle audio-vizuális nyelvtanfolyamokon vettem részt, fél egykor megebédeltem a Hotel Terminus családias éttermében, pontban kettõkor pedig kiültem a tengerpartra és öt-hat órán át rezzenetlenül bámultam az Atlanti-óceánt. Messze röptette a képzeletemet a víz-sivatag, amely látszólag a legsivárabb látványt nyújtotta, kiváltképp a téli hónapokban, amikor sem rajta, sem mellette nem mutatkozott semmiféle élet. Mégis ezer arcát mutatta meg a tenger annak, aki oly odaadó érdeklõdést tanúsított iránta, mint én.
Huszonkét éves voltam, és azonnyomban verssorok képzõdtek a lelkemben:

Elszédített a tenger. Elõször láttam akkor
határtalan hatalmát, mely fényt rabolt a naptól,
merész morajt a sástól, haragot a szelektõl -
mindent magába gyûjtött. S én elszédültem ettõl.

Igen, elszédített és megbabonázott a tenger, mint mindig mindenféle víz: a Szék nevû kacsaúsztató a falum határában, a Gerje-patak gyerekkorom legnagyobb metropolisza, Cegléd közelében, vagy akár a Tápió tízvalahány kilométerrel odébb. Kislegényként csak ilyen csenevész csermelyek jutottak nekem osztályrészül az aszályos síkságokon, talán ez az ínség keltette fel a vágyat bennem a nagy vizek iránt. Ezért aztán késõbb csak az számított teljes értékû nyaralásnak, ha vízparton tölthettem el a szabadságomat, a Velence-tó, a Balaton, vagy netán valamelyik tenger mellett. Csodáltam, ám én sem szerettem különösképpen a hegyeket, de nem az Alföld tengersík vidékét vetettem ellenük, hanem a vizek varázslatos világát, mondhatni: magát a sík tengert. Lakni is a Duna-parton lakom már, a budapesti tizenharmadik kerületben.
Ezért az a népdal lett leginkább enyém, amelyikbõl ki lehetett hallani a folyóvíz zúgását. Kamasz koromban a rádióban hallottam elõször, szép tenorhangon énekelte valaki. Talán Béres Feri volt. Szerelmes voltam, már csak azért is szíven ütött a dal. A népköltészet gyakorta "vizes" hasonlatokkal érzékelteti a szerelem természetét. Sarkadi nótája is tengerek mércéjével mérte a szerelem hatalmasságát, az én nótám pedig a szerelem nyughatatlanságát mondja el a legmagasabb költõiséggel. A nyári folyó vize megsûrûsödik, szinte lelassul az õszi derektõl, ám a szerelem örvénylése deresedéskor sem csihad.
Ezt most tudom csak igazán, amikor magam is megderesedtem már. Ezért most talán még inkább nótám ez a népdal, mint akkor, amikor elõször áradt nagy zúdulással a szívembe.
 
 

MÉRLEG
 

BÁN ERVIN

Múltnézés egy elbeszélés tükrében

A magyar cserkészetrõl

Ebben az évben hatvanadik évfordulójára emlékezhetnénk egy érdekes eseménynek, amely - talán meg sem történt. Mégis való, abban az értelemben, hogy az irodalom számadásai hitelesek.
    Sükösd Mihály Acélõrnagy címû elbeszélésérõl van szó. A hatvanas évek elején jelent meg (ennek meg negyvenedik évfordulója van az idén) a fiatal prózaírók antológiájában, a Visszhang-ban. Hõse, az emigrációban élõ futballista meséli el élményeit, többek között egy 1942-ben játszott bajnoki mérkõzés történetét. Az esélyes csapat egyik játékosának a szabályok értelmében nem lenne szabad részt vennie a küzdelemben, két okból. Egyik az életkora; junior csapatban lenne a helye. A másik: zsidó. De fenomén játékos, nem tudják nélkülözni, kizárása igencsak csökkentené a csapat gyõzelmi esélyeit. A nyilassága miatt késõbb felakasztott sportvezetõ is pártját fogja. A közönség azonban felháborodik, nem akarja megtûrni, tüntet ellene. Leghangosabban, legbotrányosabban egy csapat cserkész viselkedik. "A nép tisztára megõrült, néhány cserkész már átmászott a kerítésen, még Balaskó kergette vissza õket." - "A cserkészek lehúzódtak a drótsövény mellé, kenyérhéjjal, üveggel dobálták, késõbb kõvel is.". - "A nép fütyült, ököllel fenyegette, a cserkészek kukorékoltak."
    Való történet-e vagy sem, csak a már halott író tudná megmondani. De ennél hitelesebben nem lehet megidézni 1942 légkörét. Aki élt akkor, tanú lehet rá.
    Hogyan keveredhettek ilyen java náci jelenetbe egy olyan mozgalomnak a tagjai, amely az angolszász polgári demokráciában született, és amelynek létérdeke volt, hogy a náci nyomulás ne szoríthassa le egészen a társadalmat?
    A cserkészet az 1910-es évek elején jelent meg nálunk. Derékhadát mindig az ún. középosztály fiai alkották. Az õrgróf fia nem volt cserkész, a parasztgyerekek távolmaradását a krónikások többször panaszolták. A szakmunkás csapatok a mozgalomnak szemlátomást a melléküzemágát alkották. Egy szerzetesiskola cserkészparancsnoka "inascserkészek"-nek nevezte õket; ennek akkor, a harmincas évek közegében, lenézést kifejezõ értelme volt.
    A mozgalomra traumatizáló hatást tett Trianon. Ebben is volt szerepe a középosztály hegemóniájának. A hivatalos cserkészinduló második versszakában ezt olvashatjuk: "Zúg, mint a harci trombita / A Lomnic és a Hargita, / Értünk kiált, felénk süvölt / Az õsi föld..." Nyilvánvalóan irredenta szöveg, érthetetlenül ellenkezik az alapító eszmével. Ezt a versszakot nem szokták énekelni, de minden cserkésznek meg kellett volt tanulnia. A nevelés egyik-másik tartalmi övezetében felismerhetõek voltak a kettõsségek, az eszme és a való társadalmi erõtér ellentmondásai. A cserkészek például ápolták a magyar népdalkultúrát, különösen a harmincas évek második felétõl - tehát éppen a sötét idõkben -, amikor a zenepedagógiában erõsödött Kodály Zoltánnak és tanítványainak a hatása. A táborozási daluk szövegét egyik legszebb népi dallamunkhoz illesztették. A cserkészinduló ("Fiúk, fel a fejjel...") azonban nem volt magyar melódia; a vége diadalmasan kanyarodik fölfelé, ahogyan német dallamhoz illik. (Reflexióm: a baloldali ifjúság rohamcsapatának indulójából - "Sej, a mi lobogónkat" - pentaton lejtést hallunk, szövegét pedig a népiekhez közel álló Jankovich Ferenc írta.)
    A mozgalomnak voltak jeles, haladó szellemû vezetõi is, leginkább Sík Sándor érdemes a megnevezésre. Õ képviselte a felsõ vezetésben az európaiságot, a nyugati civilizációt. Célja "a nevelés teljessége" volt. Igyekezett távol tartani a militarizmust, tudva, hogy a káplárfegyelem "a mélyben rombol". Mennyire igaza volt! Tanúság rá a Sükösd Mihály elbeszélte történet. Sokáig emlékezetes esemény maradt a gödöllõi világtalálkozó (jamboree) megrendezése.
    A harmincas évek második felétõl egyre súlyosabb nyomás nehezedett a cserkészetre. Egy nyilas képviselõ "az angol eredetû magyarországi cserkészet"-rõl szónokolt. (A Gergely-Kiss leventetörténet szerint Palló Imrének hívták, de nem azonos a kiváló operaénekessel.) A vezetés engedett a nyomásnak. Megszüntették a "búrkalap"-ot, ezt a jellegzetes cserkészviseletet; felváltotta a - jobboldali bölcsesség szerint - magyar Bocskai-sapka. A cserkésztisztelgés helyére az idegen eredetû és szellemû szalutálás lépett.
    Aztán a hazai szervezet kilépett a nemzetközi cserkészszervezetbõl. Ez nyilvánvalóan az egyik alapelv, a cserkésztestvériség megtagadása volt. Valószínûleg szerepet játszott az átváltozásokban a közvetlen politikai kényszer, mert a nácik rossz szemmel nézték az angolszász világgal tartott kapcsolatot. 1940-ben meghalt Lord Baden-Powell, a világ fõcserkésze. A katolikus vezetõk arra kérték a cserkészeket, hogy imádkozzanak a tábornok lelkiüdvéért. Némely csapatparancsnokok azonban hozzátették: csak titokban, mert a németeket ingerelné, ha megtudnák. Magyar embereknek még az imádkozásban is igazodniuk kellett a nácikhoz.
    A nagy világközösségbõl való kiszakadás után a hazai cserkészet magára maradt, mert a nagy "baráti" országokban cserkészmozgalom nem létezett, a diktatúra megszüntette. Új kapcsolatokat kellett keresnie, s ezt a szélsõjobboldallal rokonszenvezõ felsõ vezetõk a hadseregben vélték megtalálni. Már az 1938-39-es válságok idején részt vettek a cserkészek a katonai kisegítõ munkában, például a légoltalom szervezésében és a légógyakorlatokban. Ez erõsítette a fontosságérzetet, amely hellyel-közzel korábban is megvolt - emberileg érhetõ módon, mert az egyenruha és a többletkövetelmények ("noblesse oblige") ilyen érzést szoktak bátorítani, és a középosztályi társadalom éreztette a cserkészek iránti rokonszenvét. Az osztályban, amelynek diákként tagja voltam, ezekben az években a cserkészek óra alatt "parancsnok úr"-nak (sõt, bizalmasan "parnok úr"-nak) szólították a tanár-cserkészparancsnokot, (pedagógusként máig csodálom, hogy õ eltûrte), a többieknél természetesen meg kellett maradniok a "tanár úr"-nál. Tekinthetjük ezt néhány úrifiú különcködésének, de tünet jellege kétségtelen.
    A hadsereg vezetése lehetségesnek tartotta, hogy szélesebb körben is igénybe vegye a cserkészek szolgálatát, kiegészítõ vagy katonai elõképzõ tevékenységben. Egy táborozáson vezérkari szájból elhangzott a "honvéd cserkész" kifejezés, és megszervezõdött a "honvéd cserkész õrsvezetõi kar". Ez nyilvánvalóan paramilitáris szervezet volt. Énekkarának hangfelvételeit a rádió jóvoltából mindenki hallhatta; nem volt a hazai énekkari kultúra hasznára.
    Annak az évnek volt egy másik, sokkal szörnyûbb fordulata is, amely szintén hatott a cserkészetre, és továbblökte a rossz irányba. Az országgyûlés megszavazta a "fajvédelmi" törvényt (1941. évi XV. tc.), amely tiltotta a zsidónak "minõsülõ" és nem minõsülõ személyek házasságát. Ez volt az elsõ száz százalékosan rasszista "jog"-szabály Magyarországon. A "ki a zsidó" fogalmát szigorúan a német nácizmus elvei szerint szabta meg. Szellemi atyjának Teleki Pál akkori miniszterelnököt tekinthetjük - az ország legfõbb cserkészét. (Országgyûlési megszavaztatása és kissé kellemetlen végrehajtása már hivatali utódjára maradt.) A cserkészvezetés úgy döntött, hogy a "törvény" hatálya alá tartozó gyerekeket, fiatalokat kiûzi a mozgalomból, és azt sem engedi, hogy a kitaszítottak saját maguk szervezzenek csapatokat. Ezzel a szervezet falai közé engedte a SÖTÉTSÉGET. A kizárást már korábban is szorgalmazta néhány cserkészvezetõ, de a fiúk egy része is úgy vélte, hogy a zsidó hagyaték (ma divatos szóval: judaizmus) összeegyeztethetetlen a cserkészeszményekkel (vagy azzal, amit õk eszménynek hittek). Ezzel a világtól elszigetelt mozgalom eszmeileg felbomlasztotta önmagát, szatellitszervezetté vált. Sík Sándor ekkorra már kiszorult a vezetésbõl
    Legyünk igazságosak: nem az egész cserkészetet jellemeztük. Kristó Nagy István felhívta a figyelmemet (hálás vagyok érte), hogy volt ellenállás, sõt - ami a felnõtt társadalomban alig-alig - szervezett ellenállás is. Mint közölte velem, akadtak csapatparancsnokok, akik "feketén" aláírták a zsidó származású fiúk cserkészigazolványát. A minden cserkész testvériségét kimondó törvényt a fasiszta nyomás ellenére formálisan megtartották, Teleki maga sem hitte szükségesnek az elvetését. A "honvéd cserkész õrsvezetõi kar" mozgásterét sok helyen igyekeztek korlátozni, fõleg a katolikus csapatok. Az országos vezetésben, mint ugyancsak Kristó Nagy István szívességébõl megtudtam, a fasizálódást két olyan úr erõltette, akinek a neve hirdette a "fajmagyar" származást, Sztanojlovics Ulászló és Madzni Béla (én ezt természetesnek találom, késõi névmagyarosításuk nem hat meg); mindkettõjüket kizárták a legfelsõ cserkészvezetõségbõl. (Az igaz, hogy maradtak német származású és kapcsolatú tisztek több csapat élén.) Más forrásból tudom, hogy Áprily Lajos feloszlatta az általa igazgatott leánygimnázium cserkészcsapatát, hogy a szégyentörvényt ne kelljen végrehajtania.
    Ha tehát a cserkészet javára tanúskodóknak hihetünk, a mozgalomban mélyült az eszme kettõssége, szinte már a tudathasadásig. Szakadásra azonban akkor nem került sor. A hatalom nem tûrte volna egy olyan szervezet kettéosztását, amelyre a militarizálásban számított.
    A cserkészet ekkor már a létéért harcolt a leventével, amely igyekezett bedarálni, hogy a maga fasiszta erõszakosságának "pedagógiai" terjesztésében ne legyen semmi az útjában.
    Ilyen elõzmények után érthetõ, amit Sükösd Mihály megírt. A cserkészek kötelezõen leventék voltak, megtanulhatták az oktatóktól a rasszista izgágaságot. A mérkõzésen bizonyára cserkészruhát viseltek, így magatartásuk árnyékot vetett a cserkészetre is. Az elbeszélés 1942 hiteles, meggyõzõ átvilágítása. "A cserkészszellemet legyûrte a leventegondolat." (Szabó János.) Az Acélõrnagy betéteseménye leginkább arra hívja fel a figyelmet, hogy semmilyen társadalmi szervezet nem mûködet éteri terekben, vagyis a társadalmi közeg külsõ-belsõ szorítását legföljebb lazítani tudja, semlegesíteni nem, hiába a vezetõk egy részének idealizmusa. Márpedig 1942 társadalmában a szélsõséges toporzékolások is szereplési alkalmakhoz jutottak.
    A folytatás? A német megszállás elõtti idõkben egy tábornokra bízták a legfelsõbb cserkésztisztséget. 1944-ben áruló lett, Szálasi mellé állt, jóllehet Horthy nagyon bízott benne. Gondolható, milyen irányban igyekezett vezetni a cserkészmozgalmat. De sikerült megvédenie a beolvasztástól. Nem tiltották be a megszálló németek, mi több, még Szálasi sem. A hungarizmus egyébként korábban is tett egy-két engedékenységi gesztust a cserkészeknek, például a Magyarság címû nyilas napilap 1939. július 26-ai számában rokonszenvezõ tudósítást közölt egy cserkésztáborról.
    Minden fegyveres és paramilitáris szervezet adott vértanúkat az ellenállási mozgalomnak, még a csendõrség is. Cserkész vértanúról azonban nem tudok. (Levente vértanúról sem.)
    A mozgalom megpróbált talpra állni az ország romjai között. Ekkor már megtörténhetett a kettéválás, két mozgalom szervezõdött. Az egyik a háború elõtti "vonalat" akarta folytatni, a hatóságok nemsokára feloszlatták. A másik az angolszász demokratikus hagyományokhoz tért vissza, így kibírta a teljes politikai fordulatig; akkor - a hivatalos megfogalmazás szerint - beolvadt az úttörõmozgalomba.
    Az 1980-as évek legvégén történt újabb életrekeltést sajtóvita kísérte. (Magam is részt vettem benne.) Arról folyt a vita, hogy merre fordult a cserkészet annak idején, amikor útválasztásra kényszerült. (Sajnálatosnak tartom, hogy a vitatkozók a szépirodalom tanúságára nem tartottak igényt.) Ezúttal is két irányzat szervezõdött, egy múltat folytató, meg egy haladó-demokratikus. Mint érdekességet említhetjük, a lineáris folytatás példájaként, hogy az elõbbi újra Szent Györgyöt választotta védõszentjéül, jóllehet idõközben egy vatikáni felülvizsgálat megállapította, hogy a nemes lovag valószínûleg soha nem élt ezen a világon. Ugyancsak jellemzõ: egy vidéki katolikus iskola cserkészcsapata újra felvette Koháry István nevét. A grófnak voltak érdemei a város 1686-os visszafoglalásában, de késõbb császári seregeket vezényelt Rákóczi szabadságharcosai ellen. Érdemét a történetírásnak el kell ismernie, de elnevezni róla egy magát nemzetinek hirdetõ testületet... Nem vall éppen nemzeti érzésre. A nagyobbrészt katolikus vezetésû mai cserkészet nem újította fel az 1941-42-es szabályokat. (Talán nem is tud róluk, Sükösd Mihály regényét a tisztjei biztosan nem olvasták.) Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy soraikban nincs egyetlen fiú vagy lány sem, aki annak a "törvénynek" a hatálya alá esne, ha hatvan évvel ezelõtt járt volna iskolába. Ez rendjén is van. Ha õk felvételre jelentkeznének, az, szerintem, az emberi önérzet meghajlása lenne.
    Befejezésül visszatérek oda, ahonnan elindultam. Való történet-e az a bizonyos mérkõzés, vagy "fikció"? Egyenes választ most sem tudok adni. De van egy újabb keletû bizonyíték a valósága mellett: az, ami mostanság történik a lelátókon.
    Visszaosonhat-e az idõbe 1942? A sötétség éve?

    *
Fejtegetéseimben személyes észleléseimet használtam fel elsõsorban (civil észleléseimet, mert nem voltam cserkész), továbbá személyes kapcsolatok révén szerzett információkat. Ezzel vállaltam a szubjektivitás kockázatát, ám megszereztem azt az elõnyt, hogy kisebb, de igen tanulságos részleteket is idézhettem. Nem akartam cserkésztörténetet írni, célom az volt, hogy egy intézmény közegén és egy irodalmi mû adta élményen át belenézhessek egy háborús év, egy most évfordulójához érkezett történelmi pillanat homályába. A cserkésztörténetek közül kettõt vettem igénybe, Bognár Gáborét és Gergely Ferencét.
    Az elõbbi a konzervatív irányzatot mutatja be, és több részlete mentegetõ jellegû. A rasszista "reformot" például nem említi, csak általánosságban szól a politikai nyomásról és a levente kártékony szerepérõl. (Érthetõ - Püski Sándor adta ki.)
    A másodikként említett munka tárgyilagosabb, õszintén elmondja a "zsidótlanítás"-t. Hasznát vettem olyan könyvnek is, amelyek a leventérõl szólnak, továbbá a cserkész Sík Sándorról szóló neveléstörténeti dolgozatnak. Ezek a mûvek fõleg abban segítettek, hogy az események elõzményei és folytatását is elmondhassam, hogy az, ami hatvan éve történt, ne lebegjen az idõben.
    Sükösd Mihály több nemszeretem hazai igazságot mondat ki hõsével az Acélõrnagyban. A mû megérdemelné, hogy újra kiadják, de nem hiszem, hogy sor kerülne rá. Az ilyen igazmondásnak napjainkban nincs pártfogója.

Felhasznált irodalom
Bognár Gábor: A magyarországi cserkészet története. Püski Kiadó, 1989.
Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910-1948. Göncöl Kiadó, Budapest, 1989. ("Zsidótlanítás": 341-342. o. - Nyilas uralom: 346-347. o.)
Gergely Ferenc - Kiss György: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976.
Mészáros István: Sík Sándor magyar cserkészpedagógiája. A szerzõ magánkiadása. Budapest, 1988.
Dr. Szabó János: A leventeintézmény mint szellemi környezet. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1987.
Visszhang (Fiatal prózaírók antológiája.) Magvetõ Kiadó, Budapest, 1962.

MÛHELY
 

IVÁN VILMOS

A test fegyelmezése a vallásban

"... s észrevevék, hogy
mezítelenek"

"És megnyilatkozának mindkettõjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; fügefalevelet aggatának azért össze és körülkötõket csinálának magoknak. És meghallék az Úristen szavát, aki hûvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtõzék az ember és az õ felesége az Úristen elõl a kert fái között. Szólítá ugyanis az Úr az embert és monda néki: Hol vagy? És monda: Szavadat hallám a Kertben és megfélemlém, mivelhogy meztelen vagyok és elrejtezém."1 Ez talán az egyik legrégebbi híradás arról a jól ismert eseményrõl, hogy az ember felfedezi a testét és ezáltal bizonyos értelemben el is különül tõle. Amíg az ember még nem evett a tiltott fa gyümölcsébõl, "mezítelensége" még nem zavarta, a Bibliában leírt Paradicsomban mintegy öntudatlan, anyaméhi állapotban élhetett. Amióta azonban a tiltott alma tudatmagjai kihajtottak az ember agyában, tudatunk egyre szigorúbban igyekezett testünket irányítása alá vonni. Az emberi öntudat kialakulásáról jóval kevesebbet tudunk, mint azokról a morfológiai változásokról, amelyeken az ember az evolúció során átesett, de az feltételezhetõ, hogy az elõember fölegyenesedett, újdonsült helyzetében már láthatta saját testének egész panorámáját, így szeme már nem csakis a külvilág eseményei felé irányult, hanem - és ez bizonyára összefüggésben volt az elsõ primitív társadalmak ösztönkorlátozó szabályaival - megtanulhatta szabályozni és az eszközhasználat során fejleszteni testi képességeit. Így tehát a tudatosság kifejlõdése nem választható el a testi fejlõdéstõl, mintha ez a két folyamat külön ösvényen futna.
    A hordákba való rendezõdés során, az új élethelyzetek természetesen változásokra kényszerítették az embert, aki képes volt megszabadulni a természetének olyan számára kellemetlen tényezõitõl, mint például a szaporodási ciklusok. Teljesen azonban sosem tudta átformálni magát társadalmi rend szerint elõírt mintába, mintha tudatosság fejlõdése megelõzte volna a test visszafogott lépésekben haladó átalakulását, és úgy tûnik, mintha e két folyamat valamenynyire mégis csak elkülönülne egymástól, mintha test és lélek összhangja nem lenne szilárd, megrendíthetetlen jelenség, hanem egy olyan állapot, amelynek fenntartására vagy megteremtésére törekedni kell. A pszichoanalízis és a jungi mélylélektan is felhívta a figyelmet a pszichoszomatikus tünetek jelentõségére, melyek mintegy tudatalatti nyelven közölt jelzésként szolgálnak arra, hogy a fentebb említett összhang felborult.
    J. G. Frazer Az aranyág címû könyvében, melyet Freud is sokat lapozgatott a Totem és tabu megírása elõtt, részletes leírást ad a primitív törzsek társadalmi szabályozó rendszerérõl, korlátairól, mint példul az incesztus tilalma, az exogámia létrejötte, a különbözõ tabuk, a lányok elkülönítése pubertás korban, vagy a menstruáló és szülõ nõk tabu alatt. Hogy egy példát kiemeljek, az ausztráliai menstruáló nõknek halálbüntetés terhe alatt tilos bármihez is hozzáérniük, vagy olyan ösvényen járniuk, ahol férfiak is megfordulhatnak. A menstruációt a test e megnyilvánulását a primitív törzsek bûnös, veszélyes jelenségnek tekintik, olyannak, amitõl a lelket meg kell védeni. Freud részletesen tárgyalja Totem és tabu címû mûvében, pszichoanalitikus szemszögbõl elemezve és pszichoanalitikus rendszerét tovább szövögetve e szabályok ösztönkorlátozó szerepét, és mindazt a pszichés örökséget, melyet ezek a szabályok ránk hagytak.
    Nem térnék ki azonban részletesen ezeknek a test felett ítélkezõ társadalmi szabályoknak és hatásaiknak az elemzésére, mert ezek a szabályok elsõsorban a társadalmi rend fenntartásáért felelõsek. Persze a vallások eszmerendszerei elkülöníthetetlenek a fennálló társadalmi rendtõl, mégis a vallásokban a testi fegyelmezésnek van egy másik aspektusa is, ami nem más, mint a lélek megszabadítása a "hozzá tapadó" testtõl. Dolgozatom tárgya ezért a vallások azon törekvésének leírása lesz, hogy miként juthat el, vagy inkább miként próbál eljutni az ember, egy csakis egyedül bejárható úton, a testtõl való "megszabadulással" abba az õsi, paradicsomi állapotba, ahonnan anyagi megvalósulása során kivettetett. Természetesen e dolgozat keretein belül nem lehetséges valamennyi vallás testfegyelmezésének elemzése, ezért inkább két, mind gyakorlatukban, mind szemléletükben lényegesen eltérõ, de mégis hasonló végcélú világvallást emelnék ki, névszerint a brahmanizmust, azon belül is a jógát, (mert ennek az irányzatnak a legkifinomultabb a testi fegyelmezése) és a keresztény vallást.

A szellemi lét átélése

    Frazer, aki racionalista trónusáról enyhe lenézéssel tanulmányozta a primitív törzseket, részletesen leírja, hogy az elsõ sámánok, varázslók miként válhattak a törzsek fõnökeivé azáltal, hogy "mágikus képességeikkel" kapcsolatot tartva a szellemvilággal, befolyásolni próbálták a természeti erõket. Például az afrikai törzseknél, ahol az esõ lételeme volt az embernek, a varázslóknak, mint "esõcsinálóknak" kellett a törzset szolgálniuk, és ha nem jártak sikerrel mágikus tevékenységük során, számolniuk kellett a nép haragjával. Láthatjuk tehát, hogy meglehetõsen nagy felelõsséggel járt, ha valaki ilyen erõ birtoklására hivatkozott. Frazer ennek ellenére, elfogadva egy másik korabeli néprajztudós George Brown véleményét, a varázslókat ravasz karrieristáknak tekinti, akik kihasználták a népi hiedelmet: "Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy azok a férfiak, akik társaiknál ravaszabbak, azzal a képességgel hivalkodnak, hogy módjukban áll esõt csinálni, vagy ha ilyen hírnévre már szert tettek, kihasználják együgyûbb szomszédaik hiszékeny-ségét".2 Véleményem szerint azonban, képtelenség azt feltételezni, hogy az animizmust, mely a kezdetektõl fogva mélyen benne gyökeredzett az ember gondolkodásában, néhány fondorlatos, uraloméhes ember tartotta volna életben, hisz a primitív törzsek egész gondolatvilága, rítusaik és társadalmi rendjük jelentõs részben a szellemvilág lelki tapasztalásán alapszik, egy olyan élményen, mely ebben a formájában idegen a modern racionalista európai szemlélõtõl.
    A varázslóknak ezért mindig olyan embereknek kell lenniük, akik érzékenységük, és rendszeres gyakorlás segítségével (a sámán rangja általában apáról fiúra öröklõdik) képesek kapcsolatot teremteni az istenekkel. Ezáltal a többiek szemében valamennyire istenekké válnak. Ennek az állapotnak az eléréséhez azonban elengedhetetlen a hit. Természetesen racionálisan nem bizonyítható, hogy ez az állapot a létnek valamiféle magasabb rendû megnyilvánulása lenne, hiszen a bizonyítás módja és célja között egyértelmû ellentmondás húzódik, mivel az irracionális, racionális érvekkel nem értelmezhetõ. Mint arra Jung is rámutatott Szellem és élet címû elõadásában: "Még ha bizonyos lelki tevékenységek magyarázatára felhasználhatnánk is egy fejlettebb tudat lehetõségét, ez akkor is csak puszta feltevés maradna, mivel az ész képességét messze meghaladja, hogy ezt a magasabbrendû tudatot, mint ismeretet bebizonyítsa. Mindig fennállna az a lehetõség, hogy a tudatunkon túli sötétségben teljesen másként is lehetnek a dolgok, mint ahogy - akár a legmerészebb találékonysággal - elképzelésükre képesek vagyunk."3
    A szellemek fizikai valóságát mindenképpen elvethetjük, de mivel az ember születése óta képes megtapasztalni magasabb rendû hatalmak létezését, ezért a szellemekrõl, mint pszichikai valóságról már nyugodtan beszélhetünk, és a sámánokat freudi terminusok szerint nevezhetjük olyan embereknek, akiknek tudatalattija és tudata közt szabad átjárás van, vagy ez esetben talán helytállóbb, jungi terminussal, a sámánok fogékonyabbak a mély-énjükbõl felszálló archetipusok érzékelésére a szilárdabban elhatárolt énnel rendelkezõknél. A kezdeti vallások, akárcsak a világvallások, dualista vagy trialista eszmerendszereknek tekinthetõk - habár ez a szó persze nem fedi teljesen a vallások minden aspektusát -, megkülönböztetve testet és lelket, vagy testet, lelket és szellemet. Így a lélek vagy a szellem, ellentétben a tudományos arisztotelészi gyökerekbõl sarjadó felfogással, nem az anyagi világ egy magasabb szervezõdési szintje, hanem olyan entitás, melynek lakhelye az anyagi és a tér-idõ kontinuumán is kívülálló dimenzióban van.

A lélek megszabadítása a testtõl

Mint arra már rámutattam, a vallásos felfogás szerint a lélek a testben lakozik, de nem része a testnek, a testi megvalósulás a léleknek csupán egy állapota, egy forma, amelybe beleömlik. A lélek, habár a fizikai világban kötve van a testhez, rendelkezik egy olyan dimenzióval, amelyet tisztán intellektuálisnak vagy szelleminek nevezhetünk, és ami nem más, mint maga az "Abszolút valóság", a formátlan önvaló, hogy egy európaibb, Kanttól kölcsönzött fogalommal éljek. "A lélek [...] kölcsönvesz sorsokat, de maga nem sors s ezért a sorsok kimerülésekor õ nem jut (létezésének) a végére. Vannak érzelmei, de csak a dolgok által lehet megindítani; van tudata, de csak a sorsok lévén lehet megtalálni õt. A sorsok közt van szellemi és van testi, ezért (az emberek) természete mind különbözõ."4
    Tehát a fizikai világ minden megnyilvánulásában jelen van maga a Mindenség, csak azt eltakarja Mája fátyla, az anyag látszatvilága. A lélek eszerint egyfajta köztes állapot, az anyagi és a szellemi világ kentaurja, és habár a metafora kissé erõszakolt, mégiscsak kifejezi, hogy azt, amit léleknek neveznek, mely magában foglalja a tisztán szellemit, az anyagi világ (vagy hindu kifejezéssel a durva- test) hálózza be. Ahogy azt tökéletesen kifejezi versében egy középkori spanyol misztikus költõ, Fray Luis de León: "Nagyság szállása, lélek / temploma szépségnek és tisztaságnak, / szülöttje magas égnek,/ minõ hitvány gyalázat / tart börtönében a testi világnak?"
    A test e "börtönébõl" való szabadulás nem csupán bizonyos vallások lelki gyakorlatainak törekvése, ez a kísérlet figyelhetõ meg a legtöbb alkotói tevékenységben is, ahol nem magára az alkotásra gondolok, mert az természetesen forma, tehát anyagi megvalósulás nélkül nem jöhetne létre, hanem az alkotás folyamatát végigkísérõ, sõt irányító szellemre, amit közismerten ihletnek neveznek, érzékeltetve magát a formanélküliséget, hiszen az ihlet szó etimológiai rokonságban van a lehelet szóval. Így tehát a mûvészek, persze képletesen szólva, pontosan ugyanazokkal a szellemekkel társalognak, mint többezer évvel ezelõtti õseik, a varázslók.
    Goethérõl tudjuk, hogy verseit kizárólag álló helyzetben írta, mert azt vallotta, hogy a test kényelme elpuhítja a szellemet. Plutarkhosz szerint az emberek ébren azért "érzékelik kevésbé a felsõbb lények szavát, mert szenvedélyeik kusza zavara gyötri õket, és szükségleteik hajszolása közben képtelenek odafigyelni, és értelmüket arra irányítani, amit nekik kinyilvánítanak. Ezzel szemben Szókratész szelleme tiszta és szenvedélytõl mentes volt; testével szükségszerûségbõl, de csak a lehetõ legkisebb mértékben vegyült, továbbá, mivel sokkal fogékonyabb és érzékenyebb volt, gyorsabban tudta felfogni az õt érõ hatást. Azt is mondhatjuk, hogy ez a ráhatás nem beszélt nyelv volt, hanem egy daimónnak a hangtalan figyelmeztetése, amely csupán gondolati lényege által teremtett kapcsolatot az õt felfogó ember szellemével".5 Plutarkhosz továbbá azt is leírja, hogy Szókratész nagyon dühös lett, ha azt hallotta, hogy különbözõ emberek arról mesélnek, hogy daimónjuk nekik ezt vagy azt mondta, hiszen tudta, hogy a szellem nem szavakkal kommunikál, "a daimón inkább hang érzékelése, olyan beszéd szellemi felfogása, ami valami egészen különös módon jutott el hozzánk; mint ahogy valójában az álomban sincs semmiféle hang, hanem mi csupán elképzelünk bizonyos hangokat és lelkileg érzékeljük, miközben azt hisszük, hogy tényleg valakinek a szavait halljuk."6
    Analóg ezzel az a jungi gondolat, hogy "a lélek képszerû valami", üzeneteit archetipikus szimbólumok közvetítik. Bizonyára minden embernek rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy ha rövid idõközökre is, ha ébren nem, de legalább álmaiban megérezze "daimónjának" üzeneteit, de vannak olyanok, akik képesek ezt a kommunikációt hosszabb idõre is fenntartani, részben lelki alkatuknak, részben meg az ehhez szorosan kapcsolódó életmódjuknak köszönhetõen. Vannak olyanok is, akik viszont arra törekednek, hogy testi, genetikai beprogramozott evolúciós örökségüket teljes mértékben "szellemi energiákká" szublimálják át, megszabadulva így minden "anyagi köteléktõl", hogy egyesülhessenek a Mindenség princípiumával, legyen ennek a neve Brahman, vagy éppen Isten Országa.

A Jóga-egyesülés Brahmannal

A jóga szó maga egyesülést, eggyéválást jelent és a jógi, a jóga követõjének törekvése nem más, mint a benne lakozó önvalónak (atmannak) az anyagi kötöttségek alóli felszabadítása és ezáltal egyesülése Brahmannal. Mint ahogy azt René Guénon írja, itt egyfajta "metafizikai realizációról van szó, melynek során az egyéni lét egyesül az univerzális léttel."7 A jógi ezt az állapotot, a megvilágosodást, hosszú mentális és testi gyakorlás útján érheti el.
    I. e. a 6. században egy hindu bölcs Patandzsali lejegyezte a jóga tanításait tömör érthetõ pontokban (jóga szutrák), melynek elsõ pontja szerint "a jóga az elme változásainak megszüntetése". Ahhoz, hogy a jógi eggyéválhasson Brahmannal, az õseggyel, le kell csitítania gondolatainak minden vibrációját, zavaró áramlását, hogy felismerhesse és átérezhesse hogy õbenne is megnyilvánul maga az univerzális testetlen lét. Baktay Ervint idézve: "az elmének ezt a szakadatlan vibrációját, mûködését a hindu bölcsek rendszerint a hullámzó vízhez hasonlítják. A víztükröt hullámok, rezgések hozzák mozgásba, a felület számtalan izgõ-mozgó lapra törik; a Hold tükörképe tehát nem jelenhet meg a víz színén igazi formájában, hanem táncoló, nyugtalan, eltorzult alakzatok sokaságára szakadva csillan meg a hullámok, gyûrûk, habok felületén. A hasonlat rendkívül plasztikus és világos; amennyire hasonlat egyáltalán rámutathat valaminek a lényegére, ez tökéletesen megfelel.
    A Hold alatt ebben a hasonlatban a valóságot, a dolgok lényegét kell értenünk, végsõ fokon az önvalót. Az örökösen hullámzó, hányt-vetett elme, akárcsak a felbolygatott víz a Hold képét, nem foghatja fel és nem mutathatja meg a dolgok igaz mivoltát, bensõ valóságát, lényegét."8
    A Brahmannal való egyesülésnek természetesen különbözõ lépései vannak. Mint említettem, fontos, hogy az ember felismerje, hogy az önvalót burkoló anyagi világ, a Mája fátyla, habár természetesen a Mindenség megnyilvánulása, mégsem maga a Mindenség, hanem pusztán látszat, ami mögött megfoghatatlan abszolút elvek lakoznak. Ezért a jógi elsõ törekvése a test korlátaitól való megszabadulás lesz, aminek lényege, hogy szellemével tökéletesen uralja a testét. Ezt a különbözõ testgyakorlatokkal (ászanák) és légzõgyakorlatokkal (pranajamák) érheti el, amelyeknek sikeres gyakorlása a Hatha-jóga célkitûzése, és mivel témánkhoz közvetlenül ez kapcsolódik, részletesebben csupán a Hatha-jóga leírására törekszem, de ki kell emelnem, hogy a test legyõzése a jóginak csupán az elsõ lépése ahhoz, hogy megkezdhesse a Rádzsa-jógát, aminek legfõbb gyakorlata a meditáció, amivel a jógi elérheti, hogy már ne csupán az anyagvilág manifesztációin keresztül közeledjen Brahmanhoz, hanem közvetlenül, formátlanul egyesüljön vele. Ezért a Rádzsa-jógát tartják a legmagasabbrendû, legtisztább egyesülésnek. A végsõ egyesülést elért jógi kívülállók számára megfogható állapotai a teljes nyugalom, a már csodákhoz hasonlítható képességek, és a korlátlan boldogság. Az alábbiakban tehát a Hatha-jóga ismertetésére szorítkozom, bizonyos helyeken azonban az érthetõség kedvéért, legalább érintõlegesen ki kell térnem a hindusztáni vallás filozófiájának alapgondolataira.

A Hatha-jóga

Az a gondolat, hogy az ember "tükörképe a Nagymindenségnek" (Baktay) és hogy benne ugyanazok az alapvetõ erõk nyilvánulnak meg, mint a makrokozmoszban, a hindu vallásban is megtalálható. Eszerint a lélek (atman) a Brahman (Paramatman) a legfelsõbb önvaló része, és a test az önvalónak ugyanolyan megnyilvánulása, mint az egész természet maga. A hindu vallás ezen kívül még megkülönbözteti a durva- és a szellemtestet, melyek a lelket körülveszik, de a szellemtest egyfajta "anyagtalan test", amit a durvatest vesz körül, mely számára az elõbbi érzékelhetetlen. A szellemtestben gyökeredzik az elme, és a Hatha-jóga szerint, erre a durvatesten keresztül is lehet hatni. Ez az alapja a testgyakorlatoknak, az ászanáknak és egyéb mozdulatoknak, a mudráknak, melyek mintegy kiegészítik az ászanákat. A különbözõ testtartások célja, hogy a test tökéletes egyensúlyban legyen, mentesen minden feszültségtõl, és hogy a lélegzetszabályozás általi életáram (melyre majd részletesebben kitérek) könnyen áramolhasson a testben. Az ászanák rendszeres gyakorlása hajlékonnyá, lazává teszi a testet. Mióta Nyugaton is elterjedtek a Hatha-jóga gyakorlatai, az orvostudomány is felfigyelt ezeknek gyógyító hatására. A testhelyzetek serkentõ hatással vannak a vérkeringésre, a máj és a vese mûködésére, hasznosak asztma, tüdõbetegségek kezelésére, stb.
    A jógik azonban nem csupán egészségük megõrzésére törekednek. Mivel a hindu vallás szerint, nagyon kevés ember hivatott arra, hogy a Jóga útját járja, a hagyomány szerint maguk a jógik kerestek maguknak tanítványt. Ha a jógi eljutott testi korlátainak leküzdéséhez, a nyugatiak számára már csodáknak tûnõ jelenségeket képes a testével elérni, ilyen például az, hogy némely jógi le tudja lassítani, vagy egy idõre le is tudja állítani szívének és tüdejének mûködését, vagy vízben állva végbélnyílásán keresztül képes vizet szívni be a beleibe és bélcsatornáiba, hogy megtisztítsa szervezetét. A Hatha-jóga követõjének test feletti uralmához hozzátartozik nemi erejének szabályozása is. Mivel a hindu felfogás szerint a férfi nemi ereje megfelel az isteni teremtõ princípiumnak, hatalmas szellemi energiák szabadulhatnak fel, ha a szexuális energiát nem a durvatest használja fel, hanem a jógi mindazt szellemivé szublimálva értelmét és öntudatát erõsíti vele. Így tehát, a nemi fegyelmezés is azt szolgálja, hogy a jógi a durvatest megnyilvánulásait fegyelmezve a szellemtest erõire koncentráljon.

A lélegzet szabályozása

A lélegzet szabályozása elsõrendû fontosságú a Hatha-jógában, a testhelyzetek valójában a helyes légzés elõfeltételei is egyben, mert a légzést a jógi csak akkor kezdheti el sikeresen a többezer éves módszer szerint szabályozni, ha már akár órákon át is kényelmesen el tud helyezkedni a különbözõ ászanákban, amelyek, mint azt említettem, lehetõvé teszik a levegõ és az energiák szabad áramlását. A jógi a lélegzetvétel szabályozásával juthat majd el az elme mûködésének leküzdéséhez. Annak érdekében, hogy ezt a folyamatot megértsük, szükséges röviden felvázolni a hindu felfogást a világban megnyilvánuló energiákról, amelyet a régi bölcsek nem tudományos, hanem intuitív módszerekkel tártak fel, épp ezért kifejezésmódjuk inkább szimbolikus, de mondanivalójuk nagyon gyakran tökéletesen egybevág a legmodernebb fizikai és fiziológiai kutatások eredményeivel.
    A jóga szerint az egész Univerzumban vannak bizonyos erõközpontok (Píthák), melyek mint a léterõ közvetítói mûködnek. Ezek az erõk valójában a szellemtestben rejlenek, de megvannak a fizikai megtestesülései is, úgy a Makro-, (égitestek), mint a Mikrokozmoszban. A jóga az emberben hét erõközpontot (csakrát) különböztet meg: ezek:
    l. Muládhára-csakra, a gerincoszlop alsó végén
    2. Szvádhisthána-csakra, a nemiszervek és a gyomor közt
    3. Manipúra-csakra, a köldöknél
    4. Anáhata-csakra, a szívnél
    5. Visuddha-csakra, a nyak fölött
    6. Ádzsná-csakra, a két szemöldök közt a homloküregben
    7. Szahaszrára-csakra a homloküreg felsõ részében (Baktay Ervin után).
    Ezekbõl az erõközpontokból áramlanak ki az életerõk az indiai felfogás szerint, és ezek a központok kapcsolatban vannak egymással a Mikrokozmoszban és az egész Univerzumban is. Két alapvetõ pólust különítenek el az erõközpontok közt: a legalsót, a gerincoszlop alsó végén találhatót, és a legfelsõ csakrát a homloküreg felett. Az elsõ megfelel a nõi princípiumnak, a befogadó negatív erõnek, a második a férfiúi pozitív isteni teremtõerõ megnyilvánulása az emberben. A két erõ központot egy hármas csatorna (nádi) köti össze, ezek: a szusumná (a gerincoszlop közepén fut végig), mellette párhuzamosan baloldalt található az idá és jobb oldalt a pingala. Ezeknek is megvan a kozmikus megfelelõjük, mint azt Sankara a 8. század végén élõ filozófus írja: "az ida és a pingala (kezdete) az orr területén bal és jobboldalt található. Az ida a Hold útja, a pingala pedig a Napé."9 A levegõ maga természetesen a durvatest része, viszont megnyilvánul benne a "szellemi levegõ" (prána), amit életáramnak nevezhetünk, ami valójában a lét hordozója. Így válik érthetõvé, hogy mért játszik oly fontos szerepet a lélegzet szabályozása a jógában, mint arra Baktay Ervin is rámutat: "A lélegzés folyamata eszerint valóban az egyénnek fizikailag is megnyilvánuló bekapcsolódása a létezés nagy áramkörébe."
    A lélegzet-gyakorlatok magas fokán a jógi a bal orrán szívja be a levegõt, és jobb oldalt fújja ki, megtisztítva így a "fõvezetékeket", és a "vezetékhálózatot", a végsõ cél azonban az, hogy az életáram a középsõ csatornába, a szusumnába kerüljön, ezt azonban a legalsó csakrában lévõ negatív princípium ereje nem engedi. A jógi ezért arra törekszik, hogy az életáramot tudatosan irányítsa a pozitív princípiumot megtestesítõ legfelsõ csakrába, hogy így egyesítse magában a két ellentétes pólust. A jógik szerint ekkor, amikor az emberben lakozó férfi és nõi princípium egyesül, a csakrák szellemileg láthatókká válnak, ezt a megvilágosodott állapotban intenzív elmélyüléssel meg lehet látni, és ezután a csakrák mûködései, a testben megnyilvánuló erõk, irányíthatókká válnak. És mivel a csakrák a természeti erõkkel kapcsolatban állnak, a jógi eszerint nemcsak saját, hanem a természet erejét is uralhatja, így a hinduk teljesen természetesnek tartják mindazokat a jelenségeket, amiket a jógi a magasabb tudatállapotában véghez vihet, s amelyeket a nyugatiak csodáknak neveznek. A tiszta törekvésû jógi azonban nem használhatja fel ezeket a természeti erõket önös célokra, hiszen nem ez a célja, hanem hogy beleolvadjon a Brahmanba és hogy kövesse annak örök törvényeit. Röviden meg kell még említeni a vegetariánus táplálkozás hangsúlyozását is a jógában, mely szerint a könnyû ételek (gyümölcsök, zöldségek, magvak) a szellemtestet szolgálják, ellentétben a nehezebb ételekkel. Fiziológiailag is bizonyított, hogy a nehézkes emésztés során érzékszerveink tompulnak, elálmosodunk, mivel az emésztési folyamatok sok energiát vesznek igénybe.
    Összegezve tehát, a jóga kettõs hatású, egyrészt gyógyító, mivel a durvatesten keresztül hat és rugalmassá, egészségessé teszi a testet, továbbá egyenletessé és szabályozottá a légzést, másrészt pedig mindez a testi fegyelmezés lehetõvé teszi a "szellemi" felszabadulását, ami a jógi számára "láthatóvá válik", tehát beteljesül az a törekvés, hogy az ember még életében "megszabadul testi kötöttségeitõl". Ezt az állapotot azonban a megvilágosodást, az indiaiak szerint csak nagyon kevesen érhetik el, azok, akik már életükben eljuthatnak odáig, hogy "földi pályájukat" befejezzék, és ez az ember Karmájával van kapcsolatban, aminek részletezése azonban már nem kapcsolódna a témánkhoz.

Jézus szeretetvallása

Nem sokkal azután, hogy Tiániai Apolóniusz a Gymnaszofisztika, a jóga és a szofista filozófia egyesülésének hirdetõje, ki életében rengeteg követõre tett szert, öngyilkos lett, s ezzel a Gymnaszofisztika teljesen eltûnt, Pál és Barnabás terjeszteni kezdte a keresztény hitet, amely mint tudjuk nagyon rövid idõ alatt hatalmas tömegeket hódított meg. A hindu vallásúak Jézust hasonló istenembernek tartják, mint Krisnát, Visnunak a világfenntartónak megtestesülését, aki szintén az örök béke, a szeretet és a belsõ megtisztulás hirdetõje. Jézus tanításai, ha szimbólumai másmilyenek is, sok pontban megegyeznek a megvilágosodott jógik szemléletével. A legegyértelmûbb hasonlóság a szeretet hirdetése felõl ragadható meg. Ha az ember eljutott a "belsõ megtisztulásig", akkor "megtalálja Istent önmagában", sõt minden egyes létezõben (beleértve felebarátait). Tehát Isten nem egy felettünk álló nagyúr, aki a sorsunkat kedve szerint irányítja, hanem benne lakik teremtményeiben, de nem gyarló földi tetteikben, hanem magában a szeretetben. Mint ahogy a Rádzsa-jóga szerint a jógi eljutva a megvilágosodás állapotába megtapasztalja magában a természeti erõket, felszabadítja a benne lévõ önvalót (atmant), ami a Mindenség része, úgy a hívõ keresztény számára a tiszta szeretet elérése sem más, mint az isteni rész felszabadítása lelkében, amelyre - és ez nagy eltérést mutat a hindu vallástól - minden ember, de csakis az ember képes. Szent Ágoston írja a Vallomásokban: "Míg reád emlékeztem, túlhaladtam az állatokban is megtalálható részein, mert ezekben a részekben az anyagi dolgok képei között, meg nem leltelek [...] Mindez változó valami, te pedig változatlan vagy mindenek fölött, és mégis méltónak tartottad, Uram, hogy emlékezetemben végy lakást, amióta megismertelek."10 Bertrand Russell írja A nyugati filozófia történetében "A szervezeteknek megvan a maguk saját alapítói szándékától független élete. Ennek legszembetûnõbb példája maga a katolikus egyház, amely megdöbbentené Jézust, de még Szent Pált is, ha látnák".11 Valóban, kevés vallás távolodott el annyira a gyökereitõl, mint a katolikus vallás, annak szinte minden doktrínájával, és ezért részletesebben csak a keresztény misztikusok testi fegyelmezésével és Istenkeresésével foglalkoznék, akik valamennyire függetlenedni tudtak az egyház többnyire politikai érdekektõl befolyásolt szemléletétõl. Nem véletlen, hogy sokuknak gondja is akadt az inkvizícióval.

"A bûn a lélekben van,
nem a testben"

A zsidó és a keresztény vallásban is alapvetõ fogalom a bûn. Az ember Istentõl való távolságához alapvetõen bûn tapad. Ádám és Éva már akkor bûnt követtek el, vétkeztek, amikor még az Úr kertjében élhettek, a teljes tisztaság állapotában. Azt hiszem, elég nyilvánvaló az ellentmondás. A Jó és a Rossz, mint a világ két ellenpólusa, természetesen megtalálható más vallásokban is, de ott pl. a kínai univerzizmusban, ez a két entitás egymást kiegészíti. Ellentétben az európai felfogással, ahol a Sátán számûzöttként él, pedig ha tanulmányozzuk a héber mítoszokat, észrevesszük, hogy meglehetõsen közeli kapcsolatban áll Istennel. Marie-Louise Von Franz mítoszok és mesék elemzésén keresztül bemutatja, hogy ha az ember erõszakosan el akar bújni árnyéka elõl, vagyis el akarja fojtani tudatalattijának negatív részeit, akkor az a tudat valamelyik vékony repedésébõl újult erõvel mindig újra kiszivárog. Szent Antal az elsõ remete, tizenöt évig élt egyedül a kunyhójában, majd húsz éven át a sivatagban. Csakis annyi ételt és italt vett magához, amennyire szüksége volt, betartva a szigorú aszkézist, minden erejével küzdött a földi világ hiúságai ellen, de a Sátán folyton buja látomásokkal kínozta. "A bûn a lélekben van", amely "gonoszságra vágyik" - írja Szent Ágoston, máshol meg: "a bûn a lélek testivé válása". A Vallomásokban saját magát ostorozva részletezi, miként ejtik sokszor bûnös rabságba õt az illatok, a torkosság, a kíváncsiság, a szemek kívánsága és a hallás élvezete, tehát minden olyan testi élvezet, amely Istentõl eltávolítja. A keresztény felfogás szerint, amikor a lélek a testi örömök felé hajlik, akkor a Sátán költözik belé, és ezért büntetnie kell magát kedve szerint, akár önostorozással, vagy hosszú böjttel. Ez lényeges ellentét például egy jógival, aki ha kudarcot szenved megvilágosodásának valamelyik stádiumában, mert pl. elmélyült meditációját hirtelen különbözõ gondolatok zavarják meg, akkor a guru bíztatására türelmesen tovább gyakorol.
    Még mielõtt rátérnénk a misztikusok Istennel való egyesülésének tárgyára, kiemelném, hogy a kereszténységgel a zsidó kollektív bûn végleg egyéni bûnné változott át, hangsúlyozva az individuum szerepét, amely már megváltható. Idézve Russellt: "A kollektív bûnösség helyébe az egyéni bûnösség került. Eredetileg a zsidó nép vétkezett és bûnhõdött is kollektívan, de a késõbbiek során a bûnösség személyesebbé vált és elvesztette politikai jellegét is. Amikor a zsidó nép helyébe az egyházat tették, ez döntõ változást jelentett, hiszen az egyház, mint szellemi entitás, nem vétkezhetett, csak az egyéni bûnös szakíthatta meg közösségét az egyházzal. A bûn, mint mondtuk, összefügg az én fontosságának tudatával. Ez korábban a zsidó nép fontosságát jelentette, de késõbb már az egyénét - nem az egyházét, mivel az sosem vétkezett."12

Egyesülés Istennel

A keresztény misztikusok, ha nem is olyan radikális módon, mint a flagellánsok, szintén örökösen küzdöttek testük ellen, de õk a büntetéssel nem Isten bocsánatát kívánták elérni, hanem megfékezett testükkel és szellemük egyfajta eksztatikus állapotában, egyesülni kívántak Istennel. Tehát céljukat tekinthetjük hasonlónak a jógikéval, de módszereiket semmiképp sem. Amellett, hogy a középkorban Európa intellektuálisan jóval fejletlenebb volt az indiai világnál, a magányos misztikusok útjuk bejárásához nem számíthattak semmi olyan segítségre, amit például a jóga õsi hagyománya kínált az indiaiaknak, mivel az egyház szellemétõl teljesen eltávolodtak, továbbá tudjuk, hogy a szerzetesrendek is lassan már az egyház karjaiként mûködtek, eltávolodva gyökereiktõl.
    Annak köszönhetõen, hogy a misztikusok közül egyesek nagyon értékes irodalmi életmûvet hoztak létre (Szent Ágoston, Keresztes Szent János, vagy Ávilai Szent Teréz), betekinthetünk lelki életük sokszor eksztatikus küzdelmeibe. Egyik legfontosabb eleme a test fegyelmezésének a lemondás. A test örömeit, mint a szexualitást, a finom ételek és italok fogyasztását, vagy a test kényelmét a keresztények szerint le kell gyõzni, számûzni kell lelkünkbõl a testit, akárcsak a mennybõl a Sátánt. Mint azt egy magyar 18. századi abbé, Faludi Ferenc írja:
    "Ha test, vér megindul, háborgat rút ostrommal, / Böjttel sanyargatom, megtöröm ostorommal, / Tüskébe keverem áruló testemet, / Így oltván tüzeit, megmentem lelkemet!"
    Az egyik legélesebb ellentét tehát a jógi felfogásával az, hogy a keresztények a testet nem irányítani és energiáit felhasználni kívánják, hanem legyõzni. A jógi, mint mondtuk, a szexuális energiát megpróbálja átszellemíteni, szellemivé szublimálni, míg a keresztény misztikus el akarja ûzni azt magától, ami persze lehetetlen. A jógi a meditáció és a testgyakorlatok során mindig ellenõrzi tudatával saját állapotát, és célja, hogy a tudatát kitágítsa, ellentétben a kereszténnyel, aki a tudatát meg akarja védeni.
    A misztikus költõk verseibõl megtudhatjuk, hogy náluk az Istennel való egyesülés, vagy sok esetben ennek kudarca egy felfokozott lelki állapotban történt, náluk az egyesülésnek (Megváltásnak) nincsenek meghatározott fokozatai, melyeket türelemmel, hosszas gyakorlással kell elérni. A keleti világban a cél az éntõl való teljes megszabadulás, hogy az ember beleolvadjon a Mindenségbe, mint azt Csuang-Ce mondja: "A nagy embernek voltaképpen nincs is énje: ez a legnagyobb, amire a sors feletti uralkodásban el lehet jutni."
    A nyugati hívõk azonban nem képesek és nem is akarnak megszabadulni énjüktõl. Õk mindig az Istennel való kapcsolatukról beszélnek, az Isten vagy befogadja, vagy eltaszítja õket, tehát közvetlen kapcsolatban van velük. Ezeket a verseket olvasgatva úgy tûnik, mintha a hívõk imádatuk lándzsájával eksztázisban rá akarnának rontani az Istenre. (Talán nem véletlenül lett ez a hasonlat ennyire fallikus szimbolikájú, ha visszagondolunk a fentebb leírt szexuális elfojtásra.) Az egyesülés tehát náluk nem beleolvadás a Mindenségbe, hanem Istennel való már személyessé vált kapcsolat az egyén és az Isten között. Emlékezzünk arra, amit Russell írt az individuáció folyamatáról. Az ember saját egyéni bûneitõl szabadul meg. Az egyesülés nem univerzális jelenség, mint a jógiknál (az anyagitól való megválás és az önvaló felszabadítása), hanem személyes üggyé válik.
 

BIBLIOGRÁFIA
Aurelius Augustinus: Vallomások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
Paramhansa Swami Maheshwarananda: Jóga haladóknak.  Sport Kiadó, Budapest, 1988.
Sankara: A Védánta filozófiája. Farkas Lõrinc Imre Kiadó, Budapest, 1996.
Dr. Baktay Ervin: Szanátana Dharma. Arkánum Szellemi Iskola könyvtára sorozat,
Sopron, 1991.
Csuang Ce Bölcsessége. Magánkiadás, Budapest, 1992.
René Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 1999.
Bertrand Russell: A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Budapest, 1994.
Plutarkhosz: Szókratész daimónja. Helikon Kiadó Budapest, 1985.
C. G. Jung: Szellem és élet. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.
Kínai buddhista filozófia. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
J. G. Frazer: Az aranyág. Gondolat Kiadó, Budapest, 1965.
 

Lábjegyzetek:
1 Mózes elsõ könyve (vissza)
2 J. G. Frazer: Az aranyág. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1965. (57. old.)   (vissza)
3 C. G. Jung: Szellem és élet. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999. (16. old.)    (vissza)
4 Kui-Jüan: A test kimerül, de a lélek nem hal el. Kínai buddhista filozófia. Balassa Kiadó, Budapest, 1993. (35. oldal)    (vissza)
5 Plutarkhosz: Szókratész daimónja. Helikon Kiadó, Budapest, 1985. (91. oldal)   (vissza)
6 Ugyanott: (90. oldal)   (vissza)
7 René Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 1999. (200. oldal)   (vissza)
8 Baktay Ervin: Szanátana Dharma. Arkánum Szellemi Iskola könyvtára sorozat. Sopron, 1991. (108. old.)    (vissza)
9 Sankara: A Védanta filozófiája. Farkas Lõrinc Imre Kiadó, Budapest, 1996. (58. old.)   (vissza)
10 Augustinus: Vallomások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. (306. oldal)    (vissza)
11 Bertrand Russell: A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Budapest, 1994. (323. oldal)    (vissza)
12 Ugyanott: (299. oldal)   (vissza)

DOKUMENTUM

A neoliberalizmus, a háború
és a militarizmus ellen, a békéért
és a társadalmi igazságosságért

A Második Szociális Fórum Porto Alegre-i felhívása

Szembesülve a népek életfeltételeinek erõsödõ romlásával, mi, a világ társadalmi mozgalmainak tagjai, több tízezren összejöttünk a Második Szociális Fórumra Porto Alegrében. Együtt vagyunk a szolidaritásunk megtörésére irányuló kísérletek ellenére is. Azért jöttünk el  ide, hogy folytassuk harcunkat a neoliberalizmus és a háború ellen, s hogy megszilárdítsuk ama múlt évben vállalt elkötelezettségünket és meggyõzõdésünket, hogy  "lehet más  világ".
    Nagyon különbözõek vagyunk - nõk és férfiak, fiatalok és felnõttek, bennszülöttek, falusiak és városlakók, dolgozók és munkanélküliek, hajléktalanok, nyugdíjasok, tanulók, bevándorlók, különbözõ a hitünk és a bõrünk színe, különböznek szexuális preferenciáink. Ez a sokféleség a mi erõnk, ez összefogásunk alapja. Szolidaritási mozgalmunk globális és egységes a gazdagság koncentrációja, a szegénység és az egyenlõtlenségek terjedése, földünk tönkretétele elleni fellépésben. Alternatív megoldásokat dolgozunk ki, és kreatívan alkalmazzuk õket. Harcunk és ellenállásunk a cement egy olyan rendszerrel szemben, amely az erõszakon, a nemi és faji elnyomáson alapul, a tõkét és a tekintélyeket rendszeresen elõnyben részesíti a népek szükségleteivel és elvárásaival szemben.
    A jelenlegi rendszer drámai helyzeteket teremt. Naponta asszonyok, gyermekek és idõsek halnak éhen, vagy halnak meg, mert nem jutnak orvosi kezeléshez. A háborúk, a nagyzoló ipari létesítmények, a földjüktõl való megfosztás és a környezeti katasztrófák egész családokat ûznek el otthonaikból. A társadalmak szenvednek a munkanélküliségtõl, valamint a közszolgáltatások és a szociális rendszerek elleni támadásoktól. E jelenségek ellenében megsokszorozódik az ellenállás és a harc az emberi méltóság tiszteletben tartásáért Északon éppen úgy, mint Délen.
    A 2001. szeptember 11-ei események után drámai fordulat következett be. Fenntartás nélkül elítéljük a terrorista támadásokat és minden támadást a civil lakosság ellen, bárhol történjék is a világban. Szeptember 11-e után az Egyesült Államok és szövetségesei tömeges katonai visszavágást indítottak el. "A terrorizmus elleni harc" jegyében világszerte megkérdõjelezik a polgári és politikai jogokat. Az Afganisztán elleni háború, amelyben terrorista módszereket alkalmaztak, kiterjedõben van más frontokon is. Tanúi vagyunk egy tartós globális háború elindításának, amelynek célja megerõsíteni az Egyesült Államok és szövetségesei kormányainak dominanciáját. Ez a háború új, brutális és teljességgel elfogadhatatlan arcáról mutatja meg a neoliberalizmust. Az iszlám sátáninak minõsül, miközben szándékosan felfokozzák a rasszizmust és az idegengyûlöletet. A tömegtájékoztató eszközök aktívan részt vesznek ebben az akcióban és megosztják a világot "jókra és rosszakra". A háború elítélése mozgalmunk alkotó eleme.
    A Közel-kelet fokozottan destabilizálódott, ami ürügyül szolgált a palesztin nép elnyomásának megkettõzésére. Úgy gondoljuk, hogy - amikor a palesztin nép Izrael Állam részérõl brutális elnyomást szenved el -, sürgõsen mozgósítanunk kell a palesztin néppel és önrendelkezési jogáért vívott harcával való szolidaritás kifejezésére. A palesztin kérdés megoldása létfontosságú a régió minden népének kollektív biztonsága szempontjából.
    A harc nem tûr halasztást. Argentínában a Nemzetközi Monetáris Alap strukturális átalakítási politikája és a vég nélkül húzódó adósság által okozott pénzügyi válság siettette a szociális és politikai válság kibontakozását. A középosztály és a munkásság spontán megmozdulása haláleseteket okozó megtorlást szenvedett el, majd kiváltotta a kormány bukását. "Háziasszony-tüntetésekre", "sztrájkõrség-szervezés"-re és tömegmegmozdulásokra került sor a táplálkozásra, munkára és lakásra vonatkozó elementáris követelésekkel. Elutasítjuk a társadalmi megmozdulások bûnözésként való megbélyegzését és elítéljük a demokratikus jogok és a szabadság elleni támadásokat. Hasonlóképpen elítéljük a multinacionálisoknak a gazdag országok kormányai által támogatott mohóságát és zsarolását.
    Mindezek az események a világméretû recesszió kontextusában zajlanak. A neoliberális gazdasági modell eltörli a jogokat és lerombolja a népek létfeltételeit. Semmitõl sem riadnak vissza, hogy megvédjék profitjaikat, a multinacionális cégek elbocsátanak, csökkentik a béreket és bezárnak üzemeket. A kormányok úgy igazgatják a gazdasági válságot, hogy privatizálnak, megkurtítják a költségvetések szociális kiadásait és támadják a dolgozók jogait. A recesszió feltárja a növekedés és a jólét neoliberális ígéreteinek hazug voltát.
    A multinacionális Enron cég összeomlása tanúsítja a kaszinó-gazdaság csõdjét és azoknak az üzletembereknek és politikusoknak a korrupcióját, akik gátlástalanul feláldozták a dolgozók bérét és nyugdíját. Ez a cég a fejlõdõ országokban csalárd tevékenységet folytatott. Létesítményei egész népességcsoportoknak a földtõl való megfosztását, a víz és a villanyáram költségeinek nagy mérvû emelkedését okozták.
    Az Egyesült Államok kormánya a nagyvállalatok érdekeinek védelmében pökhendi módon elutasította a föld felmelegedése ellen Kjotóban megkötött egyezményt, a ballisztikus rakétákat korlátozó szerzõdést, a bioszféra sokszínûségét védõ konvenciót, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni ENSZ konferenciát s a könnyûfegyverek szállításának megvitatását. Mindez ismételten bizonyítja, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan megakadályozza a globális problémák multilaterális megoldását.
    A társadalmi igazságosságért és szolidaritásért küzdõ globális mozgalomnak hatalmas kihívásokra kell felelnie: harcolnunk kell a békéért és a kollektív biztonságért, a szegénység és a diszkriminációk megszüntetéséért, a gazdasági hatalmak ellen, és hozzá kell fognunk egy tartós alternatív társadalom felépítéséhez. A társadalmi mozgalmak határozottan elutasítják az erõszakot és a militarizmust mint a konfliktusok megoldásának eszközeit. Elítélik a kis és helyi konfliktusok számának kiterjesztését és a katonai mûveleteket,  például a Kolumbia- vagy a Puebla-Panama-tervet, a fegyverkereskedelmet, a katonai kiadások növelését, a népek elleni gazdasági blokádot, különösen a Kuba elleni blokádot, de az Irak és más országok elleni blokádokat is. Elítélik a szakszervezetek, a társadalmi mozgalmak és az aktívák elnyomásának eszkalációját.
    Támogatjuk a szakszervezetek és a bérbõl és fizetésbõl élõk harcát a hagyományos ágazatokban éppen úgy, mint az informális gazdaságban. Ez a harc nélkülözhetetlen a munka- és életfeltételek megvédéséhez, a szervezkedési és a sztrájkjog megvédéséhez, a különbözõ szintû kollektív szerzõdések és a nõk és férfiak azonos bérének és munkafeltételeinek kivívásához. Támogatjuk a szakszervezetek és a dolgozók harcát az elbizonytalanítás, a munka alóli felmentések stratégiája és az elbocsátások ellen.
    Genovában a G8-ak kudarcot vallottak a nekik tulajdonított globális kormány szerepében. A G8 kormányok a tömeges mozgósításra és ellenállásra erõszakkal és elnyomással feleltek, bûnözõkként kezelték azokat, akik tüntetni merészeltek. Ám a megfélemlítés politikája kudarcot vallott.
    A multinacionális vállalatok és leányvállalataik dolgozói részére új nemzetközi jogok biztosítását követeljük, különösen ami a szervezkedési jogot és a kollektív tárgyalási jogot illeti. Hasonlóképpen támogatjuk a parasztmozgalmak és a népi mozgalmak harcát a földek, az erdõk, a vizek és az emberi életfeltételek oltalmazásáért.
    A neoliberális politika nyomort és létbizonytalanságot szül. Nagymértékben megnövelte a szexuális kizsákmányolást s a nõkkel és gyermekekkel való kereskedelmet. A szegénység és a létbizonytalanság miatt milliók kényszerülnek kivándorlásra, akik azt tapasztalják, hogy megfosztják õket emberi méltóságuktól, a szabadságtól és alapvetõ jogaiktól. Követeljük a helyváltoztatás jogának tiszteletben tartását, a fizikai integritás jogát és törvényes státust minden bevándorlónak. Védjük a bennszülött népek jogait és követeljük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 169. paragrafusának beiktatását a nemzeti jogalkotásba és egyúttal e paragrafus alkalmazásba vételét.
    A Dél országai külsõ adósságaikat már többszörösen visszafizették. Törvénytelen, igazságtalan és csalárd, hogy az adósságot az elnyomás eszközeként használják egy nemzetközi uzsorarendszer kizárólagos szolgálatában. Ugyanazok az országok követelik az adósságok kifizetését, amelyek kizsákmányolják a természeti erõforrásokat és a Dél hagyományos tudását. Követeljük az adósságok feltétel nélküli eltörlését s a történelmi, szociális és ökológiai károk helyrehozatalát.
    A víz, a föld, az élelmiszerek, az erdõk, a magvak, a kultúrák és a népek identitása az emberiség, a mai és a jövõbeni nemzedékek közös vagyona. Ezért alapvetõ feladat a bioszféra sokszínûségének megõrzése. A népeknek joguk van a folyamatos táplálkozásra és az egészséges táplálékra, szabadon az organizmusok minden genetikus módosításától. Az élelmiszerekkel való helyi, regionális és nemzeti önellátás alapvetõ jog; ebbõl következik, hogy a demokratikus agrárreformok és a parasztok földhöz jutása meghatározó jelentõségû.
    A dohai csúcstalálkozó újra bebizonyította a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) törvénytelenségét. A "fejlõdésrõl szóló napirend" csakis a multinacionálisok érdekeit védi. Egy új kereskedelmi forduló elindításával a WTO közeledik céljához, a globális árucseréhez, az élet minden elemének áruvá változtatásához. Számunkra az élelmiszerek, a közszolgáltatások, a mezõgazdaság, az egészségügy és az oktatás nem eladás célját szolgálják. A szabadalmakat nem szabad a szegény országok és népességûk ellenében kijátszani. Elítéljük tehát a szabadalmaztatásokat és az életelemek kereskedelmét. A WTO ezt a globális programot regionális szabadkereskedelmi szerzõdésekkel és beruházási megállapodásokkal indítja útjára. Tiltakozással és tömegmozgósítással az "ALCA" ellen a népek kifejezik, hogy elutasítják az ilyen megállapodásokat, amelyek hasonlatosak egy új gyarmatosításhoz, és az alapvetõ jogok és értékek, úgymint a szociális, a gazdasági, a kulturális és a környezeti értékek felszámolásához vezetnek.
    Megerõsítjük mozgalmunkat közös akciókkal és megmozdulásokkal, amelyeket a társadalmi igazságosságért, a jogok és a szabadság tiszteletben tartásáért, az életminõségért, az egyenlõségért, az emberi méltóságért s a békéért folytatunk.
    Harcolunk a népek jogáért, hogy megismerhessék és bírálhassák saját kormányaik politikáját, különösen a nemzetközi intézményekben folytatott tevékenységüket, mert a kormányok számadással tartoznak népüknek; közben küzdünk azért, hogy  világszerte megvalósuljon  a választási és részvételi demokrácia, küzdünk a diktatúrák megbuktatásáért és a társadalmak demokratizálásáért.
    Harcolunk a külsõ adósságok eltörléséért és a károk helyrehozásáért.
    Harcolunk a spekuláció megakadályozásáért; a fiskális paradicsomok eltörléséért és egy különadó, a Tobin-adó bevezetéséért.
    Harcolunk az információ jogáért.
    Harcolunk a nõk jogaiért, az erõszak, a szegénység és a kizsákmányolás megszüntetéséért.
    Harcolunk a békéért, s azért, hogy  minden nép jogot szerezzen a nemzetközi közvetítésre, a civil társadalom független képviselõinek részvételével. Harcolunk a háború és a militarizmus, a külföldi katonai bázisok és beavatkozások ellen, az erõszak rendszeres eszkalációja ellen, miközben támogatjuk a dialógust, a tárgyalásokat és a konfliktusok erõszakmentes megoldását.
    Harcolunk a fiatalok ama jogáért, hogy az ingyenes közoktatás valamennyiük számára elérhetõ legyen; harcolunk szociális önállóságukért és a kötelezõ katonai szolgálat egyetemes eltörléséért.
    Harcolunk minden nép, különösen a bennszülöttek önrendelkezési jogáért.

Porto Alegre, 2002. február

MORVA TAMÁS FORDÍTÁSA