SIMÓ ENDRE

Az "Antikrisztus" és mi

Hatvan évvel ezelõtt, a Népszava híres 1941. karácsonyi számában szociáldemokrata és polgári gondolkodók fogalmazták meg nézeteiket az antifasiszta összefogásról, és kerestek közös nevezõt a nácifasizmussal szemben. Kapcsolatépítésüknek és együttmûködési készségüknek különös aktualitást kölcsönöznek a napjaink világában lejátszódó politikai-társadalmi folyamatok: a náci módszereket idézõ szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadás, és a nyomába szegõdött nemzetközi és hazai szélsõjobboldali offenzíva.
    A mi földünk: a mi életünk címû írásában Szakasits Árpád a nemzeti önállóság és függetlenség "nagy gondolata", a népszabadság "örök eszméje" és a szociális haladás "történelmi szükségességének követelõ hangja" jegyében igyekezett szövetségesre lelni a demokratikus polgári erõkben, és cselekvõ szolidaritást sürgetett mindazokkal, akik hasonlóan gondolkodnak.
    "Bizonyos lényeges dolgokban meg kell értenünk egymást, mert különben egyenként, különállva még könnyebb az elpusztulás, mint ha sokan, nagyon sokan megértik egymás szavát. Azt hiszem, a szabadság dolgában megérthetjük egymást, még ha különbözõ pontokról indultunk is el" - válaszolt neki Szekfû Gyula az emberi méltóság és az emberi jogok védelmezésére helyezve a hangsúlyt. Szekfû így írt A szabadság fogalma címû cikkében: "A természettörvény az emberek egyenlõségét és szabadságát követeli; kivétel nélkül minden társadalmi állású, bármely fajhoz és néphez tartozó emberét. A természettörvény szerint nincs úr és rabszolga; nincs munkára ítélt alsóbb osztály és élvezetre jogosított felsõbb; nincs alacsonyabbrendû nép, amelynek csak engedelmesség a kötelessége és nincs olyan nép sem, amely hegemóniára született volna és azt joggal gyakorolhatná. Az olyan szabályok vagy törvények, az olyan nemzetközi egyezmények és tõlük létrehozott állapotok, amelyek a természettörvénnyel ellenkeznek, nélkülözik a jogot és csak az erõszak, a hatalom szüleményei és fenntartói lehetnek".
    A hatvan évvel ezelõtti kéznyújtás két okból is tanulságos itt és most. Mindenekelõtt azért, mert jelzi, hogy nemcsak a baloldal és a munka világa érdekelt a szélsõjobboldali elõrenyomulás feltartóztatásában, hanem jelentõs polgári tömegek is. És azért is, mert arra int bennünket, hogy a reagálással nem szabad megkésni. Hiszen 1941 végén már nem lehetett gátat vetni hazánk elfasizálódásának, sem pedig megakadályozni, hogy Magyarország a hitleri Németország csatlósává váljék a Szovjetunió ellen indított hódító háborúban. (Bárdossy László decemberben az Egyesült Államoknak is hadat üzent.)
    2001. szeptember 11-e világosan jelezte, hogy mi vár világunkra ha nem tudnánk megvédeni az emberi és a polgári szabadságjogokat. Ha a polgári demokratikus erõk képtelennek bizonyulnának felülkerekedni a tõkés globalizáció szülte ellentmondásokon, és a kapitalizmust a szélsõjobboldalra támaszkodva próbálnák megmenteni. Minthogy a kísértés igen nagy a jobbratolódásra, a baloldalnak és a munka világának jól felfogott érdeke, hogy segítsen a globalizáció szülte feszültségek enyhítésében, és keresse a szövetséget a polgári demokratikus erõkkel egy olyan új perspektíva felé, amelyben a szabadságeszme nem lehet többé a kapitalizmus túsza.
    Mirõl van szó? Arról, hogy a tõkés globalizáció olyan világméretû társadalmi feszültségeket idéz elõ az egyenlõtlen gazdasági fejlõdéssel, amelyeken egyre kevésbé képes úrrá lenni hagyományos polgári demokratikus eszközökkel és módszerekkel.
    A New York-i Világkereskedelmi Központ romba döntése jól érzékeltette ezt az ellentmondást. Hiszen egy olyan torony dõlt össze, amely nem tudott mihez kezdeni az emberiség túlnyomó többségének problémáival. És azok döntötték le, akik nem is akarnak mit kezdeni velük. Ellenkezõleg: akár rémuralommal is készek érvényt szerezni a pénzvilág hatalmának.
    A globalizáció ellentmondásainak érzékeltetésére Kofi Annan ENSZ-fõtitkár a következõ példát ajánlotta a világ figyelmébe 2000. évi millenniumi jelentésében. Képzeljük el Földünket egy olyan falunak, amely ezer lelket számlál, és lássuk, hogyan tükrözõdik a falu életének cseppjében a világ tengere! Ezer lakos  közül százötvenen a falu szebbik részén laknak, hétszáznyolcvanan a szegényebb fertályain, hetvenen pedig az átmeneti zónában. Évi átlagban hatezer dollárt keres a falu népe, és a korábbinál több család jut ekkora keresethez, a vagyon 86 százaléka mégis mindössze kétszáz ember kezében összpontosul. Ezért a lakosság fele kénytelen napi két dollárból tengõdni. A szegények többsége nõkbõl tevõdik össze. A felnõtt lakosságnak ugyan mind nagyobb része tud írni és olvasni, de 220-an még mindig írástudatlanok. Az analfabéták kétharmada nõ. A húsz éven aluli fiatalok háromnegyede kétségbeesetten, munkát keres, de nem talál. Csak hatvanan rendelkeznek számítógéppel, és huszonnégyen jutnak az Internet szolgáltatásához. A lakosság felének nincs telefonja. A falu jómódú részén élõk 78 éves élettartamra számíthatnak, a szegényebbek 64-re, a legszegényebbek pedig 52-re. Az elõzõ nemzedékekéhez képest valamennyiük élettartama meghosszabbodott ugyan, de az óriási különbség nem szûnt meg, mert a szegények körében gyakoribbak a betegségek, a rosszul tápláltság, gyakrabban nélkülözik a tiszta vizet, kevésbé lehet részük orvosi ellátásban, kevesebben rendelkeznek megfelelõ otthonnal, részesülhetnek oktatásban és nevelésben, kevesebben dolgozhatnak. A faluban ezért békétlenség honol. Egyes részeit szervezett bûnözés kerítette hatalmába és erõszak lett úrrá. A települést mind gyakrabban sújtja természeti csapás: viharok, özönvízszerû esõzések, vagy éppenséggel szárazság. Érezhetõen emelkedik az átlagos hõmérséklet is, és mind nyilvánvalóbbá válik az ok-okozati összefüggés légköri felmelegedés és felhasznált energiahordozók között. Az üvegházhatást elõidézõ széndioxid-kibocsátás ötven év alatt a négyszeresére nõtt. A lakosság egyhatodának, megélhetését talajerózió fenyegeti. Vajon meddig tudnak fennmaradni, ha nem intézkednek az érdekükben? Ha nem segítenek rajtuk, hogy ne kelljen éhezniük, erõszaktól mentesen élhessenek, tiszta vízhez és levegõhöz juthassanak, gyermekeik pedig eséllyel indulhassanak az élet útján?! Ezekkel a kérdésekkel kell szembenézniük nagy falunk vezetõinek, a világ kormányainak! - írta Annan.
    A millenniumi jelentésben foglaltakat azóta világgazdasági recesszió súlyosbította. A fejlett országokban is kiélezte a szociális feszültségeket. A világ legfejlettebb államait tömörítõ OECD 130 millió szegényt, 34 millió munkanélkülit, és 11 millió éhezõt, illetve alultápláltat tart nyilván. A fejlett országok lakosságának 15 százaléka funkcionális analfabéta. Az OECD-tag Magyarországon is mélyül a szakadék gazdagok és szegények között. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) felmérése szerint a magyar családok egyharmada él szegénységben, és a családok hetven százalékánál az egy fõre jutó jövedelem 2001-ben sem érte el a nyugdíjminimumot, azaz a 18 310 forintot. A FAO kimutatása szerint hazánkban 100-150 ezerre tehetõ az éhezõk száma.
    A globalizáció csak úgy tudna felülkerekedni ezeken az ellentmondásokon, ha szociális rendeltetésû önkorrekciót hajtana végre. Csakhogy ezzel épp a neoliberalizmus és a monetarizmus lényegét, a tõkeértékesülés hatékonyságát kellene feladnia, vagy legalábbis kiigazítania. A pénzügyi körök ellenállására mi sem utal jobban, mint az, hogy még a tõzsdei tranzakciók megadóztatását sürgetõ 0,1 százalékos Tobin-adót sem hajlandók bevezetni. Ilyen körülmények között ajánlja magát a szélsõjobboldal hatalmi alternatívaként a polgári demokratikus erõkkel szemben. A "szegényhad" elleni fellépés, a "betolakodó" idegenek feltartóztatása, a "rendcsinálás" és a terrorizmus elleni harc igényével. Vitorláját duzzasztja a szeptember 11-e után eluralkodott tömeghangulat és a liberálkapitalizmus elbizonytalanodása.
    Ki ne érzékelné a szociáldemagógia iránti fogékonyság növekedését!? Az idegenekkel, a kisebbségekkel, a mássággal szembeni elõítéletek terjedését! A fokozódó antiszemitizmust! A szegények és az elesettek iránti szolidaritás feltûnõ megrendülését! A szélsõjobboldal hangja hazánkban is felerõsödött. Nem lehetetlen, hogy a 2002. évi választás után hazánkban is kormányszerepre tesznek szert. Mint Ausztriában és Olaszországban. Honi szélsõjobboldali körökben egy "Antikrisztus" közelgõ eljövetelérõl beszélnek. Abban reménykednek, hogy a fasiszta Messiás leszámol majd a szabadság-egyenlõség-test-vériség "téveszméjével": a könyörületesség és a szolidaritás "hamis krisztusi illúziójával", s visszahelyezi jogaiban az erõt, a rendet, a fegyelmet. Azt tartják, hogy sem a szocializmus, sem a liberalizmus nem váltotta be a hozzá fûzött reményt, ezért most õk következnek.
    A szélsõjobboldal tényleges problémából indul ki: a liberálkapitalizmus valóban nagy gondokkal küszködik. Elõbb-utóbb választania kell, hogy a rendszer szociális demokratizálása felé vesz-e irányt, a vele járó reformok végrehajtásával egy új nemzetközi gazdasági rend értelmében, vagy kitart a létezõ kapitalizmus mellett, vállalva, hogy a társadalmi termelés, egyéni kisajátítás ellentétét az utóbbi javára oldja föl. Akár a polgári szabadságjogok beszûkítésének, a demokrácia korlátozásának árán is. Ez esetben nem utasíthatja viszsza a szélsõjobboldal szolgálatait sem, hiszen erõszakot kell vennie a társadalmi folyamotokon. Máskülönben nem lehetnek úrrá a rendszer által elõidézett és a rendszert fenyegetõ ellentmondásokon. A tét óriási: a globalizált haladás, vagy a modern rabszolgaság. Amerikában és másutt régóta nem tapasztalt pozícióharc folyik a polgári szabadságeszme letéteményesei és a autoritarizmus hívei között. Olyanok között, akik szerint a világkapitalizmus demokratikus úton felül tud kerekedni belsõ ellentmondásain, és azok között, akik tagadják a liberális önkorrekció lehetõségét. A harc még nem dõlt el. Az amerikai finánctõke vezetõ köreinek dilemmájára jól rávilágít a kilencvenes évek végén született "luganói jelentés":
    Szerzõinek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy hogyan tarthatnák fenn a neoliberális-monetarista piacgazdaságot a 21. században is. (Susan George: Le Rapport Lugano. Ed. Fayard, Paris 2000.) A szakértõi csoport azt ajánlotta, hogy ultraliberális irányba fejlesszék tovább a neoliberális rendszert. Modern értelemben vett, korunk globalizációjára alkalmazott új faji és élettérelméletet fogalmaztak meg. Javasolták, hogy a szegénység problémáján a szegények sorsukra hagyásával legyenek úrrá. Azaz bízzák õket a piacra, az majd szelektál, s lecsapolja az emberiség fizetésképtelen - szóhasználatukkal élve - piacidegen részét. A szociáldarwini törekvés célját abban jelölték meg, hogy 2020-2025-re a mai hatmilliárdról négymilliárdra csökkenjen a világnépesség. A jelentés szerzõi erkölcsileg megengedhetetlennek tartják, hogy írástudatlan, megélni képtelen, fölösleges, degenerált emberek garmada népesítse be a Földet, és szaporodjon, ahogy neki tetszik. A biológiai kiválasztódást a piacra kell bízni - írják. Mert ha a szegényt és az elesettet kiszolgáltatják a piac farkastörvényeinek, ha felemelik az élelmiszer és a gyógyszer árát, akkor betegségek fogják megtizedelni a népeket. Hasznosnak tartják a járványok terjedését, de úgy vélik, hogy a "kívánt eredmény" érdekében háborúkra is szükség lesz. Annál is inkább, mivel a háborúskodás a profit gyarapításának leggyorsabb és leghatékonyabb útja. Szorgalmazták, hogy szítsanak belviszályokat a "harmadik világ" népei között. Idézzenek elõ polgárháborúkat, ugrasszák az embereket egymásnak. "Ha a nyugati kormányok nem tudnák meggyõzni választóikat a népességcsökkentési stratégia helyénvalóságáról, akkor fel kellene hagyniuk a parlamenti demokráciával, és olyan önkényuralmi megoldásokat kellene elõnyben részesíteniük, amelyekkel a cél elérhetõ" - idézte Susan George.
    Az iromány szerzõi szerint nem szabad megengedni, hogy tért nyerhessen az emberiség közös érdekének és együvé tartozásának eszméje és gyakorlata. Meg kell akadályozni a szolidaritás érzésvilágának kialakulását. Ezt úgy akarják elérni, hogy megosszák az embereket etnikai, faji, vallási, nemi és foglalkozási alapon. Azt tanácsolják az "ideológia új légiósainak", hogy minden szinten harcoljanak az egyenlõség és a testvériség eszméjét hirdetõk ellen. Járassák õket le, keverjék õket gyanúba, végsõ soron pedig fizikailag is számoljanak le velük. Azt kell terjeszteni, hogy a fejlõdés útja az egyenlõtlenségen át vezet, és hogy verseny nélkül nincs felvirágzás. A globalizáció útját a társadalmak atomizálásával, az egyén szerepének felmagasztalásával, a közösségek szétszabdalásával kell egyengetni. El kell hinteni a gyûlölet magvait az emberek között, hogy mindenki ellenséget lásson mindenkiben, a vezetõk pedig azt a benyomást kelthessék, mintha a közjót szolgálnák, és õk volnának az emberiség megmentõi - áll a luganói jelentésben.
    Hogy a finánctõke enged-e az autoriter csábításnak, vagy sem, attól függ, miként alakulnak az erõviszonyok saját kebelén belül, továbbá a polgárság köreiben általában, és nemzetközi síkon. Ma kettõsség figyelhetõ meg magatartásában. Erõs hatalmi befolyással rendelkezõ pénzügyi körök hajlanak a szélsõjobboldallal való karöltésre, mások vi-szont progresszív irányban keresnek megoldást, és készek volnának balra nyitni. Ahhoz hasonló szövetségre lépni a baloldali erõkkel, amilyenre Anglia és az Egyesült Államok lépett a Szovjetunióval és a nemzetközi Kommunista mozgalommal a fasizmus ellen a II. világháborúban. Napjaink orosz-amerikai összefogása a terrorizmus elleni harcban igen elõremutatónak tûnik ebbõl a szempontból. Arra utal, hogy nemcsak felismerték a közös veszélyt, hanem össze is fognak a szélsõjobboldallal és a fundamentalizmussal szemben. Az orosz politikai vezetés nyitottsága is befolyásolhatta George W. Bush politikájának alakulását, hiszen a terrortámadást követõen mondott híres beszédében az elnök nácizmusról tett említést, ezzel pedig a szélsõjobboldalban jelölte meg Amerika fõ ellenségét. Figyelemre méltóak Bushnak azok a kijelentései is, amelyekkel arra engedett következtetni, hogy az anthrax-terrorizmus, azaz a lépfene-kórokozó terjesztése Amerikán belüli szélsõségesek mûve lehet. Mindez azt bizonyítja, hogy a baloldali és demokratikus erõknek még olyan finánctõkés körökkel is módjuk nyílik a világméretû antifasiszta összefogásra, mint amilyenek Busht hatalomra juttatták. A nemzetközi terrorizmussal és fundamentalizmussal szembeni koalícióhoz csatlakozott Kína, India és Irán is. Tehát az emberiség többsége. Ez bíztató. Még akkor is, ha a folyamat korántsem egyértelmû, és Bush politikájára is rányomja bélyegét a kettõsség. Hiszen terrortámadásra háborúval válaszol, a háború esetleges eszkalációját tervezi, odahaza pedig a polgári szabadságjogoknak ellentmondó biztonsági intézkedéseket foganatosítanak a "terroristák ellen".
    Ahhoz, hogy a liberálkapitalizmus haladó irányba keressen kiutat válságából, fontos szerepet játszhatnak azok a szociális világmozgalmak is, amelyek az emberi jogok globalizálása jegyében szervezõdnek a tõkés globalizációval szemben. Ezeknek a rendkívül sokféle és sokszínû civilszervezeteknek a közös célját abban foglalta össze a Szociális Világfórum, hogy "lehetséges egy másfajta világ!" (Lásd: Egy új internacionalizmus. Szép Szó, 2001. szeptember 8.)
    Magyarországon a tõkés viszonyok viszonylagos fejletlensége és gyengesége közepette nagypolgári körökben fokozott a hajlam, hogy nemzeti kapitalista, konzervatív irányban keressék hatalmuk konszolidálásának lehetõségét. Mivel ezt a politikát a MIÉP képviseli a legkövetkezetesebben, vezetõ honi pénzügyi körökben megfigyelhetõ egyfajta radikalizálódás szélsõjobboldali értelemben. Polarizálódás tapasztalható a legnagyobb kormánypárt, a Fidesz magatartásában is. Tükrözi ezt Pokorni Zoltán és Kövér László a pólus két oldalán. Köztük Orbán Viktorral, aki szintézist próbál teremteni a két lelkület között. A MIÉP mint "csendestárs"-felfogás és gyakorlat hasonló hajlamokra utal, mint másutt.
    De azt is látni kell, hogy a Fidesz nem egységes a szélsõjobboldal megítélésében. Soraiban olyan erõk is megtalálhatók, amelyek ellenzik az együttmûködést vele, és polgári demokratikus úton képzelik el a jövõt. A Fidesz nem szélsõjobboldali párt. Annak dacára sem, hogy egyik szárnya készen áll a hatalmi koalícióra a szélsõjobboldallal. A disztingválás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy be ne szûkítsük az antifasiszta szövetségesek lehetséges körét. Nehogy mi szigetelõdjünk el, ne pedig az újfasizmus! A Fidesz indulatos megítélése, a nemzeti konzervatív erõk en bloc lefasisztázása ugyanis azokra üthet vissza, akiknek ahhoz fûzõdik érdekük, hogy a szélsõjobboldalnak minél kisebb legyen a tömegbázisa és a politikai támogatottsága. A kirekesztõ magatartás hátráltatja, végsõ soron meghiúsítja a fasisztaellenes frontot. A baloldali, liberális erõknek az az érdekük, hogy a Fidesz demokratikus érzelmû köreivel is megtalálják a kapcsolatot a közös ellenséggel szemben. Mégpedig idejekorán! Az antifasiszta összefogás közös platformot is feltételez, máskülönben jámbor óhaj marad. A tömegeket ugyanis meg kell nyerni!
    Az SZDSZ képviselte politikával - véleményem szerint - azért nem lehet komoly tömegekre szert tenni a mai Magyarországon, mert az kimerül annak a neoliberális modellnek az apológiájában, amely a jelzett társadalmi állapotokhoz vezetett. Elszomorító látni, mennyire érzelmi alapú és ösztönszerû az SZDSZ szélsõjobboldal-ellenessége, és mennyire nélkülözi a szélsõjobboldal erõsödését elõidézõ okok racionális elemzését. A szükséges következtetések levonását abból, hogy milyen szerepet játszott az új helyzet kialakulásában a neoliberális piacgazdaság, a szociális szempontokkal való nemtörõdömség.
    Minthogy 1994-1998 között az MSZP vezetése is azonosult ezzel a gazdasági- és társadalompolitikával, és azóta sem vizsgálta felül akkori vonalát, a választók jelentõs tömegei továbbra sem látnak tényleges alternatívát a szocialista párti politikában a jobboldali kurzussal szemben. Az MSZP túlságosan összemosódott azokkal, akik a nagytõkés felhalmozás útját egyengették. (Lásd még: Ha nincs alternatíva. Szép Szó, 2000. május 20.) Kovács László pártelnök szerint az MSZP a jobboldali koalíciónál kedvezõbb feltételeket biztosítana a külföldi tõke magyarországi beruházásához, ha megnyerné a választást. Nem világos, hogyan egyeztethetõ össze ez a törekvés a béremelésre, az életszínvonal-emelésre vonatkozó ígéretekkel és szociálpolitikai tervekkel. A mozgástér ugyanis roppant szûkké lett ebben a recessziós szakaszban.
    Az MSZP-nek nem szabad a kapitalizmus rabjának maradnia. Külön kellene választania a szabadságértékeket és a szabadságjogokat a tõkés viszonyoktól, és szakítania azzal a vélekedéssel, hogy ezek a kapitalizmus lényegéhez tartoznak, hiszen a termelõerõk fejlõdése által lehetõvé vált társadalmi fejlõdés történelmi értékeirõl van szó, melyeket meg kell védeni magával a kapitalizmussal szemben is, hogy új távlatokat tárhassunk fel. Kiutat kellene találnia a globalizáció iszonyatos ellentmondásaiból, és nem szabad átengednie a béke jelszavát a szélsõjobboldalnak, amelyet Csurka István könnyûszerrel vehetett a szájára. Félreértés ne essék! Senki sem kételkedik a szocialisták és a liberálisok antifasiszta elkötelezettségében, de a fasisztaellenes összefogás nem merülhet ki szavakban, nem lehet önmagáért való, a társadalomnak éreznie kell, hogy érte történik, hogy közös ügyrõl van szó. Ehhez világosan meg kel jelölni a haladás irányát, mozgósítani kell az embereket, hogy kitörhessünk a zárt rendszerbõl, és megszabadulhassunk a kényszerzubbonytól. Mindezt a meglevõ szabadságértékekbõl kiindulva tehetjük meg, a demokrácia és az emberi jogok bõvítésének, a kollektívák gazdasági jogai kiszélesítésének igényével, hiszen nem kevesebb demokráciára és szabadságra van szükség, hanem többre és nagyobbra.
    Okulni a történelembõl ma, itt Magyarországon azt jelenti, hogy a baloldalnak meg kell újulnia, és épkézláb alternatíva birtokában kell összefognia más demokratikus erõkkel valamiért, valami ellen. A jobboldali kormány leváltása esetén az új periódusban valóban átgondolt, új szociális politikára lenne szükség. Túl kellene mutatni korunk kapitalizmusának szûkre szabott keretein, melyeket a termelõerõk kinõnek. Nem tõkeellenesnek kell lenni, hanem tudni kell a közös kincset, a társadalom által kiizzadt értékeket új társadalmi célok szolgálatába állítani. Félõ, hogyha a baloldal továbbra is adósa marad a magyar társadalomnak egy ilyen alternatívával, akkor a szocializmus létbiztonságától megfosztott és sorsára hagyott tömegen olyan indulatok kerekedhetnek felül, amelyek ordas eszmék táptalajává válhatnak.
    A haladó erõknek nemzeti és nemzetközi dimenzióban egyaránt ahhoz fûzõdik érdekük, hogy megvédjék a polgári szabadságjogokat, hiszen a polgári demokrácia kínálja a legelõnyösebb feltételeket ahhoz, hogy a tõke szabadságát a többség szabadságává fejlesszük tovább, túllépve majd azon a rendszeren, amely a fasizmus jelentkezésének lehetõségét újjászüli.

FÓRUM
 

BISTEY ANDRÁS

Akik a legtöbbet veszítették

Röpirat a cigányságról

Magyarországon a rendszerváltás legnagyobb vesztese a cigányság. A gazdasági, politikai és morális változások tragikus hatásúak a mintegy öt-hatszázezres népességre: nagyrészt elveszítette a munkáját, romlott a társadalmi megítélése, és megsokasodtak vele szemben a verbális és fizikai erõszak esetei. Mindez olyan helyzetben következett be, amikor már felnõtt egy nemzedék, amely többségében megismerte a rendszeres munkát, a többé-kevésbé belátható anyagi gyarapodást és amelynek nem volt mindennapi élménye a rasszista gyûlölködés és erõszak.
    Ma a cigányság idegenül él a magyar társadalomban, mintha kényszerlakhelyen élne. Ez a társadalom kitaszítja, nem látható, de annál áthatolhatatlanabb fallal választja el önmagától.
    Munkához jutni ma senkinek sem könnyû, a cigányoknak azonban szinte lehetetlen. Ha mégis hozzájutnak valamilyen rosszul fizetett munkához, õket bocsátják el elõször, és õket alkalmazzák utoljára. Olyan községekben, ahol a cigányság nagy számban él,  munkanélküliek aránya elérheti a 70-80 százalékot, és csak az önkormányzat és intézményei adnak állandó munkát, de nem a cigányoknak.
    Számukra a reménye is elveszett annak, hogy valaha huzamosabb idegig tartó munkához jussanak, ez pedig az életben maradás esélyeit is csökkenti. A nyomor ismét napvilágra hoz olyan, már szinte elfeledett hajdani népbetegségeket, mint a tüdõbaj, amely lassanként ismét morbus hungaricus lesz, a nemi betegségek, az angolkór, a bõrbajok különbözõ fajtái. Mértékadó számítások szerint a cigányság életkora mintegy tíz évvel alacsonyabb az országos átlagnál Magyarországon, és ez az egyetlen adat is elegendõ lenne helyzetének érzékeltetéséhez.
    De mindezeknél súlyosabb a véglegesnek érzett, kilátástalan vereség, a kitaszítottság érzése, a reménytelenség. A gyûlöletbõl, bizalmatlanságból vagy közömbösségbõl köréjük épített fal elzárja a cigányokat az életben maradás törvényes eszközeitõl, attól, hogy valaha is ennek a társadalomnak a tagjai lehessenek, hogy olyan életet élhessenek, amelyet a lakossá a maga számára normaként elfogad.
    Többségük a társadalmon kívül, gettókban él, ahonnan nincs szabadulás, legalábbis társadalmi méretekben nincs. Jelenlegi helyzetük a jövõjüket is meghatározza, aki ma ott születik, az ott is hal meg, s a születés és a halál között jövõtlenül tengõdik.
    A társadalom önnön lelkiismeretének elaltatására az öngondoskodás álságos elvét hirdeti. Eszerint mindenki önmagáért felelõs, azaz nem felelõs másokért, és az állam sem felelõs senkiért. Az élet harc, amelyben a gyengék elhullanak, ez a világ rendje. Aki elbukik, csak önmagát okolhatja. A szegényeknek, a társadalomból kihullottaknak szégyellniük kell magukat helyzetük miatt, és elégedetlenség helyett csodálniuk az erõseket, akik felül maradtak a küzdelemben.
    Ez a cinikus hazugság csupán arra jó, hogy szellemileg lefegyverezze a nyomorgók tömegét.
    A társadalom minden módon igyekszik elleplezni, hogy a szegények, a kifosztottak és a gettóba zártak nem maguk felelõsek a helyzetükért. A cigányságra pedig különösen érvényes ez. Nem a cigányok hozták magukat ilyen helyzetbe. Életútjuk már születésükkor meg volt határozva, és meg lesz határozva ezután születendõ gyermekeiké is. Jószándékú közeledésük rendre durva visszautasításba ütközik. Hamar megtanulják, hogy megélni csak úgy tudnak, ha életük során állandó riadókészültségben vannak, furfanggal vagy erõvel kell elvenniük azt, ami jog szerint megilletné õket.
    A társadalom nem érti a gondjaikat, a hagyományaikat, a gondolkodásmódjukat, de nem is akarja megérteni, inkább az elkülönülést, a kitaszítást választja, és agresszióval válaszol, ha nagyritkán ellenállást tapasztal. Sõt, az agressziónak olykor áldozatul esnek azok is, akik lelkiismeretük parancsára vagy bármilyen más okból a védelmükre kelnek. Elég csak a budapesti kilakoltatások ellen tiltakozó, bilincsbe verve elhurcolt jogvédõkre gondolni.
    Miközben a társadalom nagyobbik része mindent megtesz, hogy elkülönítse a cigányokat, szemforgató módon szemrehányást tesz nekik, hogy nem akarnak beilleszkedni. A beilleszkedésükre azonban nem kínál, sõt nem hagy emberhez méltó teret. Legföljebb valamiféle minél láthatatlanabb páriaéletbe engedné õket beilleszkedni, olyan elzártságba, mely a találkozást is lehetetlenné tenné.
    A cigányság kirekesztése, megfosztása jogai valóságos gyakorlásától, megfosztása a munkától, a társadalmi beilleszkedés valódi feltételétõl, arra is jó, hogy megossza a szegények és az elnyomottak tömegét. Cigány és nem cigány nyomorgókat, akiknek együtt kellene küzdeniük helyzetük javításáért, szembefordítson egymással, elkendõzve ezzel a valóságos társadalmi problémákat. Egymással ugrasztják össze a nyomorgókat, nehogy nyomoruk okozói ellen forduljanak.
    A mai társadalom a cigányokat gettókba, cigánytelepekre számûzi, s ha nagyritkán épít is nekik - rendszerint eleve igen rossz minõségû - házakat, azokat lehetõleg a városok szélén egy csomóban, a jobb módúak városrészeitõl távol építi, és rossz közlekedési viszonyokkal nehezíti bejutásukat a "jobb" társadalmi rétegek lakta területekre. Ezeken a telepeken próbál megszabadulni azoktól, akiknek a létét is zavarónak érzi, s akiket legszívesebben kitoloncolna, ha volna hely, ahová kitoloncolhatná õket.
    A telepek a sivár, reménytelen nyomor színterei, ahol sár és por lep el mindent, a földbe süppedt putrik között nincs járda és járható út, többszáz emberre jut egy utcai vízcsap, ahová az év nagy részében nem tud (nem is nagyon akar) bemenni a mentõ, a tûzoltó, csak a rendõrautó megy be. A telep elsorvasztja az energiákat, a tétlenség a tehetetlenség érzése értelmetlen agressziókban robban ki, a nyomor pedig megélhetési bûnözéshez vezet.
    Vajon azok, akik nagy meggyõzõdéssel teszik felelõssé a cigányokat a helyzetükért, mit tennének a kitaszítottságnak abban a légkörében, amelyben õk egész életüket kénytelenek leélni? Mit tennének, ha nyilvánvalóan a származásuk miatt nem kapnának munkát, ha bármilyen jólöltözöttek is, nem engednék be õket szórakozóhelyekre, vagy ahol egyáltalán kiszolgálják õket, jól láthatóan megjelölt poharakban kapnák az italt, ha az iskolában elkülönítenék õket a "magyar" gyerekektõl, ha külön evõeszközökkel kellene enniük a menzán, ha hetvenéves korukban is letegezné õket egy trágárságokat üvöltözõ huszonéves rendõr, és végül, ha bármikor számítaniuk lehetne arra, hogy fizikailag bántalmazzák õket? Vajon az idegeik nem mondanák-e föl rövid idõ után a szolgálatot, nem robbanna-e ki a sértettségük valamilyen agresszióban?
    Kemény és kegyetlen a telepek belsõ világa is, bár például gyermekszeretetbõl, az öregek iránti gondoskodásból adhatna leckét a környezõ társadalomnak. Csakhogy nem azért élnek ott és úgy, mert ott és úgy szeretnek élni, hanem azért, mert a társadalom azt a helyzetet engedélyezi nekik, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy kiszabaduljanak onnan. Nem õk teremtettek olyan helyzetet önmaguknak, amelyben olykor a bûnözés nyújtja a túlélés egyetlen lehetõségét, nem õk állították le a gyárakat, az építkezéseket, amelyek korábban munkát adtak nekik, nem õk kurtítják rendszeresen a szociális segélyezést, és nehezítik mondvacsinált ürügyekkel, hogy hozzájussanak ahhoz, ami  törvény szerint járna nekik.
    Akik pedig mindezt elszenvedik, bûnbakként szerepelnek a társadalom elõtt. Hiszen kényelmesebb dolog rámutatni egy népcsoportra mint minden baj okozójára, ahelyett hogy szembenéznének a bajokkal, és érdemi lépéseket tennének elhárításuk érdekében. A cigányság emberlét alatti helyzete lassanként már-már igazságos büntetésként jelenik meg, a restség, a munkátlanság, a bûnözés büntetéseként, holott a munkátlanság a munka hiányából, a bûnözés a nyomorból fakad.
    A társadalom, amely fennen hirdeti, hogy minden ember a maga szerencséjének a kovácsa, azaz elvárja, hogy a cigányok tegyenek valami saját fölemelkedésükért, mindent elkövet, hogy megakadályozza kiemelkedésüket. Akiknek mégis sikerül, mert elvétve, különösen kemény jellemû embereknek olykor sikerül, legyõzve minden ellenállást, többszörösét teljesítve annak, amit ugyanolyan kiemelkedéshez a "magyaroktól" elvár a környezõ világ, nos, azok el tudják mondani, hogy a rosszindulatnak, a gyûlöletek milyen hálója veszi körül õket, csupán azért, mert példájukkal cáfolják a társadalom nagy részébe mélyen beivódott elõítéleteket a lusta, buta cigányról, aki jóra képtelen, mert a vérében van a rossz.
    A cigányság többsége azonban ma még erõtlen, a saját sorsán nem tud javítani, elszigetelõdött a társadalomtól, mindent elfogad, amire rákényszerítik. A lázongás értelmetlennek tûnik ott, ahol nem látszik remény a változtatásra.
    Ám ha önmaga helyzetén nem tud változtatni, van-e olyan erõ, amely képes erre, és meg is van benne a szándék? Az úgynevezett cigánykérdés csak politikai összefüggésekben kerül napirendre: szavazatokat akar szerezni vele minden párt a szélsõjobbtól a baloldalig, de nem a cigányoktól, hiszen közülük csak nagyon kevesen mennek el szavazni. A cigányság maga képtelen egységesen föllépni, szétaprózott, sok önjelölt vezetõje inkább akadályozza, mint segíti a föllépését. Olyan falvakban, ahol a cigányok aránya eléri a 60-70 százalékot, a képviselõtestületekben nem vagy csupán elenyészõ számban vannak jelen, s ez megakadályozza, hogy legalább az egyébként is nyomorúságos helyi erõforrások felhasználásával javítsanak a helyzetükön. Szervezeteik mûködése többnyire öncélú, vezetõik nagy része a hatalom embere, megélhetési politikus a legalacsonyabb szinteken is, ahol a funkció valamiféle, bármi csekély anyagi javadalmazással jár. Bár a  hatalom kiszolgálását néha, akár szélsõséges retorikával is, igyekeznek leplezni, fõ céljuk inkább a cigányság féken tartása, semmint érdekeinek képviselete és védelme. Így "magával kötve, mint a kéve" a cigányság tehetetlenül vergõdik reménytelen helyzetében. S ha mindezek ellenére valahol mégis történik valami az érdekében, ami saját körébõl indul ki, és nem ravasz világboldogítók eszelik ki nekik, akkor megszólal a gyûlölet kórusa, ahogy megszólalt tömeges kivándorlásukkor.
    Az ország hírnevének rontását, hazafiatlanságot vetnek a szemükre azok, akik egyébként kikérik maguknak, ha azt hallják, hogy a cigányok is honfitársaik. Ez azonban csak porhintés, hiszen ugyanezeknek az embereknek eszébe sem jut, hogy a tömeges kivándorlás valódi okait kutassák, sõt a tömeges kivándorlásban az úgynevezett cigánykérdés egyik lehetséges, kedvükre való megoldását látják. Szabó Dezsõ írta valahol, hogy üres hassal a Himnuszt sem lehet sokáig énekelni. És lehet-e kívánni, hogy azok énekeljék a Himnuszt, akiknek nemcsak üres a hasa, de naponta megalázzák, bántalmazzák õket, kirekesztik abból a nemzetbõl, amelynek a himnuszát kellene énekelniük? Akik nemcsak fölöslegesek, de ártalmasak is a társadalom nagy részének szemében, csupán azért, mert egyáltalán léteznek. Elvárják tõlük, hogy úgy viselkedjenek, mint azok, akiknek van munkájuk, egzisztenciájuk, akiket véd a jog és a törvény, akiknek vannak jogaik, és engedik, hogy éljenek is velük, miközben õk mindattól meg vannak fosztva, ami az állampolgárt állampolgárrá teszi.
    A telepeken élõ cigányok helyzete a legerénytelenebb. A tétlenség és a tehetetlenség e poklaiban elsorvad minden alkotó energia, a fölöslegesség, a kitaszítottság légkörében, a magárahagyatottság és az európai szemmel már-már irracionális nyomor közepette az igény is elvész a változtatásra, hiszen minden azt súgja, mit súgja!, üvölti, hogy innen nincs menekvés.
    Különösen tragikus a fiatalok helyzete, akik számára még nem megszokott dolog a társadalom részérõl tapasztalható ellenségesség, akikben még volna energia és ambíció, és nem értik, hogy miért mások õk, mint a boldog befogadottak, hogy miért tartják õket értéktelennek, s tartanák legszívesebben nemlétezõnek, ha lehetne. Mire megtanulják, hogy "hol a helyük", ki is ég belõlük mindaz, aminek a hiányát azután a társadalom szemforgató módon számon kéri rajtuk. Harag és csüggedés, fájdalom és tehetetlenség okozta apátia, már a saját sorsuk iránt is közömbösség jellemzi õket, mire felnõttkorba ének.
    A hatalom, rájátszva a társadalom nagy részében meglevõ rasszista elõítéletekre, megteremtette a "cigánybûnözés" fogalmát. Ez nem valamiféle sajátos bûnelkövetési módot jelent, nem a bûnözésnek egy bizonyos területét jelöli, amelyen a cigányok meghatározó arányban vannak jelen. Ilyet, akárhogy erõlködnek is egyes jobboldali, rasszista publicisták és rendõrök, nem lehet találni. Inkább azt sugallja a "cigánybûnözés" szó, hogy a cigányság eleve hajlamos a bûnözésre. A "vérében van" a bûnözés, mondják, ahogy szerintük a vérében van a semmittevés, a máról holnapra élés is. Innen már csak egy lépés, hogy kromoszómákat kezdjenek számolgatni, fejformát méricskélni. A cigányok körében a bûnözés, amennyiben az átlagnál nagyobb mértéken van jelen, nem más, mint következmény, a nyomor, a kitaszítottság, az ellenük irányuló mindennapos fizikai és verbális agresszió következménye. Mindennek ellenkezõjét állítani csak arra jó, hogy legyen "nyilvánvaló" ok a kitaszításukra és az elkülönítésükre.
    Megvetés veszi körül õket, amely olyan erõs és áthatolhatatlan, hogy már-már õket magukat is bizonytalanságba taszítja, hajlamossá téve a kevésbé erõseket, hogy magukat bûnösnek tartsák. Ez is a cél, hiszen az önmagát szégyellõ ember nem elégedetlenkedik, nem lázad, belenyugszik a páriaéletbe, az ilyen cigány a "jó cigány". Ahogy az amerikai pionírok számára csak a halott indián volt jó indián, korunkban Magyarországon csak az önbecsülésétõl megfosztott, erkölcsileg halott cigány a jó cigány, akinek még akár szorítanának is egy kis helyet a lét peremén, föltéve, ha jelenlétével nem zavarja a társadalom rasszista részének békéjét és nyugalmát, vagy még inkább, ha beáll az õt magát gyalázók közé (Heraus mit uns!). Erre is van példa. Elegendõ a ma tucatjával alakuló és megszûnõ cigánypártok önjelölt, a hatalom kegyére pályázó vezetõit meghallgatni.
    Miközben munkára ösztönzik a fiatalokat, elzárják az értelmes munkahelyeket azok elõl is, akik egyébként képzettségük miatt be tudnák tölteni azokat. ismeretes annak az ápolónõnek az esete, akit bevallottan cigány mivolta miatt bocsátottak el, a betegek ellenszenvére hivatkozva, miközben a tragikus ápolónõhiány miatt külföldrõl szerzõdtetnek vendégmunkásokat  kórházakba. Különbözõ munkahelyteremtõ programokban olyan képzéseket ajánlanak a cigány fiataloknak, amelyekkel a mai viszonyok között eleve lehetetlen tartós munkát találni: parkgondozók, kosárfonók lehetnek, nem okozna meglepetést, ha - talán a hagyományok õrzésének ürügyén - szegkovácsolást és teknõvájást is tanítanának nekik. Idõnként elhangzik a jámbor (?) óhaj a rendõrség berkeiben, hogy jó lenne, ha cigány rendõrök is teljesítenének szolgálatot, de csodák csodája, még az érettségizett cigány fiatalok sem tolonganak, hogy rendõrök lehessenek. Valószínûleg hiába is tolonganának, hiszen a rendõrségben olyan mértékû ellenszenv él a cigánysággal szemben, hogy aligha vennék föl õket, vagy ha mégis, egy cigány fiatal nem bírná ki hosszabb ideig az ottani légkört.
    Ezek a fiatalok (és nemcsak a fiatalok) be vannak szorítva egy olyan világba, amelybõl hiányoznak a reális perspektívák, ahol nem érvényesek a hétköznapi élet szabályai, és ahonnan a másik világ - noha talán csak néhány száz méterre van - elérhetetlen. Ha pedig el akarják érni, amit az a másik világ messzirõl mutat nekik, azt csak bûnözéssel, erõszakkal vagy furfanggal tehetik meg De választhatják a kábítószert is, amelynek legolcsóbb, legpusztítóbb fajtái az õ számukra is elérhetõek, vagy a bûnözés és a kábítószer együtt adja nekik a másféle világ múlékony káprázatát. Ezt annál is könnyebben megtehetik, hiszen nincs veszíteni valójuk, az életüknél gyakran a börtönélet is vonzóbb. Az elõítéletek mellett ez is közrejátszik abban, hogy számarányuk a börtönökben jóval magasabb, mint az összlakosság körében.
    A rasszista tendenciák igen erõsek azokban a körökben, amelyek anyagi-társadalmi helyzetük miatt a legközelebb állnak a cigánysághoz. Ez nem véletlen. Õk, akik alulképzettségük miatt szintén igen nehezen találnak munkát, okkal érzik így, hogy a cigányság helyzete mintegy megelõlegezi a saját helyzetüket a kasztosodó társadalomban, és rettegnek attól, hogy már talán az õ életükben, de a gyermekeikében szinte bizonyosan, gyakorlatilag eltûnik a különbség közöttük és a cigányok között.
    Az úgynevezett cigánykérdés ugyanis alapvetõen szegénykérdés, amelyet csak árnyal, színez a fajgyûlölet. S a fajgyûlölet olykor szegénygyûlöletbe csap át, említhetnénk a hajléktalanok ellen gyakorta végrehajtott támadásokat, noha a hajléktalanok nagy része nem cigány. A cigányok összetartása ugyanis a legritkábban hagyja, hogy az öregek, a leépültek az utcára kerüljenek.
    Ahogy a társadalom homogén tömegnek látja a valóságban nyelvi, származásbeli és vagyoni szempontból rétegezett cigányságot, ugyanúgy kialakulóban van az évtizedek után újjáéledõ feneketlen nyomorban tengõdõk homogén szemlélete is, nem véve tudomást arról, hogy cigány vagy nem cigány, akit balsorsa abba a tömegbe vetett.
    Ezt a jelenséget vette észre évtizedekkel ezelõtt Csalog Zsolt, amikor a cigányságot úgy határozta meg, hogy "cigány az, akit a környezete annak tart". A meghatározás ugyan több szempontból vitatható, de zseniálisan ráérez arra a jelenségre, hogy a társadalom hajlamos nemcsak a cigányságot azonosítani nyomorral, de a nyomort is a cigánysággal. Ez pedig félelemmel vegyes dühöt vált ki azokból a nyomorultakból, akiknek az értékrendjében az önbecsülésnek már csak az az egyetlen támasza maradt, hogy nem cigányok. Õk a rasszizmus iránt azért fogékonyak, mert a cigányság elleni gyûlöletük hangoztatásával tudat alatt talán nem is a cigányokat akarják bántani, hanem önmagukat igyekeznek kétségbeesetten megkülönböztetni tõlük.
    A cigányság nyomorban élõ túlnyomó többsége, a telepek lakói, hiába sóvárognak mindazok után, amit a reklámok elébük öntenek, vagy amit másoknál látnak. Elsõsorban természetesen anyagi javakról van szó, hiszen ezek a legkonkrétabbak, de nemcsak azokról, hanem emberhez méltó bánásmódról, tiszteletrõl, jogokról is. Ha pedig a társadalom megakadályozza õket abban, hogy mindezt megszerezzék törvényesen, megpróbálják megszerezni a törvények megszegésével vagy megszerezni legalább mindezek illúzióját saját zárt körükben.
    Ez természetesen azzal jár, hogy elõbb-utóbb bajba kerülnek, õk lesznek az örök és törvényszerû vesztesek, és az út végén ott a börtön, ahol esetleg testi erejükkel, eszükkel még meg is szereznek valami torz tisztelet- és megbecsülés-pótlékot.
    A cigányság nagy többségének élete a reménytelenség, a jövõhiány jegyében telik. De vajon valóban kilátástalan-e a helyzetük? E kérdésre többféle válasz született a társadalomban. A helyzet reménytelensége széles körben elfogadott vélemény, de azt a társadalom tagjainak nagy része mint bûnök büntetését tekinti, ami erkölcsileg fölmentést ad a számára. A börtönbüntetésre ítélt bûnöst sem sajnálja, mert a szabadság korlátozását részint mint megtorlást, részint mint a társadalom védelmét fogadja el. A cigányság rettenetes helyzete a cigányok bûneinek következménye - mondatja ez a logika. Lehetne ugyan szabadulás, de a cigányságnak ehhez le kellene vetkeznie a "bûneit".
    Csak kevesen vetnek számot azzal, hogy a helyzet csupán a jelenlegi társadalmi viszonyok között reménytelen. Ahhoz tehát, hogy a cigányság helyzete jobbra forduljon, elsõsorban a társadalomnak kell megváltoznia. A kapitalizmus lényegét tekintve alkalmatlan a cigányok beilleszkedésének megvalósítására. Mit várhatunk attól a rendszertõl, amely Európa fejlettebb részein még az egy nyelvet beszélõ, egy néphez tartozó, társadalmi helyzetüket tekintve egymáshoz sokkal közelebb álló katolikusok és protestánsok együttélésének sem tud elfogadható kereteket adni, nem beszélve a nemzeti-etnikai különbségek kulturált feloldásáról Európában és a világ más tájain?
    Vannak azután naiv-optimista elképzelések, amelyek szerint a jómód növekedésével, munkaalkalmak teremtésével és fõleg az oktatás kiterjesztésével a cigányság integrációja a jelenleg fennálló társadalomban is lehetséges.
    A munkaalkalmak teremtésérõl már szót ejtettünk. A tendencia most éppen a cigányság számára is elérhetõ munkaalkalmak fogyatkozása, és bizonyosra vehetõ, hogy a technikai civilizáció fejlõdésével ezeknek a munkaalkalmaknak a száma tovább fog csökkenni.
    Maradna tehát az oktatás.
    A munka nélkül tengõdõ cigány fiatalok számára szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre a szabad idõ, ami lehetõvé tenné, hogy tanuljanak. Ennek bizonyos lehetõségei rendelkezésre is állnának. A lehetõségeket azonban korlátozza az anyagi helyzet, hiszen, az elvileg ingyenes oktatás sem ingyenes a valóságban, errõl a mai kis és nagy diákok szülei sokat tudnának beszélni. A tanulni vágyó cigány fiataloknak megfelelõ öltözék, esetleg utazás kellene hozzá, a taneszközök sem mindig mindenki számára megszerezhetõk. De, legalább egy részük számára, nem is ez a legnagyobb gond. Sokkal inkább az, hogy a cigány fiataloknak a mostani rendszerben a tanulás sem nyújt igazi perspektívát, legföljebb annak az illúzióját. A munkanélküliség jelenlegi szintjén, a rasszizmus egyre fenyegetõbb légkörében még az egyébként hasznosítható képzettséggel rendelkezõ cigány fiatalok sem találnak munkát, legföljebb csak véletlenszerûen és bizonytalan ideig.
    A cigány fiatalok túlnyomó többsége számára az iskolát az általános iskola jelenti. Itt kezdik és itt is fejezik e "tanulmányaikat", általában még mielõtt eljutnának a 8. osztályba. A szakmunkásképzésben vagy különösen az érettségit is lehetõvé tevõ középiskolákban a cigány fiatalok statisztikailag szinte kimutathatatlanul kis része tanul tovább, s még kevesebb végez ezekben az iskolatípusokban. Hiszen már az általános iskola felsõ tagozata is sokuk számára elérhetetlen, kihullanak még az alsó tagozatokban.
    A cigány gyermekek számára az általános iskola az a hely, ahol elõször kerülnek kapcsolatba hivatalosan az õket szélesebb körben körülvevõ társadalommal. Ez a találkozás sokkszerûen éri a család és a telep kemény, de ismerõs és védettséget adó közegébõl érkezett 6-7 éves gyermekeket. Másféle kultúra, másféle értékrend, másféle hagyományok, olykor más nyelv, érthetetlen és céltalannak tûnõ szabályok, ennek következtében érthetetlen és igazságtalannak érzett büntetések, megbélyegzés és kirekesztés... Ezek egy életre meghatározzák a cigány gyermekek és a társadalom viszonyát, s ezt azután már csak a rendõrség, a bíróság és a börtön képes még alakítani.
    Az iskolával nem jön, ritka kivételektõl eltekintve nem is jöhet létre igazi kapcsolat, hiszen az iskola a cigány gyermekek számára idegen, ellenséges világ, az idegen és ellenséges társadalom elsõ megszemélyesítõje. A pedagógusok a cigányságot a társadalom többi részétõl elválasztó fal túlsó oldaláról beszélnek át, arról az oldalról, ahová átjutni a cigány gyermeknek csak elméletileg van esélye. Ebbõl a szempontból keveset számít, hogy jól felkészült vagy máshonnan kikopott pedagógusok lépnek-e föl a társadalom képviseletében. Az sem sokat számít, hogy egyénileg ezek a pedagógusok ellenszenvvel viseltetnek-e a cigány gyerekek iránt (általában igen, sõt már a tanárképzõ fõiskolások körében igen virulens rasszizmust állapítottak meg a közvéleménykutatók). A rendszer rossz, az iskola csak a rossz rendszer rossz "üzeneteit" közvetíti. Az iskola ab ovo ellenséges és félelmetes terület a cigány gyermekek számára, ahol kitaszítottnak, megbélyegzettnek érzik magukat, ahol nem integrálásuk, hanem legföljebb a betörésük a valódi cél, ha ugyan bárkinek bármilyen célja egyáltalán van velük, és nem elkerülhetetlen kellemetlenségnek tartják a jelenlétüket.
    Újabban különbözõ hangzatos pedagógiai halandzsával lényegében a szegregációt próbálják érvényesíteni sok iskolában. Van, ahol, hogy - úgymond - a cigány gyermekekre szabott pedagógiai módszereket alkalmaznak, cigány osztályokat hoznak létre, máshol mondvacsinált felmérések alapján mint lemaradókat, felzárkóztatásra szorulókat különítik el a cigány gyermekeket a többiektõl. Gyakran elõfordul, hogy eleve korrekciós osztályba helyezik õket csak azért, mert cigányok, és magatartászavarokkal küszködõ vagy szellemileg elmaradott gyermekek közé helyezik õket érdemleges vizsgálatok nélkül. Az iskolák, ahol csak lehet, igénylik az úgynevezett kisebbségi programok szervezésére kapható plusz támogatásokat, ezeket azonban az esetek egy részében nem a cigány gyermekek felzárkóztatására fordítják, hanem az iskola mûködési költségeihez csapják, fûtés- és villanyszámlát fizetnek, esetleg olyan rendezvényeket, versenyeket, vetélkedõket szerveznek belõlük, amelyekbõl a cigány gyermekek ki vannak zárva.
    Felmérések bizonyítják, hogy amelyik osztályban 4-5 cigány gyermek megjelenik, onnan a többi szülõ kezdi elvinni a maga gyermekét más osztályba, ha lehet, más iskolába, olykor más településre. Ilyen módon "spontán" alakulnak ki a cigány osztályok, nagyobb városokban a cigány iskolák, ahová különféle trükkökkel más iskolák körzetébõl is átirányítják a cigány gyermekeket, többnyire az iskolafenntartó önkormányzatok néma asszisztálása mellett.
    Az ilyen iskolákban, tisztelet a csekély számú kivételnek, olyan pedagógusok tanítanak, akik máshol nem találnának helyet maguknak szakmai és/vagy emberi fogyatékosságaik miatt.
    Mindezek mellett még mindig volna lehetõség arra, hogy az oktatás eredményes legyen, hogy egy meghatározott minimum elsajátításával ezek a gyermekek megkapaszkodjanak valahol a lét peremén, hogy ne csupán egyre kevesebbet érõ nyers izomerejüket ajánlhassák föl eladásra, ám nagyon hamar kiderül az egész dolog céltalansága és értelmetlensége. A gyerekek nem ostobák, hamar rájönnek, hogy az iskola valósága, a társadalom valósága homlokegyenest ellentétes azokkal az elvekkel, amelyekre tanítanák õket. Rájönnek, hogy nem minden ember egyenlõ, hogy a tudás nem hatalom, hogy a törvény nem egyformán mér mindenki számára, és általában nem a tisztességesek boldogulnak. Rájönnek, hogy hazugsággal többet lehet elérni, és nekik is folyamatosan hazudnak, hogy ha az ellenséges társadalomban nem is boldogulni, de egyáltalán létezni akarnak, akkor hazudniuk, színlelniük kell, minden trükköt be kell vetniük, sohasem szabad kimutatniuk valódi érzelmeiket, kimondani gondolataikat.
    Olyan élet képét mutatja meg az iskola, amely elérhetetlen a cigány gyermekek számára. Persze, jórészt elérhetetlen más szegény gyermekek számára is, de az õ esélyeik mégis jobbak, azon egyszerû ok miatt, hogy õk nem cigányok.
    A rendszerváltás drasztikusan átalakította a társadalom értékrendjét. Sok minden, ami azelõtt érdem volt, most hiba, sõt: bûn lett. A fél lábbal a börtönben ügyeskedés, a "törvényes, de nem erkölcsös" magatartás ma példamutató vállalkozói viselkedésnek neveztetik, az embert eszmékhez, munkahelyhez, más emberekhez kötõ hûség pedig megmosolyogtató anakronizmus, rosszabb esetben kiküszöbölendõ deviancia. Az iskola azonban csak lassan követi az életet. ott még olyan értékrendet próbálnak elfogadtatni a gyermekekkel, amelyben pozitívum a tolerancia, a másik ember megbecsülése, a segítõkészség, az együttérzés az elesettekkel. A gyerekek ugyan hamar rájönnek, hogy ez hazugság, a mai társadalomban éppen ellenkezõleg nem a konszenzus, hanem a harc az élet lényege, nem megegyezni kell, hanem a másikat legyõzni, mert csak gyõztes vagy áldozat lehetsz.
    A cigány gyermekek erre sokkal hamarabb rájönnek, mert velük szemben sokkal hamarabb megmutatja igazi arcát a társadalom. A diszkrimináció már a bölcsõdében megkezdõdik, ha cigány gyermek egyáltalán eljut oda. Már ott tudatosítják benne, hogy õ más, nem oda való, és kevesebbet ér. Ez az oka, hogy a cigány gyermekek hamarabb nõnek föl, ezért a sok koravén, a társainál a világról többet tudó tizenévesek közöttük.
    Az iskola elébük tár egy életprogramot, ám hamar rájönnek, hogy az nem az övék, abból õket már a kezdet kezdetén kirekesztették. Nincs ugyan szó hivatalosan kirekesztésrõl, sõt vannak szép jelszavak az egyenlõségrõl, vagy újabban inkább már csak az esélyek és nem az emberek egyenlõségérõl, de a valóságban a cigány gyermekeknek meglehetõsen drasztikus módon a tudtukra adják, hogy mindez rájuk nem vonatkozik, õk fölöslegesek, sõt ártalmasak a társadalomban, amely legföljebb valahol a peremvidéken, belsõ emigrációban vagy inkább gettóban hajlandó megtûrni õket.
    Az oktatás nemcsak a társadalomban élésre, de a munkára sem készíti föl a cigány gyermekeket. Többségük el sem jut addig, hogy szakmát tanuljon, de az sem jár sokkal jobban, aki valamilyen csoda folytán mégis tanulhat. Az a szakma ugyanis, amely egy cigány fiatal számára elérhetõ, rendszerint semmire sem jó, ha pedig mégis kiharcolna magának egy közfelfogás szerint jó szakmát, akkor sem alkalmazzák.
    A cigány gyermekek számára ez a társadalom nemcsak a munkához, de a valódi kultúrához vezetõ utat is elzárja. A konzumkultúra, amelybõl a cigányoknak csak a legprimitívebb jut, azt sugallja, hogy a világ úgy van jól, ahogy van, vagy ha mégsem érzed jól magad benne, hát te vagy az oka. Ha pedig még ez sem elég, ez az álkultúra kábítószernek is megteszi az igazi kábítószer helyett vagy inkább mellette.
    A társadalom irányítói jól tudják, hogy nem származik számukra semmi jó abból, ha a cigány fiatalok gondolkodni kezdenek a világról, a sorsukról, önmagukról. Hiszen a gondolat fegyverét elõbb-utóbb a társadalmi berendezkedés ellen fordítanák, s ha száz megvásárolt, korrumpált cigány értelmiségi mellett csupán egy ébred rá igazi feladatára, az is végzetes annak a társadalomnak a számára, amely minden szép szó ellenére tudatlanságuk, megosztottságuk fenntartásában érdekelt. Ennek a társadalomnak nem érdeke a cigányság valódi integrációja, sõt úgy fél ettõl, mint ördög a tömjénfüsttõl. Mûvelt, öntudatos, lélekben szabad ember ugyanis képtelen lenne elviselni azt a helyzetet, amelybe a cigányságot belekényszerítették, s ez elõbb-utóbb robbanáshoz vezetne. A jelenlegi rendszer fennmaradása esetén valószínûleg így is bekövetkezik a robbanás, de a csupán négyéves választási ciklusokban gondolkodó politikusok számára korántsem mindegy, hogy mikor következik be.
    Sajátos kettõsség jellemzi a cigányság helyzetét; miközben életmódja bizonyos szempontból anakronisztikus, középkorias vonásokat õriz, a társadalomban elfoglalt helye egész rétegek számára a jövõ képét vetíti elõre. Az úgynevezett középosztály (amely a valóságban nem osztály) megállíthatatlannak látszó erodálása miatt egyre fogyatkozik, noha eredetileg sem volt túlságosan népes. Kevesen vagyonosak közé emelkednek, a többség pedig menthetetlenül csúszik lefelé.
    Ma Magyarországon több tízezer a hajléktalanok száma, s hogy a nyomor még nem látványosabb, mellbevágóbb, hogy még nem alakultak ki a bádogviskó-városok, a bidonville-ek és a favellák, hogy még nem született meg az új Mária Valéria-telep, az csak a szocialistának mondott rendszer tömeges lakásépítéseinek köszönhetõ. De ha húsz-harminc év múlva (nem lesz az olyan sokára, hiszen már a rendszerváltás óta is eltelt tizenkét év) a sokat szidott panellakótelepek eltûnnek, mert nem az örökkévalóságnak építették õket, felújításukra pedig nincs pénz, nos, akkor megjelenik a leplezetlen, mellbevágó nyomor, és felépülnek a viskóvárosok. Olyanok, amilyenek egyébként már most is léteznek, de ahol egyelõre csak a cigányok vagy többségükben õk laknak. Lehet, hogy õk képviselik a jövõt a társadalom egy része számára? Õk már ott vannak, ahová sokan még csak tartanak?
    Kérdések, amelyekre egyelõre csak találgatjuk a választ. Amíg azonban a társadalom irányítása olyan Robin Hoodok kezében lesz, akik a szegényektõl vesznek el, és a gazdagoknak adnak, amíg a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények meg egyre szegényebbek lesznek, addig kézenfekvõ a válasz.

FEKETE GYÖRGY

Kinek jó?

Hóman Bálint jogi-politikai és akadémiai rehabilitálásáról

Nemrég került kezembe az egyéves (csecsemõ)kort éppen hogy elhagyó "Fidesz-közeli" Heti Válasz 30. száma (2001. november 2.), melyben Bódis András szignált cikket Hóman Bálintnak, a Gömbös-, Darányi-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormány egykori kultuszminiszterének esetleges rehabilitálásáról (Kegyelet után kegyelem? címmel). Rögtön megjegyzem, hogy azon baloldali-liberális politikalátást tudom magaménak, amely nem ítéli az ún. jobboldalt kiiktatandónak, megsemmisítendõnek (legfeljebb meggyõzendõnek és - választások idején - legyõzendõnek). Mivel hogy ez (a "jobboldal", akárcsak a "baloldal") - felfogásom szerint - természetszerûen és kikerülhetetlenül létezik mindenféle kurzusban. Hangsúlyozom azonban, hogy a liberális és/vagy nemzeti demokratikus (nevezze, ki hogyan akarja) értékrenddel semmiféle módon (se közvetlen, se közvetett jelentkezéssel) nem fér össze az antiszemitizmus. És e szemszögbõl kelt bennem súlyos kétségeket a jelzett írás. Vigyázat, nem állítom, hogy a szerzõ antiszemita lenne! Állítom viszont, hogy munkája a maga al- és részcímeivel, problémaexponálásával, kommentárjaival, kifejtési módjával szándékosan vagy szándéktalanul, de erõsíti/erõsítheti az antiszemita vélekedést (konkrétan és általában egyaránt). A cikk egy olyan ország politikust - Hóman Bálintot - jellemez átfogóan (illetve, a körülötte kialakult vélekedést), akit, a szélsõjobboldali nézetek kivételével, az összes szakmai megközelítés (vagyis historiográfiai konszenzus) tesz felelõssé a honi zsidótörvények "élharcos" támogatásáért, a hitleri Németországgal való szövetség propagálásáért, a Szovjetunió elleni magyar hadüzenet kormánytagként történt megszavazásáért, s - az ország számára - a II. világháború meghosszabbításáért; még ha mindezt az érintett személy csupán második vonalbeli hatalmi figuraként és "szalonképes" ("úri") tálalással jelenítette is meg. Bódis András pedig e jellemzést akként formálja, hogy közben - tudatosan vagy akaratlanul - csúsztat,  elhallgat, kerüli az állásfoglalást, félre- és elértésre ad lehetõséget, torzít, sõt helyenként valótlant mond. (A dolog komolyságát növeli, hogy B. A. - az impresszumon - a lap belsõ munkatársa.) A végeredmény: a "tájékozatlan" olvasó elõtt - a sugallás technikájával - olyan Hóman-kép retusálódik, amelyen az ábrázolt nem is annyira bûnös, inkább, illetve fõként a kommunista hatalom, a szovjet uralom áldozata, és mint ilyen - haló poraiban - jogi rehabilitációt (vagy kegyelmet) érdemel. Jeles tudós voltára (valamint kultúra- és mûvelõdésgondozó, továbbá oktatásfejlesztõ szaktevékenységére) tekintettel meg visszaállítandó az akadémiai tagsága. Az érvelés követhetõsége céljából, hadd bizonyítsak - a teljesség igénye nélkül - pontokba foglalva.
    1. Az utókor ítélete Hóman Bálintról - félrevezetõ alcíme ez a cikknek. Tudniillik egyfajta olyan egységességre utal a vonatkozó közvélekedésben, amilyen - szerencsére - (egyelõre) kizárólag a szerzõ vágyaiban létezik.
    2. Csatasorban - részcím. Az adott szóválasztás éppen a legkritikusabb hómani "munkálkodást" (a nagypolitikai ténykedést) illetõen provokál pozitív képzetet. Ugyanis a "csatasorba állás" kifejezése - anyanyelvünkben - általában valamilyen jó vagy szent ügyért való kiállást jelképez (ellenpróba: próbáljuk ízlelgetni, mondjuk, azt a mondatot, miszerint "Jellasics martalócai csatasorba álltak a magyar szabadság letiprásáért, városaink-falvaink kifosztásáért, asszonyaink-lányaink meggyalázásáért...")
    3. Tragikus hõs - részcím. Ahhoz hogy bárki hõssé váljék - s ez dramaturgiai alaptétel! - mindenekelõtt szilárd jellem, megrepeszthetetlen erkölcsösség, erõs belsõ koherencia szükségeltetik, s ezek talaján - például - felcserélhetetlensége a pillanatnyinak érzett elõnyöknek és a hosszú távúnak minõsült érdekeknek. Más szóval, megerõszakolva a hasonlatot, opportunista ember akkor lehet hõs, amikor a kutyából szalonna lesz. Márpedig tudóspolitikusunk - tetszik, nem tetszik - egy opportunista. Nem kompromisszumzsonlgõr (mint egynémely kimagasló személyisége történelmünknek), hanem kisszerû megalkuvó! Tragikuma, ha volt egyáltalán, abban összegezhetõ, hogy képességei, ilyen-olyan más tulajdonságai, tudományos fáradozása alapján nagyobbra és nemesebbre volt hivatott, mint ahová jutott, pontosabban juttatta önmagát. Mert mi másként értékelhetõ, hogy 1943-ban, amikor még táplálta magában a hitleri gyõzelembe vetett hitet, külföldi munkára kívánja telepíttetni a magyar zsidóságot (holott ekkor csak a "vak és süket" tagadta - az itthoni hatalmi eliten belül - a magyar határokon túl teljes gõzzel zajló hitlerista népirtást). Feláldozni nyolcszázhuszonötezer zsidómagyart tizenegymillió nemzsidó-magyarért! - summázhatjuk "hazafiasságát". 1944-ben - e tekintetben - köpönyeget vált. A németek elodázhatatlan háborús vereségére rádöbbenve ellenzi (persze nem nyilvánosan) a tömeges deportálást - háború utáni "jó pontnak" személye és Magyarország részére. Hajlok arra, hogy az ebben az évben felmutatott többi politikai pozitívumát is (tiltakozás a német megszállás ellen, a Sztójai-kormányba való invitálás elutasítása, interveniálás zsidónak minõsített barátai és kiemelkedõ kulturális személyiségek javára történõ kivételezésért - szintén "intern") ugyancsak opportunizmusa motiválta nagyrészt. És esetleg a lelkiismerete, hiszen ekkor már nem pusztán tudhatott a zsidók lemészárlásáról, hanem kvázi látta érintett honfitársai megaláztatását-elhurcoltatását. Mindazonáltal díszvendégként demonstrált olyan tömeggyûlésen, ahol ünnepélyesen beiktatták a deportálás helyi levezénylését vállaló új megyei fõispánt (miközben a szónok Baky László azzal dicsekedett, hogy a Tiszától keletre már több mint 320 ezer zsidót koncentráltak gyûjtõtáborokban). Különbözik e magatartás Bajcsy-Zsilinszky Endrétõl, aki tûzharcdal köszöntötte a rátörõ gestapósokat, s elfogadta hazája szabadságáért, elveiért a halált (elutasítva a véletlen kínálta szökési lehetõséget is).
    4. Az objektivitás látszatát kelteni igyekvõ megfogalmazások szerepeltetése: - "sokak szerint a valódi végtisztességet még nem kapta meg"; - "mások egyenesen a náci fajelmélet hazai szószólóját látják benne"; - "egyes feljegyzések - pl. Képviselõházi Napló! - s így azért nyomatékosabban hangozna [beszúrás - F. Gy.] - szerint a hazai zsidóságot a nemzetbe idegen testként beékelõdõ csoportnak tartotta" [aláhúzások tõlem - Ft. Gy.]. Miért hallgat a szerzõ arról, hogy a "valódi végtisztesség" és az államilag "ceremonizált" búcsúztatás távolról sem ekvivalens? Miért hallgatja el, hogy ugyan Hóman ellenezte a náci típusú fajelméletet, ám antiszemita politikát sürgetett? És egyáltalában korrekt mérlegélés-e magánéleti zsidómentõ cselekedeteit föléhelyezni közéleti zsidóellenes tetteinek? - "A neki tulajdonított antiszemitizmust az élet nem igazolta vissza" (sic!). Szerzõnk összetéveszti a sine ira et studio követelményét és a semlegességet (s az utóbbi, e témánál - nem helyénvaló)
    5. Szemenszedett - tapintatosan folytatom - valótlanságot is olvashatunk: "...a németek pedig közvetett megszállással fenyegették Magyarországot, ha nem nyilvánítja magát hadban álló félnek a Szovjetunióval szemben". Ugyanis ez így tényközlõ fogalmazás. Amit viszont nem indokol a Kosáry Domonkosra történõ hivatkozás, aki emlékezésében Hóman félt attól, hogy a németek legázolják Magyarországot. Eszerint B. A.-nak nem ismeretes Werth Henrik 1941-es vezérkari fõnök - forráskritikai közhelynek számító - memoranduma, amelyben presszionálni igyekszik a legfõbb magyar vezetést ama náci katonai álláspont tolmácsolásával, miszerint (a lényeget interpretálva most): a németek semmit nem kérnek vagy követelnek, de minden önkéntes felajánlást szívesen fogadnak...
    6. Színtiszta csúsztatás e megállapítás: "A kormány tagjaként - Hóman [betoldás tõlem - F. Gy.] - részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni érában megbocsáthatatlannak értékeltek." Nos, mint tudjuk, az ún. "1945 utáni éra" az antifasiszta új magyar államiság volt (a kor minden gyarlósága dacára), továbbá az, úgymond, megbocsáthatatlanságot nem csupán az akkori - térségünkre érvényes - szovjet dominanciára vezetjük vissza, hanem - legalább annyira - a (polgári) demokratikus politikai szervezõdés lényegét képezõ humanisztikus értékrendre is. Hóman tehát, akárhogy csûrjük-csavarjuk, tényleg önmagának köszönhette a bíróság elé állítást (és ezen bizonyos eljárásjogi kifogásolhatóságok sem változtatnak - pl. a hatályos magyar jog szerint a parlament lett volna illetékes õt felelõsségre vonni).
    7. Mi okból nem szögezi le a szerzõ, pedig tény, hogy Hóman szakmai rehabilitálása - egy harminc évnél is hoszszabb folyamat eredményeként - valójában megtörtént?
    Az arányosság érdekében engedtessék meg, hogy a hómanrehabilitációs vita egyik baloldali (MSZP-közeli) résztvevõjét ugyancsak e helyütt bíráljam. Az Élet és Irodalom 2001. december 7-ei számában Ladányi Andor (Még egyszer Hóman Bálintról címmel) tulajdonképpen azt fejtegeti, illetve arra utal, hogy az ominózus néhai miniszter büntetõjogi elítélése nem volt jogos, legfeljebb jogszerûnek tartható, vagy talán még annak se! Tudományetikai vétség híján pedig - és ebben teljesen egybevág nézete B. A.-éval, sajnos szintén felhasználhatóan az elemzett tárgykör antiszemita vélekedései által - minden további kalamajka nélkül [saját megfogalmazás - F. Gy.] az Akadémiára visszavehetõ, természetesen post mortem. Figyelemreméltó L. A. gondolatmenete is. Ugyanis konklúziójához egy hihetetlen logikai bakugrással, a kognitív disszonancia atipikus mûködtetésével jut el. (Tudniillik nem a delikvens bûnösségét veszi közvetlenül célba, hanem - végkövetkeztetésként, s egyben nyilvánvaló ellentétben a megelõzõ levezetéssel! - közvetve ugyan, ám lényegében az érintett személy által elkövetett cselekedet/cselekedetek bûnös minõségét annullálja.) Hiszen egyfelõl historikusi precizitással jellemzi Hóman tudósi és politikusi tevékenységét (ezek semmilyen árnyoldalát nem rejti el), másfelõl viszont - és ez elképesztõ! - adott kifejtésmódjával lehetõvé teszi annak feltételezését, hogy végsõ soron a konkrét hómani esetben nem megbocsáthatatlan bûn az, ami (európai jellegû) jelen civilizációnkban - emberi mércével - totaliter megbocsáthatatlannak számít (e benyomást azzal váltja ki, hogy a népbírósági ítélet kapcsán - megegyezõen a vonatkozó, a Népszabadságban nov. 8-án, az És-ben nov. 16-án megjelentetett MTA-sajtóközleménnyel - errõl a problematikáról, mármint a politikus Hóman bûnös, mivoltáról, hûvös tartózkodással hallgat). Mert "dolgozata" zárórészébn így fogalmaz: "Ami Hóman 1939 utáni politikai tevékenységének egészét illeti: az indokolttá tette a politikai és erkölcsi felelõsség felvetését, a büntetõjogi felelõségre vonást azonban - a vonatkozó jogszabályok mellett - elsõsorban az akkori körülmények magyarázzák. [...] ...jogi rehabilitációjának - figyelembe véve az Alkotmánybíróság és a Legfelsõbb Bíróság 1994. évi vonatkozó határozatait is - nincs jogi alapja [sajnos? - kérdem. F. Gy.]. "Nem sokkal késõbb pedig: "Tekintettel arra, hogy Hóman politikai tevékenysége tudományos munkásságát nem befolyásolta, annak értékét semmiképpen sem csökkentette, az Akadémia jelenlegi alapszabályai értelmében [valamennyi aláhúzás tõlem - F. Gy.] szerintem nincs jogi akadálya annak, hogy az MTA Király Tibor akadémikus jogi szakvéleménye alapján méltányosságból - precedens teremtése nélkül - Hóman Bálint tagságát 1918. évi megválasztásától haláláig folyamatosnak nyilvánítsa". Hát ez viszont nem más, mint contradictio in adiecto (fából vaskarika, mondja a magyar) - ha összevetjük azokkal a történeti súlyú tényekkel (így, a távolról sem kommunista, illetve szovjetbérenc Kornis Gyula és Moór Gyula akadémikusok ösztönzésével elfogadott, 1945-ös - "az erkölcsi vagy állampolgári" épségében "súlyos csorbát szenvedett" tagok kizárást az MTA-ból megengedõ - akadémiai alapszabálymódosítással is), amelyeket éppen maga e cikk írója sorol fel (mielõtt ezt az "eredményt" felkínálná nekünk).
    Vallom, hamis premissza abból kiindulni, hogy Hóman politikai tevékenysége nem érinti a szakmai munkásságát. Ugyanis szakmai tevékenysége, presztízse viszont legitimálta a politikai szereplését! Ezt az összefüggést semmibe venni olyan, mintha egy, a pedofíliát "tudományosan" népszerûsítõ - és ilyen mondanivalóval publikáló! - pedagógus bármely valóságos iskola tantestületének tagja, vagy akár akadémikus lehetne.
    Mi a lényeg? Az, hogy Hóman háborús bûnösként való felelõsségre vonása pro forma "a vonatkozó jogszabályok"-ra és "az akkori körülmények"-re tekintettel történt, vagy az, hogy az excellenciás úr valamennyi zsidótörvény elfogadásának lelkes támogatója volt, hogy ugyanõ hol könnyû, hol nehéz szívvel, hol önként és példát mutatva, hol vonakodva, de mindvégig szövetkezett a hazai náci orientációjú politikai erõkkel? Hogy az antifasiszta nagyhatalmak követelték a II. világháború kirobbanását kezdeményezõ felelõs államvezetõk megbüntetését, vagy az, hogy Hóman folyamatosan, alkalomról alkalomra megszavazta koránytagként a nemzetgyilkos kül- és belpolitikát? Talán nem az a perdöntõ, hogy miniszterünk 1943-ban sürgette a honi zsidóság kitelepítését? Holott az akkori hatalom berkeiben már köztudott volt az Einsatzgruppék és lágerek "mûködése", a balti, az ukrán, a besszarábiai, a bukovinai, a lengyel, a szlovák stb. zsidók - kezdetben kaotikus-infernális, majd steril-iparszerû - lemészárlása. Meg az a tény, hogy a nyilasok felülkerekedésének így-úgy, de utat nyitó Törvényhozók Nemzeti Szövetségének is vezetõségi tagja volt? Vagyis - kérdem immár még nagyobb nyomatékkal - csupán azért bûnhõdött-e a Népbíróság elõtt, mert ezt a nemzetközi konstelláció (hál istennek) elõírta, vagy azért is, mert bár nem a Hitler-, Eichmann-, Baky- és Jaross-félékkel egyenlõ mértékû, ám szintén megbocsáthatatlan súlyú gyalázatot/gyalázatokat követett el? Miért, más helyzetben, más körülmények között - a 20. században - ugyanazon bûn nem ugyanaz a bûn lenne? Egyáltalában a genocídium közvetett - ugyan a saját tudat elõtt eltagadott, viszont következményeiben megtörtént! - pártolása lehet, akár "méltányosságból", bocsánatos tett?
    Ennyit kizárólagosan L. A. cikkérõl. A további kritikai észrevételekre ugyanis mindkét szerzõ rászolgál. Hóman 1938-ban történész-miniszterként érvelt a Képviselõházban. E megjelenésében állította-hazudta, hogy a magyarországi zsidók, egyedül a honi nemzetiségek közül, képtelennek bizonyultak asszimilálódni. (Így válik el a politikus és a történész szerepköre.) Sõt, késõbb, a vészkorszak teljes ismeretében, perében (az akasztófa árnyékában!) is úgy nyilatkozott, hogy õ pusztán visszaszorítani akarta a zsidókat, csupán az arányszámuknak, úgymond, megfelelõ részesítésüket kívánta jogokból, vagyonból stb. Pontosan ezzel indokolták beterjesztõi az elsõ és a második zsidótörvényt.
    Általánosabban is megközelítve, a bírálatunk mentén itt tárgyalt, történelem- és nemzetképünkre vonatkozó "feladványt", leszögezendõ, hogy olyan személyiségeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári Endre, Kiss János, Tartsay Vilmos stb., mindenkor a hazafiaink közé soroljuk, helyük örökké a Panteonban van. Az olyan személyeket ellenben, mint Szálasit, Rajnist, Fialát vagy Bárdossyt (sõt akár Hómant) stb., hazaárulóknak, illetve országveszejtõknek tekintjük. Ez utóbbiak - közvetve-közvetlenül - nem "csupán" a magyar zsidóság halomra gyilkolásáért felelõsek, hanem Magyarország teljes háborús véradójáért, vagyis a mintegy kilencszázezer halottunkért.
    Minden, a II. világháborúban elpusztult magyar állampolgár a nemzet vesztesége. Mindegyikük gyászolandó, minden "érintett" mögött és után megtört lelkû családtagok, barátok sora húzódik, s nemzedékeken átívelõ trauma állapítható meg. Ugyanakkor a magyar zsidósággal összefüggésben nem felejthetõ, hogy vesztesége a magyar nemzet akkori öszszes vérveszteségén belül - a különbözõ kutatók számításai (Varga, Strak, Für stb.) szerint - öt a négyhez, illetve öt és fél a három és félhez arányban részesedett. Továbbá az sem, hogy a lágerekben veszett zsidók nagyobbik része nem katonakorú és férfi volt, hanem kisdedek, nagyobbacska gyermekek, serdülõk, nõk és öregek voltak. Amiképpen az sem, hogy kiirtásukat több éven át tartó, s nap nap után átélt megbélyegzés, megalázás, a személyes anyagi javakból történõ kiforgatás, a kedves emléktárgyaktól való megfosztás, helyzetenként sértegetés, leköpés, megveretés, összegezve, társadalmi kiközösítés elõzte meg, hogy végül lemondjon róluk, s szuverenitásából "törvényesen" kitaszítsa, és aztán marhavagonokba verje õket a védelmükre kötelezett magyar állam.
    Amikor Hómant (meg elvbarátait) - komplexen, mert csak így tisztességes! - értékeljük, az efféle összefüggéseket és párhuzamos történéseket nem társaságképes megnyilvánulás szem elõl téveszteni (21. századi kultúremberek körében). Ráadásul - ha nem így járunk el - anómiákat provokálunk történelmi tudatunkban, megterhelve a nemzet mentálhigiénéjét (folytatva ezzel az ÁTKOS meg az elõzõ ÁTKOSOK meghaladandó "hagyományait" - vö. Bibónál a magyar fejlõdés eltorzulása tézisével vagy Hankissnál a nem autentikus lét fogalmával).
    A Hóman-diskurzus elõrehaladtával egyre szilárdabban vallom, hogy megkerülhetetlen követelmény - ebben a dologban is - tiszta vizet önteni a pohárba. Eszerint kizárólag két lehetõség van a Hóman-ügyben. Az egyik, hogy az Akadémia visszaszavazza Hóman tagságát. Pontosan az említett 1945-ös alapszabály-módosításra hivatkozva. Mert ugyebár, az megengedi (nem elõírja!) a kizárást a benne meghatározott oksági körülmények fennforgásakor. Ugyanez a szabálymódosítás azonban - magától értetõdõen - a visszavételt, ma is érvényesen, szintén engedélyezi, mégpedig az akadémia saját jogkörén, saját autonómiáján belül. Mindez vitathatatlan. Ám az akadémiai tagság rehabilitálásával közvetve ugyan, de kikerülhetetlen egyértelmûséggel elismertetik, hogy Hóman Bálint "erkölcsi vagy állampolgári épsége (integritása) súlyos csorbát - nem [betoldás tõlem, F. Gy.] - szenvedett". Vagyis: Hóman távolról sem volt annyira bûnös... A másik lehetõség viszont az, s szerénytelenségem most is (sõt egyre eltökéltebben) - természetesen csak állampolgári véleményként - ezt javasolja, hogy a magas Akadémia továbbra se legitimálja, még közvetve sem, a zsidóölés "szélárnyékos" támogatását vagy az ahhoz való "csendestársi", kényszerû-kényszerûtlen asszisztálást. Persze, jól tudjuk, az ún. "utca emberének" fogalma sincs Hóman Bálintról. Nem is akar tudni róla. Ám hogy bántja-e az egyike a másikát származása, vallása stb. miatt, az - felfogásom szerint - valószínûleg ilyen vitákon is múlik. Ceterum censeo: Hóman történeti munkái a jövõben, úgymint a legutóbbi idõkben, a szükségletek szerint folyamatosan kiadandók, illetve a szaktörténészi tevékenysége továbbra is méltánylandó, munkássága - a maga helyén és értékén - az oktatás keretei között tartandó. De Hóman Bálintnak soha nem lehet már helye a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, mert ez ellenkezne a jó erkölccsel.
    Egyebekben tisztelettel fenntartom korábban már közzé tett álláspontomat (ÉS: Humán és "hómanizálás", 2001. nov. 9.; uo.: Az önkéntes szolgálólány, nov. 23.), miszerint: 1. politikai neveletlenség volt az állami és az akadémiai szerepvállalás Hóman újratemetésében; 2. a jogi és az akadémiai rehabilitáció kérdését szét kell választani, s az akadémia éljen az utóbbi tekintetében szuverenitásával (ne bújjék a végrehajtó hatalom háta mögé). Ha azonban az MTA visszavételezné Hómant tagként, e döntést - a bibói demokrata öntudat jegyében - az összes bal- és jobboldali politizálónak, de általában mindenkinek, aki nem antiszemita, engesztelhetetlenül opponálnia kellene.
    *

    Az Élet és Irodalom 2002. január 25-i számában Ladányi Andor Litván György Hóman Bálint rehabilitációja címû írására reagálva (Élet és Irodalom, 2002. január 4-e) elismeri, hogy "Hóman Bálint akadémiai tagságának folyamatossá nyilvánítása [...] formális gesztus lenne", amelyet Litván Györggyel egyetértve õ sem tartana célszerûnek. - A szerk.

TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

Katonából tudós államférfi

Hollán Ernõ (1824-1900)

Jómódú család fiaként 1824. január 13-án született Szombathelyen. Szülõvárosában végzett iskolái után, 1839-ben a bécsi hadmérnöki akadémia hallgatója lett. A családjában honos haladó középnemesi szellemiség eleve megszabta világlátását, és fiatal katonatisztként hamarosan a Széchenyi bizalmát élvezõ körök egyikéhez csatlakozott, habár már akkoriban  Kossuth feltétlen hívének nevezte magát.
A forradalom kitörése után a honvédség hadnagya lett, és a délvidéki harcok során Fehértemplomnál, majd Szenttamás ostrománál különösen kitüntette magát. Vitézségéért a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos hadnagyból õrnaggyá léptette elõ, s egyben hadmérnök-fõnökké nevezte ki. Erõdítési terveinek nagy szerepe volt a délen kulcsfontosságú Pétervárad megerõsítésében és védelmében. Késõbb ennek az erõdnek lett a parancsnoka, a császáriakkal szemben egészen a világosi fegyverletételig meg is védelmezte, és akkor - Klapka komáromi fegyverletételéhez hasonlóan - csak tisztes feltételek mellett volt hajlandó kapitulálni. Ennek ellenére internálták, majd börtönbe vetették.
Büntetése nem tartott sokáig. A császári hatóságok, ismerve képességeit, hasznosítani akarták Bécsben szerzett szaktudását. Mint mérnök Magyarországon úttörõ jelentõségû munkát végzett a talajjavítás terén, de érdeklõdése egyre inkább a vasút felé fordult. (Ebben alighanem az is szerepet  játszott, hogy Széchenyi döblingi bizalmasai közé tartozott.) Az ötvenéves évek derekán komoly feladatokat vállalt a dunántúli vasúthálózat kialakításában és munkálataiban, s ennek tapasztalatai alapján 1856-ban megjelentette a tárgykörben alapvetõ fontosságú mûvét: Magyarország vasúthálózatának rendszere.
1865-tõl az országgyûlés tagja volt, majd a kiegyezés után 1867 és 1870 között közlekedési államtitkár. Ez utóbbi minõségében döntõ szerepet vállalt a közlekedéspolitika kialakításában. Széchenyi egykori elgondolásait magáévá téve mind a vasút, mind az egyéb infrastruktúrák tekintetében Budapest centrális helyzetét hangsúlyozta és valósította meg. Õt tekinthetjük a Magyar Államvasutak megalapítójának is.
1875-ben, nyugalomba vonulásakor, soron kívül altábornaggyá léptették elõ, és a fõrendiház tagjává nyilvánították. Ekkortól minden energiáját a Magyar Mérnök és Építész Egyletnek szentelte, melynek megalakítója és elsõ elnöke volt. Igen sokat tett a mûszaki tudományok hazai fejlesztéséért és népszerûsítéséért, egyebek közt azzal is, hogy Hollán Ernõ-pályadíjat alapított egy-egy év legjelentõsebb mûszaki tanulmányának jutalmazására.
Budapesten hunyt el, a század utolsó esztendejében, 1900. május 28-án.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

VÁLASZTÁSOK

Ideje lenne eltöprengnünk ezeken a választásokon is. No nem azon, hogy az esélyes pártok közül melyikre szavazzunk vagy ne szavazzunk, mert ez voltaképpen szinte mindegy. Hogy miért az, bonyolult probléma, külön misét érdemelne; maradjunk most annál a kérdésnél, hogyan is választunk.

1.
Kezdjük ott, hogy manapság nálunk a választásokon induló pártok kampánycéljaikra jókora összegeket kapnak a költségvetésbõl. A költésvetés viszont a mi zsebünkbõl adók meg miegymások címén kiszedett pénzeket jelenti. Ilyesformán pedig a helyzet úgy fest, hogy a politikai elit a választókkal fizetteti ki azt a propagandát, amelynek eredményként a választók rájuk szavaznak. A választások gyõzteseinek haszna pedig - némi, de nem túlzó egyszerûsítéssel szólva - az, hogy könnyebben lophatnak a közvagyonból. Olyasféle eljárás tehát ez, mintha a lakbérünkbe beleszámítanák azoknak a tolvajkulcsoknak az árát is, amelyekkel a tolvajok majd könnyû szerrel behatolhatnak a lakásunkba.
A megoldás kézenfekvõ: ne kaphassanak egyetlen vasat se. Ha propagandára van szükségük - ami szerintem eleve gyanús, hiszen a jó bornak nem kell cégér -, fizessék ki a tagdíjaikból. Ilyen egyszerû ez.

2.
Térjünk azonban vissza a közvagyon fosztogatásához. Képviselõinket, mint köztudott, négy esztendõre kell megválasztanunk, s ez idõ alatt nem hívhatjuk vissza õket. Akkor se, ha kiderül, hogy lopnak, társtettesei a közvagyon fosztogatásának vagy elherdálásának, sõt akkor se ha szélhámos hazudozásokkal szedték rá választóikat. Egyszer megkérdeztem egy jeles politológusunkat, miért van ez így. Habozás nélkül vágta rá: "Köztudott, hogy a képviselõk viszszahívása idegen a polgári társadalom struktúrájától." A körülött állók is mind bólogattak, s én nem firtattam tovább, ha idegen, hát idegen, nincs mit tenni.
Csak késõbb jöttem rá, hogy vagy tudatosan hazudtak, vagy hülyeségeket beszéltek. Annyi igaz ugyan, hogy a polgári demokráciákban általában - de korántsem mindenütt - visszahívhatatlanok a képviselõk, de ezekben a demokráciákban általában gengszterek és kábítószerkereskedõk is vannak, s mégse lehetne politológiai közhelyként hangoztatni, hogy ezek hiánya idegen a polgári társadalom struktúrájától.
Ha jobban meggondoljuk, a képviselõk visszahívhatatlansága éppenséggel szögesen ellentétes a polgári társadalom alapelveivel. Ennek egyik fõ tétele ugyanis az, hogy amennyiben valaki egy ügylet során megtéveszti az ügyfelét, csaló, és az általa kötött szerzõdés semmis. A választás pedig nem más, mint egyfajta szerzõdés: a jelölt kilátásba helyezi, hogy a programjában rögzített dolgokat meg fogja valósítani, ha a választói hatalmam képviseletét reá ruházom. Ez az ügylet semmiben nem különbözik attól, amikor egy építési vállalkozót bízok meg azzal, hogy az általa készített terveknek megfelelõ házat felépítse számomra, s ennek fejében reá ruházom azt a jogot, hogy a neki adott elõlegekkel gazdálkodjék.
Vagyis a kortesbeszédek ígéreteinek megszegése ugyanolyan választási csalás, mintha meghamisították volna a szavazatokat. Következésképpen az ilyen képviselõkre leadott voksok semmisek, s a honatya nemhogy visszahívható, hanem azonnal elkergetendõ, mert megválasztása semmis. Ilyen egyszerû ez is.

3.
A képviselõi hivatás gyakorlásának fontos feltétele, hogy az illetõ kellõ tapasztalatokkal rendelkezzék azokban az ügyekben, amelyekrõl a parlament dönt. E döntések jó része pedig - közvetve vagy közvetlenül - alapvetõen meghatározza a választók életszínvonalát. Elengedhetetlen hát, hogy a parlament tagjai élményszerûen eleven tapasztalatokat szerezzenek errõl az életszínvonalról. Ez viszont - könnyû belátni - csak úgy lehetséges, ha saját életszínvonaluk nem haladja meg az átlagost.
A képviselõi javadalmazás összegét tehát a mindenkori átlagjövedelemhez kell igazítani, s munkájuk végzésére vonatkozóan a munka törvénykönyvének megfelelõ paragrafusai legyenek, irányadók. Így biztosak lehetnénk abban, hogy nem járunk rosszul. Ilyen egyszerû ez is.
A legegyszerûbb persze az, ha nem csinálunk semmit, minden marad a régiben, s egy unott mozdulattal kifizetjük a lakbért, amelybe beleszámították azoknak a tolvajkulcsoknak az árát is, amelyekkel a tolvajok majd könnyû szerrel behatolhatnak a lakásunkba.

WIRTH ÁDÁM

"Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa?"

Amikor ezek a sorok íródnak, tombol a pártok zajos, botrányokban nem szûkölködõ választási kampánya, de a java - a végsõ roham - még hátra van. Mire az írás - a folyóiratszám szerkesztése és a szükséges nyomdai átfutás után - az olvasók többségéhez eljut, nagy valószínûséggel túl vagyunk a választás elsõ fordulóján, amelyen minden bizonnyal eldõl, hogy a listát állító pártok közül, az öt százalékos küszöböt átlépve, mely pártok jutnak be a parlamentbe, és melyek nem. Haszontalan dolog lenne tehát, ezen a helyen az egyes pártok választási esélyeit latolgatni, vagy arra agitálni a folyóirat olvasóit, hogy melyik pártra adják voksukat. A szavazófülkében az Ezredvég olvasói különben is feltehetõen baloldali elkötelezettségüknek megfelelõen, lelkiismeretük és meggyõzõdésük szerint döntöttek, illetve fognak dönteni.
    Hátra van azonban a választás második fordulója, amely sorsdöntõnek bizonyulhat abban a tekintetben, hogy a jelenlegi arrogáns jobboldali kurzus megõrzi-e - növeli-e - hatalmát, vagy a jobboldallal szembenálló baloldali, demokratikus erõknek sikerülhet megakadályozni. Magának a kormánypártnak önleleplezõ nyers szókimondásáról hírhedt alelnöke fogalmazta meg a választás tétjét. "Arról szól a küzdelem, hogy õk-e az urak az országban, vagy mi." "Mi" vagy "õk? Ebben a fogalmazásban a "mi": a jelenleg uralkodó, a zsákmányon - hatalmon, pénzen - osztozkodó, hatalmukhoz minden áron ragaszkodó jobboldal. Az "õk": a többiek, azaz az ellenzék, a baloldal, a hatalomból kirekesztett egyszerû emberek. Többségük nem úr akar lenni, hanem éppen az urak uralmát akarja olyan demokratikusabb kormányzással felváltani, amely lehetõséget biztosít számukra is a kormányzásba való beleszólásba.
    A választás végsõ kimenetele - kik lesznek az urak az országban? - attól függ, hogy a jelenlegi urakat leváltani szándékozók mennyire tudják minden erejüket mozgósítani. Össze tudnak-e fogni a hatalmat gyakorló, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó jobboldallal szemben? A pártok a szemben álló oldalon, úgy tûik, nem jutottak egyetértésre, legalábbis az elsõ fordulóig, az összefogás módját illetõen. Mindegyikük elsõsorban saját pártpolitikai céljainak elérésére törekszik, és saját erejében bízik. A második fordulón azonban a jobboldali-szélsõjobboldali összefogással szembenéz már nem lesz elegendõ.
    Az aktuális közvélemény-kutatások a pártok támogatottsága tekintetében a két legnagyobb párt fej-fej melletti küzdelmét mutatják. A szoros versenybõl az a párt kerül ki gyõztesen, amelyik a választáson, saját párthívein kívül, nagyobb számban tudja az ingadozókat, a politikából és pártcsatározásokból kiábrándultakat a maga oldalára állítani. Az egyszerû választópolgárok tekintélyes része, széles néprétegek, az elmúlt tizenkét év tapasztalatai alapján csalódtak a pártokban, nem bíznak bennük, nem hisznek az ígéreteiknek. Nem látnak alapvetõ különbséget az egymással civakodó pártok között. Ezért sokan inkább el sem mennek szavazni A tömegek politikai közönye és passzivitása, tartózkodás az állásfoglalástól és a választáson való részvételtõl csak a politikai status quo, jelen esetben a jobboldali uralom fennmaradását segíti.
    Az elmúlt évben érlelõdni kezdett a felismerés, hogy a tömegek felrázásához és mozgósításához széles tömegmozgalomra van szükség. A szakszervezetek hívására tavaly márciusban a dolgozók tízezrei tömegdemonstráción tiltakoztak a Munkatörvénykönyvnek a dolgozók rovására történõ módosítása ellen. Tiltakozó megmozdulások voltak többek között a szegénység ellen, az egészségügy, a mezõgazdaság mélyülõ válsága ellen. A választás elõtti hónapokban, a demokrácia védelmében, a szakszervezetekre, civil szervezetekre támaszkodva, fiatalokat, értelmiségieket tömörítve új politikai mozgalmak ("Akácfa", "Otthont Magyarországból" Összefogás", egyetemisták "Ellenállás" mozgalma) szervezõdése kezdõdött el. Kár, hogy erre nem már korábban, és összehangoltabban került sor. Az lenne jó, ha ez a folyamat - már korábban is létezõ baloldali és demokratikus szervezetekkel összefogva - széles dolgozó tömegeket átfogó szolidaritási mozgalommá szélesedne, amely nemcsak az idei - országgyûlési és önkormányzati - választások kimenetelét döntheti el, de a politika hatékony demokratikus kontrollját jelentheti a választások után is.
    Az élezõdõ demokratikus szervezõdésekre és mozgalmakra a jobboldal mocskolódó támadások, vádak és rágalmak pergõtüzével válaszol. Ennek keretében, a nemzet kizárólagos képviselõjének képmutató pózából, politikai ellenfeleiket, baloldaliakat és liberálisokat, nemzetietlennek, idegenszívûnek bélyegzik. Nemzetietlenek bélyegzik a civil szervezetek mozgalmának jelképéül választott akácfát is. A gyalázkodó ellenségkép gyártására specializálódó fideszes fõember (K. L.) szerint az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétõl állítólag idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti õshonos erdeinket, felgyorsítja a Magyarországra jellemzõ állatvilág kipusztulását. Ezek szerint tehát nemzetidegen az is, aki ilyen kártékony növényt választ jelképnek.
    Pedig az akácokhoz, tájnyelvi alakban: ákácokhoz, verseket írtak a legnagyobb magyar költõk is. "Kedves fák, üdvezelve / és áldva legyetek, áldva még azt is, aki / titeket ültetett" - írta Petõfi Sándor az ákácfákról Ti ákácfák e kertben címû verében. Az "ákácfák" Petõfit az ifjúságra, szerelmére emlékeztették. József Attila versében (Ákácokhoz) az "ákácok" a nehéz sorsú dolgozó emberek iránti szolidaritás, összefogásuk és szívós ellenállásuk költõi jelképe:

"Száz göbbedõ odvas falunkba'
homokot kötözni magunkba'
- ákácok, vigyázzunk magunkra -
az úri szélben ez a feladat.

Zizegni minden bizalomra
keserülõ e marxi munka,
de kössünk, kössünk lágyan zsongva,
a homok elfut, a föld megmarad."

A nehéz sorsú emberek iránti szolidaritás erõsítése, összefogásuk segítése, homokot kötni az "úri szélben", ma is aktuális feladat. Idõszerûen csengnek József Attila versének figyelmeztetõ sorai:

"Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa?
Nem sors az egyes ember sorsa!"

Zizegni ma is minden bizalomra. Kössünk, kössünk, törzs legyünk, ne csak torzsa. Ennek egyik próbája - összefogás választási csatában az "urak" leváltásáért.
 

CSALA KÁROLY

Urak és kiskorúak

Aki nem úr, az kiskorú: a Duna táján ez régi tényigazság. Mert aki úr, az mindenki mással kiskorúként bánik. A parlamentbe bekerült legnímandabb nímand is mindjárt a haza urának érzi magát, és tüstént kiskorúként kezeli a kintragadtakat. Hacsak nem urak azok is: kivált ha a pénz vagy "a családok" urai. (Ez utóbbiakról, vigyázat, ne is beszéljünk. Még majd megõrzenek-védenek bennünket is a magán- vagy állami uniformisba, talárba vagy golyóállóba öltöztetett csatlósaik... netán adóellenõrjeik vagy fizetett jogfacsaróik.) De ha egyszerûen csak "népek", akkor azok bizony kiskorúak, mind, egytõl egyig, sõt kettõig, sõt háromig, sõt... négyig.
    A négy bûvös szám. Négyévente vannak országgyûlési választások.
Ilyenkor csak a nagyon buta mondja magát úrnak, vagy a nagyon-nagyon pökhendi. (Az õ neveiket se kezdjük most sorolni. Sapienti sat.)
    De roppant nehezen titkolható el, hogy az urak közé készülõdõk bizony ilyenkor is a brancsukba nem jutók kiskorúságának torz eszméjét dédelgetik kebelükben, alig várva, hogy nyíltan kipökhessék róla a szót. Azért titkolható nehezen, mert egy jelképes vagy tán allegorikus népfi ilyen tájt mindig az elõtérbe tolakszik. S róla pedig muszáj azt bizonyítaniuk az uraknak és úrjelölteknek: hogy õkelme örökéletû, úgy ám. Úgy? De hogyan is?
    Hát olyaténképpen, hogy ez az illetõ allegória vagy szimbólum - a nevét ne feledjem leírni: Demokrácia a neve, szegénykének - nem képes soha megöregedni. Másképp (s ésszel fölfoghatón nem is lehet másképp), nem lehetne örök. No, tehát a Demokrácia titka is az, hogy kiskorú, csakis négyéves koráig él el. És mindig újra születtetik, urak és úrjelöltek által. Bizony nálunk a Demokrácia nevû vásott kölyök csak négyéves koráig garázdálkodhatik. Utána újfent nulla éves lesz. Elölrõl kezdi. Ez a titka örök életének. No meg annak is, hogy persze nem jut sokra. Hogy nem viheti sokra. Gondoskodnak róla uraimék. Érdekük ugyanis errõl gondoskodni.
    Hiszen már az oly derék Jókai Mór megírta volt, éspedig Az arany ember címû közkedvelt regényében, hogy miképpen is mûködik az állam mifelénk, amikor pedig még nem volt sikk holmi idegennevû Demokráciáról szónokolni, sõt, az ország lakosainak nagy-nagy többsége, a kiskorúak többsége, ugyebár, azt sem tudhatta, mi fán terem ez a bizonyos Demokrácia nevû kiskorú. Azt írta Jókai:
    "Abban az idõben, talán most már nem, az volt az államgazdászati fõelv, hogy »stehlen und stehlen lassen«. Lopni és lopni hagyni.
    Nyugodalmas, békeszeretõ irányelv.
Hanem ennek a jó szisztémának is volt egy ellensége, egy francia irányelv. Hiába, az a francia csak mindenben ellensége a németnek.
    Ez pedig az, hogy »ote toi, que je m'y mette«.
    Szabadon fordítva: »eredj onnan, hadd lopok már én is!«"
Mindezt tudjuk, tapasztaljuk, ismerjük, csak éppen szeretnénk folyton - vagy legalább négyévenként - mi is elfelejteni. Mert azt is tudjuk, persze, hogy választani mégis muszáj. Van értelme: még két rossz (úri szövetkezés: közkeletû nevén "párt") közül is a kisebbik rosszat kell beszavaznunk a parlamentbe, a hivatalokba, az országpénzosztó-fosztó privilegizáltak közé. Kell, kötelességünk ezt tenni. Nem a magunk érdekében csupán. Bizony van az országban bõven olyan "kiskorú" népfia-borja, akin esetleg - vagy a szerencsétlen sorsú sarjadékán - éppenséggel az ilyen, nyögve odaadott szavazataink segíthetnek talán. Talán, mondom. De ne feledjük, ez is több, ez a "talán", mint a megföllebbezhetetlen "nem", mert anynyit jelent más szavakkal, hogy egyszer-kétszer hátha sikerül számonkérnünk a négyévente megígérteknek legalább a morzsáit az uraktól, s már az is valami lehet.
    De illúziókkal menni az urnákhoz? Azt ne kérje tõlünk senki. Mi olvastuk Ady Endrét, akit mostanság kitagadni próbálnak a köztudatból az épp ügyeletes urak holmi "geszti bolond", "csóvás ember" kedvéért, akiról, mellesleg megemlítve, egy nem éppen a saját és tanácsadói mûveltségérõl elhíresülõ, szobrot avató-koszorúzó kormányfõ elhitte egy manapság magát történésznek kiadó, hajdani nevesincs-senki-marxizmus-leninizmus-oktatócska tézisét, miszerint a nevezett Tisza István ellenezte volna az elsõ világháborút...
    Hát azt is olvastuk Adytól, amit a vármegyei szellemrõl szokott volt írni anno, s például egy bihari választás alkalmából, rezignáltan, efféle szavakkal fogalmazott újságba: "A vármegye dominium. Grasszál benne a familia, s minden politikája családi politika. Divide et impera. Fõképpen pedig meg kell mutatni a hencegõ, írni, sõt olvasni is tudó világnak, hogy a hatalom hatalom - írás és olvasás nélkül is."
    Hát ennyit a "családokról", mégis csak, eredeti óvatos szándékunk ellenére, miszerint dehogyis mondunk mi olyat, mint amilyet mert mondani nemrégiben Václav Havel, hogy ez itten, Közép-Európában és Kelet-Európában, bizony, bizony nem egyéb, mint maffiakapitalizmus. (Nono, Václav... Hát nem ezt akarta Ön? Hát nem ezért küzdött? Elhisszük mi, persze, készségesen, hogy nem. Csak hát a történelem, az történelem. A jó szándék meg csak jó szándék.)
    És mit is olvastunk még, mi elmaradott "kiskorúak"? Mi tagadás, még ifjabb Alexandre Dumas léha erkölcsökrõl izgatólag tudósító, szépirodalminak mondott munkáit sem restelljük olykor el-elolvasni. No, hát ez a nevezett egyszer azt írta (megmondhatjuk pontosabban is: 1878. szeptember 24-én) egy királypárti újságíróhoz címzett levelében:
    "Olyan idõket élünk, amikor bárki, ha kimondja az igazságot, azt kockáztatja, hogy megsérti egy bizonyos csoport meggyõzõdését... Minthogy köztársaságban élünk, a királypártiak pillanatnyilag úgy vélik, minden uralkodó angyal volt." Igen ám, de ha valaki "kimondja az igazságot", az rendszerint a másik oldalról is megkapja a magáért, manapság úgy mondják: a fal adja a másikat... Ifjabb Dumas is így járt. Azt is üstöllést a szemére hányták a másik oldalnak, a köztársaságnak urai-hívei-szolgái, hogy megrágalmazta az õ szeretett kiskorújukat is, egy füst alatt. Amint írja: "...megrágalmaztam a népet, a derék népet... Hiszen még ma is mindenki azt tartja, hogy a nép minden fia, lévén választópolgár, egyszersmind angyal is. Micsoda földi paradicsom!" De ezzel még nincs, nem volt ám vége! Jött még egy harmadik oldal is: az egyszerûen elvadult, agresszív, törni-zúzni, gyilkolászni szervezõdõ, de addig is, amíg erre hatalom híján nincs módja, megfélemlíteni, rágalmakat szórni összeszervezõdött banda. Manapság olyan szót tudunk erre, amit Dumas még nem ismerhetett: fasiszta. Hát kénytelen volt a jó ifj. Alexandre Dumas így folytatni már idézett levelét: "Mások viszont azt állították, hogy Marat alakjával, szájába adva bizonyos szavakat..., ezekkel a szavakkal a Kommün kikiáltására uszítottam. Manapság mindenki tótágast áll, lent van a feje, odafönt a lába... Mit csináljak? Túl kell esni ezen is. A következõ forradalom nyilván beéri azzal, hogy az embereknek a lábát, nem pedig a fejét nyiszálja le."
    Milyen szelíden riasztgat újabb forradalommal ez a Dumas. Ady egy kicsit gorombább volt, nem csoda, õ csak látogatója volt Párizsnak, amúgy a Pece meg a Duna partján nõtt naggyá, és mûködött. Õ így fejezte be idézett cikkét:
    "Jóslást mondunk. Sokáig ez így nem tarthat. Lesz itt Bihar vármegyében olyan krach, amilyet még nem pipált a világ. Büntetlenül és jogtalanul nem lehet hadakozni a való állapotokkal, az intelligenciával és a haladással. Mert a vármegye nemcsak az osztozkodó famíliából áll. A vármegye népe felmondja egyszer a bérletet. Mert a vármegye mai urai valósággal kibérelték a vármegyét, és bérlettel még sohse éltek így vissza.
    Írtuk pedig mindezt nem éppen a választás miatt, s azoknak, akiket illet, megsúgjuk, hogy ez írásunkban a sorok között van a több olvasnivaló. De jövünk esetleg majd doronggal is..."
    Durva, ez bizony durva. Ilyen faragatlanul fogalmazott ez az Ady Endre a Nagyváradi Naplóban, 1903. február 25-én. Ám kevés kétségünk lehet felõle, hogy miként is fogalmazna száz évvel késõbb, ha élne. Szelídebben aligha.

OLVASÓLÁMPA
 

BISTEY ANDRÁS

Egy ígéretes sorozat

Fábri Anna: Mikszáth Kálmán
Horváth Károly: Madách Imre
Borbély Sándor: Ady Endre

Élet Mû Kalauz címmel könyvsorozatot indított a horpácsi Mikszáth Kiadó. A sorozatban az eddigi kötetek tanúsága szerint a magyar irodalom klasszikusainak arcképcsarnokába készül bevezetni az olvasót. A vállalkozás vezérgondolatának tekinthetjük, amit Borbély Sándor írt Ady-könyvének bevezetõjében: "...ebben a könyvben nem akarunk mindenütt és nem mindenáron új olvasattal elõrukkolni, inkább csak összeterelnénk az idõpróbát is kiálló ismereteket a középiskolák diákjainak és tanárainak." Bár a három szerzõ különbözõ módon közelít tárgyához, mindhármuk könyvére jellemzõ a szó legjobb értelmében vett magas szintû ismeretterjesztés. Borbély Sándor szerényen a középiskolákat említi, ám egészen biztos, hogy egyetemisták is haszonnal forgathatják az Élet Mû Kalauz köteteit.
    Fábri Anna Mikszáth Kálmánról írott könyve nyitja a sorozatot, nyilván nem véletlenül. A szerzõ szándéka nem elsõsorban a teljes életmû, inkább az író bemutatása. részletesen szól a fiatalkori évekrõl, a kudarcokkal teli indulásról, majd a sikerrõl, a családi háttérrõl. A mûvekrõl inkább csak annyiban esik szó, amennyiben segítik az író jobb megismerését. Ez a fordított alapállás: nem az író személyiségébõl, életébõl vezet a megismerés útja a mûvekhez, hanem fordítva, azzal a következménnyel  jár, hogy a mûvek közül nem mindig a mûvészi szempontból legértékesebbeket elemzi a legmélyebben, hanem azokat, amelyek legjobban segítenek a személyiség megközelítésében. Egyetlen mûvet sem elemez igazán alaposan, csupán kiemeli azokat a vonásokat, amelyekkel bizonyítani akar valamit Mikszáth személyiségének vizsgálatában.
    A könyv jelentõs terjedelemben szól Mikszáth sajátos közéleti magatartásáról, a különállásnak és a közösségbe tartozás vágyának együttes jelenlétérõl, amely nem is csupán a közéleti tevékenységét, de irodalmi munkásságát is befolyásolta: "...vagy a közösséghez való tartozás vágyáról mond le az ember, vagy azokról az eszményekrõl, amelyeket az igazi közösségrõl, igazságról és erkölcsrõl táplált magában." Majd késõbb így értelmezi a mikszáthi kompromisszumot: "Nem a szokványos érvényesülési vágy vezeti el a kompromiszszumokhoz, hanem mert bennük ismeri föl írói hatékonyságának biztosítékát." Mikszáth kompromisszumának lényege, hogy látta kora züllöttségét és erkölcstelenségét, sok mindent mutatott belõle, de maga is korának gyermeke lévén nem tudott eljutni a szakításig. Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy ha eljut addig, az rontotta volna-e hatékonyságát. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy például Tolnai Lajos életmûvének jóval kisebb hatékonysága nem a szakítás, hanem a szerényebb tehetség miatt következett be.
    Mikszáth pályájának ez a kettõssége minden róla szóló elemzésben fölmerül. Fábri Anna összefoglalja az errõl kialakított véleményeket, de nem alkot belõlük újabbat.
    Szokás Mikszáthot hol késõi romantikusnak, hogy korai (nem idõben, hanem saját társadalmi közegében korai) kritikai realistának tartani. Ez a bizonytalanság a sajátos kint is- bent is helyzetbõl fakad, abból, hogy ragaszkodik közösségéhez, szüksége van rá, miközben olykor a legélesebb kritikát mondja róla.
    Horváth Károly Madách Imrérõl szóló könyve egészen más koncepcióval közelít tárgyához. A mûvek érdeklik, fõleg pedig, a Mû, Az ember tragédiája, s az életrajz tényeit és a korábbi mûveket is elsõsorban aszerint veszi figyelembe, amennyiben állomásai lehettek a Tragédiához vezetõ útnak.
    A korai, sikertelen drámakísérletekbõl fõleg azokat a motívumokat emeli ki, amelyek valamilyen módon összevethetõk a Tragédiával. Házasságának történetébõl a férfirõl és a nõrõl vallott nézeteire következtet, és a Tragédia Évájának megformálására gyakorolt hatását igyekszik kimutatni. Madách közéleti tevékenységét, a demokráciáról vallott felfogását is gyakran összeveti Az ember tragédiája egyes jeleneteivel. Az egész addigi életmû mint a Tragédiára való felkészülés jelenik meg.
    A könyvnek majdnem a felét Az ember tragédiája elemzése tölti ki. Ez a részletes, színrõl színre haladó, alapos elemzés nem állít föl saját koncepciót, viszont a darabot belehelyezi a világirodalom áramlatába. Közhely a Tragédia és a Faust összevetése. Horváth Károly a Faust-párhuzamokra is kitér, de bevonja az összehasonlító elemzésbe Dante Isteni színjátékát, Hugo Századok legendája címû mûvét és A Sátán bukása címû eposzát, Milton Elveszett Paradicsomát.
    A Tragédia mellette a Mózes címû drámával foglalkozik még részletesebben a könyv. A Tragédiában is megjelenik az egyén és a nép, a tömeg kapcsolata, például az athéni vagy a párizsi színben, de a Mózesnek ez a központi eszméje, konfliktusának legfontosabb eleme.
    Borbély Sándor Ady Endre címû kötete koncepcióját tekintve Fábri Anna Mikszáth-könyvéhez áll közelebb. Miként korábbi Ady-könyve, amelyet meghatározó elõzménynek tekint a szerzõ, ez is elsõsorban életrajz, amelyben a versek, sõt legtöbbször csak kiragadott versszakok, sorok, az életpálya alakulásának, állomásainak illusztrációjául szolgálnak. A költemények ilyen idézése is képes érzékeltetni a költõ nagyságát, a merõben új hangot, amit a kor áporodott levegõjû irodalmában megszólaltatott.
    Költõóriások más korokban is fölbukkantak a magyar irodalomban, de talán egyikük sem lépett föl olyan váratlanul, elõzmények nélküli új hanggal és mondanivalóval, mint Ady. És egyikük sem bizonyult talán éppen ezért, annyira másolhatatlannak, követhetetlennek, mint õ. Ady hangján csak Ady szólalhatott meg, ezt õ maga is tudta, annyira egyéni, egyszeri volt ez a hang, hogy aki mégis megkísérelte utánozni, arra azonnal rábizonyult az epigonizmus vádja.
    Borbély Sándor módszeresen végigkíséri a költõ életútját a "bölcsõhely"-tõl a Kerepesi temetõig. Mint ígéri, valóban nem rukkol elõ új olvasattal, viszont az úgynevezett Ady-problémák minden vonatkozását érinti. Szól a szerelmekrõl, elsõsorban persze a Léda- és a Csinszka-szerelemrõl, Ady közéleti publicisztikájáról, újságírói munkásságáról, Párizsnak a költõ életmûvében betöltött szerepérõl, Ady és a Nyugat viszonyáról, radikális politikai nézeteirõl, magyarságáról és európaiságáról, betegségérõl, egyre súlyosbodó alkoholizmusáról.
    A szerzõ a könyv kis terjedelme ellenére képes az életút lehetséges teljességének fölvázolására, bár ennek a mû némiképp háttérbe szorulása az ára.
    A kiadó Élet Mû Kalauz sorozata hasznos és igényes vállalkozás. A szerzõk, eltérõ koncepciójuk ellenére a magas szintû ismeretterjesztés szolgálatába állították hatalmas tárgyismeretüket. Olyan könyveket adtak az érdeklõdõ mûvelt olvasó kezébe, amilyenekkel mostanában nemigen kényeztetik el. (Mikszáth Kiadó)
 

---

N. HORVÁTH PÉTER

Tanuljunk látni!

Tátrai Vilmos: Festmények párbeszéde

2001 végén figyelemreméltó könyv látott napvilágot, Festmények párbeszéde címmel. Szerzõje Tátrai Vilmos szerint munkájának célja nem a - vezetése alatt álló - Régi képtár leghíresebb fõmûveinek bemutatása. S nem is egy valamiért kiválasztott festészeti korszak mûtörténeti ismertetése, hanem az érdeklõdõk "látni" tanítása egy szabálytalan tárlatvezetés keretei között.
    Mirõl is van szó voltaképpen? Arról, hogy tapasztalataiból kiindulva, a szerzõ a múltbéli tájékozatlansággal és "neveletlen ízlésvilággal" felnövekvõk tömegén próbál segíteni. Hiszen sokan vannak akik jó szándékú kíváncsisággal fordulnak a valódi értékek felé, de az óriási kínálat közepette nem tudják fölismerni az igazit.
    Tátrai módszere, lényegét tekintve magától értetõdõ. Értékítéleti "tanfolyamát" az összehasonlító elemzés meggyõzõ erejére alapozza. A témakörönként kettesével, hármasával, vagy negyedmagukkal bemutatásra szánt mûveket alaposan szemügyre véve fedi föl minõségi különbségeiket. A rendelkezésére álló választék hatalmas és csábító. Ennek tudatában elképzelhetõ, milyen nehéz lehetett mondanivalója szempontjából összeválogatni a legjellemzõbb darabokat. Keletkezési idejük tekintetében, az 1400-as évek gótikájától, a reneszánszon, manierizmuson át, az 1700-as évek barokkjáig, rokokójáig tart a sor. Ami pedig az alkotások születési helyét illeti, a kínlat Itáliától Spanyolországig minden, a témában jelentõs vidéket felölel. A könyv harmincegy fejezetben százkét festményt tárgyal.
    Az egyes fejezetekben egymás mellé kerülõ mûvek közt olykor idõben és térben igen nagy a távolság. Közös témájuk viszont elegendõ az összevetéshez. Nagy tanulsága a könyvnek, hogy a kifejezési erõ, vagy a mondanivaló mélysége és elevensége független a "fejlõdéstõl", az egymást követõ koroktól s kifejezésmódoktól. ha az alkotó nem is mindig, de a mû többnyire õszinte. A mûtárgy bevallja, mûvésztõl, mestertõl, vagy épp utánzótól származik-e.
    Ahhoz persze, hogy ezt a vallomást meghalljuk és megértsük, párbeszédnek kell kialakulnia köztünk és a vizsgált festmények között. S ha ez a társalgás elég bizalmas, sokszor igazabb és árnyaltabb jellemrajzot nyújt a létrehozóról, mint az illetõ személy önmagáról. Érzésünk szerint Tátrai könyvének címében a "párbeszéd" ilyen módon való értelmezése bontja ki igazán az ott olvashatók hasznosíthatóságát, értelmét és értékét.
    Szép és elõzékeny szerkesztõi ötlet a reprodukciók kicsinyített formátumú megjelenítése a szöveg közé ékelve. Némiképp hatásrontó viszont, hogy az éppen tárgyalt kép és a reá vonatkozó írásrészlet néha messze kerül egymástól. A festmények jobb megérthetését az elemzések mellett segítik a témáikhoz kapcsolódó  irodalmi szemelvények is. Ezek az idézetek üdítõ, mustársárga hátterükkel jól elkülönülve fölhívják magukra a figyelmet.
    Tátrai mûelemzéseinek hangvétele közvetlen és világos, helyenként könynyed humorral fûszerezve. Nincsen benne semmi a tudás gõgjébõl, vagy kioktató hajlamából. Érezhetõen kerüli az idegen szavakat, szakkifejezéseket, számítva arra, hogy valaki, talán életében elõször, az õ írásában próbál biztos támpontokat találni magának a régi korok festészetében. Ha mégis kénytelen valamely fogalmat idegen nevén nevezni, annak jelentését zárójelben, azonnal közli. Minden gondossága ellenére feltûnik egy-két magyarázat nélkül maradt, nem igazán közkeletû kifejezés. A kérdéses szavakat szerencsésebb lett volna függelék formájában, szószedetben összegyûjtve közreadni a könyv utolsó lapjainak egyikén. Egy egész oldalt sem foglalna el, de növelné az olvasó kényelem és tájékozottságérzetét.
    Tátrai Vilmos szabálytalan tárlatvezetése záró soraiban leplezetlen elérzékenyüléssel emlékszik meg Lyka Károly 1935-ös, hasonló jellegû, Képek, szobrok címû könyvérõl. A tizenkét éves Tátrai, ezzel az írással való találkozásakor jegyezte el magát a mûvészettörténettel. S tegyük mindjárt hozzá; jól tette. Hitünk szerint, ez a gyermekkorát idézõ önvallomás tovább hitelesíti a mûtörténész amúgy is meggyõzõ munkáját. Korunkban, amikor egyre többen csak a jövedelmezõségre figyelve választanak pályát, kellenek ilyen példák. (A Szépmûvészeti Múzeum kiadása).